Ki hitte volna, hogy ilyen nyugalmas telefon nélkül létezni? Már két napja, hogy összebalhéztam Ethan-nel azzal a sráccal - a tetőn felejtve a mobilomat -, s mivel elég volt a heti szaradag a nyakamba, úgy döntöttem, hogy elegánsan kihagyom az egyetemi létet, és inkább itthon töltöm az időt anyával. Na persze, tölteném, ha nem állna közöttünk folyton a függősége… Aprót sóhajtva elpillantok a vállam felett a régi, ütött-kopott bérház ablaka felé, amely Anya szobájára néz. Most is odabent alszik, és ha tippelnem kéne, késő estig fel sem fog ébredni a nyugtatóktól, amiket beszedett. Legalább ilyenkor békén van, és nem kell amiatt félnem, hogy összetöri magát, vagy szenved az elvonási tünetektől. Egyedül Tony felbukkanása aggaszt, örülnék neki ugyanis, ha békén hagyná Anyát. Engem jövő hétig valószínűleg emberszámba sem fog venni - max elküld a fenébe itthonról, ha nagyon zavarnám a légkörét -, kivéve, amennyiben nem tud átugrani, és Anyut sem tudja elérni, mert ő éppen Csipkerózsikát játszik. Olyankor engem zaklat szokás szerint, telefon nélkül viszont még az ő idióta sms-eit sem kell olvasgatnom. Tehát eltekintve a háttérben húzódó, fojtogató problémáktól, egészen békés napot tudhatok magaménak. Kapja be Tony. Lábamat léhán a rongyos kanapé előtt heverő asztalra pakolom, felcsapva az első magazint, ami a kezem ügyébe akadt. Kocsik… Roppant izgalmas. Vajon Ethan is olyan, mint a többi srác, és képes lenne egy nő helyett feleségül venni egy négykerekű csotrogányt? Kötve hinném, ő inkább az a srác, aki azt sem tudja, hogy mit akarjon magával, mert egy óriási feketelyuk az elméje, amiben minden össze-vissza kavarog, amit az idők során magába szippantott. Ha el tudná őket rendezni, ő is okés lenne, így viszont ő maga is káosszá válik. Valahol azért sajnálom, sőt, kár lenne tagadnom, hogy nem dolgoznak bennem a világmegváltó ösztöneim, mégis úgy vélem, ő most túl nagy falat lenne nekem. A rohadt gyógyszerek miatt szorul a húr a nyakam körül, és ha nem Tony csinál ki, akkor a kórházban fogok lebukni, és az nem egy szimpla ejnye-bejnye lesz, hanem börtön. Fenébe, már megint a hülyeségeken rágódok… Újabb, mély sóhajjal lapozok tovább a magazinban, de nem tudok mit tenni, gondolataim újra és újra visszakanyarodnak arra az idegesítően lobbanékony szőkeségre, akinek a mosolya örökre az emlékezetembe égett. Vajon eszébe jutottam azóta, vagy elkönyvelt egy újabb baleknak, aki túl gyenge volt a társaságához? Még most sem tudok rájönni, miképpen reagálhattam volna jobban az átverésére. Elég csak rá gondolnom, és már is görcsbe ugrik a gyomrom. Utálom a mentőket, a kórházakat, ha valaki az én kezeim között csúszik szét, és nem tudok mit tenni ellene... Feladva, hogy bármi hasznosat is ki tudjak olvasni az újságból, visszaejtem az asztalra, majd beharapva a számat, elpillantok oldalra, az utca vége felé. Hát majdnem félrenyelem a nyálamat, amikor az emlegetett szőke kobak bukkan elő a sarkon. Neem, csak hallucinálok… Mi a fenét keres itt?!
Nem, nem volt jó, hogy múltkor ott hagyott engem, nem akartam, hogy csak elmenjen és egyedül legyek. Nem, van benne valami, amit határozottan kedvelek és nem tudom megmagyarázni, de szeretném, ha a haverom lehetne. Vagyis szerintem haverok vagyunk, csak most picit pikkel rám, mert egy nyomorék vagyok, de leszarom. Szépen átmegyek hozzájuk, elviszem a telóját és kicsit sem fog érdekelni, hogy nem tetszik majd neki, akkor is átmegyek, mert ki nem szarja le, hogy ő mit akar? Nem érdekel, ha el fog küldeni, akkor sem fogok elmenni onnan, mert nem olyan ember vagyok, aki meghátrálna egy ilyen miatt, de kurvára nem tudom, hogy hol lakik. De nem is tudom, hogy hirtelen hol tudnám kideríteni, meg hát.. ráírni sem tudok, mert itt van a rohadt telefonja, szóval már csak egy lehetőség van erre az egészre. Besurrantam az egyetemre és bemásztam a titkárnő vagy mi a rákom gépéhez, majd elkezdtem kutakodni a diákok személyes adatai közt, mire megtaláltam ezt a gyereket.. Felírtam a címét, de kurvára lebuktam és le is lettem baszva, hogy még egyszer ilyet ne csináljak, mert elfognak tanácsolni az egyetemről, de elmagyaráztam a dolgot nekik.. Aztán megértették és hát, nem is tudom az egész olyan fura volt. De elindultam a megadott címre, nálam volt a telefonja és elgondolkodtam, hogy mit is fogok neki mondani, mikor szemtől-szembe fogunk állni egymással, köszönni mindenesetre kell, szóval azzal fogok kezdeni. Aztán meg még elválik a dolog, nem is tudom, kicsit ideges vagyok, pedig én nem szoktam ideges lenni, sosem voltam még ideges ilyen dolgok miatt, fura. Remélem, hogy ez a Shaw kölyök nem fog problémázni és örülni fog nekem, bár mi mást tehetne? Oda van értem.. értem ki ne lenne? Aztán már az utcájukon sétálok és lassan elérek a házukhoz, nem is tudom hogy miért ilyen helyen lakik. Nem olyan jó környék ez itt, de nem ítélkezem, mi sem lakunk egy palotában. Elérek az ajtójukhoz és kopogok, jó hangosan, hogy még véletlenül se mondhassa azt, hogy nem hallotta. Majd mikor kijön, és ajtót nyit, akkor hát.. mintha a torkomban dobogna a szívem. - Nem volt szép, hogy múltkor ott hagytál.. - mondom neki, de nem is adok neki esélyt félbeszakítania engem.. meg fog hallgatni engem. - És én meg egy fasz voltam, sajnálom. - ráér az a kurva telefon, kiakarok vele békülni, de aztán mielőtt ég bármit mondana bemegyek mellette a házba és ledobom magamat egy ülőalkalmatosságra.
Nagyot nyelek a látványára, és kivételesen nem azért, mert kiszáradt a torkom a vonzó megjelenésétől, hanem mert a két nappal ezelőtti pánikroham kezd ismét úrrá lenni rajtam. Nagyon nem kellene itt lennie, nem, semmi keresni valója nincsen itt, és amúgy is, honnét tudja egyáltalán, hogy hol lakok? Nem írom a homlokomra a címemet, vagy hordom a dzsekim hátulján, szóval kimondottan aggasztó a felbukkanása. Kivéve… Kivéve, ha én vagyok megint túl paranoiás, és szimplán csak a környéken él, ma meg éppen erre szottyant kedve sétálni. Igen, ez valószínűbb, tehát jobb lesz, amennyiben megelőzök minden bajt, és még az előtt olajra lépek, hogy ő is észrevehetne engem. Nem törődök sokat a büszkeségemmel, felpattanok a kanapén, és átszökkenve a háttámlája felett, már sietek is be a lakásba, ahol kínzó csend fogad. Anya sosem zárja az ajtót, én viszont már automatikusan elfordítom a zárban a kulcsot, hogy minden feszengő idegszálamat megnyugtathassam. Megközelítőleg. Egészen higgadt pusztán akkor leszek, ha Ethan szépen továbbsétál a házunk előtt, és minden sötét titkom megmarad a világ egy olyan szegmentumának, amelyről kizárólag néhány ember tud csupán. Én, Anyu, Tony, és a bandája. Arra mégsem vetemedek, hogy az ablakból lessen távolodó alakját, egyrészt, valamilyen megmagyarázhatatlan melankólia telepedik rám a gondolat okán, másrészt úgy érzem, hogy rá kell nézzek Anyára. Szóval, miután biztosra vettem, hogy nem jöhet be ide akárki, a szobájához sétálok, amelynek ajtaján csöndesen benyitva fülelek minden apró légvételére. Régóta csinálom ezt, volt idő, amikor éjszakánként is fel kellett keljek, hogy biztos lehessek abban, még él, és nem adagolta túl a mérgeit. Ez az én legális nyugtatóm, amely ezúttal is célt ér. Érzem, ahogy mellkasomról egy óriási kő gördül le sóhajom formájában, és talán még az izmaim is ellazulnának, ha nem rázná meg a lakás csendjét a bejárat felől érkező hangos kopogás. Vetek még egy utolsó pillantást Anyura, aztán halkan behajtom az ajtaját, hogy békében pihengethessen tovább. Nem mintha ilyenkor bármi fel tudná zavarni, de nála sosem lehet tudni. Az jobban aggaszt, hogy mi az istenért nem ment tovább Ethan. Mégis tudja a címemet? Azt is tudja, hogy ki vagyok? Hogy lopok, hazudok, és egy drogbandát segítek akaratomon kívül? Nyugi, Shaw… Lehet, hogy csak a postás az, akinek megint remek az időzítése, hiszen múltkor is épp akkor tudott bekopogtatni, amikor Tonyval balhéztam. Basszus, fogalmam sincs, azonban hiába szaggatnak szét belülről a kétségek, lábaim önálló életre kelve vezetnek el a bejáratig, ahol kezeim is bőszen csatlakoznak alsó végtagjaim lázadásához. Így mire felocsúdhatnék őrlődésemből, már ki is nyitom az ajtót. Nem a postás, nem Tony egyik haverja, és még csak nem is a szomszéd áll ott. Ethan az, akinek látványára ismét eltátom a számat. Az állam nem esik azért a földre, de abban is biztos vagyok, hogy ajkaim képtelenek egymásnak ölelkezve megmaradni. Szavaim is a torkomra fagynak, még szerencse, hogy ő meg tud nyikkanni, noha alig hiszek a füleimnek. Képes volt felkutatni az otthonomat azért, hogy mindezt a képembe dörgölhesse? - Én… - próbálnám védeni magamat, ám mielőtt többet mondhatnék, félbeszakít a váratlan bocsánatkérésével. - Öhm… - tudom, rendkívül elmés megnyilvánulás, nem mintha most több időt hagyna összeszedni a gondolataimat. Szó nélkül lép be mellettem a lakásba, és bizony áldom az eszemet, amiért nemrég szellőztettem, máskülönben szembesülhetne azzal az átható bagófüsttel, ami többnyire jellemezni szokta a nappalit. - N-nem kéne itt lenned, Anya pihen… De… sétálhatunk, vagy kiülhetünk a ház elé - ajánlom fel. Hiába szeretném nekivágni az összes kérdést, ami megfordul a fejemben az ittléte okán, jelenleg az a legnagyobb gondom, hogy belegázolt a személyes életterembe, amelynek minden apró zugát igyekszem máskülönben elrejteni a világ elől. Még a középiskolai lepukkadt haverjaimat sem hívtam meg soha ide, tehát Ethan jelenléte körülbelül felér egy rendőrségi razziával. - Kérlek… - pillantok rá már-már esdeklően, nem mozdulva egy centit sem az ajtóból. Aztán újabbat nyelek, és ha nem tudnám jobban, biztos lennék benne, hogy a veszettül kalimpáló szívem dübörgését még három házzal arrébb is mindenki kitűnően hallja.
Csak reménykedni tudok abban, hogy örülni fog nekem, ha nem is nekem, akkor a gesztusnak, hogy visszaviszem a telefonját. Ruben biztosan haragszik rám, belátom, hogy rohadtul nem volt szép dolog eljátszani azt, hogy allergiás vagyok a paradicsomra és fuldoklom tőle. De azt hittem, hogy viccnek fogja felfogni és nem fogja ennyire mellre szívni, tévedtem. Akkor utána kellett volna mennem, nem kellett volna annyiban hagyni az egészet, elkúrtam, aznap többször is elkúrtam a dolgot. Kezdtem azzal, hogy kiakadtam a másságán, amivel nincs is baj, mert ő egy normális meleg, aki nem irritáló, sőt. Szerettem volna, hogy haverok legyünk, de nem sikerült.. Aztán a feljelentés, mert ugye anyám feljelentett, na felhívott, hogy megbánta a dolgot és nem akart engem megbántani, de tudom, hogy csak a kiesett pénz hiányzik neki, amit beleszoktam adni a közös költségekbe. Bassza meg, ma melóznom kellett volna, leszarom. Ruben kibékítése most sokkal fontosabb, mint a kurva meló, majd bemegy helyettem más valaki, tök mindegy. Hát minden látszik rajta csak az öröm nem, hogy itt vagyok vele vagyis, hogy eljöttem hozzá. Igazából lehet nem tudja, de kurva sokat kellett sétálnom, mert gyalog jöttem és nem a szomszédba lakik, de nem dörgölöm az orra alá, be se akarok neki szólni, mert tényleg békülési szándékkel jöttem, de bármit mondok neki, ő nem igazán reagál a dologra. Nem is tudom, hogy mit kéne tennem, így csak nézek rá, aztán mikor az öhm hagyja el a száját, akkor csak felvonom kérdőn a szemöldökömet és nem is tudom mit mondjak neki. El kéne innen mennem, mert érzem, hogy nem is igazán kívánja a társaságomat. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, mondom eljövök ide és kibékülünk, elmegyünk inni valamit, meg kicsit beszélgetünk, mesélünk egymásnak. De nem.. ezt rohadtul benéztem, aztán mikor azt mondja, hogy az anyja alszik és szeretné, ha pihenne, akkor.. ennél azért jobb dumával is lekoppinthatna engem, de legyen. Már állnék fel, amikor azt mondja kérlek. Előveszem a táskámból a telefonját, majd lerakom a dohányzó asztalra és elindulok felé, majd megállok előtte. - Tudod azt hittem, hogy lehetünk haverok.. - bökök a mellkasára kissé szomorkás arccal. - De nem.. utálsz és nem akarsz itt látni, mert gáz vagyok.. - folytatom, majd kilépek mellette és elindulok le a lépcsőn, hogy itt se legyek.. kellett nekem bizakodni, megint felbaszta az agyamat. Majd még visszafordulok pár lépés után. - Felfogtam, hogy látni sem akarsz már.. - mondom megharagudva.. faszomnak kellett nekem eljönnöm ide, minek is nem maradtam otthon a picsában? Sokkal jobban jártam volna, zsebre vágta a kezemet és lassan elindultam.
Látom rajta a zavarodottságot, és legszívesebben belefojtanám magamat egy kanál vízbe, amiért megint elrontom az egészet. Szinte már számolom a fejemben a másodperceket, mikor fog felrobbanni és elmondani, hogy a világon ekkora seggfejt még nem látott, és hogy kitalálhatnék valami eredetibb dumát is, mint az anyám. Pedig abban nem hazudtam, de van egy olyan megérzésem, hogy amiképpen Tonyt sem szokták érdekelni a kifogásaim, úgy Ethan sem fogja elnézni azokat nekem. Nem a szőke napsugár tehet arról, hogy megint eszembe jutott Anya elmeháborodott pasija, azonban már késő, a gyomrom egészen kicsire ugrik össze, míg a torom kényelmetlenül elszorul. Egy árva köszönömöt sem tudok kinyögni, látva, hogy a bocsánatkérése mellett a telefonomat is elhozta, pedig ez lenne a minimum. Kivéve… Jézusom, vajon belenézett az üzeneteimbe? Nem… Csak nyugalom, Shaw, a címemet azokból nem deríthette ki, másrészt, ha tudná minden titkomat, nem lett volna olyan hülye, hogy felkeressen, és még bocsánatot is kérjen. Vagy ha el is jön, azt tényleg egy rendőrségi razzia keretei között tette volna. Rendben… Mély levegő, koncentrálj. Ki tudod nyögni azt az árva köszönömöt, képes vagy rá. Egy óvodás is képes erre, te miért ne lennél? Azért, mert a fejedben újra és újra előbukkan annak a szadista baromnak az arca? Ő most nincsen itt, egy ideig nem is lesz, egyedül Ethan számít, aki... - Ethan… - szólítom meg gyengéden, realizálva az ábrázatán a szomorúságot. Csoda, hogy egyáltalán feltűnik, hiszen azt sem tudnám megmondani, mikor lépkedett elém. Innentől kezdve viszont kitisztul előttem minden, nagyon is jól megértem a szavait, és kitűnően látom azt is, amint elindul a ház előtt nyugvó kanapé, szék, és asztal mellett. Bassza meg. - Ethan! - ezúttal erőteljesebb hangot sikerül kicsikarni magamból, persze rögtön vissza is nézek a lakásba, fülelve, nem ébresztettem-e fel Anyát, de mivel nem hallok mocorgást, sietősen becsukom magam után a bejárati ajtót, és a fiú után trappolok. Óvatosan megfogom a könyökénél fogva, hogy ekképpen bíztassam megállásra. - Figyelj, nem hazudtam, Anya tényleg pihen. Tudod… Ő beteg… - nyögöm ki egészen halkan. Nyilván nem úgy beteg, mint azt bárki gondolná, viszont a függősége is annak számít, ugye? - Nem utállak, és köszönöm, hogy elhoztad a mobilomat - tekintek fel rá nagy nehezen, ugyanis attól félek, hogy elég lesz egy pillantása, és ki fogja belőlük olvasni minden szar titkomat. - Ne menj el, kérlek… Csak ne odabent legyünk - utálom, hogy ilyen elesett nyápicnak hangzok, ám nem tudok mit tenni, ez az egész helyzet kikészít. Mindenesetre elengedem a karját, mielőtt tolakodásnak venné, és igyekezve leküzdeni feszültségemet, végignyalok a számon, amit végezetül szokás szerint beharapok. Csodálom, hogy még nincsen tele sebekkel. - Meghívhatlak egy sörre a sarki kocsmában, ha már teával nem tudlak kínálni… Tudod, olyan cuki kis virágos csészékben - kezeimet a farzsebeimbe csúsztatva, kissé szégyellősen fordulok enyhén jobbra, aztán balra, és egy gyengére sikeredett mosollyal is próbálom jelezni, hogy a hangulat oldása a célom, nem pedig a piszkálódás.
Nem is értem mire ment ki az egész, egy dologban azonban biztos voltam, nem vagyok szívesen látott személy itt. Nem is fogok maradni, egyáltalán nem is akarok itt lenni vele, már nem is akarok itt lenni, mert nem akar itt látni, lerakok mindent, amit elhoztam neki. Kicsit sem inogok meg az elhatározásomba, bassza meg magát Ruben, még bocsánatot is kértem tőle, pedig én nem szokta, rohadtul nem szoktam! Megalázkodtam előtte és mindent megtettem, amit eddig nem és ő ezt rohadtul nem értékelni, fulladjon meg, kúrja meg valami hülye buzi úgy, hogy egy hétig ne tudjon talpra állni. Valami jó nagy és vastag farkú néger tegye meg ezt vele, mert kurvára megérdemli. Nem is foglalkozom azzal, hogy utánam akar majd jönni és kimondja többször is a nevemet, nem álltam meg, felőlem megdögölhet. Nem érdekelt, hogy eljött utánam és mikor megfogja a karomat, akkor kirántom, nem kellett volna fáradoznia a hazugságaival. - Nem kell beszámolnod nekem! - már emelném fel a hangerőmet, de nem fogom, nem fogok kiabálni vele az utcán, próbálok higgadt maradni. Aztán végül eljut a tudatomig, hogy az anyukája beteg és nincs jól, nagyon nincs jól. - Akkor menj vissza hozzá, ne velem foglalkozz. - motyogom neki, de még magam sem értem, hogy miért motyogok. Végül sikerül megköszönnie a dolgokat, amiket megcsináltam. Hát kurvára van mit megköszönnie... - Igazán van mit! - mondom neki, majd gyanakodva nézek rá és hallgatom, amit mondani akar, de mondjuk annyira nem is érdekel, mert mérges vagyok rá azért, amit tett vagy nem tett. Egyáltalán nem hiszem neki, hogy nincs baja azzal, hogy eljöttem hozzá, tuti utál csak nem akarja elmondani.. - Persze, még hogy nem utálsz.. - mondom, aztán végignyal az ajkain és elkezdi harapdálni, nem.. nem bírom tovább, már nem is érdekel, hogy mit mond vagy mit nem, nem tudok másra gondolni. Nem is érdekel már más, megragadtam a karját és bevittem az egyik sikátorba és a falnak préseltem a testemmel. - Az isten bassza meg.. - mondom neki, miközben ajkaimat az ő ajkaira tapasztom és kezem megállapodik a seggén, még magam sem fogom fel, hogy mit művelek, de jelenleg kicsit sem érdekel, lehunyt szemmel élvezem az ajkainak érintését és nem akarom, hogy egyetlen pillanatra is elbassza ezt az egészet.
Fogalmam sincsen, hogy mire számítottam. A kezemet megadóan felemelem, aztán leejtem magam mellé, szimbolikusan is feladva mindennemű erőlködést a megbékítésére. Komolyan, nem is értem, mért töröm magamat egy dühkezelési zavaros srác miatt, aki annyit képtelen megérteni, hogy nem ronthat csak úgy rá másokra az otthonukban? Persze rettentően csalódott vagyok, a gyomromban uralkodó feszültség sem akar alábbhagyni, ám a szomorúság mellett lassacskán a harag is felkapaszkodik a lelkemre. Talán nem vagyok a legjobb ember a világon. Talán nem vagyok anyuci kedvence, nem vagyok a suli kedvence, úgy összességében senkinek sem vagyok a szíve csücske, de mégsem hiszem, hogy ezt érdemelném. Próbálok a legfojtogatóbb trágyában fuldokolva is a kedvére tenni, erre ellöki a kezemet… Ha Anyu említésénél sem halkulna el, és nem látnék némi értelmet csillanni a szemében, úgy vélem, hogy egy szó nélkül visszamennék a házba, elfelejtve egy életre is az Ethan Roberts nevet. Így azonban nem mozdulok, lenyelem a dühömet, ismét, magamra öltve azt a végtelennek ható türelmet, amivel Anya iránt is fordulni szoktam, amikor már úgy tűnik, minden kötél szakad. - Alszik. Rendben lesz, csak nem akarom, hogy felébredjen miattunk… - sóhajtok fel, hiába igyekszem békésnek és ártalmatlannak hatni. Bárcsak tudnám, miért van az, hogy minden teremtett lélekkel a földön én valami külön nyelvet beszélek? Mintha csak azt látnák, hogy mozog a szám és ott vagyok előttük, de egy árva büdös szavamat sem értik meg, vagy valami olyat hallanak ki belőle, amit soha nem is mondtam. Például azt mondom Ethannek, hogy nem, egyáltalán nem utálom - mondjuk azért, mert még nem verte be a képemet, és mert láttam a jobbik feléből is néhány apró villanást, ami megragadott vele kapcsolatban -, erre zsigerből az ellenkezőjét állítja. Rendben, itt az idő, hogy elengedjük ezt az egészet, ha tovább erőlködök, előbb-utóbb ő is félredob, mint egy darab szemetet, amihez a mostanság történteket figyelembe véve az égegyadta világon semmi ingerenciám. Azon már meg sem lepődök, hogy a sörre invitálásom köddé válik a levegőben, viszont amikor elkapja a karomat, ismét rövidzárlatossá válik az agyam. - Ethan, engedj el - próbálkozok valami gyenge ellenkezéssel, amíg a ház melletti kis beugróba ráncigál, hogy aztán ott a falhoz préselhessen. Fogalmam sincs, hogy mire számítsak, és azt hiszem, aggodalmam tökéletesen kiül az ábrázatomra is. Minden olyan gyorsan történik… Az egyik pillanatban még a dühös arcával nézek szemközt, felkészülve a legrosszabbakra, a másikban pedig már a felhők között lubickolok a számra tapadó forró, nedves ajkainak köszönhetően. Egyáltalán nem készültem csókra, így szűkösen vagyok a levegővel, mégis sietősen behunyom a szemeimet, és belesimulok érintéseibe, ugyanis ki tudja, mikor tör rá a meleg-pánik, mikor lök majd el magától, hogy mindezért engem hibáztathasson. Nem, gondolni sem akarok erre. Helyette két oldalt, a derekánál a felsőjébe markolok kezeimmel, és finoman oldalra billentem a fejemet, remélve, hogy egy apró szusszanást követően elmélyíthetem a csókunkat. Szép ábrándok, Ruben… - Takarodjanak az ablakomtól maguk huligánok! - a mögöttünk lévő házrész egyik idős lakójának hangja szinte az egész környéket áthatja, amint megremegő szavaival ránk pirít. Nem tudom, Ethan mit tervez, de én mindenképpen félbeszakítom a csókunkat, aztán kínosan mosolyogva próbálok a takarásában maradni, mert más sem hiányozna, minthogy az egész utca rólam és a szőke hercegről beszéljen hetekig. - Le kéne lépnünk - pillantok fel, remélve, hogy kivételesen szelíd, mosollyal teli kékekkel találkozok szembe, és nem az undorral, megvetéssel, haraggal, amelyet máskülönben oly lelkesen gyakorol az irányomba tulajdonosuk.
Nem is tudom, hogy miért vagyok ennyire kiakadva ezen az egészen, mert végül is nem tett semmit, csak én vagyok ekkora fasz, hogy nem fogom fel a lényegét. Talán tényleg rosszul van az anyja és én nekem kéne megértenem, hogy nem foroghat minden körülöttem, mert neki is van élete és ő még szereti is az anyját, lehet sokkal jobb arc, mint az enyém. Az enyémről inkább beszélni sem akarok, de még csak gondolni sem rá, mert azt sem érdemli meg, hogy időt fektessek ilyenekbe, bárcsak ne ő lett volna az én anyám, bárcsak ne születtem volna meg! De hiába kívánok ilyeneket, megtörtént a dolog és nem tehetek már semmit sem ellene, nekem ez rendeltetett. Na mindegy is, megpróbálok egy egy ekkora fasz lenni, hanem egy olyan srác, akivel érdemes lesz majd barátkozni, akivel akarni fog barátkozni. Megint el kéne egy bocsánatkérés, de már nem vagyok rá képes, nem akarom magamat mindig hibásnak érezni. Veszek egy mély lélegzetet és csak nézek a szemeibe halványan mosolyogva, le kéne nyugodnom végre, de tényleg. - Remélem hamar jobban lesz. - motyogom is halkan és komolyan is gondolom, tényleg nagyon reménykedem benne, hogy jobban lesz hamar. Talán megkérdezhetném, hogy mi a baja és mi pontosan a betegsége, de nem fogom és nem azért, mert nem érdekel. Múltkor sem válaszolt és nem akarok olyan sebeket feltépni, amelyeket talán nehéz letapasztani. Mondjuk én sem örülnék, ha a magánéletemben akarna vájkálni, mert semmi köze hozzá hogy Tiffany miket vág a fejemhez, mert elég sok mindent szokott nekem kiabálni az a kurva. És már magam sem tudom, hogy mit csinálok, valami baj van velem és talán ez a baj teszi velem azt, amit teszek.. ez egyáltalán értelmes mondat? Hiába kér meg arra, hogy engedjem el, nem fogom, nem engedhetem el és magam sem tudom, hogy miért egyszerűen azt érzem, hogy nem lenne helyes. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi váltotta ki ezt a szart belőlem, az ajakharapdálása és azzal is tisztában vagyok, hogy a falhoz préselni és a fenekét markolászni hetero és homofob emberként fura.. De élvezem és az ajka az ajkamon, ahogyan megérint és ahogy visszacsókol, ő maga.. megbolondít. A vénasszony megszólalását egy bemutatással jutalmazom és kicsit sem érdekel engem, hogy minek nevez engem.. mennyire kétségbe ejtő, de aztán megszólal ő is. - Menjünk. - nem, nincs semmi sem az arcomra írva, csak halványan mosolygok rá és sétálunk csendben egymás mellett pár háznyit, mikor megköszörülöm a torkomat. Nem tudom mit kéne neki mondanom, hogy mi lenne a helyes. - Most nem tudok erről.. arról beszélni. - mondom neki őszintén, mert tényleg képtelen vagyok rá, még magam sem fogtam fel, hogy mi volt az előbbi. Ruben, ő.. nem tudom, nem akarok semmit sem gondolni, magamra vagyok mérges, hogy ilyet tettem, pedig nem kellett volna. Hülyeség volt és csak ő fog ebből is szarul kijönni. - Talán haza kéne mennem, neked meg vissza anyudhoz. - Pedig nem ezt akarom, nagyon nem, azonban talán ez lenne jelenleg a leghelyesebb döntés.
Nehéz lenne megmondani, mi csitít el bennem végérvényesen minden háborgó gondolatot. Azt hiszem, hogy Ethan csókja, és az Anyut illető jó kívánsága, no meg a mellékelt, halovány mosolya együttes erővel szorította vissza belém a keservet, amely az utóbbi fél óra leforgása alatt vészesen közelített a kiteljesedéshez. Hálás vagyok, amiért nem történt meg, már az idejét sem tudnám megmondani, mikor vonta blokád alá az egész testemet utoljára, de ha lehet, emlékezni sem szeretnék rá. Az öregasszonynak felmutatott középső ujjára egy idióta óvodás szintjén nevetek fel, miközben igyekszem eltakarni a kezét, nehogy még a zsarukat is ránk hívja a nénike közszemérem sértésért, vagy a fene tudja, mit találna ki az egyenruhások ide csalogatására. Ezeknek a szegény időseknek a legkisebb balhé is elég, hogy kedvenc „lelki segély szolgálatukat” bevetésre bírják, és valahogy szeretnék nem én lenni ez a bizonyos indok ezúttal. Pánikba persze nem esek, főként realizálva, hogy Ethan nem iszonyodik tőlem, és még arra sem készül, hogy igazi csetepatét rendezzen velem az utcán, egyszerűen csak mosolyog. Nem hiszek olyan vadregényes dolgokban, mint a szerelem első látásra, azonban a mosolyába attól tartok, mindenképpen belezúgtam. - Oké, nem gáz - vonom meg a vállaimat kitartó jó kedéllyel, mialatt már néhány házzal odébb sétálgatunk. Kezeimet léhán a zsebeimbe csúsztatom, és tényleg nem kezdek el faggatózni az állítólagos homofóbiáját és a szexuális beállítottságát illetően, ennél azért több eszem van. Csupán a hülyék szorítanak sarokba egy sérült vadat, márpedig Ethan az. Sérülékeny, a vad oldalát meg azt hiszem, hogy nem kell senkinek bemutatni. Arra viszont nem vagyok hajlandó, hogy most útnak eresszem, így megtorpanok, amikor erre kezd utalgatni. - Ha már eljöttél ide, meg akarok mutatni valamit. Gyere - biccentek előrefelé a fejemmel, és amennyiben nem kezd el akadékoskodni, lefordulok vele a következő sarkon, ami már tényleg Bronx egyik igazán lepusztult környékére kalauzol minket. A sűrűjébe még magamat sem vinném, nemhogy Ethant, ám az utca közepén álló, magányos, kihalt házig mindenképpen elsétálok vele. Mellette nincsenek épületek, ugyanis vagy ledózerolták őket az évek alatt, vagy szimplán összeomlottak maguktól. - Tudom, így kezdődnek a horror filmek is, de nincs mitől tartani - mosolygok rá, majd demonstrálva, hogy valóban ártalmatlan a ház, előremászok a deszkákkal itt-ott elreteszelt ajtón keresztül. Nem olyan nagy művészet, az épületet használó fiatalok az idők során már megoldották, hogy a lehető legzavartalanabb legyen a bejutás. - Jössz? - pillantok vissza Ethanre, várva, hogy ő is bemásszon. Remélem, hogy nem itt fog kiakadni és elszelelni, mert ennél nyugodtabb, eldugottabb helyet keresve sem találhatna.
Nem tudom, kezdem szarul érezni magam, mert olyan dolgokat teszek, amiket eddig nem tettem még. Sosem csókoltam meg egy srácot és még sosem élveztem ennyire valakinek az ajkainak puha és lágy érintését. Olyan fura nekem ez az egész, annyira nem tudom, hogy miért tettem ilyet, de talán nem kéne ennyit gondolkodnom ezen. Ő sem fújja fel a dolgot, legalábbis látszólag, azonban ha az a büdös vén kurva nem állít le minket, akkor még mindig őt csókolnám és fognám a seggét.. mert baromi jó segge van. Ő eltakarja az ujjamat én meg csak megforgatom a szememet, nem is kellett volna ezt tennie, örüljön, hogy nem mondtam neki semmit sem, mert tudtam volna mit. Ezek az öregek annyira irritálóak és idegesítőek, egy kicsit sem érdekelnek engem, tök haszontalanok.. Ennek így nem lesz jó vége, túl jó fej, nem gondoltam volna, hogy ennyiben fogja hagyni ezt a dolgot, csak mosolyogni tudok. - Klassz vagy Ruben. - mondom neki halkan, majd hát sétálni kezdünk és kezdem úgy érezni, hogy.. nem is tudom, azt érzem, hogy jobb lenne hazamenni. Nem kéne nekem most itt lennem, sőt. Egyáltalán el sem kellett volna jönnöm, mert hát csak hülyeségeket teszek, de tényleg. Mindig olyan.. furán érzem magam, ha vele vagyok, vele olyan más az egész. Na jóóóóó... elég volt, tényleg itt lenne az ideje távozni és ezt el is mondom neki, szóval aztán azt hiszem, hogy engedni fogja, hogy csak haza menjek. Hiába az egésznek, de nem hagyja, hogy haza menjek, valamit akar.. - Nem is tudom Ruben. - nem hiszem, hogy ez lenen a legmegfelelőbb pillanat, hogy mutasson nekem valamit, de hát csak el indulok mellette és megyek utána. Nem is érdekel, hogy hova akar vinni, csak kullogok mellette és megyek oda, ahova ő akar menni. Vajon mit akar egy ilyen romos épületben csinálni? Mikor megszólal, akkor csak kérdőn felvonom a szemöldökömet és mikor még egyszer kérdez, akkor.. bemászok utána reménykedve, hogy nem fog rám omlani az egész épület. - Mit akarsz itt csinálni? - most én kérdezek tőle.
Viszonozva mosolyát, hetykén megrántom a vállaimat, mintha semmiség lenne figyelmen kívül hagyni a néhány perce történteket. Ajkainak puha érintését, ízét, a bőrének és ruháinak kellemes, üde illatát, vagy éppen a felsőjének érzetét, amint az ujjaim alatt megadón gyűrődött... Mégis megteszem a kedvéért, mert nem szeretném tönkretenni annak a pillanatnak az emlékét. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne kapaszkodjunk meg minden adandó lehetőségben, ehhez azonban azt is el kell fogadnunk, hogy gyakran ezek az alkalmak illékonyabbak, mint az olcsó parfümök, amiket a középiskolai történelem tanárom fújt magára egykoron. Minden dráma és feszültség csupán időpazarlásnak fog hatni az út végén, ami bármikor bekövetkezhet. Egy betegség, egy autó, Tony… Ezért sem engedem most elrohanni Ethant, azt akarom, hogy ennek a napnak a végkicsengése benne is pozitív érzetként maradjon vissza, és ne valami frusztráló, nyomasztó emlékként. - Ez a beszéd - mosolyodok el, látva, hogy nagy vonakodva, de végre utánam mászik a félhomályban úszó, nem éppen tiszta, viszont a külsejéhez képest egészen pofás épületbe. - Hmm - egyelőre nem árulom el, mire készülök, nem mintha valami eget rengető dolog lenne. Helyette az előtér egyik megroggyant szekrényéhez lépek. - Ide jártam középsuliba, mármint Bronxba. Hétvégenként, amíg nem volt elég jó idő a tengerparti bulikhoz, ide jöttünk szórakozni. És szerintem még mindig ide járnak a gimisek - mosolyodok el, amint kinyitom a szekrény legfelső, nehezen elérhető rekeszét. Lábujjhegyre állva, vakon tapogatózok benne, ám néhány pillanat múlva megtalálom, amit kerestem. Egy üveg bontatlan vörösbor, amelyet megragadva, büszkén mutatok fel Ethannek. - Az volt a szokás, hogy az épület különböző pontjain elrejtettük a piákat hét közben, egyrészt, hogy ne otthon kelljen dugdozni, másrészt, hogy idefelé, ha lekapcsolna minket bárki, ne találjon nálunk semmit - mesélem. A hagyomány folytatódásának ékes példája ez az üveg bor, ami még csak nem is poros. Ezúttal is kapóra jön, ugyanis van egy olyan sejtelmem, hogy még szőke herceg sem múlt el huszonegy. - Felmegyünk a tetőre meginni? Király a kilátás, és a szembe ház tökéletes célpont a kavicsdobálásra is - vonom meg a szemöldökeimet, mintha az utóbbi megjegyzésem valami visszautasíthatatlanul vonzó tényállás lenne. Ha az nem is, remélem, a többi elég indok lesz az ajánlatom elfogadására. Az már csupán hab a tortán, hogy lassan lemegy a Nap, ami szintén remekül fest az épület tetejéről, másrészt péntek van, szóval ma este talán még egy rögtönzött buliba is beszállhatunk. Mindezzel azonban még nem támadnám le, így is csoda, hogy sikerült elimádkoznom ide Ethant. - Ki tudod bontani? Én még kulcsot sem hoztam magammal - lépek elé egy féloldalas mosoly kíséretében, a kezei közé nyomva az üveget. Próbálok nem túlzottan, de valamennyire rámenős lenni, hogy lehetőleg ne mondjon nemet, és még itt maradjon velem.
Talán jobb lett volna, ha hazamegyek, de nem, most inkább a menekülés helyet valamilyen szinten megpróbálok szembenézni a dologgal. Elmentem vele oda, ahova menni akart, de hát nem is tudom, hogy miért hozott ide egy ilyen lepukkant helyre, mert nem ezt vártam volna tőle. Mindennek ellenére én tudom, hogy nem lesz ez annyira rossz szórakozás, nem olyan rossz vele eltölteni a sok szabadidőmet, szóval.. meg hát eddig sem untam a társaságát, most sem fogom. Az azonban nem tetszik, hogy nem akarja nekem elmondani, hogy mik a tervei és mit fogunk itt csinálni. Csak gyanakodva nézem, ahogyan elkezd kotorászni és néha szemem le-le téved máshova. Nem tudom mi van velem, de talán erre senki sem tudja megadni a választ, az ég egy világon senki sem. Majd elővarázsol egy üveg bort a semmiből és én csak pislogok, mint aki nem ért semmit sem, mert nem értem, hogy honnan szerezte. Honnan tudja, hogy nincs e benne valami olyan, ami nem tesz jót egyikünknek sem? Vagy egyáltalán honnan tudta, hogy fog találni egy üveg piát ott? - Ebbe a.. hát nem is tudom mit mondjak erre a szarra. - mutatok körbe, mert hát nincs szó, amivel le lehetne írni ezt az épületet, mindennek ellenére nem tűnik annyira rossznak, talán nem fog ránk omlani az épület. Ha mégis ránk omlana, akkor legalább nem egyedül fogok meghalni, hanem a haverommal. De ő nem fogja be, hanem még folytatja a történetet, amire még szélesebb lesz a mosolyom és lassan már nevetés tör fel belőlem. Már akkor sem voltak buták ezek a kölykök, most sem tűnik annak. - Rafinált suhancok voltatok már akkor is. - forgatom meg a szemeimet nevetve. Nem nehéz rájönni, hogy mit akar majd azzal az üveg piával. Szerintem ő a felétől be fog rúgni, talán elég neki kevesebb is, a negyede. - Menjünk. - mondom neki, majd elindulok felfelé és várom, hogy ő is jöjjön velem, a felbontásra nem mondok semmit sem, majd csak ott fent. Előbb érek fel a tetőre és körbe is nézek, a nap már lemenő félben van. Majd ő is felér a tetőre és én csak nézem őt, majd elgondolkodom azon, hogy mit csináljak, elindulok hát felé és nem a pia miatt, hanem magamhoz húzom egy ölelésre. - Ruben.. - nem tudom miért, de egy ölelésre van szükségem és mikor kimondom a nevét, akkor még szorosabban húzom magamhoz őt, míg végül.. majd csak elengedem őt. - Na add ide azt az üveg bort. - előveszem a kezemből a pillangó kést és egy ügyes mozdulatsorozattal kinyitom a kést és nyújtom a szabad kezem a borért.
Az orromon keresztül hirtelen kifújva a levegőt, valami nevetésféle hangot produkálok Ethan, a ház minőségét becsmérlő megállapítására. - Jah, ebben a szarban - mosolyodok el szélesen. - Annyira nem borzalmas, ennyi év alatt nem dőlt ránk, és itt az égvilágon senkit nem zavartunk még azokkal a rémesen pocsék zenékkel sem, amiket a többiek hoztak - csóválom meg a fejemet, amint visszaemlékszem az ominózus partikra. Persze, annyira sohasem voltak felhőtlenek, mint ahogyan most előadom őket, viszont az már a múlt, senkit nem érdekelnek a negatív visszhangjai. Örülök is neki, hogy nem kanyarintom el a történetmesélést valami kellemetlenebb irányba, mert így legalább hallhatom nevetni ezt a bolondot. Mennyivel jobban áll neki a jó kedv, mint a bosszankodás és az utálkozás… - Ó, szóval egy rafinált suhancnak tartasz? - vonogatom meg a szemöldökeimet, húzva kicsit az agyát, mert hát hülye lennék ezen megsértődni. Sőt, inkább bóknak veszem, hogy nem tart egy idióta baromnak. - Megjegyeztem, Ethan Roberts, meg én… - mosolyodok el az orrom alatt, lopva fel-felpillantva rá néha, hogy láthassam, nem vetettem-e el a sulykot. Annyira csak nem, ha végül beleegyezik a tetőtéri időtöltésbe. Igaz, a bort végül nem tudom rá sózni, de hát ekkora súlyba nem halok bele, még akkor sem, ha valamivel körülményesebb így felkászálódni a fentre vezető meredek, vékonyka lépcsőkön. A látvány minden nehézségért kárpótol. Amint felérek, meg is kell álljak egy pillanatra, hogy körülnézhessek a szegényesebb negyed alacsony házain, távolabb pedig a vízpart narancsosan csillámló voltán. A horizonthoz közeledő napkorong, és a körülötte úszkáló rózsaszínes felhők is igazán festőien mutatnak az égen, nem is tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. - Megunhatatlan - sóhajtok fel aprón, és ha a suli elején nem lopták volna el a fényképezőmet, na meg nálam lenne, biztosan megörökíteném a tájat. Na jó, belecsalnám a képbe Ethant is, akkor lenne teljes az alkotás. Mindenesetre nem ábrándozhatok sokáig a környék csodáin, figyelmemet teljes egészében magára vonja a felém közeledő fiú, akinek ölelése legalább olyan meglepetésként szolgál, mint a korábbi csókja. Kissé sután, szabad kezemmel viszonzom az ölelését, arcomat pedig a válla és a nyaka közötti, puha területbe fúrom. Nem hiszem, hogy valaha rá tudnék unni az illatára… - Minden rendben van… - suttogom neki vissza, egyedül csupán azt sajnálom, hogy nem tart tovább az álom. Miután elenged, kell néhány másodperc, hogy magamhoz térjek, a kérésére mindenesetre átadom az üveget. - Mindig hordasz magadnál kést? - kíváncsiskodok, kicsit visszaterelgetve magamat a realitás talajára. - Ha már itt tartunk, honnét tudtad meg, hogy hol lakok? - mosolyodok el, mielőtt még azt hinné, hogy számon akarom kérni. Korábban így tettem volna, de azóta már megnyugodtam, mi értelme lenne elrontani a hangulatot valami olyasminek a pedzegetésével, amin változtatni nem lehet?
Kész csoda, hogy nem omlott rájuk az egész épület, mert.. hát nem néz ki épp a legjobban ez a hely. Aztán mintha a számból vette ki a szót, hát ez az épület egy nagy határ szar, sőt. Talán még annál is rosszabb, nem tetszik, hogy ilyen helyekre jár. Akár az életébe is kerülhetett volna, na de nem aggodalmaskodom, elég nagyfiú volt már akkor is, hogy ilyen helyekre járt. - Jól van, felfogtam. - mondom neki, mert hát tényleg megértettem, hogy ez az épület biztonságos és nem fog ránk omlani, elméletileg, de gyakorlatilag nem lehet tudni. Jól van nem leszek ilyen pesszimista fasz, mert az nem jó, bevonzom majd a rosszat, mint az öregasszonyok, az olyanok, akiknek ma bemutattam neki az előbb, de ez nem szép dolog, te ne tedd ezt, csak nekem szabad. - Lehetséges.. - forgatom meg a szemeimet mosolyogva. Na jó, ő csak szerintem sima suhanc volt, de elképzelem, ahogyan itt részegre leissza magát és ropja valami buzi techno zenére, bár.. úgy csinál, mint valami öreg lenne, ha mindez tíz éve történt volna és nem csak két-három éve, vicces azért..- Vegyek jegyzetfüzetet? - kérdezem tőle egy nyelvöltés közepette, majd végül kimászunk a tetőre és nézzük a tájat, ő legalábbis azt teszi, én pedig megyek egy ölelésért. Nem tudom mi van velem, de jelenleg nem is érdekel, csak élvezni tudom az érintését és minden dolgot, ami vele kapcsolatos, bárcsak lánynak született volna, annyira könnyebb lenne az egész és nem lennének bennem ilyen gátlások. Most is szívesen csókolnám meg őt, de nem tehetem.. mégis csak átbaszás lenne vele szemben az egész. - Csendben kell maradnom. - még egy utolsó szippantás az illatából, majd elengedem és nyúlok a borért, hogy a késemmel ügyesen fel tudjam bontani. Hamar menni fog, rengetegszer csináltam már ilyet anno, de most nem is lényeges, kérdésére csak elmosolyodom. - Igen, sose lehet tudni mikor jön jól. - mondom neki miközben ránézek és közelebb lépek hozzá, egyszerűen nem akarok távol lenni tőle. Van most valami velem, amit nem tudok megmagyarázni. - Belógtam az egyetemre és kilestem az adataidat. - mondom, mintha hétköznapi dolog lenne, majd álla alá rakom a kezemet és az ajkait nézem. - Nem tudom megmagyarázni mi van velem, de.. - hajolok közelebb és nyomok az puszit az ajkaira, majd elhajolok és a szemeibe nézek. - csókolni és ölelni akarlak egész nap. - mondom neki könnyedén és lazán.
- Ne kímélj… - nevetek fel a jegyzetfüzetes viccét hallva, mielőtt még felmásznánk a tetőre, hogy elmerenghessünk a tájban, és megigyunk egy üveg bort. Olyan extra szívderítő dolgokra nem is számítok, mint Ethan ölelése, viszont nem panaszkodhatok, egyszerűen kiélvezem a lehetőséget, hagyva magamat elmerülni a momentum varázsában. Furcsa belegondolni, hogy még csak néhány napja ismerem a srácot. Hiába vannak furcsaságai, valamiképpen olyan érzés vele tölteni az időt, mintha már ezer éve is cimborák, ha nem szeretők lettünk volna. Talán egy előző életben így volt, és azért ennyire megnyugtató a közelsége, az érintései, a hangja… Csöndes kijelentésére pusztán egy bólintással felelek, és ha nem félnék attól, elijesztem merészségemmel, az ölelés lezárásaként egy csókot is elhintenék a nyakára. Mindez azonban megmarad az ábrándjaimban, vagy éppen a jövő zenéjeként, amennyiben iszonyat mázlista vagyok. - Azta… Te is a környéken laksz? Mert akkor nem fogok frászt kapni a felkészültséged miatt - viccelődök, bár itt tényleg mindennapos, hogy az emberek késekkel, fegyverrel járkálnak. Részemről egy ilyen szituációban a futás híve vagyok, az iskolai bunyók ugyanis meg sem közelítik az igazán rosszarcú alakokkal vívott utcai balhékat. A suliból jobb esetben néhány monoklival kerül ki az ember, míg itt az életünk a tét, én meg attól tartok, hogyha valaki késsel rohanna nekem, nem állnék le vele kardozni, hanem árkon-bokron át szaladnék. Legalábbis így tudom elképzelni, szerencsére még nem kellett élőben megtapasztalnom. Na de kissé elkalandoztam, mondjuk, ha tovább csavarnám a lehetőségeket az elmémben, akkor is megakasztana Ethan válasza a lakhelyem kiderítését illetően. Először megilletődötten, felvont szemöldökökkel pillantok rá, aztán őszinte nevetésre fakadok. - Nehhe… Most komolyan? Ember… - csóválom meg a fejemet hitetlenkedve, noha egyhamar megakadok a mozdulatban, amint ujjait az állam alá simítja. Széles vigyorom is egy szimpla, szelíd mosollyá formálódik, miközben ábrándosan azokba a merengő kékekbe tekintek. Hagyom beszélni, nem szakítom félbe, bár túl sok minden nem hagyja el a száját, mielőtt az enyéimre tapasztaná ajkait egy apró, kellemes puszi erejéig. Nem tudnám behatárolni pontosan az érzést, ami a testemet bizsergeti érintésének nyomán, ám abban biztos vagyok, hogy valami végtelenül melengető és megnyugtató hullám formájában andalog végig a porcikáimon. - Ha erre vágysz… - mondatom vége előtt kénytelen vagyok nyelni egyet, és csupán remélni merem, hogy nem olyan hangos a valóságban, mint ahogyan odabent hallom. - én itt vagyok - ajkaimat gyengéd, megértő mosolyra húzom, mielőtt én is ellopnék tőle egy édes, röpke csókot. - Na gyere, üljünk le, és igyuk meg azt a bort - simítom meg a felkarját a jobb oldalán, aztán lekapom magamról a kardigánomat, hogy mégse a csupasz, hűvös no meg göröngyös betonon üljünk. Egy tetszőleges helyen le is terítem, pontosabban egy üzemen kívüli szellőző előtt, hogy a hátunkat is meg tudjuk valahol támasztani. Amennyiben Ethan nem kap el egy újabb ölelésre, vagy csókra, én le is telepedek a rögtönzött ülőhelyünkre, honnét a naplementét is tökéletesen lehet látni. - Megkóstoljam én a bort előbb? Hátha mérgezett - viccelődök. Már idejét sem tudom, mikor mosolyogtam utoljára ennyit.
Kezdem úgy érezni, hogy Ruben nincs rám jó hatással, mert olyan dolgokat hoz ki belőlem, amiket eddig még senki sem tudott soha. természetesen ez nem feltétlenül rossz dolog, de mégsem lehet annyira jónak nevezni, hisz egy azonos nevű embert csókolgatni elítélendő ebben a világban, amit most élünk, de.. az ajkai, az érintése, a lélegzete és ő maga, olyan más, mint ami eddig nekem volt. Felmegyünk a tetőre és tudom, hogy ott sme fognak véget érni ezek a furcsaságok, de hát mit tudok tenni ellenük? Úgy érzem, hogy helyes az, amit teszek és leszarom, hogy mások mit gondolnak, most erre vágyom és erre van szükségem, akkor nem fogom megvonni magamtól a dolgot. - Nem tudhatod. - húzom egy kicsit az agyát, de nem sokkal később rájövök, hogy mit szeretnék és nem fogom előtte sem titkolni. Jelenleg az, ami nekem kell, az Ruben Shaw, az ajka a formás fenek, az érintése és ajkainak édeskés íze.. Tetszik, hogy nem ellenkezik, hogy hagyja azt csináljak, amit akarok mindennek ellenére, ez az Ruben. Az a puszi, hát bevallom igazán mélyíteném el csókká, azonban nem látom helyesnek MÉG. Aztán kijelenti, hogy ő itt van nekem, én pedig nem engedem el, mikor ő végzett a csókkal visszahúzom és kezem szépen lassan lecsúszik a fenekére, majd belemarkolok gyengéden. Húzom ameddig csak lehet és élvezem minden egyes pillanatát, mert ő mondta, hogy az lesz, amire én vágyok és én jelenleg erre vágyom. Végül elengedem és rácsapok minkét kezemmel a seggére nyelvöltés közepette, most már elmehet. - Remélem nem lesz szar íze.. - mondom neki egy sóhaj közepette, majd leülök vele oda, ahova ő szeretne és kezemmel átölelem őt. Majd mikor megkérdezi, hogy megkóstolja e ő, akkor csak megforgatom a szemeimet. - Lehetőleg ne halj meg, szükségem van még rád. - motyogom halkan, majd megvárom, míg ajkához emeli az üveget és mikor végre végzett a kortyolással, akkor én is meghúzom az üveg tartalmát. Igazából semmilyen piával sincs semmilyen bajom, így ezzel sem. - Annyira nem szar. - félmosollyal az arcomon közlöm vele, majd hát.. közelebb hajolok hozzá és ajkaimat az övére tapasztom, nem tudom ez már hányadik csókunk, de nem is izgat már.
Feleletét némi elbizonytalanodással és értetlenkedéssel fogadom, de úgy vagyok vele, hogyha nem akar színt vallani a lakhelyéről sem, akkor maradjon továbbra is Mr. Titokzatos. Persze az is meglehet, hogy egyszerűen csak nem tud tisztán gondolkozni, ami, hogy őszinte legyek, kissé meglepne, elvégre még senkire nem voltam ilyen hatással az életemben. Nyilván csókoltak már meg, azonban a tett helyszíne mindig egy bár vagy klub volt, ahol bizonyos mennyiségű alkohol után nem igazán érdekel senkit sem, hogy éppen ki kire tapasztja a száját. Szóval ott erősen megkérdőjelezhető a valódi vonzalom, Ethan viszont magánál van, és még csak a borból sem ivott… Egek, ki fog ugrani a helyéről a szívem. - Ethan… - szusszanok az ajkainak menthetetlenül, mielőtt a rövidke csókomat hosszabbá nem formálná. Nem ellenkezek, visszahunyom szemeimet, és bár igyekszem nem túlzásokba esni, mégis óhatatlanul kimutatom az iránta táplált szenvedélyemet, amiként elnyújtottan, szeretőn masszírozom ajkaimat az övéihez. Talán… Talán ha nem tapogatna hátul, könnyebben elrejthetném heves érzéseimet, ám így az is csoda, hogy nem hajítom el az üveget, felszabadítva kezeimet egy szoros öleléshez. Ennyi lélekjelenlét azért még van bennem, tehát a csók végéig beérem annyival, hogy üres tenyeremet az arcának simítva melengetem. - Uhh… - újabb adagnyi levegő távozik tüdőmből a váratlan paskolásnak hála, azonban hamar elmosolyodok, látva gyermeteg nyelvöltését. Nehéz, bizony piszkosul nehéz megállnom, hogy ne röppenjek vissza a szájára, tehát amiként lehet, próbálom lefoglalni magamat, például a jövendőbeli ülőhelyünk minél kényelmesebbé varázsolásával. - Reméljük. Mondjuk az már jó jel, hogy nem műanyag palackban van - horkantok fel, és még a hideg is kiráz a pancsolt alkohol gondolatától. Csupán egyszer tudtak rávenni, hogy olyat igyak, de az után egy napig gubbasztottam a vécé felett. Na de elkészül a királyi székhelyünk, ahová nem kell sokat csábítgatni Ethant, hogy leüljön. Ölelése a percekkel korábbi vallomása és a történések fényében nem ér meglepetésként, ezért én sem csinálok ügyet abból, hogy odabújjak hozzá. Hatványozottan jó döntés volt feljönni a tetőre. - Nyugi, nem fogok kamu fuldokolni - öltöm ki rá a nyelvemet, el is felejtve neki, hogy mekkora egy tapló módjára viselkedett. Nem a beetetésével - bár tény és való, rendesen beszartam -, hanem az azt követő felháborodásával. Mindenesetre ez már tényleg nem számít, szóval hősiesen bevállalom az első kortyokat, merthogy nem fogok egy sznob arisztokrata módjára nyammogni a boron. Ittam jobbat is az életemben, ám túlélhető, át is passzolom Ethannek. - Annyira - mosolygok rá, de mielőtt visszakobozhatnám tőle az üveget, ismét beveti a legtökéletesebb figyelemelterelő eszközét, amely ezúttal is célt ér. Örülök, amiért az imént nem játszottam borkóstolósdit, ugyanis sokkalta érdekesebb és izgalmasabb az ő ajkairól ízlelgetni a vörös nedűt. - Így azért finomabb - sutyorgom a szájának, aztán ott folytatom a csókot, ahol galád módon megszakítottam. Révén, most már kezeimet sem foglalja le semmi, a kettőnk között préselődőt Ethan nyakának hajlatába simítom, míg a távolabbit a térdén pihentetem meg.
Felesleges lenne megjátszani magam, felesleges lenne mindezek után úgy csinálni, mintha nem jelentene nekem semmit sem. Hazudni nem fogok önmagamnak és belátom, hogy sokkal több ő nekem, mint egy furcsa idegen, akivel jól érzem magam, azonban ilyenkor kigyullad egy vészjelző is, mert nem szabadna így gondolkodnom. Ő egy kibaszott fiú, neki is tőke van, egy farka, aminek az lenne a dolga, hogy valakiben (egy nőben) járkáljon és utódokat nemzem, hogy legyenek saját gyerekei, akik ugyanezt fogják csinálni. De nem.. ő az élvezi, ha seggébe faszt kap és az egészben a legelszomorítóbb, hogy jelenleg lennék az a srác, aki ezt megadná neki, mert van benne valami, ami megbolondít. Ahogyan azokat az ajkakat harapdálja, úgy érzem nekem is azt kell tennem, de.. nem tudom, mondjuk ezt a csókot is elhosszabbítom és a fenekét markolom és veszettül élvezem, ez már biztosan jelent valamit, ha mást nem is, de azt igen, hogy imádom a seggét és ez a segg csakis az enyém. - Tied a legjobb segg. - mondom neki egy hatalmas vigyorral az arcomon és nem is csoda, ha rácsapok egyet. Olyan idiótán kéne éreznem magam, de ehelyett élvezem az egész helyzetet, mert tudom, hogy bármit megtenne értem. Talán és is megtennék bármit, hogy azokat a farpofákat markolászhassam addig, míg meg nem unom, de most nem erre akarok kitérni, inkább beszélgetek vele a piáról és megjegyzésére csak elmosolyodom. - Igen, ez már egy nagyon, de nagyon jó jel. - mondom neki én is és hát utána pedig lassan oda jutunk, hogy leülünk és meg kell innunk azt az üveg bort.. Nagyon reménykedem benne, hogy nem lesz szar és ízleni fog neki és nekem is, bár sosem lehet tudni, mondjuk nekem nincsenek olyan baromi nagy igényei, az alkohol az alkohol és mindegyiket lehet szeretni, csak van amit jobban szeretünk. Amikor elkezd cukkolni a múltkori dologgal, akkor csak megforgatom a szemeimet és inkább nem mondok semmit, leülök és várom, hogy megkóstolja azt a bort én pedig elég csendes vagyok egész idő alatt. Természetesen élvezem, hogy itt van velem, hogy ő csak az enyém és birtokolhatom, mert én őt birtokolni akarom. Aztán mikor kijelenti, hogy ajkaimról édesebb a bor, akkor nyomok egy puszit az ajkaira. - Jajj te gyerek.. - nem tudom mi van velem, de egyáltalán nem érdekel, hogy hol van a keze, mert az én egyik kezem az ő derekára csúszik és közelebb húzom. Kéne valamit csinálnunk és tudom is, hogy mi lenne a legjobb most így hirtelen. - Játszunk kérdezz feleleket, ha a kérdésre nem a válasz, akkor inni kell egy kortyot a borból. - mondom neki gyorsan a játékszabályokat.. - Kérdezek.. Lefeküdtél már valakivel? - valójában a nemleges válaszban reménykedem és nyújtom is felé az üveget.. bárcsak nem feküdt le volna még senkivel.. de ez engem miért is izgat?
- Rettentően romantikus vagy - nevetek fel megjegyzésére a hátsó felemet illetően, amit úgy veszek észre, előszeretettel tapogat. - Megtiszteltetés - teszem hozzá, ajkaimon szélesedő mosollyal, és kicsit felébredvén az iménti csók varázsából, ami nem egy utolsó szempont, amennyiben szeretnék megmaradni ki nem mondott, láthatatlan határainkon belül. Önző mód, de túlzottan élvezem a délután alakulását, szerencsétlennek tartanám elrontani egy félresikerült mozdulattal, cselekedettel, vagy éppen beszédtémával, ha már itt tartunk. Továbbra is érdekesnek találom a homofóbiáját, tekintetében annak, hogy velem cseppet sem szerénykedik, szégyenlősködik, mindenesetre eszem ágában sem lenne kifaggatni hirtelen pálfordulásáról. Dehogy… Helyette letelepedek vele egy üveg bor társaságában, hogy megnézzük a naplementét, és igyunk egy jót közben. Na jó, a csókok miatt sem fogok panaszkodni, amennyiben lesz belőlük több, márpedig miért ne lenne? Nem hazudtam, a bor istenien ízlik az ajkairól, vétek lenne lemondani a lehetőségről, hogy újra és újra róluk kóstoljam. - Jajj én… - mosolyodok el bolondosan, miután persze viszonoztam a szájra pusziját, és húzásának eleget téve, még közelebb préselődtem hozzá. Nyilván, a kettőnk között nyomorgó kezemet idővel elhúzom az arcától, mert néhány perc múlva kellemesen elzsibbadt volna. Fészkelődésem végezetéül szusszanok egy nagyot, és fejemet a vállának hajtva, eltekintek a horizonthoz egyre közeledő napkorong irányába. Legszívesebben örökké így maradnék, elveszve a szabadság, a gondtalanság és a szeretet tengerében, mert tudom, hogy mindez nem több tünékeny illúziónál, rövid életű pillanatoknál, amelyek holnap reggel, de talán már ma éjjel is távoli, szép emlékekként fognak hatni csupán. - Hm? - húzom el egy kicsit az arcomat, hogy felpillanthassak rá, amikor megszólal. - Oké… De a kérdező is iszik, ha nem a válasza - fektetem le a szabályaimat, mielőtt lecsaphatna a kérdezés lehetőségére, mert nyilvánvalóan forog valami az elméjében, ha eszébe jutott a játék. Kíváncsian figyelem tehát a szemeit, és arcának aprócska vonásait, míg végül kinyögi, amit tudni szeretne. Nem mondom, csöppet meglep, mégsem annyira, hogy ezt az ábrázatomon is kimutassam. Talán elbizonytalanodhatnék abban, mit feleljek, de miként rejthetetlen reménykedéssel felém nyújtja az üveget, hogy igyak belőle, nem látom értelmét a titkolózásnak, becsületemet védendő. - Nem, még nem - legalábbis nagyon remélem, hogy az előjáték részét nem számolja, mert akkor most csúnyát hazudtam, de hát nem részletezte, mosom kezeimet. Illetve elveszem tőle az üveget, és lelkesem meghúzom, persze nem tart sokáig, hogy visszanyújtsam neki, várva, vajon ő iszik-e vagy sem. Bárhogy is alakul, én vagyok a soros a kérdezésben. - Hmm… Csókolóztál már fiúval korábban? - mosolyodok el, remélve, sikerült egy nemleges választ elnyernem tőle, mert az azt jelenti, hogy inni fog, ennek a bornak pedig el kell fogynia. - Amúgy mit szólnál ahhoz, hogy adunk egymásnak egy csókot, amennyiben igen a válasz? - vonogatom meg a szemöldökeimet játékosan.
Rácsapok még egyet a seggére. - A kis pimasz.. - mondom neki nevetve, de már ezen túl sokat lovagoltunk, ideje lenne elengedni ezt a dolgot. Talán pont ezért ülünk le és kezdünk bele ebbe a borozgatásba, ami baromi jól esik, régen ittam már alkoholt ilyen kitűnő társaságban.. egyelőre még nem támadtak kételyeim a folytatás ellen, azonban mélyen belül, jó mélyen belül tudom, hogy ennek nem lesz jó vége, mert az ilyen dolgoknak sosincs jó végük, valaki sérülni fog és ez a valaki sajnos ő lesz, pedig nem ezt érdemli, nem egy ilyen faszfejt érdemel, amilyen én vagyok, talán itt kéne hagynom, talán el kéne mennem innen az ő érdekében, de egy önző csicska vagyok és akarom a csókjait az érintését és az érzelmeit, mert kétségkívül oda van értem, csak nem tudom még eldönteni, hogy mivel sikerült ennyire elcsavarnom a fejét neki. Aztán belekezdünk ebbe a hülye játékba, amit még szerintem magam sem gondoltam át.. A szabálya meg nem is rossz, elég kellemes és jó, csak sajnos nekem nem kell innom vele ellentétben. Felteszem az első kérdésemet és hát.. erre számítottam. - A kis szűz fiú, aki minap simán lefeküdt volna velem. - öltöm ki rá a nyelvemet, majd visszanyújtja nekem az üveget én pedig csak megfogom és nem iszok bele. Én már elég régóta szexuálisan aktív vagyok, de erről én tehetek, engem érdekelt túl korán már a női test felépítése. Kérdése azonban meglep engem.. nem hittem volna, hogy ezt fogja kérdezni. - Te vagy az első.. - mondom kissé komoran, majd iszok egy kortyot a borból. A következő megszólalása elindít bennem egy lavinát. Már belátom, hogy ez nem helyes, felállok mellőle, lerakom az üveg bort és a hajamba túrok idegesen, majd elfordulok és járkálni kezdek, - Ez nem helyes.. - mondom nkei, konkrétan a szemébe nézek. - De basszalak meg.. kurvára kívánlak és ilyen még nem volt ezelőtt. - mondom neki és reménykedem benne, hogy a csókolózásra érti és nem az igazi mondandómra.
Szemöldökeim a homlokom közepe felé araszolnak az élcelődő megjegyzésére, persze nem szoktam magamra venni ilyen kis semmiségeket. Jó kérdés, egyáltalán mi ragad meg rajtam úgy hosszabb távon, hiszen elég cifra sértegetésekhez szoktam, amelyek talán még középiskola elején érzékenyen érintettek, de azóta szert tettem annyi önismeretre és önbecsülésre, hogy keresztbe lesajnáljam mások véleményét velem kapcsolatban. Ideig-óráig fortyogok, ám köszönöm szépen, éjszaka már jól alszok. - Ja, egy szóval sem mondtam, hogy meg is tettem volna - mosolyodok el szórakozottan. Na igen, ezt nem volt időm eldönteni, hála a kiborulásának, mindenesetre lehet, hogy tényleg belementem volna az ajánlatába, tekintve, hogy jóképű srác, azonban előfordulhat az is, szimplán átejtettem volna. Mindegy is. Azon máskülönben nem lepődök meg, jómaga nem iszik a borból, valamilyen oknál fogva volt egy olyan halovány sejtelmem, Mr. Sejtelmes és Titkolózó nem tartogatta magát a házasságig. Pf, ha már itt tartunk, azt sem nézném ki belőle, hogy bárki mellett képes lenne elkötelezni magát. - Jó nekem - somolygok rá nyugodtan, és először nem is tulajdonítok nagy jelentőséget az elkomorodásának. Talán ezért is sikerült egy olyan ajánlatot közbenyögnöm, amelyet kellő odafigyelés mellett ki sem ejtettem volna a számon, készülve arra, hogy nagy port fog kavarni. Most már persze tök mindegy, Ethan felkel mellőlem, és kezdi a drámát. Én annyira nem aggódok, felemelem a földről az üveget, és jó néhány kortyot letudok belőle a torkomon. - Ki szerint nem helyes? - pillantok fel rá, oldalra billentve a fejemet. Uhh, szerintem kezd hatni a borozás, mert nagyon nem tudok stresszelni Szőke herceg reakcióin. Mérhetetlen nyugalom árad szét bennem, s úgy érzem, a békességemmel most bárkire és bármire kihatással lehetek. - Ugyan már, Ethan… Kit érdekel, mi a véleménye másoknak? Főleg, hogy szart se tudnak rólad meg rólam - vonom meg a vállaimat, aztán újabbat kortyolok az italból. - Én nem mondom el senkinek. Ez az egész megmaradhat egy ferde délutánnak, aztán visszatérhetsz a szürke, heteró világodba - mosolyodok el. - Nem várok el tőled semmit, vagy ilyesmi - újabb vállvonogatás kíséretében felhúzom a térdeimet, és megtámasztom rajtuk az üveget. - Gyere vissza, mindjárt lemegy a nap - döntöm hátra a fejemet a szellőzőnek, miközben íriszeimet az említett, narancsos színben úszó korongra süllyesztem.
Van benne valami, van benne valami, ami nekem nagyon tetszik és most nem a seggéről és az ajkai harapdálásáról beszélek.. Talán ez a dolog megijeszt engem és ezért nem tudom mit kéne tennem, azonban mégis baromi jól érzem magam vele, főleg most. - Megtetted volna! - jelentem ki határozottan és ellenkezést nem tűr hangon, nem is kell tagadnia, hogy lefeküdt volna velem, tudom, hogy megtette volna és ha olyan fiú lennék, akkor meg is dugtam volna. Bár jelenleg is olyan fiúnak tűnök, aki megtette volna ezt a dolgot, de most kit érdekel, hisz itt senki sem lát minket és itt, megtehetem azt, amit máshol nem. Aztán pedig jön az a játék, amikor butaságot játszunk és kiderül róla, hogy ő még szűz, pedig múltkor annyira baromi biztosan mondta, hogy lefekszik velem, hogy ezen csak baromira tudok mosolyogni. Végül kiderül az is, hogy az én szám is szűz valamilyen módon, hisz még sosem csókolóztam fiúval, ő nekem az első. - Mázlista vagy. - nem tehetek róla, de úrrá lesz rajtam egyfajta pánik vagy nem is tudom mi, eluralkodik rajtam és már nem is tetszik annyira ez a dolog. Valami miatt úgy érzem, hogy bűnt követek el és olyan dolgot teszek, ami nem helye,s mert a melegség az nem ok dolog. Felkelek és ő erre csak elkezd inni, ami nekem meg baromira nem tetszik, ne kezdjen el inni, nem szabad innia, amikor komoly dolgokról pofázok neki. - A világ kilencven százaléka szerint.. - felelek a kérdésére. valamiért ő baromira nyugodtnak érzi magát, én meg csak elkezdek járkálni, mint valami idióta. Ő iszik és iszik, én meg kikapom kezéből azt a szart és lehajítom a tetőről jó messzire és hallom, ahogyan végül széttörik a földön. - Kérlek állj fel! - mondjuk ez inkább hallatszik parancsnak, mintsem kérésnek, de hát ez van, ezt kell szeretni, nem igaz? Szóval odalépek hozzá és mit sem gondolkodva felmerem és az ölbe tartom. - hazaviszlek és nálad alszom. - jelentem ki és elindulok lefelé, persze ha nem kezd el ellenkezni, de ha elkezd, akkor is viszem csak, nem érdekel, most jelenleg az hat meg a legkevésbé, hogy mit akar ő. Nem tudom, hogy részeg-e vagy csak becsiccsentett, de sokat ivott, többet mint kellett volna. De olyan közel vannak az ajkai, olyan édesek lehetnek a bortól, kénytelen vagyok megízlelni őket, rátapasztom az ajkaimat az övére és megcsókolom. Mint valami döntésképtelen barom ellököm, megcsókolom, ellököm, megcsókolom.. egy szakadatlan folyamatnak tűnik.
Kezdőlap
