Szerintem vannak olyan emberek, akik alapvetően szerencsésnek születnek, jó csillagzat alatt, és vannak olyanok, akik nem. Egészen a közelmúltig azt gondoltam, hogy én is az előbbiek táborát erősítem, de rá kellett jönnöm az elmúlt néhány hétben, hogy ez már távolról sem igaz rám. Fortuna figyelő tekintete elfordult tőlem, már nem ajándékozott meg többé a szerencsével. Mindenféle túlzás nélkül állíthatom hát, hogy kifejezetten megviselt a dolog. Mára sem volt semmi extra tervezve eredetileg. Estére bevállaltam egy turistacsoportot, mert a kollégám fia lebetegedett, és nem szívesen hagyta volna otthon éjszakára a nagyanyjával. Egyedülálló szülő, szóval valahol teljesen megértettem szegényt. Biztos én sem szívesen hagytam volna magára a gyerekemet, hiszen még a kutyával is nehéz szívvel tettem meg. Ennek az egésznek egyébként az volt a pozitívuma, hogy nap közben legalább nem voltam elfoglalt, és intézhettem a saját ügyeimet. Estére meg a kései időpont miatt úgyis fogok kapni némi plusz pénzt, ezért talán még majdnem meg is érte a csere. Jelenleg ez a bizonyos kollégám volt helyettem, én meg rászánhattam a napot arra, hogy utána nézzek egy-két dolognak, intézkedjek az örökség kapcsán, valamint magammal töltsem az időmet. Csak és kizárólag arra koncentrálva, ami az én érdekeimet és igényeimet szolgálta. Éppen az egyik irodából jöttem el, hogy a manhattani lakás ügyeit intézzem, amikor átvágtam a Central Parkon. Szerettem nagyon az efféle helyeket, mert mindig feltöltöttek egy kicsit. Tudtam egyébként nagyon jól, hogy ma este még vissza fogok jönni ide a csoportommal, már csak azért is, mert esténként útba szoktam ejteni azt a kis hidacskát, ami benne van a „Reszkessetek betörők!” második részében is, az éjszakai jelenetben. Sokan kedvelték az ilyen apróságokat, ahogyan azt is, ha más filmek városbéli helyszíneire kalauzoltam el a társaságot. Csak egy kis kitérő, hogy ne száraz történelem, és idegenvezetési sablonszöveg legyen végig, amit bármelyik útikönyvből is ki lehetne bogarászni. Gondolataim a szép környezet ellenére is ezerfelé csapongtak, ami esetemben nem volt túl jó hír. Agyaltam a lakáson, annak sorsán. Agyaltam a nem kívánt házasságomon, míg tekintetemmel hot-dogos bódét, vagy fagylaltos kocsit kerestem. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy melyiket kívánnám jobban, de szívem leghőbb vágya az lett volna, hogy bár ez lenne a legnagyobb problémám. Kár, hogy jelenleg erre kilátásom sem volt, mert olyan túlontúl felnőttes dolgokkal kellett foglalkoznom, amivel így harminchoz közeledve sem szerettem volna. Álmomban sem gondoltam volna soha, hogy ilyesmi megtörténhet velem, de megtörtént. És akkor ennek tetejébe jött az égi áldás. Nem, nem az esővíz formájában, amiatt nem lett volna fellángoló düh bennem. A rengeteg galamb valamelyike azonban úgy gondolta, hogy engem tüntet ki a „szerencsével”, úgyhogy mire észbe kaptam, már csak a kis jellegzetes hang ütötte meg a fülemet, ahogyan a galambszar rácsapódott a vékony bőrdzsekibe bújtatott vállamra. - Ilyen a világon nincs! – emeltem az ég felé segélykérően a szemeimet, de csakhamar rájöttem, hogy a végén még az arcomba is kapok egy adagot, úgyhogy a vállamon éktelenkedő csodát szemléltem meg jobban. Kínomban nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek, de miután leültem egy padra, és a táskámban kotorászva egyetlen papír zsebkendőt sem sikerült lelnem, határozottan az előbbi lehetőség tűnt valószínűbbnek.
Számtalanszor eszembe jutott már, hogy szerzek magamnak egy kutyát. Mondjuk egy malamutot vagy hasonló méretű ebet, mivel a kis testűek nekem valahogy nem igazán jönnek be. Ennek ellenére még mindig egyedül járok el a parkba sétálni, ami miatt szerintem vagy szociopatának nézhetnek sokan, vagy szimplán nem normálisnak, hiszen se nem sétáltatok kutyát, se nem kocogok, másért meg miért is menne az ember parkba? Én tudom. A természet közelségéért és a nyugalomért. A legjobban a Central Parkban tudok kikapcsolni vagy éppen csak egyetlen egy dologra gondolni, ha épp az szükséges. Ha valami nagy döntés előtt állok, akkor is mindig ide jövök. Leülök egy padra, bámulok magam elé és mérlegelek. Most viszont készültem, mert egy könyvet is hoztam magammal, hogy kellemes olvasással töltsem a szabad délutánomat, ha már az egyik páciensem felhívott, hogy mégse tud jönni. Nem, mintha bánnám, mert már semmi hangulatom nem volt a délelőtti pár után bármihez is. Az egyetlen dolog, ami most jól tud esni, az a romantikus, émelyítően nyálas regény a kezemben, amit, ha nem is olvasok ki ma, úgy tervezem, hogy haladok vele jó pár oldalnyit, ami nem nehéz feladat, ha az ember jó könyvet olvas. Olyankor szinte falom az oldalakat, csak lapozok és lapozok, végül azon kapom magam, hogy órák óta olvasok. Most viszont a figyelmemet inkább egy felém sétáló nő vonja el, aki épp meg lett áldva egy adag galamb trutyival és ennek persze nem túlzottan örül. Az alak valahonnan ismerős, de mivel még pillanatokkal később is háttal áll nekem, nem tudok rájönni, hogy csak én gondolom úgy, hogy ismerem, vagy így is van? A gondja viszont egyértelművé válik számomra, mikor a táskájában kezd kotorászni és egyre idegesebben szemezget a fehér galambkakival a vállán, szóval jól nevelt leányzó lévén elő kotrok egy pár zsebkendőt, elsüllyesztem a könyvemet a táskámba, felállok és odasétálok a nőhöz. -Sajnos, errefelé könnyen előfordul az ilyesmi. Én is jártam már így párszor.- jegyzem meg mosolyogva, ahogy odasétálok hozzá, majd elnyújtom karja mellett a zsebkendőt és várok, míg el nem veszi. -Tessék! Szerencséd van, mert a bőrkabátról legalább könnyen lejön.- próbálom a dolog jó oldalát megvilágítani, de ugye kevés jó oldala van annak, ha az ember lányát letojja egy galamb. Ennek ellenére megpróbálkozok a pozitív hozzáállással és a barátságos mosoly erejével, ami sokkal szélesebbre változik, mikor rádöbbenek, ki is ácsorog előttem. -Ronnie? Ezt nem hiszem el. Tényleg te vagy az?- hüledezek, ahogy ráismerek a nőre, aki még az egyetemen az egyik legjobb barátnőm volt. Jó pár bulin volt hű társam és persze együtt gázolt velem térdig olyankor a baromságokban is, de már jó pár éve, hogy nem találkoztam vele. Kíváncsi vagyok, hogy alakult az élete, mióta nem láttam. -De jól nézel ki! Semmit sem változtál!- pillantok végig rajta mosolyogva, mert valóban, ő tipikusan az a csaj volt mindig is, akin még egy adag galambszar is jól tud kinézni. A pasik persze döglöttek érte és lefogadom, hogy ez most is így van. Mázlista.
Azt hittem, hogy ennél nyomorultabbul már nem is érezhetem magam, de a galamb szar betetézte a mai napomat. Pedig igazából még csak délelőtt volt, előttem még sok-sok óra volt hátra. Mégsem voltam képes kivételesen arra, hogy pozitívan nézzem ezt az egészet, és úgy álljak hozzá, hogy ez aztán meg fogja hozni a szerencsémet. Egyszerűen ennyi sok szarság után már nem ment, még belőlem is kiveszett az optimista látásmód, pedig alapvetően nem panaszkodhattam, inkább mindig félig telinek láttam a poharat, semmint félig üresnek. Azért valahol a Jóisten talán mégsem fordult el teljesen tőlem, mert amikor szükségem volt egy kis segítségre, még egy idegen is képes volt felém nyújtani egy egyszerű zsebkendőt, aminél most semmi nem jött volna jobban ezen a világon. - Én még soha… - morgolódtam tovább, mielőtt még észrevettem volna a zsepit. – Köszönöm! – még mindig szinte vakon vettem el, és kezdtem dörzsölgetni a kabátot azon a bizonyos ponton. Oké, talán ebben tényleg igaza volt, de nem mertem hinni abban, hogy most megfordul a lavinaszerűen süllyedő életemben valami, és mostantól csupa jó dolog fog történni velem. Ahhoz, hogy ilyen szerencsém legyen, legalább egy galambrajnak kellene rám ürítenie, és talán még az is kevés lenne. Azért, hogy ezen gondolatoktól minél előbb megszabaduljak, és túlzottan bunkó se legyek, végre felnéztem. - Lehet, hogy egy kis víz azért… - nem fejeztem be a mondatot, mert eddig ugyan nem esett le, hogy ismerős hangot hallok, de a vonások láttán csakhamar eszembe jutott, hogy miért volt olyan fura érzésem, már amikor nem éppen magammal voltam elfoglalva. Még szerencse, hogy ennyire jó memóriám van, bár valószínűleg mindez a munkámnak volt köszönhető, nem másnak. – Raven! – vágtam rá egyből, egy pillanatnyi megingás sem volt a hangomban. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. - Hát ezt én sem! – nevettem el magam, mert tényleg nem akartam elhinni, hogy képes voltam egy ismerősbe botlani, aki még segített is. – Azt sem tudom már, hogy mikor találkoztunk utoljára… - vallottam be, ami miatt kicsit szégyelltem is magam. Tudom én, hogy ő sem keresett az elmúlt években, de nem lett volna muszáj arra várnom, én is megemelhettem volna a telefont, vagy írhattam volna neki Facebookon. – De örülök neked! – jelentettem ki, és nem udvariasságból mondtam. Komolyan is gondoltam, amit megtoldottam egy öleléssel is, míg eszembe nem jutott a vállamon éktelenkedő folt. - Ó, ne haragudj, erről elfelejtkeztem! – gyorsan el is húzódtam, mielőtt még őt is összekenném. – Elkísérsz a szökőkútig? – böktem fejemmel a nem messze csobogó szobor felé. – Vagy vársz valakit? – néztem körül, mintha keresném a lehetséges illetőt. – Addig elmondhatnád, hogy vagy! – biztattam mosolyogva, immár sokkal jobb hangulatban, mint amilyenben rám talált néhány perccel ezelőtt. Egy ismerős látványa, és a feltoluló kedves emlékek csodákra képesek.
Már amikor a hangját meghallom tudom, hogy bizony Ronnieval hozott össze a sors, de nem figyelmeztetem, hogy én vagyok az, aki a segítségére sietett. Inkább csak somolyogva hallgatom, ahogy elpanaszolja, hogy ő még sose járt így, ami szerintem ritka. Minden jóravaló new york-i lakos kapott már szerintem egy adagot, ha betette a lábát a Central Parkba. Bár az is lehet, hogy még arra sincs szükség, hogy az ember a Central Parkba menjen. -Van itt egy kút a közelben, ha szükséges egy kis víz.- pillantok abba az irányba, amerre emlékeim szerint a víz van, de utána rögtön visszanézek Ronniera, mert idő közben végre rám pillantott és rájött, hogy egy ismerőssel sodorta össze az élet. Legalább annyira meglepettnek tűnik, mint amilyen én voltam pár pillanattal ezelőtt, majd bőszen kutatni kezdek emlékeim között, hátha beugrik, mikor is volt az utolsó találkozásunk. Szerintem évekkel ezelőtt még valamikor nem sokkal az egyetem után lehetett, de aztán mindkettőnket lefoglalt az új életünk és a jövőnk szervezgetése, és elmaradtak a találkát meg a beszélgetések. -Én is nagyon örülök neked! Jól nézel ki! Semmit sem változtál a suli óta!- pillantok végig rajta és tényleg rá kell döbbennem, hogy ez a kijelentésem teljesen fedi a valóságot. Na nem, mintha olyan öregek lennénk, mert azért nem negyven év telt el az egyetem óta, de mégis az ember azt várná, hogy másabb lesz az, akivel ennyi idő után összefut. Az ölelést mosolyogva viszonzom, ami röhögéssé fejlődik, mikor rádöbben, hogy a kabátja -bár le lett valamennyire törölgetve- épp az imént lett csupa galambszar.-Nyugi! Nem zavar. Szerintem ma még nekem is fog jutni egy adag, ha sokáig kóválygok a parkban.- nevetek továbbra is, majd vidáman bólintok a felkérésére. Addig is lesz legalább alkalmunk váltani pár szót, na meg számot cserélni, mert nekem az évek során megváltozott. Sok régi telefonszám is elveszett, így kétlem, hogy Ronnieé meglenne még. -Ugyan! Csak kijöttem sétálni meg olvasgatni. Mehetünk!- fordulok is a szökőkút irányába, hogy aztán Ronnieval együtt lassú, andalgós tempóban meginduljak. Borzasztóan kíváncsi vagyok, hogy mi van vele, mert őszintén szólva a saját életemet kissé megragadtnak érzem. Nagyon remélem, hogy velem ellentétben ő szépen halad afelé, amit az ember tervezget kislány korától kezdve. -Remekül, köszönöm! Párterapeuta lettem, saját rendelőm van és az időm nagy részét az teszi ki, hogy mások szerelmi életét próbálom helyrehozni. Talán épp emiatt van, hogy nekem olyanom egyáltalán nincs.- vagyis, ha végig gondolom épp kialakulóban van valami, de nem akarok azzal nyitni, hogy Drakeről áradozzak. -Na és te? Hogy vagy? Mivel foglalkozol?- teszem le a táskámat, ahogy a szökőkúthoz érünk és előhalászok még pár zsebkendőt, amivel majd letakaríthatja a kabátját. -Remélem, a te szerelmi életed rendben van de, ha nem így lenne, szólj és segítek!- kacsintok nevetve, majd az egyik zsebkendő sarkát a vízbe mártom és felé fordulva letörölgetem a maradék nyomot a kabátról.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg Raven láttán, de az öröm, ami az arcomra költözött, őszinte volt. Valószínűleg ez egyértelműen ki is ült a vonásaimra, mert ő is úgy tűnt, hogy szívesen fogadja a társaságom. Már amúgy sem menekülhetett volna, de amúgy sem az volt az érzésem, hogy neheztelne rám, amiért nem kerestem. Végül is, az ilyesmi két emberen múlik, szóval ugyanúgy én is megsértődhettem volna, hogy megszakadt a kapcsolatunk. De nem tettem, helyette inkább éltem a lehetőséggel, hogy most újra egymásba akadtunk. - Ó, köszönöm! Azért remélem, hogy ez nincs teljesen így. Hosszabb a hajam! – fogtam meg néhány rakoncátlan tincsemet, hogy ezt neki is bemutathassam. Annak idején sokat panaszkodtam arra, hogy túl rövid, és nagyon lassan akar nőni, vagy szinte egyáltalán nem. Na, most már nem panaszkodhattam, enyhén göndörödő tincseim majdnem a derekamig leértek, de ezt leszámítva tényleg nem estem át túl drasztikus változásokon. – Te viszont ezer évvel tűnsz idősebbnek… - mondtam először komolyan, aztán legyintettem egyet és elnevettem magam. – Nyugi, csak viccelek! De azért olyan régen csak nem találkoztunk, hogy annyira sokat változzunk, nem? – mosolyogtam továbbra is vidáman. - Bár, jobban belegondolva, legutóbb láttam Melissa Chaset. Emlékszel rá, hogy milyen csinos volt? – én emlékeztem a szőke szépségre az egyetemről. Minden buliban ott volt, ráadásul a középpontban. – Nemrég láttam őt az egyik plázában. Jó harminc kilót hízott és két gyerek lógott a nyakán. Kicsit kiábrándító volt, és egyben ijesztő. – osztottam meg a nem túl jó élményeimet, el is fintorodtam egy kicsit, ahogy megjelent a valamikor csinos leányzó jelenlegi képe a fejemben. - Nagyszerű! – mondtam elégedetten, aztán el is indultam én is a szökőkút felé. – Akkor ezek szerint nem tartalak fel semmiben. Utána ehetnénk egy hot-dogot, vagy akár valami normálisabb ebédet is. Igazából éppen azon agyaltam, hogy fagyit, vagy hot-dogot egyet, aztán megtörtént az ominózus eset… - böktem a fejemmel a galambszar maradékára, ami még mindig elcsúfította kicsit a kabátomat, de majd a víz megold minden kellemetlenséget, ez nyilvánvaló. - Hú, ez nem semmi! – füttyentettem egyet őszinte elismeréssel. – Jaj, ne hülyéskedj már! Nem hiszem el, hogy nincs senki! – pislogtam értetlenül, mert tényleg elég hihetetlen volt. Csinos volt, szép, és nagyon kedves. Sőt, tényleg az embereken segített, úgyhogy egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet a probléma. – Vagy, ha most nincs is senki, tuti nemrég lett vége! – ragaszkodtam továbbra is ehhez, mert tényleg olyan hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen nőnek ne legyen párja. Hacsak ő maga nem akart, de az előbbi megjegyzéséből arra következtettem, hogy azért nem találta annyira ideálisnak a jelenlegi állapotot. - Én idegenvezető vagyok. Most csak azért érek rá, mert bevállaltam egy esti csoportot, így a nap közbeni turistáimat a kollégám viszi ki. – magyaráztam, közben egészen közel érve a kúthoz. Pár pillanattal később már ott ülte ma szélén, és a zsebkendőt mártogattam a vízbe. – Most valószínűleg azt fogod hinni, hogy csak poénnak szánom, de egyébként tényleg arra gondoltam, hogy elmennék hozzád. – ötlött fel bennem. – Az én szerelmi életem kész katasztrófa, ha őszinte akarok lenni veled. – ingattam lemondóan a fejemet, közben ledörzsölve a galamb utolsó nyomait is. - És elég speciális helyzetben vagyok, úgyhogy valószínűleg tényleg szükség lenne rád, ha elvállalod. Nem egyszerű eset. – részletekbe még nem mentem inkább bele, nem ez volt a megfelelő hely hozzá. Talán majd az emlegetett ebéd mellett.
Tényleg, őszintén kellemes meglepetés számomra Ronnie megjelenése, mert évek óta nem láttam, ami mondjuk elég szégyeneltes is így visszagondolva. Sajnos azonban nem egy emberi kapcsolatomról elmondható ez manapság, mert tényleg folyamatosan a munkámmal foglalkozok, a saját életem pedig egyre inkább a háttérbe szorul. Nem egy személy van még, akivel egykor remek baráti kapcsolatot ápoltunk, mostanra pedig azt se tudom, hogy mi is van vele egyáltalán. Maximum a facebookon látom olykor, hogy minden rendben van, egyesek férjhez mentek, mások gyereket szültek -néha már nem is az elsőt- én meg még mindig azzal vagyok elfoglalva, hogy mások kapcsolata/házassága rendben legyen. Mondjuk én vállaltam ezt akkor, amikor ezt tanultam és erre készültem már az egyetemen is. -Oké, a hajad hosszabb, de azon kívül tényleg nem változtál semmit.- mosolygok rá őszinte csodálattal, mert az ember valahogy nem ezt várná jó pár év kihagyása után. Lehet mondjuk, hogy én se sokat változtam, de az ember a tükörben mindig teljesen mást lát, mint mások, Ronnie következő szavai pedig biztosítanak most afelől, hogy nem. Teljesen ugyanaz látszik a tükörben, mint a valóságban. Egy pillanatra el is szontyolodok, de aztán elneveti magát, mire én is csak röhögni tudok. Halál komolyan vettem, amit mondott.-Igaz. Végtére is, nem hetven évesek vagyunk, nem?- vonom le a legfontosabb következtetést, hiszen valóban, azért olyan nagyon sok idő mégse telt el, hogy azt várná az ember, hogy a másik immár teljesen máshogy néz ki. Melissa Chase neve hallatán pár pillanatig el kell gondolkoznom, de a megvilágosodás úgy tör rám, mint a prófétákra a látomásaik.-Úristen. Arra a beképzelt csinibabára gondolsz? Mert akkor igen.- bólogatok nagy hévvel, majd figyelmesen hallgatom, mi is történt a találkozásukkor a kép pedig, amit Ronnie röviden lefest róla, egészen elborzaszt. Az a csaj például tipikusan nem az a fajta volt, akiből kinéztem volna, hogy molett nőként két gyerekkel fog sétálgatni a plázában. -Nem mondod? Pedig mindig büszkén hangoztatta, hogy majd figyeljünk csak, mert ő milyen sokra viszi majd és a tv-ben fog visszaköszönni.- csóválom a fejem elképedve, mert még mindig nem tudom igazán összeegyeztetni a dolgokat, de végtére is, az Élet szeret minket, embereket megszívatni, vagy épp ott van az a másik aljas dolog, a Karma. Ha valaki úgy lenézi a húsosabb anyukákat, mint ahogy ő tette akkoriban... hát tessék, Melissa. Egészségedre! A kabát megmentése érdekében a szökőkút felé vesszük az irányt, miközben biztosítom affelől Ronniet, hogy cseppet sem tart fel. Sőt. Ha már a sors úgy hozta, hogy találkozzunk, szerintem vétek lenne pár perc alatt elintézni egymást pár mondattal, aztán tovább menni a dolgunkra. Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy mi van vele manapság, hiszen jó pár évet kihagytam. Talán, ezentúl többször is tudunk majd találkozni. -Remek ötlet! Pár utcányira van egy kajálda, ahol nagyon szuper a hot-dog és a hamburger is. Bár én inkább az utóbbiért vagyok oda.- mosolygok rá jó kedvűen, majd amint a szökőkúthoz érünk, nyújtok is neki pár zsebkendőt, hogy mentsük azt, ami még menthető. Bár a kabátjának biztos, hogy nem lesz komolyabb baja, de azért mégse mászkáljon már félig galambszaros dzsekiben, nem? Mindezek után igyekszem a lehető legrövidebben felvázolni, hogy mivel is foglalkozok, mert azon túl, hogy pároknak segítek vagy épp szingliknek, nem sok mindent lehet erről mesélni. A legtöbben Will Smith Randiguru c. filmjére asszociálnak egyből, és akkor már nincs is mit mondanom. Nagyjából arról szól az én munkám is, csak nem olyan lökött módon, mint a filmben. -Volt komolyabb, aminek nem rég lett vége és tudom jól, hogy a munkamániám okozta a problémát. Most pedig randizgatok éppenséggel, de azt meg nem akarom elszólni idő előtt.- vonok vállat cinkos mosollyal az arcomon, majd kíváncsian hallgatom, ő mivel is foglalkozik és őszintén szólva eléggé meglep, hogy idegenvezető lett. Ronnieból simán kinéztem volna, hogy ő viszont tényleg valami filmsztár vagy modell lesz, de éppenséggel az idegenvezetés se lehet rossz szakma. Főleg, ha valaki szeret a vársban mászkálni, mert akkor meg kész élvezet lehet. -Sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint az én munkám. Én bent ülök egy irodában, te viszont bejárod a várost nap, mint nap, sőt. Úgy látom akkor ezek szerint munkán kívül is szívesen császkálsz.- utalok arra mosolyogva, hogy most is épp a Central Parkban futottunk össze, ahova gyanítom, elég sok csoporttal el szoktak jönni. Hiszen, ki ne akarná látni a Central Parkot, ha már itt jár a városban? Világhírű végül is. A mosoly azonban lelohad az arcomról, ahogy közli, hogy nem viccel, amikor azt mondja, hogy eljönne hozzám. Nem igazán tudom elképzelni, hogy bármi gondja is lenne, de talán épp én vagyok, aki a legjobban tudja, hogy nagyon sok esetben a látszat és az elképzelések csalnak. -Katasztrófa?- bukik ki belőlem csak ennyi, mert ez a jelző aztán végképp meglehetősen apokaliptikus, de már most elhatározom, hogy amennyiben tudok, mindenképp segítek. Főleg, ha tényleg annyira speciális az ügy, mint mondja. -A rendelőm ajtaja mindenképp nyitva áll, de barátként is szívesen meghallgatlak és segítek, ha tudok.- pillantok rá komolyan, mert cseppet sem tűnik úgy, mintha viccelne. Azt mondjuk nagyon remélem, hogy nincs akkora gond, mint amilyennek ő érzékeli, hiszen szereplőként mindig durvábban éljük meg a problémákat, de az is lehet, hogy valóban nagy a baj. -Akár mesélhetnél is a részletekről, amíg elmegyünk a kajáldába.- nézek rá bíztatóan és, ha már sikerült a kabátját rendbe hozni, részemről akár indulhatunk is, ezt pedig azzal, hogy arrafelé fordulok, amerről jöttünk, jelzem is számára. -Gondolom gyerkőc ezek szerint nincs még, már a Melissás sztorinál mondottakból ítélve.- érdeklődöm finoman, hiszen azt mondta, hogy "kiábrándító" és "ijesztő" volt számára a látvány, tehát feltételezem, hogy ő sem esett még át ilyesmin. Ez mondjuk valamennyire megnyugtat, mert legalább tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem kapkodta el a gyerek-dolgot.
Igen, abban egyet kellett értenem, hogy nem évtizedek teltek el azért, amióta találkoztunk. Sőt, még egy sem, és ahogy elnéztem magunkat, meg az elmúlt néhány percben elhangzottakat, gyökeresen egyikünk élete sem változott meg. Látszólag legalábbis nem történt olyan, ami nyomot hagyott volna rajtunk, bár kezdtem attól tartani, hogy a sok feszültség, ami mostanában befészkelte magát a mindennapjaimba, előbb-utóbb ráncok formájában hagyja majd a kézjegyét rajtam. Ha máshol nem is, de a homlokomon biztos, ami mostanság állandóan gondterhelten szaladt össze. - Ha annyik lennénk, akkor is remekül festenénk! – jelentettem ki mosolyogva. – Igen, pontosan rá gondoltam! – sejtettem, hogy emlékszik rá. Szerintem nem volt olyan az egyetemen, aki ne tudta volna, hogy ki a szóban forgó leányzó. Ő akarta így, ez volt a célja, hát el is érte. Nem sokat kellett hozzá tennie, pusztán olyanokat művelni, hogy a fél hallgatói gárda a szájára vegye. És nem feltétlenül a jó értelemben, de ez őt látszólag soha nem érdekelte igazán, amíg beszédtéma lehetett. Hát, most teljesen más apropóból volt, és az a sanda gyanúm támadt, hogy nem szívesen tetszelgett a jelenlegi szerepében. Kár érte. - De, esküszöm, hogy ő volt az! – bólogattam hevesen, aztán elnevettem magam. – Maximum valami fogyasztó, vagy átalakító showban fog tündökölni. – legyintettem. Egy kicsit azért gonosznak éreztem magam, hogy ilyeneket mondok rá, és pletykálkodom róla, de valahol megérdemelte. Úgy éreztem, hogy a sors igazságos volt kivételesen, mert az a nő szemernyi kedvességet sem mutatott soha senki felé. Megérdemelte, hogy valóra váljon a legnagyobb rémálma, és eltorzuljon a nagyra becsült teste. Persze lehet, hogy ő boldog, én nem vonnék le messzemenő következtetéseket pár pillantást követően, de a múltbeli énjéből kiindulva ezek voltak a gondolataim. - Még én sem döntöttem el, hogy melyik legyen, de mindenképpen kipróbáljuk akkor azt a helyet! – hoztam meg a döntést, aztán lelkesen elkezdtem törölgetni a kabátomat. Még bőven megmenthetőnek bizonyult, így hálásan vettem el a zsebkendőket. Pikk-pakk helyre is állt a rend újra, és csak remélni mertem, hogy nem esik meg újra ez a dolog velem a mai nap folyamán. – Ó, hát ez nagyszerű! – mosolyodtam el lelkesen. – Akkor hiába is kérdeznélek róla, még nem akarsz mesélni? – azért csak bepróbálkoztam, mert nem én lettem volna, ha nem teszem meg. Érdekelt tényleg, hogy mi van vele. - Nekem is volt egy már komolyabbnak nevezhető, de az meg az ő munkamániája miatt ért véget. – gondoltam itt Brice-ra természetesen, mert Logan hiába volt a férjem, alig ismertem. Nem lehetett távolról sem komolynak nevezni, egyelőre még futó kapcsolatnak sem, ha szigorúan vesszük. Egyéjszakás, az stimmelne. Ó, Jézusom, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mindez megtörténhetett éppen velem. Mintha egy rossz vígjáték szereplőjévé váltam volna, és egyáltalán nem örültem ennek. - Igen, de ugyanazokat a helyeket mutogatom én is, és ugyanazt mondom el. Nagyjából, mert mindig próbálok azért változtatni valamit, már csak a saját ép eszem megőrzése érdekében is. Egyébként szeretem a mindenféle embereket, jönnek mindenfelől. – tényleg szerettem a munkámat, inkább csak azt untam meg, hogy mások döntöttek a fejem felett. A saját magam főnöke akartam lenni, nem pedig beosztott, akit úgy mozgatnak, ahogy csak akarnak. - Hát, ha nem túlzás, szerintem így is, úgy is szükségem lesz a társaságodra. – vallottam be őszintén. Szívesen vettem a barátságát, de szakemberként is jól jöhettek a meglátásai. Plusz, oda még Logant is elvihetném magammal, és az ügyvéd is látná, hogy komolyan próbálkozunk. – És már köt az orvosi titoktartás is? – futólag mosolyogtam rá, most nem volt olyan őszintén és szívből jövő, ahogyan eddig. – Ó, dehogyis! De van egy kutyám. – osztottam meg vele, a szemeim megteltek egy pillanatra szeretettel. - Nos, tömören és lényegre törően fogalmazva, van egy férjem. Úgy egy hónapja. Vegas-i kiruccanás eredménye, és azt hiszem, hogy ezzel nagyon sok mindent elmondtam. – kissé talán szégyenkezve pillantottam rá, mert még mindig nem akartam felfogni. Nem voltam hajlandó lenyelni, hogy ezt megtettem. – Logannek hívják, elég gazdag, és amilyen az én formám, pont New York-i. Ja, és nem válhatok el tőle egy évig, egy záradék miatt. Kezded érteni a problémát? – ennyire elhadarva még sohasem adtam elő a sztorit, de legalább gyorsan letudtam, aztán vártam a megbotránkozó, vagy lesajnáló pillantásokat. Hiába voltunk barátok, azért az embereknek az ilyenről megvan a véleménye, különösen ennyi év után. Talán okozhattam Ravennek néhány kellemes percet azzal, hogy megerősítettem benne, hogy én bizony egy rakás szerencsétlenség vagyok jelen pillanatban.
Kezdőlap
