Mióta Kendraval szüneten vagyunk megváltoztak a hétköznapjaim. Gimnázium első éve utáni nyáron jöttünk össze, de persze előtte is sokat találkozgattunk, maradjunk annyiban, hogy ahogy elkezdtem a gimnáziumot Kendra valahogy beépült a mindennapjaimba. Egy szeptemberi buliba figyeltem fel rá először, persze ezer éve ismertem Liv által, de ott azon az éjszakán megfogott benne valami. Aztán persze a lehető legdiszkrétebb módon tudakolóztam nővéremtől, hogy veled mizujs, aki értésemre adta elég gyorsan, hogy ezt a témát most engedjem el és verjelek ti téged a fejemből. Nos, elég egyértelmű, hogy nem ment. Egyetemen konkrétan összeköltöztünk, még ha az évek alatt voltak is pillanatok, amikor iszonyúan nehéz volt ez a kapcsolat, akkor is folyamatosan ott voltunk egymásnak, pont mint most nyáron. De ez most elmúlt. A szexvideó óta letiltott mindenhonnan és mikor haza utaztam és kikényszerítettem tőle egy találkozást, akkor se tudtunk normálisan beszélni, csak veszekedés lett belőle. Kibaszottul hiányzik, egy óriási űr maradt bennem utána, amit az első pár hétben nem is realizáltam, de azóta folyamatosan eszembe jut, a legváratlanabb helyeken. Hiányzik, hiányzik, hogy tudjam mi van velem, hogy tudjam kivel van, mit csinál. Lassan olyan leszek, mint abból a Netflix sorozatból a srác……. YOU, ez a sorozat neve. Csak tudni akarom, hogy minden rendben van-e vele. Az alkohol elfelejtteti a dolgokat és a fű is, de csak egy darabig, aztán minden csak rosszabb lesz, részegen azon kapod magad, hogy a régi, mára már letörölt instagramm képeket nézegeted. Nos, ez a partynak az a pontja, amikor össze kell kapnod magad és pillanatokon belül kerítened kell egy csajt magad mellé és nekem majdnem mindig sikerül is. Eddig hét lánnyal fújt össze a szél, mióta Kendra és én külön vagyunk. Apropó Insta…. Egyik napról a másikra, a szex videó hatására több mint nyolcszázötvenezer követőm van, én se értem. Sorra kapom a brit haverjaimtól a gratuláló üzeneteket és az olyan üzeneteket, amiben arra kérnek, hogy ha van még a videómból esetleg valami kivágott rész vagy bármilyen pucér képem az emlegetett modellről azt küldjem már át nekik. A videó azóta lekerült az internetről, a csaj ügynöksége megvásárolta a jogait így nem igazán terjedhet tovább, közben pedig feljelentést tettek személyi jogok megsértéséért ismeretlen tettes ellen. Lassan négy hónap telt el az ügy óta, de senkit nem találtak, a videót egy könyvtári számítógépről töltötték fel. A lány viszonylag jól kezeli a dolgokat, próbál ebből a médiabotrányból is hasznot húzni, nem semmi kiscsaj. Nekem Kendra volt az első, mindenben. Első nyelves csók, első kapcsolat, első szex, első távkapcsolat, első lakótárs, első szünet, első szakítás. Első ember, akihez kötődtem és most szar elengedni, pokolian szar. Nem is tudom mit keresek itt. Szörnyen másnapos vagyok, a tegnap este kicsit túl jóra sikeredett. Reggel mikor elindultam ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy az alkohol még nem ürült ki a véremből, ezért volt merszem ide jönni, ide a múzeumhoz, ahol Kendra dolgozik. Az egyik közös haverunk kotyogta el, hogy itt van, itt New York-ban. Ez egyszerűen hihetetlen, dühös voltam Liv-re, amiért nem mondta el, dühös voltam Kendrára, mert eltitkolta, dühös voltam mindenre és mindenkire, de legfőképp magamra mert hagytam tönkremenni ezt a kapcsolatot. Már a szünet előtt éreztem Kendrán, hogy van valami, valami amit nem mond el. Az elején győzködtem, hogy avasson be, de aztán meguntam és rá hagytam. Pedig éreztem az ölelésén, éreztem a szexen, éreztem rajta, hogy valami megváltozott, valami piszokmód megváltozott. Tegnap este ez a düh késztetett arra, hogy a bulizást válasszam, elmentünk az egyik munkatársamhoz „alapozni”, csak páran fiúk, és aztán bele vetettük magunkat a sosem alvó város éjszakai életébe. Négy-öt bárban is jártunk, mire végre megtaláltuk a tökéleteset, valami szar diszkó volt az emeleten, de a földszinten irtózatosan nagy buli volt. Sör ivó verseny és BeerPONG, persze mindkettőre beneveztünk. De egy pokoli másnaposságon kívül semmit se nyertünk. Haza érve pár órát aludtam, lezuhanyoztam, fogat mostam egyszer, kétszer, háromszor. Majd elindultam. Egyértelmű, hogy napszemüveget húztam, nem is áll szándékomban ezt a kiegészítőt elhagyni az outfittemből, mert életet ment.
Hálát adok az égieknek, hogy a Metropolitan Művészeti Múzeum, a Central Parkra nyílik. Leültem a bejárat előtti márvány lépcsősorra és élveztem a fák által nyújtott árnyék kényelmét. Hátra dőltem a kezemmel megtámasztottam magam a felettem lévő lépcsősoron. Kendrának egy negyed órán belül végezni kellene. Addig itt szépen megvárom. Elővettem a telefonomat, füllhallgatómat bedugtam a fülembe és a This is: My Chemical Romance lejátszási listára kattintottam a spotifly-on. Itt vagyok, vissza szerzem őt…..
„Az ember néha téved Az ember néha érez Olyat ami mégsincs Vagy másképp van Az ember néha téved Az ember néha néz De idővel másképp lát Voltam fent és voltam lent Volt hogy véletlenül szerettem De ha kapnék még esélyt Mindig melletted ébrednék”
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
Lassacskán négy hónapja, hogy megérkeztem az államokba, ahol minden annyival másabb. New York maga a pezsgés, a megtestesült nyüzsgés, amiben bármikor boldogan kész vagyok elveszni. A múzeumban pedig a munkatársaim, igazán nagyszerű emberek és még annál is tehetséges művészek és tudósok. Némelyikük pedig igazán jó barátnak is bizonyult. Mint például Grace, aki nem mellesleg a lakótársam is. A bátyjának pedig van egy mesés klubja ahová csak meghívott vendégek juthatnak be, hiszen olyan exkluzív, hogy a sokan még csak nem is tudhatnak a létezéséről, mások, aki viszont igen azok pedig csak álmodoznak a bejutásról. Mégis minden alkalommal ahogy a pult előtt állok, vagy éppen a táncparketten táncolok, fel-fel villan bennem egy furcsa és megmagyarázhatatlan hiányérzet. Egy kar, amely szorosan a testem köré simul, egy száj, ami buja szavakat suttog a fülembe, egy különleges és igéző szempár. Régen minden alkalommal amikor szórakozni mentem, mellettem volt Dominic. Most viszont meg kell tanulnom újra nélküle élni, hiszen már nincs mellettem és nem is lesz. Mind a ketten új életet kezdtünk és majd egyszer, valamikor biztosan találunk valaki olyat, aki mellett megállapodhatunk. Legalábbis minden alkalommal ezt hajtogatom magamnak. Talán itt lenne az ideje ezt a szép kis elméletet, végre a gyakorlatba is átültetni és megtenni az első lépéseket. Mondjuk úgy most. Mármint nem szó szerint most, de talán innentől kezdve, járhatnék nyitott szemmel és hagyhatnám, hogy az élet elém sodorja azt aki érdemes rá, hogy a figyelmemet neki szenteljem. - Viszlát James! – mosolyogva integetettem oda a kedves, kicsit mackós biztonságiőrnek, aki árgus szemekkel szemlélte a kifelé és befelé haladó emberek tömegét. - Viszlát Kendra, kellemes délutánt. – mosolygott vissza barátságosan. Amióta csak ismerem mindig az jut eszembe, ha ránézek, hogy minden bizonnyal a karácsonyi időszakban Ő lehet az intézmény ügyeletes télapója. De nem csak a külső adottságai miatt, hanem azért is mert egy végletekig kedves és életvidám ember, akinek mindenkihez van egy-egy kedves szava és barátságos mosolya. A hatalmas kétszárnyú ajtón kilépve, olyan verőfényes napsütés tárult elém amire az utóbbi időben nem igazán volt példa. Így mivel napszemüveg híján voltam, egy picit hunyorogva, próbáltam leevickélni a hatalmas márványlépcsőkön. Bevallom töredelmesen, hogy lehettem volna egy picit figyelmesebb is, de nem vettem észre az előttem lévő kis labdát, amibe így belerúgtam és enne köszönhetően pedig sikerült fejen találnom vele egy a lépcsőn üldögélő napszemüveges srácot. - Bocsánat, nem volt szándékos, csak… - akadt el egy pillanatra a szavam, amikor is tudatosult bennem, hogy ki is valójában az ismeretlen idegen. - Hogy kerülsz ide, Dom? – kérdeztem, miközben elsétáltam mellette a lépcsőn. A szívem hevesen kalapált a mellkasomban és talán jobban fájt ennyire közömbösnek lenni vele, mint azt kimondani, hogy tartsunk szünetet. Hiányzott és az, hogy most itt van csak még inkább felébresztette bennem ezt az érzést. Gyűlöltem, hogy ennyire függtem tőle és azt is, hogy az iránta érzett szerelmem még ennyi idő után is töretlen maradt. De nem hinném, hogy nekünk lenne értelme még együtt lenni, vagy talán… De nem! Nem lehet, hogy a sors pont akkor sodorja Őt ide amikor elhatározom, hogy végre megpróbálok túllendülni a múlton és egy új életet kezdek.
Ahogy az órán a másodpercek csak ketyegnek, a nap egyre csak erősebben süt és már egy idő után a fák se nyújtanak biztonságos árnyékot. A nap meleg sugarai égetik a bőröm, gondolkodok, hogy elülök, de akkor félő, hogy nem látnám meg Kendrát szóval a popsimon maradok. Izgulok, nem tudom miért, de az a nyomasztó görcs ott lapul a gyomromban, a tenyerem nyirkos és tudom, hogyha most valaki hozzám szólna képes lennék leharapni a fejét minden ok nélkül. Kendra szeretett. Ő szeretett engem, vagyis, legalábbis nekem úgy tűnt. Igazából sosem tudtam rájönni, hogy mit esznek rajtam a nők, de az tudom, hogy a szenvedély az segít, márpedig szenvedélyes az voltam. Persze vigyáztam, hogy sose legyek nyűg Kendra nyakán, legalábbis míg el nem jött a vég, nem maradtam tovább, mint amíg szívesen volt velem együtt, de kedves voltam, őszinte, figyelmes és odaadó és emlékeztem sok apróságra vele kapcsolatban és sokszor mondtam neki hogy gyönyörű és kis ajándékokat vettem neki, ami többnyire valamelyik akkoriban történt beszélgetésünkhöz kapcsolódtak. Természetesen mindebből semmi sem követelt tőlem külön erőfeszítést, nem számításból csináltam: nem volt nehéz sok mindenre emlékezni vele kapcsolatban, hiszen úgyis mindig csak őrá gondoltam, és komolyan gyönyörűnek láttam. Na de most eljött az a pont ahol már nem vigyázok arra, hogy ne legyek sok. Hisz nincs mit vesztenem… mert már mindent elveszítettem… Mióta magam mögött hagytam Angliát sokat változtam, vagyis szeretném azt hinni. Kendrával való szünet után egy csomó szabad időm maradt, mikor pedig ott hagytam a kontinenst ez az idő intervallum csak még jobban kitágult, szinte már annyira, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni és valahol itt jött az az ötlet, hogy komolyabb energiát fektetek az edzésbe és a kajálásba. Beraktároztam egy adag proteinnel otthonra és tesómnak hála lett egy személyi edző mellettem, aki agyon szadizott, aminek az eredménye az lett, hogy nem csak vissza építettem a törött kezemre az izomzatot, hanem olyan szintre is redukáltam mellette a testzsír százalékom, hogy életemben először látszódott mint a nyolc kockám. Az elmélkedésemből egy erős ütés rántott vissza a valóságra, fejbe dobtak, vagy rúgtak? egy labdával. -Aúú – kapom oda a kezem automatikusan a tarkómhoz és ezzel a mozdulattal ki is rántom a fülemből a zenét. Abba az irányba fordulok ahonnan a hang jön, egy nagyon ismerős hang. -Le sem tagadhatod, hogy ezt direkt csináltad – mondom mosolyogva miközben felállok. Kendra. Basszus, ezer éve nem láttam és mennyire hiányzott. Még mindig iszonyatosan gyönyörű, vannak dolgok, amik nem változnak, ez ilyen. A felsőmben és melegítőben vagy épp kisruhában, sminkben, ő mindig elképesztő. Megszokásból elindulok felé és kérdés nélkül szorosan az ölelésembe vonom. Ezer éve nem láttam, mennyire hiányzott, hogy a karjaimban tartsam. Ha viszonozza az ölelésem, akkor hosszasan ölelem, ha nem, akkor pedig hamar kissé kínosan elhúzódom tőle. - Hozzád jöttem – komorodok el egy kicsit én is a távolságtartó hangjától. Annyi ilyen romantikus filmet kellett végig néznem Kendrával, hogy már tudom, hogy ott ez a szituáció hogy zajlana. Az eső esne, Zack Efronon vagy más felhájpolt szépfiún fehér póló lenne, virággal és csokival (vagy esetleg plüsmacival) a kezében érkezne, féltérdre helyezkedne, előadna egy szerelmetes, nyálas monológot a lánynak, a csaj sírna, megbocsátana, a maci a földön végezné, míg ők egymás karjaiba omolva csókolóznának. Nos, nálunk nem ez a helyzet, ezt most Kendra távolságtartó viselkedése is megerősítette. -Beszélnünk kell – többet érdemel a mi kapcsolatunk ennél, hogy most hét év együtt töltött idő után így fejezzük be. Történt, ami történt, nekem ő akkor is csak ő marad. Része volt az életemnek, egy nagyon fontos része és ha már mindennek lőttek közöttünk remélem legalább barátok maradhatunk még a jövőbe. Mert nélküle nem tudok élni.
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
Szem forgatva figyeltem ahogy felállt és elindult felém. Az ismerős, de mégis szokatlanul izmos testének látványa jól ismert érzéseket keltett fel bennem. Régi emlékképek sejlettek fel az elmémben róla és rólam. Az első randevúnk, az első csókunk, és az első igazi csókunk, az első alkalom amikor együtt voltunk, és még kitudja meddig tudnám sorolni. Rengeteg első alkalom amit együtt éltünk át és ezek örökre összekötnek minket, a múltjainkat. - Olyannak ismersz, aki letagadná? – vonom fel kétkedőn a szemöldököm. Hazudnék ha azt mondanám nem hiányzott, mert igenis hiányzott, nagyon is. De igazából még mindig iszonyat pipa voltam rá. Megbántott, összetört, és ez mind olyan dolgok, amiket nem lehet csak úgy semmissé tenni. Teszem azt egy öleléssel, mintha semmi sem történt volna. Egy parányi pillanatnak tűnő időre viszonoztam az ölelését, majd gyengéden eltoltam magamtól. Pedig ez volt az amire a legkevésbé vágytam. A testem minden apró porcikája azt akarta, hogy maradjak ott vele, hagyjam, hogy szorosan magához öleljen és sose engedjen el. De az agyam mégis az ellenkezőjét szajkózta, és most kivételesen úgy döntöttem, hogy rá hallgatok. Rá kellett hallgatnom. - Egyáltalán honnan tudod, hogy itt vagyok? Liv mondta el? – néztem a szemeibe kérdőn Imádom a barátnőmet és iszonyúan szemét dolog volt azt kérnem tőle, hogy hazudjon a testvérének, vagy legalábbis ne áruljon el. Így valójában nem haragudhatok rá, ha mégis elkottyintotta neki. Végtére is nem állíthatjuk Őt két tűz közé. Eddig sem vártuk el tőle, hogy bármelyikünk pártjára is álljon egy-egy vitánk alkalmával. Legyen csak Ő a semleges személy, aki kívülről szemléli a dolgokat és akinek mind a ketten nyugodtan panaszkodhatunk. Hogy aztán Ő meg a fejünkhöz vághassa, hogy Ő már a kezdetektől megmondta, hogy ennek nem lesz jó vége. - Szerintem már nem nagyon van miről beszélnünk Dom. – álltam dacosan a tekintetét, miközben a lelkem és a szívem is cafatokra téptem. - A szünet az én saram, de a szakítás a tiéd. Meghoztál egy döntést, viseld a következményeit. – olyan hűvös voltam, mint egy jéghegy, télen, az északi sarkon. Pedig még most is az életemet adtam volna azért, hogy mindez ami mostanában történt kettőnkkel semmissé váljon és a dolgaink olyanok legyenek, mint régen. Nyilván nem azt mondom, hogy nem voltak vitáink és összezördüléseink azalatt a hét év alatt ameddig egy párt alkottunk, de mindent megoldottunk. Eddig volt egy kis tányér dobálás, kiabálás és a békülős szex, de most nem. Ezúttal nagyon elromlottak a dolgok és innen már nem hinném, hogy bármikor is lesz visszaút. - De ha tényleg beszélni akarsz, akkor halljuk. Ne fogd vissza magad. Kapsz húsz percet, mert utána találkozóm van. – adtam a tudtára szándékosan a kétértelmű információt. Azt szerettem volna, hogy lássa, hogy új életem van. Higgye csak azt, hogy túltettem magam rajta és tegyen Ő is hasonlóan. Ehhez pedig elég ha annyit tud, hogy találkozóm lesz. Azt nem kell neki tudnia, hogy valójában a lakótársammal találkozom és shoppingolni megyünk. Utána pedig beülünk valahová vacsizni és dumálni. Szükségem is lesz rá ezek után, hogy egy csajos este keretén belül kifosszak néhány boltot és tele egyem magam a kedvenc édességemmel, csak azért, hogy elfojtsam minden bánatomat.
-Oh, dehogy! Inkább olyannak ismerlek aki, ha szeretne se tudna eltalálni. – mosolygok rá elégedetten. Nincs kedves kedvében, határozottan nincs kedves kedvében. Ahogy akaratlanul tetőtől talpig végig mérem rá kell jönnöm, hogy még mindig iszonyatosan gyönyörű, de ő mikor nem az? Miközben öleltem akaratom ellenére visszatért az életembe az a jól ismert érzés, ami 7 év alatt sem kopott ki. Minden egyes alkalommal, mikor magamhoz húztam, megcsókoltam, vagy mikor csak kézen fogva sétáltunk elöntött egy büszkeség, amit amiatt éreztem, hogy ő ott volt mellettem. Sosem volt a lánykönyvekbe megírt pillangók a gyomromban feelingem, ez más volt. Izgatottság jött rám mindig mikor megláttam, minden csókunknál fejbecsapott a tudat, hogy igen ő velem van. Kendra volt az a lány a gimibe, akit mindenki meg akart szerezni. A házi bulikba le se lehetett róla vakarni a fiúkat, a srácok fél karjukat odaadták volna egy csókért. És ő ezt tudta és a szituációt magabiztosan kezelte. Volt egy srác Mike, legjobb barátok voltak, aztán többek, majd a srác kihátrált szituációból, nem akart kapcsolatot, vagy valami hasonló.. Csak fél szavakból hallottam a történetet Liv-től, aki nem is igazán nekem szánta, csak ideges volt a srácra és itthon csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Az ölelés nem volt hosszú, sőt nem lehetett több mint pár pillanat. Határozottan húzódott el tőlem, mindenféle hezitálás nélkül, így inkább én is két lépést hátrébb léptem és próbáltam úgy tenni, mintha nem is lenne olyan kínos ez a szituáció. 7 év, hosszú idő. 7 éven keresztül minden egyes találkozáskor egy csókkal és egy öleléssel köszöntöttem, minden egyes alkalommal, mind ezek után furcsa most egy ölelést is ennyire idegennek találni. Csak nemlegesen megráztam a fejemet a kérdésére, nem a testvéremtől tudom, de legalább ez megmagyarázza miért volt ilyen hihetetlen furcsa mostanában. - Greg mondta –Greg egy középiskolai barátom, már rögtön gimi után kiköltözött a Nagy Almába „szerencsét próbálni”, ő így nevezte, de igazából apja cégénél kezdett el dolgozni. Valószínűsíthető, hogy ő is Livtől hallotta, vagy lehet Kendra újságolta el neki a nagy hírt. - Gratulálok a munkához! – jutott hirtelen eszembe. Egy elképesztően nagy lehetőség, amit most kapott, a karrierjében ez egy ugró deszka lehet, büszke vagyok rá, de ezt így nem mondom, mert akkor már az eddig is kínos szituáció még kínosabbra fordulna. Az tipikusan egy olyan mondat, amit szex után össze ölelkezve, a munkáról vagy csak az unalmas hétköznapokról beszélgetve a másik fülébe suttog az ember, nos és miért szex után? Mert olyankor mindenki piszkosul őszinte. Csak némán bólintok arra, hogy szerinte nincs miről beszélnünk, ez nem az az együttértő bólintás, hanem inkább, az az „elfogadom, hogy te így gondolod” fajta. De a következő mondatát már nem tudom szó nélkül hagyni. -Nem csaltalak meg! –jelentem ki határozottan –Szüneten voltunk, szünetelt a kapcsolatunk, nem értem miért olyan ördögi bűn, hogy lefeküdtem valakivel. – A hónapok alatt ez az egyetlen dolog, amit nem bírtam megérteni. Liv-től folyamatosan kaptam a rosszalló pillantásokat, mikor megtörtént egy-két „Hogy tehetted ezt?” is nekem vágott, de miért baj hogy megtettem, szüneten voltunk! Szüneten, amit ő akart. Nem tudom, hogy tudja ennyire jegesen és távolságtartóan rám kenni a dolgokat. Húsz perc, az pont semmire se elég. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy kivel találkozik, de nem hinném, hogy mostmár bármi közöm lenne hozzá. -Van itt a közelben egy Starbucks, nem iszunk meg egy kávét? – kérdezem – Az bele fér húsz percbe – mondom akaratom ellenére egy kis féltékenységgel a hangomban. Egyszerűen eddig még nem igazán gondoltam bele, hogy Kendra mással lenne. Sose voltam az a féltékenykedős pasi, Kendranak nem egy fiú barátja volt, akikkel nap, mint nap tartotta a kapcsolatot, de megbíztam benne. Ez kellett ahoz, hogy egy év távkapcsolatot túl tudjunk élni. -Figyelj én ezt az egészet így nem akarom. – kezdek bele a mondandómba. Ha belement a kávéba akkor épp a Central Parkon keresztül átsétálva, ha nem akkor pedig a Metropolitan Múzeum előtt folytatva a beszélgetést. – Nem szeretném, hogy ennyire mérges legyen a viszony köztünk. – Legszívesebben elmondanám neki, hogy hiányzik, de nem akarok még jobban szánalmasnak tűnni, elég egyértelmű jeleket ad a felé, hogy látni sem akar, de ez haladás, legalább már nem mondja a szemembe. -Akármi is történt én szeretnék a barátod maradni.
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
Dominic megjegyzésén meg kellene sértődnöm, de igazából az a helyzet, hogy a labdajátékok sosem tartoztak az erősségeim közé. Előbb futok le a egy félmaratont, vagy fullasztom ki magam egy kravmaga edzésen, minthogy focizzak, vagy röplabdázzak, vagy bármilyen labdákkal kapcsolatos sportot űzzek. Úgyhogy csak egy gyors mosolyra húzom az ajkaimat, miközben lehajtom a fejem, és elindulok, hogy Ő mindebből semmit ne vehessen észre. Emlékszem az első alakalomra amikor megpillantottam a szemeiben azt a különleges csillogást. Onnantól tudtam, hogy talán kettőnkből több is lehet, mint egy-egy futó románc. Akkoriban egy enyhe kis túlzással, mondhatom, hogy ki nem állhattam a fiúkat. De Ő más volt. Folyamatosan ott téblábolt körülöttünk amikor Liv-nél voltam és a bulikban is ott volt mellettem ha szükségem volt valakire. Talán ezért is szerettem bele olyan gyorsan és mélyen, hogy az a feje tetejére állította a világomat. Aztán minden megváltozott és most úgy érzem, hogy hiába töretlen a szerelmem iránta, már nem vagyunk ugyanaz a pár aki akkor voltunk. Akkor amikor még gyermeki naivitással azt képzeltük együtt fogunk megöregedni és talán egyszer egymáson kívül más is a közös családunkba fog tartozni. De a sorsnak más elképzelései voltak a gimnáziumban is és most is. - Hmm… Mondjuk erre gondolhattam volna. – hümmögtem kreatívan arra amikor elárulta kitől is tudja, hogy a városban vagyok. Azon sem csodálkoztam volna, ha valójában Liv mondta volna el, de igen. Az, hogy Greg szája járt el az sokkal kézenfekvőbb és ami azt illeti előbb is gondolhattam volna rá, azok után, hogy a múltkorában összefutottam vele a klubban. Persze a nagy örömködés közepette, elfelejtettem neki említeni, hogy nem feltétlenül kellene megemlítenie Dominicnak, hogy itt lakom és dolgozom Manhattan-ben. - Köszi. Ez egy elég nagy lehetőség. Nem hagyhattam ki. – válaszoltam büszkén. Annak idején amikor kitaláltam, hogy mivel is szeretnék foglalkozni a hobby szintű zenélgetésen kívül akkor éppen a kanapéjukon ültünk és a Múmia filmek valamelyik részét néztük. A rengeteg műtárgy és a sok-sok lehetőség amit az ember ezek megismerésével szerezhet egy pillanat alatt magával ragadott. Onnantól kezdve nem volt menekvés, és azt hiszem ez volt életem legjobb döntése amit meghozhattam, hiszen még azóta is a munkám szerelmese vagyok és szerintem mindig is az amaradok. - Neked ez a véleményed, nekem pedig más. De nem hiszem, hogy ezt itt és most kellene megbeszélnünk. – pillantottam körbe, hiszen tudtam mennyi kíváncsi szempár meredhet éppen ránk és abból mennyi tartozik olyan anyukákhoz akiknek éppen itt flangálnak a kisgyerekeik. Az évek alatt volt időnk kiismerni a másikat és ezt jelen helyzetben Dom ki is használja, hiszen nagyon is jól tudja, hogy a kávénak nem tudok ellenállni, főleg annak amit a Starbucks-ban készítenek. A többiek a múzeumban mindig azzal cukkolnak, hogy úgy iszom a kávéjukat, mint más a vizet. Szóval nyugodtan honorálhatnák ezt nekem. - De csak egy kávé és semmi több. Amúgy meg, csakhogy tudd, szemét húzás a koffeinfüggőségemet ellenem használni. – pillantottam rá megjátszott bosszúsággal. Meglepett az a féltékeny él a hangjában amit kihallottam, hiszen Ő sosem volt az aki féltékenykedett volna. Nálunk ez nem volt divat, hiszen elég sok mindent kockára tettünk a kapcsolatunkért ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízzunk a másikban. A park hatalmas fái alatt sétálva hallgattam a mondandóját, ami egyszerre volt tőr a szívembe és gyógyító, fájdalmat enyhítő gél a sebeimre. Távol akartam Őt tartani magamtól. Minél messzebb, hogy még csak véletlenül se gondolhassam meg magam. Nem tehettem, hogy visszarohanok hozzá és mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, hiszen arra még ha akarnánk se lenne esélyünk. Úgy is mondhatnám, hogy az a hajó már elment. - Tudod jól, hogy az nekünk nem menne Dominic. – neveztem őt szándékosan a teljes nevén. - Mi nem az a fajta emberek vagyunk, akik ennyi év után, szépen tudnak elválni és utána még barátok is maradnak. – pillantottam rá, miközben megerősítve a mondandómat, megráztam a fejem. A csodaszép időnek köszönhetően rengetegen voltak a parkban. Akármerre pillantottam, mindenhol szerelmespárok jöttek felénk kézen fogva. Ami rengeteg emléket hozott a felszínre bennem és amitől csak még nehezebb volt fenttartanom a magam köré épített falat, amit az ellen húztam akire a leginkább vágytam.
Kendra mondatán én is csak mosolygok egyet. Greg egy pletykafészek. Minden lányt lenyom benne. Mindig mindenről tud és mindig mindent rossz időpontban ad tovább. Imád embereket összeugrasztani, ez valami kis beteges hobbija, a székében hátra dőlve nézni a drámát. De most az egyszer hasznot húzhattam a kotnyelességéből, hisz most csak így lehetek itt. Liv-el a viszonyom eléggé furcsa mióta nem lakunk egy fedél alatt. Eddig kedvenc közös elfoglaltságunk volt a veszekedés, egymás torkának esés, ajtócsapkodás, a másik édesanyjának szidása, de mióta egy óceán választ el minket egymástól a helyzet megváltozott. Random felhívjuk egymást, élet jelet adunk, Face Time-olunk. Furcsa egy ennyire normális testvéri viszony. A Metropolitan Múzeum, ez nem elég nagy lehetőség, ez A LEHETŐSÉG. Ez álmai munkája lehet. Majd benézek megnézni a munkájának a gyümölcsét valamikor. - Figyelj – szólalok meg egy kis kínos csend után, miután már elhagytuk a múzeum lépcsőit. Hisz, nem tudtam semmit sem hozzáfűzni ehhez. Idegesen a hajamba túrok és neki kezdek. – Én rendbe akarom tenni a dolgokat –Az arcát kémlelem, próbálom elkapni a pillantását. Szeretném megtudni, hogy van-e valami a fagyos mosolya alatt. Csak elmosolyodtam a megjegyzésén. Mellette szoktam rá én is a kávéra, csak is őt okolom. Iszonyat édesen issza, eleinte csak húztam a számat, nem voltam egy nagy kávés, de mindig megkóstoltam egy kicsit az övét. Szerintem akkor szeretett belém, amikor az első Valentin napunkra egy kapszulás kávéfőzőt kapott tőlem ajándékba, aztán pedig minden évbe valami más-más ízesítéssel leptem meg. - Nagyobb összegű fogadásom van azzal kapcsolatban, hogy mit fogsz majd rendelni – húzom egy kicsit az agyát. Hisz a Starbucksban most karamellás heteket tartanak.
A kávé imádatát és a forrófejűséget az olasz vérének tudom csak be. -Szerintem pedig de! – mondom tele energiával és élettel. – Mielőtt összejöttünk, akkor is jóban voltunk. Nem kell ennek most se megváltoznia! Vagyis…- a hangomból kiveszik a kezdeti lendület – Az én részemről. – mondom halkabban sőt a szó végét kissé le is harapom. Haragszik rám? Teszem fel magamnak a költői kérdést, amire már előre tudom a választ. Kicseszettül. Vajon utál? Adtam rá okot? -Nem értelek – mondom a legnagyobb őszinteséggel és a legnagyobb csalódottsággal a hangomba –Most akkor mi volt ez a nyár? Mi volt ez az egész szünet dolog? – nem emelem fel a hangom, nem veszekszem, csak az egyszerű kíváncsiság hajt. Ahogy beszélek a homlokom valamiért összeráncolom, csak a földet nézem, nem pillantok Kendra felé, nem szeretném látni a tekintetét. Hogy tud ilyen magabiztos lenni? Sose, egy pillanatig se éreztette velem, hogy fiatalabb vagyok. Sosem volt ez a kapcsolatunkban gond vagy probléma. Persze kaptuk ezerrel a baráti beszólásokat, mikor ő már átlépte azt a bűvös 18-as számot én pedig még nem. „Kendra a liliomtipró” „Ugye tudjátok, hogy ez büntetendő” és hasonló poénokat. De ezek csak viccek voltak. Sose éreztem magam fiatalnak hozzá. Időközben megérkezünk a Starbucksba, elé lépek és kinyitom előtte az ajtó. -Csak utánad – mondom egy nem őszinte mosollyal az arcomon, valahogy ez után a beszélgetés után nem igazán van kedvem mosolyogni. Sőt kedvem támad elszívni egy cigit. Pedig az elmúlt időszakban eléggé felhagytam ezzel a szokással. Nyáron a „szünet” kezdetén elég nagy fanatikus voltam, a lakásunk tetejére másztam fel és fent a tetőn üldögélve szívtam el esténként egy-egy szálat. Majd a bulikban simán egy egész doboz is elfogyott. Szerintem azon a nyáron elszívtam a tüdőm. Mindig is Kendra tartott vissza attól, hogy rászokjak, hisz ő sosem volt partner benne, de nem haragudott érte és sose szólta meg. A pulthoz lépek, beállok a sorba, csak egy ember van előttünk. -Mit iszol? – fordulok Kendrához, mikor ránk kerül a sor.
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
Világéletemben olyan valaki voltam aki imádta élni az életet, ezt az oldalamat New York pedig még inkább előhozta. Minden alkalmat megragadok arra, hogy bulizhassak az új barátaimmal és megismerhessek minél több új embert. Erre pedig nincs is jobb hely, mint Grace unokatestvérének a klubja. Szinte már törzsvendégnek számítok, ami már csak azért nagyon király, mivel nem engednek be akárkit. Vagy nagyon híres, vagy nagyon gazdag kell, hogy legyél ahhoz, hogy egyáltalán csak halljál róla. Ezért is nem kellett volna meglepődnöm amikor Greg és én egymásba futottunk. Mindig is kedveltem a srácot, annak ellenére, hogy folyamatosan cukkolt minket, főleg inkább Dominicot, hogy idősebb vagyok nála. Na nem mintha az az egy év olyan sokat számítana. Szóval ismertem már annyira, hogy gondolnom kellett volna rá, hogy eljár az a pletykás nagy szája. De most már mindegy. Kiderült a titkom és ez ellen már nem tehetek semmit. Viszont Dom próbálkozásai ellen még igen. Még úgy is ha közben a szívem szakad meg azért, hogy eltaszítom magamtól. - Dom… – nyöszörgöm erőtlenül és meggyötörten. Gyűlölöm, hogy ennyire hatással van rám, de azt még inkább, hogy még ennyi szarság után is ugyanúgy képes megdobogtatni a szívem, mint azelőtt. Pedig pont azért akartam a szünetet is ami nem mellesleg katasztrofális véget ért, hogy kitaláljam hogyan tovább. Szerettem volna családot, gyerekeket és úgy egészében azt, hogy végre egy család legyünk. De valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy ez nem fog menni. Legalábbis Dom és köztem még egy darabig biztosan nem. De szerettem, és még mindig szeretem, pont ezért kellett volna az a kis idő, hogy megtudjam mit is érzünk, mi az ami külön is összetart minket. De Ő másként látta a dolgokat. Döntött és ezzel meghozta azt a döntést amit én nem voltam hajlandó kimondani, Ő pedig nem hajlandó még most sem elfogadni. - Ez ügyben nem bocsátkozom fogadásba, pláne nem veled. – vágtam vissza automatikusan a kis megjegyzésére. Ismeri mindin kis porcikámat és minden beteges szenvedélyemet. Így pontosan tudja, hogy melyik az a StarBucks-os kávécsoda aminek sosem tudok ellenállni. Édes szájú vagyok ezen a téren és ezt sosem tagadtam, mint ahogy azt sem, hogy rajta és a családomon kívül, egy gyengepontom van és az a Caramel Frappuccino. - Az még sok más olyan dolog előtt volt, amit nem lehet csak úgy elfelejteni, Dom. – sütöttem le a szemem, miközben az imént említett dolgok emlékei megrohamozták az elmémet. Ölelések, csókok, egymás karjaiban töltött boldog pillanatok. Mind-mind olyan dolgok, amiket nem lehet semmissé tenni. Mind olyanok, amelyek miatt megszakadna a szívem, ha mással látnám őt. Ezért is nem lehetünk barátok, nem menne. Nem működne, tudom, hogy nem menne és leginkább azért, mert úgy lett vége mindennek ahogyan. Befejezetlenül és értelmetlenül. - Persze, hogy nem érted. Soha nem értetted, Dom. – válaszoltam harciasan, fagyosan. - Ez volt a mi keresztutunk. A választás ideje, hogy együtt kell e folytatnunk vagy sem. – folytattam határozottan, miközben megérkeztünk az úticélunkhoz. - Köszi! – mondtam miközben beléptem a kellemesen hűvös, ismerős helységbe. Feltűnően kevesen voltak odabent ahhoz képest, hogy odakint mennyire napos és meleg volt a délután. Mintha csak a sors is azt akarta volna, hogy el tudjunk vonulni és beszélhessünk. Talán megbeszélhessünk mindent ahhoz, hogy szabadon tudjuk élni innentől az életünket. - A szokásosat. – jegyeztem meg egy kisebb mosoly kíséretében. Pontosan tudja, hogy mit iszom, hiszen Őt is én szoktattam rá a kávéra. Pedig nem is állt szándékomban ilyen „gonosz” dolgot tenni, de valahogy mégis így alakult. Amit jobban meggondolva sohasem sajnáltunk. Ő is lopott az enyémből és én is az övéből, ez így volt megszokva. Reggeli csínyek, miközben reggeliztünk vagy éppen vizsgaidőben egy-egy kisebb szünet alkalmával. - Addig keresek egy helyet magunknak. – jelentettem ki kedvesen, ezzel is jelezve, hogy végre kész vagyok arra, hogy ennyi idő után végre megvitassuk a dolgainkat.
Liv már az elején megmondta, hogy ez nem jó ötlet. Aztán az idők során szerette ezt újra és újra felemlegetni. Ezt én mindig annak tudtam be, hogy Kendra és az exe kapcsolata nem alakult igazán a legjobban, emiatt Kendra sokat szenvedett és Liv csak védeni akarja attól, hogy ez újra megtörténhessen vele. De már ebbe nem vagyok annyira biztos, azóta mióta mi szétmentünk. Lehet, hogy Liv csak engem szeretett volna védeni ettől, ettől az egésztől. A szakítástól. Nem tudom Kendra hogy viselte, mit érezhetett. Vajon megkönnyebbült? Vagy szomorú volt? Fájt neki? Könnyen túl lett rajta? Hisz végső soron ő szerette volna ennek a kapcsolatnak a végét. Ha rajtam múlt volna életünk végéig meglettünk volna így kettecskén. Egyszer majd elvettem volna. Vettünk volna egy házat, jó nagy kerttel, amiben a jövőbeli gyerekeink homokoztak volna. Ő volt az első és az utolsó lány egyben, akivel ezt el tudom képzelni. Sok lány megfordult azóta az ágyamba, mióta Kendra és én szakítottunk, hisz a telefonom memóriájának folyamatos fogyasztója a Tinder. Jobbra, jobbra és jobbra. Mindenkit csak arra húztam, de be kell látnom a szex nem egyenlő a szeretkezéssel. Két külön világ. Csak mosolygok, mikor a kávéról viccelődünk. Hisz ezt akarom. Ezt, ami régen volt. A nevetést, a sok boldog élményt. Őt akarom. Ha megtehetném, visszamennék. Vissza arra a nyár eleji fülledt estéhez, amikor felhozta a szünet dolgot. Legszívesebben ott lennék újra, de most minden más lenne. Nem hagynám, hogy ellökjön magától, tiltakoznék, harcolnék érte. Mindent, amit akkor nem tettem azt most bepótolnám. Igazat adok neki, én sem gondolom úgy, hogy minden úgy lenne, mint régen. Szeretném ezt gondolni, de sose bírnék rá úgy tekinteni, mint egy barátra. Nekem ő mindig is több volt és több lesz. Nem lehet semmissé tenni azt elmúlt hét évet, ezt én tudom nagyon jól. Soha semmilyen pénzért nem is tenném meg ezt. Hisz a vele töltött időszak a mindent jelentette számomra, az életem enélkül üres lenne. Most is üres, nélküle. Volt valami, kicsit elengedő a hangjában, mikor azt mondta, hogy ezt én sosem értettem. Mintha most már le is tett volna a harcról, hogy valaha megérthetem. Oh, ha ilyen egyszerű lenne, mint ahogy ő csinálja akkor én is azt tenném. Elengedném a dolgokat és hagynám, hogy vigyen tovább az élet. De én nem bírom őt csak így elengedni. Ha beérünk a kávézóba, akkor biztosan újra felhozom ezt a témát, de addig össze kell szednem a gondolataimat. Legszívesebben veszekednék és üvöltenék, tudtára adnám, hogy mit gondolok. De így is már elég mélyre ástam már magamat a szemében, így is már elég régóta kapaszkodok ehhez a kapcsolathoz, amit ő már rég elengedett. A Starbuck-ba belépve, hírtelen első dolgok között van, benyúlni a zsebembe és ellenőrizni, hogy megvan-e a doboz cigim, hisz egyre inkább bennem van a bugi arra, hogy elszívjak egyet. Egy kicsit ez olyan mintha az egyik függőséget helyettesítenénk a másikkal, Kendra volt az én nagy függőségem és mióta véget ért bármivel helyettesíteném. A Starkbuck teljesen ki volt halva, ahhoz képest, hogy egy átlagos délután milyen nagy tumultus szokott itt összegyűlni túlárazott cukorbombát szürcsölgetni. Vártam ezt a beszélgetést, de kicsit tartok is tőle. Csak bólintok arra, hogy Kendra keres egy asztalt és már a pult felé is indulok. A pultban két unott fejű fiú van, Liv állandóan csak azt hangoztatja, hogy szerinte a Starbuck dolgozóit csak az alapján veszik fel, hogy ki mennyire szépen ír. Ebben látok valami kis igazságot, hisz az egyik srác sem valami extrovertált, csupa öröm ember, mindketten flegmán nézne rám mikor oda lépek. -Egy Caramel Frappuccino-t szeretnék kérni és egy Mint-Chocolate frappe lenne a másik – mindkettőből nagyot kérek. Legalább a kávénk tartson ki ha már az időnk nem fog, hisz már csak 11 percünk, hogy átbeszéljük a dolgokat. Lehet egy fiúval van találkozója, sőt, amilyen titokzatos biztosan… Lehet el kéne engednem ezt a dolgot és nem kéne a szemében még inkább alá ásnom a még megmaradt tartásom. A két ital pár perc alatt elkészül és mindkettőn gyöngy betűkkel a nevünk áll. Lehet Liv-nek igaza volt, ez az állásinterjú egyetlen feltétele. Nagy léptekkel Kendra asztala felé indulok. Használjuk ki ezt a maradék pár percet, ami rendelkezésünkre áll. Bár már fogalmam sincs mit szeretnék neki mondani. Pedig reggel életem monológjával a fejemben hagytam el a házat, és biztos voltam benne, hogy ma őt vissza szerzem. Persze így tiszta fejjel látom, hogy esélytelen a dolog, de így is minden vele töltött percet ki szeretnék használni. -Tessék – nyújtom felé a kávét, majd leülök vele szemben az asztalhoz. Annyi mindent mondanék, de egyszerűen mégsem hagyják el szavak a számat. Csak ülök ott némán a kávémat kémlelve. Hülyeség volt ez az egész.
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
A lelkem mélyén mindig is számítottam rá, hogy valamikor eljön ez a pillanat, de most mégis azt érzem, hogy baromira nem vagyok rá felkészülve. Már csak a tudat, hogy Dominic ennyire közel van hozzám, megrémiszt és összezavar. Szeretem és alighanem az utolsó leheletemig szeretni fogom őt. De minden, amit akartunk rossz irányba haladt. Ezt pedig nem hiszem, hogy ezt már vissza lehetne csinálni. Egy tengernyi indok választott el minket egymástól és ennek meg is lett az eredmény. Fájdalom, csalódás és örök bizalmatlanság. Még ha egyszer úgy is döntenénk, hogy adunk ennek a kapcsolatnak egy esélyt mert másképpen nem bírjuk elképzelni a jövőnket, akkor sem hiszem, hogy feltétel nélkül megtudnék benne bízni. Szándékosan egy eldugott kis asztalt kerestem a szinte teljesen üreskávézóban. Nem szerettem volna kirakatba tenni a beszélgetésünket és az esetleges vitánkat. Mind a ketten makacsok vagyunk, plusz én még eléggé heves és meggondolatlan is tudok lenni olyan esetekben amikor azt hiszem, hogy menekülnöm kell. A szünet óta pedig elég sok olyan alkalom volt amikor ezt éreztem vele kapcsolatban. - Köszi! – küldök felé egy lágy, kedves és barátságos mosolyt. Nem szándékszom vele mindenáron összeveszni, hiszen azt gondolom, hogy felnőtt emberek módjára képesek leszünk ezt megbeszélni. Legalábbis remélem, hogy így lesz. - Figyelj Dom! Tudom, hogy elég fura ez a helyzet, mind a kettőnknek. – pillantottam az arcára, miután leült velem szembe. Egy kicsit vacilláltam, hogy miként is folytassam a mondandómat, de aztán arra jutottam, hogy az a legtisztább, ha köntörfalazok és rátérek a lényegre. - De szerintem távol kellene maradnunk egymástól. Te is kialakítottál már itt egy életet és én is. Kezdjük előlről, külön. – tettem hozzá még utolsó gondolat gyanánt. Nem szerettem volna, ha esetleg félreértelmezi azt amit mondani próbálok neki. Nem akarom vele újra kezdeni. Túl kell lendülnünk a múltunkon, hiszen aki a múltban él annak sosem lesz jövője. Én pedig szeretném ha nekem lenne, méghozzá nem is akármilyen. Szeretnék egy szerető férjet magamnak és körbe-körbe rohangászó kisgyerekeket is. Lehet, hogy maradinak gondolják sokan, amikor erről beszélek, de nálam ez természetes. A szüleim és a nagyszüleim is mindig arra tanítottak, hogy a családnál nincs fontosabb. A család áll ott mindig mögötted, ők védenek meg, ők nyújtanak támaszt egy-egy helyzetben és ők emelnek az égig, ha arról van szó. - Sokat jelentett nekem az a hét év, de változnak az idők és az emberek is. Az ami kettőnk között volt az megváltozott, elmúlt. – füllentettem, olyan profizmussal, mintha mindig is ezt csináltam volna. Pedig talán Ő az egyetlen olyan ember a földkerekségen, akinek azelőtt soha nem hazudtam vagy füllentettem. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, mi az amivel elűzhetném magam mellől. Senkinek nem jó ez így és mindazok ellenére ahogy alakult ez a pár hónap, szeretném ha tényleg boldog lenne, még úgy is, hogy közben vágyom arra, hogy a közelemben legyen és úgy szeressen mint még soha. - Találkoztam egy sráccal. – böktem ki végül egy olyan igazságot ami egy része annyira nem is nagy hazudság. De még mielőtt rajta kaphatott volna azon, hogy valami nem stimmel, a számhoz emeltem a hatalmas poharat és belekortyoltam az édes, krémes és forró finomságba amit az imént nyújtott át nekem.
Kínos csöndnek nem mondhatnám azt, ami beállt közénk. Inkább csak érdekes volt. Nem volt ilyen az első randink óta, amikor kisgyermeki zavarunkban hírtelen egyikünk sem tudta, hogy mit is kéne tenni. Magabiztosan jöttem ide, tele reménnyel, hogy ma valami megváltozik, és igen tényleg megváltozik, de nem a jó irányba. -Nincs mit – mondom halkan, miután átvette az italt. Vele szemben ülve, kezemben a hírhedt Starbucksos pohárral várom a végítéletet. Úgy érzem magam, mint egy kisgyermek, ki rossz fát tett a tűzre. Csak a kávémat bámulom, belemerülök a tetején lévő tejhab játékába. - Az biztos – helyeslek rögtön az első mondatára. Nem vagyok tapasztalt szakításban, de biztos vagyok benne, hogy rosszul csináljuk. Vagyis a filmekbe nem így néz ki. Nyár óta megy köztünk ez a húzd meg ereszd meg dolog. Nem akarunk együtt lenni, de külön sem bírjuk. A mondat első része inkább Kendrára vonatkozik, a második, pedig inkább rám vall. Szar ez így, lehet jobb lett volna az elején kimondani a dolgokat, ha tényleg ezt akarta, mivel ez a szünet csak bonyolított mindent. A költözés, az új munka, az új élet, milyen jó lett volna ezeket együtt megélni! De így külön-külön egy új kezdetet jelenthetnek. Csak hallgatom a szavait. Logikus gondolatmenet, ha nem rólunk szólna még egyet is értenék. Ahogy beszél, az arcán látom az őszinteséget, ezzel nem lehet vitatkozni, nem kétség hogy ő is így gondolja a dolgokat. Minden megváltozott, ezzel nem lehet vitatkozni, de részemről nem múlt el semmi. Épp belekezdenék az ellenérvek felsorakoztatásába, a sok együtt töltött év, a nem is igazán szakítás-szakítás, ez a szünet dolog. Nem lehet ezeket csak úgy megsemmisíteni és élni, mintha a másik nem is létezne. Mikor is elhagyja a száját az az utolsó mondat, amit legrosszabb rémálmomba se szívesen hallottam volna. Így már minden, sokkal egyszerűbb. Minden új értelmet nyert. - Ohh – akaratom ellenére hagyják el a számat a hangok. Egy ilyen csalódott kis sóhaj féle lehetett, de nem igazán tudtam kivenni. A számhoz emelem a kávém, hogy egy kis időt nyerjek magamnak átgondolni a dolgokat. Így már minden világos. Most már semmi kérdésem. Egyértelművé vált, hogy piszkosul lejárattam magam. Erre nincsenek szavak. Futni egy olyan lány után, aki már mással van, nos ennél megalázóbb dolgot ki sem tudtam volna találni. Legszívesebben rákérdeznék, úgy furdalja az oldalam a kíváncsiság. Ki az? Mikor találkoztak? Hol? Még együtt voltunk? Amerikai, itt él? De, csak csöndben maradok és a kávémat bámulom. Basszus, milyen hülye voltam, azt hittem még van esély, van esélye ennek a dolognak. De nyílván ő már elengedett, egyértelmű hogy továbblépett. Egy kicsi düh váltotta fel az eddigi csalódottságomat. Minek kellett ez az egész? Minek kellett a szünet? Nem tudta eldönteni, hogy velem maradjon vagy az új csávójával legyen? Áh, ez gáz, minden tekintetben. - Ez esetben – szólalok meg egy kisebb szünet után, amit azzal töltöttem, hogy néztem ki a fejemből. – Ez esetben, szerintem én megyek – állok fel, a szinte teljesen érintetlen kávémat az asztalra teszem. – Jó volt látni és minden jót – mondom kínosan, miközben a székből kiszállva összekapom gyors a táskám. Nem gondolkozok GoodBye ölelésen, vagy semmi ilyen dolgon, csak minél hamarabb ki szeretnék jutni ebből a kávézóból. Nagy léptekkel megyek az ajtóhoz, a kinti meleg levegő a megváltást jelentette számomra. Kihalászom a zsebemből a cigim, pár percig szarakodnom kell a gyújtóval, de végül sikerül, meggyullad! Nagyokat szívok az égő cigarettából, minden szippantást letüdőzök, miközben feldúltan baktatok Manhattan utcáin, vissza Bronxba.
Ha tehetném, már nem is lennék mással, Hiszen a társaság nem egyenlő a társsal.
Szinte egész életemben ismertem Dominicet éppen ezért is tudom nagyon jól, hogy mi az amivel meg tudom Őt bántani. Mi az amivel a leginkább fájdalmat tudok neki okozni. Az Én elvesztésem pedig pontosan egyike az ilyen dolgoknak. Eszméletlenül rossz volt látni az arcát amikor realizálódott benne, hogy mit is mondtam neki. Egyrészt azért mert ahogy elnézem Ő tényleg azt hitte, hogy elég ha megjelenik és mindent elfelejtek és újra együtt leszünk, másrészt meg azért mert még mindig szerettem őt. Abban tényleg igaza van, hogy egy ilyen mindent elsöprő szerelem, ami kettőnk között volt az nem múlik egyik napról a másikra. Sőt még hónapok múlva is vérző sebként tátong a hiánya a szívemben. De mind a ketten hoztunk egy-egy döntést amit már nem lehet visszacsinálni. - Dom… Én... nem tudom, hogy mit mondhatnék még. – pillantottam rá amikor felállt az asztaltól ahová az előbb letelepedtünk. Szörnyen éreztem magam azért amit tettem vele, de talán így képes lesz Ő is tovább lépni és megtalálni azt aki mellett önmaga lehet és akivel boldogan élhet. Legalábbis remélem. Mert ennél többet nem is kívánhatnék neki. - Neked is… - motyogtam egy kicsit elkenődve, miközben végig a távolodó alakját figyeltem. Még körülbelül tíz percig ültem az asztalunknál és mindenféle hülye, szentimentális emlékek rohamozták meg az elmémet. Közben pedig úgy szürcsölgettem a kávémat mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az elmélyült gondolkodásból a telefonom rezgése térített észhez. Nem hinném, hogy Grace lenne, hiszen vele abban maradtunk, hogy később otthon találkozunk és úgy indulunk útnak. De amikor végre előhalászom a táskámból a telefonom, legnagyobb meglepetésemre Liv neve virított a kijelzőn. - Szia Kiki! Nem találod ki, hogy kivel futottam ma össze. – kezdett be vidáman a csacsogásba a legjobb barátnőm. - Szia Liv! – szóltam be egykedvűen a készülékbe. - Hát veled meg mi van? Olyan vagy mint aki most harapott bele egy citromba. – vette le egyből a helyzetet. Ebben mindig is jó volt. A furcsa és nem helyénvaló dolgok észrevétele lehetne a szakterülete is. Annak idején mindig cukkoltam, hogy simán elmehetne viselkedéskutatónak és vígan megélhetne belőle. - Most volt egy igazán kínos beszélgetésem az öcséddel. – böktem ki végül, miközben elkezdtem birizgálni az immáron üres kávéspoharamat. - Basszus… De mégis honnan tudta meg és hogy talált meg? – lepődött meg, legalább annyira, mint először én. - Greg-nek eljárt a szája. De... Istenem annyira szörnyű volt. – motyogtam elkeseredetten, majd a kezembe temettem az arcom. - Az a pletykás… Megint összevesztetek? – puhatolózott cseppet sem indiszkréten. - Nem! De azt hiszem, hogy többet nem fogja erőltetni a békülést. – jegyeztem meg, miközben felálltam és elindultam a kijárat felé. - Kendra! Mit csináltál? – tette fel az egymillió dolláros kérdést. - Hazudtam neki. Most először, amióta ismerem. – feleltem elmerengőn, miközben kisétáltam a kellemesen meleg levegőre. Hihetetlenül jó volt hallani Liv hangját és ilyenkor sajnálom a leginkább, hogy itt volt ez a lehetőség és nem közelebb a barátnőmhöz és a családomhoz. De valamit valamiért, nem? Az ilyen alkalmak pedig feltöltenek újabb energiával, még akkor is ha nem éppen a legzökkenőmentesebb a beszélgetésünk ha Dom és az én kapcsolatom a téma. Ettől függetlenül egészen hazáig beszélgettünk és ez sokkal jobb volt, mint bármiféle tudományos segítség vagy bármi ilyesmi. - Szeretlek és iszonyatosan hiányzol! – csicseregtem búcsúzóul a telefonba amikor beléptem a lakásba. - Te is nekem Dinka! Vigyázz magadra. – azzal kinyomta a telefont én pedig újra belevethettem magam az itteni életem egy újabb fejezetébe.
Kezdőlap
• 790