Végre itt a tavasz és ezzel együtt a jó idő is. Süt a nap, az égbolton alig látni pár felhőt, de ezek mind szép fehérek, szóval a közeljövőben nem igazán várható eső, a szél pedig alig fúj. Tehát jó idő van egy jó naphoz. Ehhez pedig mi sem társulhatna jobban, minthogy az ember ilyen időben a szabadban legyen. A kis kavicsokkal lefedett úton bandukoljon a helyi parkban, a nagy, zöldellő fák alatt, a madarak csicsergését hallgatva. Tökélet program a szabadidő eltöltésére. Legalábbis számomra. Ma délelőttös voltam a pizzázóban, a reggeli órákban kellett a szokásos mindenes szerepben tisztelegnem. A rendeléseket kivinni az asztalokhoz, asztalokat leszedni és egy kicsit a pult mögött is állnom kellett, de nem volt most olyan vészes, mint máskor szokott lenni. Túléltem és aztán úgy döntöttem, hogy gyalog megyek haza, de előtte sétálok egy kicsit még a parkban. Szóval most itt vagyok ezen a nagy, zöldellő, békés, egészen nyugodt közösségi területen és megyek, amerre a lábam visz engemet. Közben nézelődök, érdeklődve figyelek a körülöttem lévő tájat és embereket. De azért még se nagyon figyelmesen, gondolataim ugyanis hamar elkalandoznak. Gondolkozok én mindenfélén, a munkaidőmről, hogy ha hazaérek mit fogok csinálni; milyen filmet vagy sorozatot nézzek meg ma este, mi legyen a következő videó amit feltöltök a csatornámra és ilyesmik. Az álmodozó fajta vagyok, aki könnyen elmereng a saját kis világában, olyannyira, hogy persze, hogy most is ez okoz nekem galibát. Jó, írjuk hozzá a listához, hogy a munkám miatt szereztem magamnak ingyen ebédet: egy kisméretű pizzát, ami még friss volt és ínycsiklandó. Én buta pedig még mindig nem tanultam a hibámból, mely szerint sose sétáljak pizzával egy olyan parkban amit a négylábú házi kedvencek is látogatnak, akiknek a szaglásuk sokkal jobb az enyémnél. Szóval add össze és csináld meg a számolást: a kutyák nagyon szeretnek engem, főleg ha megérzik vagy meglátják a pizzát nálam. Pontosan és ez most se történik másképpen. Hirtelen csak azt veszem észre, hogy elveszítettem az egyensúlyomat, a pizzásdoboz kirepül a kezemből és a földön kötök ki. - Hé! Jó íze van, ugye? Az az ebédem! – jegyzem meg, még mindig a földön feküdve és megpróbálok a pizzásdoboz után nyúlni. De már késő, a kutya egyből rávette magát az ételre, így grimaszolva inkább hagyom a dolgot és megpróbálok feltápászkodni. – Mindegy. Jó étvágyat. A gazdád meg használhatna pórázt…
Menj, szívj egy kis friss levegőt! Mondták. Jót fog tenni az idegeidnek, rád fér már egy kis pihenés... Mondták. Ohh, de ha már lemész, elvihetnéd sétálni Princess-t is a parkba... És így történt meg, hogy Yang Jian Yi most épp egy nagyra nőtt csaucsau után rohan a parkban, szépen kerülgetve a többi embert. Már ha ezt lehet szépnek nevezni. Hisz van, akinek még neki is megy, de egy gyors bocsánatkérés után faképnél is hagyja a sértetteket, és igyekszik utolérni azt az átkozott dögöt. Mert hát elvileg egy áldott jó kutya, soha semmi rosszat nem csinált, és nem is kell a póráz, mert a gazdi mellett marad. Csak épp... talán ez a néhány hét, mióta hazaköltözött nem volt elég ahhoz, hogy Princess - mert a húga így nevezte el - a gazdijának tekintse. Vagy nemes egyszerűséggel csak füllentettek neki, és direkt azért sózták rá a kutyát, hogy neki legyen vele gondja, ha már úgyis szabadnapja van. Igaz, míg meg nem látta azt a mókust, egészen tűrhetően viselkedett. Tényleg már kezdte azt hinni, hogy jól nevelték a szülei, és nyugodtan meg tudja sétáltatni. Erre jön az a rágcsáló, és szinte teljesen meghülyül. Magában pedig már mindennek el is hordta a családját, meg ezt a dögöt - akiket egyébként szeret, ennek ellenére is, csak hát na -, és annak ellenére, hogy levegőt már alig kap, fut utána. Egy pillanatra még az is átfut az agyán, hogy ha most Riah látná, minden bizonnyal jót nevetne rajta, és napokig ezen csámcsogna. Hálát is ad az égnek, hogy ma neki is valami más dolga van, és nem vette rá a fiatalabbat, hogy menjenek el kettesben valahova, esetleg hogy sétáltassák meg Princess-t kettesben. Enek pedig nem csak emiatt a szerencsétlen eset miatt örül. Persze, elviseli a jelenlétét, mikor dolgozniuk kell, de tovább valahogy nem megy. Hiába mondja, hogy meváltozott, és hiába érzi is rajta Micah, de valahogy nem tud még megbízni benne. Pedig annyira akar... Ezért is akart tiszta lappal kezdeni azon a bizonyos első munkanapon, de nagyon nehéz neki. Mert valahol mélyen még mindig szereti őt, bár tudja, hogy ez úgysem lesz viszonzott érzelem. Ha meg mégis... Nem, az biztos, hogy nem jó ötlet, hogy ők összejöjjenek. Mert hát valahol még mindig fél a másiktól, és attól, hogy ismét bántani és cikizni fogja annak ellenére is, hogy váltig állítja, megváltozott. Gondolatmenetéből pedig az rántja ki, hogy az a hatalmas dög irányt vált. Egy pillanatra meg is torpan, mikor meglátja, hogy egy lányt vesz célba, és csak felszisszenve húzza el a száját, mert tudja, hogy már nem fogja tudni megakadályozni a bajt. Csak tehetetlenül nézi, ahogy a kutyája letarolja szegény lányt, hogy megszerezhesse a pizzát, természetesen sikeresen. És csak ez után szaporázza a lépteit, hogy beérje a dögöt, meg az igencsak ismerős vonásokkal rendelkező nőt. - Princess, elég legyen...! - próbál még rászólni, bár egyértelmű, hogy rá egyáltalán nem hallgat, csak tünteti el rohamtempóval a pizzát, így csak sóhajtva, és kissé idegesen pillant a nő felé, akit most már jobban megnézve fel is ismer. Régen évfolyamtársak voltak a gimiben. Ő persze nem változott annyit, mint Micah, így könnyebben felismeri, de talán a lány már erre fordítva nem lesz képes. De ez először fel sem merül benne. - Faye...? Nagyon sajnálom, elvileg nem szokott ilyen neveletlen lenni... Kárpótolhatlak esetleg... valamivel? - és még egy halovány, kissé zavart mosolyt is erőltet az arcára, miközben kezét nyújtja felé, hogy felsegítse.
Tag: BFF Faye - Outfit! - Notes: bocs, hogy ilyen sokáig tartott <3
Mikor reggel felébredtem és fejben gyorsan átgondoltam a napot, hogy gyorsan elkészülök, elmegyek a pizzériába dolgozni (ahol biztosan megint én leszek az, aki mindent megcsinál, szokás szerint) majd aztán dél körül végzek, folytatásként egy nyugis délutánt képzeltem el magamnak. Egy délutánt, amikor éppen szabadnapom van. Egy délutánt, amikor nyugodtan sétálhatok a parkban, közben nézelődhetek és elmélkedhetek. De ez meghiúsult abban a pillanatban, amikor egy kutya engem, vagyis jobban mondva a pizzámat szemelte ki célpontjának. Miért mindig velem történnek ilyenek? Egyszer-kétszer még azt mondom, hogy oké, megesik az ilyesmi, történnek véletlenek. Na de ennyiszer? Nem lehetek annyira szerencsétlen, hogy szinte minden héten legyen egy kis kutyás balesetem, ugye? Ennek ellenére most a földön fekszek, a pizzás doboz kirepült a kezemből és az ebédemet már bőszen falja egy kutya. Határozottan annak a jele, hogy szerencsétlen vagyok és a mai nap se az én napom. Egy kicsit még szomorúan nézem, ahogyan a pizzám megszűnik létezni, majd amikor észreveszem, hogy valaki odajött hozzám, megszólított és segítségül felém nyújtja a kezét habozás nélkül elfogadom. - Ö… Honnan is ismerjük egymást…? – teszem fel a kérdést meglepetten miközben talpra állok. Majd rápillantok a srácra. Pár pillanat múlva észreveszem az ismerős vonásait és a kérdésemet én magam válaszolom meg. – Micah, a középiskolából? Te vagy az? – kérdezem és most még jobban meglepődök. Emlékszek rá, hogy milyen volt akkor és jó sokat változott az óta. – Á, nem érdekes! Nem ez az első, hogy letámadnak pizza miatt. Tényleg nem probléma – legyintek a dologra mosolyogva. Közben azért még vetek egy utolsó pillantást a pizzás dobozra és a hasam kicsit azért még is megkordul, elvégre az ebédem volt az, ami kárba veszett. – De azért egy fagylalt vagy egy hot-dog jól esne – jegyzem meg azért, hátha kedve lenne hozzá, és nem azért mert én ingyen kaját szeretnék tőle a pizzámért cserébe. Meg jó, ha nem egyedül eszik az ember.
Szószám: 305 Megjegyzés: Jó lett és én is bocsi, hogy most írok :pls:
Kezdőlap
