Mexikó

Lassan nyílik ki a szemem és alig hiszek neki. Egy koszos, nedves és rettentően rum szagú helységben vagyok. Az ablaktalan szobában is jól hangzik a tenger morajlása, és még így is jól érződik a hullámzása is. Kérdések százai sorakoztak fel a fejemben. Hol vagyok és hogyan kerültem ide? Mért vagyok itt? És vajon meddig leszek még itt? De vajnyi kevés esélyem van arra, hogy bármelyikre is választ kapjak. Az egyik hordó felől motoszkálást hallok, minek hatására felkelek a csúszós padlóról és megpróbálok a hangtól a legtávolabb húzódni. Csak reménykedek benne, hogy nem valami rágcsáló keresi éppen a reggeliét vagy éppen vacsoráját, vagy az Isten tudja, hogy milyét! Azt sem tudom, hogy milyen napszak van.
Megpróbálok annyira csendben lenni amennyire csak tudok, főleg figyelve a motoszkálásokra. Előttem vasrudak sorakoznak, melyek egy nagy rácsot alkotnak, mellettem pedig egy fából készült fal van. De ezek összesége nem befolyásolja a hallásom, ami miatt szuszogásra, sőt több ember szuszogására leszek figyelmes.
- Hé, van itt valaki? – Sietek a rács és a fal közötti réshez, hátha átlátok annak túloldalára. Válaszul csak nyöszörgést kapok.
- Jól vagy? Tudsz beszélni? – Ám ezen kérdéseimre még csak reakciót sem kapok, még csak egy árva nyögést sem, nemhogy rendes, értelmes szavakat.
Van itt valaki vagy éppen valakik, tudom, hát hallom. De akkor mért nem válaszol? Egyáltalán eszméleténél/eszméletüknél van/vannak? Ha igen akkor mért nem érkezik válasz, ha nem akkor pedig mért nincsenek? Őket is ugyanúgy juttatták ide, mint engem?
Okosabb ugyan nem lettem, cserében újabb ezer kérdésem lett. Próbálok annyira szétnézni a szobában amennyire csak tudok, hátha valamicske választ azért kapok a kérdéseimre. Bár nehezen láttok ennél az egy darab égőnél bármit is. Ez is csak egy szál vezetéken ringatózik lágyan, ahogy a feltehetőleg hajó követi a tenger mozgását.
Egyszer csak padló recsegést hallok a mennyezetten, majd valamiféle ajtó csapódását és végül vaskos lépteket a jobb oldalamról. Ahogy közeledik felém a hang, én úgy húzódok hátra, a cellám sarkába. Magam se tudom miért, talán reménykedek benne, hogy a látogató nem fog észrevenni. Persze ez a feltételezés is nevetséges, hiszen hova bújhatnék el ebben a rohadt ketrecben?
A léptek abba maradnak, és egy férfi áll meg a rácsok előtt. Megpróbálom felmérni, végig mérni. Arcát csak nagy vonalakban láttom a sötét miatt, ám a kezében lévő gépfegyver még így is tökéletesen látszik.
„Kurva nagy szarban vagyok”, meg kell, hogy állapítsam. A férfi arcán mégis mintha mosolyt vélnék felfedezni, ahogyan könnyedén, csevegve felteszi nekem a kérdését.
- Úgy tűnik. – Lépek közelebb a rácsokhoz. – Csak tudnám, hogy hogy sikerült. – Ekkor mintha valami elkezdenek rémleni. Mexikóba érkeztem egy üzleti megbeszélésre, de hogy mi volt az üzlet tárgya arra nem emlékszem. De az biztos, hogy nem ez.
- Túra? – Vettem oda a kérdést, mikor egyszerűen minden beugrik.
Ahogyan leszálltam tegnap a gépről, rögtön a tárgyalásra kellet mennem. Ami egy közös ebéd volt az ügyféllel és különböző szaktudással rendelkező alakkal. Ha jól emlékszem, volt köztük történész, archeológus és még egy rakat szakember. Mindannyiunkat azért hozatott ide, hogy keressünk meg neki egy raktárat amit még állítólag a nácik létesítettek, hogy elrejtsék az értékeiket. De ez a raktár csak egy szép mese, semmi valóság alapja nincs neki. Minden műkincs, vagyis hát, azok a műkincsek, amelyekről hivatalos adatok voltak, hogy a náciknál voltak, azok meglettek. Nyilván erről felvilágosítottuk az ügyfelet is, aki úgy néz ki, hogy nem hitt nekünk. Ezért szimplán elkábított és gyakorlatilag elrabolt minket.
A düh ebben a percben vette át a félelem helyét. Elraboltat, bedug egy, Isten tudja milyen hajó, cellájába és elvárja azt, hogy keresgéljünk a dzsungelben. És még egy apró szösszenet, hogy megfelelő felszerelést sem kaptunk.
- Ebben a cipőben, biztosan nem fogom elhagyni a hajót! – Jelentem ki. Szeretném még élve elhagyni a szárazföldet.
- Remélem, hogy a főnököd, legyen az valójában bárki is, biztosít legalább bakancsot. – Úgy érzem magam, mint egy Karen, aki csak kötekedni tud ebben a helyzetben is, ahelyett, hogy félne. De ha kellek nekik, akkor agyonlőni nem fognak, így legalább időt nyerhetek, hogy kitaláljak valamit.
Felfigyelek az előttem álló férfi kezére, vagyis inkább arra, hogy mi van abban. Egy lánc, melynek két végén egy-egy bilincs lóg. Ha ezt rám rakja, akkor biztosan nem lesz esélyem elszökni.
- Köszi, de az nem kell. – Mutatok a keze felé. – Nem szeretem, ha így használják rajtam a bilincset. – Próbálok közvetlen lenni, lehet, hogy még jól fog jönni a segítsége.
- Különben is, gondolom, hogy inkább azért vagy itt, hogy megvédj odakint. Nem szeretnék meghalni, legalábbis a dzsungelben nem, úgy, hogy a nyomodban leszek.

Mexikó

Bár az előttem álló férfi válaszától megijedni, nem ijedtem meg, és ez valószínűleg az arcomon is látszik. Még is elgondolkoztatott. Tényleg olyan dologokba ütném az orrom, amikbe nem kellene? Mostanában elég sok veszélyes és fura szituációba keveredek a munkámnak köszönhetően. Lehet, hogy megkéne maradnom az aukciósház falai között, esetleg aukció vezetőnek kéne magamat képezni. Ők sem keresnek rosszul, sőt, csak sokkal kevesebb veszélyes szituációba keverednek bele. Nem tudom, talán nem is rossz ötlet. De meddig bírnám ki? Ez a munka azért kaland és sokkal több műtárgy megy végig a kezemen, mint úgy menne. Mindegy is, ha túl élem az utat bőven lesz időm ezen gondolkodni.
- Szedném én a gondolataimat. De ezzel a témával kapcsolatban nem lehet. – Jegyzem meg szinte az orrom alatt, alig halhatóan. Nem létezik az a rohadt raktár, és akkor sem fog, ha végig túráztatnak minket a dzsungelen.
Gondolat menetemből a férfi röhögése csal ki. Felháborodhatnék ezen, de igaza van. Rohadt vicces a szituáció. Itt vagyunk egy (nagyvalószínűséggel) csempészhajón, és az elrabolt, védtelen leányzó nem csinálja magát össze félelmében, hanem még nagyobb szájjal áll bele az emberekbe. Nagyon remélem, hogy igazam lesz és tényleg egy fontos darab vagyok a kirakósban, legalább annyira, hogy életbe tartsanak.
Végig nézzem ahogyan a fogvatartóm eltűnik a sötétben, matat, majd újra előbukkan, immáron egy pár, régi, poros ám meglepően jó állapotban lévő bakanccsal. „Ha nagyobb is egy kicsit, tökéletes lesz, minden jobb, mint ez a cipő. „Gondolom magamban. És hiszek is a gondolataimnak, míg meg nem láttom, hogy mi esik ki a cipőkből. Ahogy a padlóra érkeznek az apró kis csontok, elfehéredek. Ezt kéne nekem felhúznom? Tényleg?
Elveszem őket ahogyan a velem lévő férfi átadja. Remeg a kezem ahogyan nyúlok értük és ironikus módon, nem azért, amilyen szituációba vagyok, hanem azért, hogy most ezeket kéne magamra húznom. Lassan szagolok bele a csizmákba, az legalább egy jó jel, hogy nem büdösek. Beléjük kell, hogy nyúljak, ahhoz, hogy meggyőződjek róla, hogy nincs-e még benne valami. Csiga lassan dugom bele a kezem, félve attól, hogy valami olyat fogok érezni, amit nagyon nem akarok. Ám a betét tisztának tűnik, mind a két cipőben, és szakadtnak is. Így jól érződik, hogy ezek csak bele vannak téve és nem ragasztva vannak. Ezért egy-egy mozdulattal rántom ki mindkettőből és dobom a sarokba.
- Nincs az az Isten, hogy azokat is benne hagyjam. – Mondom közben, és a velem szemben lévő pasira nézek.
Lekapom a cipőimet és áldom magamat azért, hogy kivételesen harisnyát is viselek, ezért nem a csupasz lábam ér hozzá a bakancs talpához.
- Köszönöm. – Nézek rá, miután felállok a cipő bekötésből. És tényleg nagyon hálás vagyok neki. Nem tudom, hogyan élhettem volna túl a magassarkúban.
Ahogy újra meghallom a hangját összeráncolódig a homlokom és felvonódik a szemöldököm. Ahogyan közelebb húzódik én is követem. Bár láttom a rám irányított fegyvert, nem érdekel, bízok benne, hogy míg nem adok rá okot addig nem is akar lelőni, márpedig én nem adok rá okot.
„Csak egyikünk élheti túl” állapítom meg a mondandója végén.
- És a többiekkel mi lesz? Csak úgy lelövitek őket? – A kérdés komoly, nyilván én sem szeretnék meghalni, de azt sem szeretném, hogy ezek közül a szakemberek közül, bárki a halálba végezze. Nem tudom, hogy képes leszek-e mindenkin átgázolva csak magamat menteni.
Eddig egy csepp félelmem sem volt, úgy gondoltam, hogy úgy is életbe hagynak, de most már nem vagyok benne biztos.
Az újabb emberek hatására én is beljebb lépek a cellába. A náci romos résznél, az előttem álló férfi szemébe nézek és megrázom a fejem. Jelezvén, hogy nincsen semmilyen rom és nem hallgatunk el semmit.
A jelzésre kilépek a férfi elé, legszívesebben elkezdnék kiabálni, hogy nincsen ilyen, nem létezik, téged átbasztak. De nem tehettem, a félelem most először uralkodott el teljesen rajtam, légzésem gyorsabb és hangosabb lett. „Valamit ki kell találnom, meg kell szöknöm!”
Engedelmesen indulok el, ahogyan a géppisztoly a hátamhoz ér, azonban lassabban megyek, mint az átlag. Kicsit hátra fordítom a fejem.
- Nincsen semmilyen rom. – Kezdem hallkan suttogni. – Ez csak egy régen terjedő szóbeszéd, egy mese. –
Jó kérdés lehet, hogy mért árulom el pont neki ezt. Csak ő segíthet abban, hogy kijussak innen élve. Pici szünetet tartok, míg elég távolságba nem érek az előttem menetelő zsoldostól.
- Tegyük fel, hogy még is van. Akkor valóban romokról beszélhetünk, vagy inkább valami olyanról, ami a légifelvételekről nem látszódik?
Ezek mind csak találgatások, de időhúzásnak pont jók.

Mexikó

 Mélyen a férfi szemébe nézek, és bólintok. Megértettem, nem a luxus és a szórakozás vár ránk, hanem egy igen kemény menet. A dzsungel veszélyes hely, pláne, ha olyan rutinnal nem rendelkező „túrázók” akarják bejárni mint mi. Mi nem vagyunk ehhez a fizikai terheléshez hozzá szokva, legalábbis mi, a rabok.
- Na jó, és ha elérünk a végéhez, akkor mi lesz? A főnököd megmondta, hogy kire kell vigyáznotok a továbbiakban, aztán a többiek meg azt csinálnak, amit akarnak? És egyáltalán tudjátok, hogy ki az az egy?
Ha így van akkor ki az az egy ember? Ki kelhet neki a végén is. Azt tudom, hogy az ebédre kit miért hívott, legalábbis sejtem. Az én dolgom lett volna felbecsülni és eladni a raktártartalmát. Vajon ez azt jelenti, hogy engem akarnak elvinni a végéig? Vagy igazából mindegy is, majd megpróbál keresni egy másik értékesítőt? Ha egyáltalán találna, ezekről a művekről senki nem tud semmit, így mindenki hamisítványnak fogja őket tekinteni.
„Kezdek megbolondulni!”  Már úgy beszélek a raktárról és annak tartalmáról mintha létezne. Pedig nem, legalább is a tudomány mai állása szerint. Sokan keresték már és pontosan ennyien is buktak bele. Ezen a hajón is van két vagy három ember, aki emiatt ment csődbe. Minden vagyonát ebbe fektette bele, majd a végén elvesztett mindent, az állását, a családját és az életét is. Itt a hajón ők tudják leginkább az igazságot, ez mind hiába való próbálkozás.
A kérdéseim viszont nagyvalószínűséggel megválaszolatlanul maradnak, legalábbis most. Ideje elhagyni végre ezt a patkányfészket. Lassan haladok, hogy biztosan legyen időnk megbeszélni azt, amit meg kell.
Félfüllel a hátam mögé figyelek.
- Értem. Milyen technikai felszerelésetek van? Mármint valami radar vagy ilyesmi? Vagy csak simán egy térkép és kész? – Suttogom újra a hátam mögé.
Nem is tudom, hogy melyik lenne a legjobb. A radarral végre lezárhatnánk ezt az egészet, ám ha csak egy térkép van a kezükbe végünk van. Vakon kóborolnánk és próbálnánk megkeresni egy mesét. Csak azért, mert egy őrült már szét szívta annyira az agyát, hogy ilyeneket képzeleg, jó, hogy nem egy rejtett világot keres, ami a föld középpontjában van.
Ahogy kiérünk a felszínre, a gyönyörű naplemente fogad. Tényleg festői látvány, a víz fodrozódása ahogyan, a lassan eltűnő nap utolsó sugarait visszaveri. Ha nem ebben a szituációban lennék, akkor valószínűleg csal állnék és bámulnám, de nem tehetem.
A csónakokat egymásután leeresztik, összesen három van, két-két rab helyezkedik el bennük, két-két zsoldossal. A mi helyünk az utolsóban lesz. A fedélzeten nincsen már senki, a kapitányon és két matrózon kívül, akiknél nincsen fegyver. Az eddig mögöttem haladó férfi most elém kerül és lemászik, egy szebb napokat is megélt, kötél létrán.
A szívem elkezd dobogni, a légzésem felgyorsul. „Itt lenne a lehetőség?” Ha elég gyors vagyok a hajó másik végén letudnék ugrani. Kis szerencsével lehagyhatnám őket. „El kell indulnom!” Teszek egy lépést előre, de a lábaim tovább nem mozdulnak. „Mért nem?!” Nincs sok esélyem, hogy túléljem, a víz hemzseg a cápáktól. És a többiek. Ha van egy kis esélyem, hogy őket is megmentsem valahogyan, akkor maradnom kell.
Megfordulok, majd lassan leereszkedem a létrán. A lábam alatt az egyik kötél elszakad, amiért majdnem leesek, csak az utolsó utáni pillanatban tudok megkapaszkodni, majd lassan leengedem magam a csónakba.
A mellettem üllő idős férfi Dr. Matthew Moore, geodéta és régész, a szakma egyik legjobbja volt. Ő is ennek esett áldozatául, neki nem csak a családja, a pénze és az egészsége ment erre az egészre rá, hanem az elvei is. Egy igazán becsületes és egyenes emberről beszélhetünk, egészen addig míg rá nem ment minden pénze egy ehhez hasonló expedícióra. Dolgozott nekem is, ami az előtt lehetettlen lett volna. De kellet neki a pénz, még pedig, hogy kitudja fizetni a felesége temetését. Milyen élet az ilyen? Ami ennyire megnyomorodik, hogy még egy egyszerű fa koporsós temetést sem tudott magának megengedni.
A part egyre közeledik, mikor átcsúsztat egy papírt.
„ A raktár létezik, de üres.”
Mély levegőt veszek, majd végig mérem az előttem üllő férfit. Vajon eltudnék vele bánni, legalább csak annyira, hogy elvegyem tőle a fegyvert? Valószínűleg nem.
- A rom, vagy mi az, nincsen mélyen a dzsungelben.
Szólalok meg, olyan hangosan, hogy a zsoldosok főnöke is hallhassa. Nem tudok jobbat kitalálni, egyelőre jó lesz ez is. Legalább nem fáradunk ki annyira, remélem.

Mexikó

 „ De jó.” gondolom magamban, de válaszul csak bólintok a férfinek. Pont ez hiányzik még, hogy ne legyen meg az az áldozat, akire mindenképpen vigyázniuk kell. Mi van, ha a mellettem álló férfi kevés lesz? Valami olyan dolog történik, amit Ő sem tud elintézni? Akkor vajon hagynák Őt is meghalni, és csak mennek tovább? Gyorsan próbálom kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat. „Maradjunk pozitívak. „ mantrázom magamban. Ha most ezen kezdek el idegeskedni, akkor nem fogom tudni kiverni a fejemből és ennél fontosabb dolgokra koncentrálni.
Időközben mind elindultunk fel a fedélzetre, de kérdéseim még akadnak bőven, így megpróbálom őket most feltenni.
A gépfegyver érintésére összerezzenek.
- Oké, nem felejtettem el, hogy nálad van. Hálás lennék, ha nem bökdösnél mindig vele.
Vettem oda a férfinek, borzasztóan idegesítő, pont annyira, hogy kimennek a fejemből az aktuális gondolatok.
- Ez nem lenne alap, hogy érts hozzá? – A kérdésem halál komoly. Én sem értek hozzá, mi van ha majd eltévedünk? Tiszta hasznos ez a srác.
Viszont a mondandója tartalmában, nem ez volt a legfontosabb rész, hanem sokkal inkább a műszerek hiánya, vagyis lehetséges hiánya. Ez így nagyon nem jó, több napig, sőt akár hetekig is eltarthat míg belátja a vezető, hogy nincsen semmi, akkor meg főleg, ha csak egy térkép van a kezében. A fickó egészen elvetemültnek tűnik, ahogyan beszél, pont olyan, mint egy náci tábornok. A legnagyobb problémánk vele lesz, az ujjaim köré kell csavarni ahhoz, hogy elhiggye amit mondok és minél előbb kiszabaduljunk.
Mielőtt beleülhettünk volna a csónakba, lett volna alkalmam elszökni. Hogy mért nem tettem? Egyáltalán nem biztos, hogy sokáig jutottam volna. Ha viszont mégis sikeres lett volna a szökés és még a cápákkal való találkozást is túlélem, akkor sem tudtam volna szembe nézni a saját tükörképemmel. Ha csak egy kicsi, tényleg csak egy kis nyúlfarknyi esély is van arra, hogy valakinek segíthessek a csapatba túlélni ezt az akciót, akkor meg kell próbálnom. Bár tudom, hogy valamennyien közölünk simán hagynának meghalni, én még is úgy gondolom, hogy a bajtársak tartsanak össze.
A létra, amin le kell másznunk a csónakba, már jó pár éves lehet. Látszik rajta, hogy elgyengítette már az anyagát a nap és a sós víz kombinációja. Éppen ezért mielőtt leérhettem, az egyik foka egyszerűen elszakadt alattam. Azonnal rengeteg fegyver csörgés zaja üti meg a fülem. A zsigereimbe érzem, hogy mind rám szegeződik.  Erősen összeszorítom a szemem ahogy kapaszkodok a létrába. Remegve várom az első golyót, hogy behatoljon a testembe, roncsolva ezzel valamilyen létfontoságú szervet. De legnagyobb megkönnyebbülésemre nem érkezik meg. Az engem őrző férfi szavaira újabb fegyver csörgés következik. Mire egy nagy sóhaj után, végre helyet foglalhatok a csónakba.
A kezembe nyomott papírcetli után csak egy dologra tudok gondolni. „Ha megtalálják az üres raktárak mindannyiunkat agyon lőnek.” Valamit ki kell találnom, de egyedül biztosan nem fog menni.
A zsoldosok főnöke megrémít, az a mosoly és az a gúnyos taps. Egy igaza őrülttel van dolgunk.
Nem sok idő telt el míg elértük a partot. Elfogadom az engem „védelmező” zsoldos segítségét, hogy kikászálódjak a csónakból. Éppen csak, hogy én is partot érek, máris magához hivat a szőke férfi.
Ahogyan közelebb érek a szaga olyan mintha megfürdött volna a kölniébe, egyszerűen elkezd tőle fájni a fejem, s levegőt is alig kapok. Nem tudom mit akar elfedni ezzel a szaggal, lehet, hogy a természetét.
Figyelem a kezét ahogy oda nyomja a térképre, túl mélyen van bent az erdőbe. Nem tudom, hogy valóban ott van-e. Oda pillantok a velem egy csónakban utazó, idős férfire, aki lágyan megcsóválja a fejét. Nem ott van, ez már biztos, de akkor hol lehet?
A jutalom mindenki számára kecsegtetően hat, a szám már teljesen kivan száradva, úgy ahogyan a hasam is korog már. Minden bizonnyal nem csak én vagyok vele így, ezért is lehet az, hogy egy számomra csak látásból ismert nő megy, nem is, rohan a kapitányhoz. Szinte engem is fellök. A mondandójától felcsúszik a homlokom közepére a szemöldököm. Hogy lehet valaki ilyen, hogy bárkin átgázolva próbálja meg menteni a saját életét?
Valamit gyorsan ki kell találnom, nagyon gyorsan. Egyszer csak valami eszembe jut. Van egy régi legenda, talán igaz lehet az ami abban van.
- Ez nem igaz. – Vettem oda.
- A legenda azt mondja, hogy ottvan a raktár bejárata, ahol szétnyílik a föld, s olyan illat van mintha mindig esne. Ez úgy hangzik mintha egy vízesést kéne keressünk. Amerre a Hölgy mondja, arra nincsen ilyen hely. Legalábbis a térképen nincs feltüntetve. Vagy nem jól mondom Dr. Moore?
Megerősítést várok a férfitől, aki minden meglepettség nélkül helyesel. Nem tudom, hogy ez a legenda igaz-e, de ha igen akkor is még rengeteg potenciális ilyen hely van a környéken.
-  Bemehetünk a dzsungelbe egy fals információ miatt, de ott nem fogunk semmit találni. És nagy valószínűséggel mi sem fogjuk bírni az iramot, ha pedig egyedül marad a katonáival, sosem találja meg a raktárat. De maga dönt.
Megfordulok és visszaindulok hátra, hogy a zsoldosom mellé kerüljek, de még visszaszólok azért.
- Jah, igen. Ha nem kapunk valami élelemet és vizet, szintén haszontalanok leszünk magának.
Mondandóm végeztével visszaállok, az eddig engem kísérő mellé.

Mexikó

 Alig vártam, hogy elhagyhassuk a hajó fedélzetét, annak ellenére, hogy elég vegyes érzelmekkel távozok róla. Egyrészt félek, hogy mi vár még ránk, hogy mennyi esélyük van túl élni ezt az időt. Másrészt pedig dühös vagyok, olyan helyzetbe kerültem, amibe egyáltalán nem akartam – mondjuk szánt szándékkal, ki szeretne? – pusztán azért, mert két elmebeteg hisz egy mesében. Egy olyan régi legendába, aminek annyi valóság alapja van, mint, hogy a paradicsom gyümölcs és nem zöldség.
Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok és egyben érzelmek keringtek bennem, míg partot nem értünk. Innentől kezdve, már csak az izgalom mozog bennem. Egyrészt, és egyben nyilván, a jövőm miatt, másrészt már én magam is kíváncsi vagyok, hogy néz ki ez a raktár. Ha üres is, mert, hogy Dr. Moore szerint az, akkor is hol van. Most már csak az a kérdés, hogy melyik énem fog győzni, az amelyik mindenáron és minél előbb szabadulni akar, vagy az, aki az életét kockáztatva is megkeresi a komplexumot?
Egyelőre úgy néz ki, hogy az utóbbi fog győzni, hiszen ezért árultam el, a legenda egy részét, a vezetőnknek. És pontosan ezért is fordulok most vissza hozzá, hogy mire is gondolok.
- Itt, itt és ezen a területeken lehetnek ennek megfelelő vízesések. – Mutatok a térképre és jobb mutató ujjammal karikázom be azokat a területeket amelyekre gondolok.
- De ezek a területek elég közel vannak a turista központokhoz, úgy, hogy elég népszerű kiránduló helyek. – Ránézek a velem egy csónakba érkező idős professzorra, de megerősítést nem tőle kapok, hanem egy másik fiatalabb nőtől.
- Így van, ott elég kevés az esélye, hogy ha létezik is, rejtve maradjon. – Teszi hozzá a gondolatai Ő is. Bár az említett hölgy, fiatalabb, mint Dr. Moore, nálam mégis jóval idősebb. Haja egészen világos szőke, már-már ősz, orrnyergén a szemüveg folyamatosan lecsúszik, amit Ő már reflexszerűen igazít meg minden második percben. A vacsora előtt sosem láttam még, beszélgetni sem volt okom vele, így a nevét sem tudom, viszont érzem, hogy Ő lehet az egyik legnagyobb segítségem.
- Úgy, hogy ez a három hely marad csak. – Mind a három pont elég közel van a parthoz és egymáshoz is, így viszonylag kicsi területet kell lefedni. Ráadásul így térképről, úgy tűnik, hogy elég könnyű is a terep, remélem, hogy ez a valóságban is így lesz.
A tekintetemet a „tábornokra” emelem, figyelem az arcát, ami hol egészen groteszk, hol pedig – furcsamód- kedves. Felegyenesedek, majd gyakorlatilag követelés képen közlöm, hogy meg kéne minket végre etetni. Mióta elkábítottak minket, azóta semmi sem került a gyomrunkba, a nagyobb baj még is az, hogy egy csepp folyadék sem csurgott végig a nyelőcsövünkön, aminek érezhető a hatása, legalábbis nálam biztosan.
Újra a férfire összepontosítok, figyelem a reakcióját a követelésemre. Mosoly húzódik az arcára, ami, ha nem ebben a helyzetben lennénk, míg bíztató is lenne. Ahogyan közelebb ér hozzám, megint megcsap a szaga. Összerezzenek ahogy a vállamra helyezi a kezét, a mondandóját nem is figyelem, annál jobban erőlködőm azon, hogy távolabb húzódjak tőle. Aztán puff!!!
Az ökle csapódik be az arcomba, a szemem könnybe lábad a fájdalomtól, az ütés erejétől pedig ajkamon a bőr felszakad. Mielőtt újra rá emelném a tekintetemet, a földre köpők,  a számból kikerülő nyál látványa egy csöppet megijeszt, nyilván véres. Mielőtt újra ráemelném a tekintetemet, végig futtatom a körülöttem lévőkön a szemem. Az említett nő és Dr. Moore tekintette sajnálattól telt meg, míg a fekete hajú, velem egyidős lányon a kárörvendés jól kivehető jelei mutatkoznak meg. A többi emberen a csodálkozás és a félelem fura egyvelege látszódik, megértem, én is így néznék ki.
Kicsit megkönnyebbülve indulok vissza a zsoldosom mellé. Megkönnyebbülve, hogy végre távolabb kerülhettek attól a nácitól.  A még mindig sajgó arcommal indulok el utána, miután ezt parancsolja.
- Köszönöm! – Veszem el a fegyverestől a szendvicset és a vizet. Ám mindenki közül csak én kapom meg a jutalmat. Azonnal bontom ki a palackot, és nyelek belőle kettőt, miközben hallgatom a mögöttem haladó férfit. A zsebemből előhúzom a csónakban kapott kis cetlit és gond nélkül oda adom neki. Aztán változtatok a tempón és gyors léptekkel utolérem Dr. Mooret és a mellette a haladó szőke nőt és szótlanul oda nyomom nekik, a még kibontatlan szendvicset és a maradék vizet. Nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Aztán egyszerűen visszaállok a „fegyveresem” elé.
- Már csak azt nem tudom, hogy ez jó hír-e vagy sem. – Mondom, kissé felé fordulva.
- Szerinted?
Tényleg kíváncsi vagyok a véleményére. Ha valóban több csoport is volt előttünk, akkor Ő tudhatja csak, hogy a főnöke, hogyan is reagálna erre a hírre.
- Mi történt a többi csoporttal?

Mexikó

 Nem tudom, hogy az elrablóim tudnak-e a legendáról és ismerik-e a teljes versikét. Bár nehéz lenne elhinnem, hogy még egyáltalán nem halottak róla. Már csak azért is, mert ha valóban több csapat is volt itt előttünk, valaki biztosan mondta nekik. Ettől függetlenül érződik, hogy nem teljesen hiszi el az alításunkat. Én is ezt tenném a helyében, így nem is lepődök meg ezen. Azon viszont annál inkább, hogy senki nem vezette el még a vízesésekhez. Gondolom csak nem menne oda újra meg újra, ha már egyszer járt ott. Vajon tényleg sikerült felfednem előtte egy újabb kirakós darabot?
Céltudatosan lépek oda Dr. Moorehoz, nem is figyelve a szorosan mögötte haladó őrre. Gondolom ha baj lenne, hogy a jutalmat a férfinek adom, akkor a „saját” kísérőm csak jelezné. Más nem hátba lőne miatta, bár nagyon remélem, hogy nem. És, hogy teljesen őszinte legyek, nem is nézném ki belőle. Olyan….kedves volt, a körülményekhez képest. Talán valóban megbízhatok benne. Mindenesetre jelenleg az életem az Ő kezében.
Beszédét hallgatva mély levegőt veszek. „Ha oda vezetjük, akkor nem fogja azt hinni, hogy mi már jártunk ott és mi vittük el a műtárgyakat?” Teszem fel magamban a kérdést. A választ, pedig a férfitől várnám, de jobnak tűnik nem kimondani hangosan a gondolataimat. Azért mégsem bízhatok meg benne 100%-osan.
- Nem tudom. – Vágom rá gyorsan. – Nem mondták, hogy konkrét dolgot keresnének. – Azért ez a kérdés jogos. Vajon mi olyan fontos abban a raktárban?
- Állítólag tele van olyan műkincsekkel amit a nácik loptak el. Gondolom ezeknek az értéke kecsegtető számukra. – Rántom meg a válam. Merem remélni, hogy ez valóban így van és tényleg nem valami konkrétat keresnek. Nem hiszem, hogy élve kijuthatnánk innen, ha az ellenkezője igaz. Nem hagynának minket csak úgy futni, főleg hogy azt feltételeznék, hogy nálunk van az a tárgy amit keresnek.
Azért arra kíváncsi lennék, hogy Dr. Moore mért nem vezet csak úgy el minket a raktárhoz. Remélem, hogy csak taktikázik és nem rejteget semmit.
Újabb mély levegőt veszek. Igazából nem is számítottam másra mint, hogy mindenkit megöltek már, aki itt járt.
- Látsz arra esélyt, hogy élve kiszabaduljunk? – Egyszer csak kitör belőlem a kérdés. Talán azért, mert most olyan reménytelenek tűnik a helyzet. Mi garantálja azt, hogy túl éljük? Bármilyen forgató könyvet pörgetek végig a fejemben, mindnek a végén a saját hullámmal találom szemben magamat. Akár mekkora is benne a remény, egyre pesszimistában látom a dolgokat. Ennek ellenére igyekszem megtenni mindent, hogy kijuthassunk.
Ahogy sétálunk egymás mellet, szinte végig mereven magam elé nézek. Egyrészt nem szeretnék elesni és megsérülni, másrészt pedig könnyebb így gondolkodnom. Egészen addig míg meg nem látok a szemem sarkából valamit. Ahogy oldalra fordítom a fejemet egy energia szelettel találom magamat szemben. Mielőtt bármit is csinálnék belenézek a mellettem haladó szemébe, csak utána nyúlok a harapni valóért.
- Köszönöm! – Mosolyodok el. Talán tényleg meg bízhatunk benne. Különben mért adná nekem az Ő kajáját.
- Amúgy, hogy szólíthatlak? – Vettem oda neki, miközben bontom ki a szeletet. – Én Lilly vagyok. Bár gondolom ezt tudod. – Legszívesebben nyújtanám felé a kezemet, de lehet hogy az már túl feltűnő lenne. És őszintén, nem szeretném bajba sodorni, már csak azért se, mert Ő lehet a kulcs a szabadulásunkhoz.
- Óh, hát ez engem is érdekelne. – Mosolyodom el újra. – Műkincsekkel foglalkozom, kereskedem velük, vagyis valami hasonló. Aztán egyik nap kaptam egy levelet, a Te főnököd társától. Egy vacsora meghívás volt, ahol szembesítettek egy expedíció részleteivel. Az én dolgom annyi lett volna csak, hogy a talált tárgyak értékét felbecsüljem és találjak rájuk vevőt. Nyilván nemet mondtam, a többit meg már tudod. – Vonom meg a vállam. Nem pont a főhős karakter sztorijának hangzik.
- És te? Mért vagy itt pontosan? Ez a meló fizetett a legtöbbet? – A kérdésem komoly, valóban érdekel a válasza. Azon kívül, hogy valóban érdekes története lehet – persze ha ez most kiderül - , megtudhatok valami olyasmit amiből kiderül, hogy valóban segíteni akar, vagy csak információkat szedne ki belőlünk.
A dzsungel zaja egyre nagyobb, ahogyan megyünk bele az éjszakában, ezt a mi halk beszélgetésünkön kívül, egy heves szitkozódás szakítja csak meg. Bár mire a hang irányába nézek, addigra már minden pontosan olyan mint ezelőtt volt. Mégis az a sejtésem, hogy ez a fekete hajú csaj zsoldosa volt. Nem tudom, hogy mi történt vele, mindenesetre nem bíztató. Ekkor figyelek csak fel a lány mozgására, ahogyan rázza a fenekét és tekergeti a haját. Ismerősek a mozdulatok, elakarja csábítani a mögötte haladó férfit. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mi lesz ennek a vége.
- Nem. Dr. Moore-on kívül senkit sem. – Rázom meg a fejemet. – A legtöbbükkel a vacsorán találkoztam először.
- Mit gondolsz, mennyi esély van arra, hogy meghúzza a csajt? – Biccentek a fekete hajú nő felé.
Egyre bentebb haladunk az erdőbe, nem sokára oda fogunk érni a vízesésekhez. Egyre sürgetőbb, hogy kitaláljak valamit.
- Segíts. – Fordulok a mellettem haladóhoz.
- Beszélnem kell Dr. Moore-al és a szőkenővel. … Hat szemközt.

Mexikó

- Hmm. – Valóban lehet benne valami, abban, amit a férfi mond. Valami ősi dolog arra kényszeríti az embereket, hogy gyűjtögessenek, teljesen mindegy, hogy bélyegekről, pénzről vagy valami nagyon drága és gyakorlatilag haszontalan műtárgyról van-e szó. Benne van a génünkben. Ez persze azt is jelenti, hogy bármeddig képesek vagyunk elmenni a hőn áhított tárgyért, vagy legyen bármi is az. Borzasztó érdekesnek tartom ezt a dolgot. Már egészen kiskorunkban kezdődik, a különböző matricás albumokkal vagy a focis kártyákkal, aztán ahogyan felnővünk a szenvedélyünk tárgyává egészen más válik. Talán legtöbbünknek a pénz ilyen, szeretnénk belőle minél többet és lehetőleg minél kevesebbet veszítenénk, gyakorlatilag erről szól minden felnőt ember élete. Azonban vannak olyanok, akiknek nem elégíti ki ennyi, az igényeit. Ekkor jönnek a különböző bélyeg, táska, cipő, hangszer, vagy igazából sorolhatnám estig, gyűjtése. Ezek az emberek „bármit” képesek lennének megadni azért, hogy a lehető legritkább, legértékesebb darabot tudhassák a magukénak. Egy átlagember, viszont még sem megy el olyan messzire, hogy átgázoljon másokon, vagy van egy bizonyos anyagi korlátja, legjobb, ha mind a kettő dolog találkozik az illetőben. Azonban vannak olyan emberek, akiknek semmi sem szent, még emberéletek sem és minden anyagi és hatalmi eszközük meg van rá, hogy megszerezzék, amit akarnak. Minden bizonnyal Mi is ilyen emberek csapdáiba estünk bele. Senki sem tudja, hogy mit rejthet/rejthetett az a bunker vagy mi is az. A legelképzelhetőbbnek azt találom, hogy megépítése óta üres. Azonban legyen bárhogy is, egy biztos, ha nincsen benne az, amit keresnek, akkor mindenkit gondolkodás nélkül kivégeznek, hacsak nem kínoznak meg még előbb. Nem tudom mit kéne tennünk.
Gondolataim egyre inkább akörül forognak, hogy mégis mennyi esélyünk lehet, hogy kijussunk ebből a helyzetből. Akárhogyan is gondolkozom, egyre inkább azt érzem, hogy semmi nem jut az eszembe. Semmit sem fogok tudni kitalálni, annak az érdekében, hogy a lehető legtöbb embert kijuttassam élve. Bár azt sem tudom, hogy ez egyáltalán az én feladatom-e, valóban nekem kéne-e ezt a terhet a nyakamba venni. És ezeken a gondolatokon a mellettem haladó fegyveres szótlansága sem segít. A csend, ami a kérdésem óta közénk furakodott, óráknak érződik, még ha csak pár másodperc is volt. A zsigereimben érzem, hogy mit akar mondani „Nem, soha nem fogtok innen már haza menni.”. Egymás után csengenek a képzelt szavak a fejemben, míg csak meg nem szólal végre a mellettem haladó. Lágyan rázom meg a fejem, mikor végez a mondatával. A helyükben én sem hagynám életbe magunkat.
A nyomás egyre csak nő, és mondatai hatására mintha csak elszállt volna belőlem az a kicsi remény is, ami eddig volt. Az újabb pármásodperces csend utáni mondatai, viszont visszaadták azt. Tehát akkor még is van egy halvány reményünk. A szívem hevesebben kezd el verni és izgatott lettem, talán még egy halvány mosoly is kiül az arcomra, ahogy ránézek a férfire.
- Tehát ha például most köttetik kettőnk között egy szóbeli szerződés, ami mondjuk arról szól, hogy segítened kell nekem abban, hogy a lehető legtöbb ember jusson el innen élve, azután, hogy megtaláltuk és gyakorlatilag beléptünk az építménybe, akkor neked ezt be kell tartanod, és képes leszel megvédeni, esetleg más zsoldosokat is rávenni, hogy segítsenek? – Talán túl nagynak tűnik ez a kérés, de ha ez mindenkinél így működik, akkor mért ne?
- Vagy esetleg akkor mi történne, ha a főnököd halna meg? – Az egész világnak jobb lenne, ha így történne. Talán akkor minden zsoldos egyszerűen hagyna minket elmenni, vagy esetleg még egy kis honoráriumért segítene is. A pénz valamenyiünknek nem akadály, habár biztos vannak köztünk olyanok, akiknek igen, de könyörgőm, csak segít az ember egymáson, vagy nem?
Miközben kibontom a tőle kapott sportszeletet, újabb kérdéssel bombázom. A nevére vagyok kíváncsi. Nem vagyok benne biztos, hogy el is mondja, mindenesetre, nekem könnyebb lesz rá így gondolnom, mintha „csak” egy zsoldos lenne.
- Most mondanám, hogy örülök a találkozásnak, Angelo, de hát… - Jobban örülnék, ha otthon lehetnék. – Bár kitudja, lehet, hogy a végén még örülni fogok.
Nézek a férfi felé, arcomon csupán csak egy halvány mosoly jelenik meg, az is csak egy pillanatra, nehogy bárki is észre vegye a kommunikációnkat.
Tovább haladva, további információkat tudok meg Angeloról.
- Hm. Ismerős a helyzet. Mikor szándékosan fejelsz bele a szarba, reménykedve, hogy jobb lesz, vagy ha nem is jobb, de más lesz. – Az élet nehéz, hazudik, aki azt mondja, hogy nem. Mindenkinek vannak olyan pillanatai - szülessen bármilyen körülmények közé – amikor egyszerűen csak feladná. Ilyenkor kéne helyesen döntenünk, azonban sokszor nem jól választunk, de legalább más lesz és nem érezzük azt, hogy ugyanazon a szarkupacon ülünk mindvégig.
Talán ezért vagyunk itt valamennyien. Arra azonban rendkívül kíváncsi lennék, hogy az előttünk haladó lány mit keres itt. Látszólag mindenét beveti, hogy szabadulhasson. Nem véletlenül nem lep meg a mellettem haladó válasza. Ma este bizony, bebizonyíthatja a hölgy, hogy mennyire szeretne innen szabadulni.
Lassan tudunk csak haladni a növényzet között, azonban az idő egyre csak sürget. A terv ugyan kezd körvonalazódni a fejemben, de egyedül kevés leszek hozzá. Ezért minden gondolkozás nélkül belemegyek abba, hogy Angelo játssza el a postás szerepét.
- El akarom vezetni a csapatot a barlanghoz. De ahhoz kellenek ők is. A főnököd bizalmába kell férkőznünk. – Megyek egy lépéssel közelebb hozzá, és próbálok olyan hallkan beszélni, amennyire csak tudok.
- És ha lehet, ad át azt is Nekik, hogy megbízhatnak Benned. – Keressem a férfi tekintetét, hogy nyomatékosítani tudjam mondandóm. Azt hiszem, hogy elég jól megbizonyosodtam arról, hogy Angelo tényleg segíteni akar, és hogy keressen itt bármit is, de végső soron nem egy rossz, lelketlen ember.
Ahogyan elmondtam Neki mindent, messzebb húzódok Tőle. Nem szeretném, ha bárki is rájönne, hogy segít nekünk.
A dzsungel egyre inkább körül vesz minket, köztünk pedig csend honol. Néha egy-egy bokor csörren meg mellettünk, a távolba madarak rikácsolása haladszódik. Ha a helyzet nem lenne ijesztő magában, akkor még a környezet is rátesz. Minden zajra felkapom a fejemet, sosem tudhatom, hogy mikor akar valami megölni. Folyamatos stressz vessz körül. Azonban ez egy bizonyos ponton csak tetőzik, mikor fegyverropogás töri meg az éjszaka csendjét. A fénye egészen hozzánk elér. Egy pillanatra felvillan az agyamba, hogy most fussak. Azonban a kíváncsiságom inkább előre vinne, mint hátra. Bár mozdulni esélyem sincsen, ahogyan a férfi megragadja a kezemet. Szófogadó kislány leszek és maradok a helyemen.

Mexikó

Elfogadóan bólintok. Én magam is túlzásba estem azzal, hogy mindeniken az életét szerettem volna a fiúra bízni. Egyedül lehetetlen feladat lenne neki kivinni épségben mindenkit. Persze csak akkor, hogy ha a többi zsoldos egyértelműen ellenünk lenne.
- Nézd. – Nézek rá. – Rólad sem gondoltam volna, hogy segíteni fogsz. – Mondom ki kegyetlen őszinteséggel. Ahogy első pillanatban megláttam, hát, hogy is mondjam, nem volt túl bíztató a látvány. És most még is itt vagyunk, azon gondolkozunk, hogy hogyan juttathatnak ki minket, legalábbis engem. Ez azért elég nagy fordulat. Azonban azt egyértelműen meg kell értenem, hogy nem menthet meg mindenkit, úgy ahogy én sem. El kell fogadnom, hogy itt ma, már pedig emberek fognak meghalni, ami ellen nem tudok mit tenni. Biztosan megfogom próbálni, de el kell döntenem, hogy kinek az élete fontosabb. A sajátom vagy másoké. Nem tudom, nem tudnék rá válaszolni, majd kiderül, hogy mennyire is vagyok önzetlen.
- Maffia vezér? Milyen hálózatott működtettnek ezek? - Nem egy üzletem volt és lesz különböző maffia tagokkal. Tudom mekkora veszéllyel járnak. Gyakorlatilag bármit képesek kideríteni rólad, még akkor is, ha próbálsz a lehető legóvatosabb lenni. Nekem is fontos a családom, hát még sem hagyhatom, hogy pont miattam essen baja Angelo családjának.
Fura kettősség ez. Egyik pillanatban még arra gondolok, hogy csak én jussak ki erről a helyről. Másikban pedig már az egész csapat terhét a vállamra venném. Egyáltalán mért akarom őket megmenteni? Mért fontosabb a fogva tartóm élete, mint az enyém? Mért érdekel, hogy mi lesz egy tök idegen családdal, ráadásul annak a családjával, aki fegyvert tart a hátamhoz? Még akkor is, ha segít, vagy legalábbis akar. Ezer meg egy kérdés, ami végül mind oda vezet, hogy el kell döntenem mit is akarok. Élni, vagy segíteni. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kettő nem működik egyszerre. És a következő, halk mondata is csak ezt erősíti meg bennem. Lilly, döntsd már el végre, hogy mit akarsz!
Hosszú idő után, végre megszületik a terv a fejemben, amit tolmácsolok Angelonak is. Hírtelen Ő lett az egyetlen esélyem, hogy bármilyen formán is kommunikálhassak a két társammal. Így innentől fogva már csak reménykedhetek benne, hogy sikerül neki átadni az üzenetemet.
Sokként ér a fegyverropogás zaja. Mi történhetett? Valaki meghalt? Az eddig előttem haladó sor, most felbomlik. A velem haladó fiú elkezd előre nyomulni, én meg, mint egy engedelmes kislány, fejbólintását látva, követem őt. A szemem láttára adja át az üzenetemet, én magam is próbálom figyelni a terepet, hogy ki láthatta. Remélhetőleg senki. Majd egy darabig sorban haladunk, míg egy már kialakult kör széléhez nem érünk. A látvány, ami annak a közepén fogad, megfagyasztja bennem a vért. A szőke főnök szavai el sem jutnak teljesen a tudattomig. Csak állok ott, lefagyva. Ezek tényleg képesek voltak megölni egy embert, csak mert tovább akart élni. Még csak földet sem szórunk a testre. Csak  itt hagyjuk, hogy aztán a nyüvek zabálják fel a testét, pont úgy, mint azt a döglött majmot, ami pár perce keresztezte az utunkat.
Az ár sodor tovább az úton, néma csend telepszik kettőnk közzé is. A saját gondolatainkkal vagyunk elfoglalva. Míg meg nem szólal a mellettem haladó. Az ajkaim valahogy nem akarnak kinyílni, így csak megrántom a vállam. Nem tudom hol járunk, honnan is tudhatnám?
Mire azonban elkezdhetnék rajta gondolkodni, egyre hangosabb csobogás követi az utunkat. Pár méter és a zúgás felerősödik, megérkeztünk. Mindannyian újra kört formázunk. Ám csöndben állunk, a főnök vár. Azt hiszem, hogy pont rám. Mire bentebb szeretnék lépni a körbe, hogy folytassam a legendát és az ötletelést, addigra Dr. Morre megelőz, és először hallatja a hangját, mióta ide kerültünk.
- Most el kell indulnunk keletre. A vers egy tisztást említ, ahol az állatok békében élnek. Ott lesz valamilyen barlang, biztos vagyok benne. – Hangja gyengének tűnik.
Zavartan állok, teljesen más fele akar minket vezetni. A vers úgy szól, hogy: „lépj be hát ott, ahol az élet felhők közé bukik. „ Az élet az maga a víz, a felhő, az lehet a pára is, amit a vízesés csinál. Én biztosan a vízzuhatag mögött keresném a bejáratott, vagy pedig a sziklafal tetején. Nem áll össze kép, de nem csak nekem nem, hanem láthatólag a másik szövetségesünk sem.
- Dr. Moore-nak igaza van! – Kiabálja bele az éjszakába a fekete hajú nő.
- Teljesen más irányba kell mennünk. Itt nagyon rossz helyen vagyunk. – „Oh kussolj már”. Gondolom magamban, de valami mégis gyanús. Ahogyan körbe nézek, a legtöbben értetlenül állunk. Semmi sem említi, hogy keletre lenne bármi is. Ezek ketten összejátszanak? Még is mi folyik itt? Látványosan megrázom a fejem. Nem áll össze a kép.

Mexikó

Az Angelo és köztem húzódó csend, csupán csak addig tartott, míg meg nem érkeztünk a vízesésig. Ahol nem várt meglepetésként, bonyolította tovább a dolgokat Dr. Moore. Ha tovább haladunk keletre, valószínűleg a nagy semmibe fogunk kijukadni, és mi is úgy végezzük majd, mint az a férfi akit ott hagytunk a dzsungelben elrothadni. Én nem így akarom végezni.
Szinte köpni, nyelni nem tudtam, az előbb történtektől, csak álltam ott értetlenkedve. Szerencsémre mások gond nélkül emelték fel a hangjukat.
- A vers pontosan úgy szól, hogy „Lépj be hát ott, ahol az élet a felhők közé bukik. – Szólal meg Angelo után, az a nő is, aki a parton mellénk ált.
Láttom ahogy a náci végig futtatja a csapaton a tekintetét, követem a példáját. Mindenki bólogat, kivéve két embert. Nyomasztó csend ülepedett le a csapatra, szinte érzem ahogyan, éget a fogva tartónknak a tekintette, mintha csak tőlem várna megoldást, mintha nem lenne neki elég a saját emberének a véleménye.
- Nos, Miss Dodd?
Szavai szinte ostorcsapásként érnek. Mély, szaggatott levegőt veszek, a válaszomtól függ most az életünk. Vajon hallgassak az ösztöneimre, vagy inkább menjek vakon Dr. Moore után? De mégis mért akarna eltéríteni a célunktól, és a legfontosabb, mért áll ki mellette az a lány? Mit titkolnak?
- Miss Dodd! – Újra a nevemen szólít a Nácikapitány, azonban most az előbbinél sokkal ingerültebb. Szívem szerint a mellettem álló férfire tekintenék és tanácsot kérnék tőle. Azonban, ha ezt megtenném, valószínűleg mind a kettőnk sírja ebben a dzsungelben lenne.
- Véleményem sze… - Nem tudom befejezni a mondatom.
- Ugyan mért hallgatnánk rá. Különben is, ha tudja, hogy hol van a bunker, akkor mért vezetne oda? Biztos már eladott belőle minden szobrot meg festményt! - Veti ide ismét, a fekete hajú lány.
- Bunker? Festmények és szobrok? – Ráncolom össze a homlokomat, miközben magam elé suttogom ezeket a szavakat. De milyen bunker, ki beszélt itt, bunkerről, vagy egyáltalán kibeszélt itt festményekről és szobrokról. Ezek túlontúl konkrét információk. Nekem ez gyanús, és láthatólag nem csak nekem.
- Meséljen még, kérem! – Kéri, sőt mind inkább parancsolja a szőke hajú férfi, a lánynak, bár ezt is oly nyájas módon teszi, hogy felfordul tőle a gyomrom, de én is kíváncsi lettem most.
- Én….. én nem tudok ennél többet. Dr. Moore elmondta a versikét, az az igazi folytatása. Azok ketten csak beakarják csapni. – Nem, nem ez nem stimmel. Azt pontosan tudom, hogy a Doki hazudik, és hogy járt már ott, de talán nem egyedül volt. Talán a bunker nem volt üres és ezek ketten…
Gondolataimból felém szegezett nyájas szavak szakítanak ki.
- Szerintem előbb szét kéne nézni a vízesés körül. – Kérlek Istenem, csak most jöjjenek be a megérzéseim!

Mexikó

Pont ahogyan sejteni lehetett, megérkezett a parancs, hogy bizony itt kell előbb szét nézni. A logika is ezt diktálja, fura is lett volna, ha nem így történt volna. Angeloval a nyomomban elindulunk a vízesés baloldalához keresni. Annak ellenére, hogy senkinek nincsen fogalma, hogy mit is keresünk.
Szavai miatt összehúzom a szemöldököm.
- Talán akkor tudunk a legtöbb mindenkit megmenteni, ha maradunk az eredeti tervnél, nem? – Vettem neki vissza.
Valahogy tényleg így gondolom, annak ellenére, hogy látszólag mégis magamat helyeztem előre. Rövid beszélgetésünk során, ugyan arra rá kellet jönnöm, hogy sem Ő sem én, nem vagyunk szuperhősök és azt is be kell látnom, hogy nem várhatom el tőle, hogy ennyire kockáztassa az életét, de legalább azt a másik tudós nőt szeretném haza juttatni, ha már másokat nem is sikerül.
- Igen. Ha jól sejtem, Dr. Moore nem egyedül volt mikor felfedezte, az ezek szerint, bunkert. – Súgom ismét Neki oda. Bár bizonyítani nem tudom a feltételezésemet, de talán nem is kell.  
Én is felkapom a fejemet, ahogyan egy zsoldos megtalálja a bejáratot, a tekintetemmel a dokit és a fekete hajú lányt keresem. Jól látható az arcukon az aggodalom, és a lány szemeiben ott forr a düh is, ahogy tekintetünk összeakad.
Követem a csapatot be a sötétségbe, kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az alagút hálózat végén. Azonban Angelo jelzésére lelassítok, próbálok nagyobb távolságot hagyni az előttem haladó zsoldostól. Majd megérzem az újabb rántást a ruhámon és vakon megpróbálom követni a fiút. Pár másodpercig csak a saját lépteinket hallom, míg nem fegyver ropogás töri meg ezt a monotonitást. Ekkor eszmélek csak fel, hogy tulajdonképpen mindenkit hátra hagytunk.
Időm azonban egyáltalán nincs gondolkodni ezen, Angelo után nyomulnék ki a barlangból, azonban egy pillanat alatt minden elsötétül és a levegőt megtölti a por. Csak találgatni tudok, hogy beszakadt a barlang.
- Angelo, jól vagy? – Próbálom annyira hallatni a hangomat, amennyire a folytonos köhögés sorozat engedi.
Ha nem válaszol, vagy nemmel felel, akkor megpróbálom kiásni magamat/magunkat, reménykedve, hogy megtalálom a törmelék alatt és megpróbálom felcipelni a hajóra. Ha pedig válaszol és jól van, akkor a következőt mondom neki.
- Próbáld meg szabaddá tenni az utat! Megpróbálom kihozni az embereket!
Feszülten várom, hogy mit kell tennem és hogy elindulhatok-e be, a barlang sűrűjébe, miközben a hátam mögötti zajokra is próbálok figyelni.

Mexikó

Ahogy beomlik előttem a barlang, a legrosszabb forgatókönyv játszódik le a fejemben. Angelo valahol a törmelék alatt hever, hallottan, nekem meg hírtelen egy csomó követ kéne átmozgatnom, hogy szabadulni tudjak, de a hangzavarra ide sietnek és mielőtt kijuthatnék, agyon lőnek. Vagy az eddig velem haladó fiú jól van és kiszabadítanunk engem is, de itt kell hagynom az embereket meghalni. Nem tudom mitől félek jobban, a haláltól vagy az életen át tartó bűntudattól.
Megkönnyebbülök ahogy meghallom a törmelék túloldalán lévő, férfi hangját. Hát életben van.
- Jól vagyok én is! – A barlang levegője kezd kitisztulni, a köhögésem is abba marad. Azonban lépteket hallok a hátam mögül, pontosabban olyan mintha magassarkú kopogna a kövön.
Elkezdem a köveket elpakolni, olyan gyorsan ahogyan csak tudom. Közben Angelo hangja fejbe vág. Nem tudom, hogy mi tévő legyek. Nem akarok itt megrohadni, de ha csak egy fikarcnyi esély is van arra, hogy valakit kitudok juttatni erről a helyről, akkor meg kell próbálnom. Különben ahogy haza érek, bevonulhatok a pszichiátria, nem lennék képes a tudattal együtt élni. Ha meghalok akkor az összes vagyonom a bátyámra és a családomra száll, ha a kórházba kötök ki, akkor még nekik sem tudok segíteni. Inkább a halál, mint a zártosztály.
Ahogy keletkezik egy kisebb lyuk, amin átférhetek, az előttem heverő törmelék kupacon, kinézek rajta. Próbálom Angelo tekintettét keresni.
- Én nem Ők vagyok! Kérlek ad ide azt! – Dugom át a kezemet a járaton és a halott zsoldos mellett heverő fegyverre mutogatok. Elméletben tudom használni, bár géppuskával még sosem volt dolgom, de csak feltalálom magamat és ezzel több esélyem van a túl élésre.
- Menj innen, ne várj meg! Mentsd meg magadat! – Mosolyodom rá.  
- Ha túléled, de én nem, menj el erre a címre és ígérem, hogy kifizetnek. – Előhalászok a melltartómból egy cetlit, amin Apa címe szerepel és azt is kinyújtom a lyukon. Ő majd oda adja Neki azt az összeget, amit kér a mentőakcióért.
Ha időközben ide adta a fegyvert, akkor azzal a kezemben, ha nem, akkor anélkül fordítok Neki hátat, hogy bevessem magamat a barlangba.
- Angelo! – Fordulok vissza hírtelen. – Köszönöm! – Vettem oda, majd most már tényleg elindulok. Persze, titkon szeretném, ha mégis ott várna még, de én ezennel teljesítettnek érzem a szerződést, és mentse a saját életét. Legalább valaki jusson el innen élve.
A sötétség uralkodik mindenhol, az eddig hallott léptek, hol abban maradnak, hol felgyorsulnak. Megpróbálom a hangot követni. Ahogyan az első kereszteződéshez érek, Dr. Moore vérbefagyott hullájával találom magamat szemben. Érdekes módon, nem érzek semmit, ahogy a testet bámulom. Talán azért, mert most Ő miatta vagyunk ilyen helyzetben, talán azért, mert tudom, hogy Ő vitte el a műtárgyakat.
A kopogás újra felgyorsul újabb fegyverropogás hallatszik a távolból, majd egy női sikítás és a végzetes csend. Hallkan haladok tovább, egészen a falhoz simulva. Egyszer csak neki ütközök valaminek, azt hiszem egy újabb holttest, ami pont szerencsétlenül landolt egy szikla mögé. Közelebb hajolok hozzá, meg próbálom kitapogatni, de ahogy ujjaim hozzá érnek, a test összerezzen.
- Lilly, te vagy az? – Egy gyenge, de annál ismerősebb női hang jön ki a testből. Ez az a nő, aki a parton megvédett.
- Igen. – Suttogom én is. – Jól vagy?
- Jól. – Hangjából érződik, hogy sír. – Mindenkit megöltek Lilly, már csak mi vagyunk életben.
- Egészen biztos?
- Mindenkit fejbe lőttek, az utolsó pillanatban sikerült csak leütnöm, az engem kísérő zsoldost, és meglőnöm. – Egészen eddig a mondatáig észre sem vettem, hogy valamit szorongat. Ahogyan a hasa felé nyúlok, csak így érzem meg a fegyvert. Hangjából az undor érződik és amint érzi Ő is, hogy a fegyverhez értem, azonnal át adja azt. Szó nélkül veszem el tőle, akkor is, ha Angelo ide adta a másik zsoldosét. Jobb helyen lesz nálam, mint nála.
- El kell mennünk innen. – Karolok belé és felállítom. Azonban ahogy talpra áll, megint hallom a sarkai csattanását.
- Vedd azt le! – Parancsolok rá és amint megteszi, amit kérek, megfogom a kezét és elkezdem kihúzni innen.
Ahogy oda érünk Moore testéhez, megpróbálom levenni annak cipőit, és oda adom neki, hogy vegye fel azokat. Éppen időben sikerül, abszolválni ezt, mert a hátunk mögül kiabálásokat, majd gyors lépteket hallunk. Ezek felénk szaladnak.
- Futás! -  Ragadom meg a kezét.
Amint a bejárathoz érünk, megpróbálom a nőt kitolni a lyukon. Golyók csapódnak be mellettem a sziklákba, az egyik mintha súrolna is. Én is adok le két lövést, de egyikkel sem sikerült senkit eltalálnom. Egy életem, egy halálom, megpróbálok egy adag lövést a felettük lévő mennyezetbe ereszteni. A boltozat túl gyenge, a lövések miatt, a barlang újra beomlott, megint sűrű porfelhő lepi el a levegőt. Talán egy-két embert sikerült ezzel megsebesítenem, de csak időhúzásnak volt jó. Az ordításukat, még mindig hallani és nem sokkal később azt is, ahogy a köveket pakolják. A lyukon kidobom a két pisztolyt, majd én is megpróbálok rajta kimászni. De a karomat ért lövés miatt nehezen megy, segítségre van szükségem.

Mexikó

Ahogyan kinyújtom a kezemet a lyukon, össze is rezzenek. A gyenge női kéz helyett, egy sokkal határozotabb és nagyobb tenyér ér hozzám és gyakorlatilag ránt ki a barlangból. Kis időre van szükségem, hogy felfogjam mi történik. Első gondolat, ami átfut az agyamon, az az , hogy talán maradt még kint egy pár zsoldos és most azok várnak ránk és ahogy kibújok, már lőnek is agyon. Azonban ahogy sikerül a port kitörölni a szememből, a megkönnyebbülés fut végig a testemen. Angelo! Egy mély sóhaj hagyja el a számat, ami szinte azonnal mosolyra is húzódik.
- Tudtam, hogy visszajössz. – jegyzem meg halkan, majd lesöpröm magamról a vastag porréteget.
Egy pillanatra el is feledkezem a fal mellet álló nőről, míg az egy halk sikolyt el nem ereszt, amikor a barlang végleg megadja magát. Végig futtatom az arcán a tekintettem, szemei pirosak és duzzadtak, patakokban folyik a könnye s egész teste remeg. Megérintem a vállát.
- Jól vagy? – Válaszul csak egy bólintást kapok és néhány szipogást.
- Azt hiszem, hogy rendben vagyunk. – Válaszolok a férfinek, mindkettőnk nevében. A kezembe ugyan belehasít a fájdalom, azonban fogaimat össze szorítva nyújtom a fegyverért a kezem és lépek az előttünk lévő ösvényre, úgy ahogy Angelo kérte.
Próbálok egyensúlyozni, a vízesés párájától nedves és csúszós köveken, amiken a lábaim néha meg-meg csúsznak. A dolgomat nehezíti az is, hogy fényt csak a mögöttem haladó férfi zseblámpályából érkezik, amire sokszor én magam vettek árnyékot.
- Nincs egy másik lámpád? – Fordulok hírtelen hátra. - Talán akkor jobban haladhatnánk, ha én is tudnék valamivel világítani.
A fák közül motoszkálás halattszódik, így jobbnak látom, hogy ha tovább indulunk, még mielőtt valamilyen ragadozó állat ránk nem veti magát, vagy még rosszabb, az életben maradt zsoldosok, akik valamilyen szerencsének köszönhetően kijutottak a kövek fogságából le nem lőnek. Remélhetőleg immáron úgy, hogy az én számomra is kéznél van valamilyen fényforrás, azonban ha a mögöttem haladók egyikénél sincs semmilyen erre alkalmas eszköz, akkor anélkül indulok újra meg.
Már jó pár perce haladhatunk a dzsungel mélyén, mikor a középen haladó megmentett megszólal.
- És most mi lesz?
- Haza megyünk. – Vágom rá habozás nélkül.
- Hogyan? – Egy pillanatra megállok, majd folytatom tovább az utat. Hogyan? Ebbe még én sem gondoltam bele. Hogyan tudnánk elhagyni a dzsungelt? Egyéltalán most hol vagyunk? Olyan reménytelennek tűnik a helyzet, nem tudjuk merre tartunk, nem tudjuk hogyan juthatnánk el innen. Talán a hajóval, de van egy megérzésem, hogy semmeikünk nem tudna a vízen sem tájékozódni, talán még annyira sem itt a szárazföldön. Fogalmam sincs hogyan juthatunk el innen. Hol szóra nyitom a számat, hol összezárom ajkaimat. Nem tudom mit mondhatnék, így inkább csöndbe maradok és így próbálom tovább vezetni a csapatot. Érzem a hátamon a kíváncsi tekintetét a mögöttem haladónak, így inkább elterelem a szót, mintsem ezt én válaszoljam meg.
- Menedéket kéne estére találnunk, nem? – Angelotól várok valamiféle megerősítést, jó lenne egy nyugodt helyen átbeszélni a továbbiakat és nem mellesleg, valamicskét pihenni is kéne. Egyre inkább kezdenek nehezedni a lábaim, ahogyan a szervezettemből tűnik el az adrenalin.