Behind the wall of darkness

Prologue

Az eső apadaltanul zuhogott New York városára, a késő délutáni égboltot pedig sötét felhők takarták el, de az eső áztatta utakon látványosan, elmosódva tükröződtek a lámpák, a járművek és a neondíszek fényei. Ősz volt, késő október, ilyenkor pedig már a kellemes nyárias, tavaszias idők lecsengőben voltak. Néha napján még voltak langyos, napos idők, de most már a metropoliszt is egyre sűrűbben áztatta az eső, vagy éppen seperte a szél a szemetet az utakon.
Hűs volt, az emberek kabátot és esőköpenyt is viseltek, hála a zord időjárásnak. Akik tehették, kocsival utaztak, mások tömegközlekedéssel, ám a szerencsétlen sorsú gyalogosok tábora most esőernyő fedezékében mozgolódtak, azt is igyekezték sietősen. A száguldó autók felverték a vizet, egy-egy pechesebb embert meg is áztatva.
A csatornák, vízelvezetők egyre nehezebben nyelték a nagy mennyiségű esőt, így a járdaszegélyek mentén keskeny patakban csordogált az összegyűlt víz. A több emelet magas lakótömbök fedetlen teraszairól zuhanyszerűen folyt le a víz a járdákra, emberek szitkozódtak, özönlött a tömeg. Voltak, akik a fedett buszmegállókba menekültek az időjárás viszontagságai elől, akik pedig tehették, bementek a kávézókba, vagy üzletekbe, hátha lecsendesedik az idő.
Az eső áztatta sikátorok egyikéből kivonszolta magától egy idős férfi. Nyolcvan év körüli lehetett, lassú járású, csapzott, ősz, zsíros hajjal. Hegyes orrú, magas homlokú, sok ránccal, enyhén hamuszürke bőrrel. Arcát néhol, nehezen észrevehetően hegek tarkították, körmei töredezettek, ápolatlanok voltak, ujjai görbék, de ruhája elegáns volt, igaz régimódi, bár cingár testén elég ormótlanul mutattak a vaskos darabok. Sok éves, de jó állapotú fekete kord nadrágot viselt, szintén fekete, kemény sarkú alkalmi cipőt, fekete inget, vastag vörös zakót, nehéz, vaskos fekete szövetkabátot. Feje fölé barna esőernyőt tartott, de amint kiért a kereszteződésbe taxiért integetett.
Szerencséjére éppen volt egy szabad taxi, aki megállt neki. Összecsukta ernyőjét, majd a beült és a sofőr felé fordult. Arca patkányokéhoz volt hasonló. Sötét, mélyen ülő szemek, alatta táskák, bőre beteges, szürkés, zsíros, sárgás, ősz haja már inkább csak maradvány volt, mintsem valós hajkorona. Elegánsabb lett volna ha kopaszra nyírja a fejét. Ápolatlan körmei hosszúk voltak, láthatóan már több hete nem foglalkozott megjelenésével, pedig ruhája arról árulkodott, valamikor adott magára.
- Az isten küldte magát, uram. Azt hittem örökké az esőben fogok baktatni- szólalt meg az öreg rekedtes hangon, mintha komoly betegsége lenne. Gyöngének is tűnt, pedig nem volt nála sétabot.
- Kérem vigyen el engem Long Islandre. Van ott egy kis birtokom a Tower Streeten. Megfizetem - mondta és vaskos kabátjából elővett egy púposodó pénztárcát. Jól észlelhetően meg volt tömve, bár sokáig nem engedte nézegetni, eltette. Csak azután szólalt meg ismét, hogy a kocsi elindult.
- Talán ismerheti az apámat. Dr. Sigmund Freud. Én a fia vagyok, Dr. Ivo Freud - mondta, de nem is igazán Lyallt figyelte, hanem a szélvédőt. Láthatóan lekötötte az ide-oda csapkodó ablaktörlő mozgása. Már-már azt hihette az ember, hogy hipnózisba fog esni. Egyedül köhögése hozta őt vissza a valóságba, elővett tágas zsebéből egy sötétbarna lapos üveget, felbontotta, de nem érződött alkohol szaga. Meghúzta a palackot, ajka szélén pedig egy vékony zöld csík csordult le, amit ráncos kezével törölt le.
- Orvosság - emelte Lyall felé a flaskát. Büdös volt. Magának a férfinak is volt egy áporodott, dohos szaga, de a palackból erős, csípős, keserű illat csapott fel, mintha valami mérgező növényi főzet lenne benne. Rácsavarta a kupakot és eltette.
- Elég beteges vagyok már vénségemre. Csak ezek a löttyök tartanak már életben. Ha annyi idős lesz, mint én, magának is lesznek gödhei. De úgy hiszem már nem sokáig kell szenvednem. Hamarosan úgyis meghalok. Meg akarnak ölni. A vesztemet akarják, de nem fogom olcsón adni az életem. Inkább vigyenek el a ragályok, mint sem holmi gazemberek. De ismerje el nekem, maga is küzdene az életéért.
   

Behind the wall of darkness

Prologue

- Örülök, hogy örül, nem mindenki gondolkodik így. Sokan körberöhögnek, vagy megvetnek, de vannak, akik megtisztelőnek érzik. Vegyesek az érzéseik, ha találkoznak velem, de megértem. Apám nem volt éppen közkedvelt személy. Csak nagyon kis közösség tisztelte és szerette, de nem sikerült megszerettetnie magát a nagy közönséggel. Sokan az állították róla, hogy őrült, vagy épp azt, hogy bolond, vagy szakmailag megkérdőjelezhető - válaszolta szinte magából kikelve. - Bocsásson meg, néha elragad a hév - felelte nyugodtabban, hogy aztán tovább folytassa a bemutatkozását, amiben elkottyintott egy olyan információt, ami Lyall érdeklődését is felkeltette. Az, hogy Ivo félig-meddig megjósolta saját jövőbeli halálát.
- Magam sem tudom fiatalember. Talán lelőnek, talán agyonvernek, vagy leszúrnak. Az is lehet elütnek, amikor át akarok kelni az úton. Nem tudhatom miként akarnak majd kiiktatni, de úgy hiszem meg fogják tenni, hogy rátegyék a kezüket a birtokomra és a vagyonomra.
Sok antik kincset és nagy pénzt örököltem felmenőim után. Anyám rokona volt Lyndon B. Johnsonnak, a feleségem pedig, isten nyugosztalja Mathilde de Morny unokája volt. Tetemes vagyonom van, amit sokak szeretnének megszerezni. De nem fogom magam könnyen adni. Senki nem fogja rátenni a kezét a vagyonomra - mutatott ujjával fenyegetően maga elé. - Ami az enyém, az velem jön a sírba!

Mikor az autó út a végéhez közeledett a vidék egyre kihaltabb lett. Elhagyták a folyót, kiértek a külterületre, fenyvesek és platán fák szegélyezték az utakat, mely néhol burkolatlan volt. A sok eső miatt bokáig ért a sár, a folyó kiöntött, az utak egy részét elárasztotta a víz, de a körülményekhez képest még jól lehetett közeledni. Odakinn dörgött az ég, villámlott, ahogy pedig az eső verte a fák lombját dobszószerűen zengtek a cseppek.
Egy hatalmas házhoz értek, mely olyan régi volt, hogy bőven a világháború előtt épült. Talán valamikor a 19. században, Abraham Lincoln idején épülhetett. Már-már vár volt. Zord, komor, régi, de még elég tűrhető állapotban, ugyan rá férne némi tatarozás.
- Jöjjön be és várjon meg. Kifizetem, de innen tovább kell még engem vinnie. Van itt némi elintézni valóm, de nem maradhatok itt. Várnak rám. Jöjjön és érezze otthon magát. Nagyon rég volt már vendégem - invitálta be.
Az épület hideg volt, mint egy várbörtön tömlöce a föld alatt. A villa nem volt szigetelve, ráadásul öreg, korszerűtlen volt. Dohos illata volt, poros volt, koszos. Láthatóan nem volt rendben tartva, nem foglalkoztak állapotával. Tüzet rakott a kandallóban, hogy vendégének ne kelljen fagyoskodnia.
- Kér valamit inni? - kérdezte, majd szétnézett. - Ne lepődjön meg, ha egereket, vagy patkányokat lát. Fel kéne már újítani ezt a kócerájt. Vannak kirakva csapdák. A kinti vacak idő miatt megesik, hogy egy-egy kártevő beköltözik, de nem kell tőlük félni. Nem bántanak.
   

Behind the wall of darkness

Prologue

A villa tágas volt, poros és kietlen, de a maga nemében antik és elegáns. Egy hatalmas fa lépcsősor vezetett fel az emeletre, melynek szépen kidolgozott korlátjai voltak. A lépcső mellett jobb oldalt egy fekete lovagi páncél állt karddal a kezében, melyet a földbe szúrva tartott. Kristály csillárok voltak a plafonon, gyertyatartók a falon, egy dekoratív zongora a sarokban, melyet talán a közel múltban használt is valaki.
A kopott, foszladozó falakat festmények, pajzsok díszítették, a sarkokban pókhálók, némelyikben laktak is. Volt néhány halott szobanövény, szekrények, tele poros, megsárgult könyvekkel. A könyvek többsége történelmi, pszichológiai, vagy épp ezoterikus könyv volt, de akadt olyan is, mely a kannibalizmusról, fekete mágiáról és kínzásokról szólt.
- Nem itt élek, hanem New Jerseyben. Ez a ház a családomé volt, csak néha fordulok itt meg, de egyébként egyedül élek. Itt is és odahaza is - felelte, majd újra köhögött, újra ivott abból a furcsa, méregzöld színű löttyből, amitől krákogott egy sort. Átment a konyhába, hozott egy fél literes bontatlan vizes palackot és átadta.
- Ezzel kell beérnie. Itt nem érdemes inni. Olyan vörös víz folyik a csapból, mintha véres lenne - nevetett. - Az évszázadok során szétrohasztotta a rozsda a vízvezetéket. Maximum akkor igyon a csapból, ha vashiányos - viccelődött, de tekintete keserű volt. - Akkor rendezzük az eddigieket. Mennyivel jövök? - kérdezte, majd kifizette az eddigi utat és a várakozási időt is. - Érezze otthon magát. Nekem van egy kis dolgom az emeleten. Letusolok, átöltözök és összeszedek pár iratot, utána megyünk tovább Jerseybe. Remélem még van ideje. Nem leszek hálátlan! - mondta, majd felment az emeletre.
Lassan, esetlenül szedte a lépcsőket, melyek ködszerűen porzottak léptei nyomán a rárakódott porrétegtől. Egyszer még meg is bicsaklott, mikor fáradni kezdett. Ha nem kapaszkodik meg, legurul a hosszú lépcsősor sok-sok fokán.
Az öreg eltűnt az emeleten és már nem is tért vissza.
Lyall addigi társa néhány méretesebb fekete pók volt, vagy épp egy-egy elszaladó rágcsáló. Patkányok kaparászása zavarta fel a csendet és a kint tomboló szél, mely döngette a falakat és csavarta a fákat. Az öreg épület néhány ponton beázott, ahogy a telket is kezdte elönteni az víz és az ajtó alatt elkezdett apró cseppekben beszivárogni a sötét színű víz.
Ki tudja mennyi idő telt el az épületben, mióta Ivo elment az emeletre. Mikor Lyall úgy döntött utána megy, a lépcsők megnyikordultak. Öreg volt már. Sürgősen rá férne egy tatarozás, mert már nem fogja hosszú ideig kiszolgálni az embereket. A jobbra eső legelső folyosón csak egyetlen ajtó volt nyitva, ahonnan tompa fény szűrődött ki a folyosóra. A folyosó kanyar előtti utolsó, távoli ajtaja.
A padlón egy friss vértócsában egy csontváz feküdt. Friss csontváz. Ruhafoszlányok ugyan nem voltak, ám a csontvázat alaposan lepucolták. Szinte semmi nem maradt. Bármi is támadta meg azt a férfit, akinek a csontjai ott feküdtek, majdnem teljesen elfogyasztotta az ehető részét. Teljesen csupasz, véres, mócsingos csont volt, csak néhány hús és ín foszlány, maradt belőle, a vérben apró bőr és haj maradványokkal.
Emberi lábnyomok nem voltak, de a vérben és a környékén furcsa, kivehetetlen foltok és csíkok voltak, meg pacák, amikről nem lehetett megállapítani mik lehettek. Mintha valami furcsa dolog keringett volna mindenfelé és leírhatatlan végtagokat húzott volna.
De mégis mi lehetett az, mely ennyi idő alatt ilyen csendesen és ilyen hamar elfogyasztotta a férfi testét? Egyáltalán Ivo maradványai feküdtek a földön? Egy aktatáska volt kikészítve egy antik, díszesen faragott vaskos asztalra. A házigazda azt mondta iratokat akar összekészíteni és elvinni Jerseybe. De vajon Freud fia vesztette életét valami ragadozó, vagy kannibál által? Nem lehet tudni, de biztosan fájdalmas halála lehetett és minden bizonnyal nem volt magánál, mikor történt. Vagy már halott volt, miközben támadója lakmározott belőle? Ez talán soha sem fog kiderülni.
   

Behind the wall of darkness

Chapter One - Heralds of Death

Lassan két nap telt el, senki nem érdeklődött Ivo felől és senki nem is foglalkozott azzal, hogy mi történhetett vele. A hírek sem számoltak be róla, hogy különös gyilkosság történt, vagy, hogy csontvázat találtak egy ódon régi villában. Talán simán túl is lehetne rajta lépni? Talán soha nem is létezett Ivo Freud és az, amit Lyall átélt csupán csak holmi rémálom, ami túlontúl valóságosnak tűnt? Elvégre létezhet olyan dolog, ami megtörtént vele? Talán csak ha sebesült test piráják közé zuhan az óceán mélyébe.
Talán tényleg túl is lehetett volna rajta lépni, ha nem inti le valaki Lyallt Brooklyn szívében. Egy magas, ötven év körüli, régi vágású férfi, aki a maga maradiságával és katonás stílusával még jó képűnek is lehetett volna mondani. Szögletes arc, hozzá illő orr, keskeny ajkak, beesett arc, őszes sötétbarna haj melyet hátrafésült és leolajozott, ámbár bőre nagyon sápadt volt. Hetvenes évekbeli fekete öltönyt viselt és elnyűtt öreg ballonkabátot. Sötét ruházata még ki is emelte betegesen fehér bőrét, mely mintha egy vámpír lenne, aki kimerészkedett a fényre. Véreres, vörös szemei voltak. Talán albínó lehetett. Nekik van holtsápadt bőrük és vörös szemük, de az is lehet, hogy sokkal sötétebb oka van annak, hogy a férfi ennyire betegesen fest.
Már lemenőben volt a nap, korán sötétedett, így gyönyörűen látszódtak a város fényei, így igazán gyönyörű látványt nyújtott, bár a képet kicsit rontotta, hogy sok volt a szemét az utcákon. Az emberi hanyagság, trehányság, vagy épp a nemtörődömség.
A férfi biztosra akart menni, hogy Lyall megáll neki, így kilépett a kocsija elé, hogy kénytelen legyen lefékezni. A járókelők megrémültek, volt, aki felsikított rettegve, hogy a férfi öngyilkos akar lenni és el fogja ütni őt a taxi, az autósok pedig vadul dudáltak, ezzel kifejezve érzéseiket a bolond férfi iránt.  Mikor Lyall megállt a taxival odasétált az ablakhoz és benézett. Bekopogott és intett neki, hogy tekerje le az ablakot.
- Jó napot! - köszönt és benyújtotta kezét kézfogásra. Hosszú, csontos ujjai voltak, feketére lakkozott körmökkel. - A nevem Adrian Florea. Maga két nappal ezelőtt felvette egy ismerősömet a taxijába. A férfi neve Andrei Tepes. Tegnap kellett volna vele találkoznom, de nem jött el. Nem tudja esetleg hol találom? Ön hová vitte őt? - kérdezte gyanakvóan. - Ha esetleg nem emlékezne rá, 80 év körüli idős férfi. Vékony, horgas orrú, nehéz ruhákat viselt. A nagy eső idején szállt be a Hoover kereszteződésben az ön taxijába.
A leírás kétségtelenül Ivo Freudre utalt, akit Lyall az ódon villába vitt Long Islandre.
Adrian fürkészőn kémlelte őt eres, vörös szemeivel, ujjaival az autón kopogtatott, mintha türelmetlen lenne, csak igyekezne jó képet vágni és nem erőszakosabban fellépni, bár fizikailag aligha vehetné fel a harcot a taxissal.
   

Behind the wall of darkness

Chapter One - Heralds of Death

A különös férfi hitetlenül nézett Lyallre. Nem hitt neki, főleg, mert saját szemeivel látta az eseményeket, tudta jól, hogy a taxisofőr az, csak valamiért tagad. Szeretett volna akadékoskodni, szeretett volna tagadni, újra kérdőre vonni, de nem tette. Nem tehette meg, mert az autósok egyre agresszívabban dudáltak, a járókelők pedig egyre nagyobb gyanakvással néztek rá, hogy mégis mit művel. Kénytelen volt ellépni a taxitól, de magában eldöntötte, hogy nem fogja annyiban hagyni.
Ha ez nem lett volna elég, a rádióból egy bizarr hírt mondott be a rendőrség.
"Ma délután kettő órakor a Torrence Avenue-i Panamera Hotelban holtan találtak egy negyvenkét éves férfit. A rendőrség azonnal nyomozásba kezdett, az előzetes hírekből, jelentésekből kiderült, hogy az áldozatnak minden vérét lecsapolták. A holttestet megtaláló harmincnégy éves nő arról számolt be, hogy a férfi nyakán két párhuzamos apró heget talált, mintha egy vámpír támadta volna meg, a tetemen továbbá karmolás nyomokat is találtak. A rendőrség szóvivője tagadta a vámpírtámadás lehetőségét, helyette azt mondták tűnyomok voltak, a vérét pedig rögtönzött, hordozható orvosi eszközökkel csapolták le.
A rendőrségég rituális gyilkosság gyanújával és gyilkosság ügyében indított nyomozást, de fenntartják annak a lehetőségét, hogy a vért szervkereskedők csapolták le, akik a fekete piacon szeretnék értékesíteni.
Az NYPD honlapján fognak megjelenni a legújabb hírek az eset kapcsán, de igyekszünk mi is bemondani a legújabb információkat a nyomozás kapcsán.
Híreinket hallották."
Az események súlyossága csak tovább nőtt, amikor néhány utcasarokkal később már egy rendőrségi autó kezdte szirénázva követni Lyall taxiját és félre állították őt.
Egy harminc év körüli, jó vágású, sportos, ápolt rendőr szállt ki a volán mögül. Az egyenruha legalább úgy feszített rajta, mintha egy katona lenne, aki nemzeti hős szeretne lenni. Az anyósülés oldaláról egy alig negyven rendőrnő szállt ki, szintén egyenruhában. Nőies volt, de mindemellett szorult belé tartás és határozottság, ennek ellenére mégis a férfi szólalt meg.
- Jó napot. Frank Ross őrmester, New York-i rendőrség. Szálljon ki kérem és mutassa a papírjait. Személyigazolvány, vezetői engedély, forgalmi engedély, taxi engedély - kérte a rendőr és ha Lyall készséges volt, akkor átvette tőle és a kolléganőjével kicsit távolabb állva megnézte. Valamit összesúgtak, amit a taxisofőr aligha hallhatott majd ismét visszatért a férfihoz és visszaadta az iratait. - Kérem, Mr. Bradbury, üljön át a hátsó ülésünkre. Amanda majd utánunk hozza a taxiját. Be kellene velünk jönnie a kapitányságra, ott majd mindent elmond önnek az illetékes. Én nem vagyok felhatalmazva rá, hogy információt osszak meg a helyzetéről.
Amennyiben nem állt ellen a rendőrség kérésének, úgy nem bilincselték meg, viszont, ha Lyall nagyon akadékoskodott, akkor kénytelenek voltak megbilincselni és úgy elvinni őt. Frank vezetett, kolléganője, Amanda utánuk hozta a taxit, a kapitányságon pedig egy kihallgatóba kísérték. Ha a bilincs kellett, ott levették róla.
- Mindjárt érkezik a nyomozó. Ő majd mindent elmesél önnek - mondta Frank és távoztak. Az ajtót becsukták, ám pár perc múlva újra kinyílt. Egy idősebb, már már veterán nyomozó sétált be. Alacsony, ősz, pocakos. Szigorú, ám mégis jámbor megjelenése volt.
- Jó estét - köszöntötte és leült. - Hozassak valamit önnek? Kávét, vizet, üdítőt? - kérdezte és ha kért valamit, hozatott is. Ő mindenesetre kért egy palack vizet. - Michael Hoover hadnagy vagyok. Azért van itt, mert ön ismeri ezt az embert - mondta és elé tette Ivo fotóját. - A férfi valódi neve ismeretlen, de sokaknak Ivo Freud, vagy éppen Andrei Tepes néven mutatkozott be.
Nemrégiben történt egy gyilkosság a Panamera hotelban. A gyilkosság áldozata Dr. Eugene Evans, a New York Állami Régészeti Egyesület (The New York State Archaeological Association) tagja. Az áldozat a halála előtt ezzel a férfival találkozott - kocogtatta meg Ivo fotóját. - Ő volt az utolsó, aki élve, vagy holtan láthatta Evanst.
A gyilkosság napján Ivo az ön taxijába szállt be. Közlekedési kamerák rögzítették, kár lenne tagadnia. A gyilkosság után ön találkozott utoljára a férfival, aki a gyilkosság első számú gyanúsítottja.
   

Behind the wall of darkness

Chapter One - Heralds of Death

Noha alapvetően a hadnagy nem örült annak, hogy Lyall cigarettázni szeretne a kihallgatóban, úgy érezte
ennyi jár neki a kellemetlenségek után. Nameg, ha ezen múlik, hogy készséges legyen, akkor megéri? Talán a cigi majd megnyugtatja és könnyebben együtt működik majd.
Hozatott neki cigit és kávét, majd miközben a vízbe kortyolt figyelmesen hallgatta Lyall rövid, tömör beszámolóját.
- Emlékszik a telek pontos címére? - kérdezte, bár ha nem az sem baj, mert a GPS adatok majd megmondják. - Beszélgettek valamiről? Volt nála bármi, ami nem illett a képbe? Ön szerint rejtegetett bármi fegyvert? Volt nála táska, vagy bőrönd? - tette fel a kérdéseit, de sajnos be kellett látnia, hogy Lyall tényleg nem egy túl hasznos személy. Tényleg nem tud túl sokat és láthatóan akkor sem különösebben foglalkozott Ivoval, amikor megismerte. Lyall érdektelen volt egy szinten.
Még annyit kért a sofőrtől, hogy írja le a vallomását és legyen nagyon alapos, majd mikor megvolt az írásos beszámoló az ominózus napról hitelesítették, aztán Lyall szabad emberként távozhatott a rendőrségről, bár a hadnagy még a lelkére kötötte, hogy legyen nagyon óvatos, mert bármibe is keveredett, valószínűleg veszélyben lehet.
A hazafelé vezető úton Lyallnak szabad terepe volt. Nem állította meg egy furcsa alak sem, sem rendőr, sem senki, ami újabb bajt, vagy terhet hozhatott volna a vállára, noha talán aggodalomra adhatott okot, hogy egy nagyra nőtt, csillogó zöld szemű fekete macska rohant át előtte az úton. Rossz Ómen? Talán egy kicsit, de bizonyára nem érhetett fel a holttest hideglelős látványával, amit két nappal ezelőtt látott a furcsa öregember villájában.
   

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Éppen végeztem az utolsó leadott órámmal is az egyetem falaki között, amikor megkeresett engem egy hadnagy az NYPD-től, hogy a segítségemet kérné egy különös gyilkossági ügyben. Nem volt ritka, ha néha napján még mindig a segítségemet kérték, bár nem mindig őrültem az ilyesminek, hiszen okkal hagytam fel a bűnüldöző életemmel. Természetesen imádtam a nyomozói munkát és hosszú évekig el sem tudtam volna képzelni, hogy egy napon felmondok, mégis megtettem. Sajnos az elmúlt néhány év sorra olyan tragikus eseményeket görgetett az utamba, amik arra ösztönöztek, hogy mondjam azt, hogy vége.
Már nem voltam egyedülálló, párom és gyermekem is volt, akik számítottak rá, hogy hosszú távon is az életük része leszek. Nem szerettem volna egy napon meghalni, vagy nyomorékká válni és már mentálisan sem voltam teljesen ép. Sajnos az NYPD-nél töltött évek rám nyomták a bélyeget és ma már gyógyszereket kell szednem, hogy helyre tudjak jönni a szörnyűségekből, amiket Dr. Brewster a pszichiátrián művelt velem, mielőtt még tisztázni tudtam volna a nevem és bebizonyítani, hogy az engem tőrbe csaló pszichiáter egy kannibál sorozatgyilkos. A doktor terápiája és gyógyszerei károsították az idegrendszerem, a későbbi nyomozásaim során pedig mély depresszióba kerültem és majdnem meg is öltek.
Nehezen, de sikerült helyre jönnöm és hála a párom és a lányom odaadásának és szeretetének, mára szinte újra a régi boldog és szerető, de bogaras Horatio lehettem, akit megismertek. Ismét boldog család lehettünk, de mégis a lelkem mélyén volt valami nyomasztó érzés.
Belevettem magam a nyomozásba a rendőrség támogatására, ám egy apró részlet szemet szúrt nekem. Nem kellett híresnek és lángelmének lennem, hogy a GPS adatok alapján rájöjjek, Lyall sok mindent eltitkolt. Ellátogattunk a hadnaggyal Ivo villájába is, de semmi szokatlant nem találtunk. Mármint semmi olyat, ami bűntettre utalna.
Arra gondoltam az új információk fejében én magam is ellátogatok Lyall Bradburyhez és elbeszélgetek vele. Kíváncsi vagyok én mennyi mindent tudok belőle kiszedni, ha máshogy nem, akkor az által, hogy szembesítem az igazságokkal, amiket ő eddig eltagadott.
Bementem a taxivállalathoz, ahol a műszakvezető visszahívta a férfit a bázisra, bár láthatóan nem számított rá, hogy egy nyomozó miatt kell majd itt megjelennie. Érzései arcára voltak írva, de ezzel nem tudtam mit kezdeni. Én sem jó kedvemben kerestem őt meg.
- Jó napot. Horatio Hayes - fogtam vele kezet. Én is bemutatkoztam, hiába lettem bemutatva. így éreztem tisztességesnek. - Szeretnék önnel elbeszélgetni az október 14.-ei esetről. Remélem velem is olyan készséges lesz, mint Hoover hadnaggyal. Van itt egy üres iroda, ahol négy szem közt tudunk majd beszélgetni? - kérdeztem, majd mikor szabaddá tettek számunkra egy helyiséget leültünk csukott ajtók mögött.
- Kérem, Mr. Bradbury, mesélje el nekem mi történt az ominózus napon - kértem rá, közben alapos, rendszerezett rendet tettem az asztalon és lefertőtlenítettem a kezem.
   

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Nem esett jól, hogy Mr. Bradbury hazudott nekem. Nem értem miért teszi, hiszen, ha ártatlan és tényleg csak egy kis pont ebben az egész mesében, ahogy azt ő lefesti, akkor miért nem mondja el a teljes igazságot? Teljesen érthetetlen számomra, hogy egy ember, aki semmit nem tud a dolgok hátteréről és nem is ért semmit, oka sincs kimosnia magát semmi mocskos dologból, az miért nem mondd el őszintén mindent? Mitől tart? Miért nem mer, vagy miért nem akar teljesen kitálalni?
- Értem. Nos, a vallomása felvetett némi ellentmondást a maga vallomása és a valós tények között. Az első máris az, hogy ön korábban a hadnagynak nem említette azt, hogy beszélt volna Mr. Freud kollégájával. Ezt neki miért nem mondta? A kollégája kereste fel önt, vagy ön a kollégáját? És miért került mindez szóba, ha csak egy egyszerű, hétköznapi fuvar volt?
A másik ellentmondás, hogy ön korábban a vallomásában azt mondta Mr. Hoovernek, hogy miután elvitte Ivo urat a telkére, ön otthagyta, de megnéztük a taxi GPS-ének adatait és ön öt perc híján háromnegyed órát tartózkodott a telken. Ezt mivel magyarázza? Mi dolga volt önnek Mr. Freud lakcímén, ha csak egy fuvarról volt szó? - kérdeztem és röpke pillanatok alatt végiggondoltam, hogy akarok-e információkat csepegtetni Lyallnek, vagy sem, de végül arra jutottam, hogy egy keveset még mondhatok. - Magam is ellátogattam Mr. Freud villájába annak reményében, hogy otthon találom, de a villa üres volt. Megkíséreltem találni a házban bármit, ami bűntettre utalna, vagy arra, hogy a ház használatban van, de úgy tűnt hosszú ideje nem lakja már senki. A ház üres volt és nem találtam semmit, viszont az ön által említett gyógyszerből találtam pár palackkal, szóval biztosan sűrűn hazalátogat. Ez csak azért is furcsa, mert Ivo Freud egy gyilkosság első számú gyanúsítottja,
Most arra szeretném megkérni, hogy írjunk egy papírt arról, hogy ön visszavonja az első vallomását és újat tesz, amennyiben nem teszi, feljelentést teszünk ön ellen hamis tanúzás vádjával és bírósági eljárást indítanak maga ellen. Szeretném, ha új vallomást tenne és mindent elmondana, amit eddig nem mondott. Ez a maga érdeke. Nem vádolom semmivel, de ha nem beszél, akkor azt kell hinnem bűnrészes és ez súlyosbító tényező. - mondtam segítőkészen. Nem voltam vele sem durva, sem bunkó, sőt, felajánlottam neki az egyetlen lehetőséget, amivel megúszhatja eljárás nélkül. Nem hittem, hogy bármi vaj lenne a füle mögött, sokkal inkább éreztem azt, hogy ideges, mintha félne valamitől. Csak neki akartam jót, segíteni akartam, hogy tisztázni tudja magát. Ez az ő érdeke is, nem csak nekünk lesz belőle hasznunk.
   

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Valamilyen szinten mindig is nagy kutyának számítottam a rendőrségen, éppen ezért voltam még mindig nagy tiszteletben tartott nyomozó. Azon kevés nyomozók egyike voltam, akit végszükség esetében szoktak megkeresni és nem azért, mert annyira rossz munkaerő voltam, hanem, mert én voltam az, aki mindig minden ügyet megoldott. Az a fajta detektív voltam, akihez már csak akkor került egy-egy ügy, amikor már mindenki bicskája beletört.
Kicsiben kezdtem, valamikor én magam is átlagos nyomozó voltam, de aztán fokozatosan emelkedtem ki teljesítményemmel és kaptam előkelő helyet, mint felügyelő és lettem később detektív Lysander oldalán, mígnem végül eljött a hivatásos karrierem vége és adtam fejem oktatásra az engem ért traumák után, de mint tanácsadó nyomozó még mindig részben a rendőrség szolgálatában álltam.
Nagy és sokrétű lexiális tudás állt mögöttem, sok évnyi tanulás és képzés, amihez nem csak kifogástalan megfigyelő képesség, de egyedi és csavaros gondolkodásmód is társult. Az a fajta nyomozó voltam, aki hamar tudott következtetéseket levonni és szinte mindig bejönnek. Míg egyes nyomozók nem mertek megnyilvánulni, én már tudtam dolgokat. Láttam és olyan dolgokat is észre vettem, amit mások nem és olyan következtetéseket tudtam levonni, amire másoknak vizsgálatok kellettek volna, vagy komoly utána járások.
Én voltam az utolsó ütőkártya.
Figyelmesen hallgattam Lyallt, bár nem járt velem szerencsésen, ugyanis nem voltam egy túlságosan empatikus ember. Félre értés ne essék, nem voltam sem pszichopata, sem lelketlen, csak nem sok együtt érzés szorult belém. Korábban voltam pszichiátriai kivizsgáláson, ott azt mondták autista vagyok, mások azt, hogy nárcisztikus. Életem során többféle diagnózist kaptam már.
Nem értettem pontosan miért meséli el nekem a fél életrajzát. Nyilván együttérzést szeretne kicsikarni belőlem, vagy egyszerűen csak szereti magát sajnáltatni, nem tudom. De meghallgattam, hiszen kénytelen voltam. Nem akartam rászólni, hogy nem érdekel és térjen a lényegre, hagytam kitárulkozni.
Természetesen utána olvastam a fickónak, így tudtam, hogy nem hantázik, ám egy ponton nekem is felszaladt a szemöldököm. Azért egy emberi csontvázat összekeverni egy állati csontvázzal eléggé necces. Szerintem ez csak mese.
Minden esetre úgy tűnt az igazat mondja, de akkor mi lett a csontvázzal?
- Végtére is teljesen érthető, hogy nem akart róla beszélni, de attól még nem cselekedett helyesen a hallgatásával és a valótlan, jobban mondva hiányos tanúvallomással. De megbocsátom önnek, hiszen csak önmagát védte vele.
Nade visszakanyarodva kicsit az esetre, amikor én ott jártam a villában, nem találtam csontvázat, így ez azt jelenti, hogy valaki eltüntette. - összegeztem. - Nem tudom ki tehette és miért, de igyekszem választ találni rá. Vélhetően el akarják tüntetni a gyilkosság nyomait, így ez egyben azt is jelenti, hogy az a tetem emberi csontváz volt - és voltak még ehhez a témához gondolataim, de azokat később terveztem vele megosztani. De előtte...
- Mesélne nekem Mr. Freud kollégájáról? Hogy került vele kapcsolatba? Hogy nézett ki? Milyen néven mutatkozott be. Honnan tudta, hogy kollégák? Mit mondott önnek és ön mit mondott neki? 

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Nem mondanám, hogy iszom szavait, de egyelőre hiteles volt. Voltak kisebb ellentmondások, de többségében azt gondolom őszinte volt. Kérdeztem, ő pedig ismét válaszokat adott, bár mostanra már megszaporodtak az ellentmondások, mert a nemrég elhangzottak ütötték az eddigieket.
- Értem - fontam össze ujjaim. - Nézze kérem, ön az előbb még azt mondta, Ivo kollégája volt, most meg már azt monda vélhetően valaki olyan ember volt, aki Ivo életére akart törni. Akkor most melyik az igaz? - kérdeztem vissza, hiszen ezek szerint a férfi nem a kollégája volt és vélhetően nem is baráti beszélgetés készült. - Nos, Mr. Bradbury én azt olvastam önről, hogy pszichiátriai terápia alatt áll? Mondja, ez befolyásolhatja az ön ítélő képességét? Mivel kezeli önt az orvosa, Dr. Nolan? - kérdeztem, ám azt nem tettem hozzá, hogy Dr. Nolan sajnos nem beszélt nekem róla. Kérdeztem, de ragaszkodott az orvosi titoktartáshoz és egyelőre még nem sikerült Hoovernek végzést intéznie, hogy kénytelen legyen kiadni a kartont, viszont, ha olyan betegséggel kezeli, akkor tudnom kell, hogy a férfi mentálisan nem beszámítható, legyen bármi a háttérben.
- Nos, a helyzet az, hogy aznap, amikor ön elfuvarozta Mr. Freudot történt egy gyilkosság is a városban a Panamera Hotelban. Az áldozat Panamera Hotelban volt, Dr. Eugene Evans, a New York Állami Régészeti Egyesület tagja. A férfit összekarmolták, mintha valami állat támadta volna meg, de a vérét lecsapolták és a nyakán vámpírtámadásra utaló sebeket találtak.
A gyilkosság napján Ivo meglátogatta Evanst, sőt, ő volt az utolsó, aki élve látta őt. Az utolsó, aki bement Evanshoz és úgy távozott, hogy nem jelezte a férfi halálát. Később a régészt a londiner találta meg a szobájában holtan, sérülten, lecsapolva. Kézen fekvő, hogy Ivo lehetett a gyilkosa, vagy Ivo volt az, aki holtan találta, csak nem jelezte senki felé. A hírek szerint másfél órát időzött a hotelban, minden bizonnyal ezt az időt Evans hotelszobájában töltötte.
Freud előtt egy hölgy látogatta meg Evanst, aki úgy hírlik egy prostituált volt. Őt még keresi a rendőrség, nem sok sikerrel.
Miután Ivo távozott Evanstól, taxiba ült. Az ön taxijába. A többit már megbeszéltük.
Nézze, itt ez a papír - adtam át és egy tollat is. - Írja meg az új vallomását, írja alá, én pedig intézem, hogy az előző vallomását semmisnek vegyék, ezt pedig később hitelesítjük pecséttel és aláírással. Ha kész, mondom mi fog történni.
Miután Lyall megírta az új vallomását, eltettem.
- Jöjjön, a kocsim odakinn áll. Elmegyünk a Freud házba és közösen nézünk szét. Többek között megmutatja hol látta a tetemet és hátha felfrissülnek az emlékei. Szeretném, ha a villában alaposan szétnéznék és megpróbálna minél több mindenre emlékezni, ami segítheti majd a nyomozást. A legjobb az lenne, ha emlékezne az eltérésekre. Ön látta utoljára milyen állapotban volt a villa, ha bármi változott, talán önnek fel fog tűnni és abból tudok majd következtetéseket levonni.

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Lyall nem válaszolt a kérdésemre, hogy mivel kezeli Nolan, de annyi baj legyen, majd lesz végzés és meg fogom tudni. Minden bizonnyal annyira személyes lehet, talán még családot érintő is, hogy nem szeretne róla beszélni. Természetesen nem követelhetem tőle, hogy beszéljen nekem a magánügyeiről, de sokat segített volna, ha tudom.
- Azt hittem ez anélkül is egyértelmű, hogy mondom - válaszoltam neki, hiszen ez nem is volt kérdés, hogy kap egy igazolást. Megkerestem a főnökét, majd közöltem vele a tényeket.
- Mr. Wance, Mr. Bradburyek velem kellene jönnie. Az úr érintett egy gyilkossági ügyben és el kellene jönnie velem egy tetthelyre, amit ő láthatott utoljára. Természetesen nem vádoljuk gyilkossággal és semmilyen nyom nem utal rá, hogy tettes lenne, viszont alapos gyanúnk van arra, hogy a gyilkos, vagy egy szemtanú utazott a taxijában. Az eset a részleteket tekintve homályos, éppen ezért van szükség rá, hogy Mr. Bradbury segítsen tisztább képet kapni.
Hoover hadnagy a rendőrségről nemsokára kibocsát egy igazolást, hogy az alkalmazottja velem tölt néhány órát, így nem tudja tovább végezni a munkáját.

A taxitársaság székhelyét elhagytuk, majd a Long Islandi villához mentünk, mely ránézésre ugyanúgy állt, mint eddig, kívülről nézve semmi sem változott. Mivel a villa vélhetően tetthely, a házba való belépéskor lábzsákot kellett húznunk, hogy ne hagyjunk lábnyomokat, kezünkre pedig kesztyűt kellett húznunk, hogy ne hagyjunk újabb ujjnyomokat, hiszen ha itt valóban gyilkosság történt, akkor nem érdemes új nyomokat hagyni, mert az befolyásolna sok mindent. Még a végén tévútra vinné a helyszínelést.
Megkértem Lyallt, hogy vezessen el abba a szobába, ahol a csontvázat találta. Volt nálam zseblámpa, de mivel az ablakon át most sok napfény tört be, így elég világos volt a villa minden ablakokkal ellátott szobája. Igaz, nagyon koszosak voltak az ablakok, de a fény átjött rajtuk.
Ahol a halott volt, most még vérnyomok sem voltak, pedig Lyall biztosan emlékezhetett rá, hogy a csontváz alatt és körül elég sok vér volt. Valaki takarított, sőt, még át is csiszolta a léceket, amik vélhetően beszívhatták a vért. Erre én is rájöttem, hiszen mikor megnéztem a többi szobát, feltűnt, hogy az ottani padlódeszkák tisztábbak voltak és csiszoltak is. Igaz, erre is lehet kifogást találni: Felújítás.
A táska még ott volt, amit ki is nyitottam. De bár ne tettem volna. Lenyúzott, oszladozó arcbőrök voltak a táskában, szemgolyók és ujjak, melyek már bomladoztak. A szagát azért nem érezhettük, mert a maradványok vastagon úsztak a klórmészben, ami elvette a maradványok szagát.
- O, te jó ég... - léptem el a maradványoktól.

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Nem, valóban nem. Ezek után Ivo nem csak gyanúsított.
Telefonáltam a rendőrségnek, hogy fejlemények vannak, majd, míg vártunk az érkezésükre elhagytuk a szobát és a nappaliba mentünk, hogy átnézzük, mivel eddig nem nagyon szenteltem neki figyelmet. Szemügyre vettem a könyveket is, majd a konyhába mentem, ahol találtam néhányat még a gyógyszerből és Lyall is meg tudta erősíteni, hogy ezt itta a kocsiban is. Majd adunk belőle a labornak is, én nem tudtam eldönteni mi lehet. Talán valami növényekből préselt levek koktélja, vagy valami gyógyszer.
A hűtő üres volt, a szekrényekben a zöld löttyön kívül és a palackozott vízen, illetve teafüveken túl nem volt semmi. Kinyitottam a csapot, de Ivo nem hazudott, a víz mintha csupa rozsda lett volna - sárgás, vöröses színe volt - és még büdös is volt. Ihatatlannak tűnt.
Visszamentünk a hallba, majd onnan át egy társalgószerűségbe, ahol minden bizonnyal a társasági események zajlottak. Felnéztem a falra és nem mindennapi látványban volt részem. Egy hatalmas festmény volt a fal közepén a Drakula néven elhíresült karóba húzó Vladról, azaz Vlad Tepesről.
Léptek hangját hallottam, mintha valaki motoszkálna felettünk az emeleten. Puffanó hang, mintha valaki éppen most került volna földre. Elővettem a pisztolyomat, majd Lyall felé fordultam.
- Maradjon mögöttem. Valaki van a házban - mondtam, de ekkor furcsa kopogó, motoszkáló hangot hallottam meg, ami mintha alólunk jött volna. Talán a pincéből. Apró lábak futkosó zaja és valamik mintha csörögtek, kopogtak volna. Valakik mégis csak lakják a villát? Elindultam a felfelé vezető lépcső felé, bár a hang mostanra abba maradt. Megálltam, majd felkiabáltam.
- Ki van odafenn? Rendőrség! - szóltam, majd tovább mentem. Óvatos, lassú léptekkel, majd ismét zajt hallottam a folyosó végének irányából. Mintha állatok raja vágtatott volna. Aggódni is kezdtem, hogy vajon ez a kis pisztoly elég biztonságot fog-e nyújtani. Lassan közeledtem, hogy ha valami megtámadna tudjak időben reagálni. A minden szobába benyitottam, ám a hang forrását végül a lépcsőnél találtuk meg. Egy férfi test, aki leeshetett a lépcsőn, bár az, hogy ki lehet rejtély, ugyanis már valami elkezdte felzabálni. A fejét, pontosabban az arcát felismerhetetlenre rágta valami, csak a csont maradt meg és néhány húscafat. Még a szemgolyóját is kiették. Elkezdték lerágni a karjairól és a lábairól a húst, szétmarcangolták a ruháját és lyukat rágtak a mellkasába is. A haja és a feketére lakkozott körmei lehettek csak árulkodóak, hogy az áldozat Adrian Florea volt. A vámpír kinézetű öreg, aki kiugrott Lyall taxija elé.
- Jézusom... pedig csak néhány perc telt el... mi folyik ebben a házban? - kérdeztem, de nem vártam rá választ. Tudtam, Lyall sem tudna választ adni rá, de valami, vagy valamik vannak ebben a villában, amik iszonyatos sebességgel gyilkolják az itt tartózkodókat. Bármi is ölte meg ezt a férfit, én ijeszthettem el, ahogy elindultam ide, vagy, hogy kiabáltam.
Kissé talán sietős léptekkel indultam meg vissza az emeletről a földszintre, de még nem érkezett meg a rendőrség. Az ellenkező irányba mentem, tehát a másik lépcsőn indultam meg lefelé, ami velünk szemben volt. Egy hall szerűségbe érkeztünk, ahol a falak üvegből voltak és ahonnan az udvarra nyílt egy ajtó. Egyfajta teraszszerűségre vezetett, minden bizonnyal a hátsó telek lehetett. Egyszer csak furcsa hideg érzet csapott meg, pedig az ajtók jól zártak. A padlók furcsán nyikorogtak alattunk. Akkor éreztem csak meg, hogy ezek a lécek mozognak is kicsit.
Félre léptem és leguggoltam, majd óvatosan, ügyesen elkezdtem megemelni az egyik lécet.
- Van itt valami alattunk. Talán egy pince - mondtam, ahogy a léc helyén a résen lepillantottam. Sok mindent nem láttam.

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury

Behind the wall of darkness

Chapter Two - Shadows stretch from behind the walls

Több dolog is furcsa volt nekem ebben az egész ügyben. Ugyan kiderült, hogy az albínó a halott, aki Ivo után érdeklődött, de akkor ki lehet, vagy mi lehet a kannibál? Ha az első halott a házban Ivo volt, most meg a feltételezett társa, Adrian halt itt meg, akkor ki ölte meg Adriant? Ha mindkét "vámpír", vagy kannibál halott, akkor van a házban egy harmadik is? Abban biztos voltam, nem ember ölte meg Adriant és szerintem Ivot sem. De akkor mi?
Ismét hallottam a rajszerű motoszkálást, de nem tudtam hová tenni a hangokat. Lyallnek igaza van, bármi is lappang itt, nagyon veszélyes és gyors. Megjelenik, öl, eszik és pillanatok alatt elillan. Mi lappanghat itt? Mi falja fel az embereket?
Hajtott a kíváncsiság és meg akartam tudni az igazságot. Tudni akartam mi folyik itt és tudtam, hogy a válaszok itt lesznek valahol a házban, a villában, itt rejtőzik a titok nyitja. Elkezdtem felszedni a padlólapokat, amikor Lyall hangja megállított.
- Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor le kell mennünk. Bármi is vadászik az emberekre, talán ott van lenn. Ha nem megyünk le, nem tudhatjuk meg mi történik itt - magyaráztam, noha én is tisztában voltam a helyzetünkkel, viszont nem hiszem, hogy olyan gonosz erő lakozna ebben a házban, amit egy pisztoly ne tudna megfékezni.
Felszedtem a padló lapokat, majd lepillantottam. Egy lépcső vezetett lefelé, láthatóan a fal a lépcső körül körbe volt rakva kövekkel. Kőfalak. Öreg, ősi kőfalak szegélyeztek lefelé mindent. A motoszkálás szüntelen hallatszott, sőt, kaparászás is.
Elindultam lefelé, de nem biztattam Lyallt. Nem mondhattam neki semmit biztatót, de negatívat sem. Teljesen közömbös voltam a helyzetünket illetően. Nem reménykedtem sem jóban, sem rosszban, viszont nyitott voltam és kíváncsi. Tudni akartam az igazságot, ezért bátran vállaltam a kockázatot.
Ahogy leértünk a lépcső aljára egy barlangszerű folyosó vezetett végig, amin keresztül sétálva egy terembe jutottunk. Pincének tűnt, ahol szekrények voltak, viszont olyan bűz terjengett lenn, hogy a gyomrom majdnem kifordult, pedig voltam már pár durva helyen, ahol több hetes hullák is voltak. Ahogy bele-bele nézegettem a szekrényekbe megtaláltam a vérlecsapoló szerkezetet is, ahogy jéggel teli ládákat is, amikben vért és emberi húst is tároltak. Kétség sem férhet hozzá, a gyilkos itt tanyázott.
Előre haladva egy hatalmas kőfalakkal körülvett kazamatába kerültünk ahol amerre csak a szem ellát csontvázat hevertek. Fényesre koptatott emberi csontvázak, de helyenként állati csontvázak is fellelhetőek voltak. Voltak mély aknák, ahol halomra hevertek a több éves csontok is, talán egyes csontok több évtizedesek is lehettek, de voltak egészen frissek is. Néhol kupacokban álltak, egyes csontvázak pedig karóba húzva, mintha saslikok lennének, de a karón lévő öreg vérfoltok árulkodtak róla, hogy haláluk előtt húzhatták őket bele, mikor még volt rajtuk hús és bőr.
Ki tudja hány száz csontváz lehetett a rémséges tárnában, hogy hány száz ember vére van odarohadva a padlóra és a falakra. Sőt. Lehet több ezer ember maradványai lehetnek itt? Biztosan.
A falak át voltak törve, vagy éppen át voltak rágva, mintha valami, vagy valakik utat törtek volna maguknak. Ha azt gondoltuk már mindent láttunk és minden borzalmat ki kellett állnunk, akkor nagyot tévedtünk. A motoszkálás hangja még erősebb lett, még élénkebb, még hangosabb, aztán jött az iszonyat. A gyilkos. Vagy jobban mondva a gyilkosok serege.
A csonttal teli vermekből, a csonthegyek alól, a falakban tátongó járatokból patkányok hada jött elő. Nagy testű, fekete bundájú, vörös szemű patkányok. Egyes patkányok bundáján friss vér volt. Fújtattak és fogaikat villogtatták, a napnál is világosabb volt, hogy ételt láttak bennünk. Tucatjával, sőt, ezrével kezdtek hemzsegni körülöttünk a patkányok, jöttek a csontok közül és a járatokból, özönlöttek és mind egyre éhesebbek voltak.

A napnál is világosabb, mi folyik itt. Ivo Freud, azaz Andre Tepes valószínűleg Vlad Tepes késői leszármazottja volt, aki nem volt más, mint Dracula. Bár Vlad nem az a tipikus vámpír volt, amit a filmekben lehetett látni, de alighanem kannibál hajlamai voltak. Később ez a kannibalizmus tovább öröklődött a családban, Vlad leszármazottai idővel emigráltak Romániából és letelepedtek itt, Long Islanden ebben a házban. Kialakították a pincében a hatalmas tárnát, majd folytatták beteges étkezési szokásaikat. Alighanem az albínó is kannibál volt és együtt dolgozott Tepesszel.
Ide, ebbe az isten háta mögötti eldugott villába hozták áldozataikat, ettek belőlük, majd a kazamatába vitték maradványaikat, ahol a patkányok lakmároztak belőlük. Ahogy a tetemek szaporodtak, úgy gyülemlett a patkány állomány is, egyre csak szaporodtak, eltüntetve a maradványokat, csak a csontot hátrahagyva. Ki tudja hány évtizede, vagy évszázada szolgálhatott szentélyéül ez a ház a mocskos szokásoknak. Hány száz éve űzhette itt a Tepes családfa a kannibalizmust és még sok egyéb más szörnyűséget?
Ahogy a kannibál páros kiöregedett, úgy csappantak meg a hullák is, így a patkányok éhezni kezdtek, az éhező sereg pedig mindenre és mindenkire lecsapott, akik ehetők voltak. Alighanem Tepes és Andrian is a patkányok martaléka lett. Valószínűleg Adrian is leesett a lépcsőn, meghalt, az éhező patkányok pedig lerohanták a testét, hogy ételhez jussanak.
Ez azonban rajtunk aligha fog segíteni. Hogy őszinte legyek, rettenetesen féltem és bántam, hogy nem hallgattam Lyallre és maradtam a felszínen.
A fehér csontok lassan nem látszottak már, csak a patkányok fekete bundájának serege, ahogy szemeiket rajtunk legeltették. A plafon felől néhány patkány ugrott a nyakunkba valamelyik üregből, de őket még könnyű szerrel le tudtuk seperni magunkról, de azt a sok ezer patkányt már nem olyan könnyen, akik körülvettek minket. Ha ezek ránk vetik magukat, akkor pillanatokon belül mi is csontvázként fogjuk végezni, mert pillanatok alatt megzabálnak minket.
- Fusson! Vissza a villába és a kocsiig meg se álljon! - szóltam rá, a patkányok pedig lavinaként indultak meg felénk. Leadtam egy lövést a seregbe, a golyó több patkányon is áthatolt. A hang megriasztotta őket, a sérült patkányokra pedig kannibálként vetették rá magukat. Én is futásnak eredtem, de a patkányhad a nyomunkba szegődött. Újabb lövést adtam le a tömegbe, ami megint kis időre megfékezte az áradatot.
Egyszer sikeresen beértek minket, de le tudtuk hesegetni őket magunkról, én pedig kilőttem a teljes tárat a patkányokra, mert a lövés hangja megriasztja őket, ráadásul addig is egymást kezdték el zabálni. Az ép patkányok a sérültekre vetették magukat.
Kiértünk a kocsihoz, be is vetettük magunkat az ülésekre, de a patkányok elözönlötték a járművet. Semmit nem is láttunk, a szélvédőt eltakarta a fekete bundatömeg, az ablakokon vörös szemek és nyálas, véres fogak néztek vissza ránk. Kaparták az üveget és a karosszériát, közben hallatszott a rendőrségi sziréna is a távolból..

Music: Melancholic Melodies || Suit: Elegant || Tag.: @Lyall Bradbury