Cruel Ancestors Act. 2 The Last Ancient Priest

Bevallom őszintén, mostmár kezdett tele lenni a hócipőm azzal, ami velem történik. Eleve nem volt jó életem, sőt. Évek óta a poszttraumás szindrómámmal küzdöttem, tekintve, hogy egyik percről a másikra mindent elveszítettem, ami a mindent jelentette számomra. Mióta az eszemet tudtam katona voltam, nem értettem máshoz, nem voltam eszes kölyök, egyszerű pasas vagyok egyszerű gondolkodással, de úgy éreztem, amikor szolgáltam, hogy tehetségesnek számítok, hogy értek végre valamihez. Az emberek felnéztek rám, a csapatom engem tartott a példaképének, ugyanis jól csináltam a dolgomat, erre mit ad Isten, lábon lőnek és soha többé nem állhatok vissza a seregbe, nem mehetek haza a családomhoz, nem beszélgethetek velük úgy, mint akkor. Mindenki sajnál, mindenki lenéz és tudom, hogy nem direkt csinálják, de látom a tekintetükön azt a fajta szomorúságot, amit sosem szerettem volna. Nem vagyok fogyatékos, nem vagyok rokkant, megsérültem mert harcoltam, mégsem érzem magamat büszkének, sőt mi több, rettentő megalázónak gondolom az egész helyzetet, hiszen egy teljes osztagot vezettem, ha pedig vezetőként képes vagyok magamat ilyen szituációba keverni, sose szabadott volna nekem mutatnom az utat a többiek számára.
Szóval küzdöttem ezzel már jó ideje, pszichológushoz jártam, hogy valahogy feldolgozzam a történteket, mert amennyire indulatos vagyok és nincs meg a képességeim, hogy kontroll alatt tartsam az érzelmeimet, így az egész házasságom is ráment erre a nevetséges dologra. Tehát nem elég, hogy azóta is sántítok és nem tehetem azt, amit szeretnék, de már a feleségem is úgy néz rám, mint egy szörnyetegre, mert néha elborul az agyam és egyszerűen fel sem fogom mit teszek. Nem tudnak segíteni, próbálnak, de nem változom, így szinte biztos, hogy el fogom veszíteni Ellie-t is egyhamar, ami már szinte meg is történt. Amikor hazaérek nem beszélünk egymással, nem szólunk egymáshoz, hisz retteg tőlem, annyi ütést kapott már, hogy csoda, hogy még él, én pedig csak küzdök a bűntudatommal, hogy mégis miért teszem amit teszek. Szörnyű ember vagyok.
És persze az élet pont úgy hozza, hogy egy ilyen pöcsfejnek, mint nekem kell elkezdeni megoldani nagy rejtélyeket, megmenekíteni embereket, nyomozók seggébe bújkálni, hogy a pincében lévő emberevő patkányok ne faljanak fel. Milyen nevetséges.
- Elviszem - zárom rövidre ezt az egészet, ugyanis rohadtul nincsen kedvem megint belekeveredni valamibe. Ez a legjobb ötlet, ami valakinek végre kipattant a fejéből: elmenni a rendőrségre. Fogalmam sincs, hogy amikor Ivo meg az a baszottul vámpírpofájú faszi megjelent én miért nem azonnal a kopókhoz húztam. Legalább a csajnak van esze.
Ahogy beszáll én is a kormány mögé ülök, majd olyan gyorsan lépek rá a gázra, hogy szinte hátraesünk az üléseinkben. Minél gyorsabban itt akarom hagyni ezt a helyet, elküldeni ezt a fiatal spinét is és túlesni az éjszakán, ugyanis egyáltalán nincs kedvem ilyesmikkel foglalkozni, elég volt.

   

Cruel Ancestors Act. 2 The Last Ancient Priest

Sose gondoltam volna, hogy egy rohadt taxisofőrként bele tudok keveredni egy ennyire bonyolult, gusztustalan és nem mellesleg rohadt veszélyes ügybe. Amikor megengedtem, hogy az a patkányfejű Ivo Freud vagy Andrei Tepes - ki tudja már hogy is hívják - vagy az a kihipózott, vörösszemű vámpírpofa beszálljon az autómba, arra azért nem számítottam, hogy pár nappal később már egy nyomozó mellett fogok nézegetni egy szemgolyókkal és emberi arcokkal teli aktatáskát, aztán egy vérleszívó gép miatt emberméretű patkányok elől kell majd menekülnöm, akik nem mellesleg úgy megharaptak, hogy tetanusz oltásokért kellett a kórházba járkálnom.
Azóta eltelt pár nap, Hayes nyomozó hála az égnek nem keresett, így nagy nehezen, de én is visszatértem a megszokott rendhez és munkába álltam. A feleségemnek, Ellie-nek nem meséltem semmit az esetről, nem akartam, hogy aggódjon értem, mivel pedig már jó pár hete vagy hónapja nem aludtunk együtt és nem éltünk ennélfogva szexuális életet se, így nem láthatta a sebeimet.
Természetesen, hogy egy percig se lehessen nyugton, ez az este is egyre jobban telt. Részeges, drogos alakok vetették a kocsimnak magukat, ordibáltam jó pár sort, egyszer még ki is kellett szállnom, hogy megfegyelmezzek kölyköket mielőtt megrongálják az autómat, így késő éjszaka már megfáradtan vezettem New York Manhatteni részén.
Mit ad Isten, természetes, hogy a munkaidőm legutolsó órájában is belebotlottam a nagyváros csodáiba, ugyanis bele kellett taposnom a fékbe, ha azt akartam, hogy ne ültessenek le emberölésért. Egy random, fiatal lány esett rá a motorháztetőmre, ami épp elég lett volna, hogy kiszálljak a kocsimból, de mint az utóbbi hetemben eddig mindig, ez édeskevés volt ahhoz, hogy véget érjen itt a történetünk, ugyanis a kicsilány se beteg, se részeg, se beállt állapotban nem volt, sőt, teljes mértékben józanul gondolta úgy, hogy ráfekszik a motorháztetőmre, az oka pedig nem volt más, minthogy egy rettentő furcsán és betegen kinéző, aranymaszkos pasas követte valami késszerű valamivel a kezében.
Alapjába véve, az eddigi horrorfilmekből merített tudásom azt diktálta volna, hogy tolassak hátra aztán lépjek rá a gázra és húzzak el onnan a picsába, de valami a hatalmába kerített, ami miatt fogtam és kiszálltam a taxiból, a dühtől forrongva.
- Gyere ide, te rohadék - ordítottam neki - Tudod te kivel baszakodj - indultam meg utána de csak apró, lassú léptekkel, azonban az éjszaka kedvezett neki, fél perc alatt a homályba veszett. Mondhattam volna, hogy utána rohanok és akkor én lehetek a nap hőse, de ennyire azért nem volt bennem a mehetnék, ezért beértem ezzel is, a lányra sandítva. - Mégis mi történt? Szolgálhatna nekem valami magyarázattal - tettem a csípőmre a kezemet, kérdőn nézve a másikra, aki jó pár évvel fiatalabb volt, mint én és úgy festett, mint aki egy teljesen másik korból jött volna, akárcsak egy időutazó. A frizurája, az öltözködése, egyáltalán nem hasonlított a mai lányokra. - Nem szokásom lányokat megmenteni maszkos fickók elől, bármennyire rohadt elborult ez a város, őszinte leszek, ez életemben először fordult elő velem.