18 évesen
A gyermekkor szépségeit, első lépéseim és szavaim hiába is taglalnám. Amúgy is csak a mendemondákból ismerem őket, s felesleges szavakat nem szeretnék rájuk pazarolni. 14 éves koromig egyke voltam, apuci szeme fénye, aki bár szerény körülmények között nevelkedett, úgy érezte semmiben sem szenvedett hiányt. Ekkor született meg öcsém, aki édesanyám és édesapám legnehezebb korszakában jelentkezett, mintegy reménysugár, amely összetartja majd a családot. Neki köszönhetően az ellentétek már kevésbé voltak a felszínen és úgy tűnt, végre minden a helyére fog állni.
De persze nem így lett. 4 évet töltött velünk ez az édes kisgyermek, akinek a szemében mindig látni lehetett a csíntalanságot, végül pedig mondhatni ez lett a veszte.
Egy csodás tavaszi napon ücsörögtünk egy kávézóban a szüleimmel és tervezgettük, hogy miután átugrom az iskola egyik legnehezebb kihívását, hogyan is tudnék továbbtanulni. Mert nekem ez volt minden vágyam. Már tizenéves koromtól fogva tudtam, hogy ügyészként szeretnék tevékenykedni. Ehhez viszont rengeteg pénzre van szükség, kevesek a jó jegyek. Tehát ezt terveztük, mindannyian gondterhelt arccal néztük a papírokat, amelyeken ott virítottak a számok, melyeket eddigi életünk során soha nem láttunk még pénz formájában. Ezt a pillanatot pedig fegyverek tüzének hangja és nők, gyerekek sikolya törte meg. Még soha életemben nem éreztem magamat ennyire tehetetlennek és elveszettnek. Nem tört ki semmiféle háború, csupán pár lövést adtak le, de bizony az egyik örökre megváltoztatta az életünket.
Franco a szökőkút mellett feküdt, kis testéből már minden életjel eltávozott, amikor én odaértem. Én voltam a családból az első. Anyámat férje tartotta a karjaiban, miközben lassan összeomlott körülöttük a világ. Életem végéig el fog kísérni a látvány, az üres tekintet, a rémült arc. Szegény öcsém felénk vette az irányt, de már nem ért el hozzánk, többé már nem lesz velünk.

Már aznap délután hívatlan látogató jött el hozzánk. Az éhes keselyük sem nyugodtak, mindenki szeretett volna egy szeletet a család bánatából. Természetesen felkapták a hírt, hiszen egy ártatlan életet vettek el, ezt pedig nehezen tudta volna bárki is eltusolni. Mi azonban nem vágytunk erre, el szerettünk volna zárkózni, eléggé sokkos állapotban voltunk ahhoz, hogy a közeli rokonokon kívül mindenkit elküldjünk messzire. A vendégünkön látszott, hogy nem a mi negyedünkből való. Megjelenése tekintélyt és tiszteletet parancsoló volt, sajnos nem volt alkalmam jobban szemügyre venni, mert engem tüstént elzavartak a szobámba. Jó tini lévén azonban, inkább a hallgatózást és leskelődést választottam. A férfi 40-45 közötti volt, hangja mély, minden szavában keveredett a sajnálat a felsőbbrendűséggel. Az arcát háromszor volt alkalmam látni, minden alkalommal más ismertetőjét jegyeztem meg magamnak, mélyen belevésve az emlékezetembe.
Nem sok mindent tudtam meg a beszélgetésből, csak a következményeivel élek azóta is együtt. Elköltöztünk, bár úgy hittem nincsen rá elegendő vagyonunk, úgy tűnik lett. Szüleim azzal takaróztak, hogy szeretnének távol lenni attól, ami itt történt és máshol megpróbálni túljutni a dolgon. Bár mégsem kerültünk annyira távol, csak a nyomorból kilépve egy nagyobb és jómódúbb házban kötöttünk ki, New Yorkban.

20 évesen
A tükör előtt állok, s próbálom felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Kissé szégyenlősen tárom szét a selyem köntöst, amely felfedi a testemet. Ruhadarabjaim eléggé hiányosak, de annál flitteresebbek. Lehajtom fejemet és még mielőtt bárki látná bizonytalanságomat, gyorsan visszazárom a ruhaanyagot. Az arcomról letörlök egy könnycseppet, nem akarom ezt. Egyáltalán nem vágyom arra, hogy ott rázzam magamat több tucat ismeretlen férfi előtt. De sajnos a pénz az nagyúr. Egy magamfajta lány nem tud másképpen egyetemre kerülni.
Apám pék az édesanyám virágkötő. Csak akkor van esélyem, ha valami olyasmibe vágok bele, amitől viszolygok. Napokig kellett felkészítenem magamat lelkileg, de úgy tűnik ez nem sikerült. Minden végtagom remeg, a gyomrom kavarog, ha lement volna egy falat is a torkomon, akkor az már a padlóról köszönne vissza.
Egész délután néztem az itteni lányok arcát. Sokan csak pár évvel idősebbek nálam, de lerí róluk, hogy már tömérdek rossz dolgot megéltek. Egy szőkének megvan az arca vágva. Azt hallottam, hogy valami nagykutya éppen olyan kedvében volt, hogy egy késsel hadakozott, szegény lány pedig rossz helyen táncikált. Persze ez csak pletyka. A leányzó elmesélte, hogy nem tetszett neki, ahogy a férfi üti és markolja, ezért megpróbálta leállítani. Cserébe kapott egy kis emléket, amelyet viselhet az arcán. Miközben mesélte a történetét, odaképzeltem magamat a helyébe és lassan elkezdtem megérteni, hogy mekkora bajba is keveredtem. Azonban már késő a visszautat keresni.

Az én gyomrom nem tudom, hogy lesz képes bevenni ezeket a dolgokat. Törékeny és esetlen vagyok, gyakorlatilag 40 kiló vasággyal együtt. A félretett zsebpénzem utolsó fillérjeiből vettem két fehérneműt, amiben itt villoghatok, de az itt dolgozó lányokéhoz képest túlságosan szürkének tűnök még így is. Érzem, ahogy a pánik lassan, de biztosan kerít a hatalmába. Bőrömön izzadságcseppek jelennek meg, a levegőt csak úgy kapkodom, még a szoba is forog, muszáj megkapaszkodnom a mellettem lévő kis asztalban. Fejemet ismét lehajtom, nem szeretném látni azt, aki a tükörből visszapislog rám. Elindulok egy pohár vízzel a kezemben, hogy leüljek, erőt vegyek magamon és túllendüljek a félelmemen, de nem jutok el célomig. Egyszer csak hallom a távolból a nevemet, pontosabban oly távolinak hat, ám közelebb van, mint azt remélni mertem volna. Egy dühöngő főnök viharzik be az öltözőbe, kezemet megragadja és kiráncigál. Innen már nincs visszaút, induljon a show.

22 évesen
Két éve élem a kettős életet. Nappal az egyetemista jó kislány vagyok, aki a szüleinek igyekszik segíteni, éjszaka pedig egy mocskos kis szajha, aki azért tetszeleg, hogy kiéhezett férfiak sóvárogjanak utána. Gyűlölöm. A gyomrom már sokkal jobban viseli, mint a legelején. Élénken emlékszem arra, amikor a legelső mocskos, ragacsos és cigarettától bűzlő kéz, végigszántott a combomon. A válaszom egyből egy ütés volt a férfi arcára. Cserébe pedig a főnököm olyan ütésekkel jutalmazott, amelyeknek nyoma hetekig ott díszelgett a bőrömön.
Most már okosabb vagyok ezen a téren. Még mindig nem tetszik, ha ilyen fickók tapogatnak, ezért igyekszem messziről elkerülni őket. Ha meglátom, hogy egyikük integet, akkor visszaintek neki és odaküldök egy újoncot. Mert, hogy már én nem számítok annak. A lányok sokszor cserélődnek itt. Akikkel kezdtem azok közül ketten maradtunk, a többieknek jobb esetben szerencséjük volt és tudtak dobbantani. A legszerencsétlenebb az sajnos meghalt, inkább túladagolta magát, minthogy ilyen munkából kelljen megélnie. A helyzet az, hogy megértem.
Az elmúlt két évben többször is megfordult a fejemben, hogy véget vessek az életemnek. Megtervezve több ilyen akcióm is volt, de annál tovább nem jutottam. A végrehajtás pillanatában mindig anyukám és apukám képe villant be előttem, ő velük pedig nem tehettem meg, hogy cserben hagyom őket egy ilyen mocskos világban. Ők úgy tudják, hogy egy bárban dolgozom, ami végül is nincsen messze az igazságtól. Azt hazudtam számukra az elején, hogy a raktárban pakolok, aztán ahogy egyre több pénzt sikerült összeszednem, már úgy tudták, hogy a pultban is segédkezem. Édesapám, ha rájönne, hogy korabeli férfiaknak táncolok és jó pénzért még mást is kínálok nekik, azt hiszem belepusztulna. Számára mindig az a kislány leszek, aki a szétszakad plüssmaciját maga után vonszolva fut elé, amikor hazaér munkából. Sajnos azonban az a lány, már régen nincsen ezen a világon.

A mai este nagy dobásnak ígérkezik. Valami gazdag ficsúr legénybúcsújára bérelték ki ezt a putrit. Nem tudom felfogni, hogyha valakinek sok pénze van, akkor miért éppen a város szélén található lepukkant helyet választja, azok helyett, amik a központban vannak. A bútorok régiek, a mennyezet omladozik, a fények retkesen világítanak. Ide maximum a város legalja jár, nekem pedig ezért felel meg, mert esély nincsen arra, hogy bárkivel összefussak, aki ismerhet.
Nagy a készülődés. Mindenki sürög-forog. A legtöbb lány magára kapta legújabb ruha csodáját, annak reményében, hogy mindenhogyan jól megtömik. Én viszont egyáltalán nem éreztem ezt a vágyat magamban. Főleg azért, mert a mai elméletileg a szabadnapom, így itt sem kellene lennem. Azonban Morgen, az a nagy hasú faszkalap, aki elméletileg vezeti ezt a lepratelepet, úgy határozott, hogyha nem akarok megint egy hatalmas mokkát a szemem alá, akkor itt kell lennem. Hát itt vagyok, de a lelkesedésem még annál is gyatrább, mint lenni szokott. Életem eddigi legrosszabb formájában libbenek ki a megérkező férfiak elé, hogy újfent eljátszhassam a főszerepet egy rossz komédiában. Minden eshetőségre felkészülve érkezem meg a parkettre, ám amit ott látok az elképeszt. Fejhez szorított fegyverek, pulthoz lökött alkalmazottak, térden csúszva könyörgő főnök. Ezek bizony nem legénybúcsúra, hanem mészárlásra jöttek és az egyikük éppen felém kacsintgat.
A nap sugarai táncolnak szemeim előtt. Pilláim lassan nyílnak szét, semmi ismerőset nem látok. A fejem zsong, a bordáim veszettül sajognak, jó pár percbe telik, mire elkezd tisztulni a látásom. Óvatos mozdulatokkal ülök fel. A szoba egy lepukkant, pisitől és hányástól bűzlő koszfészek, amelynek falán egy félig megrepedt tükör lóg. Első lépteim az ablakhoz vezetnek, amely éppen munkahelyemre ad kilátást. Pontosabban a volt munkahelyemre, ugyanis annak helyén már csak egy nagy halom, füstölgő hamu ácsorog. Az érzéseim kavarognak, egyszerre vagyok dühös, rémült ugyanakkor felszabadult. A felismerés, hogy többé nem kell betennem a lábamat a küszöbön, minden eddigi jó dolgot felülír. Megkönnyebbültem. Ugyanakkor nagyon zavart vagyok.
Egy újabb nyilallás jelzi, hogy nem lehetek annyira boldog. Kezemmel lassan felhúzom a póló szélét és megrökönyödve látom a hatalmas zöldes-sárgás foltot a bordáimnál. Jobban szemügyre veszem, s rájövök, hogy ez nem egy ütéstől származik, bizony többet is kaptam. Nem értem, hogyan kerültem ide és mivel hajt a kíváncsiság, apró jelek után kezdek el szemeimmel kutakodni. A székre pár ruhadarab van dobva, amelyek eléggé férfiasak és elnyűttek már, közelebb merészkedek hozzájuk és akkor látom, hogy a pulcsi zsebében kevés pénz és egy cetli található. "Élj okosabban!"
Hasznos tanács, de bizony ahhoz ennek minimum a tízszeresét kellett volna itt hagynia nekem.  
A zuhany alatt állva rémképek ugrottak be az előző estéből. A barna igéző szempár, amely meglátott, s amelynek gazdája olyan erővel lökött hátrafelé, amelyet még nem éreztem. Jó pár ütést mért rám, miközben szitkozódott és többször is megkérdezte, hogy én mi a francot keresek itt. A szemei újra és újra bevillannak, hiszen már láttam őket. Tudom, hogy ismerem, csak még nincsen meg a kép, hogy kihez is tartoznak. Ennyi van meg. Egy utolsó lökésének köszönhetően bevertem a fejemet a kis asztal sarkába és a következő az volt, hogy itt vagyok. Megmentett.

23 évesen
Az élj okosabban felhívásnak eleget téve igyekeztem elkerülni az elmúlt hónapokban az olyan helyeket, ahol a testemmel kellett gazdálkodni. Mindenféle alja munkát elvállaltam, hogy továbbra is járhassak egyetemre. Volt egy kevés félretett pénzem, amelyből mindig adtam a szüleimnek. Ők nem tudják, hogy mi történt, hogy miért tűntem el pár napra. Abban az állapotban nem volt merszem eléjük keveredni, így a jó akarómtól kapott pénzből néhány napig még élveztem a motel örömeit.
Az egyetem folyosóit sosem róttam egyedül, mindig kerestem szaktársaim társaságát. Az új munkarendemnek köszönhetően még bulizni és szórakozni is el tudtam járni velük, most már kezdtem a csapatuknak a tagja lenni, nem pedig a különc.
Így keveredtem bele egy olyan forgatagba, melyet tizenévesen megvetettem. Az erkölcsi normák sutba lettek dobva, egy bűnszervezet oszlopos tagjává váltam, méghozzá úgy, hogy ez kezdetben fel sem tűnt.
Apró, cseprő lopásokkal, csínyekkel kezdődött az egész. "Úgy sem mered..." felhívás mindig sikeres volt. Rágó, csoki, napszemüveg és egyre nagyobb és értékesebb dolgok. Pár hónapon belül a ruhatáram már nem állt másból csak összelopott holmikból, s nem szégyelltem magam miatta.

Jelenleg, 25 évesen
Újra táncolok. Szánalmas, mi? Pedig ez csak egy tökéletesen kidolgozott terv része. Az egyetem végeztével, sikeresen kerültem bele abba a körforgásba, hogy a friss diplomásokat nem hajlandóak felvenni, csak x számú tapasztalattal. Hát köszönöm. Választhattam volna azt, hogy ismét pitiáner munkákat vállalok el, melyekért nem kapok lakásra sem elegendő pénzt vagy a táncot. Így lett a tánc.
De már korántsem olyan formában, mint az elején. A város egyik legelitebb bárjában vagyok, riszababa, így nem a mocsoktól, nyáltól és takonytól bűzlő férfiaknak tetszelgek, hanem a gazdagabbik népnek. Ez pedig egy célra kellett.
A bűnszervezetnek még mindig tagja vagyok, s már kinőttük a csokik, rágók lopkodását, nagyobb falatokat keresünk. Mindegyikünk állása azt a célt szolgálja, hogy kerítsen egy potenciális jelöltet, akit a megfelelő feltérképezés után, könnyedén megkopaszthatunk.