- Hogy mit gondolok Dee-ről? *nevetés* Karakán nő, aki addig megy, míg el nem éri amit akar. Ezért van az talán, hogy mindent 100% erőbedobással csinál. Mindegy, hogy csak céges rendezvény, vagy valami nagyobb, ugyanúgy megy és rendezni a dolgokat, mintha legalábbis az élete múlna rajta. Imádja a kisfiát, Ryant és igyekszik sok időt vele tölteni. Mindig mondja, hogy az a kissrác számára a tökéletes és az egyetlen. Épp ezért ha iskolai dolog van, vagy úszni kell vinni, mindig ő viszi és ehhez ragaszkodik is. A kapcsolatai? Nem, arról nem sokat tudunk mi, többiek. Biztos akadnak neki, de valamiért senkivel nem marad együtt. Egyszer azt mondta, hogy nem akar hamis apát a fia mellé, ő meg megkapja amire szüksége van. Ebben mi, többiek kételkedünk, hisz társas lényekként, szükségünk van valakire, aki szeret és támogat minket. Persze Dee erre csak legyint.
A fia nevelésében aktívan részt vesz az édesanyja is, akit a háta mögött csak őrmesternek hívunk. Katonásan parancsol rá mindenkire, akinek a ruháján akár egy gyűrődést is észre vesz, de ha az unokájáról van szó, hát önként ugrik utána a legnagyobb sárba is. Néha ő maga zavarja el a lányát, hogy menjen már és éljen valami szociális életet is, szedjen fel valakit és legyen boldog. Azt hiszem, ha Mrs. Raven bejön az irodába, mindenki egy kicsit visszaesik úgy 13 éves korára és igyekszik egyenes háttal ülni a székében.
Ryan apja? Nem, róla sosem beszélt. Mi pedig nem kérdezzük. Lehet, hogy mint mindent, ezt is a maga módján megoldotta. Tudod lombik programmal vagy ilyesmivel. Manapság már...
Mindenesetre ha tudni akarod milyen Dee, kísérd el a fia egyik edzésére, dolgozz vele egy hetet és utána vidd el bulizni egyet. Garantáltan fogalmad sem lesz, hogy egy nőt ismertél meg, vagy három különbözőt.

- Nem, a meghívók nem kerülhetnek fehér papírra, Alan. - mondom el a héten legalább harmadjára, de úgy látszik, mindig valahogy kiesik a dolog a fejéből. - Azért, mert halványrózsaszínt akarnak, ennyire egyszerű. Ez egy jótékonysági esemény, nem a sarki zenekar koncertje a csehóban. Tehát halvány árnyalat. Rózsaszín! - leteszem a telefont és beletúrok a hajamba. Már csak úgy kéttucat dolgot kell lehúzni a listáról, amit meg kell még csinálni. Nem a kedvenceim az Upper East Side kisasszonyainak az estjei, de tény, hogy ők fizetnek a legjobban. Pláne ha pontos instrukciókkal dolgozhatok és nem kezdenek mellettem még három másik céggel tárgyalni. Szeretek mindent én elintézni egy nagy listáról, nem csak egy elharmadolt feladatlistát kapni. Az olyan..megalázó. És azt hiszem 4 év után már kimondhatom azt, hogy mit érzek megalázónak. Megint csörög a telefon, ezúttal az ajándékok miatt. - Patricia! - veszem fel kedélyesen - Nem, nem lehet benne gyűrű! - úristen, hát komolyan és ez a nő promótere a Tiff'snek? Hogy az istenbe vették fel oda? - Azért, mert nem tudod a vendégek méretét. Vagy garanciát vállaltok, hogy másnap mindenkinek cserélitek aki bemegy reklamálni? - remélem célt is ér a gondolatébresztő kérdés, bár másodpercekig hallgat és hallgat, mire kinyög egy nemet. Gondolom eközben lázasan írogatott viberen a főnökének, hogy megtudja a roppant magától értetődő választ. - Fülbevaló. Kicsi kő. És semleges fehér vagy világos rózsaszín. Más nem lehet benne. - ugyanis ez most a nőknek ajándék, a srácok kimaradnak, majd legközelebb nekik is lesz. Így szólt a kérés. Bontjuk a vonalat. Remélem menni fog neki. Végtére is a pénzt addig nem fogom nekik odaadni amíg nem tökéletes minden. És újabb hívás. Az a fajta, ami még 30 felett is sokkolni tudja az embert. Az anyám.
- Szia anya! Hol lennék? Az irodában. - és összerezzenek a feddő hangtól, mely szerint, hogy merészelek ilyen hangsúlyban visszakérdezni. Már megint 15-nek érzem magam, aki egyest kapott matekból és éppen megfeddik a rossz jegy miatt. Persze világkatasztrófát csinálva a dologból. - Ryan úszni van, 2-ig. - nézek az asztali naptáramra. A kisfiam minden iránt is érdeklődik, így talán nem annyira meglepő, hogy már nekem is táblázat kell ahhoz, hogy egyáltalán követhessem. Igyekszem nem eltúlozni a dolgot. Múlt héten rocksztár akart lenni. Aztán megnéztük együtt a 4 dínó New Yorkban nevű mesét, azóta vagy cirkuszban akar dolgozni, vagy feltaláló akar lenni. Igazi álmodozó jellem. A fényképére siklik a tekintetem. Néha egy aljas szemétnek érzem magam, amiért nem ismerheti az apját. Két évembe telt mire anyámat lebeszéltem róla, hogy ugyan tegye már félre azt, hogy mennyire odáig volt a férjemért és ugyan ne akarja már megkeresni őt és közölni vele. Bizonyára neki is megvan már a maga élete, talán van családja is, meg új felesége. Nem, nem kell már megzavarni semmit. Ez így jó, és én már eldöntöttem. - Nem anya, nem tudom mi van a kocsiddal, csak vezetek. Nem értek hozzá. - forgatom a szemem. Ezt szerencsére nem látja, mégis rám szól. Még így is, hogy ne forgassam a szemem ha vele beszélek. Tudom, hogy lehetetlen a jelenléte, mégis körbenézek, hogy nincs-e itt. Mondjuk a plafonon. - Majd én elmegyek érte, te meg csináltasd meg a kocsid valahol. - most pedig jön, hogy milyen rossz nagymama és egyébként hogy utálja a mai autókat, egyik sem megbízható. Bezzeg a régiek! Műremek mindegyik! - Átviszem vacsorára, ígérem. Komolyan. - megadón felsóhajtok. Persze, hogy nem hagyhat ki egyetlen napot sem vele, ami szintén az én hibám. Mert ha a gyereknek lenne apja, akkor ő is elvihetné hozzá én meg mehetnék tovább a dolgomra.
Nagy nehezen lerakom és a tálcán lévő órára nézek. Sietnem kell. Nem szeretném..szóval nagyon nem szeretném, ha Ry egyedül ácsorogna az uszodánál. Bár megbeszéltük párszor, hogy nem mehet ki az épületből és inkább maradjon a portásnénivel beszélgetni. Felkapom a kulcsaimat és majdnem az ajtómban esik le, hogy talán nem mezítláb kellene menni. Visszasietek a magassarkúért. Azt nem mondom, hogy nem szeretem magamon, de nem örökké. Néha az én lábaim is szeretnek sóhajtozni. Kiosztom a távozós integetéseket, de még mindenki kap az asztalára egy listát, a saját listáját. - Holnap reggelig! - hagyom el az irodát és míg a mélygarázsban átkozódom a térerő miatt, igyekszem probléma mentesen kitolatni. Nem sikerül. Most tényleg mezítláb szállok ki és hagyom ott a nevem és az elérhetőségem a kocsin. Annyi iroda van itt, nem tudom vajon kihez tartozik. Mellékelek egy bocsánatkérést is. Remélem azért nem fogom telefonon hallgatni az ordítozását a tulajának.
Végre irányba állva elhagyom az épületet és már a virágossal csüngök a telefonon. - Frézia! Élő, Martha élő frézia legyen mindennek az alapja. Nem, hortenzia nem kell. És az ég szerelmére, valami színben hozzáillő szalag legyen, de ne giccseld el mint a múltkor. Várom a képet a próbadíszről. - ledobom a telefont is és zenét kapcsolok. Valami nosztalgikusan régi szól, ami felidéz számtalan füstös kocsmát és sok-sok alkoholt. Úristen, mintha ezer éve lett volna. Inkább kikapcsolom a rádiót. Lassan és tempósan csorgok a forgalomban, mígnem elérem az uszodát. 14:19. Késtem. Mezítláb rohanok be és a könnyező gyönyörű kisfiam látványa helyett azt látom, hogy nagyon jól elbeszélget és rajzol a portásnénivel. Mosolyogva nézem. Imádom nézni őt. Egyszerűen...tökéletes. - Ryan, kicsim. - szólítom meg óvatosan. Felnéz azzal a ragyogó kék szemével és mosolyogva integet. - Késtél, anya. De rajzoltam t-rexet. - és szedi is a cuccát. Leguggolok és megölelem amikor odaér. Leszámítva, hogy most enyhén klór illata van, alatta az én kicsikém bújik meg. - Átmegyünk a nagyihoz, csinált nekünk vacsorát! - mosolygok rá, ő elgondolkodva néz rám. Néha ijesztően okos. - És az ajándékom? Késtél! - felnevetek és megígérem neki. Ezt is. Mindent. Hisz az egyetlen és a legfontosabb. Most és mindig.