Tekintetem a falra akasztott, soha különösebb figyelmet nem kapó egyszerű, - fehér alapon fekete mutatók - órára siklik, majd a kinti sötétnek köszönhetően az ablak üvegén megjelenő tükörképemre. Az épp olyan friss és üde, mint amilyennek valójában érzem is magam; a már-már feketébe hajló barna haj, a hozzá igazított arcszőrzet és a szemek alatti sötét karikák tökéletes kontrasztot képeznek az egészen fakó színtelennek, már-már szürkének ható arccal. Mintha nem is én lennék, idegennek és szokatlannak tűnik a képem és a viseletem párosa, holott az egyszerű fehér ing hosszú évek óta a napi öltözetem részévé vált a központ falai között. Az életem javát a kötelezően előírt dresszkódnak megfelelő viseletben töltöm; öltönyben, máskor pedig harci díszben, egyenruhában és teljes menetfelszerelésben terepen. Az én esetemben talán csontig hatoló igazság rejlik abban, miszerint "ruha teszi az embert". Kellett hozzá az apai szigor kőkemény ráhatása és a nyomás, hogy jogosan viselhessem is, de soha egyetlen pillanatig nem kételkedtem magamban és abban, hogy ki vagyok vagy mit akarok. Meglehet, van valami szürreális abban, ha egy egyenruha és szülői elvárás szükségeltetik ahhoz, hogy az ember megtalálja a valódi önmagát és az igaz hivatását, ezúton pedig jogos lehet a kérdés, hogy valójában önmagam vagyok, vagy inkább az apám fia? Az ő mása? Az, akit akart, hogy legyek? Katona, rendőr, ügynök, bárki, aki tovább viszi a Whitlock-ok fegyver viselte híres nevét, aki majd fenntartja és tovább viszi, még nagyobbá teszi a családi örökséget. Családi befolyás, elvárások vagy belé vetett bizalom, mégis ez vagyok én, és apám nélkül is minden bizonnyal ezt az utat választottam volna... talán más szervnél, más körülmények között, más elvárásokkal és messzemenő tervekkel, de a lényeg egy: a rendvédelem az én terepem. Nem a munkámból élek, hanem a munkámnak élek. Azért, hogy életeket mentsek, hogy megelőzzek, hogy igazságot szolgáltassak, hogy visszaadjam mások emberi tisztességét a haláluk után is. Olyanokét, akik képtelenek voltak megvédeni magukat, és akiket nem volt, aki megvédjen. Ennek ellenére, ha ez ilyen határozott kijelentéssel igazságvizsgálóra kötnének, az valószínűleg mégis bejelezne; hiába zengek ódákat, hiába hitegetem magamat és mindenki mást is, hogy mekkora szenvedély ez, az igazság az az, hogy egyszerűen ebben vagyok jó. Olyan ez, mint az olimpikonoknak a saját sportáguk, én is ebben vagyok kimagasló, ehhez értek, ezt csináltam egész életemben. Ebben nevelkedtem, ez az, ami megdobja az adrenalin szintemet. Színtiszta adrenalin ez, amit nem képes semmi más helyettesíteni. Még az apaság sem, vagy az azzal járó feladatok és kihívások zöme.
És mégis, ennyi év után képes vagyok aláírni, hogy munka ide, mánia meg oda, még nem jelenti azt, hogy este tízkor is az irodában kellene görnyednem a kényelmetlenre ült székemen a még annál is kényelmetlenebb zakó-ing-élvasalt nadrág trióban. Mindezt reggel fél hét óta, - természetesen – mert nyilván nincs jobb dolgom, és míg más egyik oldaláról a másikra fordul akkortájt és a nyakába húzza a takarót, addigra én már lefutottam a szokásos reggeli köröket a parkban, felzabáltam a hűtőmet reggeli gyanánt, és két ember kétnapi fejadagjának megfelelő kávémennyiséggel felszerelkezve kocogok az egésznapos robot központjául szolgáló, patinás objektum irányába. Alkalmazottak, ügynökök gyöngye... És mégse osztják ki sosem a "hónap"- meg az "év dolgozója" címet. Azt hiszem nehéz lenne győztest hirdetni Leneghan és közöttem. Azt se mondhatjuk épp normálisnak...
Most se a fejem zúgása, a túl sok információ, „elég a melóból mára” vagy az iroda üvegfalán át látott hazaszédelgő munkatársak és a sorra kialvó fények ösztökélnek egy beiktatott kényszerpihenőre, annál inkább a ruha anyagának zavaró kellemetlensége: szorít itt, dörzsöl ott, bevág amott. Meg viszket is. Nap végére mintha kényszerzubbony válna az amúgy kritizálást nem érdemlő, sűrűn hordott darabból.
Nyílik az ajtó.
– Te még itt? - Bólintok.
– Aztán… - csettintek a nyelvemmel, ahogy végig nézek rajta, s egy pillanatra rajta felejtem a tekintetemet. - Látom téged se vár senki odahaza... – nyújtózkodva, nyakamat először az egyik, aztán a másik irányba fordítom és roppantom ki némi rásegítéssel, majd a szemeimből is kidörzsölöm az „odalett”, pillanatnyi szúró fáradtságot.
– Tényleg nem – a fekete cipő hol élesen, hol tompán koppan, ahogy lépteivel váltja a parkettát és a szőnyeget. – Mark horgászni ment. Fogalmam sincs hova. A hétvégém borult, jóformán szabad és másból sem fog állni, mint... – ereszkedik az asztalom szélére; hosszú, karcsú lábai kihívó mozdulattal keresztezik egymást – unalomból és még több unalomból – tekintetemet képtelen vagyok nem végig vezetni a különösen figyelemfelkeltő, szemrevaló vádlikon, s beszippantva az alsó ajkamat, megemelt szemöldökkel billentem félre a fejemet.
– Jól van, akkor bepótolhatod az elmúlt "húszonsok" évet és vedd elő a Gyűrűk urát. Néhány bögre tea, süti, popcorn meg takaró... Vagy mit szoktatok ti nők így ősszel csinálni. „Begubóztok”? – Nézek rá kérdőn... meg némileg szarkasztikusan. Mióta itt az ősz, a szebbik nem képviselői között minden nap erről szól a diskurzus úton-útfélen, kávézókban, de még a boltokban is. Ellenben az ő arcára kiül a döbbenet. Sértettnek tűnik.
– Nem vagyok olyan, mint a legtöbb nő!
– Ó, azt én tudom nagyon jól – én ne tudnám? Az asztalon lévő aktákat és egyéb feljegyzéseket, fotókat és papírokat a fiókba rejtem, majd előre nyúlva lekapcsolom a kislámpát, jelezvén, hogy a napomnak így közel tizenöt óra elteltével a végét hirdetem. A mozdulattal egyszerre emelkedek fel, a szekrény kilincsére helyezett zakómat pedig nem sokkal ez után a hátamra perdítem. – De talán itt az ideje olyannak lenni...
- Chris?! – Szépen ívelt szemöldöke megemelkedik, hangja egészen elmélyül, mintha így próbálna megállítani.
- Jó éjt, Erin! – Lesek még hátra a vállam felett, hogy lássa, nem veszem őt félvállról, de nem hazudok ha azt mondom, hogy nem csak kedvem, de energiám sincs ahhoz, hogy szórakoztassam.

Tűnjön bármennyire rendezettnek, az ősz beköszöntével hangulatosnak és egészen filmbe illőnek a környék ahogy a sárga-narancs falevelek lustán hullanak alá, éjszaka mindennek mondható, csak épp barátságosnak és bizalomgerjesztőnek nem. A csatornák pöfögik és okádják magukból a gőzt, távolban kocsik zúgnak és kutyaugatást vernek vissza az ég felé nyúló épületek, miközben járókelők nevetgélnek, motyorásznak vagy közeli- és távoli sikátorokban rostokolók hörögnek, szörcsögnek és szipákolnak, kellemetlenkednek. Ki tudja mit csinálnak, kik ők s miért vannak ott? Hiába a sok éves tapasztalat és szakértelem – szakmai ártalom - hiába, hogy megvan a képzettségem ahhoz, hogy baj esetén betudjak avatkozni vagy épp mentsem a saját bőrömet, bevallom, ha nem lenne fegyverem, én se érezném magam biztonságban. Nem véletlenül zárom mindig gondosan nem csak a lakás, de a háznak is az ajtaját, ami ugyan nem gátolna egy szakavatott vagy elszánt tolvajt abban, hogy betérjen, mégis minimális biztonságérzetet generál az emberben, ha tudja: kattan a zár a háta mögött. „Ez talán majd visszatartja.”
És most is kattan a zár… immáron másodszorra, miközben a lépcsőház folyosójára kihelyezett postaládák előtt ácsorogva igyekszek a sajátomból kibányászni azt a temérdek papírt, amit képtelen vagyok megérteni, miért nem küldenek ki elektronikusan, ha már olyan rohadt modern meg fejlett világot érünk, hogy a mesterséges intelligencia határait feszegetjük. Arra bezzeg képtelenek vagyunk, hogy a papíralapú levelet átemeljük virtuális térbe? Mennyibe tartana ráklikkelni a „küldés” gombra, ha már mindenhonnan is lekérhetőek az adataink? És mennyi időt, energiát és fa kivágását igényel az, hogy az a napi öt-hat vagy annál több levél – per fej - a címzetthez érjen?
Az érkező által vert tompa zajokat hallva megállok a mozdulataimban, s felé fordítom a fejem:
- Szomszéd’ – biccentek Cohen felé, majd a kapott újságot - pedig ki van írva, hogy szórólapot és újságot nem kérek - összegurigázva csapok vele a tenyerembe. A mozdulat akár még fenyegetőnek is tűnhet. – Ezer éve nem láttalak ilyen későn – nem azt mondom, hogy amúgy nem látnám épp eleget, vagy ne hallanám a kis sleppjét elégszer ahhoz, hogy az sok is legyen, de tény és való, az elmúlt néhány napban nem kellett se átdörömbölni, sem pedig kéretlen vagy epés megjegyzéseket tenni, mikor másnap összefutottunk. Haladunk. Év végére talán még puszipajtások is leszünk.  

• • •

| megjegyzés: hello, neighbor! | w