Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
Felteszem ugyan a kérdéseket, de valójában pontosan tudom a válaszát rájuk. Már akkor tudtam mindenre a válaszát, amikor betettem ide a lábam és szembesültem vele… vagy inkább saját magammal. A tükörképemmel. Mégis kérdezek, mert egyszerűen fogalmam sincs, hogy hová tegyem ezt a helyzetet. Fogalmam sincs mi ez az egész, nem tudom miért kellett nekem harmincnyolc évesen rájönnöm, hogy van mégegy belőlem. Haragszom Qadirra most, pedig jól tudom, hogy ő jót akart, nem ő a vétkes. Tudja, hogy milyen hadilábon állok család ügyekben. Talán nem is rá haragszom, inkább apámra aki mindezt eltitkolta előlem tulajdonképpen egész életem során. Jelenleg igazából mindenkire haragszom akinek bármi köze is lehetett ehhez és basszus… Nem volt elég nekem egy húg akire vigyázni kellett?! Nem mintha bánnám, hogy ő… létezik, de máris érzékelem a vállamra nehezedő súlyt. Nem fogok tudni mindenkire vigyázni, mindenki gondját viselni, miközben dolgozom, tanulni készülök, a családommal harcolok, mindenféle bűnözőkből varázsolok ki golyókat, Lisát próbálom megmenteni… és most Lee is. Érzem, hogy bele fogok őrülni, talán legokosabb lenne kisétálni innen és úgy tenni, mintha az égvilágon semmit sem láttam volna. Mégsem teszem, túlságosan kíváncsi vagyok. Ráadásul igencsak kecsegtető annak gondolata, hogy talán van egy normális családtagom ezen az elcseszett világon. - Igen. Milyen kicsi a világ… - Mert mik az esélyei annak, hogy mindketten pont New Yorkba jöttünk? Ha tippelnem kellett volna mielőtt találkoztunk, azt mondom, nulla. De most? Hát elég sok… pedig tényleg bárhova mehetett volna! Én is! De mindketten itt kötöttünk ki. Aztán következő szavai hallatán ismét elfog egyfajta féltékenység. Mintha azt kívánnám bárcsak engem adtak volna oda a szüleinek. Virágokat szedett a kertből és csokrokat csinált. Számomra az ilyesmi legfeljebb álomkép volt. Én még a házból is alig mehettem ki. Nem is tudok hirtelen mit mondani. Szemmel láthatóan megilletődök. - Nagyon jól hangzik. - Bólogatok végül miközben bizonytalanul szólalok meg. - Igen, jól bírom, elég vérengzésben volt már részem. - Mondom ki bambán, de aztán hamar leesik, hogy ez így nem feltétlen a jó szófordulat. A végén még tényleg elijesztem. - Mármint… igen. A kórházban. - Javítom ki magam ügyetlenül egy zavart mosollyal. Mi ütött belém?! Persze, nem feltétlen hazugság amit mondtam, de erről neki nyilván nem kellene tudnia. Az azért megnyugtató, hogy ezek szerint ő tényleg nem úgy nevelkedett, mint én. Tényleg normális élete volt… hacsak nem színészkedik. - Legközelebb ha vérvételre lesz szükséged, majd gyere hozzám. Jó módszereim vannak! - Milyen kecsegtető ajánlat, ugye? - Egyelőre elég sokat vagyok a gyermekosztályon, ott meg… a vérvétel nem a legegyszerűbb. - Teszem hozzá a magyarázatot, holott tény, hogy nem kellene őt gyerekekhez hasonlítanom, ugyanakkor ugyanazok a trükkök még működhetnek nála is. - Szenátor? - Bukik is ki belőlem azonnal a kérdés hitetlenkedve, szinte alig tudom kivárni, hogy befejezze a mondanivalóját. Egy újabb puzzle darabka kerül ezzel a helyére. - Érdekes. Az enyém is… - Teszem hozzá, hogy megértse miért lep meg az apja foglalkozása annyira, bár ennél többet nem kívánkozok beszélni Alexanderről. Őszintén szólva még véletlenül sem szeretném, hogy megismerje őt, vagy felkeresse vagy bármi ostobaságot műveljen. - Tudtommal nem fogadtak örökbe, de jelenleg semmiben sem vagyok biztos. - Megvonom vállaimat, mert tényleg… lehetséges, hogy engem is örökbe adtak, csak elfelejtettek erről szólni. Fogalmam sincs. Kétlem, hogy apám erről beszélni fog, de talán Qadirnak lesz egy-két válasza a számomra. Talán. - Az én családom, hogy is mondjam… más. - Nyelek egyet mert fogalmam sincs mit mondjak. Pedig számíthattam volna arra, hogy bizonyára vissza fog kérdezni. - Fogjuk rá, hogy nagyon szigorú és öntörvényű a családom, főleg az apám. Azóta hogy New Yorkba jöttem nem igazán tartom velük a kapcsolatot. - Ez talán elegendő információ lesz ahhoz, hogy ne próbálja meg őket felkeresni és ne legyen rájuk egyáltalán kíváncsi. - Sajnálom… furcsa erről most beszélni. - Mondom végül teljesen zavartan, mert tudom, hogy többre kíváncsi, de ez tényleg nehéz most nekem. Nyilvánvaló lehet számára, hogy erről bizonyára senkinek sem beszélek, egyáltalán nem is voltam felkészülve rá. Nem gondoltam volna, hogy random találkozok egy új tesóval. Ilyesmi nem történik meg minden nap. Szerencsére. - Nekem is van egy húgom, Lisa. - Teszem hozzá, bár magam sem tudom, hogy okos dolog-e elárulni még a nevét is neki. Ugyanakkor ha szerencsénk van akkor Lisa is hamarosan itt fog élni New Yorkban, így aztán esélyes, hogy egyszer találkozni fognak. - Érdekes történeted van. Egy ici-picit talán irigy is vagyok. - Nevetek fel, mintha viccelnék, pedig amúgy tényleg az vagyok… legalább beismerem. Ő is az lenne a helyemben. Ám mégis örülök, hogy neki legalább egyszerűbb az élete. Nem olyan bonyolult és veszélyes, mint az enyém és a húgomé. - Szóval a szüleid is itt élnek New Yorkban? - Szívesen megismerném őket, esetlegesen kifaggatnám őket, hogy mégis honnan a fenéből szerezték őt be. Biztosan nem a gólya hozta. Érdekes egy beszélgetés lesz az…
“Life is like a river. It flows, sometimes slowly, sometimes swiftly, but always forward.”
★ foglalkozás ★ :
Nurse
★ play by ★ :
Emilia Clarke
★ hozzászólások száma ★ :
50
★ :
Re: Leigh & Grace - Double the Trouble
Pént. Szept. 27 2024, 15:10
Grace & Leigh
sometimes miracles come in pairs
Az a furcsa, hogy a körülöttünk uralkodó csend nem furcsa. Nézek ki a fejemből, a szemben ülő lányon pihen a tekintetem, miközben jár az agyam és egyre inkább csak az a kérdés villan fel egy hatalmas buborékban a fejem fölött, hogy: „biztos, hogy velem történik ez?”. De egy másik buborék is helyet akar kapni, abban pedig ez olvasható: „vajon most álmodom?” Kicsit úgy érzem, mintha magamat hibáztatnám azért, hogy nem voltam eléggé figyelmes és nem láttam azt a vevőt, akiről szó esik, azt a barátot, aki összekevert bennünket. Lehet, hogy akkor már sokkal hamarabb tudnánk egymásról, hiszen biztosan nem mostanság történt, mert akkor valószínűleg emlékeznék rá. Lyukas az agyam, ezt nem vitatom. Végül meggyőz arról, hogy nem lényeg, mert egyébként tényleg nem, hiszen úgysem tudok visszamenni a múltba és másképp csinálni azt a jelenetet, bármennyire is szeretném. - Ja igen, bocsi, Los Angeles – felelem egy bólintással megtoldva. A kérdésemre adott válasza pedig meglep, de igazából nem. Látva, hogy milyen kísérteties a hasonlóság közöttünk, szinte borítékholható a válasza, hogy bizony ő is ugyanott született. Ezek után teljesen felesleges részletezni a kérdést, miszerint melyik kórház, stb. mivel bizonyára mindketten ugyanazt mondanánk. Néhány pillanatra szükségem van, hogy feldolgozzam az információt – lehetséges az egyáltalán egy ilyen helyzetben? Talán az a legjobb, ha próbálok minél több dolgot megtudni róla, valahol az agyamban eltárolni minden információt, s majd ha egyedül leszek, akkor át tudom gondolni. Majd sírok is egy hatalmasat, hogy kijöjjön belőlem a feszültség, amelyet ez az egész okoz. - Oh tényleg? – mosolyodom el. – Akkor Los Angelesből költöztél ide New Yorkba? – borítok rá újfent kérdéseket. Tuti van benne olyan, amit nem gondoltam át kellő alapossággal és esetleg hatalmas baromság, de jelen körülmények között felvállalom, hogy nem én vagyok a legélesebb kés a fiókban. - Köszi – felelem elismerő szavai hallatán, s kicsit el is pirulok szerintem. Nehezen tudom kezelni az ilyen helyzeteket, amikor valaki elismeri a munkámat vagy bármit, amit tettem. Hadilábon állok az érzelmek kifejezésével, szavakká formálásával is. – Igen, nagyon szeretek ezzel foglalkozni. Kicsiként mindig csináltam anya virágaiból csokrokat, amiket a kertből szedtem, meg jól látod, egy irodában ülni rém unalmas lenne – értek egyet az álláspontjával. Hajlamos vagyok fecsegni, ha a szakmámról esik szó, vagy bármi olyanról, ami érdekel, és olyankor kicsit azt érzem, hogy sok tudok lenni annak ellenére, hogy egyébként nem beszélek túl sokat. – De jó! Nagyon szép szakmát választottál – felelem. – Ez tök vicces egyébként, mert gondolom, nincs gondod a vér látványával… - feltételezem a világon legegyértelműbb dolgot -, mert én meg totál ki tudok akadni tőle, volt olyan, hogy simán vérvételnél is elájultam és úgy kapartak össze kiskanállal – nevetek fel a saját bénaságomon. Amikor ez történt velem akkor nem volt ennyire vicces, de azóta nyilván megszépült az emlék. Na nem mondom, hogy azóta teljesen kinőttem ezt a dolgot, de már „csak” gyomorgörccsel ülök le a székbe és így is állok fel, egészen rutinos lettem az évek során. Hála az égnek, hogy szúrnom nem kell magamat, mert megoldja a kütyüm, rendkívül hálás is vagyok az orvostudománynak ezért, hogy nem kell magamat napi szinten kínozni azzal, hogy tűt szúrjak magamba, s ezáltal rizikózzam azt is, hogy vért lássak. Amennyire el tudok néha bambulni, végül is simán benne van a pakliban, hogy láthattam volna, ha egy kicsit is figyelek, de ahogy mondja is, bizonyára feltűnt volna, hogy egy kétlábon járó tükörkép van előttem. – Igazad van – húzom el a számat kissé elgondolkodva, s megvakarom a fejemet is. – A családom? Öhm… apa szenátor volt egészen sokáig kicsi korom óta, de már visszavonult, anya pedig lakberendező. Nagyon jó szülők, örülök, hogy hozzájuk kerültem, egyáltalán nem éreztették velem soha, hogy nem a vérszerinti lányuk vagyok – darálom a szöveget a családról, miközben Grace arcát figyelem. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondol erről az egészről úgy mélyen, őszintén azon kívül, hogy meg van döbbenve. Kíváncsi vagyok, milyen élete lehetett eddig és miért választottak el bennünket. – És a tiéd milyen? Akkor… te ismered az igazi szüleinket? Vagy téged is örökbe adtak valakiknek? – kérdezem, talán a legsarkalatosabb kérdéseket, amelyek eddig felmerülhettek. Ezeken kívül még talán a „miért adtak engem örökbe?” az, ami fontos lehet, de bizonyára ő erre nem fogja tudni a választ, mivel a létezésem is ismeretlen volt számára mindeddig. – Ehhh, ezt úgy kérdezed, mintha meghaltam volna – nevetek fel kicsit a szóhasználata miatt. – Egyébként igen, szép életem van, megkaptam mindent ahhoz, hogy meg tudjak állni a lábamon egyedül. Van egy húgom, aki nem te, hanem egy másik lány – mondom full logikusan, igen. – A szüleinknek először nem akart sikerülni a baba, így örökbefogadtak engem, majd végül mégis összejött, így született meg a húgom jópár évvel később. Egyébként olyan érzés, mintha az édes testvérem lenne… - merengek el egy pillanatig. – Neked van testvéred… rajtam kívül? – kérdezem, s rájövök, hogy rém fura hozzátenni azt, hogy „rajtam kívül”, de egyre valószínűbb, hogy az egy teljesen valid dolog. – Amúgy, egyetértek veled, hirtelen azt sem tudom, hogy miket kérdezzek – nevetek zavaromban.
Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
A hűvös most valóban a legkisebb problémámnak számít. Sőt még örülök is annak, mert így legalább a levegő lehűt kicsit és nem robban fel a fejem. Azt tudtam, hogy szar családom van, de ez már egy egészen új és vagy mérföldekkel nagyobb lépcsőfok, mint amire valaha is számítottam tőlük. Basszus! Van egy ikertestvérem! Akinek még a létezéséről sem tudtam. Még mindig alig fogom fel amit látok, hiába van előttem minden. Az agytekervényeim vészesen járnak és fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele... vagy éppen az egész helyzettel. Rengeteg kérdésem van, de félek, hogy ő nem az lesz aki meg tudja azokat válaszolni. Ha valaki, hát apánk meg tudná, de őt nyilván nem kérdezhetem, főleg miután egy egyezménnyel, Qadir kezébe adtam a sorsát és lehetségesen ezzel én magam öltem meg őt. Kétlem, hogy ez egy olyan információ lenne amiről az újdonsült tesónak mesélnem kellene. - Igazából nem is lényeg. - Legyintek egyet. Nem akarom győzködni valami olyasmiről, ami valójában soha meg sem történt, mert ugyebár nem egy barátomtól hallottam a létezéséről. Az egész történet csak egy hazugság... de most próbálom azzal könnyíteni a lelkem érte, hogy bizonyára az egy kegyes hazugság. Hiszen mindenképpen jobb ha nem tudja az igazságot. Tényleg egy kedves és legfontosabb, nagyon normális nőnek tűnik. Semmiképp sem szeretnék annál nagyobb port kavarni az életében, mint amekkorát nagyon muszáj. - Los Angeles? - Kérdezek vissza, mintha nem lett volna az LA rövidítés teljesen egyértelmű. De igazság szerint nagyon is az volt. Pontosan ezért is fagyok le egy pillanatra, merthát ezzel egy újabb puzzle darabka került be a megfelelő helyére. Ó, ha tudná, hogy milyen szerencsés volt azzal az örökbeadással! Legalábbis merem remélni, hogy szerencsésebb volt, mint amilyen én vagy Lisa voltunk. Ő szabadnak tűnik. - Én is LA-ben születtem, csak néhány éve költöztem a városba... tanulmányok miatt. - Csak lassan beszélek, igyekszem minden kimondott szó előtt végiggondolni, hogy mit szabad és mit nem szabad elárulnom neki. Hiszen az ideköltözésem és annak oka, ennél sokkal de sokkal komplexebb, ugyanakkor semmiképp sem szeretném teletömni a fejét egy rakás hazugsággal. Szeretném ha legalább magamról nem kellene hazudnom neki, legfeljebb eltitkolni és elhallgatni néhány részletet. - Szerintem nagyon menő! Bár nem tudok sokat a növényekről és nálam minden csak meghal... mégis tényleg sokkal érdekesebbnek tűnik, mint egy irodában ülni. - Válaszolom egy kedves mosollyal az arcomon. Olyan ártatlan! Még a foglalkozása is. Nincs az az ég, hogy ez a nő bármiről is tudjon! Egyszerűen lehetetlenség! - Én ápoló vagyok. - Vágom rá így röviden és tömören. Nincs mit magyarázni ezen, azt meg főleg nem teszem hozzá, hogy nem csak a kórház falain belül tevékenykedem, hanem az alvilágban is. - Nem hiszem... - Válaszolok kérdésére miközben némileg összehúzódnak szemöldökeim. Nem teljesen értem a reakciót. Már miért találkoztunk volna? Vagyis értem, de... - Szerintem az egészen biztosan feltűnt volna. Vagyis... ez. - Mutatok ismét rá, majd pedig rám és ezzel egyben a kettőnk közötti hasonlóságokra, amik letagadhatatlanok és mindenképpen észrevehetők. - Mi a helyzet a családoddal? - Bukik ki belőlem a kérdés, aztán köhintek egyet mert rájövök, hogy ez így elég nyers és ennél jóval óvatosabb kellene, hogy legyek. - Jól bántak veled? - Szép mentés, Grace! Mostmár tuti nem lesz gyanús a dolog. - Mármint... tudod...? Szép életed volt? - Szemmel láthatóan zavarba jövök, nyilvánvaló, hogy nem voltam erre a beszélgetésre felkészülve és valójában fogalmam sincs miként tegyem fel ezeket a kérdéseket. Elengedek végül egy bocsánatkérő mosolyt. - Persze nem muszáj válaszolnod. Ezernyi kérdés van bennem, bocsi. - Vonom meg kicsit a vállam és akarattal nem teszek fel újabb kérdést azonnal, hiszen igenis akarom, hogy válaszoljon és semmiképp sem terelném el a témát kevésbé fontos felé. Sokkal inkább csak annak látszatát akarom kelteni, hogy van más választása. És talán van is, ugyanakkor... mégsem.
“Life is like a river. It flows, sometimes slowly, sometimes swiftly, but always forward.”
★ foglalkozás ★ :
Nurse
★ play by ★ :
Emilia Clarke
★ hozzászólások száma ★ :
50
★ :
Re: Leigh & Grace - Double the Trouble
Szer. Júl. 31 2024, 09:41
Grace & Leigh
sometimes miracles come in pairs
Nem gondoltam soha, hogy az, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, bármilyen meglepetést is tartogatna számomra. Nem igazán voltak olyan terveim, hogy megkeresem az igazi családomat vagy ilyesmi, nekem tökéletesen megfelelt az az élet, amit a családom nyújtott nekem sok éven át. Mivel babaként fogadtak örökbe, semmi olyan emlékem nem volt, ami a másik családomhoz kötne, így prímán elvoltam, nem is vágytam soha arra, hogy megismerjek bárkit is közülük. És akkor itt van most Grace… Oké, vannak a hasonmások, de azok nem annyira egyformák, mint két tojás. Natalie Portman és Keira Knightley hasonlóak, de mégsem egyformák. Én ezzel a csajjal tök egyforma vagyok, csak ő jobban néz ki, azt hiszem. Olyan gondolatok kavarognak a fejemben, amelyeket fel sem tudok fogni, sok időre lesz szükségem, mire mindez leülepszik bennem. Mindig is kicsit lassú felfogású voltam, de nem tehettem róla, mindig tovább tart nekem, hogy feldolgozzam a történteket és jelen pillanatban eléggé sok ilyen dolog van. Csak hümmentek egyet arra reagálva, hogy ő is velem egykorú és bólogatok, bár ezt nem tudom, miért teszem, nem is tudom, hogy mit gondoljak, meg legyek-e lepődve, vagy sem. Igazából csak sodródom. A raktárba invitálom, mivel az eladótér végképp nem alkalmas efféle beszélgetések lebonyolítására, ott talán ketten tudunk lenni anélkül, hogy bárki is zavarna. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ülünk egy asztalkánál kávét szürcsölgetve és ilyesmiről csevegünk, mennyivel autentikusabb már egy raktár, nem? - Kicsit hűvös van itt, de sajnos nem tudok jobb helyet – szabadkozom, bár nekem most pont nem az a legnagyobb problémám, hogy hideg van. Amúgy is így vagyok egész nap, hozzászoktam már, de neki sok lehet. Remélem azért, hogy ha fázik, majd szólni fog, nem örülnék neki, ha emiatt betegedne meg vagy valami. Kimenni a hátsó kijáraton meg nem biztos, hogy jó ötlet lenne, mivel ott vannak a kukák meg a csövesek, túl jó lenne a társaság. Válaszára széles mosoly ül ki az arcomra, már-már visszatükrözve az övét. Lehet, hogy nem a legjobb kérdést dobtam be, de valahogyan el akartam indítani a dolgokat, nem mintha olyan jó lennék az ilyesmiben, de ez most olyan helyzet, ahol muszáj helytállnom. – Valóban? – pislogok rá hatalmas szemekkel meglepetten. – Igazából… annyi ember megfordul a boltban, és általában mindenkihez szólok két szót, meg persze, előfordult már, hogy ismerősnek tűntem valakiknek, de nem tudom… - húzom el a számat, tanácstalanságomat a homlokomon apró ráncok jelzik. – Lehet, hogy találkoztam vele, de nem emlékszem… - vonom meg a vállamat végül. - Igen, igazából LA-ben születtem… és néhány hónapos koromban adtak örökbe a szüleimnek. – Nem is tudom pontosan a részleteket, sosem kérdeztem róla őket igazából, tökéletesen megvoltam anélkül, hogy bármit is tudjak a vérszerinti szüleimről. Úgy voltam vele mindig is, hogy mindennek megvan az oka, és ha az univerzum azt akarta, hogy más emberek legyenek a szüleim, akkor az nem véletlen. – Te is idevalósi vagy? – Huh, de béna, de jobbra nem futja. - Igen, az enyém… – felelem büszkén, egy mosollyal az arcomon. Tényleg büszke vagyok magamra, hogy az elit negyedben fenn tudom tartani ezt a kis boltot. Kicsit részletesebb válaszokra kellene törekednem, azt hiszem. – ja…. Virágkötő vagyok. Nem nagy szám, de eléggé szeretem… lehetnék valami agymosott irodista is, de ez jobban vonzott – magyarázom. – Te mivel foglalkozol? – kérdezem végül. Látom, hogy elegánsabban öltözött fel, mint én, így ügyvéd vagy esetleg orvos lenne a tippem. – Láthattalak már valahol? – kérdezem. – Vagyis… össze vagyok zavarodva, ne haragudj – rázom meg a fejemet. – Szóval, azt értem, hogy látott a barátod, a múltkor, akkor lehet, hogy már mi is találkoztunk korábban, csak nem tűnt fel? Áh, de ez hülyeség… - kérdezem, s válaszolom is meg magamnak a kérdést. Hangosan gondolkodom, előfordul az ilyesmi.
Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
Próbálom magam összeszedni annyira, hogy képes legyek a saját kezembe venni a helyzetet, elvégre jól tudom, hogy az az én dolgom lesz. Nekem kell őt a helyes irányba terelnem, anélkül, hogy esetlegesen túl sokat árulnék el neki a családról, vagy éppen a családi bizniszről. Még ha szeretne is találgatni és a hasonmás meg egyéb fogalmakat aggatni ránk, én tudom, hogy ez nem véletlen. Ő nem véletlen, ahogyan én sem, így aztán mi sem vagyunk azok. És ez mögé be is bújok, hogy képes legyek felfogni mindazt amit látok és össze tudjam magam szedni. Alexander nyilvánvalóan vele is kereskedett, aztán elhallgatták a dolgot. A legszomorúbb ebben talán az, hogy már meg sem lep. Mindenesetre még ha zavarodott is vagyok és nem tudom mire gondoljak vagy mire véljem ezt, és rohadt sok kérdésem lesz, most mégis valahol hálás is vagyok Qadirnak. Érzékelem, hogy a tippet miattam adta. Nem lett volna muszáj, senki sem kötelezte. Könnyen megtörténhetett volna, hogy soha még csak tudomást sem szerzek Leeről. - Gondolom nem fog meglepni ha azt mondom, én is? - Válaszolom, holott biztos vagyok benne, hogy valójában meg fogja lepni, éppen úgy ahogyan engem is meglep a dolog. Elvégre nem mindennap találkozik az ember egy személlyel aki a kiköpött képmása lehetne és még kora is egyezik. Innentől kezdve már több kérdésre szükségem sem lenne ahhoz, hogy összerakjam a képet. A puzzle összes darabkája a helyére került, még ha nehéz is elhinnem. A kérdés már csak az, hogy milyen hazugságot adok be neki. Hogyan tovább? Majd "barátkozunk"? Muszáj lesz... - Oké. - Vágom rá egy bólintás kíséretében, majd már indulok is utána. Örülök, hogy nyitott... rám. Nyitott arra, hogy legalább megpróbáljunk ismerkedni és kiderítsük, hogy merre is tovább. Furcsa belegondolnom, hogy leéltem harmincnyolc évet anélkül, hogy tudtam volna róla. Meg arról, hogy van mégegy ugyanolyan arc a világon, mint az enyém. - Teljesen vállalható. - Felelem egy halvány kis mosollyal, miközben lassan körbenézek a helyiségben. Tényleg nem fancy, bár ez engem egyáltalán nem zavar. Ha tudná, hogy honnan jöttem, ezt ő is tudná. Ugyanakkor most kezd egyfajta apró izgalom hatalmába keríteni. Ténylegesen izgulni kezdek ezen. Mintha máris fontos lenne számomra. Mintha fontos lenne az, hogy ez a beszélgetés jól sikerüljön, pedig eddig még csak a létezéséről sem tudtam. Ám minden bizonnyal ő egy újabb ártatlan nő akivel apám... apánk kicseszett. Mi pedig összetartunk. - Hát... Nem a vitorlavirág hozott ide, az biztos. - Szélesedik el mosolyom ahogyan megpróbálkozom egy kis viccelődéssel, amolyan hangulatoldás gyanánt. Na meg próbálom kitalálni, hogy mi lenne a helyes válasz erre. Az igazat nem mondhatom neki. Nem csak mert azzal lehetségesen ezüst tálcán kínálnám a fejem, de valószínűleg az övét is. Én pedig szeretném őt messze tartani mindattól a szennytől amibe keveredtem és egyben beleszülettem. Egészen biztosan az elsőszámú feladatom lesz őt megvédeni és ha lehetséges, soha nem hagyni, hogy egyáltalán tudomást szerezzen Qadirról, vagy a bandáról, vagy egyáltalán apánkról. - Egy ismerősöm járt itt néhány hete. Aztán kis híján leszedte a fejem amiért nem ismertem meg. Elég bizarr beszélgetés volt, nem értettem, de mostmár értem. - Felelem miután helyet foglaltam. Azzal tisztában vagyok, hogy nem tudok jól hazudni, de most nagyon remélem, hogy beveszi a történetet és nem kérdez többet, mert jelenlegi állapotomban aligha futná jobbra. Már örülök annak is, hogy ennyire sikerült összekaparnom magam. - Régóta élsz itt? New York-ban? - Ártatlan kérdésnek tűnik, noha ez már bőven puhatolózás a részemről, elvégre én tudom, hogy a családom Los Angelesben él. Kíváncsi vagyok mikor hozta őt ide a sors. - Ez a te boltod, ugye? - Kérdezem ezt úgy, mintha tudnám, holott csak jó megfigyelő vagyok és az alkalmazottakkal való viselkedéséből szűrtem le a dolgot. Csupán próbálom őt megismerni, minél többet megtudni róla, minél többet megtudni arról amit esetlegesen ő tudhat. Rengeteg kérdés gyülemlik fel bennem, ám igyekszem nem mindet egyszerre zúdítani rá. Mondjuk nem könnyű...
“Life is like a river. It flows, sometimes slowly, sometimes swiftly, but always forward.”
★ foglalkozás ★ :
Nurse
★ play by ★ :
Emilia Clarke
★ hozzászólások száma ★ :
50
★ :
Re: Leigh & Grace - Double the Trouble
Kedd Júl. 09 2024, 15:00
Grace & Leigh
sometimes miracles come in pairs
Nem vagyok mindig a helyzet magaslatán, de többnyire tudni szoktam, hogy mit tegyek egy adott szituációban. Na viszont ez a mostani olyan, hogy lövésem sincs. Csak állok ledermedve, csinálom a cégnek a hiányt azzal, hogy eltöröm a virágokat – de ez legyen a legnagyobb bajom most. Annyira szürreális az egész, hogy ott áll a bolt közepén egy csaj, aki ugyanúgy néz ki, mint én – na jó, egy kicsit jobb az ízlése öltözködés terén -, és hozzám beszél és nyögjek neki valami értelmes dolgot. Persze, a virágok egész jó téma, de látom, hogy baromira nem érdekli, engem sem hatna meg túlságosan, bár elismerem, hogy valahogyan el kell indulni. Fogalmam sincs, hogy mit tennék a helyében, de biztosan én is valami baromsággal hozakodnék elő, na nem mintha én sokkal jobban csinálnám a dolgot. Meglepően józan vagyok ahhoz képest, hogy mi is történik, csak kicsit érzem most azt, hogy el akarok rohanni sírni a raktárba. Még szavak is jönnek ki a számon, meg minden, ez aztán igazán figyelemre méltó tőlem. - Jaja – bólogatok. Hála az égnek, hogy legalább nem valami baromságot mondtam. – De, csak ez öhm… extrán – felelem tövid gondolkodást követően. Wow, micsoda magyarázat, bizonyára egyből lejön neki, hogy mekkora profi vagyok. Egyébként, tényleg az vagyok, csak a szitu ezt hozza ki belőlem, na. Csak kicsit szenvedünk mindketten, aha. Nem lehetne, hogy ez is ugyanolyan unalmas nap legyen, mint az összes többi? Tök jól ellennék… - Aha, Leigh – erősítem meg, de teljesen mindegy amúgy, hiszen ugyanaz, mintha azt mondaná, hogy Lee. Vagy még a Lea meg a Leah is ilyesmi. Végül is, ha nekünk bármi közünk is van egymáshoz, lehet, hogy nem baj, ha tudja, melyik verzió is az enyém. Annyira komfortzónán kívüli dolog ez, ami történik, hogy ismét eszembe jut, hogy ki akarok rohanni a raktárba sírni, de egy felnőtt nő vagyok, nem tehetek meg ilyet. Ez jut eszembe, miközben felsöprök, és néhány pillanatig nem nézek az ácsorgó nőre. Gondolom-e a hasonmás dolgot? Pfú, gőzöm sincs, de csak az lehet, mi más ugyan? Amikor indulna, inkább megállítom. Mi van, ha sosem látom újra? Lenne csomó kérdésem, de fel merem tenni őket vajon? Rám tökre nem jellemző módon odamegyek és kezet nyújtok. Nem esik rosszul az érintése igazából, pedig minden ilyesmit eléggé rosszul élek meg. Talán azért lehet, mert most annyira magamon kívül vagyok, hogy az agyam fel sem tudja dolgozni, hogy utálom az ilyet. - Szép neved van – mosolygok rá, majd elengedem a kezét. Jesszus, vajon a fejemre van írva, hogy mennyire gáznak érzem most magamat? Nyögni kellene valami értelmeset… De hála az égnek ő továbbfűzi a beszélgetést, megmentve engem a szenvedéstől. – Azt hiszem, nekem is. – Arról gőzöm sincs, hogy miket akarnék kérdezni, még nem volt eddig annyi lélekjelenlétem, hogy átgondoljam az elmúlt három percet. – Én? Öhm… - Mennyi is vagyok idén? Leragadtam a huszonháromnál néhány éve, és azóta nem is számolom… minden tortámon egy gyertya szokott lenni, tök jó úgy. – Harmincnyolc. Te? – Óh, igen, a visszakérdés mindig jolly joker, de egy idő után tutira rém uncsi leszek, ha nem jut eszembe semmi értelmes. Milyen szépek a fogai, ahogy mosolyog! Meg az egész csaj az… én is ilyen lennék? Magamat nem látom ilyen szépnek, sőt, kifejezetten nyúzott kép néz vissza rám a tükörből minden egyes alkalommal. - Aha, persze – felelem, de igazából át sem gondoltam még, hogy hova is mehetnénk… talán a raktárba, az ott jó lehet. Nem pont efféle beszélgetésre találták ki, de nekem most végképp nincsenek nagy igényeim, és szerintem neki sem. – Gyere, bemehetünk hátra. – Sarkon fordulok és elindulok vissza oda, ahonnan érkeztem korábban. - Légyszi, vigyétek a boltot egy kicsit – mondom oda Allynek és Timnek, akik szemrebbenés nélkül már mennek is az eladótérbe, miközben ezerrel vigyorognak mindketten. Nyilván kibeszélték már a történteket. Tök jó, hogy felvettem őket, mert egy ilyen helyzetet csak úgy tudnék megoldani, ha bezárok. - Bocsi, hogy nem túl fancy, de szerintem vállalható – vonom meg a vállamat, miközben rápillantok. Odatolok Grace-nek egy széket, én pedig leülök egy ládára, mivel másik szék nincsen, de nekem tökéletesen megfelel ez is. A ládát igyekszem úgy elhelyezni, hogy pont szemben lehessek vele, ha ő is leül. Egyik lábamat átemelem a másikon, kezeim pedig az ölemben pihennek. Hosszútávon ez nem lesz túlságosan kényelmes póz, de kezdetnek elviselhető. - Khm… – köszörülöm meg a torkomat, amolyan időnyerés végett. - … és hogyan kerültél ide? – csapok bele a közepébe.
Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
Nem fogok hazudni, ritkán érzem magam ennyire hülyén. Ritkán állok dolgok előtt ennyire értetlenül és magatehetetlenül. Beletelik néhány hosszú és kínos percbe míg sikerül összekaparnom a földről a korábban elvesztett állam. Ugyanakkor megnyugtat a tény, hogy nem vagyok egyedül. Ő is éppen úgy érzi magát, mint én. Ő is épp olyan értetlenül áll ez előtt, mint én. A különbség talán csak az, hogy én tudom, több van a dolgok mögött, mint azt ő gondolná. Valahol pedig örülök annak, hogy ilyen életvidám nőnek tűnik, reményt ad abban, hogy azt gondoljam neki sokkal jobb sorsa volt, mint nekem. Neki lehetségesen egy sokkal jobb család jutott ki. Talán egy ici-picit még féltékeny is vagyok... - Áá, vitorlavirág! - Szólalok meg tök idiótán, mintha nekem is csak most juttatta volna az eszembe, miközben amúgy rohadtul fogalmam sincs. Talán egy rózsát meg egy tulipánt felismerek még. Miért van ennek a szerencsétlennek ilyen hülye neve? Még egy lesajnáló pillantást is vetek a gazra. - Azt hittem az összes... növény azt teszi? - Nehezemre esik nem gaznak nevezni a növényeket, hihetetlen hogy mennyire nem érdekel semmi róluk, ezt a kijelentésem is tükrözheti. Az egyetlen ok amiért még teszek bármit is ehhez a társalgáshoz, az ő lenne. Addig meg csak próbálom az időt húzni ameddig rájövök, hogy milyen módon is támadhatnám be egy iker-társalgással. - Leigh. - Ismétlem a nevet akárcsak egy visszhang, miközben elgondolkozva figyelem ahogyan feltakarít. Az jelen pillanatban eszembe sem jutna, hogy esetlegesen segítsek neki, pedig amúgy megtenném. De a minimum az lenne, hogy legalább felajánlanám a segítségem. Ennek ellenére most csak bámulok ki a fejemből és próbálok rájönni, hogy mégis mi a fészkes fene folyik itt. Hasonmás? Na-na! - Gondolod... - Ejtem ki még mindig elgondolkozva, direkt mondom ezt csak neki és rá célozva. Mert én nem így gondolom. Én azt gondolom, hogy Qadir nem küldött volna ide ha csak egy hasonmásról lenne szó. Akármilyen is a kapcsolatom vele, tudja, hogy számomra fontos a család. És nyilvánvalóan tudott Lee-ről is. És... Matekból ugyan sosem voltam jó, de ezt most kezdem már kapiskálni. Kezdenem értelmezni a formulát amit Qadir adott a kezembe semmilyen útmutató vagy magyarázat nélkül. Aztán mégis sikerül a nőnek kibillentenie a gondolatmenetemből mikor nem hagyja, hogy lelépjek. Örülök ennek. Őszintén örülök, bár még fogalmam sincs, hogy mit mondok neki. Meg akarom őt ismerni, de anélkül, hogy ő megismerhetne engem. Mert jobb lesz neki is ha nem tud semmit arról, hogy ki vagyok, honnan jöttem vagy éppen aki jelenleg vagyok. Biztonságban kell őt tartanom... De hogyan? Elmosolyodom végül szavaira, majd pedig az apró kézre nézek. Apró akárcsak az enyém. - Grace. - Mondom miközben elfogadom a kéznyújtást. - Annyi kérdésem lenne hozzád, de azt sem tudom hol kezdhetném. - Vallom be végül zavartan, majd igyekszem néhány mély levegőt venni, amivel reményeim szerint kicsit megnyugszom. - Tudom illetlenség ilyet kérdezni, de... hány éves vagy? - Kérdezem egy halvány mosollyal az arcomon. Igen, talán illetlenség, de még mindig kevésbé az, mintha azt kérdeztem volna, hogy örökbe fogadták-e. Bár... ki tudja. Nem épp tudom, hogy hogy kell ezt csinálni. - Tudunk valahol beszélgetni? Négyszemközt. - Teszem hozzá végül, mert az nem teszi kevésbé kínossá a helyzetet, hogy csak itt ácsorgunk, mint két majom. Persze ott a szemközti kávézó ha más opció nincs, de nem vagyok biztos, hogy ott nem zavarna be a többi ember. Mi pedig már így is le vagyunk sokkolódva.
“Life is like a river. It flows, sometimes slowly, sometimes swiftly, but always forward.”
★ foglalkozás ★ :
Nurse
★ play by ★ :
Emilia Clarke
★ hozzászólások száma ★ :
50
★ :
Re: Leigh & Grace - Double the Trouble
Pént. Jún. 28 2024, 23:15
Grace & Leigh
sometimes miracles come in pairs
Annyira unalmasnak ígérkezett a mai nap eddig, hogy megdöbbentő volt tapasztalni azt, hogy egy átlagos kedd is sokkal több izgalmat szokott tartogatni, mint a mai, ami amúgy péntek volt, tehát már majdnem hétvége. A kezemben levő fokföldi ibolyák igazán nem azt a sorsot érdemelték, amelyben végül részük volt: hatalmas koppanással értek földet a helyiség mediterrán mintájú padlóján, s lehet mondani, hogy már csak az mentheti meg őket, ha új cserépbe ültetem őket. Ez legyen a legnagyobb bajom most ezen, az egyik pillanatról a másikra érdekessé vált pénteken, amikor meglátom a hasonmásomat, aki virágot akar venni. Gondolom… mi másnak jönne ide bárki is, ha nem virágot venni, hiszen mi csak azt árulunk, meg néhány apró biszbaszt, amivel az ajándékokat lehet feltubrózni: kis csipeszes vackokat meg matricákat, ilyesmiket. De ő virágot szeretne. - Az? – pillantok még mindig totál döbbenten a virágra, amelyre random rábök. Legalábbis nem úgy tűnik, hogy ő célirányosan azt szeretné tényleg. – Az… öhm… - mi is? – aaaa… - eszembe jut valaha? – Vitorlavirág! – kiáltok fel egy kissé hangosabban a kelleténél, mikor beugrik a válasz. Egy halvány mosoly is megjelenik az arcomon annak örömére, hogy eszembe jutott a válasz. – Tisztítja a… a levegőt, tök hasznos – fecsegek, bár magam sem tudom, hogy minek. Ja igen, ha nem fecsegek, akkor kínos a csend, amit amúgy tök jól tűrök, de ez a szitu most extrán fura. Közben a pult mellé lerakott seprűért nyúlok, hogy gyorsan feltakarítsak. Most inkább nem hívom vissza Allyt, meg amúgy is, vette a lapot az imént és inkább hátrament. Neki valahogy előbb leesett, hogy ez egy gáz helyzet lesz. - Igen, L-E-I-G-H – betűzöm a Lee-t, miközben a takarítással vagyok elfoglalva. Mert amúgy egyik is Lee, meg a másik is, de lusta vagyok folyton elmagyarázni, hogy írják, ám most mégis megteszem. Fénysebességgel tisztítom meg a cipőment is a ráhullott földtől, de minek is ez a pótcselekvés, ha ott van valami hatalmas dolog a fejem felett, amivel szembe kéne néznem, de rohadtul nem merek? Jó lenne már felnőni az ilyen feladatokhoz, nem pedig minden elől menekülni. Elteszem a seprűt, meg a lapátra felsöpört földet is kiöntöm a közelben álló kukába, amibe a virágok szárait szoktam dobálni, ha el kell vágni belőlük. - Hmmm… - hála az égnek, hogy szerinte is kínos. Beszélni akarok-e? Hát… nem? – Látom, hogy… hasonlítunk, azt hiszem – állapítom meg a nyilvánvalót, s mellkasom előtt keresztbefonom a karjaimat. Nem mintha bármitől is meg tudnék menekülni azáltal, hogy elzárkózom a dolgoktól. Jó lenne megérteni végre, hogy vannak helyzetek, amelyekkel akkor kell szembenézni, amikor történnek, nem pedig elmenekülni és ez most pont olyan. – Gondolom, hasonmások lehetünk – vonom meg a vállamat végül. Valamit muszáj volt nyögnöm, úgy érzem, bár nem vagyunk előrébb szerintem. Vajon kihallatszik a fejemből, hogy kattognak benne a fogaskerekek? A filmekben vannak ilyen szituk, és sosem figyeltem még meg jobban, hogy mit szoktak csinálni a szereplők. Mi lenne most a helyes? Oda kéne mennem és megölelni, hogy sziaaaaa? Testvérek vagyunk, vagy csak hasonmások? Miért nem segít most senki? - Ne, várj! – felelem egyből, amikor azt mondja, hogy elmenne, ha szeretném. Magam sem tudom, hogy mit szeretnék, de szerintem, ő sem. Egyikőnk sincs a helyzet magaslatán, látom. Viccesen festhetünk kívülről… Legbelül elnyomok egy kitörni akaró sikítást, tökre nem akarom ezt csinálni, de nem tudok mást. Leveszem a kötényt és a fejhallgatót, mindkettőt a pénztár mellé dobom a pultra. Odalépek a lány mellé. Jesszusúristen, neki is olyan hosszú szempillái vannak, mint nekem. Miután három sikítást már sikeresen elnyomtam magamban, remegve nyújtom oda a jobb kezemet, ami meglehetősen koszos, mivel mégiscsak egy virágüzletben vagyunk és az imént szedtem össze két összetört virágot. - Szia, Leigh vagyok, és te? - mosolygok, már amennyire képes vagyok erre a jelen helyzetben.
Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
A cserepek földre zuhanására, vagy éppen annak zajára még a szemem sem rebben. Ahhoz túlságosan megragadja a figyelmem a nő, aki történetesen a kiköpött képmásom. A gondolatok csak úgy száguldozni kezdenek a fejemben, vagy kétszáz kilóméter per órával, szinte lehetetlenség utolérni őket. Ledermedek. A sokk is ködként telepszik le az agyamra, olyannyira, hogy még megszólalni sem tudok az első pillanatokban. Fogalmam sincs, hogy miként reagálnám ezt le ha csak az utcán, ténylegesen véletlenül találkoztunk volna. Lehetséges, hogy nevetnék egyet, azt gondolnám, hogy megesik... mert véletlenek vannak, ugye? De ez most nem véletlen. Ez semmikép sem véletlen. Ezzel a gondolattal a kezemben tartott cetlire pillantok, amit Qadirtól kaptam a címmel. Vetek rá mégegy utolsó pillantást, holott tudom, hogy jó helyen vagyok, csak nem értem, aztán összegyűrve azt a farmerom hátsó zsebébe dugom azt. Vagy inkább gyömöszölöm. Nem kell, hogy Lee tudjon erről. Még csak az hiányzik! Mindenképpen jobban jár ha kimarad abból a világból, hiszen kétségkívül, ő túl ártatlannak tűnik. Túl boldognak. Majdnem még bűntudatom is támad amiért csak így belerondítok az ő boldogságába és viharként tarolok most le mindent. Mégsem tudom mit mondjak. Mit mondhatnék ami nem fog gyanúsan hangzani? Amivel nem árulok el semmit az alvilágról és annak velejáróiról, vagy éppen az apámról, aki esélyesen az ő apja is. Mert mi más lehetne a magyarázat arra, amit most látok? - Segíteni? - Kérdezek vissza zavartan, még mindig nem igazán tudom miként kezeljem őt... a helyzetet. A tényt, hogy van egy Maggie nevezetű testvére. Ó kérlek ne legyen egy másik képmás! Kérdések kezdenek megfogalmazódni bennem, de most mégis nyelvemre harapok, mert nem akarok mindent rázúdítani. Jól tudom, hogy ebben a helyzetben én előrébb vagyok, sokkal több információ van már a tulajdonombam és őszintén, nagyon remélem, hogy ez így is fog maradni. - Ááh.. pfhh.. öhm... igen! - Makogom akárcsak egy majom, a magabiztosságom meg a béka segge alatt épp. - Ez itt. - Bökök a magam mellett lévő valami gazra. - Ez mi? - Aligha lehetnék ennél átláthatóbb, szerintem simán azt fogja hinni, hogy megkattantam, de halvány lila gőzöm sincs, hogy mégis mit mondhatnék. Basszus! - Lee, ugye? - Ismétlem a nevet amin korábban a másik hölgy szólította. - Ez most így nagyon kínos. Akarsz beszélni... erről? - Mondom ki amit gondolok, mert nem lennék én, ha nem így tennék, miközben mutatóujjammal mutatok is rá, majd pedig magamra. Ezzel pedig egyértelmű jelet adva arra, hogy miről is akarok beszélni. Nyilván nem a gazokról. Még ha előbb nem is jutott semmilyen frappáns válasz az eszembe. - De ha gondolod, én... izé, el is mehetek. - Mondom bizonytalanul, miközben most az ajtó felé bökök, mert bár szívesen tudnék meg róla többet, tudom, hogy ez most sok lehet számára. Nekem is az. Én csak mostanában jobban kezelem a "sokat". Elég sok sokban volt részem az elmúlt hetekben. Vagy épp sokkban. De nem tagadhatom, a család nagyon fontos számomra és ha ténylegesen bebizonyosodik, hogy egy harmadik testvérem is van... aki ráadásul iker is. Nem tudok csak úgy elsétálni, így aztán remélem, hogy nem fog elküldeni sem. Az meg megint más kérdés, hogy lehetségesen ezután is egy pofonnal fogom kezdeni Qadirnál.
“Life is like a river. It flows, sometimes slowly, sometimes swiftly, but always forward.”
★ foglalkozás ★ :
Nurse
★ play by ★ :
Emilia Clarke
★ hozzászólások száma ★ :
50
★ :
Re: Leigh & Grace - Double the Trouble
Szomb. Jún. 22 2024, 15:38
Grace & Leigh
sometimes miracles come in pairs
Annyira sokáig fennvoltam múlt éjjel, hogy konkrétan magamat kellett kirugdosnom az ágyból hajnalban az öt szundi után, mert végképp nem bírtam kimászni. Persze, Daisy már tűkön ült, de ő simán megcsinálja ezt, hiszen csomó ideje van aludni napközben, amit eléggé irigylek is tőle, az az igazság. Ráadásul rohadt korán be kell érni, mert ma hajnali szállítmány érkezik – ami szerencsére nem mindennapos dolog -, úgyhogy muszáj volt összeszednem magamat. Álmosan átnéztem a híroldalakat, meg minden vacak oldalt, amíg megettem a reggelimet otthon. Nem is emlékszem, hogy mit ettem, annyira álom és ébrenlét között tengődtem valahol félúton, hogy csak remélni merem, hogy nem valami romlott szar volt, ami már másfél hete kidobásra várt a hűtőben. Nem vagyok ezekre a dolgokra büszke, na. Egy teljes órába telt, hogy összeszedjem magam meg Daisyt, vagyis inkább csak magamat, mert komolyan mondom, ez a kutya ezerszer életképesebb néha, mint én. Legalább kettőnk közül valaki topon van… és általában ő az. Pörög ezerrel meg minden, nem értem, hogyan csinálja ezt ilyen hajnalban. Daisy végigvonszolt az ébredező Manhattanen egészen a műhelyig. Talán a friss reggeli levegőtől egy kicsit felébredtem, de túlzás lenne azt mondani, hogy százszázalékos lettem, mire beértem dolgozni. Azért egy kávéért – hányadik is? – beugrottam még szemközt, hogy biztos, ami tuti, legyen valami, ami ébren tart. Nem tudom, miért csinálom ezt, hogy későn megyek aludni, ha másnap ilyen mosott szar vagyok, ezt annyiszor megkérdeztem már magamtól és sosem tudtam rá a választ. A reggeli rutin ezután már könnyedén megy, észre sem veszem és már dél van. Szerencsére jó helyen van az üzlet, sokan betérnek random az utcáról de legtöbbször célirányosan érkeznek, akik már visszatérő ügyfelek. Egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy eljutottam idáig. Fejemen a hatalmas fülhallgatóval – picit oldalra tolva, hogy ne zárjam ki a többieket se, meg az amúgy is elég nagy bunkóság lenne -, nyugiban pakolászom a raktárban azokat a virágokat, amelyeket az üzlet elé kell majd kirakni, csak előtte kicsit ki kell őket csinosítani, ezáltal könnyebb vevőket csalogatni a boltba. Közben meghallom az ajtó feletti csengő jókedvű csilingelését, ami azt jelzi, hogy vásárlónk érkezett. - Tim, légyszi a többit rendezd el, megyek előre – adom ki a feladatot a besegítő srácnak, aki leginkább a hátsó rész rendben tartásával foglalkozik. Két cseréppel a kezemben megyek előre – hiszen ha már úgyis megyek, akkor viszek kettőt azokból is, amiket utánra kirakok az üzlet elé. Amikor kilépek az eladótérbe, először nem is figyelek, meg a zene ott üvölt a fülemben, de persze kikapcsolom mindig, ha vevő jön. Nem szeretem egyből letámadni őket, hadd nézzenek szét, én sem szeretek úgy bemenni egy boltba, hogy azonnal rámugrik az eladó. Én megadom nekik a szabadságot, hogy válasszanak, és segítek utána, ha szívesen. Allison hangja csendül fel egyszer csak a testvéremre vonatkozóan. - Tessék? – kérdezek vissza. - De persze, Maggie, hisz ismered… - felelem lazán, majd rájövök, hogy Ally tökre nem Maggie-re gondolt az imént, mert megpillantom a vásárlót, akiről valójában beszél. Lehet mondani, hogy lefagyok. Nem egy pillanatra, hanem sokra. Vagy inkább sokkra? A két cserepes virág a földre zuhan; ezernyi darabra törik a nagy gonddal megfestett kaspó, a föld pedig szanaszét ömlik, még a cipőmre is jócskán jut belőle. Tátott szájjal állok a nővel szemben a koszos köténykémben, mert pakolás közben jól összekentem magam és elfelejtettem lecserélni a tisztára, amit az eladótérben használok. - Öhm… helló? – makogom nem tudom mennyi idő után, de szánalmasan soknak érzem. Fogalmam sincs, hogy mit kellene most tenni, ilyenek csak a filmekben vannak. – Miben segíthetek? – jön a sablon szöveg, mivel másra nem futja. - Én azt hiszem, megyek segítek inkább Timnek – mondja Ally zavartan, és sietve kiszalad az eladótérből. Hála az égnek, hogy nincs most más vevő, mert biztosan nem bírnék kiszolgálni senkit. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak, vagy mondjak, de úgy látom, hogy ő is látja, amit én.
Being a twin means spending your life arguing about who is the original and who is the remix.
Némileg értetlenül állok meg valamiféle üzlet előtt, kétszer leelleenőrzöm, hogy biztosan jó címre jöttem-e. Nem értem mégis mi a lópikuláért küldene ide Qadir, értelmét semmiképp sem látom. Vegyek neki virágot? Ilyen jó lenne már a kapcsolatunk? Vagy csak az időmet akarja húzni? Őszintén elgondolkozom, hogy hátat fordítsak a helynek és inkább a szemközti kávézóban kössek ki, ahol mindenképpen több keresnivalóm lenne, mint virágok között. Szeretem ugyan őket, de vigyázni nem tudok rájuk. Ezt a félholt kaktuszom is biztosan elárulná, ami néha vagy vízben fuldoklik, vagy éppen évekig szárazságban él, középút nincs. Gondolom évekre előre meglocsolom, aztán lesz ami lesz alapon. Még szerencse, hogy Lucy-val tudok bánni és nem havi egyszer etetem meg. Be is baszna. Bizonytalanul ugyan, de végül mégis teszek néhány lépést a bejárati ajtó felé, már csak azért is, mert jól tudom, hogy Qadir nem pazarolná az idejét olyasmire ami nem lenne fontos. Az még egy hatalmas kérdőjel bennem, hogy mit keresek itt, vagy éppen kit, de... az még nem fog megölni ha körülnézek egy kicsit. Legrosszabb esetben, esetleg utána térek be a szemközti kávézóba. Ki ne szeretne egy kávét? Mitagadás, néha azon is élek. - Helló? - Nyitok végül be, igyekezve a legkedvesebb és egyben legudvarisabb hangomat és mosolyomat elővéve, ami végül mégis egy szempillantás alatt tűnik el arcomról, és veszi át nem is tud mi... sokk? Meglepődöttség? Értetlenség? Úgy nézek az éppen elém táruló nőre, mintha minimum szellemet látnék. - Basszus... - És őszintén szeretném azt hinni, hogy szellemet látok, vagy hogy ez csak a véletlen műve, vagy... csak hasonlóak lennénk, de nem. Qadir okkal adta kezembe ezt a címet, nyilvánvalóan többet tud, mint én. Ez a nő pedig a kiköpött képmásom. Talán egy kicsit kevésbé megviselt képmásom. Nem tagadhatom, a szótlanság leple borul most le rám, konkrétan köpni-nyelni nem tudok, csak értetlenül nézek ki a fejemből akárcsak egy idióta. - Én... öhm... Most képzelődöm, vagy tényleg...? - Próbálok kibökni valamiféle épkézláb mondatot, de még szép, hogy nem jön össze. A kérdések csak úgy száguldozni kezdenek a fejemben, az egyetlen ok amiért nem teszem őket fel neki, mert tudom, hogy nem ő az aki meg tudja őket válaszolni. Apám talán... Qadir. Mi a jó büdös fészkes fene folyik körülöttem? Az utóbbi időben tényleg minden a feje tetejére fordult. - Lee, nem is tudtam, hogy van egy tesód... - Szólal meg valaki mellettünk, akinek hangja számomra ugyan nem ismerős, de... Lee? Ők biztosan ismerik egymást. Átkozottul nehezemre esik elszakítani a tekintetem a tükörképemről, de végül mégis sikerül a hölgyre pillantanom és egy zavart félmosolyféleséget is elengednem. - Én sem. - Válaszolom, bár tudom, hogy nem én vagyok Lee, ugyanakkor lehetnék ő is. Bassza meg és tényleg!
Kezdőlap
• szószám: 802 • 
