Minden városról nagyon sokat elárul az, hogy van-e piaca és ha igen akkor az milyen. Lepusztult, vagy új csili-vili épületben kapott helyett? Esetleg mind a kettő megtalálható? Ha igen akkor nekem mindet fel kell fedezni, valamint az összes olyat is ahol esetleg valamelyik kultúra képviselői vannak jelen nagyobb számban. Ez egy olyan hely aqhol én nem tudok unatkozni, és lehet emiatt nagyon sokan bolondnak is néznek, de én kifejezetten szeretek piacikra járni, mert így újabb és újabb embereket és lehetőségeket ismerhetek meg amig majd a munkám során mind kamatoztatni tudok, hiszen elég csak egy motívum, egy szín vagy egy illat és máris tudom, hogy milyen tányért is tudnék belőle készíteni. Kivéve a mai nap folyamán, mert most valahogy teljesen el vagyok veszve, hiába van meg minden amit szem-szájnak ingere lehet engem valahogy mégis elkerül az ihlet és emiatt egyre frusztráltabban járom körbe a bódékat. Előbb utóbb kell valami vagy valaki ami megfog…. Valaki… ez az! Lehet nem az árukat kéne néznem hanem inkább az emberekre koncentrálnom. Próbálkozok, próbálkozok, de nem igazán járok így sem sikerrel és inkább megállok valahol random, hogy majd ott én jól bevásárolok mindenfélét aztán majd lesz valami. Persze, ahogy én azt gondoltam, egyből idős árusok vesznek körül és jönnek az őrültebbnél őrültebb teóriáikkal már mint nem arra vonatkozólag hogy mit is főzzek, hanem arról, hogy éppen milyen a nemi életem. Legalábbis amennyit ki tudok venni a szavaikból, már amikor nem angolul hanem olaszol pörgetik a szavakat egymás között. Helyzeti előnyöm van, mert éltem Olaszországban ezért valamennyire beszélem a nyelvet is, de ezt eszem ágában sincs tudatni velük. Még a végén valamelyik idős kedves nő ( vagy inkább jelenlegi helyzetemben idege4sítő vénasszony) be akarja szervezni mellém az unokáját. Már épp azon agyalok, hogy a sárgarépa kínálatuk nem ér meg ennyi erőfeszítést és inkább elszaladok, mikor is egy szőke szépség kerül a képbe és a képemen egy hatalmas nagy mosoly jelenik meg. Megmenekültem! Legalábbis elsőre azt hiszem, de nem úgy tűnik, mint aki egy pillanatig is megfontolná annak a lehetőségét, hogy kihúz a slamasztikából, amibe kerültem. Nem baj, majd én segítek magamon és fergeteges ötletem támad, mikor meglátom az ujján a gyűrűt. -Cassandra drágám hát megvagy! - Kerülöm ki az előttem álló és még mindig pipiskedő hölgyet, és megyek Cassie-hez hogy az ajkaira gyors csókot adhassak és utána mellé állva magamhoz ölelhessem. - Csak viccel a hölgy, nagyon is velem van, és mint láthatják a gyűrűn is túlvagyunk. - mondom úgy, mintha én lennék a világ legboldogabb vőlegénye. - Ha kihúzol ebből a szituból bármit kérhetsz tőlem, és megfőzöm neked. – súgom az állítólagos menyasszonyom fülébe, hogy a „ kedves” árusok ne hallhassák meg a szavaimat.
❝ will never be found at home. You leave in the morning with everything you own in a little black case alone on a platform, the wind and the rain on a sad and lonely face
Úgy nézek a kávémra, mintha egy ízes cognac lenne vagy legalább nyakon önthetném egy kis whiskeyvel, hogy ír kávéként fogyaszthassam, mégsem teszem. A pillantásom a videóhívás alatt többször kerüli a képernyőt, mintsem egészséges volna és már háromszor kaptunk össze eddigre már Amirral az elmúlt tíz percben mióta egyáltalán beszélünk. Szerinte ma hisztis napot tartok és biztosan megjött, de még azt is a fejemhez vágja, hogy nem foglalkozom vele eleget. Szerintem meg pont annyit, amennyit megérdemel így a világ másik oldalán, ott, ahol hagytam a költözésem pillanatában. Tudom, hogy menekülök - nem akarom megadni neki a lehetőséget arra, hogy elcsábítson és beadjam neki és a házasság szentségének a derekam. Végtére is félig már megtettem az igennel. Olyan ígéretet kapott, amiből kitáncolhatnék. Visszaadnám neki a gyűrűt is, most mégis az ujjamat tartja rabigában, a súlyos kő nehezékként húzza le a kezem. Miatta van csak rajtam, miatta és a hívás miatt. Mások a mini széfet a hálószobájukban rejtenék el, a ruháik takarásába pakolnák, nekem mégis a legféltettebb kincseim közt lapul meg, a konyhában a robotgép és az airfryer közti területet kapta a konyhapult szekrényének alsó polcán. Az azt nyitó számkombinációnak sincs köze Amirhoz és ezt sem vagyok neki hajlandó elárulni. Nem az a tervem mára, hogy órákig tartó felesleges beszélgetésekkel fárasszam le magam vagy pedig őt és már idehaza sem kell még többet pakolnom. Ahogy szétnézek, rájövök, hogy már berendezkedtem, itt lakom Brooklynban. Westont, az alsó szomszédomat sem idegesítem többé azzal, hogy bútorokat tologatok fel-alá és leginkább csak ki akarok szabadulni a négy fal depressziójából, még ha szeretem is azt, amim van - végre engem tükröz, végre nem kell elnyomnom az egyéniségem azzal, hogy megfeleljek másoknak és ez igazán felszabadító. Az elmém zsibbadása szakít ki a végeláthatatlan beszélgetésnek és mielőtt a frusztrációmat Amiron vezetném le, gyors, könnyek nélküli búcsút veszek tőle azzal, hogy találkozóm van, igen, tényleg emberek közé megyek. Nem engedem meg neki, hogy a féltékenység epéjét a torkomon tolja le és az ötödik mini veszekedésünket csírájában fojtom el. Nem egészen negyven perccel később már az ujjamon felejtett eljegyzési gyűrűm gabalyodik bele a petrezselyem zöldjébe és ezt jelnek veszem, meg kell vennem, így ameddig az idős úr a zacskóba pakolja azt, kifújom a kő mellől a finom port, ami rátelepedett a válogatás során. Még meg is rázom a kezemet, biztos, ami biztos alapon, s mielőtt még fizetnék, egy megtermett padlizsánt és két fej fokhagymát is kérek tőle. Fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen milyen ételt is kívánok, de ha a magam részére főzök, szeretek kísérletezni, ízek és konyhák világában elveszni. A főzés megnyugtat és lelazít, s ezt tette a gyors ritmusú sétám a lakás és a piac közt is, amibe besegített a Spotify-on elindított zene is. Lekanyarítom a hátizsákot a hátamról és a megszerzett zöldésgeket elpakolom, de a figyelmem a két standdal arrébb zajló jelenetet figyeli és már majdnem elfelejtek fizetni is, éppen időben fordulok vissza, mielőtt még azt hinnék, lopni szándékozom, de Francesco, akihez már visszajáró vásárló vagyok, megértően nevet rám, amikor kiesik a kezemből az apró is. Töri az angolt, szerintem szándékosan, mert második generációs olasz és a harmadik látogatásomig azt hitte, a ciao-n, buon giorno-n, prego-n, scuzi-n és grazie-n túl is mindent megértek olaszul. - Arrivederci, Francesco - integetek büszkén, csak hogy jelezzem neki, az első szót nem rég tanultam meg. - Ci vediamo la prossima settimana, signorina - jelentsen ez bármit is, bólogatva ellépek a stand elől, hogy másoknak is helyet adjak és végre megnézhessem, mi folyik a közelben, de amikor körvonalazódik a bálványozott férfi sziluettje, úgy nézek rá, mint múzeumokban az alkotásokra. Nem szándékozom őt megmenteni még sanyarú sorsa elől, amit az árusok csipkelődő, kedves noszogatása okoz, mégha rájövök, ismerem őt régebbről. - Jó reggelt! - noha már tíz is elmúlt, attól függetlenül még a kívánságom mindenki felé irányul. A kánonban kapott buongiorno-n elmosolyodom, a Damiant épp megérinteni készülő idős asszonyság úgy pillant felém, mintha házasságtörésen kaptam volna, holott ők csak ennyire közvetlenek. Kedves népség, igazán. Olyan mások, mint az angolok... vagy az arabok. - Csak nem kritizáltad a portékáikat? - szűkítem össze a szemeimet, mert a mai napig élesen emlékszem arra a pillanatra, amikor számonkértem az ételkritikust, mégis mi nem ízlett neki a Ritz-ben. Az arca csipkedése helyett inkább a fakanalamat akartam volna a fejéhez vágni akkor, de abban a környezetben nem tehettem ezt meg. Még szerencse! - Mi scuzi, Cassandra. Nem tudtuk, hogy veled van - bazsalyog felém donna Lucia, leporolja a kis köténykéjét, de hamisan még felmosolyog Damianra is. - Mondhattad volna, fiacskám! - feddi meg a férfit, mintha csak az unokája volna, aki rossz fát tett a tűzre. - Nem velem van - szabadkozom azonnal, ez persze semmit sem ér, főleg nem akkor, amikor a délelőtti napfény megtörik a karikagyűrű gyémántján. Azért megigazítom a hátizsákom vállpántjait magamon. Gyönyörű, mondhatom!
Szabadnap. Ritkán van ilyen az életemben, mostanában folyamatosan megy a forgatás, a Chef’s Kiss új évadához, de a mai napot szerencsére megúszom és ezt ki is fogom használni. Ahelyett, hogy egész nap az ágyban döglenék és azt lesném, hogy a Netflix milyen újdonságokat kínál a számomra ( ez amúgy ma esti időtöltésnek még akár jó is lehet) korán felkeltem, hogy a lehető leghatékonyabban töltsem a napomat. Úgy vagyok vele, hogy majd pihenek ha megöregszem, vagy ha már meghalltam és addig is ki kell használni ezt az életnek nevezett dolgot a lehető legjobban. Éppen ezért szeretek utazni, motorozni és főzni. A mai program a legutóbbi, valami újat akarok kikísérletezni, vagy kitalálni azt, hogy mit főzessek a következő felvételen a versenyzőkkel. Igazából az, hogy melyiket fogom csinálni, attól függ, hogy milyen alapanyagokat fogok találni a piacon, ahova jelenleg készülök. Nem new yorki vagyok, ezért nem a filmekből oly jól ismert közlekedési eszközöket használom, mint például a taxi vagy a metró, hanem motorra pattanok és azzal vágok neki a városnak. Nem hiszem, hogy a gép zaja bárkit is felkeltene, azért annyira nincs korán, de ha meg mégis, akkor hálásak lehetnek azért amiért felkeltek és korábban neki állhatnak a mindennapi teendőiknek, mint ahogyan azt tervezték…. vagy ennek csak én szoktam örülni? Néha a fejemhez vágják, hogy furcsán vagyok összerakva, nem is értem miért… na jó, de pontosan tudom. A piacra megérkezve már már gyermeki mosollyal az arcomon konstatálom, hogy milyen baromi nagy a választék, valamint azt, hogy nem csak én fogom a mai napomat a konyhában főzéssel tölteni, hanem nagyon sokan, akik hozzám hasonlóan friss alapanyagokból terveznek maguknak és családjuknak ételt készíteni. Nem szabad elfelejtenem majd értékelni azt a hozzászólást aki ezt a helyet ajánlotta nekem. Ez egy séf számára olyan mint amikor egy kisgyerek beszabadul a játék vagy éppen egy cukorka boltba: hatalmas extázis. Elhatározom, hogy először szépen körbenézek, és csak a második kör során kezdek el vásárolni is, addig is van lehetőségem inspirálódni, ötleteket gyűjteni főleg úgy, hogy néha megnézem, hogy a velem szembe jövő emberek kosarából mégis milyen alapanyagok kandikálnak ki. A második köröm közepén tartok, és még mindig nem vettem semmit sem, ami azt jelenti, hogy még mindig teljesen tanácstalan vagyok. Azt se sikerült kitalálnom, hogy magamnak kísérletezzek vagy inkább a feladatra koncentráljak? Kezd egyre inkább frusztrálni ez a tehetetlenség, ezért kinézek egy szimpatikus árust, aki úgy tűnik tényleg a saját kis kertjében termesztett dolgokat árulja, és elkezdek válogatni a paprikák között. - Mondja, nincs olyan darab aminek valamilyen különleges formája van? - teszem fel a kérdésemet, amitől először az eladó idősebb hölgy kicsit meglepődik, majd belelkesül. - Jaj hát csak nem szív formájút szeretne, hogy omlettet készítsen benne, mint ahogy azokban a modern videókban van? Jaj hát drágám, nekem nincs olyanom, de várj, lehet Marynél akad pár különlegesebb sárgarépa - válaszol nagy lelkesen én pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a következő öt perc történései alatt egyszer se üljön ki az arcomra a „mi a fasz történik most itt?” kifejezés, ugyanis én a korábbi egy mondatomon kívül semmit nem mondtam, de már a környező összes stand nyugdíjas árusa körülöttem mászkál és olyan mesét kerítettek körém hogy a fülem is ketté áll. Állításuk szerint én egy különleges reggelivel / ebéddel/ vacsorával ( e körül még megy a vita) próbálom meglepni a barátnőmet ( aki nem létezik egyébként) hogy megkérjem a kezét. Az egyik hölgy annyira cukinak talál, hogy még az arcomat is meg akarja csipkedni, de ezt valahogy sikeresen kivédtem azzal, hogy kihúztam magam és így nem ért fel. Még mázli, hogy magas vagyok.
Kezdőlap
