Nos, hogyan is tudnám kellő pontosággal bemutatni azt az embert, akit reggelente a tükörben pillantok meg, úgy, hogy még egy ismeretlennek is jó képet adhassak róla? Bizonyára mindenki feltette már életében magának legalább egyszer azt a kérdést, hogy „Ki vagyok én?” Egy átlagos, élettel teli lány, akinek konkrét elképzelései vannak a jövővel kapcsolatban? Többek között arról, hogy hogyan lesz sikeres minden szerepében és válik majd hőn imádott szerelme egyetlen királynőjévé? Vagy talán olyas valaki, aki teljes reménytelenséggel és lemondással réved a csillagokba, bízva abban, hogy majd ők megadják a helyes választ az élet nagy kérdéseire? Vagy talán minden egyben? Valaki olyan, aki kicsit céltudatos, kicsit bohém és talán még a bolyongó szerepét is felveszi ebben a nyüzsgő világban?    
Na jó…elég ezekből a mély, filozófiai gondolatokból.
A helyzet ennél sokkal egyszerűbb. Mondhatnám azt is, hogy én lettem az „álmaitól megfosztott, apuci kicsi, sikeres lánya”, de akkor ezt az egészet egy nagy hazugsággal kezdeném. Vagyis, ha jobban belegondolok annyira nem is nagy hazugság, tekintve, hogy valóban én vagyok apám kicsi lánya, akit kiskorában talán még el is kényeztetett, azonban az álmaimat sohasem voltam hajlandó elengedni. Már hét éves koromban mindent megtettem, hogy bebizonyítsam a tanáromnak, hogy egy napon énekes leszek. Ezért nagyon alaposan betanultam egy karácsonyi dalt, hogy majd előadhassam az iskolai műsorban. Így is lett és bár rövidtávú álom volt, egy nap erejéig valóban énekes lehettem, a magam módján. Persze azóta már nagyobb dolgokat is véghez vittem az életem során. Kezdetben nagyon szerettem rajzolni és eldöntöttem, hogy tetováló művész leszek, aki majd segíti az emberek személyiségét kibontakoztatni a testükre varrott kis szimbólumok segítségével. Ez az ötletem azonban nem nyerte el teljesen a szüleim tetszését, tekintve, hogy amióta az eszüket tudják, üzlettel foglalkoztak, nem is akármilyennel és nem tudták elképzelni, hogy az egy szem lányuk majd valami rock-zenétől dübörgő, füsttel teli kis szobában, kitetoválva varrjon másokat. Így hát, kompromisszumot kellett kötnünk. Mindig is az üzleti irányba terelgettek, mert tudták, hogy elfog jönni a nap, amikor nekem kell átvennem a cég irányítását. De ezzel együtt azzal is tisztában voltak, hogy nem fogom elengedni azt, amit szeretek. Megegyeztünk, hogy elvégezhetem a tetováláshoz szükséges tanulmányaimat és még szabadidőmben dolgozhatok is majd benne, de első sorban az üzleti élet felé kell vennem az irányt.
Hogy rám tukmálták-e ezt az általuk már megkreált életet? Igen, ez történt, de csak néha bánom. Nem én vagyok a tökéletes döntések és az erkölcsiség királynője, de "a szükség nagy úr" és ezt nem szabad elfelejteni!
Valahol meg azt érzem, hogy szükségem volt az e fajta iránymutatásra, még ha túlságosan erőszakosnak is bizonyult néha, mert számomra ez a kettő ad ki valami olyan harmadik, egész dolgot, amit úgy hívok, hogy az életem. Sem az egyik, sem a másik nem működne egymás nélkül. Szeretek a cégnél dolgozni, szeretem az ezzel járó előnyöket, szeretem az életem minőségét, de ugyanakkor kell egy hely, egy olyan cselekvés, amiben elengedhetem magam és a fantáziám, a kreativitásom na és persze, a hivatalos, céges ügyeket is. Kicsit úgy érzem magam, mint valami kettős ügynök, de én abban hiszek, hogy sok mindent összelehet párosítani egymással, csak meg kell találnunk a megfelelő darabokat.
Így hát, lehetek én a karrierista, erős, tekintélyelvű, olykor kemény és kíméletlen őszinteségű, magas sarkúban topogó üzleti partner az orosz származású édesanyám temperamentumával és lehetek a farmer nadrágban és tornacipőben flangáló, kék szemű, szöszi tetováló, - persze szigorúan betartva az aktuális divat által diktált ütemet, mert számomra roppant fontos a megjelenés és benyomás - , aki leveti magáról az üzlet mocskát, majd megmártózik a szürke hétköznapok örömeiben. Jól látható tetoválásaim nincsenek, rejtett helyekre varrattam őket, hiszen minden munkának megvannak a maga kritériumai. Csupán két darab ékeskedik a testemen: egy a jobb oldali bordámon. Ez egy idézet, hogy mindig legyen motivációm: „A kitartás az, amitől az álomból valóság lesz”. A második egy kis virág, a jobb lábfejem jobb oldalán.
Imádok szórakozni és élvezni az éjszakai életet, amikor a város fényekbe és hangos nevetésekbe burkolódzik, persze szigorúan egy (vagy több) pohár borral (vagy koktéllal) a kezemben.    Utálok könyveket olvasni és untat a tv. Helyette beteszek egy jó zenét és torkom szakadtából éneklem, hogy:


Nem szeretem a csokit, de imádom a gumicukrot. Törtető énem muszáj néha lecsillapítanom egy kis yoga-val, heti 3x. Legnagyobb félelmem a magasság, ebből nem tudok álmokat kreálni, valamint borzasztó rendetlen vagyok, de szerencsére ezzel nem én birkózom meg, hanem a bejárónőm.  

Hmm… Nos, legyen elég egyenlőre ennyi, aztán a többit is megtudhatod majd, ha leszel olyan szerencsés helyzetben, hogy megismerj egy egészen pontosan, 170 cm magas, tömör izgalmat.
Meg van az az érzés, amikor reggel ébredezel egy nagy, puha ágyban, élvezve a reggeli napfelkelte minden egyes sugarát, ami az arcodra vetül? Annyira nem akarod, hogy ez most megszakadjon, hogy a szemedet is csak félve nyitod ki, nehogy hirtelen véget érjen ez a varázslatos érzés.
Én pontosan ezt éreztem nagy mosollyal az arcomon, egészen addig, amíg hangos csörgésbe nem kezdett az éjjeli szekrényemen pihenő mobiltelefonom. Szombat van és még a nap sem kelt fel teljesen. Ki kereshet ilyenkor? Miért nem alszik még ő is? – kérdeztem magamtól álmosan, miközben csukott szemmel a telefonomért nyúltam, melynek kijelzőjén az „apa” felirat villogott. Hátamra fordulva visszacsuktam a szemem, miközben felvettem a hívást és egy halk, gyenge „Hello apa” jött ki a számon.
- Zoya…beszélnünk kell. Hol vagy most? – kérdezte, érezhetően nagy feszültséggel a hangjában. Az apám legtöbbször nagyon higgadt és pozitív, azt hiszem, ezeket tőle tanulhattam, mert édesanyám sokkal nagyobb vérmérséklettel bír. Persze azért akad belőle is bőven olyan mentalitás, amit sikerült átültetnem magamba.
- Hol lennék szombat kora reggel, apa?! – kérdeztem vissza, iróniával a hangomban. – Itthon, az ágyamban. De miről kell beszélnünk? – most már egyre nagyobb kíváncsiság volt bennem és a szemem is egyre tágabbra nyílt, elveszítve magából a reggeli ébredéssel járó álmosságot.
- Baj van, kérlek azonnal gyere be a céghez, nincs sok időnk. Ez nem telefon téma. – fogalmam sem volt, hogy mire gondoljak, mi lehet ez az óriási dolog, ami ennyire kizökkenti az apámat a maga örökös nyugalmából. Rögtön feljebb ültem az ágyamban és a könyökömre támaszkodva újra értetlenül a telefonba szóltam.
- Rendben, indulok azonnal. De kérlek, mondj már valamit! Miről van szó? – eközben már ledobtam magamról a takaróm és a gardróbom felé igyekeztem, hogy kiválasszam, mit vegyek fel ehhez a zavaros lelki állapotomhoz. Az apám még mindig hallgatott. – Haló? Itt vagy? Hallasz engem, apa? – álltam meg a ruha válogatása közben, majd értetlenkedve a telefon kijelzőjére néztem, ami azt jelezte, még mindig hívásban vagyunk.
- Igen, itt vagyok, csak… - sóhajtott nagyot. – A cég…csődbe ment. Segítened kell! – bökte ki nagy nehezen. A szemeim amennyire csak lehetséges, teljesen kikerekedtek a döbbenettől. Az ujjaim mozdulatlanul pihentek az egyik vállfán és én csak hitetlenkedve néztem magam elé.
- Te meg miről beszélsz? – kérdeztem magamhoz térve, egyre ingerültebb hangnemben. – Mi az, hogy csődbe megy? Egy cég nem megy csődbe egyik napról a másikra. Mi a franc folyik itt? – ekkor már magamból kikelve vontam kérdőre az apám, aki egy szót sem szólt hosszú másodpercekig, amik szinte éveknek tűntek. Azt éreztem, hogy le kell ülnöm és erőmtől megfosztva rogytam az ágyra. Még mindig nem fogtam fel, hogy ez mit jelenthet. Ez az életünk, a szüleim ezzel foglalkoznak már évtizedek óta. Ez a jövőm, erre építettem fel mindent. Nem veszíthetjük el!
- Tudom, tudom Zoya, de kérlek most… ezt ne itt beszéljük meg. Be kell jönnöd az irodába, hallod? Mint mondtam, nincs sok időnk és fontos, hogy tisztázzuk a dolgokat. – a szavai fájdalmasan csengtek abban a mérhetetlen nagy csendben és rémületben, amit a szívemben és a fejemben egyszerre éreztem. Zavartan túrtam a hajamba, miközben beleharapva alsó ajkamba még mindig csak az ablakomon át bámultam a reggeli napfénnyel borított városra.
- Rendben. Indulok. – csak ennyi fért ki a torkomon.
Nem hiszem el, hogy csak most szólnak. Megannyi kérdés és összerakatlan képkocka volt a fejemben és miután kinyomtam a telefont, azonnal felálltam, hogy a lehető legnagyobb gyorsasággal készüljek el. Egy egyszerű fekete öltönynadrágot húztam sietve magamra, egy bordó, puha garbóval kombinálva, majd rohantam is a fürdőszoba felé, hogy valami élettel teli arcot varázsoljak magamra, tekintve, hogy olyan sápadt arc nézett rám vissza a tükörből, hogy még én is megijedtem egy pillanatra. Ezután lerohantam a lépcsőn, szaladva a kijárat felé s eközben még majdnem fel is löktem szegény Sophie-t, a bejárónőmet, aki kávéval igyekezett a reggelivel megterített asztal felé.
- Oh! Zoya kisasszony, nagyon saj…
- Nem, én sajnálom Sophie! – fojtottam bele a szót, magamra kapva a kabátom és a magassarkú csizmám. – Most el kell rohannom, ha bárki keresne, majd este jövök! Sophie meglepetten nézett rám és zavartan bólintott. Felkaptam a kocsi kulcsom és már a következő pillanatban úton voltam az irodába.
Őrült tempójú vezetés következtében hamarosan megérkeztem a hatalmas, majdnem hogy üvegépület bejárata elé, s azonnal a lift felé vettem az irányt, hogy felvigyen a tizennegyedikre. A liftben egyedül álltam, hiszen szombaton senki sem tartózkodik az épületben. Így viszont a magányos csend is jobban ránehezedett a lelkemre. Végig azon gondolkodtam, hogy ennek milyen folyamata volt és hogy hogyan tudnék segíteni? Hiszen még éppen hogy most végeztem el az egyetemet, egy pár hete csak, hogy a kezembe kaptam a diplomám. Persze az igaz, hogy már a hallgatói éveim alatt is itt voltam gyakornok és már valamennyire volt lehetőségem, hogy bele lássak ebbe a világba és pont annyira tisztában vagyok a nehézségekkel, mint az előnyökkel. Ez azonban még közel sem elég.
A lift éles csilingelése rántott vissza a messzemenő gondolataim és ahogy az ajtajai elváltak egymástól, szomorúan löktem el magam a korláttól. A liftfülképből kilépve egyenesen az apám irodája előtt találtam magam. Nem hezitáltam egy másodpercet sem, szinte azonnal feltéptem az ajtó kilincsét és kérdően néztem szét, amikor beléptem. Egyértelműen érezhető volt a feszültség a levegőben, nyomasztó csend telepedett mindenre és mindenkire odabent. Az apám álla az összekulcsolt kezein pihent az asztala felé könyökölve és összehúzott szemöldökkel, fáradt tekintettel bámult maga elé. Az anyám nem sokkal távolabb, fekete, elegáns ruhájában és zavaróan magas tűsarkújában állt, mellkasán összekulcsolt kezeivel, miközben kifelé az iroda ablakán, merengő szemekkel figyelte a várost. De, ami a legjobban meglepett, az Cole jelenléte. Igaz, hogy a családjaink évek óta kimagaslóan jó kapcsolatot ápolnak egymással, de nem gondolom, hogy bármi köze lenne ahhoz, hogy családi szinten hogyan próbáljuk meggátolni a cég csődbe menését. Apámmal szemben ült, a bőr fotel kartámláján pihentetve kezeit, ujjaival pedig türelmetlenül dobolt, miközben keresztbe tett lábakkal a plafon felé bámult.
- Zoya! – köszöntött először az anyám nagy öleléssel, melyet alig volt erőm viszonozni és keserű mosollyal az arcán, kezével beljebb invitált.  
- Itt vagyok. Most már elmondhatnátok, hogy mi folyik itt. – idegesen dobtam le a táskám az egyik székre, kérdőre vonó tekintettel pásztázva a jelenlévőket.
- Zoyaa! De jól nézel ki! Nagyon örülök, hogy látlak, már egy ideje pont keresni akar….
- Cole, kérlek! – állítottam meg monológját egy kézmozdulattal és kissé elfordított fejjel, lehunytam a szemem és csak nagyon sóhajtottam. Láttam az arcán a meglepettséget, de annál már azért jobban ismert, hogy tudja, ilyenkor nem viccelek és engem nem tud beetetni és megnyugtatni ilyen kedveskedő szavakkal. Zsebre dugott kezekkel állt meg mellettem és fogait összeszorítva lebiccentett fejjel várakozott. Fél szemmel, kérdően visszanézett rám és én folytattam.
- Hagyjuk most a bájcsevejt! Egyáltalán nem érdekel, hogy mit követel meg az illem. Ugorjuk át a „foglalj helyet!” „vedd le a kabátod” vagy a „kérsz egy kávét?” sablon mondatokat!  Egyetlen dolog érdekel. Hogy jutottunk a csőd szélére? Apa? – a fejem egyenesen felé fordítottam és mérges tekintettel vártam a választ. Azt láttam rajta, hogy már nem tudja magában tartani a szavakat, mindent elakar mondani, de túl hosszúnak és bonyolultnak tűnik a történet ahhoz, hogy elkezdje. De muszáj volt:
- Amíg az egyetemet csináltad, anyáddal jobbnak láttuk, hogy ha nem terhelünk a problémákkal. Úgy gondoltuk, hogy boldogulunk ezzel az egész helyzettel. Nem sokkal később szembe jött velünk egy lehetőség. Egy pályázat. Abszolút jó esélyekkel indultunk és tudtuk, hogy ha ezt megnyerjük, elfelejthetjük, hogy probléma lett volna a fenntartás. Eddig végig ezen dolgoztunk és látszólag jó úton is haladtunk. De… tévedtünk. Nem számoltunk egy másik, nemrégiben befutott céggel, akik szinte… egy hét alatt előztek meg minket. Olyan hírtelen történt, már szinte kezdtük elfelejteni azt is, hogy valaha is felmerült a csőd lehetősége. – feszült figyelemmel néztem az apámat és az a nagy sötétség kezdett kivilágosodni.
- Soha nem vettem észre, hogy ezelőtt nehézségeink lettek volna…- mondtam értetlenkedve, hírtelen hátat fordítva az apámnak és lassan sétálgatva az irodában.
- Mert nem is voltak pénzügyi gondjaink. Egyszerűen gyors váltás, nehézség történet az ágazatban, amire nem voltunk felkészülve. Persze igyekeztünk felzárkózni, de itt újabb problémák jöttek. A részvénytulajdonosok észrevették, hogy már nem minden megy olyan simulékonyan a cégen belül, mint ezelőtt. Hát elpártoltak…kell még folytatnom? – magyarázta feldúltan az apám, majd rám nézett.
- Igen! Igen, kell! – válaszoltam visszanézve rá, miközben remegő kezemmel beletúrtam a csapzott hajamba, ami a sietség közben összekócolódott. Iszonyatosan dühös voltam, de eközben borzasztó sajnálat öntötte el a szívemet. Csak kímélni akartak…
- Mondjuk folytasd azzal, hogy mi köze ennek az egésznek Cole-hoz és én hogy jövök a képbe, friss diplomával és a csekély kapcsolataimmal? – ekkor mindannyian összenéztek és egymásra vártak, hogy ki kezdje el. Én széttárt kezekkel vártam a választ, de senki nem felelt. Cole törte meg a csendet, aki néha idegesítően hozza a milliomos ficsúr szerepét.
- Zoya, kérlek, nyugodj meg! – végig simította a vállam és már kezdte volna megint… - Nem, hagyj! Nem bókokat és kitérőket akarok hallani, hanem válaszokat, érted?
- Rendben! Választ akarsz? – váltott hangnemet egy feszültebb és keményebb oldalát elő véve. Én bólintottam, a szüleim rémülten néztek egymásra.
– Hajlandó vagyok megmenteni a cégeteket, egy feltétellel. Figyelsz? – kérdezte.
– Te? – nevettem fel, cseppet sem jó kedvemben.
– Igen, én. Bár tudom, hogy azt gondolod olykor az apádról, hogy ő a Mindenható, de ki kell hogy ábrándítsalak, még az üzletben sincsenek örök győztesek. Mindig van fent és lent. Ebben az esetben pedig nagyot fordult veletek a kocka, aminek meg kell hogy mondjam, nem örülök. Tényleg. De ha már így alakult, ki kell hogy hozzam belőle a legtöbbet. – mondta.
– És mégis mivel? – Cole 3 évvel idősebb tőlem, a családjaink által ismerjük egymást, de semmi komolyabb, barátságnak nevezhető dolog nincs köztünk, sőt, néha kifejezetten idegesítjük egymást. Teljesen mások vagyunk, rengetegszer szurkáljuk egymást az üzleti ügyeken belül is. A szüleink sokáig úgy gondolták, hogy remekül passzolnánk egymáshoz és alig várták, hogy bejelentsük a kapcsolatunkat, de ez sosem történt meg, mind annak ellenére, hogy számos programot és közös pontot kínáltak fel nekünk. Számunkra csak világosabb lett, hogy teljesen más utakon járunk.
- Mint mondtam, hajlandó vagyok segíteni, abban az esetben, ha… -állt meg egy másodpercre és egy röpke pillantást vetett a szüleimre, akik mindketten lesütött szemmel álltak egymás mellett.
- Hozzám jössz feleségül! – mondta, majd undorítóan nagy büszkeséggel mosolyodott el. A szemem újra kikerekedett és nem tudtam, hogy most sírjak vagy röhögjek? Hiszen ez nevetséges. Nem is tetszem neki.
– Hogy tessék? – ekkor feszült nevetés tört ki belőlem. – Te teljesen megörültél? Mi ez? A középkorban érzed magad? – üvöltöttem az arcába, miközben hevesen gesztikuláltam a kezemmel.
- Nem, nem őrültem meg. Pontosan most jött meg az eszem. – nézett rám komoly tekintetével.
- Folytasd! – éreztem, hogy ez nem az, aminek gondolom. Hogyha valójában engem akarna, nem így érné el. Valami más áll a háttérben és én nagyon kíváncsi voltam rá.
- Mint tudod, évek óta küzdök az apám bizalmáért, a bátyáméval szemben. Frank totál alkalmatlan a cég irányítására annak ellenére, hogy idősebb. Neki nem ez az útja, de a szüleim képtelenek ezt belátni. Vakon hisznek abban, hogy az ő nagy fiúk egy napon majd megkomolyodik és befolyásos üzletember lesz. – nevette el magát, majd egy pohár italt töltött ki magának az iroda asztalán pihenő Bourbon whiskey-ből. Nos, az tény, hogy a hülye is látja ezt a helyzetet, hiszen Frank eddig amihez hozzáért az üzleten belül, az vagy azonnal tönkre ment vagy majd csak később. De a vége mindig ugyan az volt. Ellenben Cole-al, aki keményen dolgozik a jó hírnévért. Kezdtem megérteni, hogy milyen helyzetben lehet.
- Ebben egyetértünk, de hogy jön a házasságunk a képbe? – kérdeztem, majd az egyik fotelben foglaltam helyet, a szüleimmel szemben, akik izgatottan figyelték a párbeszédünket.
- Véletlenül meghallottam a szüleim egyik beszélgetését – mondta, de még mielőtt folytathatta volna, kérdőn, amolyan, „Véletlenül, mi?” arckifejezéssel néztem rá.
- Na jó…talán volt benne egy cseppnyi szándékoltság is, de most nem ez a lényeg. – folytatta belátva, mert tudta, hogy ennyire más ismerjük egymást. Fél mosollyal az arcomon fogadtam el a beismerést.
- Szóval, a beszélgetés alkalmával kiderült, hogy apám azt tervezi, hogy annak adja a cég irányítását, aki hamarabb bejelenti a házasságkötési szándékát. – felvont szemöldökkel hallgattam. Ez mennyire nagy hülyeség már? De kezdtem érteni.
- Mint tudjuk, - folytatta, - Frank a közelében sem jár ennek, hiszen képtelen lenne egy nő mellett megállapodni, viszont én jobb esélyekkel indulok. És itt jössz te a képbe! – mondta, majd büszkén rám mutatott két korty whiskey között.
- Még ha Frank meg is vesztegetne valakit, hogy mennyen hozzá, a mi kapcsolatunk sokkal előnyösebb lenne a szüleim szemében. Régóta ismerjük egymást, a két család jó kapcsolatot ápol egymással, ráadásul tizenéves korunk óta azt akarják, hogy egy párt alkossunk. Cserébe én új pályázatokat, befektetőket, na meg persze, pénzbeli támogatást nyújtok nektek.– mosolyodott el. Ha jobban belegondolok, ez ebben a formában teljesen világossá és érthetővé vált. Az anyám már kezdte volna:
- Kincsem, nem kell megten… - de a szavába vágtam.
- Rendben, benne vagyok! – felálltam és határozott fejbólintással fejeztem ki tetszésemet. A szüleim meglepetten néztek egymásra, majd rám, de úgy tűnt, még egy kicsit Cole is meglepődött, hogy ilyen könnyen ment.
- Hogy? – kérdezte az apám.
- Ugyan már, kérlek. Ez csak egy kis színjáték annak érdekében, hogy mindenkinek jó legyen. Mi nem veszíthetjük el a céget, Cole pedig megérdemli, hogy ő vegye át az irányítást a nőcsábász testvérével szemben. – vázoltam fel a tényeket. Talán nem mindennapi döntés ez, de attól még szükség van rá. Pontosan tudtam, hogy ez az egy esélyünk van, az apám valószínűleg már mindent megpróbált, mielőtt erre az ajánlatra jutottunk volna. Valószínűleg Cole szülei is segítettek volna, ahogy tudnak, de az nem lett volna elég. Egy ilyen házasság azonban nagyobb erőt tud mutatni a befektetők felé, hiszen ez majdnem olyan, mintha egyesülne a két cég, de valójában nem erről van szó. Meglehet, hogy nem ez a legtisztességesebb döntés, de Cole szüleinek is ez lesz kifizetődő, még ha ezt most nem is látnák be.
- Tudtam, hogy okos nő vagy te. – mondta Cole elismerően, kacér tekintettel pásztázva.
- Hej! – mondtam, feltartva felé a mutató ujjam.  – De ettől mi még pontosan tudjuk, hogy az esetek 90%-ban ki nem állhatjuk egymást, a maradék 5% -5%-ban pedig vagy egyetértünk valamilyen holdállás következtében vagy jófejre iszod magad! Attól, hogy gyűrűt húzol az ujjamra, még diszkérten mindketten szabadok maradunk és nem felejtjük el, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, ami véget ért, ha eljön az ideje. – gondoltam itt arra, hogy sajnos egyszer szinte minden kapcsolat véget ér, mondjuk a miénk majd azután, hogy mi helyreálltunk és Cole át veszi a céget.
- Pontosan – értett velem egyet. – Ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy azért esett rád a választásom, mert annak ellenére, hogy rémesen büszke és makacs vagy, egészen használható vagy az üzleti életben, hogy ha éppen nem vagy egy hisztéria. – bővítette ki az elemzésem. Hm, kicsit egyet is kellett vele értenem. Mélyen egymás szemébe néztünk és elmosolyodtunk. No, erről beszéltem. Felé léptem egyet és kezet nyújtottam, ezzel megpecsételve az alkunkat. Elfogadta és két kézrázást követően a szüleim felé fordultam, aki elismerően néztek ránk.
- Az én lányom! -mondta büszkén az anyám.
Pár héttel később hivatalosan is bejelentettük az eljegyzésünk, aminek természetesen mindenki örült. Később egyre nagyobb javuló tendenciát mutatott a cégünk is, köszönhetően Cole növekvő befolyásának, aki az eljegyzés után nem sokkal azt az ígéretet kapta, hogy ő kapja meg a céget. Összességében tényleg minden úgy alakult, ahogy arra számítottunk, egyet kivéve. Nem tudtuk, hogy néha ennyire nehéz lesz eljátszanunk a gerlepárt. Olykor komoly kellemetlenséget tud nekünk okozni, de ezen később csak röhögünk. Az életem nagy fordulatot vett. Az én tekintélyem is nagyobb lett a Building Globe-nál, ami több munkát is vonz maga után. Remélem, hogy jó döntést hoztam, mert egy ideig ez most így marad. Addig is, továbbra is élvezem az életem a maga furcsaságaival együtt.