Egy dolog legalább mindenhol egyforma: a kávé. A kis városfelfedező túrámon meg naná, hogy bemegyek valahova meginni egy latte macchiato-t, mert akkor talán nem leszek elég fáradt az eltévedéshez, na meg persze rajzolgatni is kávé mellett a legjobb. Remélem itt se néznek majd ki a helyről, ha nekiállok rajzolgatni a füzetembe, miközben kávézok... Ráadásul most itt vannak ezek a fura fekete-fehér hallucinációk vagy mik, lehet meg kéne nézetnem a szememet valami orvossal, ki tudja, még a végén megvakulok vagy mit tudom én, talán a baleset miatt van az egész, nem vették ott észre a dokik, hogy gáz van, vagy nem is tudom... A lényeg az, hogy muszáj lerajzolnom őket, annyira késztetésem van erre, mintha kötelező lenne, pedig nem az. Végre meglátok egy ismerős feliratot, így hát arra veszem az irányt, átmegyek a zebrán és boldogan nyitok be az oly ismerős illatokat árasztó üzletbe. Oké, tudom, hogy a Starbucks népszerű meg minden, de gőzöm sem volt róla, hogy itt ennyire tele szokott lenni, bezzeg nálunk nem így ment, mindig volt hely, ha éppen arra jártunk. De ha már itt vagyok, akkor iszok egyet a szokásos sütőtök ízű lattéból a sima helyett és leülök valaki mellé. Talán az illető lesz olyan kedves, hogy nem küld el a búsba. Beállok a sorba, közben üres helyet keresgélek és ki is szúrok egyet egy csinos, vörös hajú lány mellett. Talán kedves, de az is lehet, hogy nem, semmit sem tudhatok előre, így kivárom a soromat, leadom a rendelésemet és megvárom az italomat, aztán, amint ezzel meg is vagyok, elindulok az említett asztalhoz és annak vendégéhez. - Szia! Bocsánat, leülhetek ide? Nem zavarlak? - kérdezem tőle udvariasan, s ha igent mond, akkor helyet is foglalok, ha pedig nem, akkor tanácstalanul álldogálok mellette másik hely után kutatva.
Kezdőlap
||
redit
