Ég a talpam és úgy érzem, a derekam menten ketté roppan, ahogy kényszeredetten szedem a lépcsőfokokat felfelé. Azt hinnéd, hogy egy idő után hozzászokik az ember ahhoz, hogy kajaszag lengi körbe, de ha így is van, belőlem kispórolták ezt a képességet; teljesen tökéletesen éreztem, hogy a mai ajánlott vacsora kung pao csirke volt. Minden lépcső hatalmas küzdelemmel jár, és semmi más nincs a fejemben csak az, hogy végre bedőlhessek az ágyba. Én nyitottam ki, mert a kollégámnak belázasodott a fia, úgyhogy elvállaltam a plusz órákat helyette. Nem szerettem ilyen sokáig egyedül hagyni Davidet; mióta financiális okokból megszűnt a napközi szakkör, ahová járt, még nem találtunk újat, és nagyon kedvtelenné is tette. Újabban egészen sokszor sírt amiatt, hogy megint egyedül hagyom, de nem tehetek róla, muszáj elmennem dolgozni, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy ennek ellenére is csak egyre több a tartozásom. Anya nélkül mondjuk elég nehéz. Nem tudom visszaidézni, mikor beszéltünk utoljára; három hónapja, talán? Valami bárból hívott, a háttérben hallható akcentus szerint valahol délről. Próbálom kizárni a gondolatot a fejemből. Már felnőtt vagyok, nem számíthatok az anyám segítségére, meg kell oldanom, úgy, ahogy mások is megtették. David pedig nem tehet róla, hogy nem talál munkát, ugye? Beveszem az utolsó fordulót is. A lift már azóta nem működik, hogy beköltöztünk. A folyosó sötét és változatos szagok terjengenek a katonásan sorakozó ajtók alól kiszivárogva. Ha jól hallom, Kazinckyék babája még mindig fogzik, ami miatt az öreg Mr. Igorov az ő sírását túlüvöltve próbál kommunikálni a tévéjével. Szerintem nem csak félig, hanem teljesen süket már lassan, mert a folyosó végéről is szóról szóra hallom a Szerencsekerék műsorvezetőjének szavait. Ez a kérdés kétezer dollárért szól, és egy embert keresünk… Ashley: Olimpiai bajnok! Csodás munka, kétezer dollár a tiéd… Semmi sem tűnik fel, míg közelebb nem érek. Az ütött-kopott, kitűzőkkel díszített oldaltáskámban kutatok a biztonsági kártyám után, amit aztán a leolvasóhoz érintenék, amikor meglátom, hogy résnyire nyitva van az ajtó. Szörnyűbbnél szörnyűbb lehetőségek futnak át az agyamon; lehet, hogy David csak a boltba ment le (megteszi néha, ha nagyon unatkozik, annak ellenére, hogy megkértem, ne tegye), az én lelki szemeim előtt mégis egy teljesen feltúrt és kifosztott lakás képe jelenik meg. Nem mintha túl sok dolog lenne, amit el lehet lopni. Egyedül az érdekel, hogy David jól legyen. Összezárulnak az ujjaim a paprikasprém körül, úgy lököm beljebb az ajtót. Az már itt egyértelmű, hogy nem törték fel, David nyithatott ajtót. Ahogy beljebb megyek, az is nyilvánvaló lesz, hogy nincs semmi felforgatva; legalábbis nem úgy, ahogy gondoltam. A fiókok nincsenek kihúzva, a kisebb tárgyak a helyükön, csak a nagyobbak vannak rossz helyen, mintha valaki elfelejtette volna visszatenni őket takarítás után. – David? – kiáltom a lakás csendjébe. Nem látom az előtérből nyíló apró konyha, sem a nappali környékén. A sarokba tolt, viaszos terítővel letakart apró konyhaasztalon még ott az ebéd, amit odakészítettem neki. Lehet, hogy megijedt valamitől? Egyszer látott egy egeret a fürdőben és kiszaladt a házból. – Maya! – A szobámból tör ki, és olyan erővel ölel meg, hogy majdnem feldönt. Ösztönösen visszaölelem és simogatni kezdem a haját és a hátát. – Sajnálom, azt mondta, hogy ne nyissak ajtót, de muszáj volt, sajnálom…! – Kinek nyitottál ajtót? – Azt mondták, hogy rendőrség, és azt tanították hogy nekik mindig ki kell nyitni különben baj lesz, de nem rendőrök voltak – hadarja. – Akkor kicsoda? – Apát keresték, én mondtam, hogy nem tudom, hol van, nem is láttam már nagyon régen, de nem hitték el, mindenhová bementek, és keresték, csúnya lett az ágyad, de aztán elmentek. – Megtörli a szemét a kézfejével és a konyhapult felé mutat. – Ott hagytak egy olyan névpapírt, hogy szólni kell ha látjuk mert nagyon keresik…! Nem kell elengednem Davidet és közelebb mennem ahhoz, hogy lássam, miféle logó ül a papíron. Ironikus, hogy megfagyni tűnik tőle az ereimben a vér.
– Hölgyem, elmondtam már párszor, nem tudom, hogyan fogalmazzam meg újra – sóhajt a pultnál ülő rendőrnő. Nagyon csinos, de határozottan morcos ráncok jelennek meg az arcán miattam. – Ha nincs bent az ICE rendszerében, akkor még mi sem vittük fel a sajátunkba. Nem tehet mást, mint megvárja, hogy az adminisztráció felérjen önmagához. – Hogyhogy nem tudja, hogy ki van maguknál őrizetben? Nem kéne felvenni az adataikat? Értesíteni a hozzátartozókat? Ezek alapvető emberi jogok! – magyarázom egyre türelmetlenebbül. Nem ez az első rendőrség, ahol az elmúlt napban jártam; az összes dél-bronxi lehetőséget kivégezve muszáj voltam Manhattan északi vizeire evezni. Arcon csapott a tény, hogy igazából fogalmam sem volt, az apám hol lakott az elmúlt években, de alighanem nem valami menő negyedben, úgyhogy Mott Haven után jöhetett Harlem. Davidet Mrs. Kazincyra bíztam, azzal az ígérettel, hogy utána négyszer vállalok a bébiszitteredést, ingyen. – Nem áll módomban az összes aktát átfésülni egy személy végett, hölgyem. Amint feldolgozásra kerül a rendszer által, amennyiben itt van, online meg fogja találni. – De nem szabad hagyniuk, hogy bekerüljön a rendszerbe, érti? A 2014-es 58-as és 59-es törvény értelmében csak akkor tartóztathatják le, ha a parancs mellett bizonyos, hogy öt éven belül komoly bűncselekményt követett el vagy rajta van a terroristákat figyelő listán – mutogatom neki sokadjára a kinyomtatott, immár eléggé gyűrött papírt. Amint megnyugtattam Davidet, rögtön a neten kezdtem utánajárni és telefonálgatni. – Az apám nem terrorista! A nőt nyilvánvalóan nem győztem meg erről. – Nézze, ez itt ő! – tolok elé egy képet. Elég régi, legalább tíz éves, David egészen kicsi rajta; apa elvitt minket Disneylandbe, a képen mindannyiunkon Mickey egeres sapka van. Életem egyik legszebb napja volt, és nagyjából az egyetlen nyaralás amim valaha volt. Anya nem akart eljönni velünk. Utólag tudom, hogy azért, mert szerinte apa nem tisztán szerezte azt a pénzt, de ebben nincs semmi meglepő. Mindent feketén fizettek neki, nem? Ez így megy. – A neve Antonio Miguel García. 1970 július hatodikán született El Pasoban, Texasban. Alkalmi munkákat vállalt, soha nem ártott senkinek. Biztos benne, hogy nem látta? Néhány másodpercig némán bámul rám. – Kérem, ne kelljen szólnom a kollégáimnak, hogy rakják ki az épületből. Akarok még mondani valamit, bár fogalmam sincs, micsodát. Akármit, de én is érzem, hogy nem megyek vele semmire. Ha itt is van az apám, nem tőle fogom megtudni. Ellököm magam a pulttól és visszaveszem a képet, aztán körülnézek az előtérben. Rozoga fémpadok vannak a falhoz tolva, illetve néhány itt, a pultok előtt. Az egyenruhások nagyja felém se szagol, nagy ívben kerüli az egész teret, hogy kisiessen az épületből, vagy épp befelé, az emelet felé. Több helyen is ülnek, valószínűleg rokont, ismerőst jöttek kihozni a fogdából, esetleg arra várnak, hogy felvegyék az adataikat. Ártani nem árthat, úgyhogy szerencsét próbálok, hátha elég régen ülnek már itt ahhoz, hogy láthattak valamit. – Hé, ne haragudj! – szólítom meg az egyik srácot. Fiatalabbnak tűnik nálam, és valamiért eszembe jut, hogy remélem, nem ennyi idősen kell valamilyen rokonának fizetnie az óvadékát. – Maya vagyok, és keresek valakit, akit talán behoztak ide. Ő az, bár most már egy kicsit öregebb – mutatom meg neki is a képet. – Nem láttad véletlenül errefelé? Nem hozták be ide? A neve Antonio.
Did you make it to the Milky Way To see the lights all faded And that heaven is overrated? | ⚶