"I've been tearing around in my fucking nightgown 24/7 Sylvia Plath Writing in blood on your walls 'Cause the ink in my pen don't look good in my pad They write that I'm happy, they know that I'm not But at best, you can see I'm not sad, "
Vajon ez az a pillanat? Vetődik fel bennem a kérdés. Mert a morális érzékem mostanában, mintha nem lenne a helyén. Legalábbis eddig minden döntésem azt mutatja, hogy valamit nem jól csinálok. Pedig azt hinné az ember, hogy teljesen új lappal indíthat, akkor nem követi el ugyanazokat a hibákat. Megfontolt lépéseket tesz, érettebb lesz felfogása és a hozzáállása a dolgokhoz. Nos, nálam valami félre csúszhatott, mert szakítani még mindig nem tudtam. Én a jó öreg “Lementem a boltba szívem, és többet vissza se térek” módszerben hittem. Pedig az éjjel olyan jól felkészítettem magam, míg a plafonon lévő repedéseket mustrálgattam hajnali három környékén. Lejátszódott előttem az egész párbeszéd, olyan beszédet rittyentettem össze, hogy még az elnök is megirigyelné. Mélyreható, szívbemarkoló, de mégsem érezteti azt a másikkal, hogy ez az ő hibája lenne. Olyan tipikus, nem veled van a baj, hanem velem féle undormány. Elitélendő lenne a dolog, ha nem lenne igaz. De azzal még mindig nem tudtam mit kezdeni, hogy az előttem ülő férfira, úgy tekintettem, mint egy terápiás kutyára. Egy ideig óráig jól éreztem magamat. Aztán eszembe jutottak olyan apróságok, mint hogy papíron halott vagyok, mellesleg nincs életem, és egy olyan nővel kefél, akinek nem is az igazi nevét tudja. Egészen lehangoló történet, amiből akár lehetne egy sikeres bestseller is. Pontosan olyan ami Coelhoi magaslatokba emeli magát, tanulságot vonsz le belőle, majd írsz egy köszönetnyilvánítást a végére. Az enyémben annyi állna: Szopjon le mindenki! Homlokráncolva nézem az asztal fényes lapját, mire ő aggodalmasan méregetni kezd. - Megint fáj a fejed? Biztos az időváltozás.- követem a mozdulatait, ahogy feláll a székről, és mögém lépve enyhe erőkifejtéssel, masszírozni kezdi a fejemet Nem engedhetem el, nem szakíthatok ezekkel a kezekkel. -Igen. Lehet az a baj.- dünnyögöm az orrom alatt, míg szemeimet pihentetőleg lehunyom, ha már pár órával később, úgy is valami rémálomhoz hasonló életben ébredek.
Kezdek hozzászokni, hogy a kiképzőm nem igen fogalmazz mindig egyértelműen. Mégis közben elvárja, hogy mindent megértsek. Legszívesebben megkérdezném, hogy mégis honnan az anyámból kéne tudnom, hogy ő mire gondol. De elég csúnya vége lenne a dolognak, így megértően bólintok minden egyes szavára. - Minden érhető volt? - áthatóan fürkészni kezd, kezdem azt hinni, hogy velem ellentétben, ő rendelkezik valamilyen telepatikus képeséggel. - Persze. A lehető legtökéletesebben kell belesimulnom, egy ribanc szerepébe. Igazából, mintha mindig is erre a szerepre készültem volna.- Az irónia erősen kihallható a hangomból. Még azért, búcsúzóul megspékelem egy fanyar mosollyal, majd kecses mozdulatokkal az arcára nyomok egy puszit, amire csak felmordul, de nem húzódik el. Szívem szerint leköpném, hisz az egész életemet tönkretette. De legalább, egy kis pillanatig, emlékezettem arra, amit általában kiváltok belőle, és arra aminek a határát ő sosem fogja átlépni. Rohadék tetű.
A CIA-val folytatott magasröptű “beszélgetéseim” során, sok minden megfogalmazódott bennem. Leginkább az, hogy ha minél előbb elnyomom magam a múlthoz köthető foszlányokat, vagy a családom iránti fájdalmat, akkor hamarabb kijuthatok, abból a gödörből, amibe mindig visszalökdöstek. Néha úgy éreztem, hogy nem vagyok elég erős ehhez. Erre pedig idő kérdése, és ők is rájöttek volna, és mivel lényegében már halott voltam, így nem lett volna nagy kunszt a fejembe röpíteni egy golyót. Lehet jobban jártam volna. Ki tudja. Az egyszer biztos, hogy a fölém magasodó elit épület, nem túl sok jóval kecsegtet. Amint belépek, magassarkúmhangosan koppan a márvány padlón, amire két biztonsági őr felfigyel, és felém veszik az irányt. Alaposan végig mérnek, majd összenéznek, és újra rám. - Gondolom te is egy táncos lány vagy.- szólal meg az egyik, majd úgy irányítanak, hogy tárjam szét a lábaimat, és a kezeimet. Rezignáltan tűröm a mozdulataikat, ahogy túlságosan is lassan simítanak végig minden egyes porcikámon, ki nem hagyva egyetlen kikerekedő felületet sem. Az egyik keze könnyedén, már-már szemérmetlenül siklik fel a neccharisnyámon. - Haver, ha tovább merészkedsz azért már fizetned kell.- szólalok meg végül, bólintom oldalra a fejemet, ahogy lenézek rá. Valószínűleg nem azért áll meg a mozdulatban, mert én azt mondtam, hanem a főnöke miatt. Szótlanul felkísérnek, komolyan kezdem úgy érezni magam, mintha a kivégzésemre kísérnének. Ahogy felérünk, az egyik belém karol, majd becibál az ajtón, igaz magamtól is mennék, de gondolom ez is a feladatkörébe tartozik. Először körül nézek felmérem a terepet, elég letisztult a helyiség, magániroda jellege van, amiből árad a férfiasság. Aztán megpillantok, egy magas alakot, gondolom ő itt a góré, vagy a mi a franc. - Kösz srácok most már elengedhettek szerintem, mindannyiunk számára világossá vált, hogy nem fogom senki torkát elharapni.- tépem ki magam a szorításból. Megdörzsölgetve a szorítás helyét. - Egy élmény volt.- mosolyodok el kényszeredetten a fiúk felé, akik kihátrálva becsukják maguk mögött az ajtót, én pedig a magas fickó felé fordítom a tekintetemet, az iroda sejtelmes sötétjében nem sokat látok belőle, de azért elkezdem jártatni a számat. - Az emberei nagyon komolyan veszik a munkájukat.- jegyzem meg egy mosollyal egybekötve. - Diana Adler.- lépek végül, végül közelebb kinyújtva felé a kezemet.
Mint egy James Bond film főgonosza, úgy fordultam meg puha, bőrborítású nagy irodai székemben, ahogy a koppanó lépteket, majd a női hangot meghallottam. Csak azt kéne mondanom, hogy "már vártam Mr. Bond" és egy fehér macskát simogatni közben. De macska nincs és a velem szemben álló hölgyemény is igen furcsán nézne rám azt hiszem, ha Mr. Bond-nak hívnám. A gondolat fejben megmosolyogtat, de ennyi. A forgatókönyv tehát ezúttal nem Hollywood kliségyáros íróasztalain fogalmazódik kávéfoltoktól és cigaretta hamutól itt-ott piszkolva, hanem az én tudatomban. Ennek köszönhetően elsőre nem szólalok meg, viszont egy filmtől eltérően felállok a székemből, a hölgyemény felé magasodva, ami azért érzékelhető már most is, még ha egyelőre van is köztünk bőven távolság. Felkattintom a kisebb íróasztali lámpát (az viszont klisésen rézből van és zöld a búrája), hogy több fénybe vonjam a szobát és ezáltal magamat is, hogy a sötét árnyak közé simuló alakból egy harminc és negyven közötti, elegáns világosszürke inget, hasonló, de domború mintás nyakkendőt és kék zakót viselő, kissé borostás, szőkés hajú férfivé avanzsáljak a másik szemében. -Ezért fizetem őket. - jegyzem meg egyszerűen az első kijelentésre. Említettem, hogy macska nincs, van viszont kutya, aki a sarokban kushadt eddig és a nő érkezésére már ugyan megmozdította a füleit, de csak az én hangomra emelte fel a fejét és kezdett jobban figyelni. Ahogy pedig kikerülve a masszív mahagóni asztalt megindulok előre, ő is felkel s már-már elém vágva caplat szépen a hölgyeményhez, akit kissé csaholva megszaglász, sőt, még kicsit tekeregve dörgölőzik is hozzá. - Snorri, viselkedj, vissza! - csendül fel a hangom határozottan, de nem keményen s az eb engedelmeskedik is, hozzám baktat és már törleszkedik is a buksi simiért, amit meg is kap s míg balommal megvakargatom füle tövét, addig jobbommal a hölgyemény keze után nyúlok, hogy végül kézcsókot nyomjak rá, mélybarna szemeiben elveszve kicsit. - Lorenzo Vercotti. - mutatkozom be én is. - Ez a kis tolakodó pedig mint már tudja, Snorri. Jól reagált kegyedre, szóval ez már valami. De egy pillanat türelmet kérek. - engedek meg most már egy finom félmosolyt, ahogy elengedem a kacsóját, majd visszafordulok az asztalhoz, hogy ott a telefonon megnyomjak egy gombot. - Jeff, kivinnéd Snorri-t sétálni a szokásos körre? Köszönöm! - elengedem a gombot, majd Diana-t kikerülve az ajtóhoz megyek, hogy kinyissam és a kutyát kiengedjem, aki kap is a lehetőségen és már surran is ki, ahol már várják. - Bocsánat, vannak apróságok, amiket el kell intézni. - fordulok vissza a nő felé, majd az asztalomhoz sétálok, hogy a sarkának dőlve szemléljem őt továbbra is egy picit csendesen. Csinos, azt meg kell hagyni. Határozottnak látszik és árad belőle valami érdekes, ami felkelti a figyelmet. Ahogy nyitott, abból egyértelmű, hogy eléggé tudatában van sok dolognak, de ez számomra nem is meglepő, viszont az is kiderült belőle, hogy nem fél és nem hallgat el egy ilyen finomabb részletet sem, mint amire utalt. Tanulságos vonások, de még el kell őket rendeznem magamban. És persze azt is, ahogy bemutatkozott. Volt a hangjában, a hanghordozásában valami... gépies egy kicsit, igen, ez a jó szó. Összességében ez sem lep meg, mert Roderick-et, az ügyeit és a módszereit ismerem valamelyest. És a gyengeségeit, aminek hála az utóbbiakat megtudtam... - Tehát Miss Adler azért keresett fel, mert egy állásra lenne szüksége. Leginkább egy közös ismerős miatt. Nos, a kedvéért beleegyeztem a dologba, viszont azzal a kikötéssel, hogy a pozícióját én határozom meg. A képesség és az adottságok predesztinálnak itt és nem a tervek, elképzelések. - összegzem a gondolataimat, amit a CIA derék emberének is elmondtam egyébként s abban ő is egyetértett, hogy nem lenne szerencsés olyan munkakörben tartani bárkit is, amit nem tud megfelelően ellátni, így pedig az ő szempontjukból megvan a leleplezés kockázata. Ami engem igazából kevéssé érdekel. Én a hely megfelelő minőségű működésében vagyok érdekelt. - Ennek tükrében két terület van, ahol nagyon is szükségem lenne új személyzetre: egy új pincérlányt és egy táncosnőt mindenképp alkalmazni fogok, ezek az állások meg is vannak hirdetve. Gondolom valamit meghatároztak kegyednek, de én adok választási lehetőséget a kettő közül. Melyiket szeretné megpróbálni? - tekintetem egy pillanatra sem szakadt el az övétől minden hívogatóan vonzó domborulata ellenére sem se beszéd közben, se most, hogy befejeztem.
Kezdőlap
