3 hónap telt el. Ennyi ideje kényszerültem Electrává változni és úgy élni a hétköznapokban, mintha a minden rendben lenne. A nappalok és éjszakák váltakozása során tengődőm, elmegyek dolgozni és szinte ájulásig vagyok a gép előtt, hogy valami megoldást találjak. Mert biztos vagyok benne, hogy kell lennie valami szálnak, amelyen elindulva be lehet bizonyítani, hogy nem Ő tette.
Ám mára úgy döntöttem, hogy szabadnapot veszek ki, mind a munkából, mind pedig a kutatásból. Elvégre, minden nőnek kijár néha egy-egy olyan nap, mikor a nem létező lelkét is ápolgatja. Persze nem úgy, ahogy a nagyzolók és a többség. Mivel meg kell húznom magam, ezért a prolik módszereit kellett elsajátítanom. Drogériában vett maszk, és egyéb pipere cuccok, hogy az agy be legyen csapva, s azt higgye, mennyire jó neki ez az egész. Holott ez sehol nincsen ahhoz, amihez hozzászoktam, de hát ugye, mindent az álca érdekében.
Az ember tervez, de biztos lehet benne, hogy a napja nem fog úgy alakulni, ahogy szeretné. A késő délelőtti ébredés, az ebéd helyetti reggeli és a az egész napos szabadságérzet mellett, valami rossz sejtés végig ott motoszkált bennem. Még a szépítő krémek, a habosfürdő és egy könyvolvasása sem hessegette el, s nem hiába. Kora délután, így 5 felé, éppen amikor a füstöt terelgettem ki az ablakon. (Csak pattogatott kukoricát tettem be a mikróba, de igen én még ehhez is gyökér vagyok, sajnálom is a szomszédokat miatta.)
Egy pohár víz engedéséhez készültem, mellyel minden gondomat el szerettem volna űzni, ám a rendszer úgy határozott, hogy hiába. A víz nem a pohárban kötött ki, hanem az arcomban és a ruhámon, ugyanis a csap megadta magát. Először a plafonnak, majd a padlónak ütközött, s gyakorlatilag hangos robajjal röhögött ki. Innen pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy a lakásom lassan medencévé avanzsálódjon, ha nem teszek valamit. Így kerülök hát át a szomszéd lakás ajtajába, hogy az én hősömet ismét zargassam pár perc erejéig.
Háromszor koppantok az ajtón, vállamat hanyagul a falnak vetve. Szerintem már a háta közepére se kívánhat szerencsétlen szomszéd fiú. Pedig én tényleg igyekszem, próbálkozom egymagam megoldani a helyzeteket, de az igazság az, hogy nem igazán értek a csapok szereléséhez, vagy a vezetékek helyre rakásához. A házvezető pedig egy perverz öreg, akit maximum csak akkor szeretnék beinvitálni a lakásba, amikor már a hullazsákban fekszem.
Ahogy nyílik az ajtó, én igyekszem a legjobb formámat bevetni, bár a vizes ruha és a fáradt arc nem igazán tud barátságos lenni. – Haliii, történt egy kis baleset… – mosolygom rá, s ártatlanul megrebegtetem a pilláimat. Igen, már ebből tudhatja, hogy bizony ismét szerencsétlen vagyok, s az ő két erős karjára van szükségem.

Én nem tudom, hogy mi történik az univerzumban, de tényleg úgy érzem, hogy amióta itt élek, szerencsétlenségek sorozata halmoz meg. Bár, ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy életem korábbi szakaszában is előfordultak az ilyen dolgok, csak akkor volt mindig valaki, aki elintézte. Így, hogy gyakorlatilag magamra vagyok utalva – na meg a szomszédra -, sokkal rosszabb, nyűgösebben és nehezebben élem meg ezeket a változásokat.
Ezért is érzem hirtelen azt, hogy legszívesebben széttörnék mindent mérgemben. Mert nem akarom elhinni, hogy minden héten/második héten történnie kell valami katasztrófának ebben a lakásban. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha elköltöznék és keresnék egy olyan zugot, melyben a négyfalon és egy ágyon kívül nincsen semmi más. Ott talán semmi sem menne tönkre.
Eljutok addig, hogy a mosogató alatt lévő fogantyút elforgatom, így legalább nem ömlik az arcomba a víz. Egy konyharuhával igyekszem felitatni a pultról, illetve az arcomról a kiömlött folyadékot. Aztán csak nézem a káoszt, ami kialakult. Ha jobban belegondolok, ennél volt már sokkal rosszabb is, hiszen, amikor a kávéfőző robbant, az hangos is volt, büdös is és még mindig ott vannak a foltok a konyha plafonján. Így hát örülhetek, hogy most csak a víz kezdett el ömleni.
Összeszedve minden maradék méltóságomat, átcsattogok Micahhoz, remélve, hogy nem röhög telibe és van még benne annyi kapacitás, hogy segítsen. Bár már az sem lepne meg, ha rám vágná az ajtót, elvégre nem az a dolga, hogy az én kárjaim takarítsa. Így már tudom, hogy tényleg bájos oldalamat vegyem elő, s mikor kinyílik az ajtó, minden nőiességemet elődomborítva – csurom vizesen, sápadtan és fáradtan – állok neki mondandómnak.
– Lassan medencés buliba is átinvitálhatlak, ha így folytatódik - kuncogok halkan. Nem is olyan rossz ötlet, ha kiiktatom az áramköröket, akkor majdnem kivitelezhető is lenne az egész. Bár lehet, hogy hamar lenne hulla jó parti. – Már annyira hiányoztál, gondoltam muszáj tönkre tennem valamit - nyilván csak viccnek szánom a dolgot. Nem vagyok megszállott, illetve látom őt mindennap, így nem hiányozhat, csupán csak szeretném kicsit feldobni a hangulatot, abban a káoszban, ami néha körülvesz. S ekkor jutok el addig, hogy jobban felmérjem a helyzetet. Itt áll előttem egy boxerben, nem mintha ez újdonság lenne, mert láttam ilyet és őt is volt szerencsém póló nélkül megcsodálni, de azért na. Hű.
– Tudod, hogy felőlem aztán pucéran is flangálhatnál a lakásomban, de komolyan… – halkan sóhajtok, mert már a gondolattól is kiráz a hideg, s sajnos nem a rossz értelemben. – Nem bírok elviselni még egy „Gratulálok a gyerekhez!” kártyával ellátott kosarat az ajtómban - nevetek fel halkan. S ezzel szeretnék arra utalni, hogy a szomszédban lakó néni olyan kis kedvesen gyártja rólunk az elképzeléseit, hogy múltkor már az esküvőmhöz is gratuláltak. Igaz eljegyezve se vagyok, de ez nem érdekelt senkit.
- Mellesleg, csezd meg. Mióta vagy egy fehérnemű katalógus modellje? – mintha photoshoppolták volna, de komolyan. Belőtt séró, rendezett fogsor, meg ilyen kiállás is kinézet. Nem lennék azon lányok helyében, akik a csapdájába esnek. Már lehet abban vagyok…
– Szóóóval, a csap alatt amúgy elzártam valamit, azt hiszem. Mert már nem folyik, de nem tudom, hogy ezzel mit kezdjek és hogyan – lóbálom meg előtte a csapot, amit ellőtt a víz és majdnem lyukat ütött a plafonomon. – Segítenél? – nagy szemekkel nézek végül rá. – Cserébe főzök vacsit – bár ez inkább büntetés, mint kiváltság, de a szándék a fontos, állítólag. Nos, ha jó a szimata, akkor pontosan tudja, hogy még a popcornt is képes vagyok odaégetni, pedig annál egyszerűbb sütési és főzési dolog tényleg nincsen a világon. S nyilván nem is süket, mert bizony szoktam én hangosan káromkodva, szidni mindent és mindenkit, ha véletlenül a melegszendvics sem sikerül. A legjobb akkor vagyok a főzésben, ha rendelek. De az meg olyan kiábrándító, úgy szeretnék végre már én is jól elkészíteni valamit.

– Mozi? Vacsi? – meglepetten nézek rá.   – Ahhoz más munkabeosztással kellene rendelkeznem, nem gondolod ? – mosolyodom el haloványan. Bár biztosan találni lehetne a városban olyan helyet, ami éjszaka ad filmet, vagy éjszaka kiszolgál, de nem hiszem, hogy a sok idióta ember után sok kedvem lenne még ezekhez a programokhoz. A délelőttök meg.. Olyan vagyok, mint egy zombi, gyakran esik meg az, hogy a tükörképem kinevet, mikor visszakacsint rám.
Követem őt, bár nem úgy képzeltem a dolgot, hogy még be is kell szambáznom hozzá. Gondoltam szemet rebegtetek, mosolygok, szépen beszélek és már megyünk is át, de hát ugye a ruha helyzet..   – Ugyan már, miután a liftben a gyors házasságunkhoz kaptam gratulációt, csodálom, hogy még nem közölték, hogy lediplomázott a gyerekünk – nézek rá némi komolysággal a tekintetemben.   – Ne mondd nekem, hogy téged nem találtak meg ilyennel – mélyen szívom be a levegőt. Vajon mivel érdemeltem ki a sorstól azt, hogy ilyen ostoba sztorikkal találnak meg az emberek? Ennyire nem vetettem el sosem a sulykot, s mindig csak olyantól vettem el egy-egy apróságot, akinek már nem volt rá szüksége. Hívhatnának akár egy modernkori Robin Hoodnak is.   – Legalább egy gyűrűt adtál volna már vagy valami… – nyújtom ki rá a nyelvemet. Engem nem zavar, tényleg tudom kezelni az ilyesmit, csak néha annyira elegem van az emberekből és a hülyeségeikből, hogy félő, rosszat fogok tenni cserébe. S nem egy betört ablakról vagy egy ellopott újságról van itt szó.. Annál azért fifikásabb vagyok. Mellesleg azért kerültem a szemük elé, mert egyszer az ő lakásából sétáltam ki reggel. De nem! Nem azért, mert én voltam az aktuális éjszakai plüssmacija. Késő volt, nem volt nálam kulcs, az ablakot használtam és nem a sajátomat. Gyakorlatilag úgy estem be a kanapéra, s csak akkor tűnt fel, hogy nem otthon vagyok, amikor a nap első sugarai megcirógatták az arcomat. Örülhetek neki, hogy nem dobott ki az éjszaka közepén, mert ezer százalék, hogy észrevett, ugyanis mikor felkeltem be voltam takarva.
- Ühm, akkor nem itt laknál – jegyzem meg csak úgy mellékesen még a modelles sztorihoz. Ez nem olyan hely, ahol az olyanok megfordulnak, annál azért kicsit lejjebb van. Bár én aztán nem tudhatom, akár mehetett neki rosszul is, de ezt kétlem, hát csak rá kell nézni.
– Szuper – hálám  valószínűleg üldözni fogja bárhova. Nélküle szerintem már megőrültem volna és az ereimet vágnám a kádban ülve. De ő úgy termett itt a mellettem lévő lakásban, mintha érezte volna, hogy van egy szerencsétlen, akin segítenie kell. S megkapott tehernek engem, szegény ember.
– Nem-nem – rázom meg a fejemet.   – Átrángatlak, hogy segíts, meg még főzöl is nekem, nem? – nevetek fel halkan. Megértem, tényleg nem sértődők be azon, hogy miket feltételez rólam. Elvégre egyelőre a hűtő maximum légkondiként szolgál nálam, mert még tej sincs benne. Kong az ürességtől, s szerintem éjjelente sír is, hátha egy egér vagy pók megszánja és tesz bele valamit.   – Akkor inkább rendelek valamit és tuti megkíméllek – szerintem ez egész fer ajánlat. S így még ki is választhatja, hogy mit szeretne enni. Ha pedig véletlenül rosszul lesz a kajától, nem foghatjuk rám, mert nem én főzöm, csak megrendelem.
– Sőt, nézhetünk is valamit és akkor még a mozis randi is kipipálva – kacsintok rá. Direkt a randi szót használom, ha ő tesztelgethet, akkor úgy gondolom, hogy én is megtehetem vele. Elvégre engem éppen annyira érdekelnek az ő reakciói, mint őt az enyémek. Jó kis feltérképezés ez, nagyon bírom, ha lehet valakit kóstolgatni.
– Póló? – vonom fel a szemöldökömet. Engem tényleg nem zavar, ha hiányos öltözetben járkál a társaságomban, csak na. Legalább, amíg átsétál egyik lakásból a másikba, legyen rajta valami ruházat, hogy ne egyből azt feltételezzék, hogy egy gyors menetre ugrott be.