¤ A múltban mást sem tettem, mint a szüleim idegein táncoltam. Egy folyton csacsogó, kifejezetten bajt kereső gyerkőc voltam. Apu szavaival élve én voltam az ő "kötöznivaló kis hercegnője", egy olyan púp a hátán, amit véletlenül sem akart eltüntetni onnan. Imádott, én is őt. Kb. 7 éves koromig, amikor valami eltört nála... vagy inkább benne, mélyen a lelkében. Anya beteg lett, a rák pár hónap alatt elvitte, ám ahelyett, hogy az én erős és szeretetreméltó apukám átkarolt, megvédett volna, továbbra is a hősöm lett volna, az üveghez és a szerekhez nyúlt. A valaha mosolygós és szelíd édesapám egy befelé forduló, kegyetlen alak lett. Ezáltal pedig én is megváltoztam. Az addig játékos, gyermeki határfeszegetést abbahagyva hamar fel kellett nőnöm. Egyrészt tudtam, hogy ha továbbra is csínytevő üzemmódban létezem, apámtól kiadós verést kapok, ami korábban szintén nem volt rá jellemző. Másrészt tudtam, hogy rá már nem számíthatok, csak magamra. Na meg nem akartam én is meghasonulni. Ez pedig elég nagy motiváció volt abban, hogy összeszedetté váljak, idejekorán éretten gondolkodjak és úgy is éljek.

¤ A jelenben nem rágódom a múlton. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy igyekszem a múltam árnyait olyan távol tartani, amennyire csak lehetséges. A munkámban olyanokon segítek, mint apám, és azt hiszem, ez kellő vigaszt jelent az összetört leánygyermeki szívemnek. Empatikus, érzékeny lélek vagyok, ugyanakkor teherbíró, felelősségteljes, és véletlenül sem nyámnyila. Mindenre elszánt, aki nem hagyja cserben a betegeket, fáradhatatlanul küzd mások gyógyulásáért. Ez persze némiképp leszív energiaszinten, sok negatív impulzus ér, de ott van az imádott kisfiam, aki a fény az életemben. Ő tölt fel újra meg újra olyan hihetetlen lelki erővel, ami olykor még engem is meglep. Ő az én kősziklám.

¤ Hogy mit várok a jövőtől? Csak annyit, hogy sose hagyjam cserben a gyermekemet. Az apám megtette velem, a kapcsolatunk szétcsúszott, évek óta nem is láttam. Mondjuk nem is vágytam rá. Ezt mindenáron el akarom kerülni. Remélem, sosem leszek olyan gyenge, mint ő. Sosem okoz bennem egyetlen trauma sem olyan mély nyomokat, hogy a fájdalmamat a saját gyerekemen töltsem ki. Félek. Félek, hogy valahol belül olyan vagyok, mint apa. Hogy a gének erősebb hatással vannak ránk, mint a döntéseink. Próbálok nem hinni ebben, de ez a rettegés akkor is körülfonja a szívemet és vasmarokként szorítja. Szóval tényleg azon vagyok, hogy a jelenben éljek, hiszen a jövő puszta gondolata is megrémít, noha nem vagyok egy ijedős kislány.

2020 végén fordult fel teljesen az életem. Az a bizonyos 180 fokos fordulat, ami nélkül csak nagyon kevesen élik le az életüket. Az a pár szerencsés, akik kényelmesen hátradőlve tengődnek évtizedekig az életüket szimbolizáló puha fotelben, míg végül örökre le nem hunyják a szemeiket, elképzelni sem tudják, milyen az, amikor jön egy esemény vagy éppenséggel egy személy, ami-aki szökőárként sodorja el az addig érintetlen partot. Na jó, mondjuk az én életemben volt már néhány partot megtépázó durva vihar, kezdve anya gyors lefolyású betegségével, aztán apa kegyetlen viselkedése, a függősége, az agressziója... egyszóval alaposan megszívtam már párszor életem során. Ám 2020-ban az élet dobott elém egy tornádót. Ó, Roman! Bár tudnék az érzelmeimben rendet tenni. Azóta sem sikerült. Már 2 éve nem is találkoztunk, de még mindig hatással van rám. Ott az elvonón, amikor megismertem, ott dőlt el a Sorsom egy jelentős fejezete, ami akkor kezdett el megíródni. Amiért örökké hálás leszek. Azonnal megfogott valami ebben az emberben. Én sosem látom gyengének az elesetteket, benne pedig egyszerűen volt valami elemi erő, ami vonzott. Amitől nem tudtam szabadulni. Ami felemésztett. Akkoriban nem voltam büszke rá, hogy viszonyt kezdtem egy beteggel, ez sem előtte, sem azóta nem volt jellemző rám, de vele egyszerűen más volt. Úgy kellett nekem, mint a levegő. Sokáig ostoroztam is magam miatta, de mindig a karjaiban leltem menedékre. A mardosó bűntudat és a biztonságot jelentő menedék. Ezek érzései váltakoztak bennem, ezekre leltem Roman mellett. Nem tagadom, keserédes volt a pillanat, amikor kiengedték. Egyrészt örültem, hogy jobban lett, másrészt kár lett volna tagadnom önmagam előtt, tudtam, hogy hiányozni fog. Persze közben az is ott lebegett előttem, hogy így a legjobb. Az ápoló-énem fellélegzett, hiszen a kísértés immár távol került tőlem, ám a nő bennem... na, ő tajtékzott, nem akarta elengedni azt, ami közel 2 éven át olyan jól működött. Az ő menedékét. Végül belenyugodtam, és már épp eldöntöttem, hogy szépen továbblépek, minden helytelen érzelmet elzárok egy fiókba és eldobom a kulcsot, amikor megtudtam, hogy gyermeket várok. A Sorsom jelentős fejezete ezzel ért el a csúcspontjához.


- Ams, kérlek, gyere el az osztálytalálkozóra! Visszamegyünk a régi általános iskolánkba, sztorizgatunk, elugrunk az Alcatrazba, és ugratjuk Ryan-t azzal, hogy az egyik őse még mindig ott kísért. Hidd el, továbbra is beveszi és üvöltve fog elrohanni. - Mary ugyan röhög az elé táruló elképzelt látvány miatt, de hallom a hangján a könyörgést. Az őszinte esdeklést. Eddig egy osztálytalálkozónkra sem mentem el, szóval megkockáztatom, hogy ezen a ponton ő már-már kétségbeesett, és bár csábító a dolog, pláne az Alcatraz... te jó ég, régen mennyiszer jártunk át a szigetre és néztük meg az egykor börtönként funkcionáló múzeumot. Jó volt kicsit távol lenni a gondoktól. Apámtól. De nem, akkor sem mehetek vissza. Tudtommal apa még most is ott él... legalábbis nem tudok volna, hogy elpatkolt volna. Nem vagyok érzéketlen, egyszerűen csak az ő megmentésén már nem óhajtok fáradozni, ahhoz túl sok csalódást okozott.
- Figyelj, hidd el, szívesen mennék, de...
- Óóó, nem! Most nem rázol le kifogásokkal. Azt se merd bejátszani, amit a múltkor, hogy szakadozik a vonat, mert valami alagútból telefonálsz, ugyanis jól hallottam a háttérben a teleshopot. Jönnöd kell, légyszi! Apáddal véletlenül sem futunk össze, ezt megígérhetem. - Milyen jól ismer valaki. Bár valami furcsa bizonyosság árad a hangjából, de jobbnak látom, ha nem kérdezek rá. Lehet, már elhunyt. Vagy börtönben ül. Mindegy, nem az én bajom, számomra apám már rég nem létezik.
- Jó, átgondolom, de nem szívesen hagyom itt a fiamat, viszont ilyen hosszú úthoz még kicsi. Szóval adj egy kis időt, míg átrágom magam a lehetőségeken. - Semmi válasz. Ó, basszus, hát persze! Marynek nem is szóltam arról, hogy van egy gyerekem. Aki már elmúlt másfél éves. Azt hiszem, amint magához tér a kezdeti sokkból, még legalább két órán át telefonálni fogunk, így a legjobb lesz, ha türelmesen várom, hogy visszanyerje a hangját, én meg addig hozok magamnak limonádét és chipset, a kanapé kényelme elég hívogató számomra. Jeremy most úgyis alszik, és ez a gyerek úgy tud szundítani, hogy akár puskaropogás is lehetne mellette, simán lehúz egyhuzamban 4-5 órát az álmok világában. Baromi szerencsés vagyok, hogy ilyen gyerekem van. Minden értelemben egy csoda.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A szülővé válással valahogy mindig átkattan valami az ember agyán, és onnantól semmi mást nem szeretne, csak sokkal jobban csinálni azt a feladatot, mint ahogyan a sajátjai tették. A te esetedben pedig valahol érthető is az, hogy nem akarsz olyan lenni, mint amilyen az apád volt, én pedig úgy látom, hogy jelenleg jó úton is haladsz afelé, hogy a kisfiad büszke legyen majd arra évek múlva is, hogy TE vagy az édesanyja. Semmi mást nem kell tenned, csak mindenféle önmarcangolás és múlton rágódás nélkül, az ösztöneidre hallgatva tedd a dolgod, hidd el, minden úgy jó, ahogyan csinálod.    Na de mi van akkor, ha nagy eséllyel a múltad a jövőd is lehetne? Itt nem az apádra gondolok, isten ments, hogy Ő újra az életed részévé váljon. De gondolkodtál azon, hogy mi történne, ha újra találkoznál azzal a férfivel, akinek a legnagyobb csodát köszönheted az életedben?    Valamiért azt érzem, hogy az újra találkozásotok nemsokára megtörténik, tudod van az úgy, hogy az ember a sorsát nem tudja kikerülni, és talán nem is éri meg mindig menekülni, mert a jó dolgok váratlanul történnek.    Én mindenesetre kíváncsian várom, hogy merre alakul majd a Te és kisfiad élete, kívánom, hogy végre találd meg az igazi boldogságodat!  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad. Tovább nem húzom az idődet, azt hiszem valaki már nagyon vár rád.    Köszi az élményt!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!