Egy gurulós állványt tolva magam előtt egyensúlyozom a könyvhalmot araszonként előre haladva a folyosó kongó ürességében. Mintha az egész épület lélegezne. A falakról gyerekrajzok, festmények, a vitrinekben sikerek bizonyítékai porosodnak, bizonyítva, hogy egy olyan épületben vagyunk, ahol a jövő nemzedékéért folytatunk nevelő tevékenységet. Még mindig alig hiszem el, hogy megkaptam ezt az állást, és még mindig alig hiszem el, hogy mi történt nem sokkal előtte. Sóhajtva mosolyodok fel Lindára, aki egyetlen papírdossziét ölel magához. Kedves nő, amolyan tipikus vénkisasszony, de a jobbik fajtából, pedig még amúgy alig múlt negyvenöt. Egyedül él, de kedves és gondoskodó, de egy olyan férfiba szeretett bele, aki észre sem vette őt, így egyedül maradt és napról-napra csak a gyerekeknek, a munkának és az otthonának élt. Gyönyörű kertje van, és lakótársként néhány macskával osztozik a bájos kis otthonon, legalábbis a képek alapján és az elbeszélése szerint ez így van. - Tudod, kedvesem, ezek a táborok mindig nagyon izgalmasak. A gyerekek nagyon szeretik, és csodás kis gyöngyszemeket fedezhetünk fel a kirándulások során. Ma már olyan kevesen járnak a természetbe kirándulni! Régebben sokkal nagyobb divat volt. Minden tavasszal megindultak a családok, és beszélgettek, sétáltak, növényeket és állatokat láttak, fára másztak a gyerekek míg a szülők előkészítették az ebédet. Kempingeztek. Ma meg luxusnyaralókba mennek, hogy ott is a tévét meg a számítógépet bámulják. Bólogatok, miközben nyögve tolom fel a mozgássérülteknek kialakított rámpán a nehéz kocsit, hogy az új osztályteremhez férjek végre. - Nagyon várom a kirándulást. Mondtam már, mikor lesz? - kérdezi elgondolkodva, és lábszárközépig érő szoknyájának fodrát meglibbenti játékosan. Kicsit úgy néz ki így, mint Sandra Dee a Grease-ből, csak neki barna a haja, de még a szoknyája korcába begyűrt inge is ezt a stílust idézi. Én sajnos nem vagyok ennyire stílusos, egy egyszerű fehér sort van rajtam és egy színes mintás felső, plusz egy fekete napszemüveg, ami mindig lecsúszik az orromra, vagy leesik a fejemről, attól függően, mennyire hajolok előre vagy döntöm hátra a fejem. Nagyobbat lökök a kocsin, így az végre átlendül a súlypontján, persze én meg pofára esek, de ezen már fenn sem akadok, csak örvendek neki, hogy túl vagyok a nehezén. Felállok, és leporolom magam, a kocsi lassan nekikoccan a falnak, de szerencsére megáll. Felpillantok az égre. A tavaszi napsütés már melenget. Messze még a nyár, de én már érzem a közeledő vakációt. Lassan záróvizsgáim lesznek, és az elmúlt két hónap után igazán rám férne némi kis zsongás. A napsütés felé fordítom az arcom, és lehunyt szemmel engedem, hogy a sugarak felforrósítsák a bőrömet, és áthatolva a lehunyt szemhéjamon kicsit fájdalmas érzéssel hatoljanak a szemembe. Még mindig álmodom róla. Galeről. A férfiról, aki azon a végzetes napon örökre magához láncolt. Nem akarattal, csak egy forró fejű fruska, néhány rossz döntés és egy pincérnő által szervírozott tűzforró kávé tehetett róla, de immár egy életre magamon kell viselnem annak a napnak a nyomát, s ennek folyományaként sosem tudok megfeledkezni róla. Ha csak rágondolok, elfog a bűntudat és a szégyen. Azt hiszem, még életemben olyan gyorsan nem hagytam el egy épületet, mint akkor. Egyetlen szó nélkül terítettem meg, és mivel édesanyám illedelmes embernek nevelt, hát nem hagytam ott magára, ha már egyszer főzött, de az a kínos csend...mintha minden falattal üvegszilánkokat nyeltem volna le. Néhány kényszeredett mondat erejéig még próbálkoztam azzal, hogy beszélgetést kezdeményezzek, de azt hiszem mindent elrontottam. Pont kapóra jött, hogy hívott apa, így gyorsan le tudtam tiplizni egy gyors köszönök mindent, után...Azóta pedig nem láttam. De álmodom róla. És gyakran eszembe jut. Furcsa mód, még akkor is kerestem, mikor kontrollra kellett mennem az orvoshoz. Szerencsémre kiderült, hogy a szomszédom egy álmatlanságban szenvedő orvosjelölt, aki mellesleg hobbiból szerel össze bútorokat, így mindent rendben találtak. De még ott is arra vártam, hátha merő véletlenségből felbukkan. De persze butaság volt részemről, mert nem volt ott, hogy bekísérjen és vigyázzon rám. Így történhetett, hogy mire ráeszméltem, mi történik, már egy étterem felé meneteltem az oldalamon Dr. Aguadoval, aki nagyon kedvesen meginvitált egy ebédre, és kedélyesen elcsevegtünk. Nem volt ott, hogy megakadályozzon akkor sem, amikor igent mondtam egy kissé kierőszakolt, de azért még nem durva invitálásra egy következő randira, s aztán már egy harmadikon találtam magam. És még mindig Róla álmodtam. Lance pedig egyre többször keresett. Telefonált és sms-t írt, virágot küldött és moziba vitt. Megnéztük a Thort. Míg ő azzal volt elfoglalva, hogy micsoda grafikusi munkálatoknak köszönhető ez a látványvilág, én képtelen voltam abbahagyni, hogy a főszereplő pasiban Gale Emersont lássam állandóan. Amikor félmeztelenül feküdt, szabályosan lesápadtam, mert eszembe jutott, amikor kilépett a zuhanyzóból. És persze azóta sem tudom kiverni a fejemből, ott kísért az álmaimban, éjjel és nappal, a hangját hallom, és ezt senki más nem érti meg, csak Ethan. Vagy legalábbis ő az, aki nem akad ki rajta teljesen. Vagy csak annyira untatom, hogy fel sem tűnik neki, miről beszélek... - Hahó, Föld hívja Reedet! - kocogtatja meg a vállamat Linda, és pedig még mindig sütkérezve szusszanok egyet. - Nem, még nem mondtad, mikor lesz az a tábor. Elégszer. Már betéve tudom az egész programot, úgy, ahogy van. Oda-vissza, betűről-betűre. Lassan jobban tudom, mint maguk a szervezők, pedig én nem is megyek - mosolyodok el, és pár percnyi töltődés után kinyitom a szemem és rávillantom kékjeimet a barna Sandra Dee-re - Na, gyere, fejezzük be még ezt a kört, aztán jöhetnek a nehezebbek. Nem tudom, hogy az asztalokat hogy fogjuk átszállítani amúgy. Nincs valami kocsitok? - tolom be az ajtón a könyves állványt, de Linda megrázza a fejét. - Azt hiszem a karbantartói raktárban mintha kéne lennie egy nagyobb felületű ilyen targoncaszerűségnek, de nem vagyok benne egészen biztos. Megnézzem? - kérdezi, de egyelőre leintem, habár elméletileg ő lenne az, akinek engem kéne irányítania. De annyira el van varázsolva attól, hogy mehet ebbe a táborba, mintha nem is ezen a bolygón élne. - Nem, hagyd csak. Te jobban tudod, hogy ezeket hová kéne tenni az új teremben, mint én. Rendezd ezeket, én pedig elmegyek a kocsiért. De előre szólok, hogy ha még egyszer teremfelújítás lesz és költözni kell, én a Marianna-árok aljában végzek majd kutatómunkálatokat. Elneveti magát. - Sheena, Sheena, Sheena! Milyen aranyos vagy! Azt hiszed, ott nem találnálak meg és cibálnálak vissza? - nevetgél, majd bólint - Tudod mit, több szem többet lát, indulj el, ezt pár perc alatt lerendezem és utánad megyek. - mondja, majd tovább libben az osztályterembe, ahol gyönyörű, hatalmas ablakokon át árad be a fény és friss festékszag árad. Végre visszajöhetnek abból a hátsó kis teremből a kicsik ide, ahol nagyobb terük lesz és közelebb lesz majd a mosdó is. Annak kifejezetten örülök, hogy a dicséret-ládámat amit kézzel festettem le, kihelyezték, már látszik is, hogy gyűlik benne néhány cetli. A kocsit betolva az asztalhoz megyek, és kiveszek egy elemlámpát. - Az meg minek? - kérdezi Linda meglepetten, de én megpróbálom működésre bírni a szerkezetet. - Szerinted? Voltál már te abban a raktárban? A világításra ott is ráférne egy modernizálás - morgom, bár legutóbb többen mentünk le, de az is eléggé félelmetes volt nekem. A lámpa azonban felélénkül, és elégedetten mosolyodok el, mikor felvillan az erős fénycsóva. Linda beegyezően ingatja meg a fejét, és amikor megcsörren a telefonja, én intek neki, hogy akkor elindulok a kocsiért, hátha valóban van, és magára hagyom. A folyosón végigmegyek majd elindulok a mélyföldszint felé, ahol csak a kazánház és az öltözők vannak, na és persze egy kisebb tornaterem, de ezt ritkán használják a gyerekek, inkább délutáni kis csoportos edzésekre szokták bevetni, mert elég kicsi. Itt van a tornatanárok irodája is, és persze itt található a folyosó, amely elvezet a pince lejárat felé. Az öltözők felől zajongás üti meg a fülemet. Biztos a focicsapat készül edzésre. Nem tudják, hogy Mr. Brent beteg és nem jön ma be? Mindegy, majd akkor edzi őket a csapatkapitány, gondolom. A tornatanári iroda előtt elhaladok, és egy pillanatra bekukkantok, de nem látok senkit, így tovább megyek. A pincéhez vezető folyosó ajtaját résnyire nyitva hagyom, és előre indulok. Itt már nagyon gyér a fény, aprócska ablakokon át szűrődik csak be. Porosodó bútorok és tornafelszerelések pihennek itt, ám mivel itt sem találok megfelelő kocsit a bútorszállításhoz, tovább kell mennem. - Jól van, Sheena, nem kell félni. Ez csak egy pince, ennek semmi köze ahhoz. Menj tovább, minden rendben lesz - biztatom magam, és igyekszem elhessegetni a nyomasztó gondolatot, amely minden ehhez hasonló alkalommal megkörnyékez. Hangok ütik meg a fülemet, de megfordulva nem látok senkit. Biztos a fiúk randalíroznak az öltözőkben. Lassú, megfontolt léptekkel lépek a nehéz vasajtóhoz, és a torkomban dobogó szívvel nyitom ki a nyikorgó szerkezetet. Az egész mélyföldszint beleremeg a hangba, de végül kitárul. Feneketlen sötétség fogad. Nagyot nyelek. A kezemben megremeg az elemlámpa. Nem szeretem az ilyen helyeket, nagyon de nagyon nem. - Mégsem volt ez olyan jó ötlet - nyöszörgöm, és eszembe jut az összes horrorfilm amit valaha életemben láttam. Mind így kezdődött. A lány bement egy sötét helyiségbe, ahonnan nem jött ki többé élve. De megmakacsolom magam, még ha ezerszer elátkozom is Lindát, hogy nem volt képes azt mondani, hogy biztos ami biztos lejön velem, vagy leküld valami erős férfiembert, aki megvéd a rám leselkedő veszélyektől. Óvatosan lépek be a sötét helyiségbe és a kapcsolót felkattintva megpróbálok életet lehelni a poros villanykörtébe. Nem sikerül, mi sem természetesebb. Az ajtót így inkább kitámasztom, hogy az ablaktalan helyiségbe valami fény azért bejöjjön. Beljebb lépek, mert nagyon kéne az a kocsi, hogy ne kelljen minden egyes asztalt kézben átcipelni az iskola másik feléből, de ahogy előrébb megyek, már abba is kiegyeznék, hogy a gyerekek a padlón üljenek párnákon, csak hadd jussak ki innen. Pókhálóval borított dobozok és asztalok, meg székek sorakoznak itt is, valaha még fehér lepellel letakart zongora ásít az egyik sarokban, és kísérteties itt a csend. Kocsi persze sehol. Még néhány lépést teszek előre, amikor hirtelen hangokat hallok a hátam mögül. Egy ördögi nevetés, majd hirtelen egy rakás koszos doboz borul rám. Felsikoltok, a kezemből kiesik az elemlámpa, majd talpakat hallok a padlónak csapódni, és hirtelen becsapódik a bejárati ajtó. Sikítok és ijedtemben hátrálva egy újabb feltornyozott dobozhalomnak ütközök. Pókháló és lakói landolnak a ruhámon, a hajamban, a karomon. Most már hisztérikus toporzékolásba kezdek, és amikor azt érzem, hogy valaki megérinti a vállam a vaksötétben, az ájulás kezd környékezni. A zokogás és a hisztérikus roham között az ajtóhoz rohanok, és nagy nehezen meg is találom a kilincset, de nem nyílik. Újra hallom azt a horrorfilmbe illó ördögi nevetést. Elsápadok, és azt hiszem asztmarohamom lesz. Dörömbölni kezdek az ajtón. - Segítség! Kérem, segítsen valaki! Nyissa ki valaki az ajtót! Kérem! Könyörgöm! Tenyérrel, ököllel csapkodom az ajtót, és minden pillanatban attól félek, az a valami elkap és megöl. Egyszer éreztem ehhez hasonló érzést, és most újra felidéződik bennem, amitől hányingerem lesz és teljesen elveszítem a realitással a kapcsolatomat. Kétségbeesetten csapkodom az ajtót, sikoltozok, toporzékolok. Könnyek áztatják az arcomat és érzem, hogy a sokk hatására minden vér kiszáll az arcomból. Úgy remegek, hogy még a fogaim is összekoccannak. A körmöm beszakad, ahogy az ajtót verem, és a sikoltozástól már úgy érzem, mintha vérezne a torkom. Amikor újra felhangzik az a rémisztő kacaj, már az ájulás környékez, és úgy érzem mindjárt megfulladok. A torkomhoz kapok, már a rajtam mászkáló pókok sem érdekelnek. Meggyőződésem, hogy itt és most valami démoni szörnyeteg meg fog ölni aztán a pokolba rántja a lelkemet. - Kérem, valaki segítsen! Itt vagyok bent! Kérem! Nyissák ki! Meg...fulladok...meg...fog...ölni... Az asztmaroham olyan váratlanul ér, mint akkor, nyolc éves koromban, mikor az osztálytársaim bezártak az elhagyatott ház pincéjébe, ahol a legendák szerint a tulajdonos szelleme kísértett és gyerekeket kínzott halálra. Fogadásból mentem oda le a többiekkel, de nem tudtam, hogy közben ők megbeszélték, hogy én leszek az aznapi áldozatuk. Az utolsó pillanatban találtak rám a szüleim. Asztma rohamot és sokkot kaptam a félelemtől. Magam alá pisiltem és mind a tíz körmömet leszakítottam, ahogy megpróbáltam kikaparni magam az ajtón. Most is érzem a vér fémes szagát a levegőben, és sajognak az ujjaim. Ugyan bepisilni még nem pisiltem be, de azt hiszem közel állok hozzá. Csak valaki nyitná már ki végre azt a rohadt ajtót. Még telefon sincs nálam, hogy valakit felhívjak, vagy legalább világítsak. És ez a kacaj már megint...mi a fenének kellett nekem ide jönnöm? És vajon megtalál valaki még azelőtt, hogy a tüdőm teljesen összeroppantaná a mellkasomat?
A hétköznapjaim visszatértek a rendes kerékvágásba, és már nem kellett azon aggódnom, hogy egy szőke lány nem jut el a kórházig időben. Sheena mély nyomott hagyott bennem, de még nem döntöttem el, hogy ez jól, vagy éppen rosszul fog lecsapódni. A húgom tett róla, hogy minden egyebet kiverjek a fejemből, mert a tetoválásos incidenssel majdnem elérte, hogy megüssem. Nem tartom magam egy agresszív állatnak, de azért azt hozzá kell tennem, hogy nem is könnyű kordában tartani a dühömet, ha minden ész érv ellenére engem hibáztat, és a kortársai előtt menőzve akar fellépni, és az őrületbe kergetni engem. A másik oldalon még kaptam rossz híreket is, miszerint apa nem üzent, és hiába próbáltam a felettesével felvenni a kapcsolatot, azt mondták, hogy fontos kiküldetésen vannak, és ez még eltarthat néhány hónapig. Mi lesz, ha eközben itthon valami tragédia történik megint, és ő nem lesz ott, hogy megoldja? Jeremy legalább jó úton haladt, hogy levizsgázzon, és rendőr legyen belőle, de a kiadásai felét még így is én álltam. Egy szó, mint száz a gondok bővültek, de a húgommal kapcsolatban is elértem, hogy eljöjjön velem pszichológushoz. A szőke doktornő fiatalabbnak tűnt az első foglalkozás előtt, mint hittem volna, de a szakértelmében nem kételkedtem. A meggyőzhetőség nagy falat annak, aki engem vesz célba, de mindent a jó ügy érdekében. Nekem is kifizetődőbb lenne, ha otthon nem állna a bál, és Audrey odafigyelne a tanulmányaira. A nyár közeledtével megszaporodtak a munkák is, ami azt jelenti, hogy Mr. Brent váratlan betegsége miatt nemcsak az íjászcsapatra kellett ügyelnem, hanem a focistákra is. A délutáni edzések rám hárultak, és az igazgatónő megmondta, hogy ez valószínű így is marad az év végéig, mert a drága tanár úr eltörte a lábát. Micsoda szerencse, hogy ez egy magániskola, és a tanárok létszáma is korlátozott. Ma délutánra egy kellemesebb programot iktattam volna be, ha nem szól közbe a hivatásom. Igen…már én is haladtam a korral, és felregisztráltam egy társkeresőre. Beláttam, hogy a sok probléma mellett a magánéletemmel sem ártana foglalkozni, így ma lett volna egy randevúm. Rachel humoros, és megértő, de még hány ilyen alkalom lesz, hogy le kell mondanom a találkánkat? A hangja bársonyos, a nevetése csilingelő. Harminckét éves, és máris saját irodát vezet, eléggé talpraesett, és nem azzal nyitotta a beszélgetésünket, hogy mikor fektetem meg, hanem az íjászatról érdeklődött, mert gimnázium alatt versenyszerűen űzte ezt a sportágat. Ennél tökéletesebb jelöltem évek óta nem volt, és vágytam már egy normális felnőtt társaságára, de ismételten arra vetemedtem, hogy lemondjam a kávézást. Szerencsére nem kapta fel a vizet, és egy kacsintós smile kíséretében közölte velem, hogy ez már két randit jelent, amivel tartozom neki, és mi lenne, ha inkább szombaton reggel elmennénk úszni, aztán egyet reggelizni. Meg kell mondanom, hogy tetszett ez a hozzáállás, és már azon voltam, hogy visszapötyögjem a választ, de becsengettek a délutáni órákra. A telefonomat visszasüllyesztem a zsebembe, és a sípot a nyakamba akasztva lódulok neki a kis tornateremnek. Eddig odafent lófráltam az emeleten a tanári szobában, mert csakis ott lehet egy normális feketét inni. A műanyagpohár a folyosón lévő szemetesben landol, mikor befordulok a lépcsősorra, és egy érdekes beszélgetés csapja meg a fülemet. - Most szólnunk kellene valakinek Trev? – ez a fojtott párbeszéd túl sok jóra nem utal, és ha már körülnéznek, akkor tuti rosszban sántikálnak. Direkt nem megyek tovább, és meglapulok a feljebb lévő szinten, hogy kihallgathassam az egészet. - Szerintem túléli…még kezdő. Annak a macskás rajztanárnak a segédje…senkinek nem fog feltűnni, hogy elveszett. Ki hibáztatna bennünket? – megforgatom a szemeimet, mert sejtem, ha Trenton Samuel szerint valami nem nagy dolog, akkor a világ legrosszabb csíntevésén van túl. A focicsapat arca, minden tinédzser lány álma, és most hálát adok az égieknek, hogy az én húgom nem esett bele, mert az idősebbekre bukik. Sosem hittem volna, hogy pontosan ezért fogok imát mondani, de ugye bármi megtörténhet. A lényeg, hogy múlt héten Mrs. Reynoldsot a kémia tanárt csinálta ki, mert felrobbantotta a labort. Az igazgató nem függesztette fel, mert a szülei nagy támogatói a sulinak, de nekem nem is kell kegyesnek lennem hozzá, mert ha valaki életével játszik, akkor még a szart is kiverem belőle, és nem érdekel, hogy az apja New York egyik legbefolyásosabb embere. - Tartsd a szádat Clark… - ragadja meg a vállánál fogva, és az arcába nyomja a sajátját is, hogy ezzel fitogtassa az erejét. Mekkora egy balfék, ha elhiszi, hogy ez működik. Összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt, és az egyik lábammal az oszlopnak dőlök. - Trev…de bent ragadt. Mi van, ha senki nem találja meg? Szólnunk kellene valakinek... – most már egészen biztos, hogy rosszban sántikálnak, így erőt veszek magamon, és véget vetek a kis csevejnek. Észrevétlen lépek a hátuk mögé, és köszörülöm a meg torkomat. - Nem tudom, hogy mit műveltetek Trev, de ajánlom, hogy mondd el, különben… - a kékjeim vészjóslóan villannak meg a félhomályban, mire mindketten megijedve félreugranak, de mielőtt még menekülőre foghatnák, a pólójuknál fogva kapom el mindkettőjüket, és feszítem neki a lépcsőfordulónak. - Mi történt…hadd halljam, és az elejétől…nem vagyok jó hangulatban, és ha hazudni mertek, akkor nemcsak ma, de még a jövő héten sem lesz edzés, ahogyan szombaton meccs sem. Az apukád nem örülne, ha nem vennétek részt rajta, mert azért fizeti a kis picsádat, hogy legyen belőled valaki. Brent tanár úr egy darabig nem lesz, úgyhogy velem kell beérnetek srácok. Csiripeljetek, mert fogytán az időm. – az orgánumom mélyebb a kelleténél, ha ideges leszek, és ezt már jó páran tudják a diákok közül, szóval nem tart sokáig, hogy megtörjem őket. - Trev…bezárt egy tanársegédet véletlenül az alagsorba, ahol a régi szertár van…az öltözők mellett. – hallom a másik oldalról a picsogást, de bólintok, hogy folytassa. Később lerendezhetik egymás között, hogy mi nem működött, de engem most csak az érdekel, ha valaki bajban van, annak segítsek. - Szóval…ott van az a lány….mármint tanárnő. Sikított, de ott hagytuk. – el kell számolnom ötig is magamban, hogy ne verjem be a fejüket a falba, vagy a legközelebbi oszlopba. Szépen felemelem őket a földről, aztán utána ejtem le a két srácot. - Mutassátok az utat…gyerünk. – emelem meg a hangomat, így megindulunk a tornatermek felé, ahol már szépen összegyűlt a focicsapat legnagyobb része, és tanácstalanul állnak a triónk előtt. - Ma elmarad az edzés, és ezt a kapitánynak köszönhetitek. Menjetek átöltözni, aki szeretne edzeni a teremben, az maradhat, különben mindenki eredjen haza. Ti ketten irány. – mutatok előre türelmetlenül, és oldalazva követem a két félnótást, mire elérünk a megfelelő helyre. Hallom a sírást odabentről, így kétségtelen, hogy igazat mondtak. - Holnap ezért számolunk. Trev, te várj meg az irodámban. Ajánlom, hogy ne tűnj el, mert megbuktatlak év végén…világos? – rivallok rájuk, és ha vették az adást, akkor megfeszítem az ajtót. - Mindjárt kinyitom, hall engem? – kérdezek rá, és mikor nekiveselkedem másodjára is, akkor végre elérek egy kis eredményt, és szépen feltárul előttem a nyílászáró. Odabent sötétség honol, meg egy csomó levert doboz. - Hahó… - kukkantok be, miközben a síp a nyakamban lóg, aztán megpillantom a szőkeséget a földön. - Hölgyem…jól van? – odasétálok, és mikor leguggolok…belém is fagy a szó. - Sheena? Te vagy az? – könnyáztatta tekintettel bámul rám, mire a kezemet nyújtom. - Gyere kiviszlek. – egyelőre nem fogom letámadni, hogy mit keres itt, de ilyen nincs. Remegés nélkül fordítom felfelé a lapos tenyeremet, hogy abba fektesse az övét, és együtt állhassunk fel.
A padlón fekszem, magzatpózban vergődöm. A mellkasomat összeroppantani készülő asztmatikus tüdőszűkület nem épp egy kéjutazás. Könnyek égetik a szememet, és csak magam korholhatom azért, ami most történik velem. Apám mindig figyelmeztetett, soha ne menjek egyedül ehhez hasonló helyekre, akkor sem, ha látszólag biztonságos. A klausztrofóbia a legváratlanabb helyzetekben támadhat rám, ne kockáztassak. Miért nem hívtam le magammal Lindát? A szörnyeteg újra röhögni kezd a közelemben, és már a végét járom, úgy érzem. Igazából az jár a fejemben, hogy jobb is lenne, ha megfulladnék, akkor legalább hamar véget érne a kínszenvedésem. Nem tudom, milyen lény lakhat idelent, vagy épp mi vendégeskedik, de talán jobb, ha nem szembesülök vele. Az, hogy mit tehetne a fent játszadozó kicsikkel, vagy az edzésre készülő nagyobbakkal, már nem jut el a tudatomig. Ahhoz túl kétségbeesett vagyok, hogy felfogjam. Az emberi természet ilyen. Azt mondjuk, az életünket feláldoznánk másokért, és sok esetben így is van. De a vég perceiben nem számít más, csak az, hogy mi túléljük. Csak még egy percet kérünk. Még egy utolsó lélegzetet, egy utolsó szívdobbanást, csak még egyet az éltető levegőből, a napfényből, a bőrünkre simuló porréteggel keveredett izzadtságból. Nem fogadjuk el, hogy ennyi volt, még harcolni vágyunk az elmúlás ellen. Akkor nem számít sem a szeretet, sem az önfeláldozásra való hajlam. Ekkor előtérbe helyezi magát a legősibb ösztön, amely arra buzdít, éljük túl és még sokasodjunk. Csak arra tudok gondolni, hogy nem fogom túlélni. Mintha a percek napokká nyúlnának, s én megragadtam volna ebben a rettegéssel, rémülettel telt pillanatban, gondolkodás nélküli paralízisre ítéltetve. Az a hang újra és újra felhangzik, de nem távolodik, nem közeledik. Vár. Arra, hogy én mozduljak? Hogy harcba szálljak? Vagy csak egyszerűen gúnyt űz végtelen gyávaságomból? Nem tudnám megmondani. Talán ő maga sem. De élvezetét lelheti vergődésemben, lélegzetem sípoló, fájdalmas sikoltásában a mellkasomat ölelő bordák mögött, mert újra meg újra indítja a folyamatot. Már nem várok segítséget. Úgysem jön senki. Élvezettel merülök el a saját szerencsétlenségem megnyugtató tavának hullámaiban. Egyszer volt egy megmentőm. Még emlékszem rá. Kísért, akár a forradás a vállamon. Emlékeztet minden alkalommal, mennyire nem vagyok méltó annál többre, mint amit már megkaphattam. Le kellett volna feküdnöm vele. Ott, akkor. A lakásán. Talán maradhattam volna még. Talán, ha vacsora után iszom egy pohár bort, vagy bármit, amitől ellazulok, átmászhattam volna az ölébe. Szembe ülhettem volna vele, és egyszer az életemben átvehettem volna a gyeplőt az események felett. Megcsókolhattam volna. Valószínű, hogy nem akarta volna, hiszen nem vonzódott hozzám. De kicsi kitartással elterelhettem volna a figyelmét arról, hogy nem vagyok elég szép neki. Engedhettem volna, hogy lefektessen arra a bámulatosan puha szőnyegre, és hazudhattam volna neki azt, hogy már voltam férfival. Talán nem vette volna észre, hogy nem. Magabiztos férfi, valószínűleg irányító szerepet vállal az ágyban is. Hisz, mint mondta, már a konyhában is csinálta. Azon a pulton. A hideg, márványpulton, aminél szebbet még sosem láttam. Rávehettem volna, hogy akarjon. Csak egyszer. Úgy legalább az első alkalom egy olyan emberrel lehetett volna, akit minden reszkető porcikámban kívántam volna. Mert már tudom, hogy így volt. Rettentően kívántam Gale-t. Nem azon a módon, ahogy a rámenős csajok lecibálják magukról a szoknyát egy koszos bár vécéjében amfetaminpíros arccal, üres, kielégíthetetlen tekintettel, kérges, megöregedett lélekkel kutatva a boldog beteljesülést, amit az aktustól várnak. Sosem kapják meg. Csak üresség marad utána és csalódottság. Nem. Máshogy. Nem tudom, hogyan, a testem jelzéseit még nem értem, de tudom, hogy így volt. Most is így van. Ha csak eszembe jut, gyorsabban kezd verni a szívem. Úgy, ahogy Lance Aguado doktor miatt sosem ver gyorsabban, és a testem sem reagál a közeledésére úgy, ahogy Gale miatt tette. Volt abban a férfiban valami...valami elképesztő. Nem a kinézete, vagyis nem csak az. A szemei hidegségében láttam. Ahogy beszélt. A mozdulatában. Kemény és katonás, rendszerető, ha jól láttam a lakásában, szereti a kényelmet és az eleganciát. Az egyszerűséget. Magabiztos és határozott. De néhány pillanatban őszinte aggodalom látszott átsuhanni rajta, és olyan mély, végtelen bánat, amit nehéz elfelejteni. Ám ami számomra még feledhetetlenebbé teszi, az a veszély. Nem sokszor ismerem fel az emberek jellemvonásait, sőt, általában nagyon félreismerem őket, mert bevallom, naiv vagyok és szertelen, mindenkiről a jót akarom feltételezni. De ő...egyszerre sugárzott magából biztonságot és veszélyt, amelytől menekülési kényszerem támadt. Le kellett volna feküdnöm vele. Csak egyszer. Hogy végre megtudjam, milyen, amikor egy ilyen tökéletes emberrel van együtt egy magamfajta. Szinte már szégyellem magam. A magamfajta lányok és fiúk (mert hiszek benne, hogy az ellenkező nemből is van számtalan gátlásos, félénk, zavarodott és elérhetetlen személyért epekedő egyén) nevében megtehettem volna ennyit, hogy egyszer a világtörténelemben végre mi is győzedelmeskedjünk. Elhihettem volna, hogy nekünk is van remény. Nem hallom a közeledő lépteket. A légzésem már nagyon szapora, nagyon felületes. Szédülök. Kín és gyötrelem minden másodperc, a szívem teljes erejéből próbálja fenntartani a keringésem, a lassan fogyó oxigénszintem azonban az eszméletvesztés mezsgyéjére sodor. Megadom magam. Már csak rutinból ütöm a padlót, az ajtóig nem is bírom felemelni a kezem. A hajam az arcomba hull, ahogy elernyedve előrebukok ebben a kitekert, félig fekvő, összegörnyedt helyzetben. Fáj a mellkasom. Amikor kinyílik az ajtó, már nem tudok arra összpontosítani, hogy örüljek, amiért értem jött valaki. Úgysem fogja tudni kapásból, mi bajom van, ergo, mire felfogja, mit kell tennie, nekem már végem. A mély, öblös hang, amely feszültségtől terhes, alig jut el a hallóközpontomban feldolgozásra. Csak nagy erőfeszítések árán vagyok képes felemelni a fejem annyira, hogy ránézzek. Arcom portól és könnytől maszatos, még él benne a rémület és a feladás tébolyító elegye. Épp a háta mögül éri a fény, nem ismerem fel az arcát. Csak egy nagy, sötét folt a férfi, de a hangja amikor a nevemet mondja, szokatlanul ismerőssé válik. Ethan? Kicsit olyan, mintha Ethan lenne, de ő ha itt lenne, valószínűleg hozzátenne valami gúnyos, megvető megjegyzést, és csak aki jól ismeri, az vehetné észre, hogy ez nála annyit tesz: Jó, hogy életben vagy, te tökfej. Reszketve emelkedek fel, de nagyon, nagyon szédülök, és a nagy, meleg, puha kézbe csúsztatom az enyémet. Elveszik benne a kezem, de végül talpra segít az illető. Egy lépést vagyok csak képes előre tenni, máris összecsuklanak a lábaim. Nem, sajnálom, levegő nélkül nem megy. Még én sem létezhetem levegő nélkül. Elkap, ahogy majdnem elvágódok, és csak amikor megérzem az erős karok szorítását, és felpillantok, akkor fedezem fel az igazságot. Gale van itt ismét. Önkéntelenül elmosolyodom. Az őrangyalom – lehelem zihálva, és lehunyt szemmel erőtlenül mosolygok egyet. Az illata erőteljes, épp, mint akkor volt, amikor megismertem. Vagyis, amikor találkoztam vele. Újra kinyitom a szemem, a végtelen kékségekbe fúrom az én fakó, semmilyen tekintetemet. Hallom, hogy Linda sikoltozva trappol felénk, de tudom, már nem fogom tudni megvárni. Talán emlékszik rá, hogy említettem, hogy asztmás vagyok. Talán egyiküknek feltűnik, hogy milyen darabosan, felületesen veszem a levegőt. Bár, ahogy egyre közeleg a sötétség, úgy hiszem, már így is késő. - Meg...kellett...volna...tennem – suttogom reszketve neki, mintha érthetné, miről van szó – Csak...egyszer...hogy érezzem...milyen igazán élni... A sötétség úgy ragad magával, hogy egyetlen pillanatra sem jut eszembe az udvarlóm, aki kerékbe töri magát napról-napra, hogy meghódítson. Egyszer sem rémlik fel sem az arca, sem az illata, sem a keze érintése a moziban az ülés plüss karfáján. Csak erre a végtelen, nyugalmat árasztó kékségre tudok gondolni, és a benne rejlő mérhetetlen, vigasztalan szomorúságra. Meg akarom kérdeni tőle, miért ilyen szomorú a szeme, de már nem tudom. Utoljára hangzik fel a gonosz nevetés a hátam mögül, s én végleg megadom magam neki. Az erőm elhagy, és magával ránt a mélység.
Én megértem, hogy közeledik a nyári szünet, a gyerekek nem bírnak magukkal, mert félig már a bulik, és a mámoros végtelenségben lubickolnak, de akkor sem ártana odafigyelni egymás testi épségére, meg lelki egységére. A tanároknak, és a diákoknak is egy megterhelő időszak ez, ha abból indulok ki, hogy megfelelő bizonyítványt kell produkálniuk, és révén ez egy magániskola még keményebben kell dolgozniuk érte. Az idejáró csemeték szülei befolyásosak, és nagy adományokkal támogatják a létesítmény fenntartását, de ez még nem jogosítja fel őket arra, hogy bunkó és paraszt embereket neveljenek fel, akiknek csak a pénz számít. Ilyen világban élünk, de nem azért lettem pedagógus, hogy ezeket az értékeket adjam tovább. A húgom, és az öcsém is nagyon jól tudja, hogy keményen fogom őket, és ez nem fog megváltozni akkor sem, ha történetesen felnőnek. Az apám valahol szolgálatot teljesít egy másik nép érdekében, az édesanyám meg már nem lehet jelen, hogy egy kis emberséget neveljen a maradék két gyermekébe. A legnehezebb feladatom a húgommal van, vérre menő harcokat vívok vele, amiért szabadulni, és önállósodni akar, de az ezzel járó kötelezettségeket nem vállalná. A mókának is van árnyoldala, mint minden normális dolognak, de az is igaz, ha nem a saját kárán tanulja meg, akkor sosem fog rájönni. Madelaine-nak igaza volt, hogy engedjek egy picit a gyeplőn, de olyan nehéz, ha eddig én cselekedtem helyettük, mert ebbe beletartozik az öcsém is, akinek hála istennek már benőtt a feje lágya. A mostani helyzet is jól példázza, hogy nem ártana a szigor, mert ez a két srác, akit tetten érek, valahogyan viccesnek titulálják, hogy bezártak egy tanárt az alagsori szertárba, de a következményekkel már nem óhajtanak foglalkozni. Majd én megmutatom nekik, hogy van még olyan tanár, aki megfogja a grabancukat, és nem számít se anyuci, se apuci pénze, mert felelni fognak, és ha kell, akkor kiverem belőlük a bocsánatkérést is. Nekem is megvannak a módszereim, hogy félelmetes legyek, és egy kis revansot vegyek a pökhendi alakokon, de ezek közül is ez a félnótás emelkedik ki. Nem értem, hogy mit esznek rajta a csajok, mert nem valami nagy szám, de nem látok bele a tinédzser fejekbe, sőt engem már nem a hormonok hajtanak, mint annak idején. Nem kell megijedni, mert én se voltam egy jó gyerek, de ha az apám azt mondta, hogy ki kell vinnem a szemetet, vagy segítenem kell anyának, akkor egyszer sem jutott eszembe, hogy feleseljek vele, mert a fal adta volna a pofon másik felét, és örülhettem volna, ha annyival megúszom a helyzetet. Tombol bennem a harag, amikor lecaplatok a lépcsőn, és keresem a bezárt hölgyeményt. Az ajtó előtt állva előbb hallgatózni kezdek, és némi sírás átüt, de nem olyan erőteljesen. Látszik, hogy ezt odabentről nem lehet kinyitni, és valószínű a levegő sem túl tiszta odabent. Előbb megpróbálom szóra bírni, de mivel ez nem sikerül, így nem tökölök, és az egyik vállammal feszülök neki, hogy kinyissam a nyílászárót, és utána bekukkantsak, mert nem tudom, hogy ki lehet az, aki beszorult. A mai edzés el is marad, a többiekkel számolok majd ezután. Némi erőlködés után sikerül bejutnom, és némi hunyorgás árán észreveszem a földön heverő szőkeséget. Ebben a félhomályban nem ismerem fel, de senkinek sem kívánom a félelmet, és már innen kiszúrtam, hogy reszket. Ostoba kölykök, akik azt hiszik, hogy az övék a világ. Óvatosan közelítem meg, és guggolok le, hogy kézfejemet felfelé tartva bele tudja csúsztatni a sajátját is, mikor villámcsapásként ér a felismerés. Sheena az…az a lány, aki pár héttel ezelőtt nálam vendégeskedett, és menekült el, mint egy őzike. A találkozásunk nem nyúlt hosszúra, én bekísértem őt a sürgősségire az égési sebei miatt, de nem gondoltam volna, hogy a munkahelyemen fogom viszontlátni. A légzésem felszínessé válik, és most még jobban káromkodhatnékom vtámad, hiszen tudom, hogy mennyire esetlen, és nem képes kordában tartani a szerencsétlenség faktorát. A gyengécske próbálkozásra felhúzom, de már akkor is esélytelen, hogy egyedül kijusson innen, ezért nem is erőltetem tovább, és odalépek, amikor látom, hogy össze akar csuklani, és a hónalja alatt fogom közre. A tekintetünk egy fél századmásodpercre összeakad, és meglátom a félelmét. - Nem vagyok őrangyal. – helyesbítek, de kár lenne vitába szállni vele, mert alig van magánál, és a színe is egy halottra emlékeztet. A mellkasomhoz húzom, és egyelőre csak így tartom, mert nem értem, hogy mit mond. - Mit kellett volna megtennie, hahó? – kérdezek vissza, de elveszíti a kontrollt a teste felett, és kénytelen vagyok a térdei alá nyúlni, és felemelni, nehogy baja essen még ennél is jobban. A feje elveszik a mellkasomnál, mire odaér a másik tanárnő is. - Gale…asztmás…tudtam, hogy nem kellett volna egyedül leengedem őt, és itt hagynom. Mi történt? – ijedten tekint körbe, hátha megtalálja a ludasokat, de azokat már én kiosztottam, és ennek fényében az a büntetés még nagyobb is lesz, mint az elején terveztem volna. - Asztmás? Akkor azonnal orvosi segítségre van szüksége….kell az inhalálós spray. Linda…kérem ne pánikoljon be. – lepillantok az eszméletlen szőkeségre, és egyet dobva a pillesúlyán már nem is agyalok. A bámészkodó diákok sűrűjén trappolok át vele, és füttyentek az előttem állóknak, hogy menjenek odébb. - Gale…az első emeleten… - már nem érdekel, hogy milyen instrukciókkal látnak el, én is tanultam elsősegélyt, és nem várhatok azzal, hogy perceken át itt üljünk, és várjunk a mentőre. - Felviszem az orvosi szobába, és hozza a spray-t, ti meg menjetek a szemem elől, és ezért még számolunk. Irány haza. – biccentek a fejemmel, és már szedem is a lépcsőfokokat. Nem igazán érzem meg a súlyát, talán az uzsonnám is lehetne, de aggódom. Mi a fene történt vele odabent, és honnan jött ez az eszement ötlet, hogy ide jelentkezzen, mint kisegítő tanár? Ebben a rohadt városban van egy csomó középiskola, meg intézmény is, ahol nem árthatnak neki, de neki ismételten kereszteznie kellett az utamat. Ellenőrzöm, hogy még emelkedik-e a mellkasa, de idő szűkében vagyok. Az ismerős folyosószakaszra érve még meg is szaporázom a lépéseimet, és könnyedén rúgom be az ajtót, hogy végre lefektethessem. A másik nőszemély sipákolva követ, de én most próbálok higgadt maradni. Az ágyra fektetem, lassan húzom ki alóla a kezemet, és eligazgatom a homlokára tapadt szőke hajtincseket. - Itt van már? Körülnézek, hogy merre van az oxigénpalack…milyen jó, hogy most az egyszer nem spórolnak ebben a suliban, és ügyelnek a megfelelő felszereltségre. – Linda remegő végtagokkal nyújtja át nekem a kis flakont, én meg felborítok egy kisebb szekrényt is, mire meglelem, amit kerestem. - Mire vár? Hívja a mentőket. Nem szeretném, ha légzési elégtelenség alakulna ki, és itt halna meg. Nem olyan nehéz tárcsázni. Na, sipirc. – parancsolok rá, hogy egy kicsit észnél legyen már, és ne fagyjon le. Kettesben maradok Sheenával, és már szerelem is össze a spray-t neki. A fejét picit hátradöntöm, és maszkkal együtt ülök le mellé. Az első fújás nem túl kellemes, de infúziót csak a mentősök fognak bekötni neki, én addig itt maradok, sőt…ott leszek ismét mellette. A palackot megnyitom oldalt, és végigáramoltatom a maszkon, aztán az arcára erősítem, az egyik kezemet támasztéknak rakva a feje alá. - Gyerünk kislány…ébredj fel a kedvemért. Sheena….most nem mehetsz el. Milyen őrangyal lennék akkor? – aggodalom villan a kékjeim mélyén, és mindvégig odatartom neki az oxigént, hogy levegőhöz jusson. - Mindjárt jönnek… - kukkant be Linda, de rajta is látszik, hogy mennyire megviselte ez a szituáció. Bólintani vagyok képes, mert minden idegszálam arra feszül rá, hogy felnyíljanak a szemhéjai. - Sheena…meg fogod tenni, bármi is volt az. – suttogom mély brummogós hangon, aztán eligazgatom a tarkóját, és megcirógatom a mutatóujjammal az arcát.
Gale Emerson az én...nemezisem? Lehetne így nevezni azt az embert, akitől az első pillanattól kezdve nem tudjuk megszabadítani az elménket? Aki befészkeli magát minden gondolatunkba, ott motoszkál, akár az egér az istállóban, vagy a pók az ablakpárkány alatt? Nem tudom, minek nevezhetném őt. Lance csodálatos, igazán kedves hozzám. Mindent megtesz ami tőle telik, hogy végre érzelmeket csikarjon ki belőlem, de én nem így működöm. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, amiért egyáltalán szóba állt velem, hisz én csak egy senki vagyok, különösebben még nem is vagyok csinosnak mondható. Ő pedig máris orvos! De így...én rettentően másként reagálok arra, amire tudom, hogy nem így kéne. A fellegekben kéne járnom, hogy Lance Aguado doktor randira hív, és keres, és megfogja a kezem a moziban, vagy épp megpróbál megcsókolni. De nem megy. Csak az jár a fejemben, hogy nekem nem itt kéne lennem. Vagyis...de, még ezért is igazán hálás lehetnék, de mégsem érzem igazán helyesnek azt, ami történik, mert egyre csak Gale-en jár az eszem. Jószerével mindenről Gale jut eszembe. Gale a reggeli futókról, Gale a kávéról, Gale, valahányszor tükörbe nézek. Nem tudom kiverni a fejemből azt a néhány órát, amit vele töltöttem, és most, amikor közeleg a vég órája, újra csak azon kattog az agyam, hogy valahogy jelét kellett volna adnom, hogy... Fájdalmas, ahogy egyre kevesebb levegőhöz jut az agyam, és kezdek hallucinálni is az oxigénveszteségtől, de még nagyjából azért felfogom mi történik körülöttem. Meg fogok halni. Ez történik. Az őrangyalom a segítségemre siet, és nem nagyon tudok arra gondolni, hogy kerülhetett ide. Mert mi másért lehetne itt egyébként, mint hogy engem megmentsen? Vagy legalább a karjaiban érjen el a vég? Még átfut az agyamon, hogy ez az egész, hogy itt van, csak egy álomkép. A tudatom arra késztet, meggyőzzem magam a józan ész diktálta lehetőséggel: Gale nincs itt igazából, csupán a sokk, az oxigénhiányos állapot ami előhozza a nagyon is valóságos emlékét. De nem küzdök ellene. Csak kimondom, ami eszembe jut, hogy legalább az álomkép tudja, hogy gondolok rá. Minden nap. Nem tudom kiverni a fejemből, pedig tudom, hogy nem vagyok elég jó hozzá. Aztán...elnyel a mélység. Nem tudom hol vagyok, amikor magamhoz térek. Egy hang az, ami a valóság felé húz, és ez a hang maga a megnyugvás, az aggodalom, a bátorítás. Válaszolni szeretnék neki, mert felismerem Gale hangját. Nevetni azon, amit mondott. Kijavítani, hogy az, amit mond, csacsiság. Nekem ez sosem lehet meg, mert ő nem tudja, hogy az a vágyálombeli kép ő maga volt. Emlékszem a gondolataimra, és újra az jut eszembe, hogy ez megint csak képzelődés lehet. Laposakat pislogva erőltetem, hogy kinyíljon a szemem, és érzem a tüdőmbe áramló tiszta oxigént is, ahogy azt is, hogy a maszk az arcomra nyomódik. Valószínűleg egy mentős vagy egy orvos van épp velem, és az ő hangja hasonlít Gale Emersonéra, de azért mosolyogni próbálok, bár nem látok tisztán, minden homályos még. Szeretnék mondani valami fontosat, kijavítani, hogy nem tudja mit beszél, és ha valaha látta volna Gale-t, tudná, hogy amire gondoltam, soha de soha nem történhetne meg, mert nem vagyok hozzá elég jó. De képtelen vagyok megszólalni. És amúgy is, olyan jó, hogy azt képzelhetem, Gale van itt újra, hogy megmentsen. Erőtlenül nyúlok a kezéért, és amikor tétován elérem végre, megszorítom, bár talán egy lepke szárnycsapása is nagyobb erővel bír jelenleg. - Nem lehet - lehelem, és sípolva próbálok lélegzethez jutni - Amit mondtam...azt...soha nem lehet. Sosem ... tehetem meg. Nem vagyok elég.... Hirtelen a semmiből emberek teremnek körülöttem. Utasítások hangzanak el, és a sötétség újra megkörnyékez. - Gale...- suttogom és a kezem levegőbe markol. Már újra egyedül vagyok, és a képzeletbeli őrangyalomtól elszakítanak. Idegenné lesz a meghitt világ, amiben lebegtem, és újra elveszítem a világgal a kapcsolatot. De már nem fáj semmi.
*órákkal később*
Hűvös van, és kicsit fázom, de nem reszketek. Lassan kezdem kinyitni a szemem, érzem, hogy tiszta oxigén áramlik a tüdőmbe, de már rendesebben tudok lélegezni. Laposakat pislogva ébredek fel. Barátságtalan falak vesznek körül, gép csipog mellettem, és lepillantva felismerem a kórházi köpenyt. Kórházban vagyok, ez biztos, de fogalmam sincs, melyikben. Kipillantok az ablakon, de odakint már sötét van. Épp felülnék, amikor felfedezek valakit a szobában. Egy széken. Az ágyam mellett. Hosszasan nézem, de nem hiszem el, amit látok. Miért van itt? Amikor összeakad a pillantásunk még a szívverésem is kihagy egy ütemet, bár a monitor elárulja, hogy valójában csak hevesebb ütemre készteti az az átható jeges kék pillantás. Elpirulok, már amennyire a sápadtság mellett erre képes vagyok. - Gale...hogy kerülsz te ide? - kérdezem, és most valahogy nem érdekel, hogy magázzam. Körbe nézek a szobában, míg a válaszára várok, aztán folytatom. - És én...hogy kerülök ide? Mi...mi történt? - kérdezem, és valami rémlik, hogy lementem a pincébe, de onnan... - Nem értem, én...a pincében voltam, és... Értetlenül ráncolom össze a homlokomat, hogy erőltessem az agyam, de nem megy. Csak valamiféle pánik kezd el eluralkodni rajtam. Bár emlékeznék, mi történt. Mint mikor az embernek a nyelve hegyén van az a szó, de nem tudja kimondani, pont úgy érzem most magam. Tudom, hogy mi volt, hogy volt, csak nem jut eszembe.
Kezdőlap
