Lake hangos sírása ébreszt. Az órára pillantok… te jó ég. Elaludtam. Már rég a kórházban kellene lennem. Ráadásul pont ma van egy fontos megbeszélésem és egy rendőrségi ügyem. No nem én vagyok az, aki bűnt követett el. Engem, csupán mint pszichológust vontak be az esetbe. Egyik legkedvesebb páciensem családi helyzete nem épp megfelelő, hosszú hónapok pereskedése és huzavonája lenne a mai tárgyalás. A kislány még csak hat éves, valamikor cserfes, bájos és vidám gyerek volt, a szülei közti konfliktus azonban teljesen kiölte belőle gyermeki énjét. Furcsán viselkedik szülei társaságában, képzeletbeli világba menekül az őt ért sérelmek elől. Odáig fajult a dolog, hogy kést rántott egy éjszaka apjára, aki jóéjt puszit akart adni neki. A világa teljesen felborult és az egykoron kedves kislányból egy agresszív, fájdalommal teli lény lett. Néha úgy érzem, nem ezt a hivatást kellett volna választanom. Főleg azóta, mióta megszületett a lányom. De az árnyoldalt is néha beragyogja a napfény. -Jézusom Lake, tűz forró vagy. – Ahogy ajkam homlokának nyomom, elfog a félelem. Legutóbb, mikor belázasodott, napokat feküdtünk a kórház csecsemő osztályán. Vírus fertőzést kapott, egy részem már lemondott róla, de hál istennek átvészelte. - Sss, semmi baj, ne sírj. – Ringatom karomban, miközben néhány melegebb ruhát igyekszem kihúzni szekrényéből. Nem sokkal később már felöltözve dédelgetem és bár fájó szívvel hallgatom keserves sírásást, magam is felöltözöm. Eljutni a kórházba a reggeli csúcsforgalomba teljesen lehetetlennek tűnik. Az emberek idegesek, én is az vagyok, a hátsó ülésen bömböl a gyerekem és nem tudom miért. Nyilván a láz okozza, de talán fájdalmai is vannak. Apró fogacskáit kocogtatja, épp csak kibújt néhány ínyéből. Vadul kapálózik a biztonságos székben, miközben keresi tekintetem a visszapillantó tükörben. Eszeveszett módjára tenyerelek a dudára, mikor úgy érzem, minden idegszálam elszakad. Sírásra görbül a szám, mintha villanyt kapcsoltak volna a fejemben. Tárcsázom a mentőállomás számát. Ismerős hang szól bele, reszelős, ideges beszédemből leszűri, hogy baj van. Nem telik el pár perc és szirénázó mentőautó parkol le tőlem pár autóval. -Fogalmam sincs, mi baja Cara. Reggel óta sír, magas a láza. – Hadarom ijedtemben, épp csak arra marad időm, hogy valaki kezébe nyomjam a kocsi kulcsom és kivegyem az anyósülésről a táskám. Két lélegzetvételnyi idő múlva pedig útnak indul velünk az autó. Végig a városon, kerülgetve az úton rostokoló járműveket. -Remington-hoz vinném. Szóljanak neki kérem, hogy Marlie az. – Lake elalszik a sok sírástól, vörösre duzzadt szemecskéit összeszorítja. A karomban viszem be az épületbe és fektetem le az első üres kórteremben. Hallottam, hogy telefonáltak neki, hol az istenben van már? -Semmi baj nem lesz tökmag. – Simogatom forró buksiját. Útközben lázcsillapítót kapott, attól aludt el. Nyugodtan szuszog, fel sem fog semmit abból, mennyire ideges vagyok. Összeszorul a torkom, ha belegondolok abba, mennyire nem akartam, hogy megszülessen. Hevesen tiltakoztam ellene, hisz a mostohabátyám az apja. Oliver-nek semmit sem jelentett, bár az elmúlt fél évben rendszeresen próbálkozott. Nincs szükségem senkire volt a válasz, valahányszor bepróbálkozott. Nos, ami azt illeti, igenis szükségem van valakire, aki elfogad minket. Kettőnket, mert ha egy férfi nem akarja a lányom, akkor engem se akarjon. Együtt megyünk a kapcsolatba, akár tetszik, akár nem. Kövér könnycseppet morzsolok el szemem sarkában, majd megejtek egy gyors telefont az osztályra, melyen dolgozom. Megértőek, a mai időpontokat betegségre hivatkozva lemondják. Kevés embernek van ilyen megértő főnöke, mint amilyen nekem van. -Marlie! – Hirtelen pördülök meg a sarkamon. – Cara az. - Remy nemsokára érkezik, addig megnézném a lázát. – Halkan becsukja az ajtót, óvatosan bánik a lányommal, aki mindebből semmit sem érzékel. Úgy alszik, mint a bunda.
Nem voltam bent, mert épp szabadságon voltam, Long – Islanden anyám hétvégi házában, a környék alkalmas volt hegymászásra főleg a Montauk reptér közelében, egy kisebb sziget Long Island végében. Futás közben ért a hívás, hogy gond van a kórházban, senki más miatt nem rohantam volna be ilyen sürgősen, de Lake esete különleges volt, rengeteg betegsége volt már a fiatal kora ellenére, és ez kicsit aggodalomra adott okot a számomra. Egyébként is ismertem az édesanyját, de az is biztos, hogy nem öt perc lesz mire beérek Queens-be. Bár anyám a magánrepülőgépét azonnal a rendelkezésemre bocsátotta, mégis… legalább az irataimat magammal kellett vigyem. Az asszisztense hozta ki hozzám a sporttáskát, mert én is folytattam a futást a reptér felé, igaz, hogy egy komp kapcsolást meg kellett várnom, de még így is igazán türelmetlen voltam. Lázas volt a lányka, meghagytam, hogy kezdjenek neki a lázcsillapításnak, óvatosan. A repülőgép már járó motorral várt, majd odafent megfürdök, és átöltözök, így is történt, a két órás út helyett, fél óra alatt New Yorkban a Kennedy reptéren voltunk, onnan pedig szinte gyerekjáték volt eljutni a kórházba, ahol dolgozom. Farmert viseltem, egy fekete pólóval, és menet közben húztam magamra a köpenyemet, persze kifordítva, hatalmas sporttáskával az oldalamon érkeztem a gyermekosztályra. A nővérek pultja mögé pottyantottam le a táskám, a sztetoszkópom a nyakamba akasztottam, az legalább ment. Kicsit lebarnultam, hiszen a tenger mellett jó idő volt most, nem úgy min itt. Itt még elkellett a bőrdzseki. Azonnal abba a szobába irányítanak ahol Lake és Marlie voltak elhelyezve. Menet közben átnéztem a kórlapot, hogy mivel szállították be a kórházba a kicsi lányt. Magas láz, sírás, amelyet a mentőautóban csillapítottak. Futva, bíztatón rámosolygok Marliere, miközben én is odalépek a nővér mellé. -A gyógyszernek hála csillapodik a láza. – mosolygott le a picire a nővér is. - Minden esetre szeretnék egy CRP vizsgálatot, hogy kizárjuk a bakteriális fejlődést, és… tudom, hogy gonosz leszek, de fel kell ébresztenünk a picit. – pillantottam kérdőn, Marliera is. A vizsgáló lapot letettem az éjjeli szekrényre, és a tollat is. - Lake, pici napsugár, ébredj! – simogattam a leányzó pici karját. e]]– Itt van Remy doktor bácsi, szeretnélek megvizsgálni, hogy az anyukád és én is megnyugodjunk, hogy rendben vagy. –[/b] duruzsoltam halkan és a buksiját is megsimogattam. - Mikor vetted észre, hogy láza van? – pillantottam kérdőn eközben Marlie irányába ; áttam, hogy ébredezik a csöppség, így rámosolyogtam. – Volt-e nyitott ablak közelében huzamosabb ideig? – folytattam az óvatos faggatózást, ismert Marlie tudhatta, hogy a kérdéseim azért vannak, hogy könnyebben rájöhessek, hogy mi lehet a probléma. - Ó , ezt a mosolyt! Már megérte hozzád bejönni. – simítottam meg a nóziját finoman Lakenek. – Meghallgatom a szívverésed és a tüdőd, gyere, állj fel így ide az ágyra miközben anyud kezébe kapaszkodsz. – erre minden szülőt megtanítok, a mutató ujjaikba vagy a tenyerükbe kapaszkodik a gyerkőc és amikor szólok akkor felemelik lassan a gyerkőc kezeit a magasba, vagy váll magasságba. Eközben a kollégámra pillantottam mosolyogva. - Ne aggódj, kiderítjük, hogy mi lehet a baja. – pillantottam immár a lányra és meg is kezdtem a sztetoszkópos vizsgálatot. Még rá is leheltem a tappancs végére, hogy ne legyen hideg az apróság számára. Tény, hogy a fájdalom és lázcsillapítóktól jobban érezte magát, de ha ízületi eredetű fájdalomról van szó, akkor meg kell várnunk azt, hogy kimenjen a fájdalomcsillapító a szervezetéből.
Idegesen toporgok, egyik lábamról a másik helyezem a testsúlyom, miközben nézem, ahogy Cara nyúzza a kislányom. Tudom, hogy máskülönben nem tenné, de Lake amúgy sem egy nyugodt gyerek. Remy akkor lép be, mikor a nővér kedves, megnyugtató mosollyal közli, Lake láza már a múlté. A gyógyszernek hála, ismét normális a testhője. -Ha muszáj, ébreszd fel. – Halvány mosollyal lépek közelebb a férfihoz, hogy a lányom álmából felébresztett első pillantása azonnal én legyek. Különös kapcsolat van kettőnk közt, hisz nagyjából csak magunk vagyunk. Oliver már rég nem kapálózik azért, hogy a lánya megismerje, én pedig cseppet sem erőltetem a dolgot. Néha piszok nehéz és magányos vagyok, de ne panaszkodhatom. A családom mindenben támogat. A nővérem Ella gyakran vigyáz Lake-re, imádják egymást. Egyébként, el vagyunk átkozva. Mi Davis-ek… legalábbis ami a férfi ügyeinket illeti. Ella sem járt jobban nálam, igaz, az ő helyzetében nem sérült lelkileg egy gyermek. Csupán ő maga. Lake mocorogni kezd Remy hangjától, apró kezecskéit hol kinyitja, hol pedig összeszorított ujjakkal ébredezik. Elfog a képzeletbeli féltékenység, ahogy a lányom szemeit nyitogatva megragadja a férfi pillantását és széles mosolyra húzza húsos ajkait. Fogacskái kibukkannak, nyelvével csettintgetve adja mindenki tudtára, hogy ő bizony sokkal jobban van, mint néhány órával ezelőtt. Beszélni kezd, baba nyelven gügyög és közben engedékeny, hisz hagyja, hogy alaposan megvizsgálják. -Bevallom, már csak a sírására ébredtem meg. Úgy nagyjából két és fél órája vettem észre, hogy lázas. Kocsiba pattantunk, de akkora volt a dugó, hogy jobbnak láttam hívni egy mentőt. Olyan keservesen sírt… – Ajkamba harapok, könnyes lesz a szemem, ahogy felidézem a néhány órával ezelőtt történteket. Borzasztó anyának érzem magam, amiért a szervezetem kifogott rajtam és hagyott hosszú órákig aludni. Elfáradtam, tudom, pszichológusként az ember igyekszik nem magára venni mások nyűgét, baját, de gyermekekkel foglalkozni egész más. Velük együtt fejlődsz, végignézed, ahogy kibújnak a csigaházból vagy épp kezes bárányokká alakulnak. - Nálam. Nálam volt nyitva az ablak. – Válaszolok halkan. Lake teljesen máshogy viselkedik Remy társaságában, mint bármelyik másik férfi ismerősöm körében. Gyakran sír, ha idegenek veszik körbe és rettentően fél a szakálltól. Igazán nem is értem, miért, hisz apám világ életében szakállas volt. Apró ujjacskáit az enyémek közé bújtatja, miközben állásba segítem. Rám mosolyog, cuppogtat a vizsgálat közben és látom, ahogy Cara elolvad a látványtól. No nem a lányom és én nyújtotta extra élménytől. Sokkal inkább attól, ahogy Remy a gyerekkel bánik. Nem hazudok, ha azt mondom, gyakran keresek olyan jeleket, amik arra utalnak, hogy van valakije, de eddig még nem járt sikerrel a titkos küldetésem. Nyíltan rákérdezni szemtelenség lenne, így jobb, ha tilosban járva, megkerülve mindent jövök rá arra, vajon van e esélye egy gyermekes anyának egy jóképű, elismert orvos meghódításában. Konkurenciára nem számítottam, talán idővel fel is adom és lemondok arról, hogy találjak magam mellé valakit, aki elfogad a lányommal együtt. -Bízom benned, szóval nem félek. – Pillantok fel Remy-re, talán kicsit közel is kerültünk egymáshoz Lake vizsgálata közben. Érzem parfümjének illatát és eszembe jut, hogy gyakorlatilag pizsamában jöttem el otthonról, gyűrötten, izzadtan. Kínosan érzem magam, Cara tekintete lyukat éget a hátamba, szinte hallom mocskos gondolatait és féltékenységét. És ha mindez nem lenne elég, Lake elengedi az egyik kezem és nagy hadonászások közepette, apának szólítja a férfit. Igaz, épp hogy csak kivehető babanyelvéből, de még a hülye is tisztán hallhatja. Jelen esetben Cara volt a jelenet szem és fültanúja. Hangos sírás, prüszkölés és hiszti veszi kezdetét a vizsgálat után, fogalmam sincs, mi lelte a lányom, de a karomba zárva ringatom, hogy megnyugodjon. -Ez nem szimpla láz lesz, ez annál sokkal több. – Idegesen lépek egyik helyről a másikra, a szoba hirtelen levegőtlen lesz, a nővér puszta jelenléte is dühvel tölt el. Legszívesebben kirúgnám innen, ahogy néz rám, ahogy méregeti a lányom és engem. Szerencsére magától felméri a helyzet súlyosságát és távozik, mielőtt még jómagam tenném ki. -Ssss, nincs baj, most már nem lesz semmi baj. – Puszikkal halmozom el immáron lenyugodott lányomat és elnézem, ahogy néhány pillanat múlva elszenderedik a karomban. -Ne haragudj az előbbiért. Nem tudom, miért szólít apának. – A falnak dőlök, lassú, ütemes táncba kezd karom, ahogy Lake-et ringatom. - Láthatóan Cara is nehezményezte. – Félmosolyra húzom ajkaim, legszívesebben hangos kacagásban törnék ki, de akkor pár emelettel feljebb kapnék kimenőt. - Köszönöm, hogy vagy nekünk. – Könnyen szaladnak ki számon a szavak, egy pillanatra sem bánom meg őket. Remélem, egyszer én is találok magamnak egy olyan fickót, mint aki itt áll előttem. Francba, de szerencsés lehet az a lány, aki magáénak tudhatja. Vajon lenne szíve odaadni nekem? Piszkosul örülnék neki…
Nem zavartattam magam, sok gyermek szólít olykor véletlenül apának, akik rendszeresebben kénytelenek hozzám járni. Ha zavarna szerintem nem ezt a munkakört választottam volna. A gyerekek nem feleselnek, csak gügyögnek és nagyon remélem,hogy a szülők betartják azt amit mondok velük kapcsolatban. Még megnéztem a torkát is, hátha látom, hogy be van- gyulladva a mandulája és az egyéb mirigyek, ez utóbbiakat inkább megtapogattam. Amikor végeztem, nem találtam semmi megfázásra utaló jelet. Se tüdőgyulladás, sem más egyéb. Alaposabb kivizsgálásra lesz szükség, még megnyomkodom picit, a pocakját, az alhasát is, itt túlságosan feszültnek érzem és láthatóan fáj is, mert mire ezzel végeztem, addigra nagyon nyűgös lett és sírós. - Ki fogjuk deríteni, hogy mi a baj, nyugodj meg Marlie. – mosolyogtam fel az anyukára biztatón, engem csak a vizsgálat érdekelt, az nem hogy Cara milyen szemeket vet ránk, a baba most fontosabb volt, elvégre miatta utaztam vissza a szabadságomról. Figyeltem, ahogy egyre idegesebb lesz az anyuka, és egy pillanatig elgondolkodtam, hogy vajon így is képes lesz-e megnyugtatni a picit, de végül sikerült neki. - Cara, egy ultrahang gépet hozzon, kérem! Valószínűleg fel van puffadva a kis pocakja, most már csak kevés anyatejet kap, több pépeset igaz? Mikor tetted tisztába utoljára? Mert lehet, hogy pont az a baja, hogy gond van a pocakjával és nem tudja elvégezni a dolgát. De mindjárt ki fogjuk deríteni. – mosolyodtam el biztatón, és az észrevételeimet eközben elkezdtem körmölni a vizsgálati lapra. - Ne szabadkozz, megszoktam már, sok gyerkőc szokott így hívni. Katonák és egyedülálló szülők gyerekei, vagy nagy családosok gyermekei; simán nincsenek még tisztában a szó jelentésével. – rántottam meg a vállam könnyedén, nem törődve azzal, hogy ki nehezményezte és ki nem. Ugyanakkor kezdtem zavarban érezni magam az elgondolkodó pillantásától, így tovább körmöltem és megvakartam a tarkóm a tollam végével. - Ugyan, semmiség. – köszörültem meg a torkom, és az órámra pillantottam, csak a jegyzetemhez kellett az időpont, mert tovább írtam a kórlapot. majd az asszisztensem úgyis digitalizálja. Ezután felírtam még egy tételt: DNS teszt genetikai betegségekre bontva! SOS!!! -Felírtam még egy vizsgálatot, azzal nem kell piszkálnunk Laket egy darabig, általában két hét lenne, hogy megjöjjön az eredmény, de ha megsürgetem, két nap múlva itt lesz minden. Szerintem reumás betegségei is vannak a picinek, de ezt egy ilyen kis testnél nehezebb megállapítani, nem tudja ugyanis elmondani, hogy milye fáj neki. A láztól is fájhatnak az izületei, de máskor is tapasztaltam nála végtag fájdalomra utaló jeleket. Cara hamarosan megérkezett az ultrahang géppel is, ekkor Laket lefektettük újra az ágyra, szerencsére aludt, nem akarnám felébreszteni ehhez a vizsgálathoz, jobb ha nyugton marad. Miután az ágyra került megkértem Marilet hogy fogja le úgy Laket,hogy ha felkelne ne hadonásszon, de még kényelmetlen se legyen a leányzónak, ha mégis felébredne. A zselét kicsit megmelengettem a kezemben, majd lejebb húztam a pelenkát a pocakján, és be zseléztem a kis pocakot, azután a monitort kezdtem nézni, ahogy húzgáltam a hasán a gép fejét. - Sziiiiaa Kiscsillag, - pillantottam a felkelő lánykára. – Remy bácsi most a pocakodat nézi, látod? Nem ám elpityeredni nekem! Nagyon érdekes formákat látok idebent, látod? Ez itt egy kis hattyú, ez pedig – odaböktem arra a dologra ami elzárta a kifelé áramló dolgokat. – Egy hataaaalmas lufi! Ami beszorult. össze kell nyomnunk a lufit, hogy jobban érezd magad, mit szólsz? –félre raktam a műszereket és félre toltam. -Görcsoldót és puffadás csökkentőt valamint egy jó nagy adag rostos bébi ételt – Cara ezutóbbinál mogorván pillantott rám. – Mi van? Szabad napos vagyok, átugrok a közeli saláta bárba, nyugalom. – nevetve ráztam meg a fejem. Túl nagy kérés lenne, helyes táplálékot tartani a gyerekeknek a menzán?! Amikor megkaptam az injeckiós tűt, Lakre pillantottam. - Hmmm, mit szólsz, megpróbáljuk kipukkasztani a lufidat? Jól figyelj, csináljunk így, figyelj! Brrrrrrr! – és ha Lake is velem csinálta, akkor máris benyomtam a popsijába az injekciót. – Aaazta! Kész is vagyunk! – nevettem fel jókedvűen és megcsipkedtem a szuri helyét. - Saját felelősségre kiviszem a kis családot a közeli salátabárba. - pillantottam Cara-ra komolyan. – egyelőre megtettük, amit lehetett, a többit a jó rostos ételre bízzuk, nem szabad hashatjót adni nektek, igaz?– nyomkodtam meg a pici pocakját. -Később megmutatom, hogy hogyan cselekedj, ha szorulása lenne Lakanek, egy kis pocak masszázs és alhas torna csodákra lesz képes. – várakozón pillantottam a párosra, engem az sem zavart, hogy javában pizsamában van még Marle, láttam ennél több cifrább öltözéket is, és őszintén? Én is mentem már le pizsamába, a sarki boltba, nem fog kitűnni a tömegből, ez Amerika, nem Európa, ahol mindenhez mást vesznek fel, még a főzéshez is. - A vengédeim vagytok erre az…órámra pillantottam. –[cornflowerblue] késői reggelire. [/color]– ahogy a folyosón haladtunk, levetettem a köpenyemet és a sztetoszkópom majd a nővér pult mögötti táskámért siettem. Nem akartam túl sokáig időzni, nem mintha bajom lett volna a munkámmal, de a legutóbbi szakításom óta most van először szabadságom, és szeretném kiélvezni, túlságosan belevetettem magam a munkába. Siettem, talán nagyokat is léptem, mert tényleg nem akartam, hogy bárki is fülön csípjen az osztályomról. A vizsgáló lapot odaadtam Carának, azzal az utasítással, hogy az asszisztensem, azonnal intézkedjen Lake Davis ügyében. A kórház parkján áthaladva a közeli salátabárhoz tartottunk, nem sokat beszéltem, kicsit megakadtam, az első alkalom, hogy a kórház falain kívül vagyok Marlieval együtt. Remélem nem fog azon aggodalmaskodni, hogy ilyen helyzetben az evésre gondolunk.
Hiába mosolygok Remy-re, hiába kántálom fejemben folyamatosan azt, hogy Lake jó kezekben van, képtelen vagyok megnyugodni. Beleőrülök, ha a lányomnak valami komolyabb baja lesz holmi náthánál. Eltöltöttük úgy közös életünk első évét, hogy semmi betegség nem fertőzte meg. Akkor most se tegye… Lefektetem újra az ágyra – nem csak azért, mert Remy alaposabban ki akarja vizsgálni – hanem azért is, mert teljesen elzsibbadt a karom. Ott maradok mellette, lágyan simogatom pufók arcocskáját, nézem a légzését, ahogy egyenletesen emelkedik mellkasa fel, majd szépen lassan le. Cara távolléte időt adott arra, hogy jobban szemügyre vegyem a fiatal doktorurat. Eddig csak futólag beszéltünk, mindig egy páciensünk kapcsán. Sosem folytattunk mélyen szántó beszélgetéseket, nem ittunk együtt kávét a büfében, mert mindig abban a hitben éltem, hogy biztos van valakije. Egyedülálló nőként se könnyű párt találni a mai világban, hát még ha van egy kis csomagod… akkor szinte lehetetlen. Mélázásom nem tart túl sok ideig, a nővérke szinte berepül a kórterembe és máris Dr Hart mellett ténykedik. Cseppet sem zavarja, hogy a szuszogó lányom is velünk van. Az ég szerelmére Cara, tegnap még együtt forró csokiztunk abban a helyes kis étteremben, pár utcasarokkal arrébb. -A héten már nem dolgozom. – Utalok arra a mondatára, hogy alaposabb kivizsgálásra lesz szükség ahhoz, hogy megállapítsa Lake betegségét. Mindenesetre, legalább azt tudjuk, hogy nincs annyira komoly bajban. Lefogom Lake-et, amint Remy nekiáll az ultrahangnak. Nem attól riadt fel, hogy a kézmeleg zselét megérezte a pocakján. Sokkal inkább attól a hangzavartól, ami a folyosón lesz úrrá néhány pillanat alatt. Cara is a fejét kapkodja, biztos fogalma sincs, mitévő legyen. Hagyjon magamra Mr Tökéllyel, vagy menjen a dolgára és végezze rendesen a munkáját. Végül marad és továbbra is megtisztel mogorva pillantásával. Szememet az ultrahang gépre meresztem. Még a laikus is észreveszi azt a lufit, ami Lake pocakjában gubbaszt, talán már napok óta. - Sosem adok neki olyat enni, amit ne lehetne. Bébiételt kap, bár szilárd étellel is próbálkozunk. – Vallom be, azt viszont mélyen elhallgatom, hogy Lake olykor bizony még anyatejjel is gazdagítja esti vacsoráját. Az injekciós tűt látván kiráz a hideg. Gyerekként is gyűlöltem és ez azóta sem változott semmit sem. Lake mocorog, szája sírásra görbül. Néhány lélegzetvételnyi idő és hangos ordításba kezd majd. De a várt sírás elmarad, helyette széles vigyor és gügyögés kíséri Remy szúrását. Cara megint maga alá csinál a gyönyörtől, én pedig csak jókat mosolyogok. -Majd kap rostban gazdag ételeket. Nem igazán szeretnék hashajtózni. – Fintorodom fel, majd mosolyogva veszem karjaimba Lake-et. Magamhoz ölelem immáron mosolygó kislányom. Amilyen rosszul indult el a nap, talán még valami jó is kerekedhet a végére. Felöltöztetem, épp az utolsó simításokat végzem, mikor meghallom a nővér és Remy közti csevegést. -Én nem akarok… – Kezdek bele a szokásos nem akarok a terhedre lenni kezdetű mondatba. Néhány pillanatig úgy is gondoltam, de aztán valami bekattant a fejemben. Miért ne mehetnék át vele enni egyet? Hisz egyedülálló nő vagyok gyerekkel, nekem is jár a szórakozás. - Náluk van a legjobb cézár saláta. Már ha azt akarsz enni, én inkább valami szénhidrát gazdag reggelire gondolok. – És már el is képzeltem, ahogy fülig ragacsos kézzel, cuppogtatva beszélgetünk. Külső szemlélő talán azt hiszi rólunk, egy boldog család vagyunk. Ahol apa és anya imádatának tárgya épp most nyomja le a torkán a műanyag kanalat. Széles, elégedett mosollyal adom Cara tudtára, hogy a mai versenyt én nyertem. Flegmán tekint rám, ahogy kisétálok a kórteremből Remy mellett. Kár, hogy mindkét kezem tele, különben lefotóztam volna az arcát. Minden pénzt megért… A parkolón átvágva, útban a saláta bár felé a hangulat kicsit fagyos lett. Nem tudtam, mivel is kezdeményezhetnék beszélgetést. Túl rég voltam fiatal, gondtalan fruska, aki minden pasit az ujja köré csavart. Mostanság a koszos pelenkát csavarom az ujjam köré. -Ha nem okoz gondot, átjöhetsz hozzám, megmutathatnád az alhas tornát. – Mosolygok fel rá, ahogy egyre szaporábban szedve lábaimat, próbálom utolérni. A bárban épp találunk egy üres helyet. Nem csodálom, ebben az időpontban mindi sokan vannak. Kórházi dolgozók, akik épp kisurrantak egy szünetre, családok, akik beteg rokonaikat jöttek látogatni. És mi, akik tulajdonképpen fogalmam sincs, miért is vagyunk itt. Leülök az ablak mellé, Lake-et egy etetőszékbe préselem. Vidáman telleget húsos kezeivel, gagyogva vonja magára az egész helyiség figyelmét. -Még mindig salátát akarsz enni? – Kérdezem somolyogva, ahogy mélyet szippantva a levegőben, megérzem a bacon jellegzetese sós illatát. Összefut a nyál a számban…
Kezdőlap
Lake hangos sírása ébreszt. Az órára pillantok… te jó ég. Elaludtam. Már rég a kórházban kellene lennem. Ráadásul pont ma van egy fontos megbeszélésem és egy rendőrségi ügyem. No nem én vagyok az, aki bűnt követett el. Engem, csupán mint pszichológust vontak be az esetbe. Egyik legkedvesebb páciensem családi helyzete nem épp megfelelő, hosszú hónapok pereskedése és huzavonája lenne a mai tárgyalás. A kislány még csak hat éves, valamikor cserfes, bájos és vidám gyerek volt, a szülei közti konfliktus azonban teljesen kiölte belőle gyermeki énjét. Furcsán viselkedik szülei társaságában, képzeletbeli világba menekül az őt ért sérelmek elől. Odáig fajult a dolog, hogy kést rántott egy éjszaka apjára, aki jóéjt puszit akart adni neki. A világa teljesen felborult és az egykoron kedves kislányból egy agresszív, fájdalommal teli lény lett. 
