Annyira unalmasnak ígérkezett a mai nap eddig, hogy megdöbbentő volt tapasztalni azt, hogy egy átlagos kedd is sokkal több izgalmat szokott tartogatni, mint a mai, ami amúgy péntek volt, tehát már majdnem hétvége.
A kezemben levő fokföldi ibolyák igazán nem azt a sorsot érdemelték, amelyben végül részük volt: hatalmas koppanással értek földet a helyiség mediterrán mintájú padlóján, s lehet mondani, hogy már csak az mentheti meg őket, ha új cserépbe ültetem őket.
Ez legyen a legnagyobb bajom most ezen, az egyik pillanatról a másikra érdekessé vált pénteken, amikor meglátom a hasonmásomat, aki virágot akar venni. Gondolom… mi másnak jönne ide bárki is, ha nem virágot venni, hiszen mi csak azt árulunk, meg néhány apró biszbaszt, amivel az ajándékokat lehet feltubrózni: kis csipeszes vackokat meg matricákat, ilyesmiket. De ő virágot szeretne.
- Az? – pillantok még mindig totál döbbenten a virágra, amelyre random rábök. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy ő célirányosan azt szeretné tényleg. – Az… öhm… - mi is? – aaaa… - eszembe jut valaha? – Vitorlavirág! – kiáltok fel egy kissé hangosabban a kelleténél, mikor beugrik a válasz. Egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon annak örömére, hogy eszembe jutott a válasz. – Tisztítja a… a levegőt, tök hasznos – fecsegek, bár magam sem tudom, hogy minek. Ja igen, ha nem fecsegek, akkor kínos a csend, amit amúgy tök jól tűrök, de ez a szitu most extrán fura.
Közben a pult mellé lerakott seprűért nyúlok, hogy gyorsan feltakarítsak. Most inkább nem hívom vissza Allyt, meg amúgy is, vette a lapot az imént és inkább hátrament. Neki valahogy előbb leesett, hogy ez egy gáz helyzet lesz.
- Igen, L-E-I-G-H – betűzöm a Lee-t, miközben a takarítással vagyok elfoglalva. Mert amúgy egyik is Lee, meg a másik is, de lusta vagyok folyton elmagyarázni, hogy írják, ám most mégis megteszem.  
Fénysebességgel tisztítom meg a cipőment is a ráhullott földtől, de minek is ez a pótcselekvés, ha ott van valami hatalmas dolog a fejem felett, amivel szembe kéne néznem, de rohadtul nem merek? Jó lenne már felnőni az ilyen feladatokhoz, nem pedig minden elől menekülni. Elteszem a seprűt, meg a lapátra felsöpört földet is kiöntöm a közelben álló kukába, amibe a virágok szárait szoktam dobálni, ha el kell vágni belőlük.
- Hmmm… - hála az égnek, hogy szerinte is kínos. Beszélni akarok-e? Hát… nem? – Látom, hogy… hasonlítunk, azt hiszem – állapítom meg a nyilvánvalót, s mellkasom előtt keresztbefonom a karjaimat. Nem mintha bármitől is meg tudnék menekülni azáltal, hogy elzárkózom a dolgoktól. Jó lenne megérteni végre, hogy vannak helyzetek, amelyekkel akkor kell szembenézni, amikor történnek, nem pedig elmenekülni és ez most pont olyan. – Gondolom, hasonmások lehetünk – vonom meg a vállamat végül. Valamit muszáj volt nyögnöm, úgy érzem, bár nem vagyunk előrébb szerintem.
Vajon kihallatszik a fejemből, hogy kattognak benne a fogaskerekek? A filmekben vannak ilyen szituk, és sosem figyeltem még meg jobban, hogy mit szoktak csinálni a szereplők. Mi lenne most a helyes? Oda kéne mennem és megölelni, hogy sziaaaaa? Testvérek vagyunk, vagy csak hasonmások? Miért nem segít most senki?
- Ne, várj! – felelem egyből, amikor azt mondja, hogy elmenne, ha szeretném. Magam sem tudom, hogy mit szeretnék, de szerintem, ő sem. Egyikőnk sincs a helyzet magaslatán, látom. Viccesen festhetünk kívülről…
Legbelül elnyomok egy kitörni akaró sikítást, tökre nem akarom ezt csinálni, de nem tudok mást.
Leveszem a kötényt és a fejhallgatót, mindkettőt a pénztár mellé dobom a pultra. Odalépek a lány mellé. Jesszusúristen, neki is olyan hosszú szempillái vannak, mint nekem. Miután három sikítást már sikeresen elnyomtam magamban, remegve nyújtom oda a jobb kezemet, ami meglehetősen koszos, mivel mégiscsak egy virágüzletben vagyunk és az imént szedtem össze két összetört virágot.
- Szia, Leigh vagyok, és te? - mosolygok, már amennyire képes vagyok erre a jelen helyzetben.

Annyira sokáig fennvoltam múlt éjjel, hogy konkrétan magamat kellett kirugdosnom az ágyból hajnalban az öt szundi után, mert végképp nem bírtam kimászni. Persze, Daisy már tűkön ült, de ő simán megcsinálja ezt, hiszen csomó ideje van aludni napközben, amit eléggé irigylek is tőle, az az igazság.
Ráadásul rohadt korán be kell érni, mert ma hajnali szállítmány érkezik – ami szerencsére nem mindennapos dolog -, úgyhogy muszáj volt összeszednem magamat.
Álmosan átnéztem a híroldalakat, meg minden vacak oldalt, amíg megettem a reggelimet otthon. Nem is emlékszem, hogy mit ettem, annyira álom és ébrenlét között tengődtem valahol félúton, hogy csak remélni merem, hogy nem valami romlott szar volt, ami már másfél hete kidobásra várt a hűtőben. Nem vagyok ezekre a dolgokra büszke, na.
Egy teljes órába telt, hogy összeszedjem magam meg Daisyt, vagyis inkább csak magamat, mert komolyan mondom, ez a kutya ezerszer életképesebb néha, mint én. Legalább kettőnk közül valaki topon van… és általában ő az. Pörög ezerrel meg minden, nem értem, hogyan csinálja ezt ilyen hajnalban.
Daisy végigvonszolt az ébredező Manhattanen egészen a műhelyig. Talán a friss reggeli levegőtől egy kicsit felébredtem, de túlzás lenne azt mondani, hogy százszázalékos lettem, mire beértem dolgozni. Azért egy kávéért – hányadik is? – beugrottam még szemközt, hogy biztos, ami tuti, legyen valami, ami ébren tart. Nem tudom, miért csinálom ezt, hogy későn megyek aludni, ha másnap ilyen mosott szar vagyok, ezt annyiszor megkérdeztem már magamtól és sosem tudtam rá a választ.
A reggeli rutin ezután már könnyedén megy, észre sem veszem és már dél van. Szerencsére jó helyen van az üzlet, sokan betérnek random az utcáról de legtöbbször célirányosan érkeznek, akik már visszatérő ügyfelek. Egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy eljutottam idáig.
Fejemen a hatalmas fülhallgatóval – picit oldalra tolva, hogy ne zárjam ki a többieket se, meg az amúgy is elég nagy bunkóság lenne -, nyugiban pakolászom a raktárban azokat a virágokat, amelyeket az üzlet elé kell majd kirakni, csak előtte kicsit ki kell őket csinosítani, ezáltal könnyebb vevőket csalogatni a boltba. Közben meghallom az ajtó feletti csengő jókedvű csilingelését, ami azt jelzi, hogy vásárlónk érkezett.
- Tim, légyszi a többit rendezd el, megyek előre – adom ki a feladatot a besegítő srácnak, aki leginkább a hátsó rész rendben tartásával foglalkozik. Két cseréppel a kezemben megyek előre – hiszen ha már úgyis megyek, akkor viszek kettőt azokból is, amiket utánra kirakok az üzlet elé.
Amikor kilépek az eladótérbe, először nem is figyelek, meg a zene ott üvölt a fülemben, de persze kikapcsolom mindig, ha vevő jön. Nem szeretem egyből letámadni őket, hadd nézzenek szét, én sem szeretek úgy bemenni egy boltba, hogy azonnal rámugrik az eladó. Én megadom nekik a szabadságot, hogy válasszanak, és segítek utána, ha szívesen.
Allison hangja csendül fel egyszer csak a testvéremre vonatkozóan.
- Tessék? – kérdezek vissza. - De persze, Maggie, hisz ismered… - felelem lazán, majd rájövök, hogy Ally tökre nem Maggie-re gondolt az imént, mert megpillantom a vásárlót, akiről valójában beszél.
Lehet mondani, hogy lefagyok. Nem egy pillanatra, hanem sokra. Vagy inkább sokkra? A két cserepes virág a földre zuhan; ezernyi darabra törik a nagy gonddal megfestett kaspó, a föld pedig szanaszét ömlik, még a cipőmre is jócskán jut belőle.
Tátott szájjal állok a nővel szemben a koszos köténykémben, mert pakolás közben jól összekentem magam és elfelejtettem lecserélni a tisztára, amit az eladótérben használok.
- Öhm… helló? – makogom nem tudom mennyi idő után, de szánalmasan soknak érzem. Fogalmam sincs, hogy mit kellene most tenni, ilyenek csak a filmekben vannak. – Miben segíthetek? – jön a sablon szöveg, mivel másra nem futja.
- Én azt hiszem, megyek segítek inkább Timnek – mondja Ally zavartan, és sietve kiszalad az eladótérből. Hála az égnek, hogy nincs most más vevő, mert biztosan nem bírnék kiszolgálni senkit.
Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, vagy mondjak, de úgy látom, hogy ő is látja, amit én.