nom. Minden nap egyre nehezebb. Tudom, hogy a cél érdekében kell ezt tennem, azonban naivan azt hittem, hogy életem ezen szakaszában majd a tengerparton fogom süttetni magam, a jókat hahotázok majd a szegény és szerencsétlen népeken. Erre...
Minden másnap rázom a fenekemet, hogy a pénzéhes, agyon iskolázott, szarházik fejére odakerüljön a kielégülés apró jele. Nem. Én olyan szolgáltatást nem adok, ha valaki erre vágyik, akkor takarodjon egy lebujba és vigyen magával vegyvédelmi felszerelést. Mert ezer és egy százalék, hogy elkap valamit.
Itt bezzeg mindenki figyel arra, hogy tiptop legyen. Tisztaság, rend és fegyelem, sokkal jobb mint a legelső. Ahhoz a putrihoz keiestb ez egy kastély és legalább a tahók kisebb csapata fordul csak meg. Így nem kell attól rettegni, hogy megverne valaki, a gondoskodna arról, hogy pár napig egy kilónyi vakolatot kelljen hordani. Hálám a mai napig üldözi azt, aki felgyújtotta a kócerájt. Talán egyszer még utol is éri.
Ma nem is kellene dolgoznom. Egy pihenő napomat kellett beáldoznom, hogy az egyik lányka az aktuális szerelmével kirándulni mehessen. Pfej. Majd megbánja még, tudom én. Ráadásul nem is a saját helyemen kell lennem, hanem egy teljesen idegen bárban. Eleinte nagyon nem tetszett a dolgok, aztán rájöttem, hogy lehet belőle még olyasmit kihozni, mely jó célt szolgál. Legalábbis számomra.
Ugyanis arra jó ez az este, hogy van lehetőségem új arcokat is látni. Felmèrhetem a terepet és kereshetek egy potenciális áldozatot. Ugyanis ezzel még nem sikerült felhagyni. Ráadásul eléggé elvagyok maradva. Az utolsó, akit én szalajtottam talán több, mint egy évvel ezelőtt volt. Ez rám nézve eléggé szégyenletes, így megígértem magamnak, hogy ha belepusztulok is, akkor szerzek egy potenciális balekot, akinek elegendő pénze van ahhoz, hogy dobbantani lehessen.
Ebben a munkában nem meglepő az, ha valamit zaklatnak. Szerencsére, amióta itt vagyok nem volt olyan kirívó eset, melyet jelentenem kellett. Ám most sikeresen futok bele egy pasasba, aki rajtam keresi Reinát, a lányt, aki helyett vagyok.
- Nem dolgozik - közlöm harmadjára, s hiába vagyok kedves, bájosan mosolygó, az alak nem érti, s már el is kapja a kezemet. Tudom, hogy egy esetlen lányka képe tükröződik rólam, de az a helyzet, hogy a férfi nagyon rossz emberrel kezdett.
- Nézze uram, elmondom utoljára, hogy nem dolgozik. Legyen jó fiú és eressze el a kezemet - nem félek. Elmúltak azok az idők, mikor ilyen alakok miatt rémálmok gyötörtek. Hangom nem kérlelő vagy elesett, teljesen normális hangerővel és hanglejtéssel beszélek hozzá. Ám ő nem tágít, még szorosabban fog, rángatni kezd.
- Anyád - sóhajtok egyet. A pulzusom szépen, lassan kezd emelkedni, pedig nem vagyok egy ideges fajta. Aztán szabad kezem ökölbe szorul és beküldök neki egy gyomrost, hogy egy kissé összezavarjam.
- Majd megismeri - fordulok az ismeretlen hang irányába egy okoskodó és diadalittas mosoly kíséretében. Miért hiszi minden faszi azt, hogy a nőknek szükség van védelemre? Lépnék is tovább, hogy a nyamvadt italokat, melyekre már öt perce várnak, végre kivigyem, ám a drága zaklató nem ért se a szóból, se az ütésből és ismét elkap. Mit elkap, magához húz, szorosan tart és látszik rajta, hogy elszállt az agya. Oké. Most már tényleg kellene az a segítség, szóval csak tekintetemmel keresem azt a "jólelkű" férfi embert, aki az imént segítséget ajánlott fel

zámolok magamban azért, hogy az idegrendszeremet sikeresen tartsam alapállásban. Az a baj velem, hogy már nem az a kislány vagyok, aki eltűri, ha a népek ostobák és értetlenek. Tudom én, hogy nem lehet mindenki agyoniskolázva, de azt hiszem az alapműveltség részének kellene lenni a ’nem’ szó értelmezése. Mert nem egy bonyolult, többszótagos szavacskáról beszélünk, mégis olyan sok ostoba van, aki nem ért belőle. Mint például ez a fickó. Tekintetéből is sugárzik a sötétség, s komolyan kezdem sajnálni azért, mert ennyire barom.
S bár tudom, hogy naivság azt képzelni, hogy egy jól irányzott ütés képes nevelni az embert, mégis valahol mélyen reméltem, hogy nem süllyedünk lejjebb. Ám mégis. Szorít, rángat és már a poharak is csörömpölnek a tálcán, ami nekem azért nem jó, mert az én jussomat tarkítja meg ez a gerinctelen féreg. Arcomon fintor van, nem sírásra görbül a szám, s a könnyek is elkerülnek, csupám a belső démonjaim harca ül ki és mutatja azt, hogy most bizony még baj is lehet. Kiáltani nem fogok, körbenézek, várok, hátha valaki felfogja, hogy éppen nem olyasmi zajlik itt, aminek kellene. Ja és azt mérem fel, hogy hányan látnák, mikor úgy ütöm ki a fószert, hogy az fel se kell. Sajnos túl sokan.
Lemondóan sóhajtok, és nyelek egy nagyot. Tekintetem elsötétül, már fejben le is játszom az egészet, még a magyarázatom is meg van a kopóknak, ám ekkor jön a hős, ki mégsem hagyja hátra az elesettet. Igen, itt az iménti csávóra kell gondolni, akit elhajtottam. Forgatókönyv szerint zajló jelenet közepette, legalább visszaszerzem a karomat, melyet immár a tálcától megszabadult kezemmel kezdek el masszírozgatni.
– Szép mozdulat – teszem hozzá elismerően. El is raktározom ezt a trükköt, hátha a későbbiekben még szükségem lesz rá. – Kösz – nézek fel rá, de többet nem teszek hozzá. Nem úgy tűnik, mint akit érdekelne a sorsom és pedig nem is az a fajta vagyok, aki elalél egy ilyentől. Valószínű, ha a saját munkahelyemen lennék, akkor még erélyesebben is kiálltam volna magamért, de az itteni szabályokkal sajnos nem vagyok tisztában. Még vetek futólag egy pillantást a „megmentőre”, aztán kiviszem végre azt a tálca italt, melyre már hosszú percek óta várnak. Nyilván nem kapok dicséretet a késlekedésért, de azért a jelenetet látva a fejemet se veszik.
Mire visszaérek a pulthoz már vár ott egy újabb tálcányi ital, mely nem máshoz, mint a tehetős társasághoz tartozik. Nem szeretek szembenézni olyanokkal, akik láttak egy pillanatra elesettnek, ezért kissé húzom a számat. De lerázom magamról minden bajomat, felveszem a fapofát és az elvárható, őszintének nem nevezhető, mosolyt, majd megindulok. Szépen kivárom, hogy az egyikük ledobja a három nyilat, aztán közte és a darts között átlibbenve, sikeresen megérkezem az asztalhoz, anélkül, hogy orra buknék. Nyilván ez nem nagy szám, de érezve magamon valamelyikük égető tekintetét, örülök, hogy nem a padlóról kell éppen felnyalogatnom a jégdarabkákat. Igen. Ők pontosan azon fajtának néznek ki, akik megtehetik azt, hogy erre utasítsanak.
Miután sikerül a poharakat letenni, s a kiürülteket összeszedni, felegyenesedek egy pillanatra. Tekintetemet lassan jártatom rajtuk végig, arcomról pedig semmit sem lehet leolvasni, pedig gondolataim eléggé sűrűek. Látok én itt sok mindent, amit jól bevések a memóriámba, mert bizony úgy gondolom, hogy ebből még hasznot húzhatok. Pénz, önteltség, kitágult pupillák, koordinálatlan mozgás és nem is egy beképzelt arc. Ők pontosan azok, akikre szívesen vadászik az ember, na meg, akikkel egy magamfajta nem áll neki bájcsevegni, így hát megszakítva a félperces szünetet, fel is veszem a tálcát és már fordulok is. S első lépésemmel majdnem sikerül belegyalogolni egy nyílba, ami éppen az orrom előtt süvít el.
– A rohadt…. – nem fejezem be, mert még van bennem annyi, hogy időben eszméljek. Ezek nagypályások, se nem szabad előttük hisztérikus kirohanást művelni. No meg, nekem az amúgy sem kenyerem, jobban szeretek törni - zúzni. Ám az idegen hellyel túlzottan le vagyok korlátozva. Sajnos.

a ez az este véget ér, biztosan úgy fogom felhívni a drágaságot, hogy sokkal tartozik. Tudtam én, hogy nem lesz egy egyszerű menet, de nyilván nem számoltam mindennel. A saját munkahelyemen ez teljesen más tészta. Ott a szabályok lazábbak, megvédhetem magamat, ha éppen arról van szó. Sőt, a vendégek már tudják, hogy hozzám jobb nem is szólni, mert ha éppen olyan kedvem van, lazán behúzok bárkinek. Ám itt. Itt nem játszhatok a saját szabályaim szerint, s nyilván ez eléggé feltűnő. Csak ennek tudom be azt a nyilat és azt, hogy a gazdája éppen el akarja nekem játszani a nagyfiú vagyok, sok pénzem van, ájulj el tőlem darabot. Bárcsak meghatna vele.
– Aha – ásítok egyet. Nem fog egy ilyennel megfélemlíteni, nem olyan fából faragtak. – Ez pont olyan véletlen volt, mintha én nyakon öntöttelek volna az egyik itallal – tegezem? Igen. Lehet, hogy nagyságos uraság, de nem lehet sokkal idősebb nálam. Illetve, nálam a tisztelet jele lenne, ha magáznám. Ám ezzel a gyerekes viselkedéssel, egyáltalán nem érdemli meg. Inkább nevetést, s szánalmat ébreszt bennem, ahogy a nagyfiút igyekszik játszani. S míg ez így van, nem fogom megadni azt a tiszteletet és bánásmódot, amihez valószínűleg pólyás kora óta hozzá van szokva.
– Olyan törékeny, mint a fitos kis orrod– ásítok újfent. Szemtelen és provokatív vagyok, nem érdekel, hogy a következménye mi lesz. Az ilyen gazdag ficsúrok mindig is ellenszenvet ébresztettek bennem. Éppen ezért kerültek bele a látószögembe. Azt keresem itt, hogy melyikük érdemelné meg leginkább, hogy a következő akció áldozatává váljon. Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen hamar megtalálom közöttük a legmegfelelőbb alanyt. Csak rá kell nézni. Beképzelt, pöffeszkedő és éppen azon van, hogy engem alázzon. Tökéletes példány egy jó kis rabláshoz.
Összeszűkült szemekkel nézek a földön landoló üvegdarabokra, majd felemelem a fejemet és a szemben állót kezdem vizslatni. Izgatja a fantáziámat, hogy vajon mire jó neki ez, mert az én elmémben több opció is felmerül. A fütyköse túlságosan kicsi, s magamfajták bántalmazásával próbál kompenzálni, esetleg éppen csorba esett a becsületén, s nincs jobb dolga, minthogy bizonygassa magának, mekkora királycsávó, mert apucinak sok pénze van. A haverjait elnézve még az is felmerül bennem, hogy bizony ezzel akarja kimutatni foga fehérjét, abban leli örömét, hogy másokat megaláz, s mit ad isten én éppen kapóra jövök. Hiszen az imént megmentett, amivel látták egy olyan oldalát, melyet talán nem lett volna szabad. Így legalább megmutathatja nekik, hogy egyik kezével ad, a másikkal pedig sokkal többet vesz el. Ettől aztán biztosan fasza gyerek lesz mindenki szemében.
– Elég szar lehet az életed, ha pincérlányok megszégyenítésével kell bizonyítanod a talpnyalóidnak, hogy te vagy a főnök – szólalok meg végül. Hangszínem nyugodt, a hangerő melyet szavaimmal megütök nem halk, de nem is hangos. Látszólag nem hat meg, amit művel, ám miközben kiejtem a szavakat, magamban mantráznom kell. Nem a te állásod, ne rúgasd ki.. Nem a te állásod, legyél okos… Sajnos a szám túlságosan nagy, s az önbizalmam sem olyan kevéske, mint az ilyen helyeken dolgozóktól megszokott. Nem, nekem nincsenek milliárdjaim, apukám nem rak a fenekem alá semmit, s ha pisilnem kell, nem hoznak ide helybe egy wc-t. Viszont éppen ezért vagyok erős, mert mindig küzdenem kellett az ilyenekkel, mint ez a férfi.
– Majd felszedi valaki, akinek ez a dolga, de abban biztos lehetsz, hogy nem fogok elesetten hajolgatni előtted, hogy esetleg még pofán is rúgj – a tálcát magamhoz veszem, majd lépek egyet oldalra, s ha enged, hát indulok tovább a dolgomra. Én igyekszem jó lenni, s nem balhét csapni, de ha ez a fickó tovább hergel, lehet, hogy a kezemben lévő tárgy csakhamar az arcának fog csapódni. Nem érdekel, hogy védelmezik, nem érdekel, hogy nagyobb darab, mint én. Attól, hogy pénzes és ennyi álszent kutya van körülötte, nem ér többet az élete, mint az enyém. Sőt..