Szóval megérkeztem. Nagyon is ismerős volt a hely: ez kísértett álmaimban. Hogy rémálmaimban vagy vágyálmaimban? Azt nem tudom megmondani. Megnyomtam a csengőt. Már nincs visszaút. Nem voltam idegeskedős típus, de most gombócot éreztem a torkomban. Fogalmam sem volt, mit fogok mondani, ha kinyílik az ajtó, és ott áll majd velem szemben Raven. Talán egyszerűen az arcomba csapja az ajtót. Ez csúnyán hangzik, de azt hiszem, ez lenne a legjobb megoldása a helyzetnek. Gyorsan tisztázná a viszonyokat, én hazamennék Amelie-hez, túllendülnék ezen az incidensen és nagyjából minden rendeződne. Rápillantottam az órámra. 17:28. Fél hatra beszéltük meg a találkozót. Valójában már negyed órája bolyongtam a környéken, mert nem akartam túlzottan korán megérkezni hozzá. Az szakított ki a gondolataimból, hogy hirtelen kinyílt az ajtó. Ahogy megláttam a lány arcát, elemi erővel rontott rám a gondolat: hatalmas hibát követtem el azzal, hogy most itt vagyok. - Szia - törtem meg a másodperceken át húzódó csendet. - Drake vagyok, talán emlékszel rám. Drake Matthew Adams. Első találkozásunkkor Drake-ként mutatkoztam be neki. A mostani időpontot viszont Matthew Adams néven kértem. Nem voltam biztos benne, hogy akkor is fogad, ha tudja, ki vagyok. Valójában nem is azért hívtam fel, hogy párkapcsolati tanácsadásra jöjjek hozzá - mégis ki akar párkapcsolati tanácsadásra járni?! -, de ez volt az egyetlen épkézláb ötletem, amivel rá tudtam venni, hogy találkozzon velem. Eredetileg fogalmam sem volt a munkájáról, de a telefonban úgy mutatkozott be: "Halló, Raven McCoy, párterapeuta, miben segíthetek?", így adott volt a helyzet. Tulajdonképpen az ölembe hullott a lehetőség. Ha néha izgulok is valami miatt, és azt hiszem, hogy nem sikerülhet, az adott helyzetben valahogy mindig megnyugszom, és kivágom magam. Ez futott át most az agyamon, és ez a gondolat valahogy megnyugtatott. Végülis, mi múlik ezen a találkozón? Nem különösebben sok minden - vagy legalábbis igyekeztem ebbe a meggyőződésbe ringatni magam. Így tulajdonképpen nincs okom rá, hogy ideges legyek. Visszatért az arcomra a magabiztos mosoly, és nyugodt hangon folytattam. - A fél hatos időpontra jöttem, amit telefonon megbeszéltünk. Köszönöm, hogy fogadsz. - Ez a mondat feltételezte azt, hogy nem csapja rám az ajtót, hanem be fog hívni, és beszélgetünk egy órát, mint egy rendes terápián, rendes órabérért. Kiűztem a fejemből minden kétségemet és minden hiányos emlékfoszlányomat azzal kapcsolatban, hogy (valószínűleg) mi történt kettőnk közt. Ha magabiztosnak lát, az már fél siker. Magabiztos győzelem vagy magabiztos vereség, ezek között igazán nincs nagy különbség. De jelen helyzetben mit is nevezek győzelemnek, és mit vereségnek? Az volna a győzelem, hogy a nyakamba borul; vagy az, hogy közömbösen megbeszéljük a történteket; esetleg az, hogy úgy teszünk, mintha sosem láttuk volna egymást és beszélgetünk a terápia során valami egészen másról; vagy... nem is tudom.
Nagyot sóhajtva sétálok le a lépcsőn a laza, salátából és némi csirkehúsból álló vacsorám után a földszintre. Az utolsó vendégem érkezése előtt muszáj voltam harapni pár falatot, ugyanis sikerült olyan durván betáblázni a mai napomat, hogy nem volt időm még ebédelni se. A tény viszont, hogy még egy vendégem lesz, aztán végre lazíthatok kicsit, feldobja a hangulatom. Az irodaként kialakított helyiségbe lépve a naptáramhoz sétálok és megnézem, jól emlékszem-e az illető nevére és az időpontra. Matthew Adams, 17:30. Az órámra pillantok és, mivel van még tíz percem, meglocsolom a virágaimat és gyönyörködök kicsit a szépségükben, de szinte fél percenként az órámat lesem. A legtöbb ügyfelem pár perccel előbb szokott érkezni, Mr. Adams viszont úgy tűnik, nem akarja elsietni vagy talán meg sem jelenik. Egészen 17:28-ig tudok türelmesen várakozni, ekkor viszont elindulok az ajtóhoz és kinyitom, hogy szét nézzek odakint. Nem egyszer fordult már elő, hogy egy-egy ügyfél megtorpant a csengőt bámulva és azon kezdett gondolkozni, vajon megnyomja-e a gombot, vagy inkább sarkon forduljon és haza menjen? Sokan cikinek érzik, ha szerelmi ügyekben mástól kell segítséget kérni, pedig szerintem ez teljesen normális. Ugyanolyan, mint amikor pszichológushoz sétál el valaki tanácsért. Az ajtó kinyitását követően azonban megfordul a fejemben, hogy talán nekem is fel kellene keresnem egyet, ugyanis a nem régiben átvészelt csajos este vendégszereplője ácsorog odakint, akiről nem tudok semmi mást, csak annyit, hogy mellette ébredtem és rettentően szégyelltem magam. Lemeredve ácsorgok, miközben ő közli, hogy is történhetett, hogy nem számítottam az érkezésére: Drake Matthew Adams. Ez a becses neve, csak épp az elsőt elfelejtette közölni velem, amikor bejelentkezett. -Szia! Öhm... persze!- állok ott bambán bólogatva, miközben azon jár az agyam, hogy is ne emlékeznék rá? Hiszen az ominózus, rettentően gáz reggel után napokig gyötörtem magam miatta és megfogadtam, hogy soha de soha többé nem megyek el bulizni. -Ja, igen! Gyere csak be nyugodtan!- eresztek meg végül egy -szerintem- meglehetősen idióta mosolyt, miközben odébb állok, hogy be tudjon mellettem sétálni és persze nem szalasztom el a lehetőséget arra, hogy alaposan végig mérjem, ahogy legutóbb is tettem, mikor épp kifelé sétált az ajtómon. Istenem! Sose felejtem el azt a ciki reggelt. Legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót és úgy tettem volna, mint aki meghalt vagy nem is létezik, mikor felfedeztem, hogy mellettem fekszik. -Tessék. Erre.- intek az iroda ajtaja felé, majd megállok és megvárom, míg bemegy, végül egy nagy levegővétel után, amivel remélem sikerül az arcom vörösségét eltüntetni, én is követem. -Foglalj helyet, kérlek! Hozhatok előtte valamit? Kávét vagy üdítőt?- érzem, hogy szörnyen ég a fejem, de próbálok természetesen viselkedni, miközben a sarokban lévő asztal és a mellette álló hűtő irányába intek, de mégis, hogy a fenébe lehetnék természetes, mikor itt ácsorog az, akivel nemrégiben volt egy -asszem- kellemes éjszakám, amiből én, csak arra emlékszem, hogy iszonyatosan szexin táncoltunk, aztán képszakadás. Őszintén szólva ez a legcikibb az egészben, hogy nem emlékszek semmire, de tekintve, milyen vérmérsékletű tánc volt az, el tudom képzelni, hogyan fejeztük be az estét. Atyaég! Bárcsak emlékeznék rá...
Látszott rajta, hogy zavarban van, de még ezzel együtt is úgy tűnt, egészen lazán kezeli a helyzetet. Rámosolyogtam, majd beléptem a rendelőbe. Kellemes hangulatú helyiség volt, egy nagy kanapéval, két fotellel és egy íróasztallal. Az ablakban növények voltak, látszott rajtuk, hogy szépen gondozzák őket és jól érzik itt magukat. Szerettem volna én is olyan jól érezni magam itt, mint bármelyik szobanövény. - Szép kis rendelőd van, biztosan jó lehet itt dolgozni. Pláne, hogy itt van a lakásod alatt - jegyeztem meg mintegy mellékesen. Rövid megfontolás után az egyik fotelt választottam ki magamnak, és kényelmesen elhelyezkedtem. Egy gyors mozdulattal kivettem a zsebemből a telefonom, pénztárcám és kocsikulcsom, és leraktam az asztalra. Nem nagyzolni akartam a menő Chevroletem kulcsával, a drága telefonommal és a tömött tárcámmal, csak nem szerettem, ha bármi is a zsebemben van, amikor leülök. Megvártam, amíg Raven is leül, majd kérdés nélkül belekezdtem a mondanivalómba. Egyáltalán nem terveztem meg előre, mit fogok neki mondani, úgyhogy ez most egy spontán beszélgetés lesz. - Ezek szerint párkapcsolati terapeuta vagy, igaz? - tettem fel a költői kérdést, amire persze már tudtam a választ. - Ez remek, mert nekem most igencsak szükségem lenne néhány tanácsra. Szigorúan szakmai szemmel. - Tegyünk úgy, mintha a beszélgetés mellőzné az érzelmeket. Rövid szünetet tartottam, aztán lényegre törően megfogalmaztam a problémámat. - Három hét múlva lesz az esküvőm, de a legénybúcsúmon megismerkedtem egy lánnyal. - Ez a tény valószínűleg sokkolni fogja őt, mert nem hiszem, hogy tudta, hogy én voltam a vőlegény azon a legénybúcsún. Vagy talán azt sem tudja, hogy az egy legénybúcsú volt. Nem emlékszem, beszéltünk-e erről a tánc előtt. - Még el sem vettem a menyasszonyomat, de máris megcsaltam. - Ha ezt egy átlagos nőnek mondtam volna, biztosan az lett volna a válasz: "Ilyenek vagytok ti férfiak, nem tudjátok kordában tartani a vágyaitokat, szégyelld magad!" Raventől nem erre a válaszra számítottam, részben a szakmája miatt (biztosan találkozott már sokkal csúnyább esetekkel is), részben pedig azért, mert neki is jelentős szerepe volt ebben a történetben. - Mit mondanak a szakkönyvek, mi ilyenkor a teendő? - kérdeztem némi gúnnyal a hangomban, széles mosollyal, mintha nem bántanának annyira a történtek, mint valójában. Nyilván tudtam, hogy a helyzetemen nem szakkönyvek fognak segíteni. Pedig remek lenne kézhez kapni egy kidolgozott megoldást. De hát az élet nem ilyen.
Szavai hallatán magam is körbe pillantok a rendelőn és megpróbálom egy idegen szemével látni a helyet. Igyekszem otthonosan berendezni, ezért is vannak a virágok, hogy senki ne érezze itt magát feszélyezve. Ezek szerint, ha már megjegyzi, hogy jól néz ki a rendelő, talán sikerült elérnem a célt. -Köszönöm Mr. Adams-juuuuuuj, Miszteeeer? Ez nevetséges Raven...-Ez volt a legegyszerűbb megoldás, hiszen elég nagy ez a ház. Nekem az emelet bőven elég és valóban, így még arra sincs esélyem, hogy elkéssek a forgalom miatt.- mosolygok barátságosan, miközben igyekszem elvonatkoztatni a ténytől, miszerint nem rég emellett a pasi mellett ébredtem reggel. Bevallom, szakma ide vagy oda, eléggé frusztráló a jelenléte, hiszen megfordul a fejemben akaratlanul is, hogy miket gondolhat rólam. "A nagy párterapeuta, aki egyéjszakás kalandoknak hódol tök részegen" és hasonlók járnak a fejemben. -Igen, igyekszem segíteni mindenkinek, akinek gondja van a szerelmi életével. Szóval hallgatlak.- bólintok mosolyogva, közben egyre jobban furdal a kíváncsiság, hogy vajon miféle problémája lehet párkapcsolatok terén? Mármint, két lehetőség jöhet szóba: vagy az a baj, hogy nincs, vagy épp azzal van baj, ami van. Mikor megszólal, a barátságos mosoly fokozatosan olvad le az arcomról és vált az ábrázatom inkább olyanra, mint akivel most közölték, hogy a tökéletesnek hitt eredménye ellenére, megbukott a vizsgán. Nagy szemekkel pislogok az előttem ücsörgőre, majd egy hatalmas nyelés után felállok és elsétálok a hűtőhöz egy üveg vízért. Milliónyi gondolat cikázik végig az agyamon pár pillanat leforgása alatt. Többek között az is, hogy épp most derült ki, hogy durván szemen köptem saját magam. Olyan könnyedén dobtam ki ezek szerint nem rég az elveimet és a szakmám papírjait is, mintha szimpla papírzsebkendők lettek volna. Hiszen, nekem az lenne a dolgom, hogy rendbe tegyem a kapcsolatokat, összehozzak párokat... nem az, hogy velem csalja meg egy pasi a leendő feleségét. Egy nagy sóhaj kíséretében megtámaszkodom két karommal az üdítős asztalon, háttal Drakenek, és lehunyt szemmel hallgatom tovább. Bevallom, borzasztóan szégyellem magam és, csak az nyújt némi reménysugárt elkárhozott lelkemnek, hogy talán nem is történt semmi. Vagy igen? Talán, rá kellene kérdeznem, hátha Drake jobban képbe van, mint én. Gyanítom legalábbis, hogy rólam van szó. Én lennék az a lány, akivel megismerkedett és akivel megcsalta a menyasszonyát. -Drake, én...- fordulok felé egy nagy sóhajt követően, majd egy pillanatra lehunyom szemeim, hogy össze szedhessem a gondolataimat. Nem fogom most közölni vele, hogy semmire sem emlékszek. Gyanítom, úgyis megtörtént, amire gondolok. -Szentségit, a szakkönyvek kifejezetten tiltják, hogy a pácienssel kavarjon az ember. Bár, akkor még nem voltál az, de ez most lényegtelen...te voltál a vőlegény???- pillantok rá elképedve, szégyenkezve és hitetlenkedve. Nem lehet, hogy ezt tettem. Nem hiszem el, hogy berúgtam, pasiztam és ráadásul épp egy vőlegényt néztem ki magamnak. -Na jó. Igyekszem elvonatkoztatni ettől az egész őrülettől.- túrok a hajamba idegesen, miközben visszasétálok az asztalomhoz és leülök Drake-el szemben. -Ilyenkor az a teendő, hogy eldöntsd, képes vagy-e ezzel a titokkal élni az életed mellette, vagy inkább elmondod neki őszintén és felkészülsz a legrosszabbra? - ugyanazt mondom neki is, amit ilyenkor szoktam, és őszintén remélem, hogy nem szedtem szét egy egyébként tökéletesen összeillő párt. Vagyis, úgy sejtem, hogy azok, ha már az esküvő van kilátásban. Mindeközben persze továbbra is fogadkozok, hogy soha többé nem iszok egy korty alkoholt sem. -Igazság szerint az is meglehet, hogy ez amolyan kapuzárási pánik volt, hiszen hamarosan megnősülsz. Ilyenkor sokan csinálnak hasonlót a vetkőző lánnyal vagy egy idegennel, amit páran hajlandóak elnézni. Te ismered a párod, hogy milyen. Szerinted, hogyan reagálna, ha ezt elmondanád neki?- pillantok rá kíváncsian, de nekem ugye nem az a dolgom, hogy konkrétan megmondjam, hogyan döntsön. Szimplán fel kell hívnom a figyelmét a megfontolandó kérdésekre, hogy úgy hozhasson döntést, hogy mindent átlát teljesen.
- Egy üdítőt mégis elfogadok - szúrtam közbe, mintegy feszültségoldásként, gondtalannak tűnő kedves mosollyal. - Gyömbért szeretnék, ha van. Már éreztem, hogy nagyon jó döntés volt eljönnöm ide. Egyrészt, mert tisztázzuk ezt a helyzetet, másrészt pedig, mert Raven közben mégiscsak egy szakember, aki a jelek szerint nem utasítja el, hogy szakmailag is foglalkozzon a kérdéssel. Az első találkozásunkkor nem ismertük meg egymást úgy igazán, egészen pontosan annyit tudtunk meg egymásról, hogy őrülten szexin tudunk táncolni. Most viszont úgy éreztem, kezd kialakulni egy sokkal reálisabb képünk a másikról. Raven egyre szimpatikusabb volt nekem. Nem csak szép volt, de kedves és okos is. De nem azért vagyok itt, hogy megkedveljem - emlékeztettem magam. Csak tisztázni akarom a helyzetet, igen. És tanácsot kérni. - Igen, én voltam a vőlegény - mosolyogtam rá. Az arcom némi lemondást tükrözött, de mégis kedvesen és várakozásteljesen néztem rá. - Talán az lenne a legjobb, ha egy kicsit mesélnék magamról - dőltem hátra, átmenetileg kitérve a kérdései elől. Amik, megjegyzem, nagyon elgondolkodtatóak voltak. - Huszonhét éves vagyok. Gépészmérnökként végeztem, a General Motorsnál dolgozom. Négy éve vagyok együtt a barátnőmmel. Két éve tervezzük az esküvőt. Főleg ő - vallottam be. - Nagyon készül már rá. Hawaii-n lesz, ez volt a legnagyobb álma. - Itt egy kicsit elkalandoztak a gondolataim, és ezért szünetet tartottam. Most tudatosult bennem úgy igazán, hogy száz ember return repülőútját, szállását és étkezését fogjuk kifizetni, a szertartások költségei mellett. Egek. - Manhattenben lakunk - váltottam témát hirtelen. - Néha elmegyünk vacsorázni és hétvégente úszni járunk. - Fogalmam sem volt, hogy ezeket miért mondtam el, elvégre nem voltak annyira fontos dolgok. Kicsit átgondoltam a válaszokat Raven kérdéseire. - Ha elmondanám neki, ami köztünk történt, biztosan nem maradna velem - válaszoltam. - Vagyis... De. Velem maradna, mert általam érheti el az álmait, és ezt ő is tudja. De örök életünkre meg lenne rám sértődve, és mindig éreztetné velem, hogy nem érdemlem meg a megbocsátását. - Ezeket most olyan őszintén mondtam ki, ahogyan eddig még saját magamnak sem fogalmaztam meg. Amelie tényleg emiatt lenne velem? Csak azért, mert én biztosítom neki az utat minden álmához? Hawaii-i esküvő, otthonülős feleség, semmi munkakényszer, örök kényelem... Tényleg ennyit látna bennem? Ezek a kérdések eddig meg sem fogalmazódtak bennem. Mi változott meg, hogy most hirtelen megkérdőjelezem az irántam táplált érzéseit? Talán tévedek, de mi van, ha mégis ez az igazság? Egy olyan nő mellett akarom leélni az életemet, aki ha rám néz, a saját kényelmét látja? Valóban ez lenne Amelie, és én ezt eddig nem vettem volna észre? - Talán nekem kéne még most kilépnem ebből a kapcsolatból - vetettem fel hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül. - El kéne neki mondanom mindent, és lépni. Nem élhetem így le vele az életem. - Megvilágosult, mégis kérdő tekintettel néztem fel Ravenre, megerősítést vagy tiltakozást várva, vagy akármilyen reakciót. Ebben a pillanatban nagyon erősen éreztem, mit kéne tennem, de nem voltam benne biztos, hogy néhány óra múlva is ugyanezt fogom-e érezni, vagy épp az ellentétét.
A tökéletesen laza hozzáállásomból kissé kizökkent, mikor kedves mosollyal az arcán végül mégis kér üdítőt, de persze elsétálok a hűtőhöz, hogy végül odavigyek neki egy kis üveges gyömbért, majd leüljek az asztalom mögé, ami olyan most nekem, mint egy védőbástya. Mintha elbújhatnék mögé, holott ez hülyeség ugyebár, de mégis, valami pszichológus-erőt ad, hogy én itt ülök ő pedig ott. Segít úgy állni az egészhez, mintha teljesen idegenek lennénk egymásnak. Bár végtére is azok vagyunk, nem? Hiszen, csak annyit tudok róla, hogy őrülten jól táncol, nem horkol és pechemre, ő épp a vőlegény volt azon a legénybúcsún. Szívem szerint vállon veregetném magam, amiért totálisan beletenyereltem ebbe az egészbe, de inkább csak bambán ülök tovább. -Igen, az talán nem okoz gondot - bólintok, ahogy felveti az ötletet, hogy talán mesélhetne egy kicsit magáról és bár tudom, hogy nem lenne szabad, mégis azon kapom magam, hogy őrülten kíváncsi vagyok, mi több, érdekel, hogy kicsoda ő. -Ez remekül hangzik. Eddig úgy tűnik, hogy csodás életed lehet. Sokan irigyelhetnek.- eresztek meg egy szelíd mosolyt, közben azon töprengek, hány ilyen céltudatos, magabiztos, huszonhét éves pasi rohangálhat az utcán. Bár, az igazat megvallva a végén az a "főleg ő", kicsit azt sugallja, hogy talán mégsem lehet olyan csodás minden. Mikor végez a rövid bemutatkozással bólintok egyet és fel is karcolok pár infót a kis füzetkémbe, ami ezidáig az asztalon pihent. Be kell valljam, kicsit nagyobb kíváncsisággal hallgatom őt, mint eddig bárkit, hiszen elég nagy esély van rá, hogy már lefeküdtem vele. Csak nem árt, ha legalább egy picit megismerem, nem? Mikor a lényeges kérdéshez tér, homlokráncolva hallgatom. Nem az első, hanem az utána következő mondatai miatt, hiszen nem igazán jó, ha valaki így vélekedik a leendő menyasszonyáról. -Gondolod, hogy csupán ilyen indokok miatt nézné el a... botlásodat?- köszörülöm meg a torkom és érzem, hogy egy pillanatra elönti a pír az arcom.-Úgy értem, szerinted nem azért bocsájtana meg inkább, mert szeret?- pislogok rá kissé elképedve és hirtelen azon kapom magam, hogy már nem is érzem magam olyan rosszul amiatt, hogy sikerült egy vőlegényt az ágyamba rángatnom. Mármint, most se vagyok rá büszke, de nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán elégedett valamivel az életében. Tényleg ilyen lenne? Felmerül a lehetőség, hogy színt kell vallani a párjának arról, hogy megcsalta és ő úgy véli nem szakítana vele, mert túl jól él mellette? -Micsoda? Nem! Most csak... zaklatott vagy...vaaaaagy tanácstalan. Összezavart ez az egész, hidd el.- ötletelek, hiszen lehetetlen, hogy épp most döbbenjen rá, hogy nem boldog a menyasszonyával és nem akarja elvenni. Épp elég azzal a tudattal élnem, hogy velem csalta meg a párját nem még, hogy esetleg én indítottam be egy láncreakciót, ami miatt végül úgy dönt, hogy szakít vele. Nem nem nem. -Ne hamarkodj el semmilyen döntést. Inkább... mesélj az esküvőtökről! Biztosan nagyon szép lesz, igaz? Hawaii... gyönyörű hely lehet. Csupa romantika.- mosolygok szolidan, de valójában sík ideg vagyok. El kell terelnem a fifigyelmét az ötletről, miszerint lépnie kell, miután bevallja mi történt. Talán inkább azt kellett volna mondanom, hogy őrizze meg ezt a titkot örökre.
Szép próbálkozás volt a részéről, hogy ennyire tiltakozott, de most elindult bennem valami, és dörömböltek belülről a kitörni készülő érzéseim. A düh. A csalódottság. A kiábrándultság. Mindaz, ami eddig az elfojtás áldozatául esett. Hogy Amelie mennyire szeret, afelett a kérdés felett átsiklottam. Most hadd ne ezt próbáljam elemezni. - Meséljek az esküvőnkről? Oké. - szinte elnevettem magam. Kicsit gúnyosan, de valahogy mégis őszintén. - Tudod, hónapok óta nagyjából napi 12 órát kell az esküvőmről beszélgessek, különös, hogy még veled is ezt kell tegyem. Nos tudod - dőltem előre, egészen beleélve magam a mesélésbe -, száz embert fogunk elutaztatni Hawaii-ra, két napig etetni, elszállásolni és szórakoztatni. Mindezt a szüleim finanszírozzák, mert a barátnőm kikönyörögte tőlük ezt, élete legnagyobb álmát. Ők jó képet vágnak mindehhez, és nem szólnak bele semmibe. A menyasszonyommal folyamatosan arról kell beszéljek, mi hogyan lesz az esküvőnkön. Minden egészen pontosan le van már fixálva, a szalvéta színétől kezdve az utolsó lufi pontos helyéig, minden. Persze minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Én nem szólok bele, meg különben sem engedné. Minden úgy lesz, ahogy ő elképzelte. Nekem borzasztó mindegy, ki ki mellett fog ülni a szertartáson, vagy milyen betűtípussal lesz ráírva a nevünk az üdvözlőkártyákra... nem értem, mit lehet ezen ennyit rágódni. Én New York akármelyik szegletében, akármilyen kis lepukkant helyen is szívesen elvenném, tőlem lehetne a fogadás akármelyik kis nevenincs étteremben, de neki persze mindenből a tökéletes kell. A legtökéletesebb az egész világon. - Értetlenül megcsóváltam a fejem. Vajon ez minden nőre jellemző? Minden nő erre készül egész életében, hogy tökéletesre szervezze a (remélhetőleg egyetlen) házasságkötését? ... Gyanítottam, hogy igen. De sokaknak a kevésbé "tökéletes" is "tökéletes." Mondjuk New York legszebb parkja, legjobb étterme, és nem kell a világ végére elutazzanak ahhoz, hogy tökéletes legyen életük nagy napja. - Én túl akarok lenni ezen az egészen, nem szeretem ezt a felhajtást - vallottam be. - Alig várom, hogy letudjuk ezt, és végre visszatérjen az életünk a régi kerékvágásba. Azt már megszoktam. Furcsa, de nagyon hiányoznak az unalmas hétköznapok. Csak el akarom végre venni őt, és kész. - Megfogalmazódott bennem valami, amit nehezen tudtam csak körbeírni, de megpróbáltam megfogalmazni a lényegét. - Továbbra is el akarom venni őt, igen, de nem azt érzem, hogy valóban nagyon el akarnám venni. Csak tudom, hogy "én el akarom őt venni." Tehát nem aktívan akarom, csak tudom, hogy én valaha ezt akartam, és akkor nyilván most is ezt kell akarnom. - Reméltem, hogy sikerült érthetően megfogalmazzam az érzéseimet. Nagyon belejöttem ebbe a terápiásdiba. - De tudod, nem veszíthetem el őt. Nem miatta, hanem a fiunk miatt. Biztosan neki ítélnék a gyereket, mert ez manapság mindig így van, és én ezt nem bírnám. Tudom, hogy nem törődne Mattel, és beleőrülnék. Ez nem történhet meg. Egy ideig hallgattam, aztán pótcselekvésként beleittam a gyömbérbe. Kibámultam az ablakon. Már rég lehervadt az arcomról a gunyoros-játékos mosoly, és komoly kifejezés vette át a helyét. Kavarogtak bennem az érzések, a gondolataim is egymást kergették. Rendben van, hogy ezt most elmondtam egy terapeutának, de milyen szerepe is van ebben Ravennek? Már kár lenne tagadni, hogy ő indította el bennem ezt a folyamatot. Azt viszont még nem sikerült letisztázzam magamban, hogy kifejezetten az ő személye juttatott-e el idáig, vagy a véletlen műve volt, hogy pont ő kavarta fel bennem az állóvizet, és lehetett volna akárki más is, akit épp akkor arra vet a sors. Talán igaza volt a kapuzárási pánikkal kapcsolatban. - De tudod, szerintem nem lenne korrekt dolog, ha csak rólam beszélnénk. Mi a helyzet veled? Tudom, a praxisodban nem beszélsz magadról, a magánügyeidről, de úgy gondolom, hogy a mi beszélgetésünk most valamivel többről szól, mint az én párkapcsolatom. - Még ha ez nem is egészen szabályszerű és etikus a szakmája szempontjából, mégis azt vártam tőle, hogy legalább valami keveset megmutasson magából. Lelki értelemben. Nekem is járna, hogy jobban megismerjem egy kicsit.
Ahogy felhozom az esküvős témát kicsivel zaklatottabbá válik, és nem igazán tudom hirtelen, hogy ez miért van. Már-már kezdem úgy érezni, hogy talán valami olyan dologra kérdeztem rá, ami gyenge pont vagy ilyesmi, de nem sokkal később, a gunyoros nevetése után ki is derül, miért reagál úgy, ahogy: kicsit úgy tűnik, hogy ráerőltetik ezt az egész felhajtást. De miért is ne lenne felhajtás? Az ember szereti ezt a nagy eseményt úgy átélni, hogy az életre szóló élmény legyen, bár ez a férfiakra annyira nem igaz. Szerintem százból öt, amelyik világra szóló lakodalomról álmodik. -Tudod Drake, egy nő kislány korától kezdve erről álmodik, hogy egy szép napon megtalálja az igazit és egyetlen nap erejéig igazi hercegnő lehet. Persze, nem minden nő áll ehhez így, mert vannak, akik kifejezetten szolid esküvőről álmodoznak, de olyanok is vannak, akik minél nagyobb pompával szeretnék átélni ezt a napot. Nincs ezzel semmi baj, de azt viszont nem lenne szabad hagynod, hogy így kizárjanak belőle. Csak lenne neked is elképzelésed erről a napról, nem? Ötleted, terved vagy valami.- vonom meg a vállam tanácstalanul, hiszen fogalmam sincs, milyen esküvőre vágyhat egy pasi. Van, amelyik a kedvenc baseball csapata stadionja pázsitján szeretne házasodni, van, aki lovashintóban szeretne ücsörögni és még ki tudja, mi minden szerepel ezen a listán. Egy esküvő Hawaiin biztosan több ember tervei közt van, nem csak az ő menyasszonyáén, hiszen gyönyörű hely. -Érthető, hogy neked mindez csak felhajtás és felesleges nyűg, de hidd el, neki nagyon fontos.- mosolygok lágyan, még akkor is, ha valójában úgy gondolom, hogy ez a nő biztosan egy igazi hárpia lehet, ha ennyire nem hagyja, hogy Drake beleszóljon a dolgok menetébe. Én legalábbis, ha úgy alakul majd egy nap, hogy valakinek annyira elmegy az esze, hogy nem csak összejöjjön velem, de még feleségül is vegyen, biztosan meg fogom kérdezni minden apró részlettel kapcsolatban, hogy ő mit szeretne. Hiszen ez nem csak a menyasszony nagy napja, hanem a vőlegényé is. Ahogy hallgatom tovább, a homlokomon összeszaladnak a ráncok, hiszen épp azt pedzegeti, hogy el akarja venni, de ez nem olyan akarat, mint amilyennek lennie kellene. Értem én. A jegygyűrű egy ígéret. Egy "eskü", hogy "el foglak venni drágám", tehát az ember nehezen tud utána olyasmire gondolni, hogy talán mégsem veszi el feleségül azt, akinek az ujjára húzta ezt a becses ékszert. Az viszont nem mindegy, hogy valóban ez minden vágya-e az embernek, vagy már csak ez az ígéret teszi kötelezővé a dolgot. -Fel kell tenned magadnak a kérdést, hogy azért akarod-e elvenni, mert most már ezt illik tenned, vagy azért, mert szereted és nem tudod elképzelni nélküle a mindennapokat. Hiszen, onnantól kezdve férj és feleség vagytok és hidd el, hiába, hogy már előtte is együtt éltetek, mindent meg fog változtatni ez a két aprócska szó. Vagy csodálatos lesz kimondani és átélni, vagy maga lesz a pokol, ha utána kiderül, hogy mégsem ezt akarod. Le kell magaddal mindenképp tisztázni, de azt hiszem, ha már odáig eljutottál, hogy megkérted a kezét, te is tudod, hogy mit szeretnél, nem?- magyarázok nagy okosan, mintha lenne arról fogalmam, hogy milyen érzés lehet a nászéjszaka után úgy ébredni, hogy nem a pasim vagy a párom fekszik mellettem, hanem a férjem. Nem, ezt még nem tudom, de azt tudom, hogy sok párral beszélgettem már, és mind esküszik rá, hogy teljesen más érzés. Kisfiuk? Micsoda??? Gondolataimból fénysebességgel térek vissza, mikor meghallom ezt a szót. Gyerekük is van? Ha most nem a kényelmes székecskémben ülnék, tuti, hogy dobnék egy hátast. Bár, még így is benne van a pakliban, hogy beesek az asztal alá, így inkább, csak szolidan a vizemért nyúlok és kortyolok belőle párat. -Van egy közös gyereketek?- nyelek nagyot, még akkor is, ha épp az imént ittam egy keveset és érzem, hogy ismét visszatér az a kellemetlen érzés, hogy tönkre vágtam egy családot. Lefeküdtem ezzel a pasival, aki most teljesen össze van zavarodva és már azt sem tudja, hogy akarja-e igazán azt az esküvőt, holott van egy gyermekük is, akinek igazi családra van szüksége. Jó, lehet, hogy ez akkor is megtörtént volna, ha épp nem én lettem volna az, akivel egy ágyban feküdt nem rég, de akkor is! Kezdem magam igazán borzalmasan érezni. A fejemben olyasmi szavak jelennek meg, mint a "lotyó" és társai. Elhallgat és én se tudok mást tenni. Csendben ülök, bámulom az asztalomat és próbálom megemészteni a hallottakat. Gyereke is van és a legszebb az egészben, hogy így, hogy erről már tudok, egészen el tudom róla képzelni, milyen apuka lehet. Hiszen, az már kiderült, hogy Drake érzelmes típus. Nem véletlenül viseli most meg ennyire ez az egész herce-hurca. Ha nem lenne érzelmes, letojná az egészet. -Mármint, hogy én? Öhm...- pislogok ide-oda, mikor szóba hozza, hogy beszélhetnék egy kicsit magamról és lássuk be, az érvei igen helytállóak. Ha már volt egy kis kalandunk, talán nem ártana, ha mondanék magamról valamit, de mégis mit? Olyan unalmas vagyok, mint egy teknősbéka, bár azt nem tudnám megmondani, miért pont ez a szerencsétlen páncélos jutott eszembe. -Nekem nincs ilyen izgalmas életem, hidd el. Dolgozok, igyekszek segíteni mindenkinek és nagyjából ennyi. Van egy lökött húgom, akinek köszönhetem a múltkori brutális estémet és egy nagyon jó barátnőm, akinek néha én is el tudom mondani, mi nyomja a lelkemet. Nagyjából ennyi.- vonok vállat és, ahogy eszembe jut Lyn, hirtelen rájövök, mennyire azon kell most lennem, hogy Drake igenis feleségül vegye a párját. Annak a gyereknek szüksége van mind a két szülőjére, úgyhogy minél előbb fel kell nyissam Drake szemét. Még akkor is, ha egyre szimpatikusabb. -Nem voltam még menyasszony, és tekintve, hogy mások szerelmi életén segítek, egy darabig még tuti nem is leszek, így valójában személyes tapasztalattal nem tudok szolgálni, hogy segítsek eldönteni, mit kellene tenned. Azt tudom, hogy sok olyan párral találkoztam már, akik pár héttel a nagy nap előtt aggódni kezdtek. Én is berezelnék, ebben biztos vagyok.- kanyarodok vissza kicsit a témára, hogy lehetőleg ne én kerüljek a célkeresztbe, de úgy sejtem, ennyivel nem fog megelégedni. De mégis, mit mondhatnék még? Hogy az egyetlen boldogság számomra, ha esténként leülhetek egy doboz fagyival romantikus filmet nézni? Hogy mások életéből tanulok egyre többet a párkapcsolatokról, mert nekem nem volt már jó pár hónapja? Kinek van ideje a saját szerelmi életére, mikor tíz-húsz másikéval is foglalkozik? -Mesélj még a kisfiadról, kérlek.- terelem a témát inkább egy olyan dologra, ami úgy vélem, közel áll a szívéhez, hiszen ahogy az előbb beszélt Mattről, azt tudom feltételezni, hogy imádja és talán ő van vele több időt, mint a hölgyemény. Legalábbis abból, ahogy azt mondta, nem törődne vele Aimee, erre tudok következtetni.
Persze, gondoltam. Minden nő így képzeli el az esküvőjét. Én nem értem ezt a kényszeres felhajtást. Ebből csak stressz van, idegeskedés, veszekedés, és elveszik az egésznek a romantikája. Két hónap "esküvő" témájú vita után hogy tudna az ember boldogan és fülig szerelmesen odaállni az oltár elé, és örök hűséget és szerelmet fogadni, teljes szívéből? Én nem tudom ezt elképzelni. Mármint, ennek az őszinteségét. Egy őszinte "igen"-hez nekem egy békés kapcsolatra lenne szükségem, amit már rég megölt ez a stressz az esküvő körüli fejhajtással. Rögtön tudom a választ Raven kérdésére. - Én egy egyszerű, nyugodt és boldog esküvőt akarok. Amikor gondolunk egyet, mert nagyon szeretjük egymást, felhívjuk a családunkat meg néhány barátot, megmondjuk nekik hogy össze akarunk házasodni, és összeházasodunk. - Hosszan néztem Ravenre, és a tekintetem tisztán árulkodott róla, mennyire nem értem, ezt mások miért bonyolítják túl. - Egy pár mondatos szertartással összeadnak minket, aztán átjön hozzánk a nagyjából tizenöt vendég, zsúrszendvicseket eszünk pálcikákról (tudod, azokat a kis falatkákat), pezsgőzünk, beszélgetünk estig, aztán a vendégek szépen hazamennek, mi meg boldogan lefekszünk. - Számomra ez tökéletesnek hangzott. - Tényleg annyira borzasztó ezt elképzelni egy nőnek? - Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem. - Ehelyett a boldog és nyugalmas esküvő helyett mi azon fogunk pánikolni, hogy nem késik-e vajon a repülő, esetleg nem késte-e le valaki a járatot, minden rendben van-e a szobafoglalásokkal, megfelelő helyen lesz-e minden névkártya, meg fogja-e enni mindenki a tenger gyümölcseit, bírni fogja-e mindenki a meleget, nem lesz-e túl nagy szél ami nehezítené az óriássátor felépítését, megérkezik-e időben az összes kis légyfing méretű vacak dekoráció, és a többi... Miért kellenek ezek? - Bármennyire is próbáltam szavakba önteni az értetlenségemet, nem tudtam kifejezni annak a mértékét, milyen szinten érthetetlen számomra ez a sok pitiáner dolog, aminek ekkora feneket kerítünk. - Minden nő szép esküvőt akar, persze. Én nem akarom ráerőltetni azt sem, amit én akarnék legszívesebben. De legalább valami középutat ha tudtunk volna találni... De persze jött a szokásos: "Ebből nem engedek!" Innentől kezdve meg mondhattam bármit, az le se volt szarva. - Egészen beleéltem magam a mesélésbe. Csak úgy törtek ki belőlem a sérelmek, amiknek eddig szinte a létezéséről sem tudtam. Igen, ez jellemző rám. Egy darabig eltűrök mindent, bólogatok, nem szólok semmi rosszat, aztán egyszercsak elég lesz, és asztalt borítok. Egyre erősebben kezdtem érezni, hogy az életemnek ezen területén is el kell jöjjön ez a pillanat, amikor nem hagyom magam tovább. Nem feltétlen az esküvő részleteire gondoltam ezzel, hanem általánosságban a párkapcsolatomra. Ma este biztosan hatalmas veszekedés elébe nézünk. De nem úgy, ahogy szoktunk, most nem az lesz a vége, hogy grimaszolva hagyom az egészet, és elmegyek zuhanyozni, hanem addig fogok ordítani, amíg most az egyszer nem nekem lesz igazam. Nem vagyok híve ennek, nem szívesen csinálom, de elég volt már abból, hogy mindig én szívjak. Egyébként meg nevetséges dolog, hogy annak legyen "igaza", aki határozottabban bizonygatja a saját meggyőződését. Gyorsan ki is találtam, hogy Matet átviszem a szüleimhez rögtön azután, hogy hazaértem. Neki ezt nem szabad látnia és hallania. - Azért akarom elvenni, mert mióta terhes lett, folyton azt hallgatom tőle meg az egész családjától, hogy nekem ez a kötelességem. És nincs kedvem ezt tovább hallgatni. - Egek, ez milyen borzasztóan csúnyán hangzott! Mint valami istenkáromlás. - Mesélnek a hatalmas szerelemről persze, ami miatt összeházasodsz a pároddal, persze. De szerintem ez hülyeség. Azért jöttök össze, mert szerelmesek vagytok, eddig rendben van. Aztán vagy szakítotok, vagy nem, és ha nem, akkor megszokjátok hogy együtt vagytok, és elveszed. Azért, mert ezt teszik az emberek. Mindenki megházasodik, ez a társadalmi elvárás. - Régen én is hittem a sírig tartó szerelemben, én is azt kerestem. De mára ez már leegyszerűsödött egy mechanikus képletté, amiben a fő tényezők a külső elvárások és a megszokás. Ez olyan, mint az, hogy egy ideig hiszel a Mikulásban, utána pedig felnősz, és már nem. Raven a kisfiamról kérdezett. Róla sokkal szívesebben meséltem. Rögtön kisimultak az arcvonásaim, és észre sem vettem, de mosoly kúszott az arcomra. - Mat két éves. Már egész szépen beszél. Munka után minden nap játszom vele: várat építünk a kockákból, vagy autóversenyeset játszunk, vagy szerelünk valamit... Ezek a kedvencei. Aztán vacsorázunk (nagyon jó evő), jön a fürdetés, utána pedig mesélek neki. Hétvégente mindig lemegyek vele a játszótérre és az uszodába is, mindkét nap. Nagyon szereti a vizet. Persze még inkább csak pancsol benne, mint hogy ússzon, de mikor nagyobb lesz, meg fogom tanítani úszni. - Ezt nagyon lelkesen meséltem. Én is nagyon szerettem úszni. Az uszoda volt az egyetlen hely, ahová Amelie is jött velünk, oda mindig hármasban mentünk. Néha ő is vigyázott Matre, hogy úszhassak egy fél órát. - Nézd, mutatok róla képet! - A telefonomért nyúltam, és Raven felé nyújtottam, aki ugyan kicsit távolabb ült tőlem, de így is láthatta a háttérképemet. Az uszodában készült, én deréktól felfelé látszódtam, csurom vizesen, Mat pedig a nyakamban ült, és láthatóan rettenetesen örült épp valaminek. Ugyan végtelen hosszan tudtam beszélni a kisfiamról, most Ravenre figyeltem, mert az ő élete is egyre jobban érdekelt. Meg akartam ismerni. Nem sokat mondott magáról, és nem értem be ennyivel. - Mit szeretsz csinálni? Mi tesz boldoggá? Mi bosszant föl? - Nem faggattam, inkább csak segítő kérdéseket tettem föl neki. Érdekes, hogy pont a terapeutának esik nehezére, hogy magáról beszéljen. - Tényleg érdekel. Mert olyannak tűnsz - javíts ki, ha tévedek -, mint aki falat húz maga köré, és aki azon a falon kívül van, az nem nyerhet betekintést abba, ami belül, benned zajlik. Kicsit olyan ez a fal, mint az íróasztal, ami mögött ülsz. Hirtelen felálltam, és az íróasztalt megkerülve odaléptem hozzá. Egészen közel álltam meg hozzá, de nekem ez annyira nem tűnt föl. - Most már bent vagyok a falon belül, úgyhogy mesélj. - Bátorítóan rámosolyogtam. Nem tudom, mennyire tűnhetett ez neki tolakodónak, de reméltem, hogy nem fogja rossz néven venni, hanem azt szűri le, ami az igazság: hogy egyszerűen meg akarom ismerni.
Bolond lennék, ha a szavai hallatán nem méláznék el azon, mennyire örülnék, ha ilyesmi ötletekkel állna elő a pasim. Hiszen nehezen tudok elképzelni romantikusabbat annál, mint amit felvázolt nekem. Sok nő olyan esküvőre vágyik, mint Amelie, de szerintem jócskán vannak olyanok is, akik egyetértenek Drake-el. Az a nap nem a nagyzolásról, a fényűzésről és az aggódásról kell szóljon, hogy minden apróság jól alakul-e majd. Hiszen, a lényeg, hogy az a pár ember jelen legyen és kimondhassa a két szerelmes egymásnak, hogy "igen, akarom". Ennyi. Ugyanakkor érthető az is, ha valaki fényűzést szeretne, mivel ez élete legszebb napja, ami elvileg, csak egyszer fordul elő egy nő életében -bár, sajnos manapság ez egyre kevésbé igaz. Bár, személy szerint úgy érzem, ha az ember ennyire a tökéletességre törekszik, hogy kifelé mindenkinek azt mutassa "nézd, nekem ilyen tökéletes az életem", nem jelenti azt, hogy valóban az lesz. -Teljesen meg tudlak érteni, hogy így gondolod, hiszen a te verziód is lehet nagyon szép és ami még fontosabb, hogy irtó romantikus.- bólintok egyetértően, de persze próbálok pártatlan maradni, ugyanakkor tény, hogy úgy látom, Amelie talán tényleg meglehetősen anyagias. Hiszen, náluk avagy nálam jóval szegényebb emberek is kötnek házasságot, kevesebb pompával és őrülettel, ráadásul sokszor végül, talán még boldogabbak is, mint bárki más. -Nos, azt hiszem igen, az lett volna a jó, ha megpróbáljátok a kettőt kombinálni és azzal, hogy mindenre rábólintottál egy elég nagy lavinát indítottál el.- sandítok komolyan Drake-re, majd folytatom a mondandómat, ami talán meg fogja picit ijeszteni, de ez az igazság. -Azzal, hogy eddig körülbelül minden döntést rá hagytál és úgymond átadtad a gyeplőt, csupán annyit értél el, hogy innentől kezdve majd mindenben szeretné a saját akaratát érvényesíteni. Ha pedig netán mégis megmakacsolod majd magad és végre kiállsz a véleményed mellett, nem fogja érteni, hogy mi történt. Hiszen, egészen addig mindig az volt, amit ő akart...- húzom el a szám együttérző ábrázattal, mert bár tudom, hogy mindenki szeretne jót annak, akit szeret és igyekszik boldoggá tenni, ugyanakkor figyelnünk kell saját magunkra is. Nem hagyhatjuk, hogy végül a saját vágyainkat teljesen elnyomja a másik, mert végül azon kapjuk magunkat, hogy boldogtalanok vagyunk és utáljuk az életünket. Abban pedig, hogy Drake kezdi elérni ezt a szintet, akkor kezdek egyre biztosabb lenni, mikor a következő válaszát meghallom. Tessék. Megint valami olyasmi, amit mások erőszakolnak rá és, csak azért vállalja, mert kerülni akarja a konfliktust, pedig erre a lépésre saját magától kellene rászánnia magát csupa szerelemből. -Természetes, hogy nem marad meg örökké a rózsaszín köd érzése. Helyette átalakul barátsággá, szeretetté és tiszteletté. Bár, találkoztam már olyan nyugdíjas párokkal, akik esküdnek, hogy a mai napig szerelemből szeretik a másikat.- mosolyodok el, hiszen részemről még mindig jobb abban bízni, hogy megtalálhatja az ember tényleg az igazit, mint abban, hogy idővel az egész olyan lesz, mintha az ember egy szerződés feltételeit teljesítené. Vitatkozni viszont nem állhatok le vele, mert nem ezért van itt és persze nem is akarok. Elég egyértelmű lett már számomra, hogy ő most egyrészt ideges, izgul, talán fél is egy kicsit és teljesen bizonytalan. Ezért is döntök úgy végül, hogy inkább a fiáról kezdem kérdezgetni, mert látható, hogy a gyermekével kapcsolatban semmi kétsége nincs. Azt hiszem, ő az a fajta pasi lehet, aki igazi apuka típus. Hiszen lerí róla, hogy imádja a kisfiát és bármit megtenne azért, hogy boldog legyen. Épp ezért fontos tudnia, hogy ahhoz, hogy a gyermek boldog legyen, neki is annak kell lennie, mert a kis lurkók piszok érzékenyek a balhéra. -Nagyon édes a kisfiad. Nem csodálom, hogy imádod.- pillantok a képre, amit a telefonján mutat és egy pillanatra akaratlanul is bele gondolok, hogy nekem is valahol ott kellene járnom, ahol Drake. Tervezgetni az esküvőmet, vagy épp már túl lenni rajta és büszkén mutogatni a gyermekemről készült képeket.. nem pedig ülni a kis zugomban és mások élete miatt aggódni. Miután ilyen gondolatokból rángat vissza Drake a jelenbe, azt hiszem nem is csoda, hogy hirtelen nem nagyon tudom, mit is mondhatnék. Valahogy olyan semmilyennek érzem magam sokszor, annyira belelovalom magam a hozzám járó emberek életébe. Mintha nem is lenne sajátom, csak az övék. -Elég nehéz kérdések ezek így hirtelen.- nevetem el magam lányos zavaromban és azon agyalok, hogyan tereljem el a témát magamról, de kétlem, hogy egyszerűen megúszhatom ezt. Szavait hallgatva, kissé kezdem úgy érezni magam, mint egy sarokba szorított vad, akit most a vadász simán célba tud venni és elintézni. Ilyen még sosem fordult elő, hogy egy ügyfél azzal foglalkozott volna, ahogy itt ült, hogy vajon én milyen vagyok. -Azt hiszem, kissé felcserélődtek a szerepek...- túrok nevetve a hajamba, de a vigyor lelohad az arcomról, mikor elindul felém. Iyesmire se volt még példa, így most, csak sietve hátrébb gurulok a székemmel és értetlenül pislogok rá. Ha nem lennék jól nevelt nőszemély, tuti, hogy most csak annyit tudnék kinyögni: besz@rok. Ehelyett viszont inkább, csak nyelek egy nagyot és öasze szedem a gondolataim. -Nos... szeretem a munkámat, a lakásomat, az életemet. Boldoggá tesz, hogy tehetek valamit másokért és, az egyetlen dolog, ami bosszant az az, ha kudarcot vallok.- foglalom össze sietve a lényeget, még akkor is, ha mindez felszínesen hangzik, de mut tegyek? Nem tudok pikk-pakk megnyílni egy idegennek, főleg nem egy pasinak, akivel a jelek szerint már lefeküdtem. -Na jó. Ez nekem nem megy. Nem szoktam hozzá, hogy nekem tesznek fel ilyen kérdéseket.- túrok ismét idegesen a hajamba és inkább felállok, hogy ne érezzem magam ennyire ...alacsonyabbnak? De hát hiába álltam fel, ez nem segített sokat, mert így is magasabb nálam. Pech. -Hidd el, semmi érdekes nincs bennem. A lány, akire a múltkori buliról emlékszel, nem létezik. Csak egy görbe este és sok-sok ital támasztotta fel egy kis időre. Halál unalmas vagyok amúgy. De tényleg.- tárom szét a karjaimat tanácstalanul, mert hát tényleg nem tudok mit mondani neki. Így, itt legalábbis nem, ahol elvileg én lennék a terapeuta és cseppet sem tudok lazítani. De hát miket gondolok? Amúgy sem ez a dolgom? Egy vőlegénnyel ücsörgök/ácsorgok itt és nem azért gyűltünk ma itt össze, hogy még jobban összezavarjam azzal, hogy bele megyek ebbe a játékba. -Tényleg azért jöttél ide, mert segítség kell?- pillantok fel rá értetlenül, mert van egy olyan érzésem, hogy nem erről van szó. Hiszen, most nagyon úgy tűnik, hogy inkább talán meg akarta ismerni a nőt, aki mellett a múltkor ébredt.
Semmi jót nem ígértek a szavai azzal kapcsolatban, hogy végleg elvesztettem a gyeplőt Amelie-vel szemben. Jobban belegondolva, igaza volt. Túl régóta hagytam már, hogy mindent irányítson. Ez így nem mehet tovább, de borzasztóan nehéz lesz ennyi idő után bármin is változtatni. - Te milyen esküvőt szeretnél? - kérdeztem rá, pusztán azért, mert abban reménykedtem, merőben más tervekről fog beszámolni, mint a menyasszonyom. És ha ő kevésbé puccos esküvőről álmodik, az már egy bizonyíték, hogy nem minden nőnek vannak földtől elrugaszkodott elvárásai. - Mi az a pont, amikor szerinted egy ember biztos lehet benne, hogy el akarja hagyni a párját? Mit kell érezzen egészen pontosan? Hogy nincs kedve hazamenni hozzá este? Hogy nem érdekli, amit mesél neki? Hogy nem akar egy ágyban feküdni vele? Mi az, ami már biztos jel? - Eddig nem gondolkoztam rajta, hogy esetleg elhagyjam Amelie-t. De most valamiért fontolgatni kezdtem. Miért is vagyok vele? Mert már annyira megszoktam, hogy vele vagyok... Már el sem tudnék képzelni mást. De ez nem feltétlen jelenti azt, hogy nekem vele kéne leélnem az egész hátralévő életemet. Abban vizont biztos voltam, hogy Matet soha nem engedném el. Ha szakítanánk Amelie-vel, és bosszúból ki akarná sajátítani a gyereket, addig perelnék, amíg el nem érném, hogy velem élhessen. Eltiltani nem akarnám az anyjától, az nem vezetne sehová, biztosan rossz lenne neki. De ellenezném az előre beosztott, rendszeres láthatásokat. Ha Matnek hiányozna az anyja, elvinném hozzá, akármikor. De nem akarok egy ilyen kényszert neki, hogy minden második hétvégét az anyjával kelljen töltsön, akkor is, ha akkor ő éppen mást akarna csinálni. Ha viszont pont az ellentétes helyzet állna elő, és nagyon hiányolná az anyját, akár heti többször is láthatná. Nem akarom kisajátítani őt, de egyértelmű, hogy a két szülője közül én vagyok az, aki többet foglalkozik vele. Nem akarnám, hogy Amelie elhanyagolja. Azért lássuk be: kicsit morbid dolog ezen gondolkozni az esküvőm előtti hetekben. Talán ez az a bizonyos jel, ami azt mondja: nekem nem mellette van a helyem. Mikor Ravenhez léptem, úgy tűnt, kissé megijedt, és eléggé zavarba jött. Nekidőltem az íróasztala szélének. - Úgy látom, nem szeretsz magadról beszélni. Rendben, nem erőszak, nem akarlak faggatni. - Bátorítóan rámosolyogtam. - A lány a buliból márpedig létezik. Itt áll velem szemben, és próbál elrejtőzni a terapeuta énje mögé. Ez nekem szól? Kifejezetten azt nem akarod, hogy én megismerjelek, vagy mindenki elől rejtőzködsz? Mert ha csak velem nem akarsz beszélgetni, akkor fizetek és elmegyek. A kérdése nagyon is jogos volt. Persze hogy nem azért hívtam fel, mert tanácsot akartam kérni tőle a párkapcsolatom miatt... A szemébe néztem, és őszinte választ adtam a kérdésére. - A zsebemben találtam meg a telefonszámodat. Fogalmam sem volt róla, hogy mi a munkád, de mivel rögtön ezzel mutatkoztál be, elég kézenfekvő volt, hogy bejelentkezzek hozzád. - Azt már nem tettem hozzá, hogy eddig eszembe sem jutott volna felkeresni egy terapeutát, mert kuruzslásnak tartottam a munkájukat. - Találkozni akartam veled, meg akartalak ismerni. Ez az igazság. Kíváncsi voltam, ki az a lány valójában. Remélem, nem bántottalak meg ezzel. - Egyre inkább betolakodott a gondolataim közé az a bizonyos táncolós emlékkép. Sokáig kísérteni fog, az biztos... Úgy döntöttem, ha már iddáig jutottunk, egy kicsit még messzebbre merészkedem. - Ha van kedved, valamikor szívesen meginnék veled egy kávét. Semmi kötelezettség, csak mint két felnőtt ember, akiknek függőben lévő ügyük van egymással. - Mert én a mi kapcsolatunkra valahogy így tekintettem, hogy "függőben lévő ügyünk van egymással", bármit is jelentsen ez pontosan. Éreztem, hogy túlságosan behatoltam a privát szférájába ezzel az ajánlattal, de nem akartam úgy járni hozzá minden héten, mint egy terapeutához. Azaz... nem csak úgy akartam hozzá járni. Mert egyébként az is szerepelt a terveim között, hogy jövő héten is eljövök hozzá terápiára.
-Hogy én?- bukik ki belőlem a meglepett kérdés, mikor rákérdez, én milyen esküvőn szoktam törni a kis buksim. Itt kell eldöntenem, hogy picit Amelie védelmére kelek és előadom, hogy én is fényűzésre vágyom, vagy elérek némi szimpátiát Drake-nél azzal, hogy hasonló esküvőről mesélek neki, mint amit ő leírt az imént. -A tengerpart nálam is fontos helyszín, de ezen felül semmi extrára nem szoktam gondolni. Egy egyszerű görögös stílusú menyasszonyi ruha, pár vendég és a naplemente. Azt hiszem, ez sokkal meghittebb és romantikusabb, mint egy hatalmas part, amire rámegy az ember összes pénze, ráadásul nem győz mindenkire figyelni, hogy jól érzi-e magát. De ez persze nem azt jelenti, hogy az, amit a párod szeretne, nem lehet szép és jó. Mindannyian mást és mást akarunk.- vonok vállat mosolyogva, miután eldöntöttem, hogy nem fogok neki hazudni pusztán azért, hogy Amelie terve ne tűnjön olyan őrültnek. Szerintem is felesleges herce-hurca az egész, főleg, hogy nem kis násznépet akar hawaii-ra eljuttatni. Hiszen, ha csak pár emberről lenne szó, az még könnyebb lenne, de így... -Ezt mindenki maga kell eldöntse de, ha engem kérdezel, a legfőbb szempont itt az, hogy boldogok vagytok-e. Hiszen, ha már egyikőtök sem az, akkor semmi értelme az egésznek. Annak pedig végképp nem, hogy egy életre tönkre tegyétek egymást viszont, ha van még némi szerelem köztetek, akkor meg kell találni azt az utat, azt a hétköznapi menetrendet úgymond, ami mellett a legkevesebb vita van.- válaszolom nagy bölcsen, mert én így gondolom, de tapasztalatról nem nagyon tudok beszélni. Szerintem a szerelem avagy szeretet a legfontosabb. Ha az meg van még, akkor érdemes miért küzdeni. Ha viszont, már az sincs, akkor tényleg nincs értelme az egésznek, mikor egyik és másik is lehetne talán boldogabb valaki mással. És lássuk be, ki ne lenne boldog egy ilyen pasival, mint Drake? Szereti a gyerekét, dolgos, udvarias és kedves férfi. Mi kellhet ennél több? Azok alapján, amit eddig tudok róla, kezdem irigyelni ezt az Amelie-t, de persze szurkolok, hogy rendbe jöjjön a kapcsolatuk. Ha másért nem is, legalább a gyermekükért. -Nem, dehogy szól neked. Tudod... alapból nehezen beszélek az én dolgaimról, mivel nincsenek. Egyetlen jó barátnőm van, ő tud rólam mindent, de rajta kívül nem szoktam mással megosztani a dolgaimat. Megszoktam, hogy inkább én hallgatok másokat.- vonok vállat bocsánatkérő pillantással, hiszen ez nem Drake miatt van. Na jó, talán egy picit feszélyezve érzem magam a közelében, főleg így, hogy már itt ácsorog mellettem az íróasztal mögött, de könyörgöm... jó pasi és lefeküdtem vele. Hogy a fenébe ne érezném magam feszélyezve a közelségétől? Főleg úgy, hogy nem is emlékszek arra az éjszakára, pedig egyre inkább gondolom úgy, hogy érdemes lenne. Vagy csodálatos volt, vagy borzalmas tekintve, hogy mennyit ihattunk mindketten. -Azt a lány még én sem ismerem. Vagyis, valamikor régen ismertem, de manapság elég ritkán tartok ilyen "ereszd el a hajam" bulit. Annak viszont örülök, hogy felhívtál és eljöttél.- mosolyodok el őszintén, mert valóban jól esik. Így már kevésbé érzem úgy magam, mint egy szakadt kis "egyéjszakás", ugyanakkor lehet, hogy ez nem volt jó ötlet. Azok után, ami történt és úgy, hogy a párkapcsolata ilyen gyenge lábakon áll.... nem biztos, hogy jó, ha meg akar ismerni. Aztán megtörténik. Elhív egy kávéra, ami szerintem eléggé randi szagú, tekintve azt a "függő ügyes" megjegyzését, én pedig jó pár pillanatig csak bámulok az arcába. Soha nem történt még velem ilyen, hogy egy ügyfelem randira hív és nem is lenne szabad, hogy megtörténjen. Nekem arra kellene most rábeszélnem, hogy azon dolgozzon, hogy megjavuljon a párkapcsolata, nem pedig arra, hogy velem kávézgasson. De atyaég. Jóképű és rendes pasi. Miért kellett nekem pont egy ilyet kifogni? Miért nem lehet egy bunkó beképzelt tapló, aki, ha megkeresne, maximum sírva fakadnék és nem a gyönyörtől. -Oké. Rendben.- nyögöm ki végül pár bólintással megspékelve, de magam sem értem, miért ezt válaszoltam. Annyira hülye vagyok! -De szigorúan csak egy kávé, aztán én újra a terapeuta leszek te pedig az ügyfelem.- fűzöm hozzá mellékesen a lehető legnagyobb szigorral az arcomon, amire csak képes vagyok, de már most tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Semmiképp sem lesz az. -Holnap délután öttől ráérek, ha megfelel.- gondolom végig gyorsan, a másnapi teendőimet és azon az elven, miszerint "essünk túl rajta minél előbb", meg is mondom a legközelebbi időpontot.
Végiggondoltam mindazt, amit az elképzelt esküvőjéről mondott. Tengerpart. Na tessék, ő is utazni akar... Bár a tervének a többi része határozottan tetszett. Egyszerű, hangulatos, békés, romantikus. Rendben, akkor még a tengerpart is belefér, ha minden más ilyen egyszerű lesz. Bólintottam. - Ez tetszik. És beéred valami közelebbi tengerparttal, ugye? Ahová el lehet jutni fél napi kocsiúttal, vagy kevesebbel. - Bár jobban belegondolva, semmit nem nyerek azon, hogy megegyezünk, hogyan fűzhetők össze az esküvős elképzeléseink. Elvégre nekem egy másik nővel lesz most esküvőm, nemde? Vele kellett volna dűlőre jutnom. Még akkor is, ha már harsog a fejemben a vészcsengő, hogy meneküljek inkább. Hogy boldog vagyok-e Amelie mellett? Ez egy nagyon jó kérdés. Az igazság azonban ennél jóval összetettebb. - Boldog vagyok, igen. Viszont ehhez Amelie-nek nem sok köze van. - Alapvetően optimista ember voltam, mindig megláttam a jót a helyzetemben, és nem volt szokásom sajnálni magam. - Szeretem a munkám, jól élek, ott van nekem Mat, ezzel én boldog vagyok. Amelie nem sokat tesz hozzá már ehhez. Régen persze máshogy volt, de mostanában csak elvagyok mellette. Nem játszik túlzottan fontos szerepet az életemben, alig találkozunk. Szinte csak akkor vagyunk együtt, miközben alszunk. Meg persze hétvégén, de akkor is csak az uszodában. Mert szombaton egész délután a műkörmösnél ül, vagy a kozmetikusnál, vasárnap pedig fodrásznál van, minden héten. Meg aztán ott vannak a barátnői, mennek vásárolni, mozizni... Aztán mindig elmeséli hogy miket csináltak. Tudom, érdekelnie kéne, de megmondom őszintén, eszméletlenül hidegen hagy. Szerintem nekem ezekről nem kell tudnom. Nem érdekel, milyen bugyuta filmet néztek már megint és nem érdekel, melyik boltban épp mi volt akciós, vagy milyen új színei vannak a műkörmösnek, meg milyen pletykákat mesélt a fodrász, hidegen hagy. És szerintem nem én vagyok érdektelen, de egy férfinek ezekről miért kell tudnia? Mesélje el a pletykákat a barátnőinek, de ne nekem. - Megcsóváltam a fejem. - Csak ezekről lehet ve beszélgetni, meg persze az esküvőről. Az pedig még ezeknél is sokkal rosszabb. Akkor már inkább végighallgatom a dagadt főszereplő teljes életét a mittudoménmelyik filmből, csak az esküvőről ne kelljen beszéljek. - Az mindennél rosszabb téma volt. Fix veszekedést vetített előre. - Valójában most veled már több mindenről beszéltem, mint vele az előző fél évben. És sokkal jobban élveztem is - tettem hozzá. Bók volt? Lehet. Még egy szűk órát beszélgettem Ravennel, de valahogy úgy éreztem, nagyon sokat számít nekem ez a beszélgetés. Jó érzés volt, ahogy nézett rám, hallgatott, kérdéseket tett fel, nem vágott a szavamba és nem oktatott ki. Csak támogatott. Ilyen lenne egy ideális feleség, nem? Meg persze főz, mos, rendet rak, mosogat, vasal, takarít... Vagy legalább ezek közül néhányat megcsinál. Nem voltam kifejezetten konzervatív, már ami a nemi szerepeket illeti. Ha épp úgy alakult, minden további nélkül felporszívóztam, de alapvetően azért szerettem volna, hogy a feleségem vigye otthon a háztartást. Pont mint Amelie. Khm nem. Pont nem. Borzasztóan jól esett, hogy Raven azt mondta: örül neki, hogy felkerestem. Többet éreztem a szavai mögött puszta udvariasságnál. Aztán a kávézásba is beleegyezett... Ez remek. - A holnap öt óra teljesen jó - vágtam rá, bár fogalmam sem volt, terveztem-e akkorra programot. Ha igen, legfeljebb lemondom. Bár mit terveztem volna közvetlenül munka utánra? Biztosan semmit. - Akkor legyen így. Kapok egy alkalmat, hogy rendelőn kívül találkozzak veled, utána pedig visszatérünk a megszokott közegbe, és egy hét múlva jövök ugyanígy, mint ma. - Szívesen kértem volna időpontot rögtön holnaputánra, de mindenkinek jobb lesz ez így. Addigra megpróbálom tisztázni a dolgokat Amelie-vel, Ravennek pedig lesz ideje átgondolni a helyzetünket, ha akarja. Rápillantottam az órámra. Lassan elérkezett az elköszönés ideje. Rámosolyogtam Ravenre, majd visszasétáltam az asztalhoz, hogy újra magamhoz vegyem a zsebemből kirakott értékeket. Kivettem a tárcámból azt az összeget, amiben megállapodtunk a telefonban, és letettem az asztalra. Újra Raven felé fordultam. - Ideje indulnom. Nem kell kikísérned, kitalálok egyedül is. Szia. - Elköszönésként még rámosolyogtam, de összességében elég hirtelen távoztam, egyedül hagyva őt a gondolataival.
Beérem e közelebbi tengerparttal? Nem akarom jobbnak beállítani magam, mint Amelie, de tény, hogy az a nap, amikor az ember élete szerelmével egybe kelhet, nem arról kell szóljon, hogy minél drágább legyen ez az esemény, tehát, ha a helyzet úgy hozná, én még a tengerparthoz se ragaszkodnék. -Floridával megelégednék, de igazság szerint még egy szép tó stégjén is el tudom képzelni az esküvőmet. Talán, mutatnod kellett volna pár ilyen szolidabb helyet Amelienek, mert a divatlapokban úgyis csak Hawaii-t mutogatják.- azaz szegény lány nyilván gyerekkora óta az esküvő szó hallatán hawaii-ra, világra szóló lakodalomra és a legcsodálatosabb esküvői ruhára gondol. Az talán mindegy is, hogy ki áll mellette, csak biztosítsa számára ezt az esküvőt és a tökéletes életet. Drake szavait hallgatva megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon Amelie hogy válaszolna erre a kérdésre? Ő vajon boldog így? Hiszen, éreznie kellene, hogy valami nincs jól, hogy valami hiányzik. Vagy talán, az ő élete tökéletes attól, hogy fodrászhoz és manikűröshöz járhat? Nem vágyik arra, hogy este, amikor a párja hazaér, átölelje és megkérdezze "milyen napod volt, édesem?"' Vagy, hogy az ágyon összebújva együtt nevetgéljenek valami bugyuta vígjátékon? -Nem tudom elhinni, hogy tényleg ilyen a helyzet. Ezekről mindenképp meg kell próbálnotok beszélni.- lesek rá együttérzőn, mert van sejtésem róla, hogy is érezheti magát. Hiszen el van teljesen hanyagolva, ráadásul magányos is és azt hiszem, így nem is baj talán, hogy eljött ma ide. -Igyekszem segíteni, mint terapeuta, de valóban kellemes ez a beszélgetés még, ha inkább magánszemély jellegű is.- mosolyodok elel ahogy eszembe jut, mennyire nem szoktam másokkal a magánéletemről vagy az én elképzeléseimről beszélgetni. Hiszen nem azért szoktak ide jönni az emberek, hogy arról beszélgessünk, én mit szeretnék. Drake-et viszont érdekli. Talán ezért is megyek bele végül abba a találkozóba és, bár kikötéseim közt van, hogy szigorúan csak kávézás, mégis azon kapom magam, hogy izgatottan várom. Nem lesz ennek jó vége. Főleg, hogy közli, jövőhéten is jönni fog. -Rendben, beírlak jövő hétre is akkor erre az időpontra.- bólogatok miközben már jegyzem is fel magamnak, hogy Drake ismét jönni fog. Még mielőtt szólhatnék, hogy felejtse el a pénzt, már teszi is ki az asztalra, végül sietve közli, hogy távozik. -Minden jót, Drake! Szia!- lesek utána értetlenül, majd az iroda ablakához sétálok és azon keresztül figyelem, ahogy kocsiba ül és elmegy. Mibe keverted magad már megint, Raven?
Florida... Hát az sincs a szomszédban, mit ne mondjak. A tó már sokkal jobban tetszik. Egyrészt, mert sokkal közelebb áll az én elképzeléseimhez, másrészt pedig, és az a fontosabb, ez Raven részéről egy kompromisszum. Tehát nem ragaszkodik kötélszakadtáig az eredeti elképzeléseihez, hanem lehet vele arany középutat találni. Egy kapcsolatban ennek annyira örülnék, hogy simán beleegyeznék Floridába, hiszen látom, hogy ő is hajlandó engedni, tehát engedek én is. Vele sokkal könnyebb lenne dűlőre jutni, mint Amelie-vel. De ez annyira nem meglepő: nagyjából bárkivel könnyebb lenne, mint Amelie-vel, akinek aztán ajánlgathattam bármilyen csodás-gyönyörű-lélegzetelállító helyet, neki akkor is csak Hawaii kellett. Amit egyszer kitalált magának, az úgy is kellett legyen. Nem volt képes elfogadni, hogy nem lenne kevesebb attól, ha nem pont Hawaii-n tartanánk az esküvőnket. Rámosolyogtam Ravenre. Sokat segített nekem. Talán életem tévedésétől mentett meg az a ferde éjszaka, na meg a következménye: ez a beszélgetés. De ha már a következményeknél tartunk... Vajon védekeztünk? Mert őszintén szólva a legkevésbé sem voltam biztos benne. Nálam tutira nem volt gumi, nincs soha, Amelie tablettát szed... Úgyhogy vagy Raven észnél volt, vagy nem... Csak remélni mertem, hogy igen. Minthogy semmi emlékem nincs az este alakulásáról, talán meg kéne kérdezzem. Holnap megteszem. Még arra is van nagyjából 1% esély, hogy nem is történt köztünk semmi, csak hullarészegen beestünk az ágyba, és aludtunk. Valahogy ki kell puhatoljam, ő biztosan többre emlékszik, mint én. De hogy lehet ezt úgy megkérdezni, hogy ne legyen bántó?... Kiléptem Raven rendelőjének az ajtaján, és nem néztem vissza. Sietős léptekkel mentem oda a kocsimhoz, és beültem, anélkül, hogy egyszer is felpillantottam volna. Pedig biztos voltam benne, hogy Raven figyeli, ahogy beindítom a sötétkék Chevrolet-t és lendületesen kifordulok vele az utcából. Mit nézhetett? Engem? A kocsit? A hátsó ülésen a gyerekülést? Egy férfi biztosan a kocsit nézte volna, szakavatott szemekkel, fülelt volna a hangjára, megállapította volna róla hogy hány köbcentis, milyen évjáratú, milyen kivitel, de egy nő? Fogalmam sem volt, egy nő mit figyelhet. Valószínűleg nem ezeket. A gondolataim már egészen máshol jártak: az aktuális teendőim körül forogtak. Felveszem Matet, átviszem a szüleimhez, ott megvacsorázunk, aztán hazamegyek, és valószínűleg éjszakába nyúló balhé elé nézek. Bármi lesz is a vége, én holnap reggel ugyanúgy elindulok majd dolgozni, és csak az lesz különleges a napomban, hogy délután találkozni fogok Ravennel. Mert Raven egy különleges lány.
Kezdőlap
