Nem hiszem el amit mond, Annie csak a barátom, soha nem volt köztünk eddig semmi sem, egy kínos pillanat sem, sőt már beszéltünk is róla,mondtam, hogy nagyon örülök, hogy van egy olyan barátom, mint Ő és nem mondta akkor sem, hogy többet szeretne.
- Szerintem tévedsz, Annie sohasem tett semmit sem… mi csak barátok vagyunk. - nem is értem miért kellett most Anniet felhozni, azt akarja, hogy féltékeny legyek? Mert láttam ám, hogy ők ketten milyen jól elvannak amikor én nem vagyok ott. Meglestem őket az ablakból meg az ajtón át hallottam, amikor beszélgettek.
Nem szeretem ha parancsolgatnak nekem, az mégis valahol mélyen tetszik, hogy Emanuel ezt teszi. Kisajátít magának, pedig nincsen közöttünk semmi sem. Csak ez az éjszaka a miénk, mert holnap új nap kezdődik és egészen biztos, hogy rájön majd, nem akar tőlem semmit sem én csak egy buta fiú vagyok akit egy éjszakára akart megkapni és hogy ezen túlleszünk már nem fogom érdekelni.
Nem akarok erre gondolni, és szerencsére hamar el is tereli a figyelmem az újabb követelőzésével.
Először teljesen furcsa, egyáltalán nem ilyennek képzeltem el, nincs benne semmi különleges, de meg kell ismételnem, mert nem lehet az, hogy mindenki oda van a csókért nekem meg nem tetszik, valamit biztosan rosszul csináltam. Másodjára is épp olyan, mint először egészen addig amíg meg nem mozdul. Nem tudom mit csináljak, hova tegyem a kezeim, mit csináljak a számmal, de végül csak becsukom a szemeimet és hagyom az ösztöneim vezéreljék a mozdulataimat. Óvatos vagyok és mindent akarok amit adni hajlandó nekem. Hozzá simulok, majd hamarosan megérzem a hátamnál az ágyamat. Emanulet pedig fölöttem, és baromi jó érzés ahogy finoman a matracba nyom. Lábaimat a dereka köré kulcsolom, nyelvem az övével játszik, és azt szeretném, hogy ez örökké tartson. Ha tudom, hogy ez ilyen jó akkor már jó pár éve megcsókoltam volna az első velem szembe jövőt. Aztán a következőt és az az utánit, csak hogy ezt sohase kelljen abba hagyni.
- Nagyon tehetséges szád van. - súgom az ajkai közé két csók között mosolyogva. - Minden trükködre meg kell tanítanod. - most én követelőzök.

Nem akarom elengedni sohasem, azt akarom, hogy így maradjon, rám nehezedve, csípője a lábaim között, szája pedig az enyémen, és egyelőre úgy tűnik ő sem vágyik arra, hogy eltávolodjon tőlem. Teljesen belemerülünk a csókba, és ha így folytatjuk akkor vagy leszophat újra vagy a kezével kiverheti nekem vagy pedig ha egyikre sem hajlandó akkor könyörögni fogok neki, hogy csináljon valamit. Nem fog tenni semmit sem, ha más tervei lettek volna akkor nem adja rám vissza az alsónadrágomat, de vissza húzta, szóval ma úgy hiszem be kell érnem ennyivel. Talán jobb is így. Ágyékát az enyémnek nyomja én pedig halkan felnyögök, ha ezt sokáig csináljuk akkor teljesen be fog indítani megint.  
Megszólaltam, de ez nem igazán vette el a kedvét tőlem, sőt, újabb és újabb csókokat kapok, de már nem sokat, mert fel akar kelni rólam, de én ezt megnehezítem neki, nem engedem el a lábaimmal.
- Maradj még egy kicsit! Aludj itt! Csak aludjunk, meg csókolózzunk még egy kicsit mást nem kérek. - Kérlelem, hátha megesik rajtam a szíve, de sejtheti, hogy hazudok, mert leszáll rólam én pedig igyekszem a legártatlanabbul nézni rá, hátha mégis meggondolja magát.
Szavait külön-külön értem, de egyszerre nem tudom értelmezni. Én lennék a múzsája? Nem, biztosan csak téved.
- Lakat lesz a számon. - felelem, majd már nincs is a szobában. Magamra húzom a takarót, de nem jó, közel sem olyan érzés, mint amikor Emanuel feküdt rajtam. Nem fogok tudni elaludni, inkább előveszem a szintetizátort, bedugom a fülest, hogy senkit se zavarjak így az éjszaka közepén, és olyat csinálok amit még sohasem. Elkezdek zenét szerezni.