Once in lifetime you meet someone who changes everything
Dante nem értette az újabb kérdést, még akkor se, ha ez most visszakérdezés volt, így csak felvonta a szemöldökét amolyan nem mindegy stílusban és a nőt fürkészte. Eleinte azt hitte, hogy azért van a nő nyakában a fejhallgatója, mert azzal zárja ki az embereket, ami egy ilyen munkánál eléggé furának hatott, hiszen egyértelmű, hogy szükséges a betérő vendégekkel foglalkozni, de tekintve az elmúlt hosszú percek alatt mennyi kérdést szegezett már neki az eladó eléggé megdőlni látszott a teóriája. - Igen, mi ebben annyira fura? – szegezte a nőnek kicsit talán morcosan az újabb kérdést, de már azért is megveregette volna a Majom a vállát, amiért nem dörmögött, hanem beszélgetett a nővel. Ha Hector most itt lenne, akkor még a végén gratulálna a zöldszemű boszorkánynak, amiért képes ilyen hosszan beszéltetni Dantét, ami mostanában eléggé ritka volt, még barátok között is. – Gondolom, a betérő vendégeid egy része pontosan azért jön, hogy kiengesztelje a kedvesét, vagy tévednék? Ha úgy vesszük, akkor a megjegyzésem talán annyira nem lógott ki a sorból. – hangja higgadtan csendült miközben nem engedte el a nő pillantását a sajátjával, szinte fogva tartotta, kicsit még a fejét is oldalra billentette morfondírozása közepette, de végül nem tett több megjegyzést, mert nem akarta a nőt magára haragítani, se megbántani. Inkább csak a saját maga mufurcos módján próbált kommunikálni és rájönni arra, hogy ezt miért is találta a másik ennyire érdekesnek. Ha most itt lenne Eve szelleme, akkor biztosan azt súgná a nőnek, hogy ne is vegye komolyan a morgós medvét, mert valójában nem ilyen, csak idő kell mire a marcona külső kezd megrepedni. Az újabb visszakérdezésre bólintott, de már nem felelt szavakkal, bár egy pillanatra elgondolkozott, hogy lehet hirtelen franciául kezdett el beszélni vagy más nyelven, amiért ennyiszer visszakérdezett a hölgy, számára ez nagyon nem volt megszokott. Ha parancsba kaptak valamit, akkor is ritkán ütötte fel a fejét kérdés, hiszen összeszokott csapat voltak, gyors észjárással és pontosan tudták, hogy kinek mit kell tennie, amikor a tervet felvázolták. Míg eleinte a nő alakját a pillantásával követte, ahogy elkezdett járkálni a boltban, idővel viszont Dante a kezével megszeretgette a lábánál sertepetélő kutyát, aztán persze Sátánkát is, hiszen ő eléggé hangosan adta a tudtára, hogy ő is kér simogatást és egyáltalán mit merészel a férfi, hogy más kutyát simogat meg. – Hmmm – először csak hümmögéssel felelt, ahogy szemügyre vette a nő kezében lévő növényt, fogalma sem volta arról, hogy mi fán terem ez, de eléggé érdekesnek hatott még a férfi számára is az elhangzó információnak köszönhetően. – Benti vagy kinti növény? Meg virágot fog hozni? – lehet élete leghülyébb kérdéseivel ajándékozta meg a nőt, de most már kétsége se lehetett az eladónak, hogy olyan vevővel hozta össze a sors, aki egy fikarcnyit se értett a növényekhez és ez valóban így is volt. Általában megvette azt, ami tetszett neki, vagy kikérte az eladók véleményét, mint most is tette, ha meg akarta lepni kedvesét vagy a nagymamáját. Amikor a nő majdnem elejtette a növényt, akkor reflexből cselekedett és a növényért kapott, így pedig a keze a nő kézfejére simult, ahogy fogságba esett Dante hatalmas keze és a cserép közé. Pár szívdobbanásnyi időre elveszett a zöld szempár varázsában, hiszen olyan mérhetetlen békességet és boldogságot talált a nő íriszeiben, amit régóta nem érzett és ez teljesen váratlanul érte őt. Olyan volt, mintha a világ egyik legbékésebb helyére lelt volna rá, de végül Zeusz ugatása megzavarta a pillanatukat, mire sietve kapcsolt és lépett hátrébb. – Óvatosan, miattam ne nyírj ki egyetlen virágot se, nem érek annyit. – ő se tudta miért is mondta ezt, miközben megköszörülte a torkát, megvakargatta a tarkóját és rendezte arcvonásait is. Régebben esélyesen kacsintott is volna mellé, ahogy pimaszkodott, de az az énje feledésbe merült, még ha úgyis tűnt kicsit kezdi megmutatni magát eme nő közelében. Pillanatok alatt visszatért az esemény előtti önmagához, mintha csak délibáb lett volna az, hogy a zöld szempár pár másodperc erejéig hatással volt rá. – Jó lesz, biztosan örülni fog. – hagyta végül ennyiben az egészet, mert tudta jól, ha valami csúnya növénnyel állítana haza, akkor is tárt karokkal várná őt az a két személy, akik felnevelték őt és akiknek köszönhetően részben képes volt valóra váltani az álmait. Újabb fura megjegyzés hagyta el a nő száját, mire újfent felvonta a szemöldökét, hiszen nem feledte azt se, hogy azt mondta korábban a virágárus, hogy nem szokott ilyeneket mondani minden pasasnak, aki betért hozzá. Nem értette, hogy akkor neki miért is mond néha egészen furának és meglepőnek ható kijelentéseket. - Lehet, de akkor se szeretek tartozni és sose lehet tudni, hogy a halál mikor kopogtat az ajtónkon. – hangja komoran csendült, egy pillanat fájdalmas grimasz suhant át az arcán, hiszen pontosan tudta mennyi igazság lappang abban amit mondott, hiszen ő is idő előtt elveszített két olyan személyt is, akikért bármire képes lett volna és ott volt a munkája is. Azt is mondhatná, hogy mindennap táncra hívja a halált, aki végül másként, de ugyan az ő ajtaján is bekopogtatott, hogy elvigye a szeretteit, mintha csak így állt volna bosszút a férfin az örökké tartó keringőért, mert Dantét nem tudta megkaparintani. Szája szeglete majdnem megint megrándult, de továbbra se volt hajlandó működni a nevetésért felelős izomzata, így ha Leigh ránézett, akkor csak maximum azt láthatta, ahogy megrántotta a vállait és végül persze elárulta a kutya valódi nevét is. – Azon vagyok, de néha olyan, mint aki süket lenne. – figyelte Zeuszt és a nőt, picit el is gondolkozott, majd amikor látta, hogy nyalogatás helyett harapdálni próbál a kutyája, akkor rászólt és picit a táskát is hátrébb húzta. – Netalán titokban kutyaoktató vagy? – minden épeszű ember tudja, hogy a kutyákat tanítani és fegyelmezni kell, de tekintve azt, hogy a nő milyen odafigyeléssel beszélt a kutyához is, úgy tűnt van szakértelme ilyen téren és Daisy is eléggé olyannak tűnt, hogy szuper neveltetést kapott, bár esélyesen az a kutya egy angyalnak számított a sajátjához képest. Nem kerülte el a figyelmét, hogy miként szaladt feljebb Leigh szemöldöke, de nem foglalkozott vele, ahogy újra bólintott, mert nem az ő dolga volt. Eve is hasonló elveket vallott, vagy úgy volt vele, hogy jön Dante és ő majd megjavítja neki, még az se számított, ha esetleg e miatt pár vevőt veszített. Megfoghatatlan és fura érzés járta át Dantét, ahogy talált egy szűk kis keresztmetszetet a két nőre nézve már ennyi idő után is. Régóta nem volt ilyen. - Kicsit igen, meg illik is hozzád. Olyan cu…. – kertelés nélkül felelt a nő kérdésére, mert ő nagyon is kinézte volna belőle a hasonló munkát, vagy pedig olyat, ahol másokon tudna segíteni. Soha nem időztek el még ennyit együtt, mint most, de akkor is valahogy ezt az érzést keltette a férfiban, ahogyan valahol mélyen legbelül megannyi földréteg alatt eltemetve ott pislákolt egy aprócska fény, ami arról mesélt volna, hogy a férfi cukinak és aranyosnak találja a vele szemben álló törpét. De ahogy a szót is elharapta, úgy ez az érzés se tudott egyelőre táptalajra lelni a férfi lelkében, hogy valami elkezdjen kibontakozni. Még nem. Miközben lepakolta a cuccait és megvált a dzsekijétől a szeme sarkából látta, hogy a nő rajta felejtette a pillantását, ahogyan a kisebb sóhaj se kerülte el a figyelmét, de igyekezett kizárni ezt a tényt, mert nem igazán tudott ezzel mit kezdeni, ahogy máskor se, amikor a nők rajta felejtették a pillantásukat. Egyébként se értette, hogy a nő miért vizslatja megállás nélkül, mert nem gondolta volna azt, hogy ő annyira jó fogás lenne, tekintve a morcosságát is és a ridegséget, amivel elég gyakran szemlélte a világot. Ez a harmadik vagy már ki tudja hányadik fura megjegyzése volt a nőnek, mire Dante szemöldöke megint feljebb szaladt. Ahogy ott álltak egymás mellett, a férfi rövid időre megint rajta felejtette a pillantását, miközben próbálta kitalálni, hogy mihez is kezdjen ezzel a nővel, mert vagy ő ért valamit rohadtul félre, vagy ez a nő újra és újra kóstolgatja őt, mintha csak fel akarná magára hívni a figyelmét. Vajon Lee tudatában van annak, hogy néha mennyire félreérthetően fogalmaz? Tutira, hiszen egyetlen egy zavar se kerülte el a férfi figyelmét, még az se, amikor a nő próbálta sietve elfordítani a fejét. - Miért szeretnéd, hogy holnap is beugorjak? Még azt se mondanám, hogy a legjobb vevőd lennék, hiszen csak általában két szál rózsát viszek, így nem rajtam fogsz meggazdagodni. – összefonta a karját a mellkasa előtt, hiszen ő egyszerű pasas volt. Vagy hallgatott vagy kimondta kertelés nélkül ami eszébe jutott, s míg korábban bölcsen hallgatott, addig most már nem tudott. – Nem érek rá, haza kell ugranom, aztán meg vár a munka és ez a bolt már régen zárva lesz, mire végzek és nem várhatom el azt se, hogy több napig hitelez nekem. - Zöld szempár kutatta a másik hasonló színűt, de míg Leigh szeme békességről és melegségről mesélt, addig a férfié inkább ridegnek, elhagyatottnak hatott. - Nekem nem és esélyesen neked se, mert nem veszítesz még több ügyfelet amiatt, hogy nem tudnak kártyával fizetni, de rajtad áll. – nem akart ő semmit se erőltetni, csak kedves akart lenni. – Rémlik, nem olyan régen már elárultad. – hangja mélyen csendült, ahogy rabul ejtette a csillogó zöldszempár, bár fogalma sem volt arról, hogy ezt mivel is érdemelte ki. Szerinte még egy kaktuszt is megölelni kellemesebb lehet, mint vele beszélgetni. Lepillantott a nő apró kezére, hiszen még jól rémlett neki, hogy milyen érzés volt korábban is hozzáérni, de végül elfogadta és a nő keze szinte elveszett az övében. Gyengéden megszorította, rövid ideig fogva tartotta, mert kellemes érzés járta át, de aztán pillanatok alatt elengedte és kutatta a nő vonásait, ahogy amaz zavarában ismételten sietve fordította el a fejét. Nem értette, nagyon nem értette ezt a nőt, de legfőképpen azt nem, hogy ő mivel is váltja ki ezt. Végül kicsit megkönnyebbült, amikor végre a géphez engedte őt, egy kis teret nyert és inkább a problémára koncentrált, mintsem a Törpillával járó megfejthetetlennek tűnő viselkedésre. - Igen, de nem vészes. Tudok attól még dolgozni. – hangja kicsit dörmögő volt, mert koncentrált és szeretett volna minél előbb végezni, mert nem akarta még inkább feltartani a nőt se. Biztosan szívesen ment volna már haza is. Felpillantott a monitorról, amikor Lee az ajtó felé ment, majd felvonta a szemöldökét, amikor elfordította a kulcsot is a zárban. - Kezdjek aggódni, hogy bezártál? – ő se gondolta komolyan a kérdést, de ha találkozott a pillantásuk, akkor Dante tekintete kicsit rejtélyessé vált és lappangott ott még ki nem mondott kérdés. Végül visszafordult a géphez és a terminálhoz, de 10-15 perc múlva sikerrel járt és sikerült megjavítania azt. – Nos, elméletben már működnie kell. – a nő felé tolta a terminált, ami a megszokott állapotot mutatta. – Kész a rendelésem? – alig hogy feltette a kérdést meghallotta azt, hogy valami kicsit távolabb eldőlt. Sietve pillantott arra, ahol is meglátta Zeuszt, aki valahogy kiszökött a zsákból és ott volt mellette Daisy is. Az egyik földön lévő virágot fellökték. – Rohadt életbe, ne haragudj! – feszülten simított végig az arcán, mert már csak ez hiányzott. - Mondtam én, hogy Sátánka. – hiszen hiába hívta, nem felelt, mintha tényleg süket lenne és amikor elindult felé, akkor úgy tűnt, hogy a nő kutyája mutatja a kölyöknek az irányt, hogy merre menjenek, hogy nehogy elkaphassák őket a gazdik, mert ők még játszani akarnak.
date: second week of November, 2024 • location: Lee's shop in the evening •
i don't care how many people are in the world. I want you. End of story
Nyilván, amikor zavarban volt meg izgult, akkor hajlamos volt olyan gondolatoknak is hangot adni, amelyeket végképp nem kellene kimondani; ilyen volt az is, hogy ő nagyon rendben van. Ha tehetné, akkor visszamenne az időben, hogy megmásítsa a múltat, de már nem tudott mit tenni; ha kicsúszott, hát kicsúszott. A férfi arcjátéka is felettébb mulatságos volt számára, főleg abban a pillanatban, amikor elszakadt a cérna és nevetni kezdett. Ekkor igazából minden is viccesnek számított. Próbálta összeszedni magát mielőbb, hiszen véletlenül sem akarta, hogy a férfi megharagudjon rá, vagy illetlennek tartsa, netán azt higgye, hogy Leigh kineveti őt – még ha ebben volt is némi igazság -, úgyhogy a látszatmegoldással, vagyis a szája elé rakott kézzel próbálkozott, hátha beválik ezúttal. Nem vált be. Talán elmúlni látszott a nevethetnékje, mikor a férfi bedobta az egymillió dolláros kérdést, amire hirtelen nem is tudta, hogy mit feleljen. Látszólag nem volt szívbajos a pasi, legalábbis végképp nem tűnt úgy, hogy zavarban lenne, és a kérdése sem erről árulkodott. – Ja, nem, dehogy – válaszolta, miközben kicsit levegő után kapkodott, s tudta jól, hogy nem a legjobb szavak hagyták el a száját, hiszen egy visszakérdés és csapdába is esett. Olykor eléggé meggondolatlanul járt el a szája és persze zavarba hozta saját magát, mivel nem tudott azonnal frappáns és átgondolt választ mondani; ez egy eléggé nagy hiányossága volt, ám nem tudott mit kezdeni vele. Próbált lehiggadni, de az, hogy végignézte, a férfi beletúrt a hajába, végképp nem tett neki jót; kicsit mintha szaporábban kezdett volna verni a szíve. Mikor a férfi megtoldotta az elmondottakat az orvosával kapcsolatos megjegyzéssel, erre viszont jobbnak látta, ha nem mond semmit. Nem mert, mivel félt, nehogy beletenyereljen valamibe, amihez semmi köze. Járatta az agyát, hogy egy „oké” hogy hangzana vagy bármi hasonló, de végül csak egy mosolyt villantott rá. Szerencsére Daisy ki is rángatta őket a kínos szituációból egész hamar. Ő egy tökéletes kutya volt, úgyhogy Leigh tudta, nem lesz itt semmi baj, úgyhogy bártan fordult a vázák irányába, miután megismerkedett a férfival. Becsomagolta hát a két szál fehér rózsát, és igyekezett kitalálni, hogy mit is adhatna még mellé, mivel a férfi nem kifejezetten volt segítségére. Látta az arcán, hogy teljesen váratlanul érte a kérdések hada; s valljuk be, lehet, hogy nem pont így kellett volna csinálni, de Leigh ilyenkor mindig kicsit feszélyezve érezte magát, mivel nem akart belemászni az emberek életébe, azonban a tökéletes ajándékhoz szükség volt számára néhány támpontra. – Hmm… - hümmentett egyet a lány, míg próbálta kitalálni, hogy mi is lehetne, amit még vigyen a férfi ajándékba. Aztán újfent végignézte, hogy miket művel a másik ott az ő orra előtt, s ezekre végképp semmi szükség nem volt… vajon direkt csinálta ezt vele? Nem tudott másfelé nézni, amikor a férfi megvakarta a tarkóját és a hajába túrt, pedig tudta jól, hogy ostobaság rajta felejteni a pillantását, csak magának árt ezzel, hiszen akkor túl sok mindent raktároz el az agya és túl sok dolog lesz már, amire gondolhat vele kapcsolatban, és mivel egyáltalán nem volt szükség arra, hogy rá gondoljon, ezek az emlékképek is feleslegesen raktározódtak el az agyában. - Tékozló fiúk? – kérdezett vissza csevegő hangon, legalábbis próbálta fenntartani a látszatot, hogy amúgy nem is érdekli őt a férfi megjegyzése. Tehát akkor ő valami rossz fiú lehet… Ez nem vetített előre túl sok jót a lány számára, nem igazán vonzották az olyan férfiak; vagyis régebben persze, igen, de úgy vélte, hogy neki vagy senkije sem lesz ezen a világon, vagy pedig egy kedves, aranyos pasi lesz, aki mellett valaha megállapodik, de végképp nem rosszfiú. Valami rossz fát tehetett a tűzre, ha az anyukájának akar virágot vinni, bár az is lehet, hogy csak születésnapja lesz a nőnek. Leigh igyekezett valami szuper ötlettel előállni, de miután a férfi még megtoldotta a feltételek listáját egy újabb ponttal, a lány egy kissé tanácstalanná vált. – Kicsi is legyen? Hmm… - gondolkodott el s körbe járta a boltot, hogy mi is lehetne, ami megfelelő ajándék lehet és könnyen szállítható is. Nem emlékezett rá, hogy máskor is motorral jött volna a férfi, mindenesetre ez a motoros ruházat eléggé jól állt rajta. Tulajdonképp minden jól állt rajta, amikben eddig látta. – Mit szólsz a mimózához? Az különleges, és ha hozzáérsz a leveléhez, akkor összecsukódik. Remélem, hogy elég kicsi is – vizsgálta meg a kezében tartva a növényt, s határozottan nem tűnt nagynak. Addig meddig forgatta, hogy majdnem elejtette; a szerencse mellé pártolt, és elkapta, különben nem igazán tudott volna olyasmit adni a férfinak, amit szeretett volna. Úgy látta, hogy az élete is lepergett előtte, míg a növény a levegőben táncolt. Leigh meg büszke volt magára, mert annak ellenére, hogy rettentő lyukas volt a keze, ügyesen elkapta. Jobbnak látta inkább letenni a pultra. - De most itt vagy – vonta meg a vállát a megjegyzésre az elmúlt hetek kapcsán. Sokat járatta az agyát, hogy mi lehetett, legszívesebben meg is kérdezte volna, de az extrán fura lépés lett volna, úgyhogy inkább csak befogta a száját és őt nézte. A kutyák pedig egész szépen összeismerkedtek. - Micsoda? – szaladt a homloka közepéig a szemöldöke a név hallatán s még a szeme is kikerekedett, majd vélhetően a férfi számított erre a reakcióra, így elmondta a kutya igazi nevét is. – Ha megtanítasz neki dolgokat, akkor majd isteni jelenség lesz, hidd el – felelte mosolyogva, s a kölyköt próbálta megsimogatni, csak egy kicsit harapós volt még, mikor elfelejtkezett magáról. Feltűnt a lánynak, hogy a férfi nem mondta a nevét, de látta rajta, hogy távolságtartó és nem ismerkedni tért be ide, ahogyan eddig sem, úgyhogy nyilván nem kérdezett rá, megfelelt neki, ha a rózsás pasiként gondolt rá ezután is. Rá pillantott rövid ideig, de végképp nem tudott az arcáról leolvasni semmit. Nyúzottnak tűnt, talán fárasztó napja lehetett. Majd visszament a pulthoz a terminállal babrálni, mire úgy tűnt, lehet, hogy megoldódik a gondja, erre végképp nem is számított, hogy pont rózsás pasi ajánlja fel a szolgálatait. Magasra szaladt a szemöldöke a megjegyzés hallatán. – Tény. De én nem kezdek magánakciókba, megvárom, hogy a szolgáltató, akinek ez a dolga kijöjjön, és megcsinálja – vonta meg a vállát. – De az tök jó, ha te értesz hozzá amúgy… Nem értette ezt az egész szituációt közöttük. Mintha kedves is akart volna lenni a férfi, meg nem is. Nehezen jutott vele dűlőre. – Öhm… nem? – felelte, vagyis inkább kérdezte bizonytalanul. – Miért, én úgy nézek ki, mint aki virágokat árul? – szúrt vissza a férfinak, s kifejezetten büszke volt magára, hogy ezt a választ megalkotta az agya a másodperc törtrésze alatt. Nagyokat pislogott a férfira, mert végképp nem tudta eldönteni, hogy most szeretné, hogy maradjon, vagy inkább mégsem, de végül letette a terminált a pultra és kicsit felé tolta. - Aha, értelek. – Dehogy értette! Sőt, szíve szerint visszakérdezett volna, ugyanis mindig minden érdekelte, de látta, hogy Mr. Mufurccal nem sokra jutna. De mire megfogalmazódott volna benne bármi kérdés, végignézte, ahogyan a férfi leteszi a táskáját kutyástul a földre – erre Daisy odament barátkozni a kölyökkel, de semmi rosszat nem csináltak, csak az orrukat dugták össze -, és leveszi a kabátját. Bárcsak ne látta volna! Izmost felsőtest villant elő a motoros kabát alól, a póló tökéletesen a férfira simult, s az összetéveszthetetlen logó a pólón ott hirdette, hogy mi is a foglalkozása valójában. Leigh úgy érezte, hogy néhány ütemet kihagyott a szíve, meg lehet, hogy egy kicsit légszomja is lett, így sóhajtott egy jó nagyot, hogy hátha az segít. Próbálta nem legeltetni a pillantását a férfin, de nyilván oda-odapillantott, míg az a cuccaival volt elfoglalva. A lány nem is nagyon hallotta, hogy mit magyarázott a férfi, csak hátrébb lépett, hogy odaengedje a pulthoz. – Oké, akkor köszi, ha megnézed… de még mindig rendben van, ha holnap hozod. Bár, megértem, hogy nem akarsz megint jönni, hiszen minek… - mondta kicsit zavarosan, miután megtalálta önmagát. Észrevette a férfi karján a sérülést is, de nem firtatta. Egy pillanatra belegondolt, hogy eléggé dögös az, hogy rózsás pasi a SWAT-nál van és motorozik is, meg persze nem utolsó sorban meglehetősen kellemes látványt nyújt. Egyszer már látta a mosolyát is, de azt nem ő kapta, hanem valaki a telefonja másik végén, de nem baj, legalább már látta azt is és Leigh szerint igencsak jól állt neki, amikor mosolygott. – Persze, oké, gyere csak, de az nem gond, ha te csinálod meg és nem azok az arcok, akiknek kellene? – kérdezte, majd belépett a gépbe és néhány kattintással elővarázsolta neki azt a programot, amire szükség volt. Majd a férfira pillantott, aki irtó magas volt, fel sem tűnt neki eddig, hiszen távolról látták csak egymást. – Én pedig Leigh – mutatkozott be, majd nyújtotta a kezét a férfinak. Nem tudta, hogy az etikett mit diktált, de nem is izgatta különösebben. Néhány pillanatig a férfit fürkészték a csillogó zöld szemei, majd észrevette magát, hogy mit művel, és lesütötte a pillantását s hátrált két lépést. Rájött, hogy még a rózsák levágott szárát nem dobta ki a kukába, és az most nagyon fontos volt, hogy megcsinálja. – Bevetésen sérültél meg? – kérdezte óvatosan. Feltételezni merte, hogy valami morgós választ fog kapni erre, netán semmit, de egy próbát megért. Nem akart ott lézengeni a férfi körül, hagyta, hogy hadd csinálja a dolgát – persze, ha bármit kérdezett, akkor készséggel válaszolt neki, ha tudott. A lány levette a fejhallgatót a nyakából, s letette a pultra. Rápillantott az órájára és realizálta, hogy jócskán elröppent az idő és már zárva kellene lennie. Odament hát az ajtóhoz és elfordította a táblát, hogy most már senki se tudjon bejönni, s még a kulcsot is elfordította a zárban.
credit • note: you had me at hello • words: 1544 • outfit
I'm pretty friendly, but I haven't mastered the art of small talk
Once in lifetime you meet someone who changes everything
Régóta nem keveredett hasonló szituációba, mint ezzel az idegen nővel kibontakozóban volt és egyre inkább fogalma sem volt arról, hogy mi ütött a másikba, pedig egészen egyértelmű lett volna, ha kevésbé zárja magára az ajtókat és a szíve köré a falakat, hiszen a nő viselkedése egészen hasonlított arra, amilyen Evelyn is volt a megismerkedésük hajnalán. Figyelte, hogy a nő miként próbálja elrejteni a nevetését, ami nem sikerült, hiszen egyszerűbb lett volna, ha a nyakában logó fejhallgatót sietve a férfihoz vágja, hogy tegye fel. Dante arcán kisebb zavarodottság és értetlenség futott át, miközben grimaszolt, mert tényleg halványlila gőze se volt arról, hogy most mivel váltotta ezt ki, de azt még ő is képes volt egészen halkan megállapítani magában, hogy a nő nevetése aranyos, de ennél többet nem foglalkozott ezzel. Aztán persze a szemöldöke majdnem a homloka közepéig szaladt az újabb kijelentést hallva. Megköszörülte a torkát és a nőt fürkészte kicsit rejtélyes pillantással, mert azon morfondírozott, hogy vajon most valamit félreértett vagy a nő tényleg azt mondta, amit. Egy pillanatra habozott, de a nő arcán megjelenő pír és szemlesütés eléggé beszédes volt, hogy nagyon is arra célzott. Hirtelen azt se tudta ezzel mit kezdjen, így hát morgott egy sort jószokásához híven, mígnem a másodpercek elteltével futotta valami normálisabbra is. - Minden betévedő pasasnak ezt mondod, csak hogy legközelebb is visszajöjjenek? – nem akarta még kínosabb helyzetbe hozni a nőt, de teljesen ösztönösen jött tőle ez a kérdés, ez nagyon is hajazott a régi Dantere, hiszen hajdanán Eve agyát is mindig húzta hasonló helyzetekben, csak hogy még több vörösséget csaljon a nő arcára, imádta a zavar által megjelenő mosolyát. Végül megrántotta a vállait és megint megköszörülte a torkát, miközben a hajába túrt. – Szerintem az orvosunk nem értene veled egyet, de majd megmondom neki, hogy szerinted rendben vagyok, így hagyjon dolgozni és ne zaklasson mindenféle hülyeséggel. – főleg, mivel jelenleg sérült volt a karja, de szerencsére nem annyira, hogy kispadra kerüljön akárcsak pár napra is. Pár pillanatra a nő kutyája elvonta a férfi figyelmét, ami talán jót is tett a kialakult bizarr helyzetben, szerencsére végül rá is tudtak térni arra, hogy pontosan miért is jött és remélte hamarosan megkapja, aztán távozhat is. Túl szép is lett volna, ha ilyen kezdés után bármi is zökkenésmentesen ment volna. A nő mondandójára felkapta a fejét és megingatta nemlegesen. Nem kellett neki másabb színű. A fehér tökéletes volt számára, tudta jól, hogy vihetne más virágot is a sírra, lehetne akár színes is, de Eve kedvence a fehér volt, a fiának meg mindenképpen fehéret akart vinni, nem csak azért, mert azt illet. Újabb morgással vette tudomásul a nő válaszát, még ha igazán okosabb nem is lett. Ez azt is jelenthette, hogy nem túl sok törzsvendége van, vagy az üzlet nem pörög annyira, hogy képes legyen elfelejteni azt, hogy melyik vendége mit is kér. Elgondolkodva simított végig az arcán, miközben egy ásítást bent tartott. Fáradt volt és kimerült, hiszen gyakran nem aludt jól azóta a nap óta, néha szüksége volt arra is, hogy teljesen kimerülten zuhanyon az ágyba, mert másként képtelen lett volna elaludni. A férfi pillanatok alatt vált elveszetté, mert kábé a második kérdés után elveszítette a fonalat. Hogy a francba kérdezhet ennyit tőle ez a nő? Sose fárad el? Nem egyértelmű, hogy nem tudja milyen csokrot akarhat? Szerinte eléggé határozatlanul adta elő, hogy lesz még az is. Mit tudja ő. Lehet inkább valami cserepeset kéne vennie, mert annak jobban örülne a nagymamája. Maga se tudta, a tanácstalanság kiült az arcára, pedig ezernyi dolgot meg tudott jegyezni, hiszen néha pillanatok alatt változott meg minden a bevetések során is és megannyi mindent meg kellet jegyezniük, így azt se lehetne mondani lassú felfogású krapek volt, egyszerűen ez csak bazira nem az ő világa. - Fogalmam sincs, az is lehet egy cserepes növénynek jobban örülne. – tanácstalansága közepette megvakargatta a tarkóját, hajába túrt és jött a jószokásához híven a vállrándítás is. – Olyan kellene amit a tékozló fiúk adnak az édesanyuknak. – nem igazán érdekelte, hogy esetleg kíváncsibbá teszi a nőt vagy leírja magát előtte amiért felnőtt férfiként ilyet mond, mert örökre hálás lesz azért, hogy míg más rokonoknak nem kellett, addig a nagyszülei habozás nélkül magukhoz vették a szegényes körülmények ellenére is és mindent megadtak neki. – Nem tudom ez mennyire segít, de valami ilyen kellene. Te tutira jobban értesz hozzá, mint én. – komoran csendült a hangja, mert tényleg nem akarta húzni az időt és lopva a kezén lévő órára nézett, pedig valójában sehova se kellett rohannia, de egyértelmű volt, hogy az boltos miatta túlórázik. Ki tudja, lehet a barátai, vagy a pasija, családja meg várják őt haza, aztán egy ilyen idióta miatt itt kell dekkolnia, mint amilyen ő, hiszen azt se tudja pontosan mit akar. Biztosan az eladók álma jelenleg. – Mondjuk azt se ártana, ha nem lenne valami hatalmas, mert motorral vagyok. – vagy pedig máskor kellene beugrania érte, amikor kocsival van, de jobb szeretett motorozni, aminek köszönhetően még több szemet vonzott magára, amikor megállt egy-egy helyen, de ő nem ezért csinálta. Egyszerűen a vérében volt és igazán szabadnak érezte magát, ahogy szelte az utcákat, vagy éppen a kevésbé biztonságos utakat. - Elmúlt hetekben se jártam erre. – morogta az orra alatt, amit talán a nő nem is értett, de jogosan nem értette a nő bizalmát, hiszen talán megint eltűnik 2-3 hétre is, neki ez meg veszteség. Nem tudta hova tenni a nő kedvességét, amit végül egy biccentéssel vett tudomásul, de utált tartozni. Szívesebben elment volna felvenni pénzt, amíg a másik a virágokkal foglalkozik. Talán neki is jót tenne a kinti hűvösszellő, lehűtené elméjét, mert hála Majom Hector megjegyzésének és a nő extrán fura viselkedésének, azért valamennyire összezavarodott. - Sátánka. – ösztönösen mondta a nevet és az se zavarta, ha a nő ezen kiakad, vagy meghökken. Túlzottan megszokta már bent a fiúkkal, hogy simán így hívják olykor a kutyát, mert mindent is fel akar fedezni, megrágni és le se lehet vakarni Dante seggéből. – Zeusz a becsesneve, de egyáltalán nem isteni jelenség, így ne tévesszen meg az ártatlan és aranyos pofija. – hangja kicsit mélyebb lett, de egészen semleges maradt miközben figyelte a nőt, hogy miként viselkedik a két kutyával és hümmögött megint, ahogy látta Zeusz picit érdeklődik a nő iránt, próbálta megnyalni Leigh kezét is. Ez merőben új volt még Dante számára is, mert Zeusz szerette, ha simogatták, néha direkt kellette is magát, de ha Dante megjelent, akkor mindenki más megszűnt létezni. - Eléggé egyértelmű volt, hogy fogalmad se lehet arról mi a baja, mert ha másként lenne, akkor esélyesen megjavítottad volna, akár az internet segítségével. – ez lehet kicsit bunkónak hatott, ahogy ott állt összefont karokkal a mellkasa előtt, de nem annak szánta. Csak olyan fölösleges megszólalásnak tartotta ezt a nőtől, mert semmi lényeges információt nem tartalmazott. – Úgy nézek ki? – felvonta a szemöldökét és már majdnem megrándult a szája sarka, de úgy tűnt tényleg elfejtette a működését a nevetésért felelős izmai, így csak egy marcona nézéssel találta szemben magát a nő. - Nem! – hangja határozottan csendült végül, a táskáját neki támasztotta a pultnak, mert továbbra se állt szándékában Mr. Tombolót szabadjára engedni, nehogy itt is kárt tegyen, és örökre adósa maradjon a csajnak, mert olyan mértékű kárt okozna. – Eléggé másabb területen dolgozom. - Kibújt a dzsekijéből, mert úgy tűnt egy darabig még maradni fog és ha tudta, akkor a pult szélére tette, ha nem akkor csak úgy lerakta valahova, így pedig még jobb rálátása lett Leighnek a férfi izmos felsőtestére, hiszen a fekete póló eléggé kihangsúlyozta azt. A póló ujjainál és mondhatni a szíve felett ott volt a jól ismert szimbólum is, így már kétsége lehetett a nőnek, hogy mivel foglalkozik. A póló jobb ujjánál kilógott a kötszer, így sejthető volt, hogy a férfinak akad sérülése. – De valaki miatt volt szerencsém megtanulni azt, hogy miként javítsam meg ezeket. – azzal a kezét nyújtotta, hogy megnézze a készüléket. A szokásos hümmögés nem maradhatott el, miközben a terminált babrálta, majd a pultot megkerülve a nő mellé sétált. – Ne aggódj, nem rabollak ki, de a programra is ránéznék. – lepillantott Lee-re és ekkor jött rá igazán, hogy milyen kis pindurka és mennyire törékenynek hat. Hectornak tényleg igaza volt, mert Leigh töpszli, mintha csak egy élő Törpilla lenne, eddig ezt ő nem is igazán realizálta. Simán egy kézzel is arrébb tudná rakni, vagy felkapni. – Dante vagyok. – tisztában volt azzal, hogy míg a nő elárulta a nevét, addig ő egészen mostanáig nem. Nem is akarta, mert az már egy fajta ismeretséget feltételez, ő meg nem volt valami ismerkedős típus az elmúlt időszakban, de úgy gondolta ezzel talán kicsit jobban megbízik benne a nő és oda fogja végre engedni a géphez.
date: second week of November, 2024 • location: Lee's shop in the evening •
i don't care how many people are in the world. I want you. End of story
Így nap vége felé járva nem gondolta, hogy bármi meglepetés érheti még az idő hátralevő részében, ám mégis így történt. Olybá tűnt, mintha dobbant volna egy nagyot a szíve, mikor megpillantotta a férfit, aki motoros felszerelésben toppant be a boltba. Mit sem foglalkozott azzal, hogy hány óra meg mondania kellene már esetleg, hogy zárás van. Két hete nem járt erre, és már az első nap után azon kattogott, hogy vajon miért nem jött. Vajon baja esett? Netán elköltözött? Nem is értette, hogy minek gondolkodott ilyesmin, hiszen megvolt a baja, épp elég volt, hogy Grace felbukkant az életében, s ezáltal annyi új ajtó nyílt meg számára, amelyeket nem is hitt volna és akkor most itt volt a virágos pasi is, aki visszatért. Leigh tökéletesen látta rajta, hogy a férfi számára ő nem több egy pénztáros lánytól, aki a szupermarketben lecsippantja az árut a futószalagról, talán annyi volt a különbség, hogy egy olyan boltban eléggé kicsi az esély arra, hogy kétszer ugyanahhoz az emberhez kerüljön valaki, míg egy ilyen kicsi boltban nyilvánvaló, hogy ugyanaz lesz ott legközelebb is, aki előző alkalommal. Vajon emlékezett rá a férfi, hogy ő van itt? Milyen hülye kérdés már, nyilván nem vak, meg talán egész könnyű volt megjegyezni őt arról, hogy a hatalmas fejhallgató a nyakában lógott vagy a fején félretolva pihent, míg a vásárlóval foglalkozott a lány; illetve a pöttöm termete is eléggé hangsúlyosnak számított, hiszen jó, ha elérte a százhatvan centimétert. A férfi felé küldött mosolya végképp nem direkt volt, teljesen ösztönösen jött. De Leigh amúgy is olyan volt, hogy folyton mosolygott; általában körbeérte a mosolya a fejét, kivillantva ezáltal gyönyörűen fehér fogait is. Próbált visszatérni a valóságba, de annyira elbambult, hogy kicsit lassan ment neki, és tutira biztos volt benne, hogy a férfi is észreveszi – hát mindegy, igazából kész csoda, hogy eddig semmilyen kínos szituációba nem hozta magát, pedig jó ideje járt már hozzá a férfi. Vagyis… nem is hozzá, hanem a boltjába, a virágokért. Micsoda gondolat volt ez a lány részéről, hiszen ő csak egy volt a sok akárki közül, akiktől a férfi bármit is vett. A férfi kérdésére hirtelen felnevetett. Nem tehetett róla. De azért a szája elé kapta a kezét, hogy hátha bent tudja tartani, de nem sikerült nyilván, meg a szemei egyébként is úgy csillogtak, mint amikor nevet valaki. A fejét is megrázta, miközben nevetett, így válaszolt a feltett kérdésekre, mivel kettő is elhangzott és mindkettőre nemleges volt a válasz. Kellett neki néhány pillanat, hogy összeszedje magát. – Bocsánat, nem… semmi baj nincsen, úgy vagy rendben, ahogy vagy – felelte, majd a következő másodpercben ötvenszer megbánta, hogy kiejtette ezeket a szavakat. Le is sütötte a szemét, mert szinte biztos volt benne, hogy a füléig elvörösödött a feje, s ebben az volt a legrosszabb, hogy el sem tudta tüntetni sehogyan. A hümmögésre és morgásra végül vette a lapot, és igyekezett komoly lenni, hiszen vélhetően nincsenek egy oldalon a férfival és ő végképp nem érti, hogy mi van a lánnyal. Hála az égnek Daisy elterelte egy kicsit a pasi figyelmét, s Leigh próbálta addig összeszedni magát. Egyelőre nem csinált semmit, csak előbújt; jó magaviseletű kutya volt egyébként, sosem mászott rá senkire engedély nélkül. - Szuper, akkor már intézem is – felelte sietősen és a három lépéssel arrébb levő vázához lépett, hogy kiszedje a maradék két fehér rózsát a többi közül. – De amúgy tudok ám adni más színűt is… - jegyezte meg, miközben már a felesleges tüskéktől és levelektől szabadította meg a virágokat. – Ja, nem… - vonta meg a vállát a férfi kérdésére, s hirtelen nem is tudta, hogy az a gázabb, ha igazat mond, vagy ha füllent. Füllenteni nem akart. - …csak mivel visszatérő vagy, már nagyjából tudom, csak ennyi – mondta, de közben a kezeit figyelte, hogy ne vágja el az ollóval jó szokásához híven, de azért felpillantott a férfira, hogy merre nézett éppen. - Csokrot is? Hm, és mire gondoltál? Mennyire kicsit? Milyen alkalomra lesz? Milyen színvilágú legyen? Fiatalnak, idősnek? – szegezte a férfinak a kérdéseket, miközben az arcát figyelte. Már csak azt nem kérdezte meg igazából, hogy hány éves a kapitány, de hamarosan ez a kérdés is előjöhet, ha nagyon belejönnek. – Bocsánat a sok kérdésért, csak szeretnék tényleg olyat adni, amilyenre vágysz – tette hozzá kissé bizonytalanul, mert a világért sem akart ő faggatózni, hogy kinek meg hova viszi, de ilyenkor hasznos volt tudni, hogy ki lesz a célszemély. Talán a barátnőjének vagy a menyasszonyának viszi, hiszen jól látta, hogy a férfi ujján nem volt jegygyűrű. - Ha nincs nálad annyi, nem gond, behozhatod holnap akár – felelte és próbált közömbösnek tűnni, ám lehet, hogy nem sikerült, mert ez akkor azt jelentette, hogy holnap is látni fogja őt – kivéve, ha épp nem a piacon vagy a raktárban lesz, és Allison fogja intézni helyette a dolgokat, de remélte, hogy nem így lesz. – Mivel gyakran jössz hozzám, törzsvásárlónak számítasz – mosolygott rá viszonylag visszafogottan, s sikeresen megállta, hogy ne kacsintson rá a férfira, mert az extrán furcsa lett volna. – Hé, Daisy, vegyél vissza! – szólt rá a kutyára, majd odalépett hozzá, hogy megakadályozza, hogy még jobban felmásszon a férfira. Felvette a kutyát az ölébe és megvárta, hogy a táskáját levegye, hogy előkerülhessen belőle másik kutya is. Elmosolyodott, mikor meglátta, hogy egy kicsi németjuhász kölyök pislogott rá a táskából és manccsal-lábbal kapálózott, hogy kijöhessen. Leigh oda tartotta Daisyt, hogy össze tudjanak szimatolni. – Szia, ő itt Daisy, én pedig Leigh vagyok. Te ki vagy? – kérdezte a kutyától, s bízott benne, hogy valaki – például a gazdija – majd megválaszolja helyette a kérdést. Néhány pillanatig elidőzött a kutyákkal, majd letette Daisyt, mivel ment csinálni a dolgát. – Áh, köszönöm, nagyon kedves tőled, de nem tudom igazán, hogy mi a baja, elveszíti a kapcsolatot, vagy valami ilyesmi – felelte, majd a kezébe vette a terminált, mintha azzal, hogy nézi, meg tudna javulni. – Értesz az ilyesmihez egyébként, valami ilyen munkád van? – feltette kétféleképp ugyanazt a kérdést, hátha megtudja valahogyan. Zavarában kicsit megbabrálta a haját, majd a füle mögé simította. Ha tippelni kellett volna, akkor azt mondta volna, hogy a férfi motoros rendőr, de lehet, hogy eléggé mellé lőtt volna, hiszen máskor meg teljesen civil ruhában jelent meg, de ez a mai extrán túltett az összes eddigin.
credit • note: you had me at hello • words: 1007 • outfit
I'm pretty friendly, but I haven't mastered the art of small talk
Once in lifetime you meet someone who changes everything
Ő is tisztában volt azzal, hogy részben hülyeség volt idejönnie, mármint sokan biztosan nem értették volna meg, hogy pontosan mit is keres itt, hiszen egészen későre járt már, így biztos volt abban, hogy a temetőbe nem fog bejutni, mert mire itt végez, addigra ott is bezárják a kapukat. Így legkorábban csak reggel fogja tudni meglátogatni azt a helyet, hogy ugyan megkésve, de lerója a tiszteletét a halott a kedvese és gyermeke előtt. Igazándiból simán ráért volna csak reggel felkeresni a virágüzletet és nem feltartani az üzletben dolgozókat, akik esélyesen vele ellentétben eléggé várhatták azt, hogy hazaérjenek. Még ennyi év után is néha nehezen tudta átlépni a küszöböt, hiába tűntek el bútorok, fényképek és tárgyak, akkor is a sötét nappaliban állva pontosan fel tudta idézni, hogy mi merre is volt, de most szinte csak az üres falak és polcok köszöntek vissza, némelyik bútor is megváltozott. Nem akart hazamenni, esélyesen innen a parkba fog menni, hogy kifáradjon Sátánka, ő pedig addig kikapcsol, vagy éppen a múlt árnyaival fog együtt sakkozni. Az a ház igazán már nem hatott otthonnak, mert az élet elillant azon a napon, amikor a két legfontosabb személyt elveszítette; az ott töltött idő egészen sívárrá és üressé vált, még Zeusz váratlan felbukkanása se tudott igazán ezen változtatni. Hangja egészen hétköznapian csendült, így egyáltalán nem értette, hogy miért is mosolygott úgy rá a nő, mint aki örül annak, hogy látja őt. Legalábbis ilyen érzése támadt, hiszen Eve mosolygott hasonlóan, csak még a vele szemben álló nő mosolyát is túlragyogta, aztán pedig Dante karjaiba vetette magát miután a férfi hazaért egy-egy húzósabb és veszéllyel teli nap után. Dante abba hagyta az arcszőrzetének vakargatását, de továbbra se viszonozta a mosolyt. Egy egyszerű biccentéssel felelt a köszönésre, hiszen ő már köszönt. Egyébként is mostanában ritkán görbült a szája bármiféle mosolynak nevezhető arcrándulásba, így eléggé meglepő lett volna, ha ez éppen egy ismeretlen miatt változott volna meg. Dante feljebb vonta a szemöldökét amikor a nő kisebb fáziskéséssel felelt a feltett kérdésére, mert végképpen nem akarta feltartani, ha dolga lenne vagy annyira zárni szeretne. Gyakran mogorvának és fagyosnak ható zöld szempár a nő vonásait kutatta és megint beugrott Hector megjegyzése mire morgott egyet miközben a fejében megállapította, hogy lökött és össze-visszabeszélt a haverja, újra a lábának koccantotta a bukósisakját, ami akár kisebb türelmetlenséget is sugallhatott. – Esetleg kaja ragadt a szakállamba, azért nézel így? – nem tudta már hova tenni a nő viselkedését, így hangot adott annak ami logikusnak hatott a számára, mert meg se fordult a fejében az, hogy ő van ilyen hatással a nőre. Nem tartotta magát olyan kiemelkedő egyednek a férfiak között. Mármint tudta, hogy helyes, izmos és Eve szerint akad egy bizonyos aurája is – fingja nem volt soha, hogy ezzel mire is célzott a kedvese -, de mindig ráhagyta, mert úgy gondolta, hogy ez is valami női furcsaság, amit csak ők érthetnek meg, de akkor is ők csak két idegen voltak. Szóval biztosan nem ő volt ilyen hatással a nőre. Pillanatok alatt jutott erre a megállapításra és esélyesen még egy meteor se lett volna képes megingatni ebben a hitében.– Vagy esetleg koszos az arcom? – igen, ez is egészen logikusnak tűnt, bár zuhanyozott mielőtt elindult, hogy lemossa magáról az izzadtságot, a koszt ami a bevetés során került rá, meg a kisebb vért is, miután a jobb felkarja könnyebben megsérült. Hümmögött egy sort és jött a szokásos morgás is, ami a másik számára esélyesen totálisan értelmetlennek hatott, míg a férfi részéről ez volt az értem. A pillantása a felé közeledő kutyára siklott, így teljesen elkerülte őt a nő zavara, de nem mondott semmit se, mert nem az ő dolga volt az, hogy a másik mennyire könnyedén hagyta azt, hogy másokhoz odasétáljon az eb. Pedig nem egyszer hallani azt, hogy a barátságosnak tűnő kutya teljesen megkergült, vagy az egyik kutya a másiknak támadt. Ő biztosan óvatosabb lenne Zeusz tekintetében – pedig elméletben ő nem is kedveli a kutyát-, de nagyon is szerette ezt az ebet, aki gyakran az idegeit és a vérnyomását is megtornáztatta, mint ma is, amikor egyszer csak előkerült a hátizsákjából, miután melóban elkezdett kipakolni belőle. A férfi megingatta a fejét, a pillantása pedig a kutyáról az eladóra tévedt és rövid ideig a zöld szempár rajta felejtődött, majd bólintott. – Aham, kettő pont elegendő. – arcára kiülő grimasz kicsit beszédes lehetett, hogy azért valamennyire furcsállja, hogy a nő ennyire emlékszik mit is szokott vinni, pláne hogy az elmúlt hetekben erre felé se járt. Ennyire nem megy az üzlet, vagy más oka volt? – Minden vevőd rendelését megjegyzed? – teljesen lazán szegezte neki a kérdést, mert számára ebben semmi furának ható nem volt. Csak kíváncsi volt, hogy az üzlet haldoklik és esetleg hamarosan új bolt után kell néznie, vagy a nő kivételes tehetség memória terén. Harmadik eshetőség fel se merült benne. – De most lenne még egy kisebb csokor is, ha nem probléma. – megköszörülte a torkát és megvakarta a tarkóját, mert igazán maga se tudta, hogy milyen csokrot akar, de holnap be akart ugrani a nagyszüleihez és vinni akart a nagymamájának virágot, aki olyan volt számára, mintha az édesanyja lenne, hiszen ő nevelte fel miután a szülei meghaltak abban a balesetben. – Gondolom, az nem jöhet szóba, hogy holnap beugranék kézpénzzel, vagy van a közelben automata? – nem volt ilyen téren ismerős a környéken, hamarosan a nő kutyája újra magára vonta a figyelmét, meg a hátán egyre beszédesebbé váló eb is, mire morgott valamit az orra alatt, aztán levette a hátizsákot és a lábának támasztotta. Nem engedte szabadjára Zeuszt, így viszont a két kutya akár kicsit jobban is meg tudott ismerkedni, mármint ha a nő kutyája felért a térdéig, mert körülbelül addig ért hátizsákja. - Ha szeretnéd, akkor akár megnézhetem. Talán meg tudom javítani. – maga se tudta miért ajánlotta fel, de Evelyn játékboltjában is gyakran ő javította meg, így volt már ilyen téren tapasztalata. Várakozóan emelte a nőre a zöld íriszeit és összefonta a karját a mellkasa előtt, aminek köszönhetően még inkább kirajzolódott az izmos karja, még így dzsekiben is. Remélte, hamarosan dűlőre fognak jutni, hogy feleslegesen ne húzzák egymás idejét és nem lesz megint fáziskésés a nő beszédében.
date: second week of November, 2024 • location: Lee's shop in the evening •
i don't care how many people are in the world. I want you. End of story
Megint szerda volt, és ez már a harmadik volt, mióta nem járt erre a fehér rózsás pasi. Olyan hülyeségnek tartotta, hogy ilyen dolgokon járt az agya, hiszen amúgy semmi köze nem volt hozzá, még csak a nevét sem tudta. Azt sem lehetett mondani, hogy egyáltalán valaha beszéltek volna két szónál többet, mert egyébként nem. Ilyen dolgokon járatta az agyát, miközben épp a banki terminállal szöszölt, mert folyton lecsatlakozott a hálózatról, és már két ügyfél is közölte vele a nap során, hogy ebben a modern világban ez nem helyénvaló, mivel nincsen mindenkinél készpénz, és jó lenne, ha megoldaná a problémát. Leigh – ha eléggé bátor lett volna hozzá, ám mikor osztották ezt a nagyszerű tulajdonságot, nem állt sorba -, azonban csak bólogatott és ahelyett, hogy elküldte volna a néniket melegebb éghajlatra, csak mosolygott kedvesen, mivel nem akart ügyfeleket veszíteni. Persze, hogy volt elegendő pénz náluk és ki tudták fizetni azt a két szál nőszirmot, amit vittek, de könnyebb volt még szegény lány lelkébe is belegyalogolni… mintha élvezné némelyik ember, ha belemászhat a másik lelkébe és összetiporná azt. A lány nagyot sóhajtott hát, amint a csengő jelezte, hogy nyílik az ajtó, de hála az égnek csak a hisztis vénasszonyok sétáltak ki, és utánuk nem érkezett senki. - Huh, na ez kemény volt – csúszott ki a száján, s szavait egy megkönnyebbült sóhaj is követte. Nem tudta hirtelen, hogy Posy vagy Tim ott vannak-e vele egy légtérben, mivel ezen a napon ők ketten voltak bent Leigh-vel a boltban, azonban az eladótérben most egyedül volt. A nap végére végképp nem hiányzott neki még egy ilyesmi, főleg azért, mert olyan dolog volt, amihez ő nem értett, és hiába hívta ki a szerelőket időben, nem értek ide hozzá zárásig. Néhány perc maradt csak addig, hogy megfordíthassa a táblát. Daisy jókedvűen ücsörgött a pult alatt, épp őt simogatta meg egészen a pult alá bebújva, amikor meghallotta a csengőt. Tizennyolc óra ötvenkilenc perc volt. Már készült valami olyannal, hogy mindjárt zárunk, vagy ilyesmi, de akkor meglátta, hogy ki érkezett. Épp azt látta meg, ahogyan a hajába lazán beletúrt az egyik kezével – bárcsak ne látta volna… – Oh, hello – köszöntötte széles mosollyal az arcán, mintha az mindenkinek járna, aki betéved a boltba. Nem is értette, hogy miért vigyorog ekkorát, hiszen csak egy pasiról van szó, akiről semmit nem tud – vélhetően ez így is fog maradni… - és ennyi. Ráadásul sosem szokott két szónál többet szólni a lányhoz, úgyhogy semmiképp sem érdemelné meg az extra figyelmet, ám Leigh végképp nem értette, hogy miért szentelt neki mégis több figyelmet, mint amennyi járt volna. Olyan dolgok voltak ezek, amelyeken prímán el lehetett volna merengeni napközben, nem pedig most, amikor itt van a férfi. – Öhm… ja, persze, hogy nyitva vagyunk! – legyintett könnyedén, mintha a világ legkedvesebb dolga lenne zárás előtt egy perccel betoppanni egy boltba, ahol az eladó már reggel hat óta talpon volt, azonban Leigh ezeket a problémákat most tökéletesen ignorálta. Követte a férfi kezének útját, amely a hátizsákjához vezetett és kikerekedett szemekkel kővé dermedt – legalábbis úgy tűnt. Egy kutya kukucskált ki a férfi hátizsákjából, s a hangokra végül Daisy is felkapta a fejét és kiballagott a pult alól, hogy farkát csóválva köszöntse az újonnan érkezőket. – Nincs is kirakva, mert jöhetnek be kutyák, az enyém is itt van – magyarázta egy kicsit hosszabban, s úgy is érezte magát, hogy zavarba jött egy pillanatra. Meglátta ugyanis a férfi pólóját, ahogyan ráfeszült az izmos testére. Végképp nem kellett neki még ez is így a nap végére… Amint rájött, hogy a másodperc töredékéig rajta felejtette a pillantását a férfin, gyorsan le is sütötte a szemét és inkább a pultot kezdte vizslatni, hogy gyantás még mindig és szólni kellene Posynak, hogy szedje le róla. – Öhm… mit adhatok? – kérdezte nem sokkal később, amikor már újra rá tudott nézni a férfira. Persze, hogy most nem volt ott vele senki, hogy kiszolgálják a vevőt… - Most… - kezdett bele még mielőtt a férfi mondhatott volna bármit – szóval, csak két szál fehér rózsám maradt… - mondta, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ugyanazt vinné, mint eddig. – Illetve, hát gondolom, azt szeretnél, nem? – fűzte még tovább a dolgot, bár maga sem értette, hogy minek. – Ja, és a terminálom kicsit szeszélyes ma, úgyhogy nem biztos, hogy tudsz kártyával fizetni – zárta le végül, de mire ezt kimondta, már Daisy ott volt a férfi lábánál és két hátsó lábára ágaskodva mászni akart fel rá, hogy közelebbről is szemügyre vehesse őt és a hátán utazó potyautast.
credit • note: you had me at hello • words: 726 • outfit
I'm pretty friendly, but I haven't mastered the art of small talk
Once in lifetime you meet someone who changes everything
Baromi fárasztó napja volt, de még is ott vele a bűntudat, amiért elhanyagolta az elmúlt hetekben az élő és a halott szeretteit. Még ha pontosan tudta azt is, hogy nagyszülei nem haragudnak rá amiért megint megesett az, hogy szellemé vált. Mindenki pontosan tudta, hogy az év ezen időszaka eléggé kényes tud lenni Dante számára, hiszen pontosan 2 hete volt az évfordulója annak, hogy egyedül maradt és a ház üressé vált. Elillant belőle minden boldogság, nevetés és öröm, ő legalábbis gyakran így érezte. A hónapok rohanva egymást váltották, miközben képtelen volt betenni a lábát a hálószobába és a fia szobájába, mígnem egy szép napsütéses napon mondhatni rátörték az ajtót és majdnem minden dobozba került egy-két fényképen kívül. Tudta jól, hogy a bajtársai, a barátai és a családja is árgus szemekkel figyeli őt és próbálnak kicsit óvatosabbak lenni, kerülni annak az emlékét, ami egyszerre volt sikeres bevetés, de még is életük legnagyobb kudarcának is hatott, mert két családtagot veszítettek el. Sose lehet erre felkészülni, ahogyan egy bajtárs elvesztésére se, viszont az élet megy tovább, vagy pedig elevenen fog felfalni a pokol bugyra, ha hagyod neki. Dante majdnem hagyta, de talpra állt, ahogy mindig is tette. Úgy tűnt, hogy remekül átvészeli az egész csapat ezt az időszakit, egészen addig a momentumig, amíg Hector úgy nem döntött, hogy elege van és nem bír tovább kussban maradni. Dante egyáltalán nem értette, hogy miért húzta a haverja az agyát azzal a nővel, hiszen pár szónál többet sose váltottak. Ő elmondta mit akart, ő meg elkészítette neki a virágot vagy virágokat, megköszönte, kifizette aztán angolosan távozott is. Nem is értette, hogy a haverja mi a szarra gondolt azzal, hogy a nő figyelte őt, mármint tisztában volt vele, hogy a nők néha rajta felejtik a pillantásukat, ahogy szinte mindenkin a csapatból; a kisebb hegek és sérülések ellenére is eléggé jó partinak számítottak, mármint ha valakit nem zavart az, hogy a pasija nap mint nap az életét teszi kockára, néha nem ér haza a megbeszélt randira és hasonló nyalánkságok elkerülhetetlenek voltak, mert ez nem olyan volt, mint egy irodában. Soha nem tudhattad azt, hogy mikor lesz bevetés és éppen mihez is riasztanak. Miután leparkolt a motorjával, levette a kesztyűjét és a bukósisakja plexijét felhajtotta, megigazította a hátizsákját és benne Zeuszt, hogy a kis vakarcs végre megfelelő rálátást kapjon a világra és végre befejezze a panaszkodását, amiért jelenleg ennyire kényelmetlenül kellett utaznia. Talán, ha reggel sunyi módon nem mászik be a táskájába, akkor most oka se lenne szemrehányást tenni, amiért eddig nem kukucskálhatott igazán. Alig hogy kidugta a fejét a hátizsák nyílásán, meg is nyalta Dante tenyerét, mire a férfi morgott egyet, majd leszállt a motorról. A kutya a válla felett tökéletesen előre látott, így végre a panaszkodás abbamaradt. Sietve nézett az órájára, mire elhúzta a száját, hiszen alig két perc maradt zárásig. Egy pillanatra megtorpant, de az üzletben még égett a lámpa és kisebb motoszkálást is hallott, annak ellenére is, hogy a jobb füle még mindig zúgott a mai bevetésen ért hatások miatt. A zárva vagyunk tábla se került ki, így végül megindult az ajtó felé, pedig bárhova máshova is mehetett volna, de ő még is mindig idejött. Teljesen véletlenül bukkant rá az üzletre, de azóta mindig idejárt, pedig nem is ez volt Eve kedvenc helye, akkoriban még nem ismerte ezt az üzletet. Egyik kóborlása során bukkant rá, aztán valahogy mindig itt kötött ki, ha virágot vagy valami megjegyezhetetlen nevű növényt akart szerezni valakinek, nagy ritkán ugyan megesett, hogy a pár utcával arrébb lévő boltba ment, mert az éjszaka is nyitva volt. Lenyomtam a kilincset, majd a lábával óvatosan beljebb lökte az ajtót miközben a bukósisakját levette, aztán ujjaival a hajába túrt, hogy kicsit normálisabban álljon a haja. Szemével kutatta az ismerős arcot, de mivel az üzletben elég meleg volt kinthez képest, így a szabad kezével fogta és lehúzta a motorosdzsekijének is a cipzárját, ami alatt ott volt a munkaruhája is, hiszen melóból ugrott be. - Hello! – lazán köszönt és hangjából érezhető volt a kisebb fáradtság is, éppen a borostáján vakarta meg, amikor kiszúrta a Hector szerint töpszli virágárust, aki legutóbb is megbámulta őt. Szerinte Hector képzelődött és csak bosszantani akarta őt, hogy aztán a képébe mondhassa a kegyetlen igazságot: Eve és Ben többé nincsenek. Ő pedig ez ellen nem tehetett semmit se. – Nyitva vagytok még, vagy későn jöttem? – kérdőn nézett a nőre, miközben hátra nyúlt, hogy megszeretgesse a kutyát, aki megint dumálni kezdett. Közben abba a hitbe ringatta magát, hogy a kutyája szabálykövetőbb, mint ő és tuti a zsákból nem fog tudni kiszökni, így nem fog galibát okozni és nem lehet gond az, hogy magával hozta. – Nem láttam olyan táblát, hogy a kutyák ki lennének tiltva, így remélem nem gond. – Kezét visszaejtette maga mellé, majd a bukósisakját kicsit a combjának ütötte, ahogy várt a nő válaszára.
date: second week of November, 2024 • location: Lee's shop in the evening •
Kezdőlap
