Három félrecsúszott Tinder randi után azt gondolná az ember, hogy élni sincs kedve, főleg, ha mind ez két nap leforgása alatt történik.

Egyes számú eset: a lány, aki szerint a Föld sombrero alakú.
Vegyünk egy sármos, húsz éves srácot, aki másra se vágyik, mint hogy megtalálja végre a megfelelő lányt két hónap cölibátus után, és vegyünk egy csajt, aki jobbra húzta Tinderen, de a chaten még nem derült ki róla, hogy teljesen elmentek neki otthonról. Ezt hívják világégésnek. Ennek a bizonyos randinak három fő pontja volt, a remény, a kétely és legvégül az összeomlás. Mikor megérkezett, szinte biztos voltam benne, hogy kifogtam az aranytojást tojó tyúkot, aztán mikor beszélni kezdett, elvetettem az ilyen merész elképzeléseim. Valami komolyan elcsúszhatott a lányban, ez akkor lett teljesen nyilvánvaló, mikor valami szektába akart beszervezni, és arról beszélt, hogy a Föld valójában sombrero formájú. Ezekben a kritikus helyzetekben kell tudni kihátrálni a szituációkból. Azaz a kutyám, amire mindig is vágytam, haldokolni kezdett, és rohantam megmenteni az életét, mert ha ő egy sombreron él, akkor én lehetek még sámán, aki feléleszti a félig halott dögöt.

Kettes számú eset: a lány, aki párjával érkezett, mert egy harmadik félt keresnek.
Mikor már második nap nyeltem be a legmerészebb lehetőségeket a Tinderen, kezdtem gyanakodni, hogy az algoritmus besorolt valami különleges esetek szekcióba. Ez a randi se tartott túl sokáig. A párocska felvezette, hogy nagyon szeretnék felpezsdíteni a kapcsolatukat. Izgalmat keresnek, és egy harmadik félt is kipróbálnának. Na most, ha két lányról lett volna szó még el is gondolkozom, de így a második mondatnál vettem véget a beszélgetésnek, és rohantam haza anya cupcakejein vigasztalódni.

Hármas számú eset: ami a Tinder törlésére ösztökélt.
Lesz, ami lesz alapon egy utolsó próbálkozásnak is neki futottam. Egy Starbucksos kávézást beszéltem le a lánnyal, ha már csóró is vagyok, legalább elsőre tűnjek úriembernek, aztán majd fizettetem vele a számla felét a pénztárnál. Fél órát vártam a lányra, aki, mint kiderült, „elfelejtette”, hogy elhívtam randizni, és ő igent mondott. Egy üzenetbe még nem láttam annyi kifogást, mint amennyit ő képes volt belezsúfolni, pedig én is nagypályás vagyok, ha ürügyekről van szó. Mindig nagyon lelkesen tudom mondani anyának, hogy azért nem jutottak el a koszos alsónadrágjaim a szennyesig, mert tanulnom kellett. Ha egyszer kiderül, hogy már nem járok két hónapja egyetemre, akkor tuti, nyakon ver, mert már így is sokszor kihozom ezzel a sodrából. Bár lehet, ha megtudja, nem az alsónadrágok lesznek a legnagyobb problémái.
Mérgemben befordulok a Starbucksba, hogy legalább egy vigasz kávét lenyomjak a torkomon. Megszoktam mostanában, hogy semmi se jön össze, de ettől függetlenül a vérnyomásom megüti miatta a 140/90-et. Beállok a sorba, ami egészen a bejáratig elér, és fel se nézve a telefonomból araszolok a pénztár felé. Közben megírom a srácoknak, hogy már megint felültettek, úgyhogy lassan abban is hajlandó vagyok belemenni, hogy ők szervezzenek nekem random lányokkal vakrandikat.
A farzsebembe csúsztatom a telefonom, mikor én kerülök sorra. A szememmel a kínálatot böngészem, majd miután kiszúrom a szimpatikus kiszerelést, egy viszonylag biztató mosollyal keretén belül siklik át a tekintetem az eladóra. Nem az ő hibája, most bárkit utálni tudnék.
- Egy cappuccinot kérek – talán még az van a legelfogadhatóbb áron azok közül, amit meg is iszom. Clydedal ellentétben ez én gyomrom csak másnaposan bírja el feketén a kávét. Nem vagyok valami hatalmas kávé fogyasztó. Annyira nem hiányzik, hogy néha elfelejtek reggel kávét inni, és délután pótlom be nasi néven.
- Milyen névre szóljon? – nyilván túl egyszerű lenne a nevemet bediktálni, úgyhogy az insta fiokom felhasználóját betűzöm le. @olieaston_99 Legalább egy jó instaposztot szülhetek ebből a drága kávéból. – 3.95 lesz – előhúzom a pénztárcámból a kártyámat, ugyanis egy fillér készpénz sincs nálam, és a dokkolóhoz tartom. A második elutasítás után kezdek bepánikolni, és eszeveszetten aprót keresni a zsebeimben. Nem értem pontosan, miért nem működik, elvileg tele vagyok pénzzel, mint koldus tetűvel. Legalábbis decemberben még gazdagnak éreztem magam…

Szeretem a különböző kiadásaim költségeit másokra terhelni. Például, ha elmegyek a barátimmal meginni valamit, nem szoktam szerénykedni, hagyom nekik -, hozzám teszem iszonyat nagylelkűen -, hogy fizessenek helyettem egy-két vagy akár az összes sörömet. Ha a szüleinknek kell valami ajándékot venni, akkor se szoktam az elsősorban csápolni, hogy én álljam a meglepetés nagy részét. Általában elméletben elosztjuk a költségeket, gyakorlatilag meg Clyde és Conrad fizetnek, mert Clyde az instant ATM-ünk Courteneyvel. Ha kiürül a kassza, akkor általában elég a legidősebb bátyám ajtaján kopogtatni, hogy megszorultunk, és nem telik koktélra… mármint uzsonnára. Kellemetlen szituáció, hogy mióta Clyde tudomást szerzett az egyetemi malőrről, sajnos beragadt egy kicsit a tőke hozzájárulásom. Pontosabban nincs pofám odamenni megalázkodni, mert úgy se adna, amíg nem osztom meg anyáékkal a tanulmányaimmal –, a nem létezővel - kapcsolatos legújabb híreket. A szüleim által szolgáltatott zsebpénz pedig igen kevés, abból valóban csak egy drágább uzsonnányi jön ki, vagy egy lecsúszott szórakozóhely belépője, esetleg négy sör tapasztalataim alapján. Ezeknek az adatoknak utánagondolva nem is olyan meglepő, hogy kétszer is az idegesítő elutasítás hanggal pittyen a kártyaolvasó. Az első elutasítás még hagyján, mindenkivel megesik, rendszer hiba, a második sípszó viszont már egyenesen a tudatomba hatol. Az agyamban bonyolult matematikai egyenletek cikáznak, miközben az utolsó fillérjeimért kutakodok először a pénztárcámba, majd a zsebemben. Semmi.
Mire közölhetném, hogy a vásárlásom akkor ezzel véget érni látszik, a vállam mellett feltűnik a semmiből egy fekete kártya. Tátott szájjal bámulom, ahogyan helyettem kifizeti a FEKETE kártyájával a kávém. A FEKETE KÁRTYA, aminek látványa egészen fenséges, ha egy giccses filmben élnénk már biztos a Hallelujah menne a háttérben, és a FEKETE KÁRTYA pedig ragyogna. Ez legalább olyan szemet gyönyörködtető összképet nyújt, mint egy tíz per tízes lány, bár az utóbbit talán még érinthetem ebben az életben, de az előbbihez valószínűleg életembe nem kerülök már ilyen közel, mint most.
Annyira belefeledkezem a csodálatba, hogy a helyettem fizető hölgy, aki nem lehet több harmincnál, elsétál, nekem pedig megköszönni sincs időm. Lehet illet volna mondanom valamit. Mondjuk: „köszi, amúgy szép a kártyád” Biztos értékelné a bókot. Mivel fura lenne csak úgy oda menni, ezért megvárom, míg elkészítik az ő meglehetősen érdekes rendelését, és kikapom a férfi kezéből, aki tálalja. Egy egészen hosszú percig viaskodik velem, hogy nem adhatja oda más kajáját, de végül sikerül meggyőznöm az „együtt jöttünk” szókapcsolattal. Persze neki nem kell tudni róla, hogy még csak nem is ismerősek a vonásai, szinte bármelyik jött-ment lehetne az utcán, ha nem éjfekete borítású kártyával fizetne egy tömeg kávézóban.
- Ugyan nem én vagyok itt a pincér, de gondoltam hálám jeléül, hogy kifizetted a kávém, ide hozom neked - mondom, miközben elé csúsztatom a tálcát rajta a milliónyi édességgel, egyedül a saját lattemat kapom le róla, mielőtt elé kerülhetne az egész menü. Ugyanis szerintem a fél étlapot megrendelhette, persze a hozzá hasonló gazdag embereknek mindegy mennyit rendelnek, nem fáj a pénztárcájuknak az se, ha kárba vész végül az étel. Anya szerintem engem és a testvéreim is megölné, ha ilyenre vetemednénk. – Tényleg kösz, hogy fizettél helyettem, nem szokott ilyen előfordulni, csak ebben a hónapban kicsit több kávét ittam a kelleténél – na még ha csak kávé lett volna. Volt ott minden szesz, ami emberi fogyasztásra alkalmas, és mivel Zay még mindig nyaral, így a füvet is nekem kellett megvennem, amit úgyszintén megterhelte a pénztárcám. Valószínűleg napi öt liter kávé is jobb lett volna a szervezetemnek, mint ennyi szemét, amit egy kis gyors kaja társaságában fogyasztottam el.
- Amúgy ismerhetlek valahonnét? – kérdezem elgondolkodó fejjel, mintha tényleg rémlene az arca, bár igazából gőzöm sincs róla, hogy ki lehet. Csak úgy amblokk jó lenne tudni, hogy kikkel vet össze a sors. Nem szabad egy olyan lehetőséget se elengedni, mikor az ember kávéját egy potenciális befektető fizeti. Talán még üzleti fogásnak is jó lehet megtartani vele a kapcsolatot. – Talán a Forbes címlapján láthattalak? – nem olvasok Forbesot, mert túl drága az előfizetés, de hé, valahogy be kell nyalni a felsőtízezernek.

MEGJEGYZÉS, LINK, AMIT GONDOLSZ | ⚶