Bumm.
Megriadok, de az álom újra visszaránt magába. Gale őrjítően szexi teste épp kiemelkedik a tengerparton a habokból.  A haja vizesen tapad a homlokára, arcéle megrándul, miközben kifújja a tüdejében rekedt levegőt milliónyi sós cseppet prüszkölve a szélrózsa minden irányába. Kékjei rám siklanak, csibészes mosolyt formálnak ajkai, ahogy akár egy lassított felvételen, felém lép.
Bumm. Bumm.
- Grrrr - morgok, majd átfordulok a másik oldalamra. A matracom nyikorog, és belerúgok a lábamnál lévő festékesdobozba. Hajszál híján, hogy fel nem borul az egész, de ezúttal szerencsém van. Lassan visszaszenderedek. Az álom folytatódik onnan, ahonnan abba hagytam. A tengerpart forró homokján Gale felém közeledik, majd fölém hajol.
- Helló szépségem! Szerinted imádhatnálak még ennél is jobban? Gyönyörű vagy, szexi, csodálatos...
Elnevetem magam, és fürdőzöm a tekintetéből áradó elismerésnek. Igen, nem vágyom másra, csak erre.
- És képzeld, még jól is csókolok! - simítom arcára a tenyerem, mire széles mosolyt villant és felvonja a szemöldökét.
- Valóban? - kérdezi, és lassan fölém hajol...
Bumm. Bumm.
Az álom elillan.
- Ó, hogy a ménkű üssön bele! - fordulok a hátamra majd öklömmel a matracra csapok, ami így keservesen felnyikordul.
Bumm.
Mégis, ki a frász az, aki ilyenkor áll neki átalakítani a lakását? Oldalra fordulok és megkeresem a mobilomat. Hajnali 1:17. Ülő helyzetbe nyomom magam, a vállam kínzó fájdalommal emlékeztet arra, hogy bizony az az égés még nem gyógyult meg egészen. Kikecmergek a meleg takarók közül, és a padlóra lépek, ami jelenleg végig le van terítve fóliával, és alig teszek a sötétben egy lépést, amikor felbukok az egyik festékes vödörben, és hatalmasat esek. Szerencsére csak a lábszáram horzsolja fel a vödör széle, de nagyobb bajom nem esik, így felkecmergek és immár jóval óvatosabban lépkedek végig a villanykapcsolóig, hogy felkapcsoljam a lámpát. Jobban is elpakolhattam volna, ez tény, de nem számítottam arra, hogy az éjszaka közepén nekiáll valaki kalapálni, fúrni, meg a frász se tudja még mit csinálni. Hallgatózok pár pillanatig, hátha végre elhalkul a dörömbölés, de újra felhangzik, így kilépek a folyosóra, és az újra ismétlődő hang irányába fordulok. A fáradtság és az elűzött álom nyomasztó hiánya elég erőt ad ahhoz, hogy ne gondolkodjak azon, bekopogjak-e vagy sem. Apró öklöm meglepően hangos kopogást eredményez a nyílászárón, s amikor az feltárul, cseppet sem zavartatom magam, hogy bárányos, rózsaszín pizsinaciban és egy spagettipántos halványkék topban nézek farkasszemet a szomszéd sráccal.
- Van fogalmad róla, hogy hány óra? - teszem fel a kérdést abban a minutumban, amikor nyílik az ajtó - Hajnali negyed kettő van, te meg még a holtakat is felvered a csapkodással. Mégis mi a frászt művelsz éjnek évadján? - fonom keresztbe a karomat magam előtt és most kicsit dühösebb vagyok, mint átlagban szoktam. Nem mindennap álmodok ilyen szépeket, és eléggé csalódott vagyok, mert tuti, ha vissza is tudok aludni, ezt már nem kaphatom vissza. Kösz kedves szomszéd. Ígérem nem húzom a lenti kukákat a te ablakod alá bosszúból.

- - ethan&sheena - -

Áttrappolok a szomszédba, és bevallom, cseppet sem vagyok most olyan bájos, mint amennyire szoktam. Álmos vagyok, és elűzték azt az álmot, ami az egyetlen igazán jó dolog volt a héten. Kereshetném a választ arra, miért is utál ennyire az ég, de már rég letettem arról, hogy bármiképp is megértsem, miért ér el minden rossz. A depizés azonban cseppet sem segít azon, hogy miként érnek a hatások napról-napra. Csak megtörténik, és ha engedek a kísértésnek, hogy sajnáltassam magam, lemaradok minden jóról. A napsütésről, az esőről, a klassz dolgokról, amik ellensúlyozzák, hogy olykor bajba kerülök vagy elszúrok valamit. De ahhoz, hogy ebben az adott momentumban megleljem a jót, ahhoz...még túl csalódott és álmos vagyok. Az ajtón kopogtatva így az új ismeretség nem indul épp a legjobban, és a feldúlt idegállapotom meglehetősen megnehezíti azt, hogy a legjobb formámat hozzam, és morcos képpel várok, míg nyílik a nyílászáró. Ami azonban azonnal feltűnik, amint nyílik az ajtó, az...nem tehetek róla, hogy egyből azon akad meg a szemem, hogy a hasfala jóformán rám üvölt. Rögtön el is vörösödök egy kicsit, és bár szóra nyitom a számat, azért most egy pillanatra elakad a hangom. Miért kísértenek mostanság minden irányból ilyen kaliberű pasik? A tekintetem ábrándosan siklik fel az arcára, ahonnan két kérdő zöld szem villan rám, akár a vadászó macskáé az éjszakában. Ha reménykedtem abban, hogy ha már jó teste van, legalább csúnya, hát ez most úszott el. Merthogy a pasi bizony dögös. Majdhogynem Gale-dögös. Ez nem könnyíti meg a dolgomat. A hangomra lelve azért csak rákérdezek, ő is ebben a dimenzióban létezik-e, vagy csak simán időutazást vitt véghez, és a lakásában időeltolódás van érvényben, amiért az éjszaka közepén áll neki  szerelőset játszani, ám meglehetősen szemtelen hangnemet üt meg. Jól érzékelhetően nem igen zavarja a nyilvánvaló tény, hogy miért is vagyok itt. Csak a hülyének nem esne le, hogy mi a probléma, és feltételezem, ő is tudja, csak épp nem érdekli.
- Ovizsaru? Hogy merészeled, te...- háborodok fel, mikor óvodásnak nevez, zavarba jövök és összefonom magam előtt a karjaimat és oldalra pillantok duzzogva. Rá sem bírok nézni. Nemhogy zavarba jönne attól, hogy épp nagyon keményen próbálom leteremteni, inkább mintha mulattatná a dolog. Miért kell ekkora taplónak lennie? Elhiszem, hogy ő nem tud magával mit kezdeni éjnek évadján, de azért a nagy többség itt normális életet próbál élni. Vannak kisgyerekek, idősek, munkába járó emberek, akiknek szüksége van az alvásra. Nem beszélve azokról, akik épp valami csudacsodálatosat álmodnának, és ez a faragatlan tapló megzavarja őket. Az invitálására hitetlenkedve mérem végig.
- Tényleg most akarsz nekiállni szekrényt összeszerelni? - kérdezem, de látva, hogy hiába minden, rajta már nem segít az, ha megpróbálom meggyőzni arról, hogy hagyja abba amit csinál, széttárom a karomat.
- Ha így gyorsabban befejezed, ám legyen, segítek. De csak semmi kalapálás. Azt hagyd meg holnapra, oké? És még valami. Csak, hogy tudd, többen is tudják, hogy átjöttem ide. Ha kiderül, hogy valamiféle baltás gyilkos vagy, vagy szexuális erőszaktevő, vagy kannibál...neked meszeltek. Az apám a hadseregben szolgált. Ízekre szed, ha bármi bántódásom esik. Mellesleg évek óta taekwondo-zok, szóval ha bármivel próbálkozol, egy mozdulattal lerúgom a fejed - húzom ki magam, és már szinte én is elhiszem, amit mondok. Az igazság azonban az, hogy soha életemben nem jártam semmiféle harcművészeti képzésre, hacsak a rajzóra nem számít annak. Mondjuk ahogy Mrs. Pickler hadonászott olykor az ecsettel, az felért egy ilyen képzéssel is. Óvatosan lépek el mellette a szoba felé, és megdörgölöm a szemem. Fél óra, és vége. Odabent azonban nagyobb káosz fogad, mint amire számítottam. Körbe pillantok, és egy egészen élhető nappali fogad, persze olyan pasisan rumlis, és a konyhára is ráférne némi takarítás, de lényegesen jobb állapotban van, mint az enyém.
- Mondd csak...egyedül élsz itt? - kérdezem, óvatosan lépve be a helyiségbe, és körbe fordulva nézelődök.
- Mellesleg a nevem Sheena. Itt lakom a szomszédban, bár ez nyilvánvaló lehet - telepedek le a szőnyegre, megvárva, hátha megosztja velem a nevét legalább, majd megfogom az összeszerelési útmutatót és böngészni kezdem - Amúgy miért most álltál ennek neki? Sürget az idő, vagy csak nem tudsz aludni? Néha én sem tudok. Amikor nagyon nyomaszt valami, vagy ideges vagyok. Például vizsgák előtt. Te is ideges vagy valamiért? - teszem fel a kérdést, és rá pillantok. Nem vagyok valami nagy társaság, és kicsit zavarban is vagyok, mert azért csak egy idegen, de tanárként tudom, hogy a kommunikáció mindennél fontosabb. Ezen alapszik egy kapcsolat. Ezen áll vagy bukik, hogy merre halad egy ismeretség. Hogy hogyan választjuk meg a szavakat, amelyeket kimondunk, és hogy találunk-e megfelelő helyet és időt arra, hogy egymásra figyeljünk. Én kisvárosban nőttem fel, olyan környéken, ahol mindenki ismer mindenkit. A postás, a szemétszállító, a kábeltévés, az utca végén lakó, morgós, idős hölgy a vicsorgó, elhízott tacskójával. Ismerték és vigyázták egymást. Nekem az a természetes, ha odafigyelek másokra, álljanak hozzám közel, vagy legyenek távolságtartóak. Brooklyn nem ilyen hely. Itt, ha a szomszédból sikoltozást hallasz, inkább felhangosítod a tévédet, vagy elmész otthonról. Nem ütöd bele más dolgába az orrod, mert olykor az kellemetlenségeket hozhat magával. Olykor pedig többet is, mint kellemetlenséget. Ilyen a világ, de én töretlenül hiszek benne, hogy kedvességgel és jóindulattal kicsit szebb hellyé tehetjük.
Kis idő múlva sóhajtok.
- Figyelj, én...sajnálom, hogy azt feltételeztem, hogy...tudod...baltás gyilkos, meg ilyenek, csak...- vonom meg a vállam, remélve, hogy ebből is érti, amit mondani akarok. A világ szörnyű és veszélyes hely, sajnos néha a saját szomszédunk, akivel évek óta együtt grillezünk támad ránk egy éjjel, vagy tesz még nagyobb szörnyűséget. A vállam megvonva azonban felszisszenek, és a sebemhez kapok, ami jól le van fedve tiszta gézzel. Még mindig fáj az az égés, de nem vagyok hajlandó fájdalomcsillapítót szedni. Azok után, hogy mi történt a kórházban, és az után? Kizárt. Soha többé nem akarok olyan állapotba kerülni, inkább szenvedek.  

- - ethan&sheena - -

A sráccal nehezebben értetem meg magam, mint egy seregnyi második osztályos kis vademberrel. Még velük is könnyebben zöld ágra vergődök, mint vele. Mit nem fog fel azon, hogy ez egy társasház, és éjnek-évadján kalapáccsal, fúróval, csiszológéppel, döngölővel semminek nem állunk neki, hacsak ez nem élet-halál kérdése? Hogy miért? Mert az emberek - hozzám hasonlóan - elég morcosan tudnak reagálni, ha éppenséggel felébresztik őket legszebb álmukból. Mint például az enyémből. Amint eszembe jut az eltiport tengerparti álomjelenet, a lelkem hisztérikus zokogásban tör ki. Nem fárasztom magam a lenyugtatásommal. Felesleges. Ám a srác meginvitál, hogy segítsek neki, hátha úgy gyorsabban végez, és maró gúnnyal kitömött szavai ellenére is, úgy döntök, nem is állhatnék jobb bosszút rajta, mint hogy csatlakozom. Nyilvánvalóan nem hallott még rólam, pedig már kezdem elhinni, hogy világszerte elismert vagyok. De sebaj, ami késik, az nem jön hamar: mindjárt jól bosszút állok rajta azzal, hogy segédkezet nyújtok neki akármit is csinál. Micsoda nemes revans ez! Még sejtése sincs. Valószínűleg elhagyok majd pár alkatrészt. Vagy eltörök. Vagy csak semmi nem fog illeszkedni. Ó, már szinte hallom, hogy a csavarok helyei maguktól varázsolódnak rossz helyre. Újabb gunyoros megjegyzésére felcsillan a szemem, persze, csak miután hosszasan kifejtem, mennyire nem jó ötlet ha engem szemelt ki legközelebbi sorozatgyilok-áldozatának. Nem igazán látom rajta, hogy túlzottan megilletődne a dologtól.
- A pillanatragasztó nem rossz megoldás. Csak lehetőleg kesztyűben csináld. Egyszer hozzáragasztottam magam egy virágállványhoz. Kellemetlen volt elvonszolni az orvosi rendelőig, ahol le tudták oldani a ragasztót - jegyzem meg, majd mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, beljebb invitálom magam. Nem is veszem fel a további gúnyolódását, mert jobban lefoglal az, ami odabent fogad. Ráadásul, szinte sikolt róla, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el. Amit részben meg is értek, a szőke hajam, a kék szemeim, világos bőröm alapján senki nem feltételezné, hogy akárkinek is tudnék ártani. Meg talán a kisugárzásom sem épp erről árulkodik. Azért apa tényleg felforgatná értem a világot, már amennyire tőle telik, ha bajom esne, de ezt most nem emelem külön ki számára, szerintem amúgy is felesleges. Mindenki tudja, hogy egy apa bármit megtenne a kicsi hercegnőjéért, még akkor is, ha az a bizonyos hercegnő már túl van a húszon bőséggel. A nappaliban körbe nézve felteszem a kérdést, hogy egyedül él-e. A rumli alapján akár egyedül is lakhatna itt, bár őszintén megmondom, hogy annyira nem vészes, mint ahogy elsőre kinéz. Oké, toronyban áll a szennyes edény, és ráférne egy mosás a ruhákra amik itt-ott hevernek, és egy felmosás+portörlés kombó csodákat tudna itt művelni, de ezen túl egészen élhető kis világa van. Beljebb lépve tudatosítom, hogy a lakást két hímnemű egyed lakja, a másik, Connor, akiről azt kell tudni, hogy a neve: Connor.
- Hát, a rumli alapján nagyon is látszik, hogy itt lakik még valaki - jegyzem meg, aztán észbe kapok, és kissé elpirulok - Bocsi - vonom meg a vállam bocsánatkérően, és igyekszem ártatlan fejet vágni, hátha nem sértem meg teljesen. Nincs is jogom ítélkezni felettük, mert az én lakásom sokkal borzalmasabban néz ki jelenleg. Csak remélni merem, hogy holnap végzek a festéssel, és beleszámítva néhány kisiklást, remélhetőleg egy hónap múlva már egészen saját lakás formája lesz a kis kérómnak. Még kell néhány banános doboz, amiből polcokat csinálhatok, és ha jövő héten lesz időm rá, kimegyek a piacra, hátha kapok pár faládát kedvező áron, és abból is kreatívkodhatok valamit, hogy legyen bútorom. Sajnos ezzel kell beérnem amíg nem lesz jól fizető fix jövedelmem.
A bemutatkozásom után azt is megtudom, hogy Connor lakótársa Ethan Keating, akinek munkahelyi zűrjei vannak, és ilyenkor szívesen kezd neki bútorászkodni. Megértően bólintok, bár nem untatna vele, mindig szívesen meghallgatom mások rossz vagy épp jó élményeit. Gyerekkorom óta így van ez, sőt, kifejezetten szeretem, ha mások megnyílnak nekem. Talán mert én magam is elég nyílt személyiség vagyok, hisz aki gyerekek között tölti a mindennapjait, vagy legalábbis szeretné, az általában véve nem lehet morcos és zárkózott, de meg kell értenem, hogy Ethan most nincs erre ráhangolódva, így elengedem a dolgot. Nem könnyű, mert nem ehhez vagyok hozzászokva, de mégis meg kell tennem. Nem szeretném, ha úgy érezné, kötelező velem nyíltnak lennie. Sajnos erre nem mindenki képes, és ennek is megvan a maga oka. Néhány percnyi csendes hallgatás után azonban újra megfontolom azt a fenyegetést, amit rá róttam az első pillanatokban. Nem szoktam ilyen durva lenni, és bár tudom, hogy nagyjából egy szavamat sem hitte el, muszáj vagyok bocsánatot kérni tőle. Egyszerűen kikívánkozik belőlem. Talán Gale Emersonnal is azért álmodtam, mert valahol bűntudatom van, amiért olyan hirtelen jöttem el tőle, és mert azt hiszem nagyon megbántottam őt. Nem akartam betolakodni a magánszférájába, ahogy azt sem akartam, hogy feltépjem a súlyos sebeit. Én nem tudom milyen elveszíteni egy szülőt, nem tudom milyen a gyász, nem érthettem meg, mennyire nagy fájdalmat okozok neki. Hiába akartam jót, mégis rosszul sült el, és azt hiszem bűntudatom van miatta. De már sosem fogunk találkozni, így erre nem igazán lesz esélyem. Ezt már nem fogom tudni jóvátenni. De Ethantől még bocsánatot kérhetek, így meg is teszem, és lezárhatnám a dolgot egy vállrándítással, amely bizonytalanságomat hivatott megtestesíteni, ám a mozdulat fájdalmas sziszegésben ér véget. Ethan megértőnek bizonyul a dologgal kapcsolatban, amiért hálás vagyok, félszeg mosolyom a bizonyíték rá, mennyire jól esik, hogy felfogja, hogy sajtreszelő hasizmai, méretes bicepsze és széles deltái láttán kissé berezeltem. Ráadásul nézett már valaha a tükörbe? Neki vannak a legsötétebb zöld szemei a Földön, és ahogy nézni tud, markáns, férfias vonásai alapján jó, hogy magam alá nem pisiltem rémületemben. Elég félelmetes látványt tud nyújtani őszomszédurasága, főleg, ha én magam vetekszek a bő 54 kilómmal és a pille karjaimmal, amelyekben annyi erő van, akár egy lepke szárnyaiban. Kérdésére még nem tudom mennyire adhatok őszinte választ, de amint meghallom, hogy orvos, mintha millió tonnás kő esne le a szívemről.
- Wow, orvos vagy? - lágyulok el, mert ha orvos, akkor azt jelenti, hogy vannak kötelezettségei. Például ott az esküje, hogy nem árthat másnak, vagyis akkor megölni sem akar majd, ráadásul van az a titoktartási izéje is, aminél...van valami, hogy nem mondhatja el amit a betege mond neki. Na, nem mintha attól kéne tartanom, hogy épp Gale Emerson legjobb cimbijével futottam össze, de mégis, jobb az elővigyázatosság.
- Hogy is van nálatok az a titoktartásos cucc? - kérdezem, és mielőtt válaszolhatna, folytatom - Mert ha most megvizsgálsz, akkor szent esküt kell tenned, hogy amit itt és most elmondok, azt soha, semmilyen körülmények között, senkinek nem árulhatod el. Ígéred? - kérdezem, és feltartom a kisujjamat, hogy esküt tegyen vele. A kisujj-eskü számomra szent és sérthetetlen. Esküdhetnék a Bibliára is, de az épp nincs kéznél, és ehhez számomra legközelebb a kisujj-eskü áll. Ha beleegyezik az igen komoly fogadalomba, felállok, hogy a konyhapulthoz menjek, mert ott több a fény, aztán felülök rá kényelmesen, és hagyom, hogy leszedje a kötést a vállamról. Közben mesélek.
- Néhány napja egy kávézóban rám öntöttek egy csésze frissen főtt kávét. Vicces történet. Akarod hallani a részleteket? Van benne egy béna csaj, ez lennék én, egy pincérnő, aki nem számolt a Sheena Reed katasztrófával, és a világ legszexisebb, legdögösebb, legszemtelenebb, legédesebb, legmorcosabb, legösszezavaróbb, legmagasabb skandináv istensége, aki valamilyen oknál fogva aznap épp a plázában óhajtott kávézgatni. És a neve - ezt figyeld - Gale. Még a nevét sem tudom utálni. A pasi minden ízében egy két lábon járó....grrrrrrr - morgok szűkölve, hátha ezzel át tudom adni azt az érzésvilágot, amit Gale Emerson puszta létezése vált ki belőlem, s addig is, míg felidézem az esetet, hagyom, hogy Ethan megvizsgáljon. Nem kellemes, de úgy érzem, érti a dolgát. Ahogy lekerül a kötés, végigtekintek a sérülésen. Nem szép látvány. Sóhajtok.
- Szerencsétlenül jött ki az a nap. Szerinted is megmaradok? A dokim szerint örökre megmarad a nyoma. Ami tudod miért jó? Mert míg az a csodapaskó már tegnap sem emlékezett rám, addig én életem végéig valahányszor a tükörbe nézek, eszembe juthat, hogy vannak a Földön olyan csajok, akik...érted...akiket észrevett.
Néhány másodpercnyi masszív önutálat után azonban felpillantok Ethanre, és elmosolyodok.
- Gondolom neked sosem volt még olyanod, hogy megláttál egy csajt, és az jutott eszedbe, hogy soha az életben eszedbe sem juthatna az, hogy valaha közötök lehetne egymáshoz. Hiszen te...-mutatok végig rajta - nézz csak magadra. Dögös vagy, és sármos, meg izmos, ráadásul doki is, ami megintcsak dob az amúgy sem gyenge értékeléseden. leszámítva az éjszakai bútorszerelési kényszeredet, nagyon is jól össze vagy rakva. Egyszer elmesélhetnéd milyen népszerűnek és közkedveltnek lenni - pillantok oldalra, és elnézve a mosogatóban gyülekező hatalmas edényhalmot, most rajtam a sor, hogy előtörjön a rigolyám. A kezem remegve sikoltozik, hogy nekiláthassak a mosogatásnak. Talán holnap ha lesz időm, át is ugrom hozzájuk. Ha csak egyikőjük itthon van, és beenged, én igazán szívesen segítenék kitakarítani egy kicsit. Orvosként biztos nincs ideje erre, én meg úgyis túl sok szabadidővel rendelkezem, amíg fel nem vesznek valahová dolgozni, pont beleférne a napirendembe.