Gloomy Sunday….szomorú, blues hang recseg a rádióból amikor az ébresztő pontban hatkor bekapcsol. A lágy, de szomorú muzsika belengi a szobát, elolvad a reggeli ragyogásban, amely a spaletták között szökik be. Kinyomhatnám a rádiót, de nem teszem. A zene megfog és ott tart még egy ideig, az álmosságot seperve ki a szemeimből, ahogyan egyre többször nyitogatom. A házban ezen kívül csend honol, a reggeli zajok most nem kelnek életre, mintha egyedül lennék. Rhett minden bizonnyal elment itthonról, de az is lehet, hogy haza sem jött. Az utóbbi napokban történtek fényében nem nagyon tudom eldönteni mi történik vele. Sosem faggatom. Nem merem. Nem azért mert nem válaszolna, vagy hazugságot feltételeznék róla, sokkal inkább azért, mert valami szokatlan és megmagyarázhatatlan szomorúság ül meg a szemeiben. Vacsoránál is, amidőn lehajtja a fejét, kerüli a pillantásom, szokatlanul szótlan, és nem kérdezi meg milyen napom volt, ő sem beszél az övéről. Egy hete már ennek. Csendesen költjük el a közös vacsorát, a desszertet már majdhogynem sietve fogyasztja el s elnézést kérve, egy apró csókot hintve a nyakszirtemre, miközben a mosogatónál állok, távozik a saját szobája irányába. Nem követem csak a tekintetemmel, ajkaim néma kérdéssel nyílnak szét, majd záródnak vissza, a gondolataim azonban jó ideig még körülötte járnak. Mi történhetett? Azonban továbbra sem teszek fel kérdéseket, nem faggatózom. Másnap reggel sem. Hogy miért nem ittunk egy pohár bort, miért nem merengtünk el azon hogy hol tölthetnénk egy kellemes hétvégét, ha már a házassági évfordulónk közeledik? A laptopomon számtalan kép lapul Izlandról egy mappában. Szeretnék oda elmenni, vele. Meg akarom osztani vele a tündérköd azúr színét, amint hajnalban felbukkan a horizonton a nap, és laposan kúszik végig, mintha lopakodna. A feltámadó szélben elbújni a sziklák tetején az apró kis viharbuckák alá. Este pirogot enni a faluban, a fénysorral pettyezett apró főutcán belekarolni, mintha mi is ugyanolyan házasok lennénk mint mások. De persze mi nem olyanok vagyunk. Soha nem is voltunk, és számtalan módon rögzítettük, hogy még véletlenül se legyünk olyanok. A szerelmet, vagy éppen a mély kötődést kizártuk az életünkből, hogy a helyébe a megnyugtató bizalom, a biztonság és a szelíd barátság lépjen. Az ember abban a pillanatban, amikor mindezt megteszi, meg van győződve róla, hogy képes lesz rá. Azzal nem számol talán, hogy a szerelem ahogyan el tud múlni, ahogyan a létezése szinte nem is kézzelfogható, ahogyan akkor amikor a másikra néz még csak nyomát sem fedezi fel, éppen úgy ki is tud alakulni. Az idő ebben a vétkes, az idő csábítása, ahogyan létrehoz, ahogyan vágyakat ébreszt, ahogyan olyan dolgokat hoz a felszínre, amelyeket eddig az ember sikeresen elnyomott, amelyben nem hitt, vagy ha hitt is nem akart róla tudomást venni. Minden olyan egyszerű, letisztult és áttekinthető volt. Most hirtelen kaotikus, megmagyarázhatatlan és fájó. Fáj érezni, és fáj ellene semmit sem tenni. Mert nem lehet. Egy hete kezdődött. Nem akartam a szobájába bemenni, sosem teszem amikor nincs itthon. Erre nincs külön megállapodásunk, mert nem éreztük szükségét, mindketten elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk tiszteletben tartani a másik privát szféráját. Aztán megtaláltam a mandzsettagombjait a teraszon, a vörös rododendron bokorba hullva, és gondoltam csak leteszem a komódjára és már jövök is ki. Mintha nem is lettem volna ott, mintha nem is én tettem volna oda azokat a borostyánszín gombokat. Ahogyan beléptem, megcsapott a kölnijének vaskos és orromat csiklandozó illata. Szerettem volna átölelni, csak a gondolatát, de végül egy nagy sóhaj kíséretében léptem beljebb. Lassan mint egy tolvaj, aki visszacsempészni vágyik eltulajdonított portékáját és reméli, hogy nem kelt zajt vagy éppen gyanús neszt. A komódon azonban valami szokatlant fedeztem fel. Egy vadonatúj kis tűzoltó autó volt ott. Aprócska, amely egy két éves vagy hároméves forma gyerek kezébe való, forgatva az apró ujjacskák között. Műanyag borítás, ragyogó rubint színben, csodás és csillogó fekete gumikerekekkel. A kis játék mellett a vázában három szál hófehér rózsa, talán előző nap vehette egy kék szalaggal átkötve. Kék. A kék számomra mindig a remény színe, a megnyugvásé volt. Az jutott eszembe, hogy miért vásárol valaki ilyesmit? A felismerés jeges ujjakkal ragadta meg a gyomrom, és riadtan pislogtam, kezemben még mindig a mandzsetta gombokat szorongatva, nem mertem sem kimenni, sem beljebb lépni. Éreztem, hogy a komódon álló dolgokban valami olyasmit láttam most meg, amit Rhett sosem osztott meg velem, talán nem is akarta. Jogom van nekem ahhoz, hogy erről egyáltalán tudjak? Szeretője van, másik családja. Hirtelen nem tudtam mire vélni, nem tudtam miért szükséges ez, hiszen a szerződésünk erre is kitért. A házasságtörést egyikünk részéről sem tolerálható cselekedetnek nyilvánítottuk, pontosan azért, hogy ha a másik tovább akar lépni, ha végül más valaki oldalán találná meg a boldogságot szabadon megtehesse. Minket nem kötött egymáshoz a végtelen és el nem múló szerelem, nekünk nem kellett őrizkednünk attól, hogy ne okozzunk a másikban sebeket azzal, hogy más karjában keresünk vigaszt. Én sosem tettem, és egészen eddig a pillanatig úgy véltem ő sem tenné. Úgy tűnik azonban, hogy Rhett titkai sokkal mélyebbek, semhogy azt láthatóvá akarná tenni előttem. A gombokat letettem a komódra, és egy darabig csak álltam ott megdermedve, figyelve az apró játékot, meg a kék szalaggal átkötött virágot és próbáltam megérteni, hogy miért tehette. Talán azt sem értem, hogy ez nekem miért fáj? Miért érzem azt a folyamatos görcsöt a torkomban, ami ki akar szakadni, miért ég a szemem, miért vagyok képtelen uralkodni azon az érzésen, hogy pokoli módon éget szívtájékon a gondolat: megcsal engem. Nem találok észszerű magyarázatot, talán nincs is. Lehet, hogy már egy ideje készül bevallani, talán el fog hagyni….miért érzem, hogy ez rossz lenne nekem?
Rezzennek az ujjak, mozdul a kéz, és mint egy titkot elcsenő hevenyészett tolvaj marok rá a kis tűzoltó autóra és veszem magamhoz, a mellkasomhoz szorítva. Miért nem tudtál várni, Rhett? Hiszen megegyeztünk, hogy az első házassági évforduló után megpróbálkozom teherbe esni. Orvosi vizsgálatokat is végeztettem, elvileg semmi akadálya. Vagy ez neked nem elég? Fájt...miért miért fájt ennyire? Nem rakom vissza a komódra a kis játékot, hanem úgy ahogyan vagyok, kezemben vele lépek ki tőle, nem marad ott más csak a gombok meg a vázában a rózsák, a kék szalaggal átkötve. Nap közben ott van nálam a kis játék. A táskámban bevásárlás közben, vagy amikor intézni megyek a számlák befizetését a bankba, a hivatalba is viszem magammal, ahol a Petal néhány hivatalos jelentését adom le a népegészségügynek. Valahogyan képtelen vagyok tőle megszabadulni, még akkor is, ha valahányszor ránézek szúró fájdalom mar mellkason. Az árulás keserű íze a számban, a lélegzetemben a csalódottság, hogy miért így kellett ennek lennie. Miért nem volt velem őszinte? Valamikor délután üzenet fogad tőle, hogy ma hazajön vacsorára, és örülne egy üveg fehér szicíliai Carricante-nak, az évjárat majdhogynem mindegy. Ne szereti túl hidegen, de túl melegen sem. Hetet üt az óra a nappaliban a míves antik darabon, én pedig a konyhában, éppen befejezem a terítés utolsó fázisát. Jelzés értékkel a kristály vázában egy csokor fehér rózsa, haloványkék szalaggal átkötve. Az ezüst evőeszközök mértani pontossággal elhelyezve, az arany és a kék dominálnak a mai terítékben. Egyetlen dolog szokatlan és talán oda nem illő az asztalon. A férjem terítéke előtt, éppen a tányérjának tetejénél az asztalon pihenő apró tűzoltóautó. Helyet foglalok szemközt vele, mikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Cipő koppan, amint kibújik belőle, táska zörren aprót ahogyan leteszi az előszobában. Zakó surran ahogyan leveti, majd pár perccel később a fürdőszoba felől érkezik csobogás. Kezet mos. A két kezem az asztalon, a könyökeimet támaszkodom, felül mintha imádságra lenne kulcsolva a kezem, rajta az állam, úgy figyelem hogyan érkezik meg a fürdőszoba felől. - Jó estét, Szívem! Örülök, hogy itthon vagy.- megszokott, majdhogynem begyakorolt mondat, amelynek most mégis van valami különös zamata, valami oda nem illő mellékzöngéje. Nyelek egy nagyot amint végigpillantok rajta. Fáradt, meglehetősen. Várok, levegőt is alig merek venni és mindaddig nem is szólalok meg amíg közelebb nem lép az asztalhoz és fel nem fedezi a játékot. Fel vagyok készülve mindenre. Letámadhat, jogosan, hogy miért mentem be a szobájába, számon kérhet….ahogyan én is. Ugyanazt a nehéz kölni illatot érzem amit reggel, a szobájában, ami összetéveszthetetlenül ő, és amit még mindig szeretnék átölelni. Helyette csak egy mély levegőt veszek és rezzenetlen vonásokkal, befelé parancsolt csalódottsággal figyelem őt.
2002. július 9-e. Élete legboldogabb napja, melyhez egy bizonyos éjszakától fogva fojtó keserűség vegyült. Már maga sem tudja pontosan, mit is kellene éreznie. Talán örömöt? Hiszen, ezen a napon tarthatta először karjaiban pólyását, ki csupán megszeppenve pillogott hatalmasokat apja felé. Még mindig emlékszik akkori, ki nem mondott ígéretére, mely szerint, történjék bármi, gyermeke kezét a világért el nem engedi élete során. Megmutatja neki az élet rejtett csodáit, melyek mindig is ott lapultak az emberek orra előtt, ám azok, buzgó életmódjukból fakadóan képtelenek voltak észrevenni a nyilvánvalót. Talán ezek a semmissé vált ígéretek is minden egyes évben visszaköszönnek emlékei között, magukkal hordozva azt a keserédes bánatot? A bánatot, mely, akkoriban úgy tűnt, pillanatok alatt elnyeli az öröknek hitt boldogságot. Nem képes szavakkal körülírni az érzelmet, ami ezekben a napokban szívét szorongatja. Leginkább talán egy szelíden mosolygó orcához tudná hasonlítani, ahol, ha az ember a szempárra, a lélek tükrére pillant, szembetalálná magát a mindent elsöprő fájdalommal, mely belülről mardossa a személyt. A fia, William idén töltené 18. életévét. Hivatalosan is nagykorúvá válna, édesapja pedig kénytelen lenne elismerni, hogy ideje lenne végre elengedni a kezét, hogy a saját lábaira állva kergethesse álmait, míg a szülői ház továbbra is egy biztos fészket kínálna számára, ahova bármikor visszatérhet. Hogy mi maradt számára ezekből az ábrándokból? Egy vörös tűzoltóautó, „Amíg apa mesét ír, addig én embereket mentek majd meg!” és három szál rózsa. „Apu nézd, ez a virág olyan szúrós, mint a Te szakállad! Ugye veszünk párat?" Nem tudta pontosan, honnan érkezett a késztetés, hogy direkt keresztbetegyen ezekkel a tárgyakkal lelki egyensúlyának, mely ebben az időszakban amúgy is ingataggá válik. Egyszerűen csak szüksége volt rájuk, így érezte teljesnek a megemlékezést. Laptopján egy ablak áll már mióta megnyitva, mely egy légitársaság weboldalára irányítja az érdeklődőt. A még el nem küldött foglalás 1 főre szól, Londonba. Egyelőre nem szeretne rányomni a „Foglalás” ikonra, mintha valami visszatartaná. Pontosabban szólva, valaki. Ha egy valamit biztosan tud, az az, mekkora fájdalmat is okoz feleségének ezekben az időszakokban. Házasságuk minden kétséget kizáróan a bizalmon alapul, viszont a férfit ez idáig még nem vitte rá a lélek, hogy megossza a nővel a Londonban eltöltött évek történetét. Egyszerűen nem állt rá készen, és szíve mélyén tartott tőle, hogy a hölgy, az új információk tudatában szeretné majd elhagyni őt, megkímélve magát a rosszul végződő házasságtól. Mindössze annyit tud angliai éveiről, hogy mély sebet szerzett ott, mely az idő múlásával lassan, de biztosan beforrt. Ennek az állításnak pedig, talán mind a ketten a tudják, hogy mindössze az egyik fele igaz. Ettől függetlenül egy része legszívesebben már ordítana, hogy meséljen Marianne-nek életének arról a szakaszáról. Ha már ekkora súlyt helyeztek a kezdetektől fogva a bizalomra, jogában áll tudni az igazat, neki pedig kötelessége elfogadni a nő ez utáni döntését, legyen az negatív vagy pozitív. Éppen ezért várat magára az a foglalás. Talán, ha adna majd neki még egy esélyt, hogy jobban megismerhesse, elvihetné őt magával és közösen látogatnák meg a nyughelyet. Ugyanakkor, mindez egyelőre még puszta álomkép a számára. Számtalanszor próbálta már beszédre bírni magát, mindeddig sikertelenül. Ekkora lenne a visszatartó erő? Fél az újabb elválástól, vagy esetleg saját sebeit nem szeretné újból felszakítani? Olykor azon kapta magát, hogy kerüli felesége tekintetét, mintha csak menekülne előle. Mintha csupán egy könnyed pillantás elég lenne ahhoz, hogy emlékeztesse őt mindazon titkokra, melyeket még mindig féltve őriz. Fia születésnapjától már csak pár nap választotta el, így a döntésnek is hamarosan meg kellett születnie. 5-öt ütött az óra, ahogy egyszer s mindenkorra elhatározta magát, a mai lesz a megfelelő éjszaka. Noha, nagyrészt leszokott már az ivásról, olykor-olykor mégis megenged magának egy pohárnyit esténként, csak, hogy közösen lezárhassa a napot párjával. A mai italnak különleges szerep jutott. Nem csak egy kimondottan nehéz munkanap befejezését jelképezi, hanem a férfi nagyobb lélegzetvételű vallomását is. Észre sem veszi, ám vállai most már nyugodtabban emelkednek, ahogy szíve is lecsillapodik. Elintéz még jópár telefonhívást, és rendezi iratait, mielőtt befejezné munkaidejét. Hazafelé még gyorsan ellátogat egy jó barátjához, ki évekkel ezelőtt nyitotta meg virágüzletét a környéken. -Ma este mivel szeretnél kedveskedni az elbűvölő hölgyeménynek?-rám mereszti meleg, mélybarna tekintetét a férfi, ahogy aztán kócos tincsei közé túr. -Liliom lenne. Egy csokornyi.-bök orrával az adott szekció felé, hol a virág is megtalálható, mire a másik nyomban megindul értük. Raymond már évtizedek óta jó barátságban áll a Brentonokkal, mondhatni, a család összes fontos pillanatánál jelen volt, a kezdetektől fogva. Korát tekintve, nagyjából apjával lehet egyidős, így számára olyan, akár egy nagybácsi, a kelekótya fajta. -Szóval a kedvence. Mondd csak fiam, miféle vallomással készülsz?-helyezi a pultra a 12 szálat, ahogy munkába kezdve, „felöltözteti” a csokrot. A gesztenyebarna szemek viszont párszor lopva a másikra pillanatnak, jelezve, hogy ha úgy is tűnik, nem figyel, fülei igenis nyitva vannak, és a választ várja. A fiatalabb feleletét egy sóhaj előzi meg. -Ennyire nyilvánvaló lenne? Ray, ahogy befejezi végül a csokrot, a megszokott, széles vigyor kíséretében nyújtja át remekművét. -Nem mindenkinek. Viszont egy olyan ember, ki már pisis korod óta ismer, a levegővételedből is megmondja, mi jár a fejedben.-bólogat bőszen, ahogy átveszi a bokréta árát. -Mesélek neki Londonról.-elég ez a három szó ahhoz, hogy az idősebb nyomban rájöjjön, milyen nehéz megpróbáltatás is vár még a másikra. Az elkövetkező másodpercekben Ray tettei beszélnek tovább. Egy bíztató mosolyt villant Rhett felé, ahogy keze a férfi vállát éri, egy erősebb szorításban részesítve azt. -Minden rendben lesz.-aprót bólint, majd végül útjára engedi barátját. A férfinek innentől már csupán 20 perc az út hazáig. Nem tagadja, késztetést érez arra, hogy kiszálljon a kocsiból és gyalogoljon, ezzel elnyújtva, a távolba helyezve az elkerülhetetlen beszélgetést. Ezt a fellángolást viszont nyomban elnyomja felelősségtudata és lelkiismerete, mely még egy év titkolózást már nem lenne képes elviselni. Ahogy immáron saját háza ajtaja előtt áll, muszáj vennie egy nagy levegőt. Letisztázta magában, a hölgy bárhogyan is reagáljon, ő tiszteletben fogja tartani. Nyílik az ajtó, csendül az öblös hang, ahogy üdvözli párját, majd megindul a fürdőszobába. A csap elzárása után visszasétál az ebédlőbe, ám ahogy székéhez lép, egy másodpercre megtorpan. A tengerkék szempár először a vázában elhelyezett rózsákra fókuszál, majd lejjebb haladva, megpillantja azt a bizonyos tűzoltóautót is. Élesen szívja be a levegőt, arcvonásai egy pillanat erejéig megmerevednek. A hirtelen jegessé vált levegőbe éles késként hasít bele felesége hangja, ahogy köszönti. Pillantása ekkor a hang tulajdonosára esik, a hölgy pedig, ha jól figyel, nem egy érzelmet fedezhet fel férje lélektükrében. Döbbenet, félelem, bűntudat, fájdalom és egy cseppnyi csalódottság. Maga Rhett sem tudná e percekben szavakba önteni, milyen érzések is kavarognak benne éppen. Ahhoz túlságosan összemosódtak. Marianne minden kétséget kizárólag járt a szobájában, mellyel, noha nem szegte meg a szerződés egyik pontját sem, mégiscsak szó nélkül beletrappolt személyes terébe, melyet amúgy sem venne annyira jó néven –egy kérésébe került volna, ettől függetlenül-, a mostani helyzetben viszont még érzékenyebben érinti a téma. A szilárd elhatározás, mely szerint, ma megismerteti a nőt múltja egy meghatározó darabjával, meginogni látszott. Hirtelen abban sem volt biztos, hogyan kezdjen bele a társalgásba. Mindketten választ vártak saját kérdéseikre, ám a férj jól tudta, most az ő ideje érkezett el, hogy beszéljen. Még ha hirtelen tova is tűntek a korábban eltervezett szavak, mondatok, kénytelen lesz valahogy elkezdeni. Ekkor viszont, felidézve magában a Ray-nél töltött perceket, korábbi nyugalma, újabb erőre kapva, messzire söpri a negatív emóciókat. Ezelőtti, elakadt lélegzete ismét visszaáll normális ütemébe, ahogy immáron mellkasa is egyenletesen süllyed és emelkedik. Mindez másodpercek leforgása alatt történik, és a férfi talán itt határozta el, hogy innentől fogva mindössze arra a belső hangra hallgat, mely ez idáig odabent könyörgött, hogy végre próbáljon meg legalább egy kicsit megnyílni felesége előtt, ha már összekötötték az életüket. Szeretné ezt viszont a saját stílusában intézni, ami miatt egy kis bűntudatot is érezne, ha nem tudná, hogy felesége a szobájában járt. Ilyen körülmények között, mondhatnánk azt is, hogy revansot vesz. Egy csipetnyi színészkedés, semmi több. -Gyönyörű virágokat választottál. Az enyéim szépsége talán el is törpül mellettük.-biccent aprót, ahogy Marianne székéhez lépve, átnyújtja neki a csokrot.-Legközelebb jobban igyekszem majd.-foglal végül ő maga is helyett, ahogy tekintetét egyelőre, még véletlenül sem ejti a tála előtt heverő játékra. Utolsó mondata nagyobb jelentőséggel bírt, szinte egy rejtett ígéretként is értelmezhető, amit csak még inkább kiemelt acélos, hangsúlyos kiejtése. Nem szeretné, ha keresztbe tenne a szoros kapcsolatuknak csak azért, mert nem képes rendesen begyógyítani múltbéli sebeit. Ő ennél sokkal többet érdemel, Rhett pedig szeretné megadni neki mindazt a sok szépet és jót, melyet még eljegyzésük pillanataiban ígért számára. Elérkezettnek látja immár a pillanatot. Óvatosan veszi csontos ujjai közé a játékot, ahogy a szemkontaktust folyamatosan tartja az asztal másik végén ülővel. Arckifejezése megegyezik a korábban leírtakkal, mikor megpróbálta definiálni érzelmei kavalkádját. Egy szelíden mosolygó orca, hol csupán a szempár beszél, mindarról a fájdalomról mely lassan, belülről emészti fel tulajdonosát. A hosszas csendet kérdése szakítja meg. Valami kezdetét jelzik e szavak. -Töltenél kérlek?
Sok éve, egy tavaszi napon, lényegtelen talán, hogy melyiken utoljára jött el hozzám.Utoljára lépett be a házba, utoljára hallottam végig koppanni a lépteit a nappali szépen lakkozott intarziás parkettáján. Utoljára hallottam, ahogyan jó reggelt kíván anyámnak, ki minden bizonnyal az egyik méregdrága enteriőr kanapén üldögélve a gobelinével foglalatoskodott.Utoljára simított végig kecses ujjaival az emeletre vezető lépcső mogyorófa korlátján, utoljára surrant a ruha, amidőn a korláthoz ért az óriási ablakok kacéran lebbenő függönyein át betévedő széltől. Utoljára kopogott szobám ajtaján, és én utoljára engedtem be. Pedig szerettem volna ha még jön, szerettem volna őt még rajzolni, szerettem volna csak egyszerűen vele lenni, és hallgatni a történeteit, melyeknek egy része tán igaz sem volt. Titkokkal mérgezett kapcsolatunk a végéhez közeledett, és minden bizonnyal soha el sem kezdődött volna, ha ő, az eredeti elképzelések szerint elutazott volna Bostonba, hogy elkezdje a tanulmányait. Csak éppen erről nekem említést sem tett. Nem mondta el, hogy csak egy évre tervezhetek vele, nem mondta el, hogy aztán majd el kell mennie, mert felvételt nyert a cambridge-i egyetemre, csak éppen halasztott rögtön az elején az anyja betegsége miatt. Nem mondott semmi mást az első pillanatoktól kezdve, csak azt, hogy minden idő értékes számára amit velem tölthet. Kecses lány volt. Az a fajta akin megakad a férfiak tekintete, akinek elég volt megszólalnia, a hangja úgy perdült és zendült, mint a patakok csobogó hullámain, a kövek között végig guruló drágakő. Csodálatosnak találtam az ujjait, ahogyan megpihentette a fotelon, vagy éppen az ablakpárkányon támaszkodott vele. Szinte csak ezeket rajzoltam, és közben beszélgettünk. Azt mondta szereti a barátját, de el fogja hagyni. Én megkérdeztem tőle, hogy ha szereti akkor miért hagyja el? Azt felelte néha el kell menni, néha fel kell adni dolgokat, mert akadályoznak abban, hogy megvalósítsuk önmagunkat.A szerelem pedig a távolsággal szépen lassan semmivé válik. Az a fajta lány volt, aki igényelte az érintést, igényelte a szavakat, hogy ott legyen vele, neki legyen ott akit szeret...próbáltam legalább egy kicsit megérteni, hogy mire is gondol, de nem nagyon sikerült. Ott voltam, alig tizennyolc évesen, és még soha, egyetlen másodpercre sem tudtam kijelenteni életem során, hogy bárki felé is gyengéd és meg nem szűnőnek gondolt érzéseket tanusítok. Tizennyolc évesen nem voltam tisztában még a szerelem és az odaadás fogalmával, ami nem okoz fájdalmat. Láttam anyám megalázott arcát, amelyen a mosoly, mit magára aggatott, kopott karácsonyi díszként február derekán, olyan hiteltelen és igaztalan volt. A vágyakozás egyetlen pillantásáért az apámnak, mely vágyakozást örökkön és kíméletlenül törte derékba. Minden alkalommal, amikor apa megérkezett, amikor hazaérkezett, időnként más nők érintésének az emlékét és gusztustalanul kevert parfümillatát is behozva az otthonunkba, anyám ott állt, kezeit tördelve. Vette el a férfitól az aktatáskát, akasztotta fel a zakót, rejtette a kis malachit színű porcelánba a mandzsetta gombokat, és szemeiben kihúnyhatatlanul ott volt a kérlelés, egyetlen másodpercnyi figyelem után, amit nem kapott meg. Mikor végül apám eltűnt a dolgozó szobában, egy nehéz sóhaj szakadt fel belőle. Újabb remény tört darabjaira, immáron a sok ezredik. Kitartó volt, a mai napig az, és talán a halála napjáig reménykedik a lehetetlenbe, szelíd s kiapadhatatlan türelemmel. Megannyi férfi csodálta meg az anyám szépségét, megannyi férfitől hallottam estélyeken titkos kívánságokat, odahajolva a csodás és ragyogó anyámhoz, de ő minden alkalommal csak nemet intett a fejével. Akit ő szeret, annak adja minden figyelmét, még akkor is ha nem lel viszonzásra. A lány csak ült a kanapén, és engem nézett, ahogyan a fotelben ülve a lábamra helyeztem a vázlatfüzetet, ujjaim közé csippentettem a rajzeszközt. Mielőtt azonban megindult volna útjára, csendesen szólalt meg, és mondta el, hogy másnap elutazik. Sokáig csak dermedten ültem. Nem tudom, hogy az esett rosszabbul, hogy olyan hirtelen, vagy az, hogy még nem éreztem késznek magam elengedni őt. Ragaszkodtam hozzá, a művészetem összes kis idegszálával, ő volt akkor a múzsám.Nem csaptam jelenetet, talán a néma tudomásulvételem mindennél beszédesebb volt. Akkor, tizennyolc évesen tanultam meg, hogy nem csupán a szerelem tud fájni, hanem annak a hiánya is. Amikor nem tudunk vagy nem akarunk érezni, mégis a fájdalom, a hiány betemethetetlen űrt hagy maga mögött, amit nem lehet feloldani, vagy csak egyszerűen már nem tudjuk hogyan kell. Most, ennyi idősen, ennyi fájdalmasabb elválással a hátam mögött mondhatnám, hogy megszoktam, hogy már megtanultam kezelni és feldolgozni, de az évek folyamán ez nem csillapodott, sokkal inkább erősödött. Minél inkább el akarunk magunkban nyomni valamit, az annál inkább a felszínre kívánkozik, és az idő előrehaladtával egyre fájóbb lesz. A közelség, az együtt töltött idő, a megszokott jelenlét, a lopva ejtett pillantás, azt hiszem minden arról mesélt, hogy szépen lassan belopakodott az életembe valami, amiről nem vettem tudomást. Csak a papír tart vissza, a megírt szerződés, vagy még mindig a félelem? Miért fájnak olyan tárgyak, amiknek a jelentésével nem vagyok tisztában,csupán hozadékként biggyesztek rájuk, általam elképzelt cimkéket? Félek az igazságtól, de leginkább attól félek, hogy ez bennem mit fog okozni. A titkok mérgek, amelyek elodázzák de meg nem szüntetik a kínt. Én őszinteségre alapoztam ezt a házasságot, amelyben sokkal nagyobb értéke van minden igaz szónak, semmint az érzelmeknek. Sosem faggattam őt a múltjáról, vagy éppen arról, hogy ez a kényelmes frigy számára miért volt kedvező. De a jelenében, és abban a jövőben amit együtt töltünk vártam cserébe őszinteséget. Úgy tűnik azonban, hogy mindez pusztán az én fejemben létezett. A gyomrom apró kis labdává zsugorodik, jeges veríték csapódik ki a tenyeremen, amikor végül belép az étkezőbe , keze a székre siklik, és megtorpan. Hallgatása megrémít, melyet percekig őrizget, a nehéz levegő lassan szinte vontatottan áramlik ki, érzem arcomnak csapódni, pedig messzebb vagyok nála. Mikor a köszöntésre végre rám tekint az érzelmek másodpercenként változó áradó kaotikus özönét fedezem fel rajta. Nem tudom eldönteni, hogy e pillanatban mi jár a fejében? Bűntudat, harag, kérdőre vonás, a titkok további elrejteni akarása, megmagyarázni a nyilvánvalót, vajon vagyok annyira fontos neki, hogy adjon valamiféle magyarázatot mindarra amit kihoztam a szobájából? A liliomok nehéz, édes illata csapja meg az orromat, és mintha eddig észre sem vette volna, vagy annyira őrá figyeltem, hogy valóban nem vettem észre a kedvenc virágaimat nyújtja felém. Őt figyelem, tekintetem le sem veszem róla, amikor átveszem, és mondanám, hogy a rózsákat nem én választottam, de hisz tudja ezt ő is jól, mégsem merem. Így nem. - Te mindig tökéletesen választasz. Így, vagy úgy. Köszönöm.- adok valamiféle kitérő választ, ami nem mondja el a teljes igazságot, de nem is hazudik. Kicsit talán elbeszélünk egymás mellett. Talán ő is szándékosan….de én biztosan. Mikor magához veszi a játékot, hosszúra nyúlt csendes hallgatást követően érzem, hogy most vagy elnézést kér és elvonul a közös vacsoránk nélkül, vagy beszélgetni kezdünk. Át akarom törni a titkok falát, meg akarom tudni, hogy miért nem beszél a másik családjáról, arról amelyik mellettem van? Hiszen megbeszéltük, tökéletesen lefektettük pontokba szedve, talán nincs is olyasmi, amit a szerződésünk nem tartalmaz. Nem akarom, hogy fájjon, miért teszi ezt velem? Sok időm volt eltanulni anyámtól hogyan rejtsem el a fájdalmam, vagy azt ha a lelkemben sebeket ejtett oly gondolat, melynek a létezéséről nem tudtam sokáig. Kognitív disszonancia….így mondta egyszer egy pszichológus ismerősöm. Ha valami túlságosan rossz, azt nehezen fogadjuk el, így megpróbáljuk magunkat egy álomvilágban ringatni tovább, kapaszkodva a biztonságos megszokásba. Mint most teszem én is talán. A hangjára összerezzenek, mintha elkalandozott gondolataimból rántott volna vissza, holott tekintetem egészen végig rajta tartottam. Néztem őt, mégsem láttam. - Hogyne.- állok fel a helyemről. A széket diszkréten tolom hátra, és veszem magamhoz a borosüveget. Mellé lépek, és amikor lepillantok rá valahogyan mást is észreveszek innen közelről, amidőn a játékot tartja a kezében. A rejtegetni sem próbált szomorúságon túl a hiány maró és barázdákat rajzoló érzése az arcán. Hát valóban ennyire akart eddig gyermeket? Miért nem mondta? Miért hagytunk olyan sok időt a szerződésben? Miért nem jó neki, ha tőlem lenne….miért nem vagyok neki elég? Miért nem vagyok neki elég….jó? Megremeg a kezemben az üveg, amikor az első rubintcseppek a pohárban csobbannak, és néhány csepp a hófehér abroszra is jut, tőlem szokatlan felelőtlenséggel. Mindig kínosan ügyelek a rendre és a tisztaságra. - Sajnálom. Ne haragudj. Figyelmetlen voltam.- a bor csak ürügy. A megremegő hangom elárulja, hogy sokkal inkább azért kérek bocsánatot amit tettem….hogy bementem hozzá, és kihoztam ezeket a holmikat. - Rhett…- folytatnám, de végül mégsem teszem. Csak állok ott, kicsit sután, kezemben a töltés után srégan tartott borosüveggel, a férjemet nézve. - Elég lesz, vagy töltsek még?- teszem fel végül azt a kérdést ami egészen az elmúlt másodpercekig meg sem fordult a fejemben. Helyette csak az visszhangzott kitartó monotonitással és telve csalódottsággal: “Miért nem vagyok neked elég jó?”
Kezdőlap
