Horian || The curse of the village

**Horatio R. Hayes**

When the devil is too busy
And death's a bit too much
They call on me by name, you see
For my special touch
To the gentlemen, I'm Miss Fortune
To the ladies I'm Sir Prize
But call me by any name
Anyway, it's all the same

Welcome Twin Peaks

Volt valami igazság abban, amit Killian mondott a boszorkány kapcsán. Végtére is igen. A nagyvárosi mentalisták is így dolgoznak. Nagyjából utána járnak az alanynak, tippelgetnek, általános dolgokat mondanak, majd, ahogy beszélgetnek, úgy vonják le sorra a következtetéseket, majd a többi már jön magától. Igen. De akkor is nyugtalanított. Cade nyugtalanított és az, amit rólunk mondott. Tudtam jól, hogy Killian már nem bízik bennem annyira, mint régen. Tudtam jól, hogy már nem úgy érez irántam, mint régen, már nem úgy néz rám, mint a tragikus nap után. Megrendült a bizalmas és a köteléke irántam és ez esett igazán rosszul. A másik pedig Cade. A végletekig igyekszem tagadni előtte is és az emberek előtt is, hogy szándékos emberölés volt. Próbálok indokokat találni, mint az önvédelem és mások, pedig én tudtam az igazat. Egyedül én tudtam az igazat és Cade. És talán Joseph. Tudom jól, hogy Joseph tudja és átlát rajtam. Ő tudja mi az igazság. Szándékosan öltem meg Cadet. Talán dühből, talán bosszúból, talán azért, hogy fel tudjam venni a fonalat Josephel. Üzenni akartam neki. Igen. Üzenet volt Josephnek. De mentségemre szóljon, egy kétszínű bűnözőt öltem meg! Senki nem vethet rám keresztet érte!
A röpke kis rosszullétem még inkább megijesztett, hiszen rettegtem a betegségektől. Fájt már máskor is a fejem, az nem volt új keletű, hiszen egyébként is fejfájós típus voltam, mindig van is nálam rá gyógyszer, noha nem mindig hat, az viszont megijesztett, hogy hánytam és az is, hogy mennyire gyengének éreztem magam. Remélem nem kaptam el semmit.

Odahaza már más volt a helyzet. Kicsit jobban éreztem magam és az erőm is nagyjából visszatért, majd miután letudtuk Marcust és a szobánkban kettesben maradtunk bele is kezdtem a szónoklatomba, majd elővettem a gyűrűt és megkértem Killian kezét, de nem a várt reakciót kaptam.
Elsőre igen, de aztán valami megváltozott rajta és ahelyett, hogy igent mondott volna, valami más történt. Most mentegetőzik? Nem mondott igent, nem mondott nemet, egyszerűen csak figyelmen hagyja a dolgot. Igyekeztem megérteni és valahol igaza is volt. Nem éreztem jól magam, de azt hiszem már odahaza is kicsit betegesnek éreztem magam, csak nem foglalkoztam vele, hiszen kemény időszakon voltam túl. Nemrég volt egy műtétem, hála Alastairnek és csak nemrég dolgoztam fel nagyjából az engem ért érzelmi sokkokat. Lehet igaza van? Lehet holnap kéne tiszta fejjel nekiállni ezt átbeszélni, mert most nem vagyok teljesen önmagam? De hiszen ezt már az utazásunk előtt eldöntöttem! Ezt a gyűrűt már jó ideje megvettem?
Úgy éreztem nem akar összeházasodni velem, csak nem tudja miként mondja ki. Csalódott voltam, talán dühös is, de jól lepleztem ezt az érzésem és követtem őt az ágy felé, amikor a fejfájásom csak rosszabb lett. Aztán olyan dolog történt, ami végképp megrémített. Nem éreztem a kezem. A gyűrű dobozostul esett ki a kezemből, majd az ágyhoz közel rémülten és döbbenten néztem le a kezemre. Nem éreztem semmit. Paresztézia? De mégis mitől? Mit nem vettem eddig észre? Mit vettem félvállról és mennyi ideje lappanghatott bennem?
- Killian... nem érzem a kezem... - hebegtem rémülten. - Nem érzek semmit...
Aztán jött a következő sokk. Nagyon homályosan láttam mindent, szédültem is, majd vékony patakokban kezdett vérezni az orrom.
- Nem érzem a lábaim... - mondtam és ha Killian nem tartott meg, minden bizonnyal összeestem. Őszintén reméltem, hogy nem a vénasszony átkozott meg. - Nem látok... a fejem széthasad... - mondtam volna tovább is, de bennem akadtak a szavak és lassan elvesztettem az eszméletem.

If You Only Knew | Öltözet | Helyszín | @Killian B. Grimwald | thx

**Killian B. Grimwald**

Everything disappears

Palpable fear

Bár mindketten bíztunk benne, hogy az idős hölgy csak szenilis volt, semmint valódi jövőbelátó, nagy eséllyel - persze mi mit sem tudva róla - sokkal többet tudott és látott, mint hittük. Ő már akkor tudta, amit mi még nem. Nem csak a nyomozást illetően, de a kapcsolatunkat érintően is. Marcus sem tartott fel minket, és én is bíztam benne, hogy mára már nem szándékszik bolondot csinálni magából Horatio sem, hogy elhitessük a gyanús házigazdával, hogy partnerekké váltunk és valóban médium Horatio. Ám ehhez képest sokkal különösebb dolgok történtek.
A kezem megkérése is lesokkolt, s noha először szívem szerint rávágtam volna, hogy persze, elvégre miért is ne? De, ahogy a tudatomról elszállt a rózsaszín köd, csak hamar választ kaptam a miértekre. Sokáig, sőt gyakran még a mai napig is a szívem diktálja mit tegyek, és van, hogy emiatt hozok rossz döntéseket, amik sokkal fájóbbá válnak, mint sem, hogy túl tegyem magam rajtuk. Ilyen például, hogy csalódnom kellett Horatioban, hogy Joseph kijátszotta, őt és engem is, hogy gyilkossá vált, hogy ahelyett, hogy beszéltünk volna, inkább titokban menekülni próbált. Titokban, pedig szólhatott is volna róla, hogy ez és ez lesz, ha. De nem tette. Innentől kezdve pedig nehéz elhinni a szavait, pláne, ha arról beszél, hogy sose hagyna el. Hiszen a soha a kezdetektől a végéig szól, és sajnálatunkra volt rá példa. Bailey sem fog örülni, ezt biztosan tudom, de őt ismerve megelégszik azzal is, hogy együtt vagyunk, sőt, van már olyan nagy lány, hogy ne akarjon megint elszökni, hanem megértse, hogy nem kényszeríthet minket ilyesmikre. Persze ez még korai, tudom, de a múltból merítkezve, kénytelen vagyok ilyen lehetőségekkel is számítani. Azzal ellentétben, ami most történt. Épp a gyógyszert kotortam volna elő, mikor Horatio megszólalt. Először nem értettem, bár azt nem is feltételeztem volna, hogy most keresi a kifogásokat és érzelmi manipulációhoz folyamodik, noha, képes lett volna rá. Mikor viszont összeesett, mert én nem értem oda időben, megijedtem és aggódva ugrottam oda.
- Horatio! - ráztam meg, bár akkor még magánál volt. Ennyire nem értettem az orvosláshoz, így nem tudtam mi baja lett hirtelen, de lekiáltottam Marcusnak, aki fel is sietett elég hamar, és együtt tettük az ágyra. Nem vártam tőle pontos és korrekt diagnózist, de valami körülbelüli dolgot, mint orvos csak tud mondani. Nem vizsgálgatta sokáig, és el is mondta mit tapasztal és mik a lehetőségek. Azt is hozzátette, hogy itt nem tudna rendes ellátást adni Horationak, amivel a legnagyobb félelmem igazolódott be, mert hogy elég komolynak tűnt a dolog. Viszont tudott rá adni tünet késleltető gyógyszert. Képtelenségnek tűnt, hogy több óra utazással vigyem kórházba, de tudtam, hogy itt biztosan meghal. Szóval levittük, kocsiba tettem, Marcus addig nagyjából beszórta hátra a csomagokat, és senki semmit sem ígérve a másiknak, a gázra léptem. Nyilván még ilyen sebesség mellett sem egy-két óra lesz az út, ráadásul nagyon kellett koncentrálnom, mert este, ősszel nem éppen a legjobb ötlet a kocsikázás, pláne, hogy az első pár mérföld sáros volt és sötét. Elérni nem tudtam senki, bár nem is próbálkoztam sokat, mert épp elég volt az utat figyelni.
Az út hosszú volt, stresszelve még hosszabbnak tűnt, de végül beértem a városba, és az első kórházhoz hajtottam vele.

**Horatio R. Hayes**

When the devil is too busy
And death's a bit too much
They call on me by name, you see
For my special touch
To the gentlemen, I'm Miss Fortune
To the ladies I'm Sir Prize
But call me by any name
Anyway, it's all the same

Welcome Twin Peaks

Mikor elértünk a legelső Binghamton-i kórházba az orvosok azonnal hoztak egy hordágyat, amivel elvittek a sürgősségire. Killian elmondásai alapján láttak neki a vizsgálatoknak és a kezeléseknek. MRI és CT vizsgálatokkal indult minden, majd az első az volt, hogy felszabadítsák az agyat a nyomástól, imádkozva, hogy ne legyen semmi komoly szövődmény, ám kénytelenek voltak műtéthez folyamodni, majd lecsapolták az agy-gerincvelő folyadékot, aztán mikor sikerült stabilizálni az állapotomat további vizsgálatok következtek, ami nem épp pozitív eredményeket hozott.
Az idegsebész jó ideig ült a leleteken, miközben az orvosok és ápolók infúzióra kötöttek, de Killiannek egyelőre senki sem mondott semmit, csak annyit, hogy agyvérzéssel kellett műteni, ám még azt is megtiltották neki, hogy bemenjen abba a kórterembe, amiben tartózkodtam. Azt mondták most nem alkalmas a látogatás és azt sem árulták el, hogy mennyire kell tartania attól, hogy súlyos szövődmények maradjanak vissza. Azt mondták, majd Dr. Gregson idegsebész fogja őt informálni, ha végzett a leletek kiértékelésével.
Dr. Gregson nagyon nehezen került elő, de előkerült, majd kezet nyújtott Killiannek. Szemlátomást nem volt túl vidám, papírok voltak nála és bemutatkozott.
- Dr. Ethan Gregson. Dr. Grimwald, ugye? - kérdezte, majd bele is fogott a hírek óvatos ecsetelésében. - Mr. Hayes a helyzethez képest jól van. Volt egy érelzáródás a fejében, de még időben ideértek hozzánk és a gyógyszereknek hála sikerült is némi időt nyerni, de sajnos meg kellett műtenünk, hogy elforrasszuk az eret. Most altatásban van és gyógyszereket kap. Jó eséllyel nem kell tartani attól, hogy lebénul, vagy megvakul, bár előfordulhat, hogy nem fog túl jól szuperálni az első pár napban, de jók az esélyek. Azonban van itt még valami - sóhajtott.
- Az MRI azt mutatta, hogy a párjának daganata van - mondta igyekezvén a legempatikusabban közölni. - DE! - emelte fel gyorsan kezét. - Még műthető. Szerencsétlenségben szerencse, sikerült időben észlelni. A daganat nyomta el az érfalat, amitől beszűkült az ér és elpattant. Ha nem kap agyvérzést, talán még hosszú ideig diagnosztizálatlan marad. A baj csak az, hogy elég kockázatos műtét. Nem lehet tudni nem-e okozunk vele komoly károkat, ha hozzányúlunk. Elég komplikált helyen van. Érdemes fontolóra venni be akarják-e vállalni a műtétet.
Javaslom, konzultáljanak egy gyakorlott specialistával.

If You Only Knew | Öltözet | Helyszín | @Killian B. Grimwald | thx

**Killian B. Grimwald**

Everything disappears

Palpable fear

Már hajnal volt, mire egyáltalán vége lett a műtétnek, de egyenlőre se erőm, se kedvem nem volt írni senkinek. Baileynek sem. Nem is tudtam volna mit, hisz hosszú ideig én sem tudtam semmit. Csak föl-alá mászkáltam, ittam egy kávét és próbáltam érdeklődni olykor. Persze ideges voltam, és bevallom, a józan eszem ellenére is hibáztattam magam kicsit, amiért így jöttek össze a dolgok. Tudtam, hogy nincs köze az agyvérzésének, ahhoz, hogy kétségek közt hagytam, de attól még szomorú voltam.
Baromi sokára tartott, mire végre valaki hajlandó volt informálni, de nem voltam dühös, nem szokásom az lenni, inkább csak csalódott voltam. Amit a hírek sem javítottak. Mondjuk, míg itt vártam, én is utána néztem dolgoknak, szóval voltak sejtéseim, de nyilván más így megkapni a hírt, míg mondjuk bízni benne, hogy talán nem az.
- Hát... gondolom én döntök, amíg nem tér magához. Szóval meghallgatnám a lehetőségeket és nyilván afelé hajlok, amelyik a túlélését jelenti. - felelem fáradtan, de annyit még felfogok a doki szavaiból, hogy ezt nem tőle kell kérnem, így megköszönöm, és hagyom is a dolgára menni. Nem mondom, hogy felkészültem a hírre, és azt hiszem Horatio sem fog, ha magához tér, de mivel úgy sem mehetek be hozzá, nem hiszem, hogy tőlem fogja hallani először. Hulla vagyok, de ha tudom, felkeresem a kórház specialistáját és kikérem a véleményét, miközben le kell halkítsam a telefont, mert reggel 6 óta hívogatnak és üzengetnek. Mintha csak sejtenék, hogy itt vagyunk. Hibáztam, de igazam volt. Rossz ötlet volt elmenni oda, mert könnyen az életébe kerülhetett volna.
Nyilván a konzultáció után megegyeztünk mi lesz a legjobb, és mivel Horatio korábban is volt már beszámíthatatlan, így igazából nem okozott nekik problémát, hogy aláírjak egy papírt, ami végett én dönthetek helyette. Nem azért, mert irányítgatni akarom az életét, hanem, mert már ott is össze vissza beszélt. Jobb ez így. Ha továbbra sem mehettem be hozzá, jobb híján fogtam magam és a kocsiba szórt cuccokkal együtt hazamentem.

Ajánlott tartalom

» Horian - Together
» The curse of knowledge - Lilly & Angelo