Esik. Ez az univerzum legnagyobb tréfája. Hónapok óta nem esett Los Angelesben, nem igazán. Nem is emlékszem mikor zuhogott utoljára ennyire. Ez egy vicc.
„Remington, menjünk.“ Hallom anyámat, ahogy a ravatalozó fedett teraszáról odakiabál. Emlékszem még, két évvel ezelőtt még sütött volna a hangjából a melegség, amikor velem beszél. Eléggé ahhoz, hogy felmelegítsen az esőben. De nem ma, és talán soha többet nem. Ma csontig fagyok a hangjától. Még tízméter távolságból is érzem a feszültséget és meg sem próbálok elbújni előle. Megérdemlem, megérdemlek mindent. Bárcsak most agyoncsapna egy villám.
„Egy pillanat és megyek, várj meg a kocsiban.” Szólok vissza és anyám csak szúrós tekintettel bólint. Azt sem akarta, hogy jöjjek, és szerintem semmi baja nem lesz azzal, ha itt kell hagynia. Nem sajnálna, ha szakadó esőben kellene hazasétálnom és erős a gyanúm, hogy azt sem, ha közben elütne egy autó. Őszintén? Én sem.
Ahogy anyám eltűnik a perifériámról, visszafordulok a sírhoz. Fájdalmasan friss, fekete és mindent magába emésztő. Új lakójának neve büszkén virít a fehér márványba vésve és érzem, hogy hányni fogok.
Érzem, ahogy kihagy a szívem egyet. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de elképzelem, hogy ott szerepel, hogy testvér. Nyilvánvalóan elvesztettem minden jogomat, hogy a testvérnek tartsanak. Szörnyeteg vagyok.
Térdre rogyok a nedves földön és szinte érzem, ahogy bekoszolódik a ruhám. Nem foglalkozom vele, megérdemlem.
“Zozi” Sírni akarok. Ordítani és tombolni. Ki akarom adni magamból az elmúlt egy hát minden fájdalmát. Talán az elmúlt két évét. De nem megy. Nem érdemlem meg, még a testem is úgy érzi, hogy nincsen jogom a sírásra. Szúr a szemem, de könnyek nem jönnek, bármennyire is akarom. A saját börtönömbe vagyok zárva, ahol én vagyok a börtönőr.
“Annyira sajnálom Zozi… Hinned kell nekem… Sosem akartam… Nem tudtam… Azt hittem anya magával vitt… Azt mondta…“ Egyetlen mondatot sem tudok befejezni, de tudom, hogy ha a húgom most valahogyan hall engem tudja mire gondolok. Mindig tudja. Tudta…
Felpattanok a földről. Nem érdemlem meg, hogy itt legyek. Nem vagyok méltó senki bocsánatára. Egy szörny vagyok.
“Szeretlek Zozi. Annyira szeretlek, úgy hiányzol.” Sóhajtom. Nem tudok többet mondani. Ezer dolog van, amit még meg akartam vele osztani. Az egész élet például. El akartam vinni Disneylandbe, Londonba, vagy csak a strandra. Ott akartam lenni az esküvőjén, látni a gyerekeit, nevetni velük. De közben semmit mást nem akartam, csak, hogy boldog legyen.
Ránézek a sírra. Gyűlölte, ha Zoeynak hívta valaki. És a testvérem volt.
Elrohanok.
Ha az ember benn ragad egy égő házban, jó esetben először megfullad a füsttől. Ha szerencséje van. Ha nincsen, akkor először a hús olvad le a csontjairól kínzóan lassan, és vagy attól ájul el, vagy a szénmonoxidtól. Zoziak nem volt szerencséje. A pszichopata, önző idióta bátyja hagyta meghalni.
Kirohanok a temetőből, szinte beesem az autóba és erővel becsapom magma után az ajtót. Anyám a limuzin másik felében ül és úgy néz rám, mint egy darab koszra a cipője talpán.
“Remington. Jövőhéten New Yorkba utazol. Apád elintézte, hogy felvegyenek a Columbiára. Vettünk neked egy lakást Staten Island-en és csináltattunk neked egy bankszámlát. Még nem beszéltük meg pontosan mennyit, de rendszeresen fogunk utalni rá neked. Egy feltétele van.” Anyám hangja olyan mint a jégszilánk. Hideg és éles.
Ez volt az álmom, két héttel ezelőtt bármit megtettem volna érte. El akartam kerülni itthonról, New Yorkban élni. Művész lenni és annyi pénzt elszúrni designer ruhákra, amennyit nem szégyellek. Most, hogy megfizettem az árát rosszul vagyok tőle és a hideg futkos a hátamon. Tudom, mi anyám feltétele.
“Soha többet nem látsz.” Suttogom.
Mióta megtörtént az incidens anyám először néz a szemembe. Ugyan az a kék szempár néz rám, mint amit minden nap látok a tükörben. És ez épp úgy gyűlöl, mint a sajátom.
Csak néz és bólint. Nem beszélünk többet. Számára megszűntem létezni és azt kívánom, bárcsak én feküdnék a nedves földben most Zozi helyett.