Bármikor. Csak egyetlen pillanatot haboz az ujjam a küldés gomb felett. Azt hiszem csak túl akarok esni az egészen úgy teljesen is, hogy tényleg csak egy lezárt és elfelejtett fejezet legyen az életemben. Ez pedig közel sem Ashley hibája, mert ő alig egy töredéke az egésznek. Ha valami, ő még a kellemes darab volt a képben, sokáig az egyetlen, egészen az utolsó tárgyalás végéig. A több hónapos huzavona utáni feszültség viszont nem egy olyan dolog ami ennyitől csak úgy kisétál majd az ablakon, akkor sem, ha nem ez az első, hogy egy hajszállal de megúsztam. Meddig lehet szerencséje az embernek? Talán nem sokáig, de pont ezért kell kihasználnia amíg tart, főleg, ha már felfele nem vezet neki út csak lefele.
Az egész szar végkifejletén próbáltam nem sokat aggódni, ami úgy ahogy sikerült, néha jobban máskor meg kurva szarul. Általánosan a megszokottnál is irritálhatóbb voltam amikor éppen nem díszmajomként feszengtünk a tárgyalótermek egyikében, vagy nem pont valami kurva kivételes alkalom volt. De nem lehetett, hogy lecsukjanak, akkor sem ha amúgy kurvára megérdemelnénk. És miért? Mert ebben a világban a jó fiúk szoktak veszíteni, akik a szabályok szerint játszanak, mert a szabályok kiskapukkal és föld alatti alagutakkal vannak kiépítve, olyanok, amikre ők túl finnyásak még. Ők az ajtón akarnak kirakni minket, mi meg majd az alagsoron át távozunk. Ettől még persze mindig ott az esély, hogy az érem a rossz oldalára esik le - innen is volt az irritáció, nem csak abból, hogy tököm tudja mikor volt rajtam utoljára ennyiszer öltöny, vagy legalább egy ing, mint mostanában. Talán soha; és remélem soha nem is fog kelleni újra. Most is csak valami kényelmesben vagyok, amiben még mozogni is lehet.

Ashley túl naiv ehhez az egészhez amibe csöppent. Ezt pedig közel sem úgy értem, hogy ostoba lenne, mert nagyon távol áll az ostobától - egyszerűen csak látni rajta, mennyire más világból van s most mégis ugyanazon az oldalon állunk. Egy időre, mert utána mindenki visszatér majd a megszokott életébe és elfelejti, hogy ez az egész valaha is megtörtént. Mert egyszerűen ilyen az élet, ahogyan tovább mész elfelejted a régi arcokat - az ő esetében, itt és most pedig határozottan ez a lehető legjobb ami történhet. Jobb neki távol tőlünk, azt hiszem megtudtam róla annyit, hogy így gondoljam.
Meglep a szinte azonnal érkező válasza, főleg pedig az, hogy egy óra múlva már itt is lesz. Az időre nézek, majd az üzenetre, mielőtt még egyetlen oké elküldése után eltenném a telefonomat. Most vagy egy éjszakázás után van, vagy csak túl akar esni az egészen, de igazából mindegy is melyik mert mostanra már én sem sok alvást terveztem. Mindig voltak, vannak és lesznek időszakok amikor nehezebben megy, amikor van valami lelkiismeretem vagy bűntudatom, vagy éppen az van a fejemben, hogy mi lesz ha tényleg lecsuknak. Nem mintha nem hittem volna, hogy megoldják, hogy ne tegyék, de a hajnali órákban szeretik az ilyen gondolatok megkísérteni az embereket. Ránk nézve az ítélet megszületett már, de nem mintha ettől bármi is megváltozna a jövőben, pont ugyanúgy kezdődik a fejünk felett egy visszaszámláló, mint korábban tette, csak az a kérdés, hogy mi történik előbb: meghalunk vagy eléri a nullát és elkapnak. Folyton pörögnek a számok és változnak az esélyek, megugranak és lezuhannak, de megtanulsz nem figyelni rájuk mert akkor nem tudsz koncentrálni semmi másra.
Annak ellenére, hogy meglep, nem zavar, hogy ilyen gyorsan jön, a tv előtti rothadásban egy üveggel a kezemben nem zavart volna meg. És akármilyen szánalmasnak is hathat ez a kép elsőre, valahol kurvára szimbolizálhatná a nagy amerikai szabadság képét a díszek meg a giccs mögött. A mellettem ülő Spongyabob plüssre pillantok, akit alig fél órával ez előtt még párnának használtam a nappali kanapéján, mintha csak tőle kérdezném, hogy kilakoltassam-e. De legalább ilyen gyorsan el is vetem a gondolatot, ő ott marad a díszpárnák közé ékelve - ne kérdezd azok miért vannak ott, nem én szoktam rendberakni a lakást - szóval ő marad én meg mozdulok, csak egy kicsit hangosítva a készüléken, hogy ne maradjak le sokról amíg a konyhai kupit legalább betuszkolom valahova. Nem mintha tudnám, hogy bejönne, igazából néha még mindig fogalmam sincs, hogy még mindig tart tőlem vagy már nem annyira… mert a nemet ki szoktam zárni a lehetőségek közül. Még egészen jól emlékszem, hogy hogyan állt mellettem a legelső nap - kurva nehéz lenne elfelejteni, ha naponta többen fordulnak felém pontosan olyan tekintettel, pontosan annyi ideig tartva vissza a lélegzetüket és pontosan annyi másodperc után szakítva meg a szemkontaktust velem. Nem mintha zavarna az esetek többségében. Volt időm hozzászokni és ami azt illeti, kihasználni is.

Az már nem lep meg, hogy mennyire pontosan kopog az ajtómon; volt már alkalmam megszokni tőle. Az egyetlen idegen az egészben az a hely. Amúgy a lakás most egészen összeszedett, a legtöbb dolog a helyén, ami mégsem meg nem arca ordító. Bobbyt (nem neveztem el a plüssöt...) a díszpárnák közt például egészen biztos, hogy nem szúrhatja ki a küszöb túloldaláról, mondjuk azóta el is felejtettem, hogy próbál egybeolvadni a kanapéval. A tvt kikapcsoltam már amire ajtót nyitok, a konyhapult üres, a lakás többi része pedig egészen átlagos. Kétlem, hogy annyira körbenézne, vagy maradna, hogy észrevegye a polcokon, vagy ilyen meg olyan bútorokon elszórt egy-két figurát. Némely eléggé absztrakt, mások meg akció figurák vagy mesehősök. Akármi, ami egy kicsit is megragadta a figyelmem és az utolsó adag értékes kacatjaim körét gazdagítja. Nem sok mindenhez kötődöm igazából, megszoktam, hogy a legtöbb dolog folyamatosan cserélődik az életemben, sőt, cserélődnie is kell. Az állandó dolgok, akárcsak a boldog befejezések is, nem az én fajtámnak írt történetek. Nekünk csak az jut, hogy kiélvezzük a pillanatot amíg az tart és a legfontosabb, hogy ne gondolj túl sokat a sztori végére.
- Szia. - Oroszul folytatom ahogyan ellépek az ajtótól, hogy be tudjon jönni. Szinte észre sem veszem, hogy egy ilyen apró gesztustól mennyit lazulnak az arcvonásaim. Nem sok ember van az életemben akivel ezen a nyelven beszélhetek, és még annál is kevesebb akiknek a szókincse nem merül ki abban, hogy kapásból tíz módon tud anyázni. A köszönetére, hogy ilyenkor fogadom, csak némán legyintek mikor már tovább indulok a lakásban. Fél. Hallom és látom, de őszintén nem is hibáztatom érte - ahogy már mondtam, nem egy buta nő, és azért sem az, amiért távolságot akar tartani. Ez az egész ami csöppent nem neki való, kitűnik ebből a közegből. Egyszerre idegen és ismeretlen, idegen amiért annyira más, és ismerős amiért ismerős jellegeket idéz fel. Az arcél, a hajszín, vagy éppen a ruhák amiket visel, egy-egy elem ami valami különösnek ható nosztalgiával tölt el. Olyannal, amitől egyszerre szabadulnék és amire egyszerre vagyok kíváncsi is.
Nem akarok vele az ajtóban beszélni, a szomszédok, ha egészen véletlen elkapnak valamelyik többnyire természetellenes órában, már így is megbámulnak. Persze, csak akkor amikor azt hiszik, hogy nem veszem észre - ami sokkal kevesebb alkalommal történik meg, mint gondolnák. Mondjuk letudhatnám Ashleyt azzal, hogy egy oké, hol írjam alá meg jó lesz így-el is, de mégsem csukom rá az ajtót azonnal. Pedig tudom, hogy ha a bejárat előtt fura volt látni, akkor idebent méginkább az lesz. - Ülj akárhova. - Volt ideje megszokni, hogy a modorom néha nyers, s ha mondjuk nem is alapozatlan a bizalmatlansága felém - mert azon túl, hogy nem ítéltek el, ott volt a tárgyalásokan szóval hallotta a történetet. A mesét. A mesék viszont mindig a valóság egy részét tükrözték vissza...
Amikor kiválasztja, hogy hova ül le - vagy áll ha nagyon akar, felőlem, én úgyis le fogok ülni - szóval utána várakozóan nézek rá, gondolom folytatja majd a hivatalos dolgokkal, pont ahogyan megszoktuk, annak ellenére hogy körülöttünk most éppen minden más szokatlan. Jobb, ha ezen a vonalon maradunk, mint azon a néha megcsillanó kérdőjelben a tekintetében, amikor a félelmet a háttérbe szorítja valami más. Kíváncsiág? Együttérzés? Akármi is az, jobb, ha magának tartja - ahogyan mondtam már, nem illik a mi világunkba. Ő ahhoz túl törékeny. A szép dolgok mindig azok.