A spanyol bikaviadal a világ egyik legősibb, máig fennmaradt szokása és látványossága. Valóságos rituálé, vallási szertartás, amelynek a végén feláldoznak egy istent, legyen akár két-, akár négy lábon járó. Sokan imádják, sokan támadják, de jelenlétét nem lehet eltörölni a földről, mintha soha nem is létezett volna. Annak pedig, hogy ennek a veszélyes, halálos táncnak az egyik szereplője egy hímnemű, párosujjú patás, végtelenül egyszerű, de valójában nagyon is nyomós oka van. Nem a tűhegyes szarvakon alapuló, matadort ellepő adrenalinlöket a magyarázat, és nem is az ötszáz kilós tömeg, amely minden mozdulatra azt a képzetet kelti a nézőben, hogy az állat vállai alatt egy-egy öt kilós görögdinnye bújik meg. A valódi magyarázat nem más, mint a tesztoszteron. Ezeket a bikákat sosem engedik nőstények közelébe - kivéve természetesen azon ritka példányokat, amiknek a vérvonalát alkalmasnak tartják tenyésztésre - így a ki nem élt nemi vágyaik idővel teljesen az agyukra mennek. Mire eljutnak az arénáig, már olyan szinten be vannak gőzölve, hogy válogatás nélkül ellenfelet, vagy ellenséget látnának még egy hangyában is. Ezt teszi a ki nem élt erotika, és ezt tenné bármely biológiai életformával is.
Ilyen téren mi emberek a kiváltságosak közé tartozunk, mert mind alkalmunk, mind lehetőségünk is megvan kiélni ezen késztetéseinket. Nekem például személyes meggyőződésem, hogy éppen ezért hozták létre a házasság intézményét, akik pedig ehhez nem éreznek kedvet, még mindig találhatnak szórakozást akár alkalmi barátnőkben, akár olyan lányok társaságában, akik arra tették fel az életüket, hogy meglehetősen becsülendő, emberbaráti érzéseik által vezérelve megmentsék a társadalom hímnemű tagjait a tesztoszterontombolás agyat elhomályosító hatásaitól. A köznyelv nemes egyszerűséggel kurváknak, talán kissé finomabban prostiknak hívja őket, én meg Teréz anyáknak. Már csak ezen okból kifolyólag is megérdemlik a felmagasztalást, nem?
Black Flamingo. Nem rossz hírű hely, kultúráltnak, színvonalasnak is lehet mondani, bár eddig mindössze a hírét hallottam, személyesen sosem látogattam meg az élvezetek házát. A lányok itt legalább nem az út szélén, a szemétégető mellett kelletik magukat, igaz nem is olyan, mint Dubaj-ban henteregni egy sejkkel óránként mocskosul sokért. A diszkréciót garantálják, és a bejáratnál álló biztonságiak sem bámulják meg úgy az embert, mint John Mclain-t a hiperpigmentált lakosság tagjai szendvicsembernek öltözve a gettó utcáin.
Noha roppant csábító a gondolat és a lehetőség, most mégsem a könnyed szórakozás kedvéért vettem ma errefelé az irányt. Néhány napja érkeztem haza Franciaországból, és volt lehetőségem kihasználni Párizs mind kulinális élményeit, mind a Place Pigalle nyújtotta módfelett kielégítő szórakozásokat. A pénz viszont az én életemben is nagy úr, és noha nem szokásom kontinenseken átívelő feladatok elvállalása, ez alkalommal olyan busás fizetség lett meglengetve lelki szemeim előtt, amire maximum egy távol-keleti aszkéta szerzetes mondhatott volna nemet, a legnagyobb önzetlenségi rohama kellős közepén.



- Nos, Mr. Richter, mit szól az ajánlatomhoz? - csendesen érkezik a kérdés, mégis erős határozottság rejlik benne. Olyan ember határozottsága, aki hozzá van szokva, hogy soha, vagy csak nagyon ritkán merészelnek ellentmondani neki.
- Csak egyet nem értek - koppantom le a poharamat a dohányzóasztalra, miután felhajtom belőle az utolsó korty italt is, és ráemelem a szemem az ablaknál álló alakra, akinek mindössze a hátát látom, és az is szinte sötétségbe burkolózik a lakosztályban uralkodó félhomálynak köszönhetően. - Miért éppen én?
- Sorolhatom az indokaimat, Mr. Richter. Mert ön amerikai, aki ismeri New York-ot, és fogadok hogy rengeteg helyen képes információra, vagy akár informátorra bukkanni. Másrészt mert biztosra veszem, hogy amit én ajánlok önnek a munkája ellentételezéseképpen, nem adódik minden nap az életében. Harmadrészt pedig mert hallottam a hírét, és tudom, hogy... nos, finoman fogalmazva sem mindig barátja a törvényességnek - fordul felém a házigazdám, és mosoly fut az arcára: olyan mosoly, amitől az összes szőr égnek áll rajtam. Joker maximum kisinas lehet a pasas mellett. - Szavamat adom rá, hogy amennyiben igent mond, a legkevésbé sem fogja a döntését megbánni. Nemleges válasz esetén ezt már nem garantálhatom. Az öné a választás. De most azonnal választ várok.



Tompák a fények amikor belépek, és körbehordozom pillantásom a termen. Az első benyomásom egyetlen szóban leírható: meghitt, ami kissé meglepő a helyiség rendeltetését illetően. A hátsó traktusban impozáns bárpult foglal helyet, asztalok és kényelmes székek, kanapék alkotják a berendezést, lágy zene szól. Úgy gondolom ez a rész az ismerkedésé, az egymásra hangolódásé: a sarokban felfelé, az emeletre vezető lépcső pedig alighanem már a beteljesüléshez vezető magaslat, egészen a mennyországba.
Megállok a bársony tapétával borított fal mellett, vállammal hanyagul nekidőlve zsebre vágom a kezeimet, és figyelem a beszélgető, iszogató, ide-oda sétáló, vagy társaságban lévő nőket. Beindítom a scannert mint a Terminátor, próbálom megtalálni pillantásommal azt a bizonyosat, azt az egyet. Közben azon igykeszem, hogy a szemmel látható bájak özöne ne zökkentsen ki a munkából és ne vonja el a figyelmemet, ergo jobb híján azon morfondírozom, mi a fészkes fenétől fekete egy istenverte flamingó? Valami genetikai mutáció miatt, vagy ez talán amolyan metafora lehet, amely tükrözi a hely romlott erkölcseit?  
Vörös hajzuhatag libben elém és töri meg a koncentrációmat, természetesen tartozik is valaki hozzá. A hajszínével tökéletesen harmonizáló selyemköntöst visel, olyan átlátszót mint egy pókháló, perfektül látni alatta a melltartó és alig-csipke-csoda alsónemű kombót. Arca fiatal, szép, még nem hagyott rajta letörlhetetlen nyomot a lelket emésztő munkája.
- Helló szépfiú - villant felém egy olyan mosolyt, amely láttan biztos vagyok benne, hogy a fogsor egy szakember munkája. - Percek óta figyellek a terem végéből.
- Akkor a helyedben én visszamennék, és figyelnék tovább - válaszolom, szintén mosolyogva, hogy elvegyem kissé a visszautasítás nyersességét. Nulla sikerrel: gyilkos pillantás után a vörös démon sarkon fordul, és úgy vonul el, hogy szerintem fejben éppen a Kínzások és kivégzések című könyv oldalait lapozza végig.
Nem foglalkozom vele túl sokáig, mert ebben a pillanatban a bárpult mellett feltűnik valaki, akinek az arcát eddig még csak fényképről ismerem, igaz onnan minden egyes vonását. Láthatóan - még - nincs társasága, ideje hát gondoskodnom róla, hogy ne is legyen. Vagyis egész pontosabb, rajtam kívül más ne legyen.
Apró mozdulattal ellököm magam a faltól, még mielőtt teljesen összeforrnék vele, lassú de határozott léptekkel odasétálok a lányhoz, delikvenshez, alanyhoz, áldozathoz, nevezzük bárhogy, a lényeg ugyanaz. A közelébe kell férkőznöm, akár így, akár úgy, de bármi áron.
- Szia - támaszkodom meg néhány másodpercig a pult idő ette fáján, majd nemes egyszerűséggel leereszkedem az egyik gólyalábú székre. A bugyiszaggatóként aposztrofált vigyorom ott ül az arcomon, még csak nem is esik nehezemre, és a legkevésbé sem játszom meg. Egy szemrevaló nő társaságában erre soha nincs szükségem. - Nem tudom, máskor is viszonylag gyér-e a forgalom, de az meglep, hogy az összes közül a legszebb lány magányosan üldögél itt. Bár per pillanat azt mondhatom, szerencsémre. Remélem nincs kifogásod a társaságom ellen. Amennyiben nincs, mit szólnál kezdetnek egy italhoz? - intek fejemmel a bár választéka felé. Nekem is jólesne egy whisky, és ki tudja, némi folyadékneművel a szervezetében a hölgy is közlékenyebb lenne és megkönnyítené mindkettőnk dolgát.

Nem tagadom, fiatalabb koromban viszonylag sűrűn megfordultam efféle helyeken, mint a Black Flamingó bár. Oké, kezdjük kissé előbbről: azzal kezdődött, hogy megnősültem. Ez most így nyilván nem túl érthető, de mindjárt elmagyarázom. Azt mondják, a szerelem egyszerre teszi az embert vakká, meg hülyévé, hát tanúsítom, hogy ez teljesen igaz, velem is pontosan ez történt. Hogy mit láttam abban a nőben, ma már akkor sem tudnám megmondani, ha pisztolyt nyomnának a homlokomnak. Három év után egyszer csak rányílt a szemem az igazságra: a nő frigid volt, mint egy zacskó fagyasztott paraj, a fején olyan entitás foglalt helyet frizura gyanánt, ami erőteljesen emlékeztetett az Addams family Hogyishívják kuzinjára, esküszöm azt vártam mikor kel önálló életre meg akaratra, és mindehhez bármelyik déli rednecket képes lett volna az asztal alá inni méghozzá nélkül, hogy artikulációs problémái támadtak volna. Nem állítom, hogy én viselkedésem bármikor is vetekedhetett volna a szentekével, vagy hogy hozzám képest a pápa maga lenne Ozzy Osbourne, előfordult hogy én is beálltam mint a U2 a Wembley arénában, de ez már nekem is sok volt. Szóval elváltam, és azóta sem hoztam meg olyan elmebeteg őrültségeket, mint az újranősülés. Akadt persze néhány hosszabb-rövidebb (főképp rövidebb) ideig tartó kapcsolatom, de amikor az sem volt, de a test meg a két lábam között fészkelő legkedvesebb haverom megkövetelte a magáét, hát fizettem a szexért. Végülis nem sokban tér ez el egy étteremtől: bemész, választasz az étlapról, fizetsz és távozol. Sőt, ha jobban megnézzük, az étterem is hússal dolgozik, meg azok a klubok is, ahol szerelmi szabadfoglalkozású hölgyek árulják bájaikat. Azóta eltelt már jónéhány év, megkomolyodtam - fogjuk rá - és megváltoztak a prioritások, továbbá mint a jó bor, én is a korral leszek egyre jobb, szóval ma már nem kell efféle eszközökhöz folyamodnom néhány kósza numera érdekében. De az ember nem felejt, szóval tudom, mi a menetrend, és ez eléggé megkönnyíti a dolgomat ahhoz, hogy gyanút fel nem keltő módon a közelébe jussak a kiszemeltnek.
Sikerrel is járok, alighogy a szőke hajzuhatag tulajdonosa felbukkan a pult mellett rárepülök, mintha csak a bár legvadítóbb nőjére vártam volna eddig. Mondjuk azt azért el kell ismerni, hogy ez meg is állja a helyét. Nyilván, ahogy minden munkahelyen, itt is vannak alapelvárások, csak itt nem a számítógépes vagy könyvelési ismeretek a kritériumok, hanem a bomba alak, kis intelligencia, meg persze nagyfokú gátlástalanság, de az tagadhatatlan tény, hogy a sok top tizes, és megfelelő helyen gömbölyű nő között Miss Sutherland magasan veri a lécet.
Megszólítom, felém fordul és végigmér. Alighanem megüthetem nála az alapelvárást, mert negédesen elmosolyogja magát, és egy olyan mondatot pottyant ki magából, amitől képtelen vagyok visszafogni a nevetést.
- Igen, sejtem - jegyzem meg még mindig vigyorogva, de gúny nélkül, igazából tényleg mulattat a dolog. Ha most belelátnék a fejébe, hogy kire-mire is várt vagy vágyott pontosan, akkor valószínűleg azt látnám válasz gyanánt, hogy egy nyugis éjszakára, amikor nem kell széttenie a lábait senkinek. Ez a "rád vártam" mondat kb annyira lehet őszinte, mint amikor az elképesztően csúnya csecsemő szüleinek azt mondják, hogy milyen szép a gyerek. Ettől függetlenül nem pattint le, elfogadja a meghívásomat, bár magamban kissé bosszankodom, amikor alkoholmentes piát kér. Helyesebben egy kólát. Ezzel öntudatlanul is megtorpedózza a tervemet - vagy talán nagyon is tudatosan? Nem tudom most valamiféle munkahelyi szabálynak tesz-e éppen eleget, vagy Miss Sutherland fejében több a sütnivaló, mint elsőre sejtettem volna. Az igazság az, hogy ez a verzió jobban tetszik. Mondtam már, hogy kedvelem a kihívásokat?
- Nekem egy sört legyen szives - adom le a rendelésemet, megvárom amíg szisszen a kupak, és kézbe fogom az üveget, amelynek oldalán lágyan gyöngyözik végig a hűtés okozta párolgás. - Nos, szívesen beszélgetnék veled kissé meghittebben - fordítom vissza a figyelmem Miss Sutherland felé, egy pillanatra a boxra nézve, amerre könnyedén odalegyint. - De gondolod, hogy itt olyan könnyen lehet? - érdeklődöm, mert minden asztal és box mellett jönnek-mennek az emberek, ráadásul a nem túl hangosan, de mégiscsak szóló zene sem teszi könnyebbé a helyzetet.
- Ami engem illet, szívesebben választanám a beszélgetés helyszínéül valamelyik privát szobát - kortyolok bele a sörbe. - Csak beszélgetésre gondolok - hunyorítok rá, majd cinkosan közelebb hajolok. - Tudod, néha mindenkinek kell egy kis lelkizés. Nekem nem nagyon van kivel dumálnom. És oké, nem az a munkád, hogy társalkodónő légy, de... - vonok vállat - így is kifizetlek. Bőkezűen - na ja, a megbízóm állja a költségeket, ergo részemről ez nem áldozathozatal. - Mindketten jól járunk. És hogy lépünk-e tovább egy egyszerű beszélgetésnél,  az majd a körülmények függvénye lesz. Meg a te döntésed - koppantom le a sört a bárpultra. - Nos, van kedved feljönni velem?