Borzalmas ez a téli szünet. A húgom kiharcolta, hogy a barátaival tölthesse a szilvesztert, én meg itt maradtam egyedül a két ünnep között, és azon agyalok, hogyan is vészelhetném át az év utolsó napját. Nem szeretem a zsibongó tiniket, a visító malacokat. Az év minden egyes napján ezt kell hallgatnom a munkám miatt, ha már szabadságon vagyok, akkor normálisan szeretném eltölteni az időmet. Az öcsémnek valami két napos tábor van, még telefonálni sem telefonálhat, de ez a rendőrképző. A naptár szerinti piros betűs napok sem kivételek, és talán most már eljut a kis agyáig, hogy nem véletlenül nevezik életveszélyesnek a szakmáját. Egy időben én is elgondolkodtam azon, hogy tűzoltó legyek, de felhagytam a hasonló ötletekkel is, mert anya halála után esélyem se lett volna, hogy messzebb menjek az otthonunktól. A szülőhelyemet így is el kellett hagynom. Mostanra már a nyüzsgő nagyváros szívében élek, az akcentusomon ugyan még hallani, hogy európai vagyok, de a kezdetekhez képest már ez is csiszolódott. A gyakorlással most nem vesződtem, a konditermek is tömve voltak a fogyni vágyókkal, akik nem mellesleg abban látták az újévi fogadalmukat is, ha januárban eljárnak edzeni, akkor a nyári szezonra tökéletes bikini alakjuk, és kisportolt felsőtestük lesz. Bullshit…ez nem igaz. Egy hónap nem elegendő ahhoz, hogy valaki formába hozza magát, különben is huszonegy nap kell ahhoz, hogy valami szokássá váljon, történetesen ez számokban kifejezve folyamatos háromhetes sportolást jelentene a szépülőknek, de mint mondtam ez a kezdet. A kemény munka csak akkor hozza meg a gyümölcsét, ha életmódot váltunk. Elkalandoztam, kiráz a hideg a zsúfolt terektől, mégis szembe megyek az akaratommal, és a reggeli futás után a plázába tévedek be, hogy megigyak egy kávét. A rossz szokások az én életemet is végigkísérik, nem vagyok mintaférfi, de azért lényegesebben jobban ügyelek arra, hogy mit eszek, és mivel pusztítom az agysejtjeimet, mint a nagy átlag. A kiállásommal már magamra vonom az árgus tekinteteket, de ehhez még adjuk hozzá, hogy csak egy szürke mackó, és a hozzáillő kapucnis pulcsim van rajtam, egy fehér atlétával alatta, akkor mondhatni minden szembejövő megbámul. A felhőkarcolók közé tartozom, ezt a kifejezést nemrég olvastam a majdnem két méter magas emberekre, így én is oda sorolnám magamat. A hőmérsékletváltozás kiüt, és kénytelen vagyok kibújni a felsőruházatomból, mellyel még meg is törlöm a gyöngyöző homlokomat. A pénztárca helyett egy köteg bankó van velem, és örülök neki, hogy nem hagytam még el, de azért a telefonom mellett elférnek. Az egyik hallójáratomban még ott van a fülhallgató, így simán átváltok egy Scorpions számra. Gyűlölöm a mai zenéket, semmi ritmusuk, a szöveg tartalmáról már ne is beszéljünk. Az alkaromra terítem a pulcsimat, és kiszúrok egy kávézót két üzlethelyiség között. Nem a szívem csücske, de viszonylag halkabb, mint az emeleten lévő mekis változat. A sorban csak hárman állnak előttem, így van időm kiválasztani a feketémet. Úristen, hogy mennyi változata van ennek is! Átnézek az előttem állókon, és a tábláról elolvasva memorizálok. Nemsokára rám kerül a sor, és a barista lány némi szájtátás után kérdezi meg, hogy mit kérek. - Egy sima feketét kérek, de csak édesítővel, a tej helyett pedig szójásat kérek, rendben? – pillantok le a törpe lányra, aki elpirul, és bólogatva ront neki a kávégépnek. A pultra támaszkodom, de a bénázása megmosolyogtat. - Nem harapok, és várni is tudok. – jegyzem meg, de ezzel egy katasztrófát idézek elő, és úgy sejtem, hogy kár volt megszólalnom. A végén egy félig kiöntött, remegő kezű pultost kapok, így gyorsan odaadom inkább a borravalóval együtt a pénzt, és már keresek is egy üres helyet. A sarokban éppen felszabadul egy asztal, nem túl nagy, de a közönség elől elmenekülhetek, gondolom én naivan. Még a fenekem le sem ér a székre, mikor egy öttagú lánycsapat téved be a helyre. A pulcsit a székem háttámlájára akasztom, és belekortyolok a csészémbe. Az egyikük ki is szúr, de nekem is ismerős a csaj valahonnan. - Odanézzetek. – jön a suttogás, aztán meg a viháncolás. A másik asztalról eltulajdonítom az újságot, és a sportrovatba merülve zárom ki a külvilágot, de olyan cserfesek, hogy nehezen megy. Tíz percig csak azt hallgatom, hogy ki mire allergiás, és a rendelést felvevő csaj, meg komplett lyukas agyú. Nem szólok bele, mert miért is tenném. Az édesítő már elolvadt a poharamban, mikor elfordítom a fejemet, és a társaság szőke gyöngyszeme engem néz…ez enyhe kifejezés arra, amit művel. A nyelve kilóg, az arca már lángol, és elfelejt levegőt is venni. A barátnője vágja hátba, én meg kicsit elidőzök a társaságon. Mi lenne, ha elmennék egy meccsre, Jeremy tuti kapható rá, vagy Nate. A lányok valami izgalmas témáról duruzsolhatnak, de a szöszi angyalka még mindig kitartóan velem szemezik. A tejszínhab körbeöleli az ajkát, és úgy csücsörít, mint valami horrorfilm sztárja. Megforgatom a szemeimet, és összehajtom a lapot, úgysem tudok figyelni az olvasásra. Az utolsókat is kiiszom a csésze aljáról, és hátradőlök, de ekkor már hallom, hogy egészen konkrétan rólam van szó. - Láttad a hátát…tuti edzeni volt, és a szerkója. – ez éppenséggel nem a szőke, hanem egy fekete hajú, de már kezdek kijönni a béketűrésből. A húgom eszement lotyói viselkednek ilyen módon, ezért felállok, egy szalvétát veszek magamhoz, és a pulcsimat a vállamra ejtve húzódom oda az asztalukhoz. - Elnézést hölgyeim a zavarásért, de maga…úgy bámult, mintha ismerne. Talán így van? – bökök a szőke felé, de csak egy ölbe köpést kapok válaszként. - Remek..ebben az esetben itt van ez. – nyújtom át neki, a többiek meg alig bírják ki, hogy ne nevessenek fel. - Ha mentális problémái vannak, akkor ismerek egy-két jó szakembert. A nevem egyébként Gale. – mutatkozom be a többiek előtt is, mikor visszahelyezkedem, és végigmérem a kis csapatot.
A szerencsétlen buszbaleset után igyekszem megfeledkezi arról, hogy a hónapban a második kabátomnak lett annyi, és hogy a kedvenc fehér farmeremnek is búcsút mondhatok. Hiszen a csajokkal leszek ma, és kicsit kiereszthetem a fáradt gőzt, amit a költözés és az álláskeresés rótt rám az elmúlt napokban. Nem egyszerű ennyi év után elszakadni a szülői háztól, ráadásul egy jó albérlet New Yorkban szinte megfizethetetlen...ezért nem is kaptam nyilván jó albérletet. Csak egy közepesen borzalmasat. De van benne víz és villany, és a főbérlő állítólag nem jön majd minden nap valami baromsággal, mert virágboltja van, nem ér rá, még a bérleti díjat is nekem kell elvinnem az üzletbe és ez nekem már több, mint megfelelő. Bízom benne, hogy idővel majd sikerül valamiféle megoldást kitalálnom arra, hogyan rendezhetném be. Arra gondoltam, majd körbenézek, hol lesz lomtalanítás a környéken, és szétnézek arrafelé. Az emberek gyakran válnak meg az amúgy használható cuccaiktól idő előtt, csak mert nem tetszik már nekik. És ami másnak szemét, az nekem talán kincs lehetne. A csajokra próbálok pirítani, amiért kihagytak Evan bulijából, de persze, hogy ez is visszafelé sül el. Nem haragszom, amiért a szerényebb anyagi helyzetemen élcelődnek, mert tudom, hogy ezzel nem akarnak megbántani, csak ugratnak, bár bizonyos helyzetekben azért eléggé kínos szokott lenni a szitu. Például én sosem tudnék egy nagyon puccos helyre menni vásárolni, de ők ezt eléggé gyakran megteszik, így elvisznek magukkal nézelődni, és Rachel meg Claire is gyakran csinálják, hogy ha látják, hogy tetszik valamelyik cucc, úgy tesznek, mintha nekik is bejönne, megveszik, majd azzal az ürüggyel, hogy Clairnek mellben szorít, meg Rachelnek magán már nem is tetszik, simán odaadják nekem. Mindig ki akarom fizetni az árát, de valahogy mindig úgy jövök ki belőle, hogy majd segítek nekik inkább a vizsgáknál, és le van tudva a dolog. Ezért pedig hálás vagyok, mert így egy kicsit a büszkeségem is megmaradhat. A beszélgetés köztünk a továbbiakban mérsékelten nyugodtan telik, ám van valami, ami állandóan elvonja a figyelmem a beszélgetésről. A férfi a sarokban. Nem tudom miért, de újra és újra visszaterelődik rá a tekintetem. Lopva nézem a cipőjét, a nadrágját, ahogy a bokájánál meggyűrődik, aztán a térdét, ahogy lazán átveti rajta a másik lábát. A hanyag testtartását, és a semmibe révedő tekintetét. A legkékebb szemek, amiket valaha láttam. A kutyája mellette alszik, de látom, hogy ugrásra készen fülel, ha a gazdijának szüksége lenne a segítségére. Ahogy nézem, egyre jobban terelődik el a figyelmem a beszélgetésről, még akkor sem felelek semmit, amikor a csajok pont róla kezdenek el beszélni. - Ú, nézd ezt a testet. Ezért érdemes lenne pokolra jutni - nyög fel Rachel és Clarie is egyetértően sóhajt. - Sssssh - inti le őket Rebecca - Még meghallja. - Hogy hallaná már meg? - mutat a mellette fekvő kutyára Rachel, mire Miriam hozzávág egy becsomagolt fahéjas kekszet. - Az ember vak, nem süket, te szerencsétlen. Az egy vakvzetőkutya! - mordul rá, aztán persze elröhögik magukat. Én pedig csak rágcsálom a szívószálamat, és egyre azon jár az eszem, hogy lehet valakinek ennyire mérhetetlenül kék szeme? Vajon a vakság miatt ennyire kék, vagy ez genetika? Mert az én szemem is kék, és állítólag elég szép meg beszédes, vagy ilyesmi, de ezek...beleborzongok, ahogy egyre leplezetlenebbül bámulom, most már pislogás nélkül szinte. Nézem a száját, ahogy néha meg-megrándul, a kezét...jesszus, de szexi a keze! Ahogy a borostáján simít végig, szabályosan végigfut a hideg borzongás a testemen. Az ujjai hosszúk és érzékiek, a szája dacos, a pillantása kemény. Nem tudom miért, de félelmet kelt kicsit bennem, mégsem bírom levenni róla a szemem. - Nicsak, a mi kis üdvöskénk talán szerelembe esett első látásra? - kérdezi gúnyosan Claire, és mindenki elneveti magát. Azonnal elkapom a tekintetem és persze fülig vörösödök, lehajtva a fejem motyogok magamban. - Nem is igaz! - csendesen szabadkozok és a forró csokimba temetem a tekintetem, és abban reménykedek, a fiatalember nem hallotta meg, amit a csajok mondogattak eddig. Állítólag a vakok sokkal de sokkal jobban hallanak, mint a látók. Vajon ez mennyire terjed ki egy félig zajos kávézóra? - Hé, Sheena, mi lenne, ha kicsit flörtölnél vele? Csak, hogy gyakorolj egy kicsit - kérdezi Rachel. Felháborodva hápogok és elképedve szorítom össze a számat. - Jesszus, Rachel, te normális vagy? Mégis minek kéne nekem vele flörtölnöm? - Mert nem tudsz flörtölni. - De igenis tudok - sértődök meg, de azonnal elszégyellem magam amiért ingerülten beszéltem - Ne haragudj, nem akartalak megbántani, csak...én tudok flörtölni. Rachel kérdőn pillant Katerine-re, majd Claire-re. - Ó, valóban? Mégis, mikor flörtöltél egy fiúval utoljára? - kérdezi csipkelődve, ám mikor válaszra nyitom a számat, felemeli az ujját - A-a, kisanyám, a postás meg a közértes nem számít flörtölésnek, és az sem, ha egy srác az órán odamegy hozzád, hogy megkérdezze segítenél-e neki egy feladatban, aztán azt nyögöd, hogy igen, és elszaladsz. Elakad a szavam, mikor Claire szemét módon olyan fejet vág, mint mikor én zavarba jövök, és eltorzult arccal dadogni kezd. - I-i-i-igen, pe-pe-persze...me-mennem kell...izé...jaj, felbuktam a saját szerencsétlenségemben, bocsi! Aljas húzásnak tartom, de nem tudok rá haragudni. Úgy tűnik valahogy nekem az nem igazán megy, így csak elvörösödök, és beleiszok a forrócsokimba. Miriam az, aki engesztelően nyúl át az asztalon és elkapja a kezem. - Naa, Sheena, ugyan, mit veszíthetsz? Csak próbáld meg! A pasi vak, úgysem lát belőled semmit! Megrántom a vállam, és újra átnézek az asztalhoz. Olyan szép. Te jó ég, hogy lehet valaki ennyire mocskosul szép pasi létére? Ez merénylet a női nem ellen! De be kell látnom, igazuk van. Nem vagyok valami nagy ász és hát ha valami pasit meg akarok fogni, tényleg túl kell jutnom a félszegségemen. Így úgy döntök, ma magabiztos leszek. Ha el merem küldeni a jelentkezésemet arra a gyakornoki állásra, akkor nem lesz ez sem gond. Mit veszíthetek? Így aztán bólintok. - Hát jó...legyen...de mégis, mit kéne most csinálnom? - kérdezem, mire megrohamoznak az ötleteikkel. Így történik, hogy először kedvesen rámosolygok, mintha láthatna engem, aztán lassan beveszem a számba a szívószálat és lehunyt szemmel kortyolok a forrócsokimból. - Most tegyél az ujjadra tejszínhabot és nyalogasd le - vihog Miriam és alig bírják visszafogni a röhögést, ami engem is oldottabbá tesz. Ha már játszunk, tegyük nagyban, nem igaz? Belenyalok a tejszínhabba, körbesimítom az ajkaimat a nyelvemmel, miközben úgy nézek rá, mintha épp fel akarnám falni. Ezer szerencse, hogy ebből semmit nem lát, mert a föld alá süllyednék, ha ebből bármit is látna, az tuti. Aztán miután már a teljes pornós repertoárt végigcsináltam, ami állítólag a flörtölést jelenti, egy nagy adag tejszínhabot veszek a mutatóujjamra. Hátrajatom a fejem, és egy kicsit a számba csöpögtetek, persze megy az arcomra is, míg végül tövig bekapom az ujjam. És abban a pillanatban a pasas feláll. lélegzetelállító látvány, mert az az érzésem, nem is ember, hanem valami óriás. Eltakarja előlem a fényt is. Arra számítok, hogy kinyitja a fehér botját, megragadja a vakvezető kutyája vezetőszárát és mereven előre meredve elindul kifelé, így nekem módomban lesz hátulról is alaposan szemügyre venni. De a pasi tesz egy lépést, és sehol a fehér bot. Kétségbeesek, de még lélegezni is elfelejtek, amikor nem a semmibe bámul, hanem egyenesen rám mered azokkal a lehetetlen kék szemeivel. Rám. Miért néz rám? Miért épp rám? Hogy nézhet egyenesen rám? Ennyire fejlett neki sem lehet a többi érzéke, nem? Amikor elém áll és megszólal, hirtelen azt sem tudom, mit feleljek. Valójában nem is tudok, mert a szám tele van az ujjammal és tejszínhabbal, de amikor felfogom, hogy tulajdonképpen az egész szexinek szánt műsoromat végignézte, nem bírok tovább parancsolni a testemnek, kirántom az ujjam a számból és szó szerint leköpöm. Tejszínhabtól úszik a nadrágja csípőtől nagyjából combközépig. Fülig vörösödve nézek fel rá, hatalmasra tágult szemekkel, tejszínhabtól fehérlő ajkakkal és épp nagyjából ágyékmagasságban, amiről nekem egyből valami ismételten kínos pornós jelenet jut az eszembe, pedig lényegében ha életemben kétszer láttam pornót, és azt is mindkét alkalomból fogadásból... Zavartan rázom meg a fejem nemlegesen. Nem, dehogy ismerem, és ezek után remélem soha többé az életben nem is találkozunk. Csak bámulok rá, mikor a kezembe nyom egy szalvétát, és alig hallom, miket beszél, mert leköt az, hogy azon morfondírozzak, vajon mennyire beteg dolog, ha az az első gondolatom, hogy ezt a szavétát bekereteztetem és az ágyam fölé rakatom. Van ha nemes egyszerűséggel hozzámegyek. Szalvétáné leszek, és boldogan halok meg a sosem hűtlenkedő, de egy ultrabrutálszexis pasi kezétől érintett csodaszalvéta lesz a mindennapjaim társa. Clarie rúg a bokámba, mikor feltűnik, hogy bárgyún bámulok rá, mint borjú az új kapura, mikor a mentális problémáimra tér ki a pasi. A neve hallatán összeugrik a gyomrom. Te jó ég, még a neve is szexi. A pasi a zoknijától az anyakönyvi kivonatáig szexi, és ez teljesen kiborít. Szinte bánom, hogy Sheenának keresztelt az anyám. Annyira röhejes név. Cseppet sem szexi. A Shay, vagy a Liana...ezek olyan titokzatosak és magabiztosak. De a Sheena? Mint egy bolyhos kölyökcica. A csajok sorra mutatkoznak be és már mosolyognak is a pasasra, de mikor rám kerül a sor, ha lehet, még vörösebbé válok. Elveszek egy másik szalvétát - nyilván titkolni szeretném, hogy leendő férjembe nem akarom egyelőre a számat törölni - megtörlöm magam, hogy ne nézzek ki úgy, mintha épp most végeztem volna egy gyors menettel. Csak remélni merem, hogy sikerült is a művelet, aztán zavartan megköszörülöm a torkom. - Shee...shee...- nyögdécselem halkan, és nem értem, miért nem tudok most meg beszélni, aztán eszembe jut, amit mondott és kicsit végre észhez térek. Méghogy mentális problémák? Mégis hogy jön ehhez? Azért mert kicsit...hát nevezzük annak, flörtöltem vele? Így felpattanok az asztaltól és egyenesen elé lépek. - Sheena, ha épp tudni akarja. És nem, nincsenek mentális problémáim. Csak épp...én...- kezdenék bele a magyarázatba, de megint rámnéz, és a fejemben nagyon frappánsan megfogalmazott visszavágóm hirtelen elvész a semmiben. - Én...ööö....- nyögöm kitartóan, és hallom, hogy a csajok feszengve próbálják visszatartani a kitörni készülő vihogásukat. Ismét egy izgalmas nap Sheena Reeddel című műsorunkat láthatják. Mivel nem tudok mit mondani, gyorsan sarkon fordulok, és úgy döntök, szégyen a futás, de borzasztó hasznos, ha az ember épp totál hülyét csinál magából mások előtt. Persze ahogy megfordulok, hogy elinduljak, nekimegyek az előttem álló széknek, és ahogy megérzem, hogy előre akarok bukni, hátra rántom magam. Ettől azonban elveszítem az egyensúlyomat, és mivel elvétem a mellettem lévő oszlopot mint kapaszkodót, persze hátra esek. Mondanom sem kell, hogy egyenesen Mr. Skandináv Istenség ölébe. Mondja meg valaki, lehetne ez a helyzet még ennél kínosabb?
A téli szünetek sosem rosszak, ha az ember fia még nem dolgozik, és van, aki eltartja. Audrey nem érzékeli a külvilágot, egy védőburokban létezik hála az apjának, nekem, és a kedves öcsémnek, mert tűzbe mennénk érte, mégis aggaszt, hogy a barátaival elutazott. Minek engedtem meg neki? Megértem, hogy kirekesztve érzi magát, ha minden népszerű programból kimarad, de mostanában azért valljuk be, de elszaladt vele a ló, mégis mikor anyát hozza szóba, nem mondhatok nemet a kéréseire. Az egyetlen kislány az Emerson famíliában, és úgy hiszem anya nem örülne, ha most látná, hogy milyen irányba ment el az élete. A reggeli futásnak köszönhetően most sokkal éberebb vagyok, de azért a kávéról nem teszek le. Hóbortok, szokások rabja minden ember, ahogyan én is ragaszkodom a kis feketémhez. A pláza nem a legjobb választás, de Qeens ezen részét nem ismerem olyan jól, és kellett egy biztos pont. Megőrülök New York kerületeitől, és ettől a külön világtól, melyet képvisel az összes. Még szerencse, hogy nem a földrajz érdekel, hanem a gyors vásárlás, és egy biztonságos hely keresése, ahol nem találnak be retardáltak, és szellemileg visszamaradottak. Bevallom, kicsit feszélyez a hely, de a mellettem ülő asztalnál egy bácsika nyugodtan olvasgat a kutyája társaságában, és ez rám is olyan jó hatással lesz, hogy elengedem a rossz beidegződéseket, és magam elé húzom a napi újságot a sportrovatnál kinyitva. Az első hasáboknál járok, a kosárlabda a téma, mikor feltűnik a harmadik asztalnál egy lánycsapat. Idősebbek, mint akikkel én foglalkozom az iskolában, de úgy tippelném, hogy még nem a dolgozók táborát erősítik. Miért nem gondoltam arra, hogy az egyetemistáknak is most van szünet? Legszívesebben a fejemhez kapnék, de csak magam elé bámulok, és belekortyolok a bögrébe, de olyan virgoncak, hogy képtelenség egy normális gondolatmenetet összetenni mellettük. A neveket nem sikerül megjegyeznem, de elég jóban lehetnek, ha rendszeresen összejárnak. Szóba kerül valami buli is, fél füllel ott vagyok náluk, még abban az esetben is, ha nem akarok, de úgy tűnik, hogy ez most így alakult. Végül leveszem a pulcsimat is, és a székem háttámlájára akasztom, mikor én leszek a téma. Ültömben merevedek meg, és érdeklődve pillantok fel a társaság tagjaira. Röviden futtatom végig rajta a kékjeimet, és kiszúrom a szőkeséget. Átlagos megjelenés, fiatalos, és üde, de nem ez, ami elkülöníti a barátnőitől, hanem a nekem szánt műsora. Eleinte csak bámul, egy-egy szende mosolyt küld felém…flörtölni próbál? Megvakarom az államat, a borotválkozás elmaradt az elmúlt napokban, de ez itt…hát komolyan most már érdekel, hogy mire megy ki. Szóval vak vagyok? Az átpártolt négylábúra pillantok az asztal lábánál, aki békésen szunyókál nálam. A bácsi a gazdája, és nem én…a húgomnak sem engedném meg a kutyatartást, mert túl felelőtlen hozzá, én meg keveset vagyok otthon ahhoz, hogy ellássam az igényeit. A játék nem várt fordulatokhoz vezet a fekete hajú lány bátorítása után. Szopja le az ujját? Nem túl közönséges ez, főleg úgy, hogy látássérültnek vagyok titulálva? Visszaélnek a hatalmukkal, nem szép dolog, de ha már elég erőt érez magában ahhoz, hogy a tejszínhabot lenyalja, és csábosan küldjön felém egy nem túl visszafogott mosolyt, akkor benne vagyok. A fejemben kétfajta nő létezik…a bármire kaphatóak, és a nehezen megszerezhetőek. Na vajon melyik kategóriába sorolandó, ha így falná fel a férfiasságomat is? Nem tagadom, hogy élvezem a magánszámát, de kívülről nem mutatom jelét. Ó, gyermekem még nagyon kezdő vagy, ha igazából kerülnénk ilyen szituációba, akkor rémülten szaladnál el…de azért imponál a merészsége is. Nem tudom eldönteni róla, hogy könnyen kapható, és talán nekem is jó szórakozást nyújtana egy éjszaka erejéig, vagy csak a „mostnak” él, és úgy dönt, ha már nem látok, és valószínűleg többet nem találkozunk, akkor belefér egy hasonló mozdulatsor. Mikor kellene megszakítanom a felhívását? Tövig kapja be az ujját, erre nekem is szárazzá, sőt érdessé válik a torkom. Merő véletlen, hogy annyira mélyre ment? Megnyalom az ajkaimat, egy kis nedvességet csempészve rájuk, és felturbózva a bevitt koffeinadagtól most már úgy látom, hogy nem fog gondot okozni, ha lerántom a leplet a látásomról, és szembesítem Rapunzelt a tények állásával. A kékjeim rávándorolnak, és egy határozott lépéssel rántom le a pulcsimat a szék háttámlájáról, és az alkaromra fektetve indulok meg feléjük. Az előbbi színészi tehetség megszűnik létezni, és az előadás kivitelezője szinte belefullad a nyálába, mikor tudatosul benne, hogy nem vagyok vak, de még süket sem. A barátnői persze azonnal röhögésben törnek ki, én meg útközben elcsenek egy szalvétát is, hogy megkönnyítsem a dolgát, ha már bolondot csinált magából. Vajon rendszeresen ki van téve hasonló feladatoknak az edzett barátok mellett? A kérdésem persze nyilvánvalóan csak élcelődés, mert ha ismernénk egymást, akkor tuti, hogy nem merte volna végigcsinálni a szopásra emlékeztető mozdulatsorokat. Átnyújtom neki a szalvétát, és be is mutatkozom nekik, ha már úgy alakult, hogy én lettem a fő kiszemelt a flörtölés oltárán. - Hallotta, amit kérdeztem? – ismétlem meg, de ekkor szépen leköpi a nadrágomat. Az ujja az ölében landol, a forró csokija meg az én micsodámon. Csodálatos elemzése lesz ennek, de amit eddig szórakoztatónak véltem, hogy is mondjam, de idegesíteni kezd. Türelmetlenül mérem végig az eredményt, mert ez aztán minden, de nem normális reagálása annak, ha feltesznek valakinek egy kérdést. - Gratulálok. – rázom meg a fejemet, és a tekintetemmel a segítséget kérem egy szalvéta, vagy egy zsebkendő formájában. Így nem fogok végigmenni a fél városon, hogy azt higgyék rólam egy perverz állat vagyok, aki nem fér a bőrébe már korán reggel. Az egyik lánytól kapok is egyet, és amíg azután kíváncsiskodom, hogy mentális beteg-e, ő csak bámul rám, én meg roppantul kínosnak tartom a helyzetet. A farkamat törölgetem egy nyilvános helyen négy….nem öt lány társaságában, már számolni sem tudok. Végül lepillantok rá, és találkozik a tekintetünk. Tuti elmentek neki otthonról. A szalvétámat szorongatja, és úgy néz rám, mint egy istenre? Egyszer volt egy rajongóm, mondhatni félelmetes, ha valaki fanatizmusának tárgya egy másik élő ember lesz. Meg kellene ijednem tőle? A többiek mentik meg a szituációt, és mutatkoznak be sorra. Claire, Mirjam, Katerina…na igen. Meg is fogom a kezüket, de a metsző kék lélektükrök csak egyetlen személyt fürkésznek, aki végre felfedhetné a kilétét. Kell némi idő, hogy helyreálljon odabent a rend, és némi fáziskéséssel feleljen, de a nyögdécselésből nem tudom kivenni a nevét. - Shelley, hmm? – bökök felé, mikor kis méregzsákként ugrik fel szinte ledöbbenek. - Nahát van hangja, és az nem cincogás? – rándul meg a szám széle egy mosolytól, de olyan hévvel merül bele a magyarázkodásba, hogy elhallgatok. - Feltételeztem, hogy esetleg lassabb a felfogása, mint az átlagnak, de ha nincs mentális problémája kedves Sheena…egyébként szép a neve, akkor az nyugalommal tölt el. – jegyzem meg mellé, de menekül. Nem értem, de ahogyan elnézem nemcsak én, hanem a barátnői sem. - Csak maga? – biztatom, hogy folytassa, de éppen, hogy a vállamig ér. Helyben lenne, ha kicsit leküldeném, és megtanítanám neki, hogy mit jelent a flört, de úgy hiszem erre esélyem se marad. - Sheena merre mész, a táskád is itt van! – szól utána az egyik barátnője, de ugyan nem jut messze. Az előtte álló szék akadályt képez, én meg már szintén nevetek, ahogyan ügyetlenkedve majdnem előreesik, de fordul a kocka, és éppen felém száguld. A két karommal tompítom az esését, meg a mellkasomnak való csapódását. Alulról fogom át a hónalját, és húzom fel a lábait, ha már képes elakadni bennük. - Gyönyörű mentés. – állítom fel a két talpára, és a szédülést megelőzve tartom meg a lapockájánál, de ez már egyértelműen sok a többieknek, és úgy nevetnek, mintha egy színpadi előadás részesei lennének. Megvárom, hogy észhez térjen, és felém forduljon, de olyan vörös, mint a rák. - Most, hogy megmentettem egy csúnya baleset veszélyétől, talán mondhatjuk azt is, hogy tartozik nekem kedves Sheena. Le is köpött, ami nem túl szép. Igen…határozottan nem az. – nyúlok oda az ajkához, és letörlöm a hüvelykujjammal az ott maradt tejszínhabot. - Máskor körültekintően törölje le a száját, a végén félreértik. Nem sikerült meginnom a kávémat a kis műsora miatt, lóg nekem egy kávéval. – bárgyú vigyorral cirógatom végig az arcélét, aztán ellépek tőle, nehogy el is ájuljon nekem.
Mintha bedrogoztak volna...A pasi elevenen éget el. Ilyesmi érzés lehetett a máglyán lenni Salemben, mert úgy érzem, minden porcikám porrá hullik széjjel, amikor elém áll és rádöbbenek, hogy minden mozdulatomnak a szemtanúja volt. Megsemmisülten köpöm a tejszínhabomat a nadrágjára, a méltóságom utolsó maradékát pedig a lábai elé. Nagyon szeretnék valami okosat és frappánsat a mondani, de igazából csak bámulok rá és a gondolataim egyetlen másodperc leforgása alatt terelődnek el teljesen más irányba. Megszólalni sem tudok, s pillanatok kellenek, hogy visszatérjek a valóság talajára, de még ekkor sem hiszem el, hogy ez a pasi létezhet. Hogy engedheti meg Isten, hogy ilyen pasasok járkáljanak szabadon fel s alá a pórnép között? Hát van ezeknek szívük? Mi, szegény, szerencsétlen balfékek meg epekedjünk, sóvárogjunk, csorgassuk a nyálunkat utánuk, amíg ők valami üresfejű twitter és edzőterem függő szilikonmacákkal töltik ki azon szabad perceiket, amikor mi épp könnyesre sírjuk a párnánkat nagy magányunkban a macskánk társaságában? Mi ez, ha nem gonoszság? Még a nevem sem tudok kinyögni, annyira lefoglal a leplezetlen bámulása, de lassan eljutnak a tudatomig a szavai, a jelentésük nagyon lassú és kanyargós úton a gyomromon és a méhemen keresztül eljutnak addig, hogy feldolgozzam őket és persze leesen az is, hogy a barátnőimnek nevezett hiénák ismét rajtam röhöghetnek teljes egy hónapon át. Elszakad a cérna. A nevem próbálom kimondani, de valahogy nem működnek az arcizmaim, a nyelvem meg összegabalyodik. A francba, hát már beszélni sem tudok? Egyre jobban felhúzom magam, ráadásul látom rajta, hogy nem elég, hogy idiótának néz, most még beszédhibásnak is. Egyszerűen kiborít ez az egész helyzet, ráadásul marhára szégyellem is magam, mert előre sejtem, hogy amíg élek, ez a legjobb bulikon mesélhető sztorik közé fog tartozni a barátnőim körében, s bár szeretem őket egytől-egyig, ettől még néha nagyon fáj, hogy mindig csak rajtam tudnak élcelődni. A Shelley névre mérgesen fújom fel az arcomat és felpattanok. Nem vagyok Shelley, te seggfej. Csak épp nem tudok beszélni, meg lélegezni a nézésedtől, és van némi problémám a koordinációval is, de ez legyen életem legnagyobb problémája, nem? Aztán megtalálom a hangomat, bár kissé nem a megszokott, de azért én is odavágom a nevemet, ha már képes volt porig alázni azzal, hogy Gale-nek nevezte magát. Miért kellett megmondania? Maradhatott volna a szexi pasi aki őrültnek nézett, név nélkül. De most már neve is van. És ha neki neve van, akkor ennek a napnak is. A nap, amikor Gale-lel találkoztam. A szalvéta pedig nem csak egyszerűen szalvéta, hanem Gale szalvétája! Egek, ez egyre csak rosszabb lesz! Éppen azon agyalok, hogy jól leszidom, és valami jól megkreált beszólással visszájára fordítom a szituációt, amikor ismét rám pillant...Látott már valaki sekély tengert a Karib-tengeren? A szeme épp ilyen színű, és ahogy néz az hátborzongató, veszélyes, mégis mintha látnék benne valami derűt is, így nem tudom eldönteni, hogy most röhög rajtam, vagy idegesítem? Általában véve idegesíteni szoktam a pasikat, és a szerencsétlenségemmel meg a fura szokásaimmal taszítani, de ez...ezzel nem tudok mit kezdeni. Az agyam lefagy, ő meg csak további kapaszkodót kap a gúnyolódásához. Ismét felfújom magam, mert megint a mentális problémáimmal jön, ám mielőtt felképelhetném megdicséri a nevem... Mr. Gale Skandinávistenségvagyok megdicsérte a nevem! Fülig vörösödök és képtelen vagyok egyetlen ép agysejtemet is működésre bírni. Jobb híján az egyes számú ösztönöm lép életbe: Üss vagy fuss. S mivel az ütés az én esetemben nem igazán vehető opciónak, lévén, hogy egy legyet sem lennék képes bántani, így inkább menekülőre fogom. Nem, nincs szükségem arra, hogy tovább szivassanak, nem vagyok én porszívó! Így megfordulok, és már elképzelem, ahogy magasra tartott orral, büszkén elvonulok, hogy egészen a sarokig kibírjam pánikroham nélkül, de persze neeeeeeeem, ó de nem ám! Az égiek áldása ma sem kerülhet el, miért is tenne egyetlen alkalommal a kedvemre? A széken így átesek, aztán vissza, és tádádádáááááám: naná, hogy a férfinek kell megfognia! Ahogy hozzám ér, villámok cikáznak át a testemen, és erről eszembe jut az a film, amit múltkor a moziban láttunk, a Thor. A pasi tutira a villámok istene, esküszöm, ha jobban megnézem még hasonlít is a főszereplőre! Talpra segít, én meg már szerintem nem vörös vagyok, hanem lila, vagy indigó színű, s mert nem hinném, hogy ennél több kínos percet képes lennék túlélni, inkább kerülve a pillantását egyenesedek fel. Ismét szilárd talajt érezve a talpam alatt azon dolgozok, hogy a szívem megpróbáljon visszatérni a normális ritmusára, de túlságosan hevesen ver. Amikor megszólal, csak fújtatok egyet. - Az véletlen volt - nyögöm, és majdnem megfeledkezek magamról és a farkát kezdem fixírozni, vagyis inkább a nadrágján a tejszínhab foltokat, de aztán rájövök, hogy az a nadrág több, mint...hát na, nem vagyok ehhez hozzászokva, így gyorsan elkapom a tekintetem. Amikor azonban a megérzem az ujját az ajkamnál kénytelen vagyok mégis visszapillantani rá. Mégis mit művel? Még kissé el is tátom az ajkaimat, mert lefagyok...annyira szép, hogy az már szinte sértő! Én miért nem vagyok ennyire dögös? Talán le kéne vágatnom a hajamat? Vagy barnára festeni? Magamra locsolni egy liternyi feromontartalmú parfümöt, akkor talán jobban észrevennének? A férfi szavai el sem jutnak hozzám, így csak annyira figyelek fel, hogy a kávéjával tartozom neki. - Hogy...mi? - nyögöm erőtlenül, de aztán felébredek a révületből és kapálózni kezdek az arcom előtt durcás pofival. - Ne matasson már az arcomon! - csapkodok gyorsan, de persze erőtlenül magam előtt, hogy eltüntesse a kezét a számról, mert nagy kényszert érzek, hogy menyaljam az ujját, hogy van-e olyan finom, mint a tejszínhab volt, aztán dühösen toppantok egyet. - Maga csak ne foglalkozzon azzal, ki mit ért félre...akármiből is - mondom, és sajnos bármennyire szeretném, képtelen vagyok kimondani bizonyos szavakat. A szex témát illetően már magától a szex gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom, a szót is nehezen mondom ki, ha ennél durvább területre tévedünk, egyenesen sokkot kapok. A többiek nem értik, azt hiszik túlságosan félénk vagyok, ami igaz is, de inkább a tapasztalatlanságomból adódik az, hogy beszélni sem tudok róla. Mégis, hogy mondanád el egy Claire kaliberű lánynak, hogy ennyi idősen még szűz vagy? Nem azért, mert szégyellem a dolgot, mert nem erről van szó, csak mégis kellemetlen. Hisz tudom, ha eljön a megfelelő ember, úgyis túljutok a tűzkeresztségen, csak mégis eléggé gáz, ha közben minden barátnőd már kilométeres hosszú listát sorol fel nevekből, akikkel kipróbálták a pózok -állítólag - végtelen sorát. Én addig jutottam, hogy kétszer néztem egy-egy percet pornófilmekből fogadásból. Az egyiket tizenöt évesen, a másiknál tizenhét voltam. A házibuliban választanom kellett, hogy megnézem, vagy megengedem, hogy Dave Zimmermann, egy pattanásos, fogszabályozós évfolyamtársam megfogja a mellem. Ez tűnt a jobbik verziónak. A másodiknál meg csupán addig hergelték egymást, míg Nancy ellopta otthonról a szülei pornó dvd-jét és együtt megnéztük, de igazából én nagyjából addig a részig láttam, hogy a pasi elé térdelt a nő, és onnan egyszerűen csak elbújtam egy párna mögé. A hangokat hallottam nagyjából, de látni...nem mertem. Amit elsőre láttam abban az egy percben az is több volt, mint amire fel voltam készülve. Azért tudom, mit hová kell rakni, mert szexuális felvilágosítás órán én is részt vettem, de még nőgyógyásznál sem jártam sokszor, leszámítva azt, amikor az éves kötelező szűréseken részt veszek. - Szóval kávét akar? - kérdezem aztán mérgesen, majd megkerülve gondosan a széket, amiben az előbb elestem, most már nagyon megfontoltan a pulthoz megyek. - Segíthetek - kérdezi az eladó, én pedig fújtatok egyet. - Kérek szépen...- kezdem, mire eszembe jut, hogy azt sem tudom milyen kávéról beszélt - Egy pillanat - emelem fel a mutatóujjam, majd visszasétálok a férfi elé és megállok előtte. - Milyen kávéval tartozom, Mr. Annyiramenővagyokhogybármitmegtehetek Gale? - mélyítem el a hangomat a kitalált vezetéknévnél, majd meggondolom magam, és itt is felemelem a kezem - Tudja mit? Ne válaszoljon! - mondom, és ismét faképnél hagyom. A barátnőim már azt sem tudják merre dőljenek a röhögéstől, de engem most ez nem érdekel, ahogy az sem, mit dumálnak a hátam mögött. - Kérek egy presszókávét, meg egy nagy lattét, és egy cappuccinot, és egy jeges kávét, és egy macchiatot, meg egy karamellásat, egyet abból a habos-epres szeletből, és egy dupla tejszínhabos forró csokit is kérnék, köszönöm. Amíg a lány elkészíti a rendelésem, visszasétálok a táskámig, és előráncigálom a pénztárcámat, majd miután letálalom az egész táskámat és a tartalmát a földre - bugyuta rajzokat, igazolványokat, bérletet, lakáskulcsot, a naplómat, egy üveg parfümöt, ami csodával határos módon nem tört össze, a telefonomat és az mp3 lejátszómat - gyorsan összeszedegetem és visszadobom a székre. A rendelésem épp ekkor készül el, így odamegyek érte. - Inkább segítek kivinni - mondja a kiszolgáló riadt arccal, miután fizetek, de nem áll szándékomban most meghátrálni. - Nem, köszi, majd én viszem - mondom határozottan, aztán a teli tálcát megpróbálva egyensúlyozni elindulok az asztalunkhoz, mintha minden rendelést hozzánk akarnánk vinni. De az utolsó pillanatban elfordulok, és néhány lépéssel arrébb lerakom a tálcát nagy csattanással a férfi elé. Hát engem ugyan nem aláz le még egyszer, az tuti. Büszkeséggel tölt el, hogy képes voltam elhozni a tálcát eddig anélkül, hogy elestem volna, és fel sem tűnik, hogy a kávézó egy emberként sóhajt fel szintén a megkönnyebbüléstől. - Tessék, válogathat - mondom, majd felkapok egy hosszú kanalat, és a forró csoki tejszínhabjából veszek egy jó adagnyit, majd bekapom és kihúzom a számból a kanalat - A forró csokival vigyázzon. Még megégeti a nyelvét. Bár akkor legalább jó esetben nem beszélne, és nem hordana össze baromságokat - mondom, és kihívóan nézek le rá. Aztán sarkon fordulok, és azon igyekszem, hogy a lehető legtávolabb kerüljek az átható kék tekintetétől, ám amint megteszem, beleütközök a pincérlányba, aki lelkesen szaladt utánam az ott felejtett sütivel és egy forró kávéval, ami persze kirepül a kezéből és egyenesen a mellemre borul. Az epres-tejszínhabos süticsoda aztán zavartalanul kezd el lecsúszni a blúzomon, erős kontrasztot adva az amúgy tűzforró kávéval, amely most már úgy érzem másodfokú égési sérüléseket okoz a bőrömön. - Auauau - sikoltok fel kissé, mert tényleg eléggé fáj, és a pincérnő is rémülten nyomkodja rám a kezére terített kendőt. - Jaj, elnézést, ezt ott felejtette, gondoltam kihozom inkább, igazán nem akartam, úgy sajnálom! - sápítozik, és a csajok közül egyedül Claire-ben van annyi, hogy felugorjon, a többiek egyszerűen csak könnyesre röhögik magukat azon, ahogy szerencsétlenkedek. Valaki azt javasolja a háttérben, hogy vegyem le a felsőmet, és mivel az agyam totál lefagy, reszkető kézzel próbálom kigombolni a blúzomat, miközben o-t formálva az ajkaimmal szívom be és fújom ki a levegőt. - Huhuhu, ez nagyon éget, au, au, forró, forró! - nyögöm, és el is feledkezem arról, hol vagyok. Átkozom a fejem, amikor kiléptem a lakás ajtaján, és megfogadom, hogy amíg élek, soha többé nem teszem be ide a lábam. Ha pedig ezt nem látom viszont a facebookon...na, szerintem előbb látnám Jézust a vízen járni. De miért épp most? Miért épp itt? Remélem nem kell kórházba mennem. Hétfőn munkamegbeszélésem lesz, nem mehetek oda úgy, akár egy múmia!
Nem tagadom, hogy van egy kisugárzásom, és az általában hasonló tüneteket produkál a női nem képviselőiben, de ez a lány, mintha egy másik bolygóról érkezett volna. Eleinte nem is mondok semmit, mert jobban leköti az, hogy mennyire lettem habos, és a farkam méretét betájolva sikerül zavarba hoznom a szendeség mintaképét. Milyen kár, hogy az előbb még vaknak hitt, és fordult a kocka, mert én hozom kínos szituációba azáltal, hogy lebuktatom a tévhitében. Nem mondom, hogy nem hízelgett a kis bemutatója, de nagyon aljas lett volna, ha valóban látássérült vagyok, és a barátnőivel együtt rajtam kísérleteznek, mert hogy is mondták? Nincsen elég tapasztalata a kisasszonynak ahhoz, hogy behálózzon egy nagyobb halat. A hátterére nem vagyok kíváncsi, én megértem, ha könnyebb falkában vadászni, de ne én legyek a préda, mert rosszul sülhet el, és akkor ilyen kellemetlen helyzetek születnek, mint a mostaniak. A pillantása egyelőre még odalent időzik, ha bunkó lennék, és miért ne tehetném meg…szépen kidüllesztem a micsodámat, hogy jobba szemügyre vehesse, hátha még nem látott ekkorát. A vörössége azonnal jelentkezik, és a füle tövétől egészen a szeme sarkáig az lesz. A rákok szoktak így kinézni, mikor meghalnak egy tál forró vízben. A nevét még nem tudom a szöszinek, bármilyen kérdést is intéztem felé az elmúlt hatvan másodpercben az sajnos még nem jutott el a központi idegrendszerébe. Szokatlan, hogy ilyen hatást váltsak ki egy fiatal lányból, mármint a sóhajtozást még érteném, de ez már túlmutat egy szimpla érzékenységi szinten. Mások cicáznának, és már a telefonszámukat is odaadták volna, de ez a kis őzgida mozdulni sem mer. Nem teszek fel túl gondolkodtató kérdéseket, de ezek szerint már ez is sok neki. Mivel tudnám oldani a bennem tomboló feszültséget, mondjuk egy fenékre csapással? Az asztalnál ülő barátnői nem bírják ki, és már a hasukat fogják a hahotázástól. Belőlem egy mosolyt vált ki, nem célom a föld alá küldeni, de elszórakoztat. Az újévben lesz mit mesélnem az öcsémnek…tuti összejönne neki ez a csaj. Nem mondanám egy kimagasló szépségnek, de azért nem elhanyagolható a kinézete. Hamvas még a bőre, az íriszei kéken világítanak, és ha tippelnem kellene, akkor a természetes szépségek kategóriába tenném. A vakolatot kerüli, ez már egy piros pont nálam. A felfújt mellű társait ki nem állhatom, a műre fel sem áll a farkam. A barátnői rendre bemutatkoznak, egy-kettő meg is ül a fejemben, de az ő kezdőbetűjén kívül semmi nem jön ki. Evidensen az elsőre kérdezek rá, hátha eltalálom, de immár a lila árnyalatába hajlik át az arcszíne. Mi lesz nekem, ha kidobja a taccsot, és mehetek egyenesen valamelyik boltba egy új nadrágot vásárolni? A Shelley nem nyeri el a tetszését, pedig olyan átlagos név, mint a Serena, vagy sorolhatnám, de nem vagyok otthon az amerikai lány elnevezésekben. A szüleim, és három nemzedékig visszamenőleg az őseim mind svédek. A kinézetem is ebből a rokonságból fakad, ahogyan a kisebb akcentus bizonyos szavak ejtésekor, de a kis csapatnak nem tűnik fel. Élvezem a beszédet, melynek egyelőre csak én vagyok a tagja, de hátha még ő is hallatja a hangját, és akkor nem lesz ilyen bamba, akár egy törpe, vagy egy visszamaradott mesehős. Borzalmas, mert előbb azt feltételeztem róla, hogy mentális problémái vannak, de a végén kiderül, hogy a beszéddel több gondja akad, és mi van, ha tényleg nem tud beszélni, én meg a vérét szívom közben? Segítség gyanánt az egyik fekete hajú nőszemélyre tekintek, de ők is várják a folytatást, akárcsak én. A végén úgy illik, hogy elmondom még egyszer neki az enyémet, és ezzel elérünk arra a szintre, hogy megtudjam az övét is. Sheena…mint egy erdei tündér, vagy más nem evilági teremtmény tündöklése. Felmerül bennem, hogy ő sem egészen idevalósi, ha értik mire gondolok, de aztán elvetem, mert látom rajta, hogy a dicséret egy újabb lejtő a hullámvasúton. A fejében mi játszódhat le? Bele mernék nézni, ha akadna lehetőségem? Hát őszintén bevallom, hogy idegenkednék, mert nem vagyok benne biztos, hogy annyira ártatlan képsorok kerülnének vetítésre a megtévesztő külső ellenére sem. A leghatározottabban arra jutok a végén, hogy menekülne, és fel is veszi a nyúlcipőt, mert elindul a másik irányba, mikor némi pokróc effektus után nem képes a normális kommunikációra. A szék az egyetlen akadályozó tényező, mely mintha ott sem lenne. Automatikusan dől előre, és aztán egy csúszás következtében elveszíti az egyensúlyát, és a karjaimban köt ki. Felállítom, nem szeretném, ha felnyalná előttem a padlót, mert már az is egy opció lenne, hogy a szalvéta után lenyalja a cipőmet. Valaki ismeri, mindig a hétköznapokban, vagy ez egy szerencsétlen nap a szegény párának? A viccelődésnek vége, és a talpára állítom, mint egy vázát, hátha biztonságosabb így neki. A pufogása édes is lehetne, ha az lenne a célom, hogy szüzeket áldozzak fel, de nem azért jöttem a plázába, így még letörlöm a szájáról az ott maradt bizonyítékot, de mit ne mondjak, a lehető legnevetségesebb módon reagál. - Nem vagyok légy, akit le kell csapnia kedves Sheena. Ott volt az a folt, gondoltam jobban örülne, ha nem így vonul végig a fél bevásárlóközponton. – teszem mellé, de az tény és igaz, hogy tartozik nekem egy kávéval. Nyugodtan szerettem volna elfogyasztani a rendelésemet, de megzavarta azt. A terembe mászott, és még neki áll feljebb, ha visszakapja a kis bosszúját. - Rendben harci mókus. – tartom fel védekezően mindkét kezemet, és erőtlen kacaj szakad fel a torkomból, némi mélységgel párosulva. Mit gondolt, hogy nem fog megfordulni a fejemben a fehér láttán a sperma? Úristen mi lenne, ha kimondanám a szex szót előtte..el is süllyedne. Miért érzem ezt a kettősséget vele kapcsolatban? Nem éppen az a bájos fajta, elég hamar kijön a sodrából, és nem kezeli jól a váratlan helyzeteket sem, de édes, mikor nevet, vagy zavarba jön. Nincs semmi rájátszás, vagy női fifika benne. Ritka nincs a mostani világban. A mellkasom előtt fűzöm keresztbe a két karomat, és várom a további fejleményeket. - Kávét, de nem akármilyet. – legyintek, ha már makacs a kisasszony, akkor oldja meg a talányt, hogy mit innék. A pillantásom az asztaltársaságra siklik, és a Mirjam nevezetűnek teszem fel a kérdést. - Mindig így viselkedik a barátnőjük? Nem bírja visszafogni magát? – erre egy mosolyt kapok válaszul, de némi magyarázat is szorul mellé. - Sheena egy tornádó erejével tud lecsapni, de nem akar rosszat, higgye el. Nagyon is jólelkű a kezdeti veszekedés ellenére is. – hirtelen más tekintettel szemlélem a pultnál álldogáló szőkeséget. A pincérnő némileg riadt, de kapkod, és nem is egy pohár ital készül. Ajaj, meg kellene akadályoznom, de nem teszem. Az ő döntése, ha felvásárolja a fél kávézó választékát. A mosolya nem lankad, jól érzem magam, és még a húgomról is megfeledkezem. Pokróc módjára jön vissza a pénztárcáért, de sikerül kiborítania a táskája tartalmát, mire csak a homlokomhoz érintem a kezemet, és türelmesen álldogálok a lányok mellett a végkifejletre. Az akadékoskodás ellenére egyedül hozza ki a tálcát, és a biztonság kedvéért elindulok, hogy elvegyem tőle, de szerencsésen érkezik meg az asztalhoz, és nagyon elégedett vigyorral még poénkodik is. - Egyiket se szeretem, de értékelem a figyelmességét, és jobban ügyelek a nyelvemre, mint maga, hogy mibe mártom bele, és hova kotnyeleskedek bele. Nem mondták magának, hogy néha a kevesebb több? Érdemes lenne megfogadnia a tanácsomat. Nem bántásból. – toldom mellé, és a pulcsimba bújnék bele, hogy távozzak, de ekkor jön az éles fordulat. A pincérnő az elfelejtett sütivel, és forró kávéval együtt elindít egy láncreakciót, és a szőkeség blúzán köt ki az epres édesség, meg a kevésbé kedvelt fekete jelenleg. A sikítására az én fülem is megfájdul, de a pulcsim felvétele abbamarad, és hamarabb érek oda, mint a barátnője, aki még nem esett le a székéről. - Vigyázzon már. – lököm arrébb a pincérnőt, aki csak törölgeti az égés felületét. - Hozzon hideg vizet, de azonnal. – ripakodok rá, és mielőtt nevetség tárgyává válna, én vagyok az, aki elkapja a karját, és kigombolom a blúzát. - Vegye le. – nem kérlelem, inkább utasítom, és amint el megtörtént, akkor a karomban tartott pulcsit terítem rá a vállára, és a pincérnőtől elvéve a hideg borogatást simítom végig a kulcscsontját, és annak mentén haladok. - Oda kellene jönnie a hideg vízhez, vigyem Sheena? – aggodalom suhan át a kékjeimen, aztán a pult mögé húzva, némileg támogatva állok oda a csap mellé, és váltogatva teszem rá a hideget. - Ez most csíp egy kicsit. Nézzen rám. Nincsen semmi baj. – mondom nyugodtabb hangnemben. - Jobban járnánk, ha látná egy orvos is. Bekísérem a kórházba. – most már nem tartom szórakoztatónak, inkább szánom, hogy ennyire szerencsétlen. - Ne vegye le, maradhat a pulcsi. – szólok rá, és ott állunk, amíg a tíz perc nem telik le, én meg a bőrét borogatom eközben.
Minden pillanattal, amit azzal töltök, hogy a látómezejében tartózkodom, úgy érzem, egyre mélyebbre süllyedek a saját szégyenemben. A megaláztatásaim sora mintha sosem akarna véget érni. Értem én, hogy nem direkt csinálják a csajok sem a végtelen vihogást, meg, hogy jó muri azokon nevetni, akik szerencsétlenkednek. Ezért nevetünk a pofára eső kiskutyákon meg az asztalról lezúgó macskákon. Sajnáljuk őket, de azért csak röhögünk. Én is megteszem, mert vicces. De amikor egy ilyen kaliberű pasas előtt minden erőddel próbálsz némi méltóságot megtartani azok után, hogy földig aláztad magad előtte, és még így is csak annyira vagy képes, hogy felfogd, hogy kávét akar, mert ahogy rápillantasz az agyad egyszerűen leáll, az már tényleg a szégyenek szégyene. Nem tudom miért van rám ilyen hatással. Nem mondom, hogy meglep, mert ha egyetlen épkézláb srác is hozzám szól - kezdve Kevin Chase Cross-szal a hetedikes matektáborból -, nekem végem. Alig bírok megszólalni, részben azért, mert nem igazán vagyok ehhez hozzászokva, részben azért, mert nagyon félénk vagyok, és fogalmam sincs, hogy lehetnék olyan laza és könnyed, mint a barátnőim, részben pedig azért, mert már előre tudom, hogy bármivel is próbálkoznék, az biztos, hogy csúfos kudarcra lenne ítélve, amilyen bénaság vagyok.Tényleg próbálok odafigyelni, de valahogy mindig elkalandozik a figyelmem. Azok a vakító kék szemek, ahogy rebben a pillája, mikor beszél, és a borosta, ami körülveszi a tökélybe szabott ajkakat... Amikor hozzám ér, persze már nagyjából magamhoz térek, és összevakarva a maradék agysejtjeimet kapálózok magam előtt, persze megint kiderül, hogy felesleges volt a balhé, mert kivételesen segíteni akart. Ilyen az én formám. Amikor harci mókusnak nevez kicsit megsértődök, de legbelül azért valójában tetszik, hogy egy olyan édes és cuki állathoz hasonlít, mint a mókus. A mókuskák cukik és édesek, és viccesek, és nem is tudnék rosszat mondani róluk. Mondjuk belőlem kiindulva még egy leguánban is tudnék szépet és bámulatosat találni, nemhogy egy mókusban, úgyhogy ez talán annyira nem is meglepő. Azért kitartok amellett, amit gondolok, miszerint akármit is akart, azért ne taperolja már az arcomat. Nem azért, mert amúgy nem esett jól, ahogy hozzám ért, vagy mert nem értékelem a figyelmességét, hanem inkább azért, mert így is centikre vagyok attól, hogy elájuljak, ha még a bőrömön is őt kell éreznem, talán meg is bolondulok. Így a harci mókusra csak egy barátságosan haragos, egyáltalán nem komolyan vehető durcás pillantásra futja tőlem, és ha nem lennék ennyire zavarban, a vörösségen túl talán tényleg képes lennék mérgesen nézni. Azonban a kávé említése sem maradhat reakció nélkül, dacolva minden józan eszem figyelmeztetésével eltrappolok, hogy megszerezzem számára az éltető nedűt. Nem tudom mondjuk mit lehet szeretni a kávékon, mert én még a szagát sem bírom, emiatt is cikiznek eleget, mert mindenki szerint 'gyerekes', hogy nem kávézom, és nekem többet jelent egy forró csoki vagy egy gyümölcsturmix, mint az a fekete méreg, de ezen sem akadok már fenn. Ez van, ilyen az ízlésem, ha valaha felfedezik majd az unikornisok tisztását, odaköltözök és csinálok egy kávézót, ahol nem lehet kávét inni, és ott majd nem fog kinézni senki. A szex témáját kínosan kerülve meg aztán az pulthoz caplatok. Felhúz a pasi, mert pofátlanul magabiztosnak tűnik, és tényleg, valaki igazán megmagyarázhatná már, mások miért tudnak ilyenek lenni, és én miért nem? Hiszen bármit mondok vagy teszek, az számára egyértelműen csak jól jöhet ki, én meg percről-percre sülök fel. A pultnál meg akarom rendelni a kávéját, de persze fogalmam sincs róla, mit is szeretne inni, de mire ismét visszatérek, addigra megint úgy feldühít azzal, hogy olyan szégyentelenül tökéletes, hogy hiába kérdezem meg milyen kávét akar, én magam mondom vissza a válaszadás lehetőségét. A pulthoz száguldok, aztán megrendelek mindent, ami csak eszembe jut, hogy belső feszültségemet egyetlen mosolyba összpontosítva sétáljak vissza a kezemben egyensúlyozott tálcával, rajta a megannyi forró itallal. Tudom mennyire játszom a tűzzel, és hogy ez milyen rosszul sülhet el. De ez úttal meg akarom mutatni, hogy nem minden esetben vagyok egy szerencsétlen idióta, és képes vagyok arra, hogy ellássak olyan egyszerű feladatokat, mint kivinni egy tálcát az asztalhoz. A hitem olyan erős, hogy végül tényleg sikerül. Magabiztos mosollyal teszem le az asztalára amit rendeltem, és még arra is figyelek, hogy az utolsó szó az enyém legyen. Biztos vagyok benne, hogy most aztán úgy odamondtam neki, hogy eszébe sem jut majd rákontrázni. Szinte magam előtt látom, ahogy magabiztosan elsétálok, jobb vállam fölött átdobom a szőke tincseimet egy elegáns mozdulattal, majd a barátnőim és persze Mr. Tökéletes tátott szájjal bámulnak csak, ahogy kecses mozdulatokkal visszasétálok a helyemre, és ezúttal én lehetek az, aki utoljára nevet. De az illúzióm nem egészen négy másodpercit tarthat csupán, mert amint kigondolom, a pasi szétpukkasztja a kis buborékomat. Nem, nem bírja ki, hogy ne vágjon vissza. Komolyan, egyszer, csak egyszer nem lehetne, hogy valaki szörnyet haljon abban a pillanatban, amikor megpróbál lealázni egy még frappánsabb beszólással, amire nyilván nem tudok majd megfelelően válaszolni és nyilván sikerül majd kínos helyzetbe hoznom magam ismét? Persze amint arra gondolok, bár meghalna valaki, bűntudat kezd gyötörni, és visszaszívnám az egészet, de mire észbe kaphatnék, a karma segít a helyzetemen, és alapos leckét kapok arról, miként is kívánjam más kárát. A kávé rám borul, a süti úgyszintén, és persze megint én vagyok az, aki szenved és közröhej tárgya. Elképzelésük sem lehet, hogy egy közel száz fokos forró ital milyen sérüléseket okozhat a finom, vékony bőrön egy szintetikus anyaggal karöltve, nyilván ezért vihog az egész kávézó, de én csak azt érzem, hogy átlyukad a bőröm és ég és fáj. De nem csak ez fáj, hanem már a szégyen is. Elég volt mára, nagyon, nagyon elég volt. A pincérnő bocsánatért esedezve törölget, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva, mert az égett bőrömbe nyomkodja a még forró anyagot, amely lassan kezd egyé válni a bőrömmel. Nem látok tisztán és kicsit szédülök, a gyomrom is felfordul a fájdalomtól, de aztán valaki azt javasolja, vegyem le a blúzomat és ahogy a pincérnő eltűnik a képből, reszkető kézzel igyekszem kigombolni a gombokat. De nem megy, annyira remeg a kezem, hogy állandóan kicsúszik a kezemből a hülye apró gomb, a bőröm meg mintha lángra akarna lobbanni. A kulcscsontomtól kezdve a két mellem között, majdnem a köldökömig tart az égő érzés, a mellem két domborulatából a bal oldali nagyobb dózist kapott a forró italból, és csak azért nem égett szarrá, mert a melltartóm felszívta a nagy részét és addigra csak nagyon meleg volt, mire a bőrömig ért alatta, nem égetett. Éljen a szivacsbetét. Egy határozott kéz végül megszán és segít levenni rólam az inget mielőtt az egész a bőrömbe égne, ezzel megmentve egy jelentősebb hegesedéstől is valószínűleg, és hallom, hogy egy erőteljes hang hideg vizet kér, de látni nem látom ki az, csak az agyam legmélyéből sejlik a bársonyos bariton tulajdonosa, a legkékebb szemű, legszemtelenebb férfi, akit valaha láttam, de még ez sem zavar, mert a fájdalom, ahogy az égett szövetek egyre mélyebbre hatolnak mindent felülír. Csak sziszegek meg jajgatok, de amint rám teríti a hideg borogatást, az első sikoly után érzem, ahogy megkönnyebbülök. Azonban ez csak néhány másodpercig tarthat, mert utána rosszabb lesz az érzés, mint a pokol. - Auau, ez fáj - nyöszörgöm és könnyek lepik el a szemem. A franc essen bele, miért kellett még ez is? Nem volt elég mára? A pulthoz vezet valaki, és hallom, hogy Claire hangját. - Hagyjátok abba a vihogást, ez már nem vicces. Tényleg megsérült - dohog, mire végre a többiek is felfogják, hogy nem unalmamban sikoltoztam annyira. Ám engem jobban leköt az, hogy úgy érzem, leégett a teljes mellkasom, semmint az, jelenleg ki röhög rajtam és ki nem. Puha, illatos pulcsi takarja el a félig meztelen felsőtestem a kíváncsi szemek elől, és hideg borogatás kerül újra meg újra a mellkasomra, de fáj, ahogy hozzám ér, ezért ösztönösen húzom el magam a fehér lepel elől, és a fejem rázom. - Kérem ne, nagyon fáj - nyöszörgöm, de aztán amikor arra kér nézzek rá, megteszem. Könnybe lábadt szemekkel nézek rá és rémesen érzem magam. Legszívesebben elnézést kérnék, amiért ilyen hülye voltam, de megszólalni is nehéz. Kiszolgáltatva, egyedül érzem magam, és csak a fájdalom az, ami arra emlékeztet, bármikor is akarok valami jót kihozni egy helyzetből, nekem az úgysem sikerülhet. Csak azt szeretném tudni, mikor lesz ennek már vége egyszer? A hangja megnyugtató, és most egészen meleg, az iménti pökhendiségnek nincs nyoma. Nincs semmi baj. Olyan könnyű ezt mondani. De nálam mindig csak baj van. De nem szólok semmit, csak bólintok, mintha elfogadnám, hogy tényleg, ez egy kis semmiség. Egy semmiség, amit talán életem végéig magamon hordozhatok. Remek. Egy újabb sérülés nyoma. Már lassan könyvet írhatnék. A kórház említésére megint elpirulok. Már csak ez hiányzott. Odahaza már úgy köszöntöttek az orvosok, mintha haza járnék. Kicsi koromtól kezdve folyamatosan ellátásra szorultam. Sőt, többször voltak kint nálunk a gyámügyesek is, mert azt hitték, a szüleim bántalmaznak vagy kínoznak, egyszer apukámat le is tartóztatták, de aztán kiderült, hogy csak rettenetesen balszerencsés vagyok. Egy időben vizsgáltattak anyáék neurológussal meg pszichiáterrel is, de semmit nem találtak, így végül elfogadták, hogy nálunk mindig extra kötszernek és zúzódás elleni kenőcsnek kell otthon lenni. Hagyom, hogy tíz percen át borogasson a hideg vízzel, és amikor a pulcsiját is megtarthatom, hálásan pillantok fel a kékségekbe. - Köszönöm - rebegem, és egyszerre értem ezt arra, hogy a segítségemre sietett, arra, hogy nem hagyja, hogy vadidegen férfiak bámulják a testemet, és arra, hogy nem hagy most magamra. Claire idegesen toporog mellettem, és amikor elindulnánk, a kezembe adja a táskámat. - Shee, megleszel? Szívesen lemondom az ebédet apámmal, és elkísérlek - feszeng, de nemet intek. Látom rajta, hogy nem akar jönni. Claire viszolyog a kórházaktól, egybe sem képes betenni a lábát, mióta a nagymamája rákban meghalt egy kórházban. Megrázom a fejem. - Ne aggódj, rutinos vagyok már. Menj csak édesapádhoz, add át üdvözletem - mondom, és elindulok kifelé. Aztán eszembe jut, hogy Gale felajánlotta, hogy elkísér, ezért felpillantok az óriásra - Köszönöm a segítségét, de nem akarom feltartani, boldogulok egyedül is - mondom, de az arckifejezése láttán csak megvonom a vállam - Csak mondtam, nem kell rögtön szemmel kivégezni. Hagyom, hogy kivezessen az épületből és egy autóba taxiba tuszkoljon. Szipogva szorítom még mindig magamra a hideg borogatást, és ahogy néhány saroknyit elmegy velünk a sofőr, kibuknak a szememből a könnyek. Nem akarok sírni, tényleg nem, de most nagyon nehezen tartom vissza magam. Kifelé bámulok, az esős New York forgatagára, és hirtelen elkap egy nagyon erős önsajnálat és önutálat. - Nekem miért nincs? - kérdezem csak úgy magam elé motyogva, és ha rám pillant, felemelem a fejem és elszomorodva remeg meg a szám széle - Őrangyalom. Nekem miért nincs? Mindenkinek van, azt mondják, nem? Akkor az enyém hol van? Miért hagyott el? - kérdezem, és mivel érzem, hogy ha tovább nézek a megértőnek tűnő vakító kékségekbe, menthetetlenül kitör belőlem a zokogás, inkább újra kinézek az ablakon. Nem várok én bátorítást, azt hallottam eleget. Csak jó lenne, ha valaki adna végre egyetlen értelmes magyarázatot arra, miért történhet meg velem minden rossz, ami csak történhet? És tudom, hogy lehetne rosszabb. Nem erőszakoltak meg, nem vertek össze sosem, nem raboltak el és gyilkoltak meg, de azért az én helyzetem sem épp rózsás, ha hetente, sőt, sokszor néhány naponta kötök ki a sürgősségin, vagy épp égetem magam szénné bárki előtt, akivel csak összefutok. Néha az az érzésem, ki sem kéne lépni többé a lakásomból, de még ott sem vagyok biztonságban. És általában véve jól viselem a megpróbáltatásokat, de most egy kicsit elveszve érzem magam. Némán teszem meg az utat innentől a kórházig, ahol kiszállva a recepcióhoz sétálok. Egy kedves hölgy mosolyogva néz rám, amikor odalépek. - Üdvözlöm, a nevem Sheena Reed, és a sürgősségi betegellátásra szeretnék bejelentkezni égési sérüléssel - emelem fel magamról a fehér leplet, amely alatt jól látható élénk vörös forrázásnyom igazolja a kérésemet. A nő bólint, és gépelni kezd, miután átadom neki az irataimat. - Bocs az előbbiért, kicsit rám tört az önsajnálat. Ritkán vagyok ilyen, általában jól tűröm az ehhez hasonló dolgokat. És tényleg nem akarom feltartani, már így is épp elég idejét raboltam el. Elnézést azért a jelenetért, elszaladt velem a ló. Nagyon sajnálom - mondom bátortalanul és felpillantok rá. Hihetetlenül magas, és most, hogy felszáradtak némileg a könnyeim, ez megint szembe tűnik. A pasas egy igazi óriás. És még mindig borzasztóan szexi. De tudom, ha megfeszülnék és kerékbe törném magam, akkor sem lenne esélyem nála, úgyhogy lemondóan sóhajtok. Főleg, mivel éhes szemek azonnal pásztázni kezdik. Milyen lehet ilyen életet élni? Tudva azt, hogy bárkit megkaphat? De nincs merszem megkérdezni, így inkább arra figyelek, hogy magamon tartsam a borogatást.
Szeretem a rendszert, megnyugtat, ha tudom, hogy reggelente mivel nyitom a napomat, és mi a menetrendje a készülődési fázisoknak. A kényszerességgel is jellemezhetném magamat, de sebaj, mert két kisebb testvér mellett az ember hamar rájön, hogy szükség van a szabályokra, és azoknak a betartására. A mostani nap sem lenne kivétel, de valamilyen szempontból mégis az, mert a húgom elutazott, és egyedül maradtam egy óriási házban. A futással kiengedhettem a fáradt gőzt, és újult energia bevitellel pótolhattam a kiesett ásványi anyagokat, mégis a legnagyobb vágyat a gőzölgő fekete iránt éreztem, hogy beindíthassam az agyamat is, és mentálisan is annyira toppon legyek, mint testileg. A muszkuláris felépítésem nem hétköznapi, eléggé szembetűnő, hogy sokat foglalkozom a testemmel, de nem mondanám, hogy a kinézetemmel is, mert akkor nem egy márkátlan mackóban, és egy seszínű pulcsiban rohangálnék. A munkám megszállottja vagyok, meglátszik, hogy a hivatásom a szenvedélyem is, mert ez mind ahhoz kell, hogy formában legyek a diákjaim előtt, és az íjászoktatások alkalmával. A magániskola megköveteli a jó magaviseletet, és a kimagasló tudást is, mégsem ezért vettek fel elsősorban, hanem mert hiány volt a piacon, és jó lehetőségnek tűnt, ha beiktatják az elit csemetéinek órarendje közé az íjászatot is. A fiúkkal nem is akadtak problémáim, mert általában hallgattak rám, nem hallottam nyöszörgéseket sem, de a lányok...hacsak a legkisebb Emersonból indulok ki, akkor nagyon megjártam velük. A tinédzserek a rémálmaimat jelentették, ha megszólalt a csengő, mert olyan kifogásokkal éltek, vagy olyan hangulatingadozásaik voltak, hogy egy normális ember nem tudott lépést tartani velük. A húgom mellett edződtem, mert megtanultam, hogy mit takarnak a „nehéz napok”, a nyűgös időszakok, az összetört lány szívek..és ez mind nem lett volna még elég, a legnagyobb kifogásom amiatt lett, hogy sokszor nem tudtak megfelelően kezelni. A tanári kar tagjai, de még a szülők körében is megesett, hogy rám startoltak, és durván rám nyomultak. Az értekezleteken telefonszámok landoltak a tenyeremben, a szünetekben ingyen kávékkal, és ebéddel traktáltak, a kisebbek meg szerelmes levelekkel bombáztak. Megértem a szinglilét megterhelő egy nő számára, de akkor sem volt kiírva a fejemre, hogy eladósorban lennék, vagy annyira vágynék egy hosszabb távú kapcsolatra. Ma reggel is annak reményében tértem be a bevásárlóközpont kávézójába, hogy igyak egy jót, ne talán olvassak is keveset, de ahol nők vannak, ott probléma is terem bőven, többek között egy szőke angyalbőrbe bújtatott harci mókus láttán. Az első flörtölési kísérletei még nem is lettek volna reménytelenek, hiszen a külleme megnyerő, nem is vézna, csak mikor ehhez egy kis szerencsétlenség is párosult…elkezdtem kételkedni benne, hogy komolyan gondolja-e, és mikor felálltam, és odasétáltam, hogy szóra bírjam…hát volt ott minden. A nadrágom tejszínhabos lett, mert leköpött, a nevét öt percen át dadogta el, mint egy kislány, és ehhez még következett a felfújt Kungfu Panda üzemmód, mikor fogta magát, és szépen elindult, hogy rendeljen nekem egy kis extrát. Bevallom hízelgő lenne, hogy ilyen kis rámenős, és megmutatja, hogy ő aztán mindent megold, de valahogyan a jóakarat az ő esetében nem párosult a szerencsével. Az asztalnál maradt barátnőkkel diskurálok róla, hogy mi a helyzet a Sheena nevezetű tagjukkal, de hát a válasz totál egyértelmű. Nem akar velem veszekedni, csak zavarban van, általában totál az ellentéte ennek, és ha jobban megismerném, akkor meg is kedvelném. A többiek karakánok, és jót mulatnak rajta, ami engem is szórakoztat egy szintig, de ha már komolyra fordulnak a dolgok, és baja származik belőle, az nekem sem imponál. A pincérnő rossz időzítése, a blúzán landoló sütemény, és a forró kávé egyvelege szánalmat keltő, és sajnálatraméltó összképet társít a szőkeség mellé. A kis aranyom, aki elvileg szakképzett barista egyszerűen egy lapáttal tesz rá, amikor még rá is egyengeti a bőrére a forró italt, és nincs senki, aki a segítségére sietne, ezért kapok az alkalmon, és én vagyok az, aki végül odaér, és nekilát az elsősegélynek. - Vegyük ezt le minél előbb. – nem szeretném, ha maradandó sérülést szenvedne amiatt, mert kávét akart venni nekem. Parancsolóan utasítom a mellettem állót, hogy hozzon hideg borogatást, de addig is azon ügyködöm, hogy megszabadítsam az átázott felsőruházattól. A szétszórtságát látva, a végtagjai koordinálatlanságán is segítek, mikor fogom, és egyszerűen pattintom szét a blúzt a gombok mentén, hogy megszemlélhessem a felületi sérülést. A pincérnő kezéből kapom ki a hideg rongyot, és terítem rá, de látom, hogy ódzkodik, sőt még jajgat is. A megkönnyebbülés rezdüléseit kutatom sürgetően, de a válasza csak komorságot tükröz. - Fájni is fog, ha nem teszünk semmit ellene. – jegyzem meg röviden, és az állandó kételkedés ellenére is csak az a célom, hogy lehűtsem a bőre felületét. A kékjeim felfuttatom az arca vonásaira, és megnyugszom, hogy a tűz még nem veszett ki a kéklő szivárványhártyákból. A hátsó pulthoz kísérem, mire felfogják a barátnői is, hogy ez nem gyerekjáték, és Claire az, aki odajön hozzánk a táskájával, de elállom az utat, és a csap mellett a pulcsimat is ráterítem a vállára. Nem szükséges, hogy megbámulják, vagy kinevessék még ennél jobban is. A vizes borogatást cserélem egyfolytában, de elkerülhetetlen, hogy az egyik része ne hólyagosodjon fel. Arra kérem, hogy nézzen rám, és mikor ez megtörténik, már sejtem, hogy a szituáció megviselte. - Tudom, hogy fáj…Sheena. Meg kellene nézetnie egy orvossal, és jobb lenne ezt megtenni a kórházban. – nem szeretném a frászt hozni rá, csak egyszerűen ez lenne az ésszerű lépés, ha már leforrázta magát a kávéval. A tíz perc leteltével mintha enyhülne a szorongása, és hálásan pillant fel rám. - Nem tett semmit, csak legyen óvatosabb. – nekem is egy aprócska, bátorító mosoly kúszik az ajkaimra. A barátnője zavarja meg a párbeszédünket, és viszolyogva ajánlja fel utánam is a segítő jobbot, de a kis szöszi kitér előle, és már menne is, mikor leesik neki, hogy ott vagyok. - Nekem ez nem teher, és nyugodtabb lennék, ha látnám az orvost én is. – a bizalmatlanságom nem ismer határokat, ez a bizarr valóság, de amit láttam, sajnos az is benne van a pakliban, hogy kitöri a bokáját a taxiig. - Aha…szerintem ezt hagyjuk. Menjünk. – mutatom neki kifelé az utat, és nem kérem vissza a felsőmet sem, így egy szál atlétában intek le egy taxit, és tessékelem be a hátsó ülésre, én meg beülök mellé. - Legyen szíves a Presbyterian-ba. – adom ki az ukázt, és becsukva az ajtót most a szipogó szőkeség felé pillantok, mikor totálisan megtörik. A kérdése furán hat rám, nem vagyok éppenséggel egy jó társaság, főleg nem, ha arra lenne szüksége, hogy megvigasztaljam, mégsem tudom szó nélkül hagyni, mikor kékjeink egymásba olvadnak. - Mindenkinek van Őrangyala Sheena…tekintsen úgy erre, mint egy próbatételre, és ne egy kudarcra. – sután emelem meg a kezem, és az már túlzás lenne, hogy megpaskoljam a vállát, helyette egyszerűen a füle mögé tűröm az egyik rakoncátlan hajtincsét. - Vegyük úgy, hogy ma én leszek az. – mosolyodom el, és megcirógatom kicsit az arcélét, aztán a legjobb időben érünk el a kórházig, így elsőként szállok ki, és engedem előre. A recepcióra hamarabb ér be, mint én, mert ki kell egyenlítenem a taxit, de aztán követem, és akkor érek oda, mikor megkapja a kitöltendő papírokat a pult mögött ülő nővértől. - Nem kell bocsánatot kérnie, van egy húgom, tudom milyen, ha baj akad. – valóban nem érzem tehernek, hogy itt kell lennem vele, és ha belegondolok nem is lenne jobb elfoglaltságom. - Szerintem azok az űrlapok nem fognak maguktól kitöltődni. Hozza ide, én meg keresek helyet a váróban. – a tömeg nem kicsi, ahogyan a hangzavar sem, így a legközelebbi két műanyagszékre huppanunk le, ha megjön a kért anyagokkal, és a térdemre támaszkodva lesek bele. - Itt vannak az iratai? – veszem el tőle a táskáját, és kikeresem, hogy addig is haladjunk, aztán, ha megvan a pénztárcája, akkor odaadom neki. - Van olyan személy, akit baj esetén értesítenie kellene? – keresem elő a telefonomat a hátsó zsebemből, ha a segítségére lehetek.
Hiába kérlelem, hogy ne csináljon a már amúgy is fájó területtel semmit, ösztönösen húzódva el tőle, nem hagyja magát lerázni. A pasi egy igazi kínzó rémálom, de ahogy rám néz, képtelenség azt mondani neki, hogy nem. Miért nem tudok neki nemet mondani? Miért hiszem el neki minden szavát? Fájdalmat okoz, ahogy hozzám ér, az is fáj, ahogy rám néz, de megadom magam. Már meg sem lepődöm azon, milyen könnyen behódolok neki. Elfogadom, hogy muszáj borogatni, és elhiszem, hogy csak jót akar, akkor is, ha közvetve ugyan, de épp miatta történt ez az egész. Igaz, hogy a láncolatot én indítottam el, vagyis a csajok, de már amúgy sincs mit tenni, nem igaz? Ez van, ezt kell szeretni. A kórház említésére is görcsbe rándul a gyomrom, de tudom, hogy igaza van. Ugyan azt hiszi, hogy ez semmiség, de a fél életemet a kórházban töltöttem, én is tudom, hogy ha nem akarom életem végéig magamon hordozni a sebeket, akkor muszáj lesz megnézetnem szakemberrel. Végtére is ezért van orvosi ellátás a világon, hogy ilyen esetekben az orvosokhoz forduljunk, nem igaz? Ha banki tanács kell, nem a szomszéd Donna nénihez megyek át, hanem egy megbízhatónak ítélt szakemberhez fordulok. Hálám jeléül jelenleg csak egy gyenge 'köszönöm'-re futja tőlem, a válaszára is csak kényszeredett, halovány mosollyal tudok felelni. Az óvatosságra intésre bólintok, bár tudom, hogy ez csak felelőtlen ígéret. Nem én vagyok óvatlan. Egyszerűen csak...nem tudom. Minden összeesküdött ellenem. Rossz csillagzat alatt születtem. Nem mindig vagyok ilyen borúlátó, de ez mára túl soknak bizonyult, néha nekem is kell, hogy kicsit magamba roskadjak, a terheket nem lehet mindig mosollyal cipelni. Claire felajánlása kedves, de tudom, mi zajlik le benne. A nagymamájával nagyon szoros volt a kapcsolata, és szegény borzalmasan szenvedett, mielőtt elment, de Claire kitartóan járt be hozzá és mosolygott, akkor is, amikor szíve szerint üvöltött volna. Ezért viszolyog a kórházaktól, nem bírja elviselni még a látványukat sem. Nem erőltetem, hogy velem jöjjön, csak hagyom, hogy menjen a dolgára. Különben is, ez az én keresztem, nem az övé, vagy bármelyiküké. Régóta csinálom, nem kell díszkíséret, szerencsére két lábon tudok járni, addig meg nagy baj nem lehet. Így visszautasítom a felajánlást, és könnyedén mondom azt, menjen csak, és ebédeljen az édesapjával, de ahogy elindulok, eszembe jut Gale így őt is megpróbálom lerázni. Nem nagy cucc az egész, tényleg, és próbálom könnyedén venni, hogy erős tudjak maradni addig, míg egyedül maradok, de ő hajthatatlan. Bár azt nem értem, miért akarja 'látni' az orvost, végtére is minden doki egyforma, teszi a dolgát, ahogy tudja, ennél nagyobb bajt biztos nem tud csinálni, de ha ragaszkodik hozzá...én beleegyezem, hogy jöjjön. A taxiba szállva azonban bármennyire is szeretném eltitkolni a szégyenemet, nem megy tovább. Legszívesebben haza mennék és addig sírnék, míg ki nem merülve el nem alszok, de sejtem, hogy ebbe Mr. Nagymenő biztos nem egyezne bele, és hát én is tudom, hogy ez nem játék, azért nem díjaznám, ha elfertőződne és aztán meghalnék valami vérmérgezésben, vagy ilyesmi. A kérdésem pedig rövid hallgatás után tör ki belőlem. Nem akarom sajnáltatni magam, a jó ég lássa a lelkem, hogy nem akarom. De ő...és ez az egész...túl sok. Miért pont előtte? Ha megtestesülhet előttem a legvadabb álompasim, egyértelműen a hegyméretű óceánszín szemű remekbe szabott skandináv félisten lenne. Attól a perctől rajongok az ilyen típusú pasikért, hogy először láttam a Thort és a True Blood-ot, bár ott is azt mondtam, Alexander Skarsgardra még ráfért volna néhány kiló izom diszkréten eloszlatva a hátán és a karjain, de sebaj, még mindig imádjuk a pasit. Erre tessék, most itt ül mellettem az álomhapsim. És azzal a tudattal kell együtt élnem most már életem végéig, hogy úgy maradok meg az emlékezetében, mint az idióta liba, aki többszörösen hülyét csinált magából, aztán a balesetin kötött ki. A szemeibe mélyedve kutatom a választ, hátha ő meg tudja mondani, miért vagyok kerek-perec kimondva ennyire szerencsétlen. De nem. Ő is csak azzal jön, mint mindenki más. A templomban az atya, az osztálytársak, az orvosok. Tekintsem próbatételnek. Nekem is van őrangyalom. Hát persze, hogy van, kibírom a következőt is, végtére is lehetett volna rosszabb. De meddig? Meddig bírja ki az ember a szenvedéseket, a lelki megaláztatásokat, a bántalmazást? Meddig bírja elviselni, hogy neki mindig csak az alja jut, a selejt, az utolsó, a sérült? Meddig bírja az egészet egyedül cipelni? De nem válaszolok neki, csak elfordulok. Amikor gyengéden a fülem mögé tűri a hajamat, egy picit meg is borzongok a szokatlanul gyengéd érintéstől, és amikor az arcomat megcirógatja, szipogva, könnyes szemekkel nézek vissza rá. Ma ő lesz az? Erre egy halvány, hálás mosoly kúszik az ajkaimra. Nem lehetne rendszeresíteni? Mármint, esküszöm, hogy csak titokban csorgatom majd a nyálam rá, de nem lehetne, hogy csak néha-néha bevállaljon mint ahogy a testőrök szokták az ügyfeleiket? Fizetni nem tudok, mert pénzem az nincs, de a lelki üdvéért szívesen elmondok néhány imát, ha az elég lenne. De persze nem szólok semmit, csak lehunyom a szemem, és épp jókor érkezünk meg a kórházhoz, hogy kiszálljak és abbahagyjam az önsajnálatot és az álmodozást. Megjegyzem fejben a taxi költségét, és természetesen ha végeztünk, ki fogom fizetni neki, de érzem, hogy jobb lenne, ha ezt mielőbb látná valaki, így a betegirányítóhoz sietek. Gyorsan elhadarom mit is szeretnék, és igyekszem összeszedni magam. Nem bőghetek, mint egy kisgyerek, ennél volt már sokkal rosszabb a helyzetem, és azt is kibírtam, úgyhogy megmakacsolom magam. Gale visszaérkeztével megkapom az űrlapokat is, és most már komolyabban is gondolom, hogy elnézést kérjek. Tényleg elszaladt velem a ló, belátom, hogy viselkedhettem volna jobban is, de sajnos a bőrömből nem tudok kibújni. Ő azonban hárít, és a húgával jön elő, amin nagyon meglepődök, egy pillanatra el is vonja a figyelmem a fájdalomról. - Van egy húga? Nem tűnik olyan...hugisnak - jegyzem meg, aztán felfogom miket is mondok és szabadkozni kezdek. - Mármint nem úgy értem, csak inkább fiús tesónak tudnám elképzelni. Olyan falkavezér típus szerintem - mondom, és valóban. Nem tudom mi a munkája, de az biztos, hogy nem nézem ki belőle ahogy körömlakkok között válogat vagy épp ruhaboltról ruhaboltra jár a hugicával. Igaz, hogy az én szememre nem nagyon szabad bármit is rábízni, mert én annyira rosszul ítélem meg az embereket, amennyire csak lehetséges. Ezt ma már bizonyítottam. Többször is. A helykeresésre bólintok és követem, és ahogy leül az egyik műanyag székre. Ahogy a térdére támaszkodva felém fordul, ismét ugrik egyet a gégém, mert a bicepsze jóformán önálló életre kel. Ő a papírjaimat pásztázza, én meg őt, és a szívem összeszorul, mert tudom, hogy sosem lenne nála esélyem. Mondjuk azt sem nagyon értem, miért gondolkozok ilyesmiben, de hát mentségemre legyen mondva, hogy lány vagyok, és ez nálunk akár percenként előfordulhat. Az irataimat kéri, és ez ránt vissza a valóságba. Kábán pislogok rá néhány pillanatig, pedig még a táskámat is kiveszi a kezemből. - Hmm? - nyögöm, mire felfogom mit is akart mondani - Ja, én....ööö...nem kellenek, fejből tudom az összes adatomat - veszem el tőle a mappát és megpróbálom a kapott tollal kitölteni az adatlapot. Ebben a kórházban még nem jártam, csak odahaza. Tényleg fejből kezdem beírni a biztosításom számától elkezdve az oktatási azonosítómig mindent. Gyakorlott vagyok már, aki havonta többször is kitölti olykor, egy életre megjegyzi azokat, már csak biztonsági okokból is. A kérdésére felpillantok. - Értesíteni? - kérdezem és nem is értem, honnan jut ilyesmi az eszébe, de aztán rájövök, hogy valószínűleg kiskorúnak néz, vagy ilyesmi. Ismét rámosolygok. - Már nagykorú vagyok, elmúltam huszonegy bőven, ráadásul a szüleim messze laknak innen. Két hete költöztem a városba, nem szeretném megijeszteni őket azzal, hogy rögtön a kórház hívja őket. Másom meg...hát nincs - vonom meg a vállam, de persze azt, amelyik megégett, így felszisszenek. Néhány perc elteltével szólítanak is és egy fiatalos külsejű orvos lép oda hozzánk. - Üdvözlöm, Ms. Sheena Reed? - kérdezi, mire felkapom a fejem. A pasi atletikus, magas, barna hajú és zöld szemű. Árad belőle egy kis feszültség, de amúgy olyan tipikus szomszéd srác vonásai vannak, igazán megnyerő a mosolya is, ráadásul hibátlan kreol bőre van. Bólintok a feltett kérdésére, majd feltételezem észreveszi, hogy Gale velem van, így felé nyújtja a kezét, hogy bemutatkozzon - Üdv, a nevem Dr. Lance Aguado, plasztikai sebész rezidens vagyok, és én leszek a kezelőorvosa. Kérem, fáradjanak velem a vizsgálóba - mutatja az utat, ahogy felállok. Kicsit remegni kezdek, mert őszintén bevallva, eléggé megrémít az, hogy egy sebészt küldtek le. De szó nélkül követem a tömegen át, és néhány lépés után félve pillantok Gale felé. - Ugye elkísér? - kérem halkan, és őszintén megmondom, akár azt is hazudom, ha kell, hogy a bátyám, vagy bármit, de nem akarok oda egyedül bemenni. Az ajtót elérve meg is torpanok egy percre, a gyomrom felfordul, mert tudom, most mi következik. Fájdalom és kínzás, a vizsgálatok okozta újabb trauma és aztán a kezelés. Hiába gyógyulás a végeredmény, a fájdalomtól azonban olyan szinten viszolygok már, hogy látványosan lesápadok a vizsgáló láttán. Aztán csak bemegyek, ahol egy csoportnyi orvos őgyeleg, láthatóan vizslatva végig engem. - Foglaljon helyet, Ms. Reed, és máris megvizsgálom. Nem kell aggódnia, nagyon óvatos leszek, ígérem - mosolyog rám a pasi egy nagyon furcsa nézéssel, aztán kimegy a szobából és becsukja maga mögött az ajtót.
*néhány ajtóval arrébb*
Fehér köpenyes pasasok pénzt halmoznak nagy halomra és röhögnek. - Nem fog menni, Aguado, ez a kiscsaj túl nagy falat lesz neked. Láttad milyen pasi van vele? Reggelire megesz - vigyorog az egyik, és dús, sötét tincsei közé túr. Egy másik a vállára csap, és az asztalon heverő lap fölé hajol. - Azt írja egyedülálló és nincs értesítendő személy. Azt sem tudjuk, ki az a pasi, előbb derítsd ki, majd utána beszélünk a tétekről. Ám a kék együttesben álló férfi magabiztos mosolyt villant. - Nekem nem oszt nem szoroz, van-e pasija vagy nincs. Hetek óta nem volt ilyen szép fogás az osztályon. Meggyógyítom a kicsikét aztán a tenyeremből fog enni, mint egy betanított kanári. - Túl magabiztos vagy, ebbe bele fog törni a bicskád - ingatja a fejét egy másik, de a férfi tántoríthatatlan. - Meglesz a csaj, higgyétek el. Egy hét sem kell, és a lepedőmet fogja gyűrni. - Ennyire biztos vagy magadban? Mi lenne akkor, ha emelnénk a tétet? A háttérből érkező hangra erőteljes csend támad. Egy idősebb férfi emelkedik fel az asztaltól és levág egy nagyobb összeget az asztalra. - Ha már játsszunk, játsszunk nagyban. Nem elég, ha meghúzod. Beléd kell, hogy szeressen. Aguado kihúzza magát. - Azt hiszed nem tudnám elérni, hogy belém szeressen? - kérdezi - Mi legyen a tét? - emeli fel az orrát, mire a másik néhány másodpercnyi hallgatás után szólal meg. - Legyen háromezer dollár. Plusz a parkolóhelyed - mondja, és vár. A feszültség érezhető a levegőben. - Ha már tényleg igazi feszültséglevezető kell, akkor legyen igazi tétje, nem igaz? - szólal meg Aguado, majd csípőre teszi a kezét - Az enyém a legjobb parkolóhely a kórházban. Szóval legyen, állom a fogadást. Ha a csaj nem vall szerelmet és nem sikerül megdöntenem, átadom a parkolóhelyet, és háromezer dollárt oszthattok szét. Ha nyerek, akkor pedig...egy hónapig minden klassz műtétre elsőbbséget kapok, függetlenül attól, hogy épp mit csinálok és hol. Azonnal értesítetek és átadjátok, plusz persze összedobjátok a három lepedőt, és...megkapom a tizenhatos szekrényt az öltözőben. Előre nyújtja a kezét, és egy pici időre mindenki elhallgat. Nagy a tét. De ők orvosok, egy civil sosem fogja megérteni, miért van szükségük ilyen és ehhez hasolnó versenyekre, hogy kielégíthessék az egójukat. - Hatvan napod van elérni a végeredményt, amit videoval kell bizonyítanod, természetesen az aktusról és a vallomásról is. Az óra indul. Két két fog egymásra, majd több borítja be, akár egy szerződéskötésnél, s aztán elengedik egymást, és Aguado felemeli a lapot. - Sheena Reed, a vadászat elkezdődött. - mondja a férfi maga elé és zöld szemébe különös, kegyetlen fény költözik, majd elindul vissza, hogy kezelésbe vegye a kiszemelt áldozatát.
Én pedig közben felülök a vizsgálóasztalra, és azért imádkozom, hogy ne kelljen végül megoperálni. Már a gondolatra is rosszul vagyok. Amilyen mákom van, az orvosom elájul műtét közben és elvágja a torkom, vagy épp nálam fogy ki az oxigénpalack, vagy elvágják a vezetéket és rám robban az egész műtő...a szemem előtt rémes végkifejletek, fájdalmas percek elevenednek meg és rettegve várom az orvost, hogy visszatérjen. Valamiért azért mégis reménykedem benne, hogy nem lesz baj. Végtére is, annyira nem lehet rossz a helyzetem. Az orvos időközben visszatér és lebilincselő mosollyal köszönt. - Itt is vagyok, kis adminisztratív munkám volt még. Na, lássuk azt a sérülést. Jól olvastam, hogy megégette magát? - lép elém, és lehajolva lefejti rólam a vizes borogatást. Fájdalmasan felszisszenek, mert a bőröm még mindig nagyon fáj. - Jól van, semmi baj, tudom, hogy ez nagyon fáj - nyugtat, aztán közelebb hajol - De ahogy nézem, gyorsan sikerült hűteni, mert ez csak helyenként másodfokú égés, bár néhol hiányzik a hámréteg. Feltételezem volt önön műszálas ruha - néz rám megerősítésként én pedig bólintok - Rendben, nincs nagy baj. Adok rá kenőcsöt, amivel most be is kenem. Ezzel kellene kenni naponta négy-öt alkalommal vastagon és steril gézlappal lefedni. Ez egy hámosító kenőcs, amiben egy kis gyulladáscsökkentő is van. Írok fel antibiotikumot is, hogy nehogy elfertőződjön, ezt be kéne venni napi kétszer, érkezés előtt húsz perccel. Néhány nap múlva szeretném látni - mosolyog ismét, és bólintok. Kicsit zavarba hoz már, ahogy rám néz, de hát orvos, gondolom ez a dolga. - Gondolom a barátja majd segít Önnek a kezelésben, mert jelenleg nem érheti víz néhány napig a sérülést - mondja, mire meglepetten pislogok és hirtelen nem is tudom megszólalni. Az agyam teljesen kiürül, mert már a feltételezés is nevetséges, hogy egy Gale kaliberű pasi valaha is észrevenne egy magamfajta lányt. És hogy a pasim...hisz akkor csókolóznánk, meg ölelkeznénk, meg...már a gondolatba is belepirulok, de -, szexelnénk. Márpedig közelebb állok jelenleg a szüzességi fogadalmamhoz, mint ahhoz, hogy elveszítsem valaha az ártatlanságomat.
Mindenesetre mikor felkeltem nem úgy terveztem, hogy majd futás után holmi megmentő szerepében tetszelegjek, mert nekem is megvan a magam ritmusa, és menetrendje a mai napra, de nem tudtam nemet mondani annak a kék szempárnak. Eleinte még idegesített, aztán imponált is, hogy nem tud megszólalni a jelenlétemben a kis szőkeség, de ez hosszú távon már zavaró, és bármennyire is tudjam, hogy nem vagyok átlagos, azért nem sok nő reagált úgy rám, hogy leforrázza magát kávéval, és az orvosnál kössön ki. A barátnői vicc tárgyának titulálták, a legtöbben csak bambán nézték, ahogyan égési sérüléseket szerez magának, és végül a pincérnő is egy lapáttal rásegített arra, hogy a kezembe vegyem az irányítást, és szépen eldöntsem helyette is, hogy a sürgősségin a helye. Nem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom, amit látok…de hát akadnak még olyan emberek, akik ennyire kiestek Fortuna kegyeiből. Kedveltem a határozott nőket, igazából ez a típus állt közelebb az ideálomhoz, mégsem éltem párkapcsolatban, melyre megvoltak a nyomós indokaim. Az ízlésem mondhatni túl szűk, és nem felelne meg mindenki a kritériumoknak, sőt ha már százból öt jelölt megüti, akkor sokat mondtam. Az elvárásaim nem magasak, nem kérném, hogy főzzön meg takarítson, mert eddig is megoldottam, de azért ne is törjön le a körme, ha arrébb kell tennie egy piszkos poharat, vagy ki kell vinnie a szemetet. A legnagyobb problémát a húgom jelenti, aki végtelen módon kritikus, és bárkit kicsinál öt perc leforgása alatt. A családom nem hétköznapi, megvannak a kialakult szokásaink, és senkiért nem hagynám, hogy háttérbe szoruljon a két félnótás testvérem, na meg a panzióm. Nem hangoztatom, de megvannak a saját befektetéseim, és szeretek több lábon állni. A családi örökséghez nem nyúltam, ezt én teremtettem meg, és haza hazalátogatok, akkor ki is veszem a részemet az ottani munkából, de ez ritka, és nem mondanám, hogy évente három-négy alkalomnál több összejönne. Cleo-ra bíztam a vezetést, megbízom benne, és az unokahúgom, hát nem csoda, ha nem adnám más kezébe a vállalkozásomat. Minden héten beszélünk skype-on, és telefonon is tartjuk a kapcsolatot. A kétlaki élet nem mindenkinek jön be, sokan az én koromban már az állandóságra, és a családalapításra gondolnak, de ha őszinte akarok lenni, még nem állok készen sajátot alapítani. Megfelel nekem a húgom nevelése is, és ez a kis világ, ahol a magam ura vagyok hisztérikák nélkül is.
A taxiban ülve megcsap egy fura érzés. A kékjeim metszően mérik végig a fehérbőrű szépséget, és most túl sebezhetőnek látom. Idegenként is rossz így látni egy nőt, nemhogy tudatában lenni annak, hogy mennyire elveszett, és ennek még hangot is ad. A pillanat nem tart sokáig, de a szemében ott csillognak az igazgyöngyök, és keresi a vigaszt, egy támaszt mára. Nem feltétlenül vágytam felvállalni a szerepet, mert kötelezettségek…de nem tehetem meg, hogy egyedül hagyom. Óvatosan tűröm a füle mögé az elszabaduló hajtincsét, és biztosítom róla, hogy én leszek az, legalább egy napra, akit várna, de most nincs mellette. A kezem érdes a sok edzéstől, de igyekszem puha érintésként elhúzni a karom, ami sikerül is, aztán pont lefékezünk a kórház előtt. Már pattanok is ki, hogy elengedjem, és kiegyenlítsem a számlánkat. Nem fogom elkérni tőle, annyira kis gyagya volt, amikor megvette nekem azt a rengeteg kávét, holott igazából egyiket sem szeretem. Megcsóválom a fejemet, és a hátsó zsebembe csúsztatva a pénztárcát fogom, és átlépem a fotocellás ajtót. A betegfelvevőnél várakozik, olyan elveszett, mint egy bárány, de végül megkapja az űrlapokat, és azzal együtt keresünk egy szabad helyet a váróban. A műanyagszékek nem túl kényelmesek, és nekem szűkösek is, de nem egy ekkora óriásra tervezték a méretüket. Beavatom abba, hogy van egy húgom is, egy kicsit olyan, mint ő, de mikor felhozza a témát, hogy nem nézné ki belőlem, hogy van egy kisebb belőlem, akkor elmosolyodom, és a térdemen támasztom meg a kezemet, aztán oldalasan pillantok rá. - Ez kedves, de nem tévedett, mert van egy húgom, és egy öcsém is. A falkavezér majdnem stimmel, ha abból indulok ki, hogy én nevelem Audreyt. Az öcsém már idősebb, talán magával egykorú, és rendőrnek készül, de még nem fejezte be az iskolát. Nagyon lelkes, ami meg a húgomat illeti, ő még gimnáziumba jár. – sóhajtok egyet, mert azonnal eszembe jutnak a gondok, de most nem azért vagyunk itt, hogy az én életem legyen a téma, szerintem már így is többet meséltem róla, mint általában szoktam. Az űrlapokat elveszem tőle, és átfutom, hogy miket kellene kitölteni, de képzavar áll be nála, miközben kétszer is megkérdem, hogy mi a kártyaszáma, vagy a biztosítása ismertetője, de meglep a válaszával. - Kívülről tudja? Akkor gondolom ez nem az első eset volt, hogy itt kötött ki. – nem is mertem volna mást feltételezni róla, ha már ma itt vagyunk…vajon a barátnője igazat mondott? Jóindulatú, csak a szerencse nem áll mellette? - Igen, értesíteni valakit, mert ugye megsérült. – mutatok a mellkasára, ha elfelejtette volna, hogy mi a probléma, de leesik neki, és mesélni kezd, vagyis elmondja, hogy mi a helyzet azokkal a személyekkel, akiknek szólni illene, ha nagyobb baleset érte volna. - Nem gondoltam, hogy kevesebb, párdon, ha nem akarja, nem kell. – hárítok, de ismét újabb információ, mellyel nem tudok, mit kezdeni. Nem is olyan régen költözött el otthonról…akkor sem lehet több huszonnégynél. A bátyja is lehetnék, vagy rosszabb esetben…az apja nem, de kár ezen filóznom, mert egy fiatal doki lép oda hozzánk, hogy szólítsa. A megjelenése bizalomgerjesztő, mégis bekapcsol nálam egy vészharang, és mikor felém nyújtja a kezét még el is gondolkodom, hogy megfogjam-e. Ma vajon hány emberben matatott, és most meg azzal jön, hogy ne aggódjunk? - Gale Emerson, és ez azt jelenti, hogy nincs szakorvosi vizsgája? Elhiszem, hogy jó, de azért nem lenne rossz, ha szólna a felettesének is. – rászorítok a csontos kézfejére, a kelleténél jobban roppantom meg, mikor ráfagy az arcára a mosoly, és a szőkeség felé fordul. - Higgyék el jó kezekben lesz a kisasszony. – én azt meghiszem, de elengedem a kezét, és csak felfuttatom a tekintetem, mikor felkel mellőlem Sheena, és elindul, aztán megtorpan, és rám néz. Mit kellene mondanom erre, hogy bemegyek vele? Utálom a vizsgálókat, de ránézek Avokádóra, akkor talán nem rossz, ha van egy tanú is a teremben. - Megyek. – felelek szűkszavúan, és összeszedve a papírokat, előbb átfutom, aztán intek neki. - Előbb leadom ezeket, és utána megyek. Nem fogok eltűnni, ígérem. – teszem mellé, és kiegészítem, mert vannak itt érdekes adatok. A folyosón állok meg, aztán a pulthoz sétálok, és nem is kell várnom, mert rögtön kaptába vágja magát a nővérke…előbb nem ő volt itt. - Miben segíthetek uram? – belelkesülve érdeklődik tőlem, mire elé csúsztatom a papírokat, és oldalra sandítok. - Az egyik barátom papírjai, már bent van a dokinál. – nem is kell többet mondanom, már ellenőrzi is, aztán kérdőn pillant rám. - Nincsen értesítendő személy…ez mindig kell. Kérem szólna neki… - mielőtt megindulna, elkapom a papírt, és egy tollat ragadok a kezembe. Aláfirkantom a nevemet. - Így már megfelel? Nem tudja, hogy Avoc…mármint az a plasztikai sebészpalánta mellett miért nincs egy kijelölt szakorvos? – támaszkodom rá a kiszolgáló felületre, és ezzel zavarba hozom a kis feketét. - Uram….Dr. Aguado remek orvos, és jó kezekben lesz Ms. Reed. – na persze…gondolom magamban, majd megköszönöm a segítségét, és a vizsgáló felé veszem az irányt. Pontban akkor nyitok be, mikor felül Sheena. - Megjöttem, csak az adminisztráció. – legyintek egyet, és körülnézek zsebre tett kézzel. A bájgúnár nemsokára meg is érkezik, aztán belekezd a mézesmázos hangján a vizsgálatba. Nem tartom fel, miközben megnézi alaposabban is a területet. Végighallgatom az okoskodását, és a háttérbe vonulok, aztán a rengeteg felsorolás végén jön a meghökkenés. - Khm…itt vagyok, és nem vagyok a barátja, de magyarázza el nekem, hogy miért nem írt fel valami probiotikumot is, hogy ne készítse ki az antibiotikum….és ha nem gond, akkor hívna még egy másik orvost is konzultációra? Köszönöm. – mielőtt magyarázkodna, már ki is nyitom neki az ajtót, és mosoly nélkül várom meg, hogy kifáradjon. - Még hogy…orvosjelölt. Jobban van Sheena? – érdeklődöm tőle.
Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok erre a világra való. Túl sok rossz dolog történik velem, és be kell olykor látnom, egyszerűen nekem semmi nem sikerül, amit akarok. Már az elégedetté tenne, ha lenne olykor egy-egy napom, amikor nem történik csak úgy SEMMI. Mások mindig azon sápítoznak, mennyire borzalmasan unatkoznak, velük nem történik soha semmi érdekes. Személy szerint piros betűs ünnepnek nyilváníttatnám azt a dátumot, amikor velem semmi nem történik. Csak felkelek, minden különösebb kisiklás vagy esemény nélkül eltelnek az órák szép sorban, és este ágyba bújva azt mondhatom: ez egy unalmas, mindentől mentes nap volt. De hiába a mostani teljes feladásom, tudom jól, kis idő múlva ugyanúgy előtör az életrevalóságom, a jókedvem, amivel eddig megúsztam, hogy az idegosztályra kerüljek. Mert kell, hogy pozitívnak lássam a világot akkor is, ha épp minden erejével megpróbál megölni vagy épp ellehetetleníteni, mert másként nem bírom ki a csapásokat, amik érnek. Most viszont még engedélyezek magamnak néhány percnyi, vagy netán órányi önsajnálatot és elesettség érzést. Felfoghatjuk amolyan töltődési fázisnak is akár. Gale jelenléte percenként vonja el a figyelmem arról, hogy időnként illene beszélnem, netán tudomást vennem a világról, ami körülöttem zajlik, de azért magamhoz mérten igyekszem normális emberként viselkedni, hogy legalább a maradék méltóságomat megtarthassam. Morzsányi, mi több, mikroszkopikus méretű csupán, de azért szeretném megmenteni ami még menthető előtte. A testvérei hallatán viszont eléggé elcsodálkozom. Még a szám is kissé eltátom, mikor azt mondja, ő neveli a húgát, aki gimnazista. - Biztos nem lehet egyszerű egy ilyen korú lánnyal szót érteni - pillantok rá melegen, és egy kicsit lefaragok a képzeletbeli 'Mr. Nagyképű Pöcsfej' díjából, mert azért ez nem semmi. Már a számon van, hogy elmondjam, tanárnak készülök, így van némi rálátásom a diákok mindennapjaira, főleg, hogy elég sokat foglalkoztam hasonló korú gyerekekkel az egyetemi éveim alatt, és odahaza sokszor korrepetáltam a gimis alattam járókat, ez is hozta meg a kedvem a tanári pályához, de ő leülést javasol, így a gondolatot felváltja a mozdulat, hogy kövessem. A hivatalos papírok közt kutat, én meg a bicepszét lesem. Szemtelenség vagy sem, egy valamirevaló feminista képen törölne egy lazaccal, hogy térjek már észhez, és ne tegyem magam az üresfejű plázatyúkok szintjére, akik cikk-cakkban pisilnek maguk után egy efféle vezérbika láttán, de - Mea Culpa, Nővéreim! - engem is csak a csaló, ádáz hormonjaim irányítanak, mint minden nőneműt ezen a Földön. Nem tudok nem arra gondolni, milyen érzés lehet belekapaszkodni azokba az erős, izmos vállakba, és vajon meddig bírna megtartani azokkal a hatalmas, feszülő izmokkal, ha például ki kéne mentenie egy kigyulladt épületből...De ismét megzavar, elkergeti a szép kis ábrándképeket az iratok után kutatva. - Mit mondjak? Fortuna Istennő kegyeltje vagyok - mosolyodom el halványan, csak mert nyilván olyan ironikus ez a mondat az én számból, hogy csoda, hogy ki tudtam mondani. Az értesítendő személyre vonatkozó kérdést hasonló őszinteséggel és egyértelműsítve hárítom. Nem kell értesíteniük senkit, végtére is nem haldoklom, nem? Akkor meg mi a frásznak? Nem akarom, hogy a szüleimet ilyesmivel ijesztgessék, így is évekbe telt, mire el mertek engedni otthonról, nem akarom, hogy kierősködjék, hogy visszaköltözzek hozzájuk. Nincs nagy királyságom, a hatalmam szinte egy egérkéjével vetekszik, de akkor is, önálló életre vágyom végre. Nagylány vagyok, meg kell tanulnom egyedül boldogulni, akkor is, ha tudom, és nagy biztonságot az, hogy ők ott vannak, ha valami baj ér, bármikor visszaszaladhatok hozzájuk. Így kis magyarázat után egyfelől biztosítom róla, hogy nem vagyok már kiskorú, aminek az a rém egyszerű oka, hogy eléggé baba arcom van, és emiatt gyakran néznek nagyjából tizenhattól fölfelé úgy húsz évesig, de egy nappal sem idősebbnek, pedig jócskán túl vagyok már ezen a koron, másfelől tényleg nem tartom szükségesnek felesleges aggodalommal traktálni a szüleimet, bármikor is bármi történjék velem. Ha akkora a baj, Claire, vagy akár Rachel is beszélnek velük, nem aggódom amiatt, hogy eltűnök akár a kámfor és ők sosem értesülnek arról, mi történt az egyetlen lányukkal. A beszélgetés további menetét egy orvos érkezte szakítja félbe, és mikor a nevemen szólít, elfog az a fajta gyomorideg, mint mikor tudjuk, hogy most jön a dolgok másik igen kellemetlen része. A vizsgálatok mindig fájnak, és persze, értem, hogy ez szükséges, de attól még nem szeretem jobban, hogy tudom, hogy ki kell bírni, hogy jobban legyek. A pasi nekem szimpatikus, kedves a mosolya, és egy fokkal emberibbnek tűnik, mint a vele kezet fogó óriás. Nem azért, mert Gale kevésbé lenne szimpatikus, csak éppen...nem, nem igazán hiszem, hogy az apja nem Zeusz, aki unalmában leszállt az Olümposzról és nem húzott meg egy svéd szupermodellt, aki tudtán kívül nephilim, mert annyira lehetetlenül szép, hogy elviselhetetlen a tudat, hogy nem valami szuperképességekkel megáldott Isteni leszármazott, vagy egy idegen bolygóról jövő idegen, aki még nincs tudatában annak, hogy rövid időn belül repkedni fog a fejünk felett és kiscicákat hoz le magas fák tetejéről meg lezuhanó boingeket ment meg a toronyházakba csapódástól. A doki egy kicsit emiatt kézzelfoghatóbb. Ha rá nézek, nem kell minduntalan visszafogni magam, hogy megcsípjem, hátha mégis csak álmodnék. Nő vagyok, ivarérett és nagyjából tudatában az ösztöneinek, úgyhogy nagyjából egy pillanatig sem tart, míg megállapítom, hogy a doki is ócskán túl van azon férfikategóriától, amelyiknél potenciálisan számításba jöhetek, Gale meg...hát hozzá képest Gale szintje már csak madártávlatból látszik. A svéd istenség kicsit furának tűnik első pillanatra amikor kezet fognak, mert egyből aziránt érdeklődik, van-e szakorvosi vizsgája, vagy mi a frász, én meg csak lesek. Eddig látott már el szakorvos, gyakornok, rezidens, professzor, adjunktus, meg annyiféle, hogy felsorolni se tudnám, a különbségeket meg aztán végképp nem tudnám megmondani teljes bizonyossággal, és egyik sem volt jobb a másiknál. Mind fájt, mind elküldött, és azt mondta, vigyázzak magamra. Gale kérdésére csak felhúzom kissé a szemöldököm, de nem merek közbe szólni, hagyom, hogy tegyék ezt a fura izét amit csinálnak. Jobban leköt az, hogy fáj a vállam, már kissé a gyomrom is kavarog, és amikor a doki maga után hív, szó nélkül követem. Csak pár lépés után tör rám a pánik, hogy nem akarok oda egyedül bemenni. Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni Galetől, mert az, hogy eddig elhozott, már az is több, mint amit elvárhattam volna tőle, de most engedélyezek magamnak egy kis önzőséget, amikor megkérem, kísérjen be. Látom rajta, hogy nem igazán akarja a dolgot, de mivel úgysem fogom soha többé látni, igyekszem nem tudomást venni a szégyenérzetemről, ami lassan nagyobb lesz, mint én. Az ígéretére, hogy nem hagy magamra, csak leadja a papírjaimat, egy hálás és meglehetősen rettegéssel teli pillantással hálálom meg, aztán a doki után megyek. Félek, ez az igazság, mert a bőröm tényleg nagyon fáj, és még mindig olyan, mintha egyfolytában folyna rá a forró kávé, de azért a kérésének megfelelően felülök az asztalra és csendesen esem mély letargiába és teljes kétségbeesésbe. Nem gond, elég régóta lovagolom már ezt a sárkányt, hogy ne tudjam kezelni a kitörni készülő teljes pánikrohamomat. Mit nekem, hogy belül sikoltozva bőgök és félelmemben csomókban tépkedem a hajam, azt ordítva, hogy nincs senki, aki megmentene ettől a helytől és a rám váró gyilkos kínoktól, ha kifelé csak némán nézek magam elé, akár egy halálraítélt aki a kötélre vár? Épp elhelyezkedek, amikor a véletlenül mellém szegődött őrangyalom visszatér, és ezt végtelenül sugárzó és megkönnyebbült mosollyal jutalmazom, ami ugyan nem tart tovább néhány másodpercnél, de benne van minden, amit csak érezhetek azzal kapcsolatban, hogy van egy férfi, aki valóban betartja amit ígért. - Semmi baj. Köszönöm - mondom csendesen, aztán már vissza is ér a doki, ezzel ismét közénk férkőzve. A vizsgálat kellemetlen, mert egyrészt az orvos hozzám ér, másrészt úgy érzem, újabb bőrrétegeket húz le rólam, mert így akar a vesémig eljutni, és Gale átható tekintete mintha minden pillanatban lyukakat égetne a bőrömbe, úgy néz. Nem tudom ezt hová tenni, mert most kifejezetten békés állat vagyok, hozzá sem érek semmihez, bár csodálom, hogy az asztal nem dőlt még össze alattam, amilyen szerencsés vagyok. Az orvos ellát tanácsokkal és amikor a pasimnak nézi, majdnem szemen köpöm egy adagnyi gyomorsavval. Hallja ez, hogy mit beszél? De helyettem Gale válaszol, és amikor kérdőre vonja az orvost, az állam nagyjából a patológia padlóján koppanhat. Megszólalni is alig bírok, mikor azt kérdezi, jól vagyok-e. - Én...én...jól - nyökögöm, aztán megrázom a fejem, elröhögöm magam kicsit ironikusan, majd felpillantok rá - Ha azt mondja valójában orvos, csak szabadságon van, én esküszöm magamba vágok egy szikét - nevetek ironikusan, mert már tényleg csak az lenne a hab a tortán. Nem azért, mert amúgy orvos-fétisem lenne, sőt, eléggé idegenkedek a dokiktól, mivel eléggé sokkal találkoztam már, és egyik sem volt épp kellemes találkozás, de ahogy rendre utasította a rezidenst, nagyjából erre lehetne következtetni. - Igazán nem akarok hálátlannak tűnni, de erre most miért volt szükség? - kérdezem aztán a tőlem telhető legnagyobb alázattal és minden sértő számonkérést mellőzve, pusztán csak mert tényleg nem értem - Nem igazán tudom, hogy mi a különbség egy szakorvos meg egy rezidens orvos között, de biztos nem olyan nagy, ha egyedül vizsgálhat és műthet már, nem? - kérdezem, de aztán elbizonytalanodom - Vagy mégis? Ön biztos jobban tudja, mint én...szóval...bocsánat. Nem szóltam semmit - halkulok el végül és inkább a padlót nézem tovább. Tényleg nem azért mondom, mert kötekedni akarok, csak...olyan furcsa, eddig még senki nem állt ki így értem. Amikor az ajtó nyílik és megjelenik egy alacsony, pocakos és kissé kopaszodó, nagyjából ötvenes éveit taposó fehér köpenyes orvos mögötte a fiatalabb rezidenssel, ismét felsóhajtok. Az idősebb köszönés gyanánt odavet nekünk egy 'Jónapot!'-ot, és minden kérdés nélkül a papírjaimba mélyed. - A nevem Dr. Bright, az égési osztály helyettes vezetője vagyok, én felügyelem Dr. Aguado munkáját - hadarja, majd hozzám lép, vet rám néhány pillantást, megvizsgálja a sebeimet és a továbbiakban Dr. Aguadot kérdezi ki a történtekről, arról, mit tett eddig, és mit javasol terápiának. Eléggé frusztráltnak és feldúltnak tűnik a pasas. - Miért nem írt fel a betegnek probiotikumot az antibiotikum mellé, doktor? - kérdezi, és ez még nekem is leesik, hogy ez a kérdés Gale miatt lett feltéve. Feltételezem megemlítette neki, hogy miért nem fogadja el Gale az ő tanácsait és ragaszkodik egy végzett orvos jelenlétéhez. Sunyi lépés, ha engem kérdez bárki, de ki vagyok én, hogy elítéljek bárkit is azért, amit csinál? Én egy vaknak hitt pasason gyakoroltam csábítási trükköket. - Azért nem, mert a probiotikumok vény nélkül kapható kiegészítők és a beteg fiatal, életerős, a szervezetét egy ilyen rövid ideig tartó kúra nem terhelte volna meg annyira, hogy mindenképp probiotikumot kelljen szednie. De természetesen a lapján szerepelt volna, hogy javasoljuk számára a biztonság kedvéért. - feleli, majd felém pillant, mintha azt vérná, elégedett vagyok-e a válaszával. Én Gale-re nézek, hogy ő elégedett-e, bár erről nem vagyok meggyőződve. - És ha szabad kérdeznem, doktor, miért is volt bent a beteg vizsgálatánál egy olyan ember, aki nem hozzátartozója? - kérdezi, ezzel úgy látom, alaposan meglepve a fiatal orvost. Pillanatnyi csend áll be és érzékelem, hogy ez most nem igazán mondható kellemes szituációnak, így megköszörülöm a torkomat. - Khm...én...- kezdem halkan, majd összeszedem magam, bár a magas rangú férfitől eléggé félek - Elnézést, de én kértem, hogy jöjjön be. Nem igazán bírom a kórházakat és a vizsgálatokat, és hát...szóval...én kértem, hogy jöjjön be velem. A doki szigorú szemmel mér végig, majd a kezembe nyomja a papírjaimat. - Ezeket írja alá kérem. És biztosíthatom róla, ebben a kórházban minden rezidensünkre kiemelt figyelmet fordítunk, ha valaki alkalmatlan lenne ahhoz, hogy betegeket kezeljen, nem tehette volna le a rezidensi vizsgáját és nem tehetne egy lépést sem. Ezeket váltsa ki - nyom a kezembe néhány receptet - Kontrollra pedig a doktor úrral egyeztetettek szerint kell érkeznie, vagy panasz esetén. Ne menjen napra, kerülje a fürdőhelyeket és rövid ideig zuhanyozzon, a sebet pedig néhány napig egyáltalán ne érje víz, csak a kenőcs. - Dr. Bright, elnézést, de várják az égési intenzíven. - nyit be egy asszisztensnő, mire a doki a fiatal orvosra néz. - Mennem kell, remélem ezzel már elboldogul, doktor. Amaz bólint egyet, és a főorvos egy rövid, feszes mosoly után elköszön majd otthagy minket. A fiatal orvos hosszasan néz utána, mintha azon gondolkozna, mennyire volt jó ötlet bevonnia a főorvost, aztán elmosolyodik és hol Gale-re, hol rám pillant. - Nos, elnézést kérek a főorvos úr nevében, túl van a második ügyeleti napján - mondja, majd kenőcsöt hoz és friss gézlapot, és egy spatula segítségével elkezdi bekenegetni az égést - Ez most biztos fáj és éget, de csak mert fertőtleníti is, pár perc, és nem fog úgy fájni, de azért adok egy gyorsan ható fájdalomcsillapító injekciót is. Csak ne vezessen autót és ne közlekedjen egyedül, mert eléggé kábító hatása van - mondja csendesen, de nekem könnyek kezdik égetni a szemem, ahogy hozzám ér. Segélykérően pillantok Galere, de mire meg tudnék nyikkanni, már a doki végez is. Friss gézlapot rak rá, és leragasztja, aztán hoz egy fecskendőt, majd fertőtlenítés után beadja a csípőm tájékán. Eléggé fáj, mert feszít, de kibírom ordibálás nélkül, csak kicsit elgyötört arcot vágok hozzá. - Felöltözhet - mondja, így amilyen gyorsan csak tudom, magamra húzom a Galetől kölcsönkapott pulcsit, így egy fokkal kevésbé érzem magam frusztráltnak. Nem vagyok hozzászokva, hogy idegen férfiak nézegessenek, főleg nem fehérneműben. - A szer pár percen belül hatni fog, tényleg jó lenne, ha nem maradna egyedül és azonnal hazamenne - pillant Galere a doki mielőtt elbúcsúznánk, bár én személy szerint egyáltalán nem hiszek neki, szerintem csak túlzás. Amikor megkapom a papírokat, és végre elhagyhatjuk a vizsgálót, megkönnyebbülten sóhajtok fel. - Ez meglepően gyors volt. Általában órákig tart, mire végzek - mosolyodok el, és most, hogy már túl vagyok mindenen, és kezd hatni a fájdalomcsillapító kábító hatása egészen másképp látom a világot - Hogyan tudnám meghálálni Önnek azt, hogy elkísért és segített? Jaj, tényleg...- mondom, mert eszembe jut, hogy ő fizette a taxit is, úgyhogy a táskámban kezdek el kotorászni kifelé menet. Mondanom sem kell, hogy valaki meglök közben, mire egy infúziós állvány lábába rúgok, aztán nekiütközök Galenek. - Upsz...hihi - kuncogok fel zavartan, és kifújom a szemem elé hulló hajtincsemet, majd felpillantok rá. Annyira magas, és olyan nagy, mint egy gardróbszekrény. Egy nagyon dögös gardrób, teszem hozzá. Ép kezemmel felemelem a húsz dollárost, amit találtam - Ez a magáé. A taxira. - mosolygok rá, majd kissé laposakat pislogok - Hú, ez a cucc nagyon király, ki kéne próbálnia. Talán nem lenne ilyen morcos feje - csípem a két pofiját finoman az ujjaim közé, és meggyömöszölöm - Magának mindig ilyen szigorú az arca? Tud mosolyogni egyáltalán? Ugye tudja, hogy két ember között a legrövidebb út egy mosoly? - kérdezem, majd elhallgatok, és nagyon élvezem, ahogy a fájdalom huss, elillan, és olyan könnyű leszek, mint egy kis tollpihe. Elkuncogom magam, és mutatóujjammal megnyomom az orrát puhán. - Tüttűűűűű - nevetek, mert vicces, ahogy mindenki urgibugrizik körülöttünk - Maga mindig ilyen magas volt? Akkora, mint egy felhőkarcoló. És nagyon, nagyon izmos...Tetszik a haja is, olyan macsós...Azt hiszem kicsit többet kaphattam abból a gyógyszerből. Vagy normális, ha úgy érzem, nincsenek végtagjaim? - kérdezem, és lepillantok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy megvannak még a lábaim és a kezeim. Össze-vissza beszélek, és az agyam egy része kétségbeesetten ordibál bennem, hogy fogjam már be végre, és ne nyúljak a pasihoz, mert a végén még megöl, de a testem nem akar engedelmeskedni. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha lefeküdnék aludni. Lehetne itt állva?
A húgom valahol egy síelést, vagy bulit szervez a barátaival, de nem is érdekel különösebben, mert Jeremynek hála elengedtem, és megígértem, hogy nem fogom öt percenként felhívni, de ez nem indok arra, hogy az égiek másképpen toljanak ki velem. A futás után már elterveztem, hogy elmegyek a közeli terepre lőni egy párat a hideg idő ellenére is, és ma ideális lenne a délután, de időközben a délelőtti programomat áthúzták, és egy védtelen szőkeséget kísérgetek ide meg oda, amiért magára öntötte a kávét, és flörtölni próbált velem. A munkahelyemen, de még a közvetlen környezetemben is kinevetnének, ha elmesélném a történetet, talán az öcsém irigykedne, hogy ilyen hatást váltottam ki egy nőből, de ezt én már korántsem nevezném kellemesnek, vagy jó alapnak egy további beszélgetéshez. A tetőpont akkor érkezik el, mikor a kórház várójában ülünk, és úgy tesz, mintha semmiség lenne a balesete. Nem hiszem el neki, hogy nincs egy árva lélek sem, akit értesíteni lehetne baj esetén, de ki vagyok én, hogy beleszóljak az életébe? Rövid párbeszéd zajlik közöttünk a papírok kitöltése közben, és félig itt vagyok, de a másik felem már a folyosón állókat, és dolgozókat lesi, de azért az agyam felfogja az információkat is. Nem akartam pofátlan lenni a kérdésemmel a korát illetőleg, de nem mondanám huszonegynek sem, és ahhoz bizony már szülői felügyelet kell. A húgomból indulok ki, aki képes lenne eladni magát egy felnőtt ribancnak is, ha ezen múlna a szüzessége elvesztése. Az egyik kollégám, aki a haverom is tanácsolta, ha túlmenne mindenen a viselkedése, akkor vigyem el pszichológushoz, mert ott tuti beijed a szentem, és egy időre megjegyzi, hogy ki az úr a háznál. A végén odalép mellénk egy fehér köpenyes, aki korban nem állhat messze a kisasszonytól, és úgy adja elő magát, mintha legalább már professzor szinten állna, így a kézrázást erősebbre fogom, amiből kiderül, hogy egy nyápic, és azt sem tudja, hogy mi fán terem az orvoslás. A kis angyalkán látszik, hogy mindjárt maga alá csinál félelmében, de nem tudok eleget tenni a kívánságának, mert valakinek a hivatalos részét is intéznie kell a folyamatnak, ha már elfelejtődött az űrlapok leadása a betegfelvételnél. Biztosítom róla, hogy hamarosan bemegyek a kórterembe is, de addig is várjon türelemmel, és a dokinak úgyis meg kell néznie. Az útjaink elválnak, és a pultnál kérdezősködök egy kicsit a pöcsfej után, de mindenki úgy nyilatkozik róla, mint egy félistenről, aki már száz árvát mentett meg Afrikában. A fennakadás csak addig él, míg ki nem derül, hogy nekem lett igazam, és erre már a kis feketére kell vezetnem a kékjeimet. Az ellátása nem lesz ingyen, ha nem írom alá, és nincs kedvem még ennél is jobban kitolni vele, hogy miattam kellett a sürgősségire bejönnie, ezért alászignózom a nevem, és megindulok a folyosón a megfelelő terem irányába. A kilincs hamar adja meg magát, és terelem be minden végtagomat a szűkös helyiségbe. A vizsgálóasztal, és a megijedt őzike kombója nem túl megnyugtató, de nekem kell a bástyának lennem, ezért egy mosolyt is megejtek felé, de nem sikerül túl őszintére. - Nincs mit köszönnie Sheena, ez magától értetődik. – biccentek, de bármilyen további beszélgetésnek az ifjú Padavan érkezése vet véget. A málészája már fülig ér, nem csodálkozom, hogy a nők a bugyijukba csinálnak tőle, de én férfiszemmel másképpen látom őt, sőt az egész lényét, meg ezt a nagyon vagány haját, melybe egy darázs is eltévedne, vagy a méhecske beleragadna. A kezdeti vizsgálódás nem hozza meg a várt eredményt, és jönnek a hülye felvetések, meg találgatások…szóval elfut a méreg, de még így is finoman küldöm el a picsába, mondván nem ártana egy szakorvosi vélemény is a téma mellé. Kitárom előtte az ajtót, és útjára bocsájtom. - Nem úgy tűnik, mint aki jól van. Halálsápadt, talán fél az orvostól? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, de erre most betalál egy másik kérdéssel a szőkeség. - Köszönöm a bókot, de nem vagyok orvos, mégis jártas vagyok az ilyen helyzetekben. Tanár vagyok, és láttam már rosszabb égési sérülést is, de most ebbe ne menjünk bele, mert nem idevaló. – fűzöm össze a mellkasom előtt a karjaimat, és érdeklődve szemlélődöm. A hólyagosodás nem olyan nagymértékű, de a vörösség már egyre rosszabb a blúza takarásában is. - Mert nem ismeri magát, és ha alapos akar lenni, akkor ügyel mindenre. Miért baj, ha az ember kiáll magáért, és mer kérdezni? Lehetne talpraesettebb is, mert simán bedarálják a hasonló lepkegyűjtők, mint ezek… - nem akarom kimondani, hogy nem szimpatikus a doki, mert mindenkinek a maga tiszte eldönteni, hogy mi a véleménye a másikról, de azért, ha már aláírtam a nevemet, nem fogom itt hagyni a süllyesztőben. A várt szakértelem meg is jelenik a háta mögötti elégedetlen fráterrel, de most kivételesen meg is adom a jelenlévőnek a tiszteletet, és félreállok, amíg szemügyre veszi Sheena sebeit. A bemutatkozás után megnyugszom, és a felé irányuló kérdésekkel is. Az ellenőrzés sosem baj, én is megteszem a diákokkal, és a gyakorlaton lévő tanársegédekkel is, mert abból tanulnak, ha megmondják nekik, hogy hibáztak, és nem abban a hitben élnek tovább, hogy tökéletesen csinálják a szar munkát. Maximalista vagyok, és ezt a fajta hozzáállást mindenhol el is várom. A válasza nem lep meg, de megvárom, hogy ússzon egyet a dicsárban, aztán letöröm a szarvát. - Elnézést, de az életerőst miből állapította meg, egy kézrátétellel? Nem láttam, hogy meghallgatta volna a szívét, vagy jobban szemügyre vette volna a kórlapját annak fényében, hogy antibiotikum érzékeny-e a kisasszony, vagy sem. Nem vitatkozom magával, de ezzel a beteg életét kockáztatja. – metsző kékjeim a felettesére siklanak, aki már nem is annyira morcos, inkább ideges, mert ez gyerekjáték, és holmi időrablás a szemében, de szeretem, ha megjegyezné Mr. Avokádó, hogy hol a helye. A nem vagyok a hozzátartozó résznél beáll a kínos csend, de úgy érzem, hogy ezt nekem kell ismételten tisztába tennem. - Én vagyok az a személy, akit értesíteni kell, ha baj történik. Szimplán ezért vagyok jelen. A papírokat elkérhetik a betegfelvételnél. – komorodom el, de aztán gyorsan be is fejezi a főorvos úr, és kifárad, szóval marad a régi hármasunk. - Nem kell bocsánatot kérnie a nevében, jól végezte a munkáját. – a továbbiakban ráhagyom az intézkedést, meg a kezelés menetét is, de a szemem rajta tartom, és gondoskodom róla, hogy a kedves szöszke hazaérjen időben, bár ez a kábító utóhatás némi kérdőjelt szül bennem. - Rendben. Köszönjük. – fogok vele kezet, és végre a felöltözés után a folyosón kötünk ki, amiért én nagyon hálás vagyok, de nem sokáig jutunk, mert a szerencsecsomag máris kiszemel egy infúziós állványt magának, mert a pénz fontosabb, mint a testi épsége. - Köszönöm, de megleszek a húszas nélkül is. – utasítanám el, de el kell kapnom, hogy ne nyalja fel az arcával a padlót, és egyenesbe tudjam hozni. A hirtelen beálló viselkedési normákat alapesetben nem venném észre, de ez a közvetlen csevej tök gyanús, mert „józanul” egy árva szót sem bírt kinyögni, itt meg már mennek a mondatok is. - Nem vagyok morcos, csak már mennék haza Sheena. – jegyzem meg szűkszavúan, mikor hozzám ér, és megmerevedem. Mennyire utáltam már gyerekként is, ha a nagyanyám az arcomat csipkedte, és a büdös kölnijével fújta be magát. - A mosoly nem ösztönös, nálam biztosan nem, de ez már túlzás… - szólalnék meg, de addigra dudának használja az orromat. - Ezek csak a gének, és a testedzés, semmi egyéb. A végtagjai meg nem fognak eltűnni. – igen magyarázzam ezt el egy bedrogozott szőkének? Odabent az iskolában jó poénokat gyártanánk belőle, de így csak a hóna alá nyúlok. - Akkor azt hiszem nem marad más választásom, és betartom az ígéretemet. Őrangyalt akart mára, nemde? – az egyik kezemmel az álla alá nyúlok, és felfelé irányítom a tekintetét. - Most elmegyünk hozzám, mert fogalmam sincs, hogy merre lakik, és nincs kedvem fél New Yorkon át egy kalandjátékot játszani. Kapaszkodjon meg a nyakamban. – figyelmeztetem, aztán a két lába alá nyúlok, és megemelem őt. - Nyugodtan nekidőlhet a mellkasomnak, ha még nem ájul be. – tartom meg szorosan, és elindulok a kijárat felé. - Elnézést…kinyitná? – mutatok a biztonsági őrnek, aki elénk siet, és máris kitárja a nyílászárót. Megfogom és oldalasan távozom vele, majd szépen füttyentek egyet, és a taxi is előáll. Nem feltétlenül hátrány, ha ilyen magas az ember. Óvatosan hajolok be, és fektetem a hátsó ülésre, aztán kiigazítom a haját az arcából. - Jó éjt Csipkerózsika. – csukom rá az ajtót, és beülök előre. - Staten Islandra legyen szíves….majd ott mondom az utcát is. – igazítom útba a sofőrt, és perceken belül már el is hajtunk. A forgalom nem olyan nagy, de kell egy jó bő fél óra, hogy eljussunk a házamig. Ott rendezem is a számlát, és az alélt lánykával a karomban szállok ki. A bejutással meggyűlik a bajom, az egyik kezemmel fogom, a másikkal a zárban matatok, de szerencsére sikerül a hadművelet, és a nappaliba viszem a kanapéra. Az első dolgom, hogy bezárjam a bejáratot, és mikor visszafordulok, mintha kezdene felébredni, de csak az is lehet, hogy éppen most mélyül el az álmában. Milyen jó, hogy Audrey nincs itthon!
A vizsgálat kellemetlen, és tagadni sem tudnám, hogy nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé az, hogy az égett bőrömet tapogassák és nyúzzák. Fáj, és ezen nincs is mit csodálkozni. A bőröm leheletvékony, épp csak azért van, hogy egyben tartsa a testemet, kiszáradásra hajlamos, nem csoda hát, ha ez az kis adag forró kávé is ilyen mértékű sérüléssel lát el. A segítségemül szegődött megmentőm a vizsgálat alatt árgus szemekkel figyel bennünket, én pedig csak csendben tűröm, hogy vizsgáljon az orvos. Simán elfogadnám a diagnózisát, azonban Gale másként dönt, amivel alaposan meg is lep. Az is megfordul a fejemben, hogy talán szabadnapos orvos, csak nem akarta nagy dobra verni, olyan szakértelemmel hívatta ide a rezidens felettesét, így nem bírom szó nélkül hagyni, de a válaszától a hideg víz is lever. Tanár? Istenem, ez a pasi egy rakás édibédi gyerekkel körülvéve? Az önmagammal vívott csatát végképp elveszítem. Eddig próbáltam magam azzal győzködni, hogy egy arrogáns seggfej, aki ugyan tényleg szívdöglesztően néz ki, de amúgy ha tippelnem kéne, akkor vagy megélhetési nőcsábász, vagy netán egy lelketlen bróker, esetleg egy pénzbehajtó, vagy valami ilyesmi. De miután nem hagyott magamra, hanem ragaszkodott hozzá, hogy ide kísérjen, aztán kiderül, hogy ő neveli a kishúgát, és most kiderül, hogy tanár...Menekülhetnékem támad. Nem maradhatok tovább a közelében, mert percek kérdése, hogy azért könyörögjek neki, hogy vegyen feleségül, azt sem bánom, ha kommunában kell élnem a már meglévő nejével! Ráadásul összevonja maga előtt a karjait, amitől a bicepsze megint megfeszül, és kidüllednek a mellizmai, én pedig lassan ott tartok, hogy a látványától orgazmusom lesz. Ezt most tényleg direkt csinálja? Az ilyen férfiakat büntetni kéne, amiért szingli nők közé merészkednek. Nem fél, hogy egyszer egy megvadult, kiéhezett nőcsorda elrabolja és szexrabszolgává teszi? A helyében aggódnék. De a dorgálásra csak megvonom a vállam és lesütöm a szemem inkább. Mit csináljak? Nem tudok kibújni a bőrömből. Ha egyszer nem értek hozzá, én elhiszem, ha az orvos azt mondja, ezt meg ezt kell tenni és nem megyek szembe a szaktekintély véleményével, legyen az szakorvos, rezidens vagy csak egy gyakornok. Épp így én sem hagynám, hogy beleszóljon mondjuk a takarító abba, hogyan tanítsak. Persze, ha lenne munkám, mert egyelőre addig kéne eljutnom, hogy elmehessek arra az interjúra, de ha ez így folytatódik, még arról is lemaradok, és akkor költözhetek vissza anyáékhoz. Márpedig nem akarok visszamenni. Végre önállósodhatok, egyedül is tudnom kell boldogulni. Felnőtt nő vagyok, vagy mi a frász. Amikor a kezelőorvosom visszatér a felettesével, ha lehetséges, még kisebbre húzom össze magam. A tesztoszteron szint már a levegőben érződik, és szinte várom, mikor változnak át gorillákká, hogy a mellüket kidüllesztve csapkodják egymást a falhoz. Az idősebb orvos kikérdezi a fiatalabbat, és csak akkor áll meg a beszélgetés, amikor Gale ismét közbekérdez. Érzékelem, hogy ezzel megint nem vívta ki a kezelőorvos szimpátiáját, nálam viszont akkor veri ki a biztosítékot, amikor a kérdésre, hogy miért van bent, azt feleli, ő az akit értesíteni kell, ha baj történik. Szó szerint levegőt is elfelejtek venni, mert ez már túl sok, amit magára vállal. Miért írta be? Odaadhatta volna, hogy nem kívánok élni ezen jogommal, vagy ha erősködnek, egyszerűen odaír egy kamu nevet és számot, ezt én is alkalmazom olykor. De hogy magát írta be? Ez nagyon meglep, vérvörössé válik az arcom. Ám a szaktekintély aláírat velem egy papírt, majd tovasuhan, így már csak a kezelést kell kibírnom, és végre szabad vagyok. A fájdalomcsillapító ígérete határozottan kedvemre való, de mikor belém szúrja a tűt, már nem olyan őszinte a mosolyom. Fáj. Utálom a tűket, és azt, ha szurkálnak, de tudom, hogy ez szükséges. Kifelé menet eszembe jut, hogy kifizessem Galenek a taxi árát, mert ha valamit gyűlölök, akkor az, ha tartozom valakinek. Már így is rettentően érzem magam, hogy rám kellett áldoznia az idejét, a sorozatos megaláztatásomról már ne is beszéljünk, és tudom, hogy ezzel biztos neki is gyönyörűen elszúrtam a napját. Majdnem felborulok egy infúziós állványban, és neki kell elkapnia, de a húsz dollárost az orra elé tartva szándékozom megfizetni a költségeit. Az ellenkezésére megrázom a fejem. - Nem, nem, mister. Ami jár, az jár. Tegye csak el - billegtetem a bankót előtte, de aztán a fájdalomcsillapító olyan hirtelen kezd el hatni, hogy beleszédülök. Eltűnik minden fájdalom, de cserébe a gátlásaim is. Mintha váratlanul a saját életem szappanoperáját külső szemlélőként nézném, vagy mintha álomba csöppentem volna. Minden olyan...könnyű lesz, és vidám, meg vicces. Csak Mr. Tökéletes nem, ő marad macsós, elérhetetlen, fantasztikus, és elérhetetlen. Meg szexi. Éééés elérhetetlen. Miért kellett ugyanabba a kávézóba jönnie, ahova nekem? Most meg egész életemben viselhetem a nyomát a testemen a szőke hercegnek, aki sosem akarna kiszabadítani a sárkány karmaiból. Muszáj vagyok valamit kezdeni vele, mert ahogy itt állok, és tart, és azokkal a lehetetlen kék szemeivel néz, elképzelni sem tudom, milyen lehet az, amikor szívből nevet. A gyógyszer hatására két kezem közé fogom az arcát és meggyömöszölöm, mintha azt vizsgálnám, megvan-e minden izom a bőre alatt ahhoz, hogy nevetni tudjon, vagy kiszedett párat, hogy a bicepszébe építse. - Deeeee, morcos fiúka vagy. Egy nagy, morcos, morgó medve - felelem, mert ugyan elhiszem, hogy menne haza, de ez a mosoly dolog szerintem valahogy nincs a helyén. Szerintem képtelen arra, hogy nevetni tudjon. Eszembe jut, hogy meg kéne csiklandozni, de nem teszem. Amikor azt mondja, nála a mosoly nem ösztönös dolog, majdnem felnevetek, mert ez biztos, hogy nem lehet más, mint valami vicc, ezért megnyomom az orrát, mintha az egy duda lenne. Vagy egy bohóc orra. Azok is sípolnak, nem? Az injekció hatására fogom meg a karját és megkérdezem, mindig ilyen nagy volt-e, végül ráébredek, hogy lassan elolvadok, mint egy adag fagyi a texasi nyárban. Alig hallom miket mond válaszul, de bármit teszek is, az biztos, hogy mosolyogni egyáltalán nem látom. Ez pedig aggasztó. - Testedzés, mi? Hát, ezen a testen én is szívesen edzenék - nyögöm, bár ez elég kétértelműnek hangozhat, ráadásul a pikánsabb része rám felettébb nem lehetne igaz, mivel jóformán a saját testem sem igazán ismerem. De sajnos már végleg nem vagyok tudtában annak, mit is csinálok. Most nem bánom, de tartok tőle, hogy később nagyon-nagyon fogom majd. Amikor megrogynak a lábaim és ködössé válik a tekintetem, valahogy mégsem esek el, és először nem is értem, miért. Amikor az állam alá nyúl, álmodozva nézek fel rá. Őrangyal? Úúúú, jöhet! Ráadásul elvisz magához? Ez nagyon izgalmasan hangzik. - Ú, most megszöktetsz? Milyen izgalmas! A film végén lesz majd csókjelenet is? Csak mert akkor valami klassz aláfestő zenét kéne választani - nyögöm, bár tudom, hogy soha az életben nem lenne olyan, hogy megcsókoljon engem. Igazából fogalmam sincs merre lakom pontosan, és most szerintem az utca nevét sem tudnám felidézni, de ez engem egyáltalán nem zavar most. - Nézd, Gale! Repülök! Juhhúúúú! - vetem hátra a fejem és kinyújtom a szabadon maradt karomat a fejem fölé, és egy átlagos pasas biztos ledobna, de ő erősen tart. Amikor elindul kifelé, számos minket pásztázó tekintet közepette mégis szót fogadok, és a szédülés most erőteljesebbé válik. - Jaj, nem vagyok túl jól - nyögöm, és a nyakába kapaszkodva a mellkasára hajtom a fejem - Nagyon szédülök. És fáj. Valamim fáj. Nem tudom mim, de az nagyon - sóhajtom, és hagyom, hogy lassan beborítson a sötétség. Még érzékelem, hogy autók zaja van odakint, sejtem, hogy elhagytuk az épületet, aztán a biztonság és a meleg eltűnik és hideg, vízszintes felületre érek. Összegömbölyödök, amikor valaki a lábam igazítja. Még egy pillanatra kinyitom a szemem, amikor egy barátságos kék szempár kisimítja a hajamat az arcomból, és egy gyenge mosolyra is futja, de aztán egy pillanat alatt sodor el a mélység.
*később*
Álomtalan álomból ébredek. Meleg van, és sajog a fejem, és nagyon furcsa illat van. Már eleve: illat. Szokatlan, mert legutóbbi emlékeim szerint a lakás, amit bérelek csak penész szagot és a lenti kifőzde borzalmas kukáinak a szagát tudja produkálni. A ruháim csak azért nem vették át a lenti bűzorkánt, mert az ablakot szerencsére egyáltalán nem tudom kinyitni, ugyanis a zár teljesen elakadt, és lássuk be a fizikai erőm nagyjából egy lepkéével egyenértékű. A szemem óvatosan próbálom kinyitni. Érzem, hogy a nyálam folyik a számból, de még mindig fogalmam sincs, hol vagyok. Az utolsó emlékem a kórház, és hogy...nem tudom. Homályos minden. - Hgrrrrrauuu - nyögöm, mikor megmoccanok, mert éles fájdalom hasít a vállamba. Húzódik és ég, de közben hűvös is, ez eléggé kettős érzés. Kinyitom a szemem, de még mindig nem sikerül felülnöm. Egy bazi nagy tévé sötét képernyője mered rám. Nagyjából akkora, mint az egész szobám egyik fala. Te jó ég, elaludtam egy műszaki áruházban? Sajgó agyam lüktetve követel magának valami drogot, amivel elűzheti a fejfájást. Az oldalam is elzsibbadt már, és fogalmam sincs, hogy jutottam ide. Felülök lassan és kócos tincseimre tapasztom a tenyerem. - Au, te jó ég... Újabb pislogás, majd körbe tekintek. Mintha egy lakberendező magazin címlapfotózásán lennék. Szégyenletes tökéletesség uralkodik. Csak a kanapé, amin ülök többe kerülhetett, mint a szüleim egész éves fizetése. - Hol a fenében vagyok? - kérdezem halkan, és megpróbálok felállni. Csend van. Gyanús csend. Felegyenesedek, de mintha egy késsel újra és újra az agyamra támadnának. teszek egy bizonytalan lépést a szőnyegen, ami mellesleg olyan puha, hogy kedvem lenne ráfeküdni és betakarózni vele, és igyekszem összeszedni az elveszett emlékeimet. Hogy is volt? A kávézóban voltam a csajokkal, aztán az a pasi...öhm...Gale. Igen, Gale, és a kávé...Óvatosan érek a leforrázott vállamhoz, hogy valóban megtörtént-e az eset, de igen, megtörtént, mert nagyon fáj. És aztán a vizsgálat, és... Lassan derengeni kezd valami, és az első konkrét emléknél elkerekednek a szemeim. - Nem. Az nem lehet. - súgom, mintha magam is meg tudnám győzni róla - Nem lehet igaz, hogy én kimondtam azokat a szavakat. Nem, kérlek, Istenem, mondd, hogy nem történt meg! Rémülten kutatok a táskám és a telefonom után, és esküszöm abban reménykedem, valójában egy pszichopata elrabolt, vagy ez csak egy hülye rémálom. A tágas nappaliból óvatosan kisietek a folyosó felé, épp akkor, amikor nyílik egy ajtó. Gőz csap ki a helyiségből, és megelevenedik a legrosszabb rémálmom. Nem tudom hány óra lehet, fogalmam sincs hogy kerültem ide, mert még sok minden nagyon homályos, de az biztos, hogy az, aki most egy szál törülközőt teker és a csípője köré, az nem más, mint...Gale. Őrjítő, mennyire jól néz ki, ahogy az is, hogy nekem remegni kezdenek a térdeim a látványától, és képtelen vagyok elszakadni tőle pár másodpercig, csak nézem, ahogy a hajából lecseppenő vízcsepp végigcsorog a mellkasán, egészen a csípője vonaláig, majd elnyeli a puha fürdőlepedő. Akaratlanul sóhajtok fel és az ajkamba harapok fájdalmasan, ám mikor észreveszem magam, irtóra zavarba jövök, fülig vörösödök és a szemem elé kapva a kezem elfordulok gyorsan. - Jaj, bocsánat, én nem akartam - fordítok neki hátat - Én csak felébredtem, és...hát nem tudtam hol vagyok, és...de már megyek is, nem akarok alkalmatlankodni, és...nagyon, igazán nagyon röstellem - nyitom ki a szemem, és elkezdem a kezem tördelni. - Remélem nem okoztam felfordulást, tényleg...jesszus, elképzelni sem tudja, mennyire szégyellem magam. Sok rázós helyzetem volt már, de ez...ilyen még sosem történt velem, és... Elnémulva tárom szét a kezeimet, mert tényleg, képtelen vagyok több bocsánatkérést kisajtolni magamból. Mégis, hogy süllyedhettem idáig? Az arcom a tenyerembe temetem, mert ez tutira a pokol. Szétrobban a fejem, azt sem tudom, hol vagyok, és itt álmaim pasija egy szál törülközőben alig pár méterre tőlem, és életemben nem volt még velem ilyen, de egyfolytában azon jár az agyam, hogy mit csináljak, hogy valamiképp képes legyek magamon tartani a bugyimat.
Egész úton azon gondolkodom, hogy mennyire voltam őrült. Az első pontnál vétkeztem, mert beleavatkoztam egy idegen lány életébe. Nem szoktam hasonlóan cselekedni, általában kimaradok, mert elég drámát jelent a húgom, és az öcsém istápolása, de itt most nem tudtam szemet hunyni a történtek felett, mert közvetett módon, de közöm volt a balesethez. Szörnyűség, hogy valakire ennyire rájárjon a rúd, és ne tudja kontrollálni a problémákat, de Sheena valóban az ártatlanság mintapéldánya volt, és a kis harcimókus effekt után már láttam, hogy mennyire elveszett és sérülékeny. A barátnői nem tévedtek sokat, és valóban magára zúdította az égiek haragját. A kékjeim hátrasiklanak a vállam felett, és az alvó szépséget mustrálom. A keze a hasán pihen, a légzése egyenletes, de az egyik hajszál már megint túl közel van a szájához. Egy ötéves kislány is okosabban ügyel magára, de csak elmosolyodom ezen, és a kezemet kinyújtva tolom arrébb a szökő hajszálat. A mellkasa egyenletesen emelkedik, és süllyed vissza. Az előbbi jelenet jár a fejemben, hogy morcosnak nevezett. Nem mondanám, hogy az vagyok, de valóságalapot nem mellőz a jellemvonás. Nem az optimista tábort erősítem, hanem a pesszimistát, vagy inkább a kettő közötti racionális vonalat. Anya halála előtt másképpen viselkedtem, akkor még hittem a csodákban, és abban is, hogy minden jóra fordulhat, de azóta csak egyre rosszabb minden. A családunk szétesik, mindenki elfelejti, hogy kinek köszönheti a jólétet. Egy szintig az apámat hibáztatom, de aztán mindig eljutok oda, hogy a hazájáért harcol, és neki ez fontosabb, mint a család. Kevesen vannak így, a legtöbben a rokonokhoz fűződnek szorosabban, de apa világéletében a munkát tartotta szem előtt, és csak utána következtünk mi. Anya még ezek ellenére is szerette, és bízott benne. Egyetlen nap sem telhetett el úgy, hogy ne dicsérte volna, vagy mesélt volna róla. Nem felejthettük el, és a kötelező ünnepségeken, vagy éppen tisztelgéseken mindig megjelentünk. A betegsége váratlanul érte a famíliát, sokáig csak én tudtam róla, de idővel be kellett vonni Jeremyt is, és végül, aki legutoljára tudta meg, az Audrey volt. Nehezen kezelte a helyzetet, menekült, de nem kértük számon. Anya távozásával azonban megváltoztak a szabályok, és olyan teher került a vállamra, amivel nem számoltam. Túlságosan elmerülök a gondolataimban, mire a sofőr közli, hogy megérkeztünk a megadott címre. Őrületes, hogy beengedek egy idegent a házunkba, de a húgom a barátaival, az öcsém meg valami kiképzésen, szinte biztos vagyok benne, hogy senki nem fog feltűnni váratlanul. A két bankót a kezébe nyomom a férfinak, aztán kiszállok, és kinyitva az ajtót, veszem a karjaimba az alélt szőkeséget. A kórházban még viccelődött, és valóban nem hittem el Mr. Avokádónak sem, hogy ki fogja ütni, de a fájdalomcsillapító megtette a hatását. A kis szatyrot a csuklómra helyezem, és egyensúlyozva megyek fel azon a pár lépcsőfokon, ami a bejárathoz vezet. A kulccsal meggyűlik a bajom, de szerencsére nem ejtem le a lányt, és az előtérben már otthonosan mozgok. A nappaliban helyezem nyugovóra, a többi térbe még nem engedem be, mert csak baj lenne abból, ha a hálómban ébredne fel, különben sem célom megfektetni. A flörtölése kezdetleges, még gyerekcipőben jár, de nagyon édes. Lepillantok az ajkaira, éppen ekkor tüsszenti el magát, és szál felfelé egy hajszála. Majdnem elnevetem magam, de csak csendben vigyorgok, és keresek elő egy takarót, hogy ne fázzon meg jobban. A pulcsim sem véd örökké, de átmeneti megoldásnak tökéletes volt. A sebe most gyógyul, a gézkötésnél már nem sopánkodtam, de attól még túl málészájúnak tartom ezt a gyökeret, aki állítólag az egyik legjobb szakember. Ha ilyenek szaladgálnak a kórházakban, akkor esélyesen magamat fogom ellátni. Sheena eszméletlen még, nekem meg van időm rendet tenni a konyhában, és eljátszani a zuhany ötletével. Nem bánnám, mert a futástól leizzadtam, és jól esne, de félek…mi lesz, ha felébred, és nem leszek itt? Felborítja az asztalt, vagy nekimegy a fotelnak? Végül beadom a derekam, és elindulok a bázisom felé.
Fél órával később
A meleg vizet általában a húgom használja el, mert imád a fürdőben őgyelegni, meg készülődni, ha valami buliba készül, így nem is csoda, ha külön szekrényt szereltettem fel neki. A rózsaszín rúzsok, meg körömlakkoktól rosszul vagyok, de már nagylány, és gondolnom kell a havibajára is. Nem tagadom, hogy égtem már be szupermarketben, mert rossz tampont hoztam el neki, de bevállaltam. Mostanra ez már ultraciki lenne, így neki kell megvásárolnia, én meg utalom a pénzt, vagy önként adom át neki. Ebből nem csinálok hasfájást, de másból igen. A szexhez még fiatal, lehetséges, hogy mások előszeretettel merülnek bele a testi örömökbe, de Audrey még nem érett meg ehhez fejben. Túlságosa kislányos, őrjöngő hisztigép, és fogalma sincs, hogy mi lenne jó számára. Az iskolában is egy vadóc már, mi lesz, ha öntudatra ébred, és begerjeszti a pasikat. A zuhanykabinba lépve inkább elzárom ezeket a gondolatokat, és a zuhanyrózsából alá zúduló vízmennyiségre koncentrálok. Lehunyom a szemhéjamat, és beletúrok a szőke üstökömbe. Az ujjaim elakadnak, és egy csomót is ki kell szednem. Már túl hosszú, fel kellene keresnem egy fodrászt. Mélyet sóhajtok, és a csempének támaszkodva nyitom meg a hideget, hogy a merev izmaim felengedjenek, aztán váltakozva egy kis meleggel enyhítem a fájdalmas zuhatagot. A bicepszem megfeszül, és elázok, akár egy macska az út szélén. Az öklömet szorítom össze, és az a fránya buli jut eszembe, ahol Audrey majdnem egy pöcsfej áldozata lett. - Elég lesz… - jegyzem meg félhangosan, és a samponért nyúlok. A kezembe nyomok egy adagot, és behabosítom a fejem tetején, ezután már nem kérdés, hogy átmosdatom a testemet is, és a hasamon át…bassza meg. Észre se vettem, hogy némileg felizgultam, és erről a kint fekvő tehet. Nem újdonság, mármint előfordul velem, hogy valaki ilyen hatást gyakorol rám, de Sheena egy ártatlan kis…boszorkány? Hajaj, a szája….hogy jutottam el idáig? Kinyúlok, és elzárva a csapot inkább megszárítkozom. A tükröt letörlöm, és az égszínkék szempárt fürkészem. Megbolondultam, és már azt se tudom, hogy mi a normális, és mi nem. A napját se tudnám megmondani, hogy mikor voltam nővel….négy hónapja…vagy van az már fél év is? Gale egy tinédzserkorú…és a lakásodban van, ami nem utolsó hátrány. Megrázom a fejemet, és áttörlöm a felsőtestemet, aztán a csípőmre kötöm a frottírt, és így lépek ki a fürdőből, de szinte azonnal összeakadok a gondolataim megtestesítőjével. - Semmi gond…felébredt? – köszörülöm meg a torkomat, de hamar fordul el, mint egy megszeppent kislány. Gyönyörű, de ez már nekem is kényelmetlen, hogy szinte maga alá csinál, ha meglát, de más oldalról nézve meg imponáló jelenség. - Még hányszor fog bocsánatot kérni amiatt, mert elájult, és nem tudta elmondani a címét? Nem történt semmi Sheena. – mosolyodom el, és túllépve a kezdeti sokkon közelebb lépek hozzá, de már olyan vörös, mint egy most haldokló rák a forró vízben. - Mit szólna, ha visszamenne addig a nappaliba, amíg én felöltözöm? Talán ez nem haladja meg a képességeit. – mutatok a folyosó végére, aztán, ha nem megy egyedül, akkor a vállára helyezem az egyik tenyerem és meglököm, de előtte még odasúgom neki. - Csinált már rosszabbat is a kávézóban, de nem fogom felróni magának. Menjen. – elterelem, de a tekintetem még a fenekén időzik el, aztán elválnak az útjaink, és felmegyek az emeletre, hogy kivegyek egy mackót, meg hozzá egy pólót. Egy szürke alsó szett, és egy fehér felsőt kapok ki rögtön. Az alsónadrág ki is megy a fejemből, nem csoda, hátha kimarad, és csak ezeket öltöm magamra. A csípőmön kötöm meg a nadrágot, mikor leérek, és még mindig ugyanott találom szinte a szőkeséget, mint ahol hagytam. - Az orvos szerint még egy ideig kába lesz…elmúlt dél is, elvette az egész délelőttöt ez a kis balesete. Én személy szerint éhes vagyok, és össze is dobok valamit, és úgy tűnik Sheena magára is ráférne egy étkezés. A táskáját az előtérben hagytam. – világosítom fel a dolgokról, aztán a szeme közé nézek. - Ha nem ismerős New Yorkban, innen nehezen fog hazatalálni, mert városon kívül vagyunk. – teszem mellé egy kárörvendő mosollyal.
Felébredni korántsem olyan felemelő, mint ahogy annak lennie kéne. Hisz az alvás alapvetően az egyik legjobb dolog a világon. Az ember csak fekszik, relaxál, töltődik, szépeket álmodik és mikor felébred, ideális esetben mosolyogva nyújtózik egyet, aztán a kakaója után néz. Én azonban egy idegen helyen ébredtem, ahol olyan puha a szőnyeg, mint egy nyuszi bundája, akkora a nappali, mint a komplett lakás, amit bérelek, és az illatok szinte mindenhonnan jönnek. Nem szagok, ismeretlen eredetű és összetételű bűzök. Illatok! A kanapé visszahúz, a párnába meg majdhogynem beleharapok. Nem is hiszem, hogy létezhet, hogy ilyen illata legyen alapesetben egy díszpárnának vagy egy takarónak. Majdnem kísértésbe esek, hogy a szőnyegen végigterülve hemperegjek, mint egy elégedett, játékos kiskutya, de valahogy össze kéne szednem a gondolataimat. Kicsit homályos, hogy kerültem ide, a fejem is majd szét szakad, nehezen megy az ésszerű gondolkodás. Azt felismerem, hogy egy eddig sosem jártam még ezen a helyen. Az idő azonban könyörtelen támadást indít memóriám ellen, és addig tördeli a falakat, míg a jótékony homály eloszlik, és szembesülnöm kell a tetteim következményeivel. A szégyentől úgy érzem menten elsüllyedek, amikor eszembe jut néhány dolog. A nappalit elhagyva a folyosóra megyek, bár magam sem tudom, mit keresek, vagy épp kit. Úgy sejtem, Gale az, aki magával hozott, ami csak még rosszabbá teszi azt, amit kiejtettem a számon a gyógyszer hatása alatt. Komolyan, hogy mondhattam neki azt, hogy szívesen edzenék rajta? Jesszus, ez is Claire és Rachel hibája, ők ültették belém a szex gondolatát, is mivel egyfolytában ezzel piszkálnak, már megmérgeztek vele. A folyosón abban reménykedem, hogy belefutok valami bejárónőbe aki lehetőleg négy mondatnál többet beszél angolul, és ezzel el is intézem, hogy ne kelljen szembenéznem Gale lesúlytó pillantásával. Ám, ha eddig nem tűnt volna fel, nem vagyok a szerencse kegyeltje, így persze akibe belefutok, az egyből Gale. Na, és ha eddig alig bírtam levenni a szemem róla, most szabályosan sikítani tudnék. Mert vizes. A haja. A mellkasa. Mindene. Van egy titkos gyengém, aminek képtelen vagyok ellenállni, és az a víz. Ha meglátom, hogy egy dögös pasi izzad, vagy vizes, nekem végem van. Hiperventillálok, kiszárad a torkom, és megőrülök. Gale esetében ez milliószoros erővel hat, mert ő nem a dögös kategóriába esik, hanem azon kevesek közé, akik átlépve az atmoszférát nagyjából a Plútó környékig képesek repíteni a józan eszem. Erre most nem elég, hogy ilyen helyzetbe kényszerített a rohadék sorsom, itt áll előttem, alig néhány lépésnyire és épphogy maga elé tekeri a törülközőt, miközben a hajáról csöpög a víz arra az eszméletlenül kidolgozott, gyönyörű mellkasára....Órákig tudnám nézni, akár egy festményt, de rájövök, hogy ez mennyire szégyenletes viselkedés részemről, így zavarba jövök és elfordulok, így kérek elnézést tőle. Most már tényleg elegem van saját magamból, de ő mintha ez semmiség lenne, leinti a szabadkozásomat. - Jó, de...- ellenkeznék, viszont ő meg sem hallgat, inkább visszatessékelne a nappaliba. A gondolatra, hogy perceken belül legalább öt másodpercig egy teljesen meztelen pasassal leszek egy lakásban arra késztet, hogy én is megszabaduljak némi textiltől. Már a gondolatra is totál kiakadok, mert eddig azért még elég jól tudtam türtőztetni magam. Persze így meg is feledkezem arról, hogy indulnom kéne. Amikor megérinti a vállamat, mintha áram rázna meg, összerezzenek, de aztán engedelmesen lépkedek a padlón a nappali felé. Próbálom így is elmagyarázni, hogy ilyen nem történt velem, és a hangja hallatán ismét elönti a pír az arcomat, mert a lehelete égeti a bőrömet, ahogy a fülembe suttog. Olyan kedves és bársonyos, tényleg azt érezteti, hogy nem neheztel, amitől egy részem megkönnyebbül, a másik részem azonban csak még rosszabbul érzi magát, de közben van benne valami füstös rekedtség, amitől minden nőnek remegni kezdene a térde. Maga a kísértés, szinte látom magam előtt, ahogy azok a vakító kékségek vörössé változnak és szarvakat növeszt. Nagyot nyelek, de az irányítása nyomán végül bólintok és visszamegyek a nappaliba. Tétován megyek vissza a kanapéhoz, és hogy addig is lefoglaljam magam, összehajtom a takarót és visszaigazítom a díszpárnát, hogy legalább ennyit segítsek. Aztán felegyenesedek, és engedélyezek magamnak egy kis szabadságot, hogy körbe nézhessek. Csodálatos otthona van, én még életemben nem láttam ilyen szépet. Na jó, igazából a barátnőim nagy része csodás házakban él, de ez...mintha egy magazinból húzták volna elő, fantasztikus részletességgel van megtervezve. Azért annyira én se vagyok ostoba, hogy ne ismerjem fel a minőségi tárgyakat és dolgokat, és az biztos, hogy sem a járólap, sem a bútor nem az én kategóriám. Mondjuk nem is értem, miért ezen agyalok, mikor ez a pasi sem az én kategóriám. Sabine, az egyik lány a gimiből egyszer kifejtette nekem, hogy milyen pasit tudna nekem elképzelni. Nagyjából belőtte, hogy kinézetre egy tőlem alacsonyabb, mindenképp túlsúlyos, kissé bárgyú, de amúgy kedves pasast tudna elképzelni mellém, aki valahol a könyvelő és a vízvezeték-szerelő kategóriák környékén mozog. Azóta ez a kép él bennem. Ennyit érdemlek, nem többet. Mondjuk nem is kevesebbet. Nem azért, mert ez amúgy borzalmas lenne, mert őszintén szólva, ha találnék egy kedves könyvelőt vagy vízvezeték szerelőt, aki engem akarna, az sem zavarna, ha alacsonyabb nálam és kopaszodik. A kinézet persze engem is megfog, nem azért mondom, hisz van szemem, de ez csak egy dolog a millióból, ami fontos, egy férfiban. A szépség elmúlik. Én is megcsúnyulhatok, itt az ékes bizonyíték, mennyi kell ahhoz, hogy a szép test romokban heverjen, hisz még mindig az ő pulcsijában kergetem az emlékeimet, és valószínűleg egy életen át rajtam lesz az a forradás. Az, ami van a fejében, az sokkal többet jelent. Hogy bánik az állatokkal. A gyerekekkel. Mennyire vállal felelősséget a tetteiért. Van-e káros szenvedélye, törődik-e a környezetével, és elvárja, hogy mások tegyenek meg érte mindent, vagy ő is hajlandó tenni magáért. Még ezer dolog számít, de ezek is lehetnek példák, nem csak az, ahogy kinéz az illető. A test csak a kalandoroknak számít, az első fellángolásig kell, hogy számítson, nem tovább. Kivéve, ha Chris Hemsworth, vagy esetemben, Gale vagy. Mert akkor azét talán az első fellángolás egy kicsit tovább nyúlhatna... A nappali bútor előtt teszek egy óvatos kört, de aztán visszatérek a puha szőnyegre, és míg szórakozottan simogatom a lábammal a puhaságot, addig óvatosan a fény felé fordulok és lehúzom a vállamról a pulóverét. Basszus, nagyobb a kötés, mint amire emlékeztem, és hiába a krém, meg a gyógyszer, amitől most is kómásnak érzem magam, a fájdalom ettől még nem múlt el teljesen. Felszisszenek, amikor hozzáérek a kötés alatt a sebhez, de Gale visszatér, és kicsit összerezzenek, mert meglepett, de lassan visszaigazítom a felsőt magamra. Akaratlanul nézek végig rajta, és az érzés, amit vártam, hogy ha felöltözik, majd kevésbé lesz vonzó...na, az elmarad. Fehér póló, szürke melegítő? Az a póló is, mintha néhány számmal kisebb lenne. Vagy csak túl magas hőfokon mosta, és összement? Azért örülök, hogy legalább a törölközőtől megszabadult, mert azért így legalább 2%-kal csökkent az esélyem arra, hogy a jelenlétében kapjak szívrohamot. Az időt meg sem tudtam volna határozni, de az eléggé meglep, hogy elmúlt dél már. Tutira aludtam vagy két órát, ha jól sejtem. Nagyot nyelek, az ebéd hallatán, és már megráznám a fejem, hogy mennem kéne, de aztán gonoszul néz rám, és a külváros hallatán tétován kinézek az ablakon. Nem mintha ebből megállíthatnám hol vagyunk, de ha tényleg így van, akkor egyelőre tényleg esélyem sincs még elmenni tőle. A szédülés még olykor rám tör, és a gyomrom áruló módon kordul meg, bár ezt teljes póker arccal képes vagyok figyelmen kívül hagyni. - A városon kívül? - nyögöm, aztán egy hajtincsem épp a szemem elé hullik, így felfelé fújva megpróbálom oldalra lökni azt, és tanácstalanul harapok az ajkamba. Sóhajtok. - Hát...nem akarok zavarni, de ha ragaszkodik hozzá...- vonom meg a vállam, és ha a konyha felé indul, engedelmesen követem, vagy megyek mellette, mert nem tudom mi mást tehetnék. A konyhába érve ismét leesik az állam, bár ezen már tényleg nem kéne meglepődnöm annyira, hisz sejteni lehetett, hogy teljesen ide illő miliőt terveztek erre a részre is. Belépve ámulva tekintek körbe. - Basztikuli, az egész házunk elférne a konyhájában - nézek körbe, aztán meglátom a konyhaszigetet, és ha eddig elámultam, most egyenesen elalélok - Te mennyei macskabajusz, mekkora ez a konyhasziget? Mégis mi a fenét lehet csinálni egy ekkora felületen? - teszem fel a kérdést, ahogy megközelítem, és félve érintem meg a felületét. Akár a legfinomabb selyem, olyan finom. Hideg, kemény, gyönyörű... Kissé elengedem magam, ahogy mutatóujjammal végigcirógatom a felületet. Nem tehetek róla, mániám a lakberendezés, a szüleim házát minimum havonta variáltam át. Sokszor még a bútorokat is felújítottam, épp ahhoz igazítva, amilyen hangulatom volt. Anya mindig örült neki, mert így mindig úgy érezhette, mintha új konyhája vagy nappalija lett volna, de apa azért ennyire nem volt lelkes tőle, hisz ez a folyamat napokig eltartott sokszor. Ezért is eszeltem ki, hogy a lenti gardróbot kipakoltam egyszer, és csináltam oda neki egy kis kuckót, ahová betettem a kedvenc fotelét és a tv-t amikor rám jött a bolondóra, így már annyira nem haragudott, ha tologattam a szekrényeket vagy a kanapét és napokig festékszag áradt a házban. Gale elkezd intézkedni, én pedig kicsit tétován állok, aztán jobb híján kihúzom az egyik magasított széket és leülök rá. Mikor hátat fordít nekem, kénytelen vagyok engedni a kísértésnek, hogy mindkét kezemmel a pultra simuljak, majd az arcom is hozzáérintem a hűs márványhoz. - Wow - lehelem alig hallhatóan magam elé, aztán mielőtt még észrevenné mit csinálok (legalábbis remélem nem látta) felegyenesedek. - Segíthetek valamiben? Ha már így a nyakán maradtam, legalább valamivel viszonozhatnám a figyelmességét - mondom bátortalanul, és a számat harapdálom, mert érzem, hogy mondanom kéne még valamit. Valamit, amitől kevésbé tűnhetek...idiótának. - Öhm...én...én egyetemre járok. Végzős vagyok, ami azt illeti, nemsokára diplomázok. Nagyon jó jegyeim vannak, a többieknek is szoktam segíteni, ha úgy adódik. És...nem szoktam kicsúfolni a látássérült embereket. Sem a mozgássérülteket. Igazából senkit. A kávézóban a barátnőim beszéltek rá, hogy...tudja...azt csináljam. Nem csúfolódni akartam. Sosem tenném, csak...- megvonom a vállam és a körmöm kezdem piszkálni - Szóval csak azt akartam mondani, hogy nem vagyok rossz ember, sem egy elkényeztetett, hülye egyetemista liba. A szüleim jó emberek. Apa katona volt, a seregben szolgált, igazi hazafi, anya pedig varrónő. A legügyesebb kezű varrónő, a környéken mind ezt mondják. Mindig tiszteletre neveltek. És csak azt szerettem volna, ha ezt tudja rólam. Nem csak azért kértem annyiszor bocsánatot, mert ez történt és ez terhet jelentett Önnek. Hanem azért is, mert ez nagyon csúnya viselkedés volt tőlem, amire a szüleim nem lennének büszkék, és szégyellnék miatta magukat, hogy ilyen lányuk van. A végére érve tekintetemmel kutatom a tekintetét, majd nagyot sóhajtok és mosolyt erőltetek magamra. - De már nem tudom visszacsinálni, így kész. Végeztem. Elmondtam, bocsánatot kértem, vezekeltem is, a karma intézkedett. Amúgy elég komolynak tűnik az, amit csinálni készül...- nyújtogatom a nyakamat - Mit fog csinálni? - kérdezem, és kíváncsian mosolygok rá. Miért van olyan érzésem, hogy nála egy egyszerű tojásrántotta is felér egy chippendale műsorral fűszerezett gasztro bemutatóval? Vagy csak már én képzelek neki már túl sok szuperképességet?
A kalandozások nálam egészen másképpen jönnek ki, mint másoknál. A fürdőben még rám sem lehetne ismerni, hiszen nehezen esik meg velem, hogy egy nő pusztán azzal izgasson fel, hogy rá gondolok. Nem vagyok egy vadászó típus, az öcsém szerint mégis úgy tapadnak rám a szingli szipirtyók, mint egy üres kasra, a méhek. Nem feltétlenül rossz ez, eleinte még zavart, de lassan megszoktam, hogy azzal is csodálatot váltok ki, ha mosolygok. Az ellentétes neműek megfordulnak utánam az utcán, hangosan rám köszönnek, és az is előfordul, hogy kezdeményeznek. Az előző két barátnőm is engem szedett fel, és nem fordítva. Szokatlan, hogy ekkora magassággal egyből valami harcosnak nyilvánítanak, holott a harcművészetek nem állnak közel hozzám. Az eszemet jobban szeretem használni, nem véletlen, hogy az íjászat mellett kötöttem ki. Kiskorom óta szenvedélyesen űzöm ezt a sportot, és a világ minden kincséréről sem mondanék le róla. Nekem ez jelenti a kikapcsolódást, és a tanítás is olyan szakma, ahol kamatoztathatom a tudásomat. A gyerekek olykor elviselhetetlennek, de ha akad legalább egy tanonc, aki komolyan veszi, akkor már megérte aznap felkelnem. A másik nagy titkom, és hobbim a panzióm. Remek érzékel vezetek saját üzletet, a szüleim sosem szóltak bele, hogy mit kezdjek az életemmel, mert evidens volt, hogy továbbviszem a családi business-t. A nagyszüleim nyitották meg a negyven szobás kis csodát még a 1930-as évek elején. Malmö virágzó hely, a turisták száma évről évre növekszik, és jó kis summát termel, miközben az itteni fizetésem lefedi a ház, és az egyéb kiadások nagy részét. A plusz pénz mindig hasznos, megtanultam, hogy több lábon álljak…ha már a húgomból indulok ki. Megint eljutottam erre a pontra, de most úgy döntök, hogy arra a kis szöszkére koncentrálok, akit a nappaliban hagytam, és igyekeznem is kell, mert ki tudja, hogy mire vetemedik, ha felébred. A szerencse nem a barátja, és nincs kedvem még egyszer bevinni a sürgősségire, ha nem muszáj. A csípőm köré csavarom a törölközőt, és elhagyom a bázist, de még ki sem lépek, szinte már össze is ütközünk. Nem menetrendszerű a reakciója, de az elfordulást már kicsit idegesítőnek vélem. Láthatott már zuhanyzóból kilépő férfit, vagy ha nem, akkor járt strandon, ahol ezrével fordulnak meg a hímek, és félmeztelenül süttetik a hasukat a napon, vagy éppen lubickolnak a medencében. A sűrű bocsánatkérésektől csak még kellemetlenebb lesz a kialakult szituáció, és idejében hallgattatom el, különben a végén oltárt emel nekem, és ír egy könyvet is. A túlzott rajongástól lúdbőrös leszek, és a vállaira helyezve a kezemet irányítom a nappali felé, hogy nyugodtan foglaljon helyet, amíg magamra kapok némi öltözéket, nemhogy kibillentsem a kisasszonyt a lelki békéjéből. Úgy hiszem ezzel már az első találkozás alkalmával elkéstem, mert ott konkréten leforrázta a mellkasát. A végén sután ugyan, de elindul, és én végre az emelet felé vehetem a saját utamat. A hálóban könnyedén válogatok, a fejemben az jár, hogy vajon mennyire ártatlan, ha attól is elpirul, hogy hozzáérek. A kórházban is alig hallatta a hangját, de amikor magyarázkodnia kell, mintha erre lenne beprogramozva. A fehér póló már egy régebbi darab, nem ártana elmennem vásárolni, de túl lusta vagyok ehhez, és pont jó lesz itthonra, mert úgysem fogom magam a szomszédok előtt mutogatni. A gyors ruhaváltás után lesietek, nehogy baja essen, de egy cuki jelenetben akadok rá. Nem szólok eleinte semmit, csak megállok a küszöbön, és a talpát figyelem, ahogyan köröket ír le a szőnyegre, és magában mosolyog. A jelenlétem nélkül egy édes lány, aki rácsodálkozik a világ apró dolgaira, még néhány másodperc előnyt hagyok neki, de ekkor meg a pulcsi alá nyúl, és megérinti a sebét. - Vigyázzon, jól le lett ragasztva a sebe, nem szabadna nyúlkálnia, hacsak nem szerzett nővéri képesítést. – mosolyodom el, de úgy megbámul ismételten, mintha ebből csinálna versenyt. Mikor ütöm ki? Kérdőn vonom fel a szemöldökömet, hogy mi olyan érdekes egy fehér atlétában, meg egy melegítőben, de ha ennyire tetszik neki, akkor még egy lapáttal tegyünk is rá, és kinyomom az ágyékomat. Vakságot nem fogadott, de elérem, hogy arca a bíbor ama olyan árnyalatát vegye fel, melyhez már kétség sem fér. Rajta kaptam, hogy engem mustrál. A menekülési szándéka már ismerős, de ha józan fejjel kell gondolkodnom, akkor azt se tudom, hogy hol lakik. Megnézhettem volna a kártyáját, de nem vitt rá lélek abban az állapotban, ahogyan beájult a karjaim közé. Esetlen, és néha szánalmas is, de megvan a maga vonzereje is. Tiszta. Ritka. - Igen, Staten Islanden vagyunk, ez nem éppen Brooklyn, vagy Manhattan. Nyugodtan hívhat taxit, de az is minimum fél óra, mire ide ér, és ha nem tévedek, akkor nagyon is éhes. Nem fogom megenni ebédre Sheena, ezt megígérhetem. – mosolyodom el, és ha végre felfogja, hogy innen az engedélyem nélkül nem mehet sehova, akkor rátérnék a főzésre is. - Hányszor fogunk még kikötni itt, hogy zavar-e? Ha így lenne, akkor el sem hoztam volna a házamba. Elég nagy, sok vizet nem zavar, és ha feltűnt volna, akkor egyedül vagyok. Mire gyanakszik, hogy szatír vagyok? – meg kell kérdeznem, mert illene képbe kerülnöm, hogy mi ez a nagy akaratosság. Nem fogom erőszakkal itt tartani, de a jelenlegi állapota még nem jó, és ha az utcán ájul el, akkor nem sokat tehetek érte. - Ezt megbeszéltük, kövessen. – csapom össze a két tenyeremet, és átmegyünk a konyhába, ahol megint a megilletődöttség lesz a főszerep. - Szeretek főzni, és ahhoz kell a hely is. Néha az öcsém is itt marad, és akkor hárman vagyunk egy fedél alatt. A húgom sem tud meglenni főétel nélkül, ha elfogy a pénze, és bizony én vagyok a kasszás. – avatom be, de muszáj elnevetnem magam, mikor aranyosan káromkodik a saját kis nyelvén. Hoppá és itt a magas labda. - Mit lehet? Nos…enni…inni, főzni, de ha éppen úgy alakul, akkor szexelni. – villantok rá egy ezerwattos mosolyt, és odalépek a frigóhoz, hogy az egyik ajtaját kitárva nézzek körül. - Segíteni akar? Akkor kés, és egyéb finomságok közelébe ne menjen. – heccelem, de kiválogatom a hozzávalókat az általam megformált recepthez, mely a hazámhoz kapcsolódik. Az információk csak úgy ömlenek a száján, így csak háttal állva hallgatózom, nincs kedvem félbeszakítani, szórakoztat ez a tény, hogy ennyire közlékeny. A paprikás énje is cuki, de ez most…egy kicsit Audrey gyerekkori énjére emlékeztet. A pultra helyezem a lazacot, és a zöldségeket pakolom ki mellé, de aztán úgy döntök, hogy mehet egyből a mosogatóba, úgyis át kell mosnom, mert tisztaságmániás vagyok. A betegségeket messzire elkerülöm. - Szóval még egyetemista. – fordulok felé, és kíváncsian támasztom le a két alkaromat, hogy a szemébe nézhessek. - Nem értem honnan szedte, hogy látássérült vagyok. A kutya miatt? Újság is volt előttem. Nem sokan keverik össze, de elhiszem, hogy nem akart rosszat. Jöjjön ide. – invitálom meg a mosogató mellé, és ha leszáll a székről, és odajön hozzám, akkor melléállok, és a grapefruitra, meg a padlizsánra mutatok. - Ezeket mossa meg. A citromot is, ha megkérhetem. Szereti a halat? – kérdezek rá, és a vékonyka, ámbár kényes tengeri halat egy vágódeszkára helyezem. - Svéd vagyok, nálunk ez az egyik leggyakrabban használt hús, de van más is, ha esetleg olyasmire vágyna. Az én apám is hivatásos, tudom, hogy milyen egy katonával az élet. Az édesanyja biztosan remek a szakmájában, az enyém otthon maradt velünk. – egy kis sót, és borsot szórok a halra, és megforgatom mindkét oldalát. - Néhány éve vitte el a rák. Rám maradt a húgom, és az öcsém. Apámat áthelyezték, és költöztünk mi is vele együtt, mikor eljött az ideje. Ott alaposabban mossa meg, mert van rajta egy kis kosz. – nyúlok át az ő térfelére, és a csuklójára szorítva tartom a vízsugár alá a zöld salátát is. - Így kell. – nézek fel a kék szivárványhártyákba, és némi szeplőt is észreveszek az orrán.
A visszatérte épp oly hatással van rám, mint előtte bármelyik, amikor megláttam. A szívem ezerrel verni kezd, a tenyerem izzadni, és kusza gondolatok lepik el az agyamat. Több kell a rajongásomhoz annál, hogy jól nézzen ki valaki, de ő erősen próbára teszi a kitartásomat, ezt elismerem. A fehér póló és az egyszerű melegítő másoknak talán túl semmilyen öltözék, de párosítva azzal a testtel, azokkal az izmokkal, azzal a szemtelen, veséig hatoló pillantással és pimasz, mindent tudó mosolygással épp eléri azt a hatást, ami egy nőnek megremegteti a térdeit. El akarok menni, tényleg nem akarom zavarni, bár számtalanszor a tudtomra adta már, hogy nem vagyok terhére, én mégis így érzem. Miért? Mert saját magam is tehernek érzem néha magam, ezen pedig az sem változtat, hogy az áldozatom éppenséggel ma ő lett. Ilyen vagyok, kishitű, alacsony önbizalommal, hatalmas szívvel és jobban odafigyelek mások igényeire, mint a sajátomra. Ha most azt tenném, amit a szívem őszintén diktálna, felkapnék egy jegyzetfüzetet, és a fogantatásának pillanatától kezdve mindent kikérdeznék, hogy annyira megismerjem, amennyire csak lehetséges. Mert érdekel. Mert kíváncsi természetem van, és ebből nem tudok kibújni. Ettől függetlenül persze ahogy mozdul, én úgy pirulok el teljes mértékben. Arcom bíborszínt ölt, mert a tekintetem megint illetlenül cirógatta végig, pedig esküszöm minden sejtem küzdött ellene, de ez olyan, mint mikor már rég jóllaktunk, de csak azért is elveszünk még egy szeletet a tortából. Hiába vagyunk tele, a szemünk még kívánta... Staten Island azért meglep, de nagyon mégsem tudok elcsodálkozni rajta. Hogy épp Brooklynt említi példaként, ékes példája annak, mennyire távol állunk mi egymástól. Hisz végtére is én épp Brooklynban lakom, ott is bérelt lakásban, aminek penészes a fala és minden hétfőn és csütörtökön éktelen zajongással viszik el a kukások az ablakom alól a szemetet hajnali ötkor. De még ha otthon laknék, akkor is...jó, igazából az anyukámék egy kedves kis környéken van. Nem a legmenőbb, de egész elviselhető, és azért nem egy lakókocsi park, de messze meg sem közelíti ezt a házat itt Staten Islanden. - Nem járna velem jól. Elég csontos vagyok, és szerintem íztelen is. Talán chili szósszal még elmennék, de egyébként...bleh - fintorgok el, aztán én is elmosolyodok, majd a főzést végiggondolva ismét kifejtem, nem akarom zavarni. - Jól van, jól van, értem én - adom meg magam, mintha többé nem kéne számítania tőlem arra, hogy nem hozom fel ezt a témát. Nem tehetek róla, ilyen a természetem, néha azért is elnézést kérek, hogy lélegezni merek. Sosem voltam túl bátor. Egyszer két teljes órán át tartottam vissza az ingert, mert nem mertem kikéretőzni egy óráról a mosdóba pisilni. A végén már patakzottak a könnyeim és görcsölt a hasam, de képtelen voltam felemelni a kezem és kikéretőzni a tanártól. Pedig ekkor már tizenhat is elmúltam. Nevetségesen félszeg vagyok, én is tudom, de mit tegyek, ilyennek születtem, és egyhamar nem fogok megváltozni azt hiszem. Az, hogy beszélgetni próbálok, meg válaszolok neki, vagy kérdést teszek fel, messze meghaladja a megszokott viselkedési normáimat, és csakis annak tudható be, hogy még jószerével be vagyok állva a gyógyszertől. Ettől függetlenül elindulok a konyha felé, amerre vezet. Oda érve teljesen elképedek az elém táruló látványon. Az a konyha a megtestesült álom. Fehér, tágas, és ami egyből szembe tűnik, az a konyhasziget, és a carrara-i márvány felület, amely szinte sikoltozik, hogy öleljem magamhoz és tépjem le onnan, majd rohanjak vele hazáig. Nem tehetek róla, rajongok a lakberendezésért, és ugyan hozzászoktam már a csináld-magad ötletekhez, ráadásul tanárként nekem munkaköri kötelességem a kreativitás, de...carrara-i márvány! Gale elmeséli, hogy ő hordja itthon a nadrágot, de ezzel nem okoz már meglepetést, hiszen tudom már, hogy ő neveli a kishúgát, bár tény, hogy elsőre nagyon megilletődtem tőle. Az okát még nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlenül alakult így. Talán a szüleik valamiféle kutatók, sokat utaznak. Régen apa is folyton úton volt, sok esetben hónapokig nem jött haza, így ez az életforma nem áll távol tőlem, így nagyon is át tudom érezni. Néha azt kívántam, bárcsak lenne egy nagyobb nővérem, akivel elüthetném az időt míg anya dolgozott, de aztán megszoktam az egyedüllétet, és végül nem bántam már, hogy így alakult. Így nem egy testvérem volt, hanem számtalan. Iskolatársak, akiknek segítség kellett a tanulásban, vagy bébicsőszködés. Egész jó voltam benne, és akkor sem haragudtak, ha rendszerint értek kisebb balesetek, mert egy idő után megtanulták a környékbeliek, hogy amúgy ártalmatlan vagyok. Nem nyúltam késhez, ollóhoz, elpakolták a fűnyírót és a porszívót, és nem kértek mosásra vagy teregetésre, és akkor egész jól elvoltunk néhány festékfolttal vagy kiömlött szörppel. A gyerekek azonban imádtak, borzalmasan ragaszkodtak hozzám. Így szerettem bele a tanításba, és így döntöttem el, mi szeretnék lenni a későbbiekben. A kérdés, hogy mit lehet csinálni egy ekkora konyhaszigeten ártalmatlannak készül. Ujjaim bátortalanul, de megbabonázva siklanak végig a fényesre csiszolt tükröződő felületen, nem számítva semmi rosszra, de Gale utalása hogy szexelni is lehet rajta, még a lélegzetem is elakasztja. Főleg, ahogy rám vigyorog. Borzalmasan árulkodó a pillantásom, mert egyből a szájára siklik a tekintetem, és mintha égetne a pult, úgy kapom fel a kezem onnan. - Hüpp...ho...hát...hehe...igen, vég...öhm...végül is, igen, azt is...lehet - nyekegem, és elpirulva hajtom le a fejem, amikor végre sikerül ismét magamra lelnem. Hát persze, hogy egyből elképzeltem a szobrászok által megformált testű adoniszt egy olyan pozitúrában, amely nagyon nem alkalmas arra, hogy ételt készítsünk belőle. Zavartan harapom be a szám szélét, és inkább leülök, majd miután engedve a kísértésnek azért csak megölelem azt a márvány felületet, felajánlom a segítségemet. Szerencsére ő már a hűtőnél van és kezdi összeszedegetni a dolgokat, amelyekre szüksége van, így talán nem láthatja, mennyire hozott zavarba (és mint egy perverz, tapizom a konyháját). A hőmérséklet így is mintha ezer fokos lenne, úgyhogy jó is, hogy kicsit eltávolodott. Nem kívánok elolvadni a jelenlétében, pedig tényleg úgy tűnik, minden erejével azon van, hogy kiborítson azzal, hogy szórakozik velem. Talán ennyire átlátszó vagyok? Komolyan mondom, ha rákérdez, simán az arcába hazudok, hogy már voltam férfival. Nem bírnám elviselni, ha ő is azzal húzna, amivel végig a gimiben. Én voltam a szűz ribanc - ahogy a kedves sulis társaim csúfoltak. Csak azért mert nem álltam meg minden kanos tini fiúnak. Elhintették rólam, hogy tanárokkal folytatok viszonyt, az egyiket még ki is hallgatták ez ügyben. Szerencsére bebizonyosodott, hogy koholmány az egész, de nagyon gázos volt. Azóta inkább azt hazudom, hogy persze, már volt dolgom fiúval, és így nem bosszantanak. Jól elvannak azzal, hogy félénk vagyok, és ha néha kekeckednek is, már nem olyan durvák, mint régebben, hiszen mi már egyetemisták vagyunk, másként kezeljük az ilyen dolgainkat. A segítségem felajánlom tehát, de ő szemtelenül figyelmeztet, mihez ne nyúljak. - Szép, mondhatom - húzom el a számat kicsit neheztelve, de aztán elmosolyodom, mert igazából nagyon is igazat tudok neki adni, ami az óvatosságot illeti. Így inkább azt figyelem mit csinál. Mesélni kezdek magamról, mert nem igazán tudok mit kezdeni magammal, és ilyenkor két lehetőség van: hallgatok, vagy csacsogok. S mivel jelenleg igencsak be vagyok nyomva, valahogy a csacsogás könnyebben megy. Magyarázni kezdem a tettem, és kicsit beleépítek pár információt is magamról, a szüleimről, és hogy értse meg, miért kérek ennyiszer bocsánatot. Nem tudom miért érzem fontosnak, de így érzem. Hogy teljesen értse. Mintha ennek lenne bármilyen értelme az ég világon. Amikor felém fordul, kicsit megdobban a szívem, mintha az ítéletétől félnék, de meglepően higgadtan és kedvesen beszél hozzám. Sűrűn bólogatok, hogy helyeseljek a feltevésére. - A barátnőim mondták, én pedig túl gyorsan vontam le következtetést. Bevallom, a kutya volt a fő forrás, valóban jobban kellett volna figyelnem. A múlton azonban már úgysem tudok változtatni, bármennyire is szeretném, így inkább odamegyek hozzá. Az utasításának megfelelően mosom meg a padlizsánt, a grapefruitot és a citromot. A kérdésére a halra pillantok, és kicsit elfintorodok. - Pfujj, de undi - mondom, de aztán elnevetem magam - Jaj, bocsánat. Mármint úgy értem, így nyersen. Olyan ijesztő az üveges szemük, meg a tátott szájuk. De amúgy főzve vagy sütve szeretem a halat, csak sushit ne akarjon velem megetetni, mert rögtön kidobom a taccsot - avatom be a gyengeségembe, és nem árulom el, hogy horgászni sem igazán lennék jó társaság, mert sajnos képtelen vagyok egyetlen állatot is bántani. Már többször voltam vegetáriánus, de sajnos rajongok a finom ételekért, így erről időről-időre lemondok. Viszont én magam képtelen lennék bármilyen állatot is bántani. Miközben magáról és a családjáról mesél, csendesen hallgatom. Elcsodálkozom azon, hogy az apja is katona, és összeszorul a szívem az édesanyja hallatán. Majdnem odáig megyek, hogy vigasztalóan megérintsem a vállát, de aztán rájövök, hogy nem hinném, hogy épp az én vigaszomra vágyna, és az is, hogy csurom víz a kezem, mert még mindig a citromot mosom, így inkább befejezem a feladatot, amit rám bízott. Amikor felhívja a figyelmem egy foltra, értetlenül keresem a kimaradt részt, de nem találom. A keze a csuklómra siklik, hogy arra forgassa, amerre látta a kis részt, és ezzel ismét sikerül lefagyasztania az agyamat. Fel tudnám képelni magam, amiért ilyen hatással van rám, de nem tehetek róla, ha egyszer ez van, hát ez van. Elmélyülök a tekintetében, és bár mintha parázzsal égetnék a bőrömet, kihasználva minden másodpercet az eszembe vésem a látványát. Az egyenes, arisztokratikus orrának vonalát. A szomorkás, lefelé ívelő szemeket, amelyeket sötét pillák öveznek, de vakító, egyszínű világoskék szivárványhártyák tesznek kiemelkedően figyelemfelkeltővé. A szája ívét, amelynek a sarkában most kedves, szinte már jóságos mosoly bújik meg. A ráncok, amelyek árulkodnak sok jókedvről, és megannyi nehéz pillanatról egyszerre. A tekintetében is ez a kettősség lakozik, és nem tudom eldönteni, hogy csak én képzelem be, vagy valóban így van. Nagyot nyelek. és néhány pislogás után alig hallhatóan szólalok meg. - Így...így jól csinálom? - lehelem a kérdést kettőnk közé, mert valahol talán nagyon szeretném, hogy bizonyítsam, nem vagyok olyan haszontalan, mint ahogy elsőre tűnik. Ahogy elillan közülünk a váratlan pillanat, úgy térek én is vissza a valóságba, és kényszeredetten kapok valami lehetőség után, amely megragadt bennem. - Öhm...- tűrök ügyetlenül egy tincset a fülem mögé, majd elzárom a csapot és várakozón tekintek fel ismét az óriásra - Őszinte részvétem a mamájuk miatt - mondom, majd elmosolyodom - Nekem is sokat dolgozott anya, de ő sosem volt az a tipikusan otthon ülő típus, nem bírta elviselni a tudatot, hogy csak egy férfitől függjön. A varrodában, ahol dogozott, ott pedig elfogadták, hogy olykor beteg vagyok, vagy kórházban kell lennem, és megengedték anyának, hogy otthon csinálja meg a munkáját, ha úgy adódott. Talán innen is örököltem az önállóságra való törekvésemet. Amúgy sosem gondoltam volna, hogy találok kettőnkben valami közöset, még ha az a katonaság is lett végül. Biztos nagyon hiányolták az édesapjukat, és nem tudom, hogy békéltek meg vele, de én csak ezt ismerem, elképzelni sem tudtam volna apát valamilyen itthoni, átlagos munkában. Ő már nyugdíjas, tudja, történt vele valami...odaát. Azóta nem önmaga egészen. Néha, ha nagyon mélyen elaludt, hallottam, ahogy kiabál álmában, de állítólag ez normális. PTSD. - vonom meg a vállam és a padlót nézem, miközben tovább csacsogok - Sosem mesélte el, mi történt akkor, de biztos valami szörnyűség. Remélem az édesapjukkal minden rendben, és mielőbb hazaér. Nem lehet könnyű magára vállalnia a családfő szerepét ilyen fiatalon. Talán már szívesebben alapítana maga is családot, minthogy a testvéreit istápolja. Nem mintha ezzel baj lenne, hiszen ezért vannak a testvérek, de akkor is, az ember felnőttként már a saját életét szeretné élni, gondolom... Csak beszélek, és beszélek, és beszélek, és észre sem veszem, hogy talán már túl messzire mentem. Aztán nem tudok mit mondani, úgy érzem, nagyon leült a hangulat, így eszembe jut valami. - Várjon csak! - mondom, majd rá mosolygok, és kiszaladok a konyhából. Felkutatom a táskámat, és elég gyorsan meg is találom. A telefonomért megyek, és míg a konyha felé tartok, elkezdek keresni a lejátszási listáim között. Meg is találom a megfelelő dalt, így maximumra állítom a hangerőt és belibbenek a konyhába. Látva az értetlen arckifejezést, szélesen elmosolyodok. - Remélem nem baj, de...nem szabad ennyi bajt összegyűjteni egy napra, sem rossz emlékeket. Az anyukája is azt szeretné, ha örülne az életének, az apukája sem szeretné, ha miatta aggódna folyton, és én apukám sem lenne túl boldog, ha megtudná, hogy ahelyett, hogy jól érzem magam, azon aggódom, mi történhetett vele. Ezt most le kell ráznunk magunkról. Szóval, jöhet egy kis Rázd le a gondot-tánc? - kérdezem, és a képét látva lerakom a telefonom a pultra és odalépek mellé, majd arra kényszerítve, hogy abbahagyja, amit csinál, megfogom a kezét és táncikálva húzom magam után - Na, gyerünk, ígérem nem fogom megenni - nevetek, utalva, hogy ő épp így csábított a konyhába nem sokkal ezelőtt. Ha velem tart, a konyhasziget túlsó oldalára húzom, és megállok vele szemben, még mindig a két kezét fogva. - Ezt akkor szoktam csinálni, amikor nagyon úgy érzem, hogy túl sok minden jött össze, és nem bírom levezetni a feszültséget. Kell egy jó ritmusos zene, én általában valami latinosat választok, esetleg dance stílusút, és mehet is. Ne nézzen így rám, nem őrültem meg! Az a lényeg, hogy elengedje magát. Túl komoly. Nem szabad. Az megöli a kreatív elmét. Táncoljon. Nem baj, ha nem tud, nincs ritmus érzéke, vagy suta. Én sem tudok. Botlábam van. De itt csak én vagyok, és én ígérem, nem fogok nevetni egy cseppet sem. Engedje ki a gőzt. Bízzon bennem, jót fog tenni. Nézze csak, így kell csinálni - engedem el a kezét, és elkezdek körbe-körbe forogva a latinos dallamokra táncolni és ugrálni. Egyáltalán nem szexi amit csinálok, igazából ez amolyan szabad tánc, de engem cseppet sem zavar. Nevetek, és nagyon bénán próbálom énekelni a dal szövegét, de mivel egy mukkot sem beszélek spanyolul, ezért csak néhány szó felismerhető belőle. A hajam röpköd a fejem körül, és bár az egyik karom nem emelem túl magasra, ettől még teljes átéléssel kalimpálok és táncikálok, amihez remélem, ha csak egy rövid ideig is, de ő is csatlakozik a maga módján. Az a hal nem fog odaégni, mert még nincs a serpenyőben, néhány percnyi lazítás pedig mindenkinek kijár. Olyan feszült, mint akinek épp karót húztak a gerince mellé. Javasolnék neki egy lazító hátmasszázst, de nem vagyok benne biztos, hogy olyan lelkesedéssel fogadná, mint ahogy a kezeimnek lenne orgazmusa, ha elkezdhetném fogdosni, na és persze jó eséllyel leájulnék róla harminc másodperc után, de talán a tánc is lazít rajta egy kissé. Vagy teljesen eszementnek néz. Erre is megvan minden esély, nincs ezzel baj. Már megszoktam. De ha csak egy kicsit is lazított magán és a görcsösségéből oldani egy picit, nekem már megérte.
Nem tartom magam Őrangyalnak, sosem soroltam volna magam az önkéntesek közé. Megesett, hogy karácsony előtt összefogtam a kis csapatot, és elmentünk egy ingyen konyhára, vagy a használt ruháinkat szedtem össze, és adtam le egy gyűjtőben, de a mostani cselekedetem mégis valamilyen hátsó szándék nélküli tett, és ettől jobban érzem magam. Anya világéletében szerette megsegíteni a szegényeket, süti vásárokat szervezett odaát, még az iskolában is tanított, egyszerűen lenyűgöző asszony volt. Apa a maga nemében az, hiszen a hazáját szolgálja, és másokért harcol nap, mint nap a fronton, de ha őszinte akarok lenni, éppenséggel ez a hátulütője is a történetnek. Audrey elszabadult, az öcsém a saját lábára akar állni, és nincs itt, hogy összetartsa a családot, ahogyan anya sem. Már két éve ment el, de még mindig olyan, mintha tegnap történt volna a halála. Intenzíven él bennem az élmény, és mikor erre a szőke ártatlanságra pillantok, nem több, mint egy szekundum, de őt látom viszont. A tisztaság jelképe…egy kicsit idegesítő, és szerencsétlen is, de nincs benne rosszakarat. Számtalan alkalommal kér már bocsánatot, mintha főbenjáró bűnt követett volna el. Én hoztam ide, a felelősség engem terhel, de ott a taxiban félelem csillant a szemében. A kéklő szivárványhártyák nem hazudtak…elköltözött otthonról, de a szülei védőszárnyai nélkül még nem boldogul teljesen. Jól példázza a kórházban félig kitöltött űrlap, és bármennyire is bugyutának tartsam, attól még segítségre szorult. A húgom a legveszélyesebb pillanatokban is kivágja magát, de Sheena nem ilyen. Az arcára van írva a rémület, hogy kárt tett a házban, holott csak aludt egyet. Miért lett éppen ilyen? A fejemet oldalra döntve figyelem őt, már felöltözve, és a konyhába készülve, hogy összedobjak valami ebédfélét, ha már úgy alakult, hogy nem teljes magányban kell ennem. A ház néha rémisztően üres, és egy kis hangoskodás nem árt neki, ha engem kérdeznek. Az ellenérvek, a bizonytalansága mind mosolyt csalnak az ajkaimra, mert tudom, hogy nyert ügyem van. A táskája az előszobában fekszik, nem nyúltam hozzá, és nem akartam benne turkálni, de ha menne, vagy totálisan kikészülne tőlem, akkor nem tartanám itt kényszerrel. Nem vagyok erőszaktevő, de még gyilkos sem, és jól esik, hogy megbízik bennem, holott alig néhány órája ismer. Az önvédelmi leckék nem válnának a hátrányára, de amilyen baráti társasága van, úgy hiszem, hogy ők óvják. A végén a taxi helyett majd elvihetném én, vagy felhívhatja az egyik barátnőjét, hogy jöjjön érte. Nem áll módomban keresztezni a terveit, de egy kis ételbe még nem halt bele senki, és állítólag a kosztom sem mérgező. A panzióban előfordult, hogy én szolgáltam ki a vendégeket, mert kevesen voltunk, de nem is baj, megízleltem a vezetés más részét is. Nem büdös a munka, és nagyon szívesen vállalok extrákat is, ahogyan itt is, ha van egy kis szabadidőm a suli mellett, akkor magánórákat adok az íjászatból. A kinti körülmények elengedhetetlenek, de ha beköszönt a rossz idő, akkor sem kell tartanom, mert ott van a sportelmélet, és a testnevelés órák egy része is engem terhel. Audrey szerencsére még nem került a kezeim közé, de ha mégis sor kerülne rá, akkor nem kímélném. A kisasszony el van szállva magától, és nem tudja, hogy mi fán terem a kitartás. A gondolataim túlságosan elkalandoztak, és észre se vettem, hogy tulajdonképpen már ideje lenne annak az ételnek, és ha még ma meg akarjuk enni, akkor neki kellene látni. A konyhába kísérve leesik az álla. Nem teszem szóvá, biztosan nagyon tetszik neki a berendezés, de én nem vagyok otthon az ilyesmiben. Az alapszíneket, és a márványt is én választottam ki, de nem születtem lakberendező vénával, így egy szakértőt is felfogadtam, hogy még otthonosabb legyen a házunk. A hűtőhöz lépve már el is döntöm, hogy a lazac lesz a legjobb választás, de azért a biztonság kedvéért más tengeri halakat is kiemelek a frigó aljáról, hogy tudjon választani a vendégem. A tekintetem egy percre kapom oda, de pont szemtanúja leszek, ahogyan elterül a pulton. Micsoda odaadás, lehet kezdenem kellene félni, vagy jobb eleinte megijedni? A konyhaszigetre helyezem a többi hozzávalót is, mikor egy magas labdával nyitja meg a beszélgetést. Na vajon kislány mi mindent lehet csinálni egy hasonló felületen, ha nem főzni? Viccnek szánom a kijelentésemet, de minden poénnak a fele igaz, és nem vagyok rest feleleveníteni az emlékeimet, ahol az a bizonyos pult már fel is lett avatva. - Igen azt is lehet, és nem rossz tevékenység. – kacsintok rá, hogy a bíborvörös színét még jobban elmélyítsem, de ennél galádabb módon nem igyekszem a lelkébe tiporni. Mit mondott, hány éves? Huszonöt, és egyetemista? Nahát, akkor azt jelentené, hogy már átesett a szüzességelvesztésén, de ebben a minutumban kételkedek benne, hogy egy tapasztalattal rendelkező hölgyeményhez lenne szerencsém. Nem merülök bele a témába, de elraktározom az információt, és továbblépek, de a segítségnyújtásnál leragadok. A kések nem a barátai, a víz sem, hát mit is adhatnék neki? A zöldségek, és a gyümölcsök megmosása talán nem haladja meg a képességeit. - Ne vegye magára, de azért jobb az elővigyázatosság, és ma már megmutatta, hogy mit ne csináljunk… - ingatom meg a fejemet, és remélem nem sértődik meg, mert ennyire még nem ismertem ki. A húgom már felhúzta volna az orrát, és üvöltve távozott volna a hátsó ajtón. A szöveg csak árad ki a száján, mint egy elárasztott folyó, de nem szakítom félbe. Sosem értettem azokat a személyeket, akik ennyire nyíltak. Mi lesz, ha egyszer valaki visszaél velük? A magam módján zárkózott vagyok, kevés ember engedek be az életembe, és erre megvan az okom is. A váratlan fordulaton azonban fel kell nevetnem, amint kiszúrja magának a halat. - Igazán gyakorlatos lehet a konyhában. Ott a lazac is, emiatt tettem ki többet. A fejét levágom, és a sushi nem az én nemzetem étele. – vigyorgok, mert belelendültünk ebbe a mibe is? Főzésnek egyelőre nem nevezném, mert ahhoz még kezdetleges a szituáció. A halat átveszem, és a vágódeszkára helyezve az egyik élesebb késsel nyisszantom le a fejét, én sem szeretem, és neki marad a finom lazac. A kedvessége engem is arra késztet, hogy meséljek a családomról, ezt amolyan jó szájízzel teszem meg. A hangulat laza, és kedvem lenne zenét is kapcsolni, vagy egy kis bort meginni, de ha még ma délután vezetnem kell, akkor nem ildomos, hogy ilyesmik járnak a kis buksimban. A szeleteléssel elboldogulok, de aztán észreveszem, hogy a citromon még ott maradt egy kis kosz. A figyelmeztetésem ellenére sem találja meg, így odahajolok, és átfogom a csuklóját. Nem vagyok durva, szépen megmutatom neki, de úgy tűnik, hogy ez az a pillanat, amikor a filmekben lelassul az idő, és most fedezzük fel a másik szemében rejlő igazságokat. Megköszörülve a torkomat szakítom meg a bűvös kört, és helyezkedem vissza a kiindulási pontra, de én is éreztem a szikrát, nemcsak ő. Az ujjbegyeim bizseregnek, és félre is nyelnék, ha nem gyűlt volna annyi nyál össze a szájüregemben, hogy ne oldja meg a szervezetem magától ezt a kis problémát. - Teljesen jól csinálja Sheena. – dicsérem meg futólag, de nem merek ránézni, nehogy kísértésbe essek megcsókolni, vagy más őrültség. Nem vagyok az a fajta férfi, aki bedől a női bájnak, de amint látszik még rajtam is fognak ezek a trükkök. - Köszönöm, de jobb volt neki így. A mamája varrodában dolgozik? Ejha…és az édesapja. Nekünk még nem kellett ezzel számolnunk, de szerintem majdnem minden katonával megesik, hogy újra átélik a borzalmakat. Akárki mondja…ez megváltoztatja az embert. A háború nem normális, és az sem, hogy önként kell hadba vonulni. – félszegen mosolyodom el, aztán a súlyos téma után nem is baj, ha felengedünk egy kicsit, mondjuk arra nem számítok, hogy a telefonjáért rohan el, és egy kis tánccal akar feldobni? - A szüleim nevében ne beszéljen… - rándul meg a szám széle, és éppen megtörölném a kezemet, de megfogja, és magával együtt húz a konyha másik végébe. A muzsikával semmi bajom, jó ez a latin vonal, csak éppen nem vagyok olyan kedvemben, hogy ropjak rá. Nézem a lelkesedését, az önfeledt mosolyát, ahogyan a szőke loknik szállnak a levegőben, és hirtelen visszarepülök az időben. - Én nem ezt teszem, ha ki akarok kapcsolni. – szólalok meg halkan, de mintha egy másik bolygón volnánk. A vonásait fürkészem, és egyet lépek oldalra, de aztán észhez térek, és eltávolodom tőle. - Sheena ne próbáljon meg megváltoztatni. Nem szeretek táncolni. A maga világa egészen más, mint az enyém. A gondjaimat én a futásban, vagy az íjászatban élem ki, és nem ebben. Még túl fiatal, hogy megértse az élet nemcsak móka és kacagás. – hátat fordítva neki fáradok vissza a halakhoz, és egy serpenyőt emelek ki a szekrényből, aztán a tűzhelyre húzom, és olajat hevítek rajta. - Mit szólna, ha a nappaliban ennénk? Vannak ott párnák, le is ülhetünk oda…rendezkedjen egy kicsit. Az evőeszközöket jobb oldalon találja a második fiókban. A tányérokat a bal oldali szekrény alján. Menjen nyugodtan. – bátorítom rá, mert szeretnék egy kicsit egyedül maradni. A közvetlensége sok volt mostanra.
Kezdőlap
- Egy sima feketét kérek, de csak édesítővel, a tej helyett pedig szójásat kérek, rendben? – pillantok le a törpe lányra, aki elpirul, és bólogatva ront neki a kávégépnek. A pultra támaszkodom, de a bénázása megmosolyogtat.
