Komolyan azt hittem, hogy elvesztem minden bizalmam Horatioval szemben, kezdve Cade megölésétől, a hallucinációjáig, a párterápiás eset után. Sorozatosan hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket, melyekhez még asszisztáltam is. S bár mindezek nem fognak feledésbe merülni, sőt szem előtt fogom tartani, de a mostani esemény hatására ráébredtem, hogy nem fordíthatom el a fejem, mert szüksége van segítségre, hiszen nem veszett még el belőle minden emberi. Ráadásul nagyon közel került a halálhoz, és rá kellett jönnöm, hogy a hibái ellenére sem bírnám elviselni az elvesztését. Így nem, így nem hagyhat el. Baileyt is megrázta a dolog, ami annyiból nehezítette a dolgom, hogy újra előjöttek a pánikrohamai, ahogy egyébként Horationak is, amint arról értesültem a kórházban. Így mindkettejükre ügyelhettem, plusz Horatio még ápolásra is szorult. De legalább élt.
Látogatókban nem volt hiánya, pedig sokáig nem is volt magánál. Toby is gyakran látogatta, bár beszélni nem sokat beszélt hozzá és ha más is jött, mindig elment. Őt is megviselte az egész, azóta is pszichológushoz jár, és tiltakozik a terepmunka ellen. De talán csak addig, míg Horatio vissza nem megy, ami remélem... nem mostanában történik meg. Az ő érdekében. Mi is sokat látogattuk, Bailey főleg akkor, mikor magához tért. Beszélt neki a napi eseményekről, az iskolára, hogy jelentkezett a rendőrakadémiára és, hogy mennyire örül neki, hogy él. Sokszor ő vitte be az itthon készített ételeket, noha a ruháit nem. A laboratóriumi eset után ugyanis annyira megharagudtam rá, hogy megkértem, költözzön vissza a saját lakásába. Bailey eleinte rosszul viselte, de ugye... nem tartott sokáig a dolog. De a napokban szépen visszavittük a fontosabb holmijait a házunkba, hisz nem is volt kérdés, hogy haza jön velünk. Idegenre biztos nem bíznám az ápolását, ő pedig nem az a fajta, aki bárkit elviselne maga mellett. Bár a látogatásaim alatt jobbára csak semleges dolgokról beszéltünk, valójában már az elején tudtam, hogy megbocsájtok neki és szeretném, ha visszajönne. Ma pedig eljött ez a nap.
- Üzentél Valentinenak, hogy ma visszük haza és így már nem kell bejárnia látogatni? - kérdeztem Baileyt telefonon keresztül, ahogy vállammal fülemhez szorítva vezettem közben a kórházhoz. Ő otthon tartotta a frontot, én pedig itt. - Jól van, köszi. Akkor nagyjából egy háromnegyed óra múlva otthon is leszünk. De lehet előbb... - feleltem elmosolyodva, tagadhatatlanul izgatottan, de azért megembereltem magam, mert még csak az hiányzik, hogy neki menjek valaminek. Így is biztos rám szólna Horatio, ha látná, hogy telefonálok. De nem lett semmi baj. Szépen leparkoltam, majd megelőzve, hogy elkapjon egy esetleges újabb nyári esőzés, besiettem a kórházba, ahol a pultnál kértem némi útba igazítást. Pontosabban tájékoztatást, hogy minden rendben van-e. Aláírtam a papírokat, és mielőtt még megkerestem volna a kórtermét, beszéltem az itteni pszichiáterrel, aki figyelte a mentális állapotát. Átvettem tőle a recepteket és a gyógyszereket, amiknek beállították már az adagját. Azzal minden bizonnyal Horatio is tisztában volt, hogy elengedték, csak azzal nem biztos, hogy hozzánk jön. Bár Baileyt ismerve biztos elkotyogta neki.
- Szia... - léptem be mosolygósan, bár az csöppet meginogtatott, hogy a csuklóin még mindig ott volt a szíj és az orvos elmondása szerint még kapott egy kis nyugtatót, hogy békésen átvészelje a hazautat, szóval várhatóan kicsit még kótyagos lesz. De annyi baj legyen, otthon végre kényelmesebb ágyban alhat.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem nem túl hangosan, sőt, ha nem is volt magánál, meg se szólaltam. Egy keveset még pihenhet, nem fogom zargatni. Más esetben hajába simítva, nyomok egy puszit a homlokára. - Készen állsz, hogy hazamenjünk? - mosolyogtam, újra hajába simítva. Tiszta, de biztos jobban örülne, ha végre lezuhanyozhatna odahaza. Óvatosan ellenőriztem a kötését, illetve, ha tudtam a sérülését. Most is letaglózz a látványa, de nem hagyom letörni jókedvem, csak tudni akartam, hogy otthon mennyi dolgom lesz vele. - Bailey és a kutyák is már izgatottan várnak, szóval ne várassuk meg őket, hm? - tértem le lassan kezeihez. Egy röpke pillanatra azért megtorpantam, ahogy a szíjhoz értem. Más esetben azt hiszem mindenki érdekében jobb volna, ha rajta maradna. De muszáj bizalmat mutatnom felé. Ráadásul másként nem tudna hazajönni.
- Na gyere. - bontom ki a szíjjakat, s ha még nincs rajta az öltönye, vagy valami kényelmesebb utcai ruha, úgy segítek neki felöltözni. - Egy igazi hős vagy. - pillantottam rá a felöltöztetése közben. - Bár balszerencsédre már létezik egy Rex szobor... - viccelődtem kicsit. Egyenlőre a további fejleményekről, ami őt is érinti, nem beszéltem, mert azt gondolom még nyugtató mellett is elég sokkoló volna. Én sem örülök, csak éppen tanácstalan voltam. S ha már ennyi őrültségbe belehajszoltuk magunk, gondoltam teszek még egy próbát.
- Jól van, Sherlock, azt hiszem meg vagyunk. - segítem fel, illetve segítek neki mindenben, ami ahhoz szükséges, hogy kijussunk és kocsiba ülhessünk. Odahaza ugyanis meglepi várja.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Több, mint egy évtizede dolgoztam a bűnüldözésben, láttam és átéltem már sok mindent, de ilyen megrázkódtatásban még soha életemben nem volt részem. Verekedtem már, sérültem meg bombarobbantás során, de még sose kaptam golyó ütötte sebet, főleg nem ilyen súlyosat. Csak perceken múlt az életem. De nem bántam meg. Ezt már Killiannek is mondtam régebben, hogy a kollégáim, a beosztottaim az elsők. Őket féltem a legjobban, nem magam. Főleg Valentinet. Miután a pszichiátriára zárásom után a régi csapatom elfordult tőlem - nekem nem mondták el az igazságot, de megölték őket - és kiléptek, nem maradt szinte senkim, akivel közelebbi viszonyom lenne. A visszahelyezésem után Valentine volt az első, akiben ráadásul részben megláttam magamat is. Azt, aki lehetnék, ha nem lennék olyan, amilyen. Egy sokkal jobb, szerethetőbb Horatiot. Fiatal és elesett, nem hagyhattam, hogy megöljék és besározzák a nevemet is a halálával.
Talán csak a csoda segített, hogy most élhetek, de úgy tűnt teljesen összeroppantam. Az orvosok kiszíjaztak, mert sokat rángatóztam és kapálóztam a pánikrohamok során, amik veszélyeztették a sebeim gyógyulását, amik súlyosak is voltak. Egyszer volt egy keringési összeomlásom is, ami egy röpke pillanatra elbizonytalanította az orvosokat is a felépülésem terén. Rengeteg hallucináltam a halálomról, sokszor kétségbeesetten riasztottam az orvosokat, ha éreztem valami különöset, szokatlant, vagy csak egy kicsit elszorult a torkom, hogy meg fogok fulladni. Az első napokban a fájdalomcsillapítók mellett nyugtatókon és altatókon éltem, rendszeresen járt hozzám a pszichiáter és a neurológus, de voltak egyéb látogatóim is, mint Toby, néhány kolléga, az NYPD vezetősége, régi helyszínelős ex kollégák, Julian (talán Roman is) és persze a családom, akiknek különösen örültem, de az első pár napban nem bírtam ki velük zokogás nélkül és a csillagokat is leígértem Killiannek. De most komolyan is gondoltam és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy szedtem a gyógyszereket, amiket az orvos előírt nekem és otthon is szedni fogom, ezt megígértem.
Sosem kerültem még ilyen közel a halálhoz és sosem éreztem ennyi fájdalmat, sosem éreztem magam ennyire halandónak, ennyire elesettnek és reménytelennek. Hirtelen még a napfényt is fontosabbnak és szebbnek láttam, mint az előtt.
Killian és Bailey látogatásai adtak nekem némi reményt és életcélt, hogy ne akarjak teljesen becsavarodni és életemben először az este imát is mondtam istenhez, hogy segítsen és adjon egy legeslegutolsó esélyt, hogy helyrehozzam az életem. Nem voltam vallásos és nem is ismertem imákat, de a magam módján fohászkodtam, hogy adjon egy utolsó sanszot nekem.
Nem akartam meghalni, nem akartam egyedül maradni, nem akartam munkanélküli lenni és nem akartam nyomorék se lenni. Csak a családomat és az egészségemet szerettem volna, de gyógyszer nélkül még aludni sem tudtam.
Kezdetben még enni is és inni is képtelen voltam, csak infúzión éltem. Az első pohár vizemet is csak úgy tudtam meginni, ha előttem bontottak ki egy bontatlan vizet, vagy előttem klórozták, hogy steril legyen, az első étel, amit pedig megettem, az egy bontatlan zacskó puffasztott rizs volt.

A napok teltek, de lassan eljött a hazabocsátásom napja is. Bailey már megsúgta, hogy Killian haza tervez engedni hozzájuk, de bizonytalan voltam. Nem tudtam igaz-e, vagy csak reménykedik benne. Nem tudtam Killian mit tervez, már semmiben sem mertem hinni, bízni.
Killian megjött, én pedig egészen haloványan elmosolyodtam.
- Szia. Már egész élhetően. Az orvosok szerint nem fenyeget már életveszély. Remélem igazuk van... - feleltem kissé bizalmatlanul, majd mikor közölte, hogy hazamegyünk hálásan mosolyogtam rá, főleg, mikor még a szíjakat is eloldozta.
Még kórházi ruhában voltam, szóval Killian segítségével végre újra öltöny került rám. Az öltözködésem utána amennyire erőm és egészségügyi állapotom engedte, szorosan megöleltem. Hálásan, mint a kóbor kutyák, akiket hosszú utcán töltött sanyarú idők után befogadnak végre és rendes életet biztosítanak nekik.
- Szeretlek - mondtam hálásan és a nyakába fúrtam az arcom.
Nem tartottam magam hősnek, pusztán csak jó embernek. Tettem, amit tennem kellett, amit megkövetelt a helyzet. Megmentettem egy életet.
- Akkor majd építtetünk egy Sinclair szobrot. Vagy csinálok egy alapítványt - igyekeztem viccelni, ahogy ő is tette.
Kimentünk a kocsihoz, majd miután lefújtam fertőtlenítővel beültem.
- Köszönöm, hogy haza engedsz. És sajnálom, hogy gondot okozok neked. Mindig csak gondot... nem is értem miért foglalkozol még velem... - motyogtam kifelé nézve az ablakon, magam alatt, de tagadhatatlanul hálásan. Félre értés ne essék, örültem neki, csak Killiant sajnáltam. De most minden más lesz. Meg fogok változni. Jó leszek.
   

Clothes

Music

Home

Szerintem nem lesz baj. Vigyázok majd rád. Azaz vigyázunk... Most egy ideig még úgyis hanyagolnod kell a munkát, újra szükség lesz az alkalmassági vizsgálataidra is, és csak aztán mehetsz vissza. Addigra megint megerősödsz. - mosolyogtam fel rá, miközben előpakolva a holmijait, szépen eloldoztam. Jó kedvűnek tűnt, de egyenlőre még nem tudtam biztosan, hogy ez most valódi, vagy a kedélyjavítók, ugyanis azt is kapott és talán kaphatott most is. Odahaza viszont ilyesmit már nem kell szednie, bár irathatok fel neki, de nekem sem szándékom gyógyszerekkel tömni. Azt akarom, hogy jobban legyen, de ha van alternatíva a gyógyszer helyett, akkor azt választom. A sok látogatás alatt már majdnem el is feledkeztem róla, milyen jól is áll neki az öltöny, most is lényegében végig mosolyogtam az öltöztetését, amit eddig egymaga is megtudott oldani. Magához képest aranyosan érzelgős lett, noha tartok tőle ez csupán a kezelés miatt van, de ha nem is marad ilyen, az sem baj, nem azért szerettem belé, mert olyan kis könnyen kezelhető, szelíd kis oroszlán volt. De tény és való, hogy így még könnyebb tőle elolvadni. Persze, hogy viszonzom az ölelés és nyomok egy csókot a buksijára is, miközben egyik kezemmel simogatom a hátát.
- Én is szeretlek... - mosolygom már-már meghatottan, de azért nem bőgve. Annál azért erősebb vagyok. Vicceskedésén pedig el is nevettem magam.
- Ó, jó ötlet... - engedek kicsit az ölelésen és arcára simítom egyik kezem. - A szobor feszíthetne alsónadrágban. Úgy is az a divat... khm... vagy a nélkül. - emelgetem szemöldökeim játékos utalással, de persze nem szándékozom itt egyből perverzkedni és a türelmével sem játszanék. Egyik kezében az itt lévő holmijaival, másik kezemben az övét fogva hagytuk el a kórházat egészen a kocsiig sétálva, ahol míg ő rendezkedett, én eltettem a csomagját. Említették, hogy kicsit most érzékenyebb, hogy az ocd-je kicsit erősebb lesz, mert kapaszkodókat keress és jelenleg ezekben találja vagy szeretné megtalálni ezt a kapaszkodót, így türelmesnek kell lenni. De amíg nem költözteti ki a kutyákat, nem lesz baj. Mondjuk így a késő nyári sátorozást át kell majd tennünk jövőre. Aztán beülök, be is indítom a kocsit, de még mielőtt kitolatnék, mondadóját hallva megállok és ránézek, noha ő épp kifelé bámul. Kezem a kezére teszem, ha elérhető, más esetben a combjára.
- Horatio. Nem okozol gondot. Senki sem tökéletes, és tisztában vagyok a te tökéletlenségeddel is. Szeretlek, és szeretném biztosítani neked a boldog életet. Odafogok rád figyelni, és nem csak, mint orvos. Lassan minden a régi lesz... vagy még annál is jobb... - bíztatom kicsit, aztán ha még kételkedik, de felém néz, tarkójára fogok finoman és közelebb hajolva nyomok egy csókot ajkaira. Nem hosszút, de érezhetőt, hogy aztán útnak eredjünk.
Az út halk zenével, beszélgetéssel telt, vagy ha zavarták, akkor csendben. Mindenesetre így vagy úgy, de elértük célunk, ahol leparkolva, a kocsi hangját meghallva már hangos ugatás fogadott minket az ajtó előtt. Hogy ne legyen probléma, a napokban megtanítottuk a srácokat és lányokat arra, hogy ne ugráljanak fel ránk, mert tudom, hogy Horatio most erre is biztosan érzékenyebb. Így viszont bátran mertem előre engedni a házban. Odakintről nem látszódott semmi, de ment itt-ott még akadtak felfújt lufik, egy "Hiányoztál" feliratú fali dísz és persze a konyha asztalon mindenféle finomság, minek közepén egy szép "újra itthon" feliratú torta volt.
- Apa!! - robbant ki Bailey a konyhából, miközben a kutyák némi izgatottsággal, így nehezen nyugton maradva, de nyugiban figyeltek vagy épp ültek. Bai egyből Horatio nyakába ugrott, persze aztán észhez térve el is engedte és zavartan bocsánatot kért, elvégre még gyógyulnia kell. Nem is tudta kivárni, míg Horatio esetleg kicsit szusszanna egyet, már húzta is a konyhába.
- Kávés ám! Tudom, hogy oda vagy a kávéért. - mosolyogta lelkesen, mialatt még a széket is kihúzta neki, noha tudta, hogy előbb úgy is kezet mosunk. Sőt, ha nem is most azonnal, de szívesen segítek majd tisztálkodni is, vagy legalább újra kötözni majd a sérüléseit. Ha nem is álltunk neki rögtön enni, akkor is leülhettünk kicsit, akár a társalgóba is teázni, matcha kávézni, noha én egyenlőre csak néma hallgatója voltam a dolgoknak, mert bár Bailey sem egy túl nyitott leányzó a külvilágot illetően, itthon alig áll be a szája. Főleg, mert mindig van mit mesélnie. Most például arról áradozott, hogy jelentkezett a rendőrakadémiára és abban reménykedik, hogy a tanulmányi eredményeinek köszönhetően hamar nyomozó lesz belőle, hogy - és ezen a ponton még egy pillanatra én is odakapta fejem a teás csésze mögül - Valentine társa lehessen. Nem is igazán az lepett meg, hogy tudomásom szerint Toby jelenleg... mármint, most épp nem, de amúgy Horatio társa, hanem, hogy Bai láthatóan sokat foglalkozik vele. Nincs bajom a sráccal, és lehetne milliószor rosszabb srác is Bailey jelöltje, csak hát... Nem is tudom... Azt reméltem, hogy a lányunk, ha már fiúkról van szó, esetleg olyasfajta sráccal kezd el barátkozni, aki olyan... mint én. Nem azért, mert egoista lennék, hanem, mert ha esetleg gondban lenne, vagy némi lelkesedésre volna szüksége, nem biztos, hogy tőle megkapná. Tudtam, hogy megcélozta az akadémiát, és hogy nyomozó akar lenni - mióta megtanult beszélni, azóta Horatiora akar hasonlítani - de azt nem tudtam, hogy ilyen jóban vannak Valentineval. Már épp el is merültem volna a gondolataimban, hogy elképzeljem milyen jövő felé haladna Bailey, mikor újabb, ám ezúttal még kellemetlenebb hírt közölt.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza nagyokat pillogva, mert megmertem volna esküdni, hogy Joseph nevét mondta. Bólogatott is pár száj húzósat.
- Jól hallottad. Néhány elmebeteg és azok, akik a páciensei voltak és semmit sem érzékeltek tetteiből mai napig sztrájkolnak és petíciót indítottak, hogy szabadlábra helyezzék Dr. Brewstert. Méltatlannak találják, hogy ilyen jó szakemberként, nem képesek szemet hunyni... nos afelett, amiket művelt. - sóhajtotta, mert ő sem igazán értette, néha miként látják a világot a felnőttek.
- Őrültség. - csóválom fejem hitetlenkedve, amire ő bólogatott is. - De attól még ez a helyzet. - felelte. - Ráadásul nem csak légből kapott ostobaság, tényleg elkezdtek rajta gondolkodni. Ez a világ megérett a pusztulásra, ha tényleg kiengednek egy pszichopata gyilkost. - morgolódott elégedetlenül Bailey.
- Senki sem hiheti, hogy ez észszerű megoldás volna. Egyáltalán már ennek feltételezése is hülyeség. - háborogtam még visszafogottan. Már csak amiatt is, mert terveztem erről az egészről egy könyvet írni és felhívni az emberek figyelmét, hogy a farkas most is ott bujkálhat a bárányok közt, csak épp álruhában.
- Szerintük megtud változni. Újabb és újabb orvosok látogatják meg, és megingott a diagnózis, hogy valóban pszichopata. Ha pedig vannak érzelmei, képes tanulni, és megérteni az emberi érzéseket, akkor újra gondolhatják az egészet. Szerintem csak manipulálja az orvosokat. Ért hozzá, hiszen több FBI-ost is simán átvert. De olvastam olyan mende-mondákat is, hogy van külső segítsége és hogy állítólag örököst keres. - folytatta Bailey, majd kissé tanácstalanul Horatiora nézett.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Vegyes érzések voltak bennem, mert bár örültem, hogy sok időt tölthetek majd a családommal, de egy bizonyos szinten bosszantott, hogy távol kellett tartanom magam a munkától, mely az életem egyik legfontosabb része volt Killian és a lányunk mellett. Ráadásul új alkalmassági vizsga is fog kelleni, amit ki tudja meg fogok-e kapni. Így is necces volt, hogy a pszichiáterek átengedjenek és újra visszahelyezzenek, most megint át kell esnem egy procedúrán, ha eljön az idő. Rossz érzéseim voltak.
Miután felöltöztem és az összeborulásunk is megvolt a szobron kezdtünk el viccelődni és Killian pajzán humorán. Szó mi szó, jól állt neki ez a humor, bár a magam részéről jobban preferáltam az öltönyös szobrot, de ízlések és pofonok. Habár az az alsó nadrágos szobor sem rossz így belegondolva.
- És tarthatna egy hidat. A Rodoszi kolosszus után jön a New York-i Sinclair? - kuncogtam.
Az autóban ülve rám tört némi melankólia és érzékenység, de nagyon örültem neki, hogy Killian ilyen szépen reagálta le és olyan szavakat kaptam tőle, melyek egészen átmelengették a szívem. Fájdalmas volt hallani a tökéletlenség szót, de ezzel sajnos én is tisztában voltam, ám az, hogy ezzel együtt szeret, az nagyon jól esett. Talán kissé önbizalomhiányosan fordultam felé, de csókja ismét új löketet adott, hogy lelki erőmet tudjam növelni.
- Köszönöm. Szeretlek téged. Szeretlek titeket - mondtam a csók viszonzása után. - Mindent el fogok követni, hogy semmi se állhasson a boldogságunk útjába. Most minden más lesz. Szebb lesz, mint régen. Sokkal szebb - biztattam.
Killian zenét akart hallgatni, de én lekapcsoltam. Aztán visszakapcsoltam és újra kikapcsoltam, végül enyhén remegő kezekkel vissza. Elkezdtem ugrálni a sávok között, hogy valami számomra is elfogadható zenét tudjunk találni, míg végül egy kellemesnek ható zongorajáték mellett döntöttem, mely egy klasszikus zenei rádióból szólt. Más zenét biztos nem tudnék elviselni a háttérben, de ez még talán kellemes is volt. Megnyugtató muzsika volt.

Lassan hazaérkeztünk, ahol a kutyák jól ismert hangja fogadott, ez pedig boldog mosolyt csalt ajkaimra. Még ők is hiányoztak nekem, így mikor beljebb mentem megsimogattam őket. Még a macskákat is. A lufik és a tábla kicsit elérzékenyített, mivel nem gondoltam volna, hogy ennyire fogok Killiannek hiányozni azok után, amik történtek, de boldoggá tett, amit láttam és, amit éreztem.
Betértünk a konyhába, ahol a torta várt, majd jött Bai, akit megöleltem és megpuszilgattam.
- Szia kicsim - Haját és hátát simogatva vettem fel egy rövid időre, amíg a mellkasom el nem kezdett hasogatni, bár igyekeztem nem jelét adni, hogy fáj, csak diszkréten letenni és elengedni.
Megjegyzése nyomán a tortára pillantottam és elnevettem magam. Ironikus egy torta, az biztos.
- Akkor igazán jó ízűen fogom enni.
Láttam, amint a széket kihúzza nekem, de elsőnek a konyhai mosdókagylóhoz mentem, ahol megnyitottam a vizet és nyomtam a kezemre egy kis fertőtlenítős kézmosót és mosni kezdtem a kezem. Frusztráló érzés volt, mert nem éreztem elég tisztának a vizet. Mintha... nem lenne steril. Olyan volt, mint mindig. Szemlátomást. Tiszta. De mintha még sem. Egy olyan gondolat volt bennem, egy olyan érzés kínzott, hogy a vízben baktériumok vannak, így újra kezet mostam a kézmosóval, de immáron sokkal feszültebben estem a kezeimnek harmadjára is sokkal bővebb kézmosószerrel és karom közepéig átkentem magam, hogy biztos ne kapjak el semmit, majd papírtörlővel szuszogva szárazra töröltem a kezeim és a vizet is a papírtörlővel zártam el.

Asztalhoz ültem és a tortaszeletek elosztása után Bai mondókájára figyeltem. Engem is meglepett, hogy Tobyval ilyen szépen elmélyült a kapcsolatuk, bár túl sok kivetni valót nem találtam benne. Abban biztos voltam, hogy a lelki egyensúlyuk, a lelki békéjük és a szeretet az meg lesz kettejük között, ha esetleg szerelmileg, vagy érzelmileg oda kerül a sor, hogy nem csak munkakapcsolat lesz köztük, akkor Toby nem lesz képes fizikailag megvédeni. Lehet, hogy Toby okos, figyelmes és aranyos, de ha a munkában, vagy a magánéletben oda kerülne a sor, nem biztos, hogy Toby a védelmére tudna kelni. Meg kell tanítanom majd Bait lőni, sokkolót és viperát használni, hogy legalább ő meg tudja védeni magát, ha kell. És Tobyt.
Láttam Killian szemeiben az elégedetlenséget, de gondolom ő is tisztában van vele, hogy mindenbe nem szólhatunk örökké bele. Bainek is megvan a maga élete, amit alakít, neki kell boldognak lennie abban az életben, amit magának alkot, nem nekünk és amíg nem katona, vagy kaller akar lenni és nem egy nyaktetkós, piercinges motoros sráccal akar járni, addig én nem is fogok beleszólni és Killiant is arra fogom biztatni, hagyja, hogy a saját útját járja.
Már épp jó ízűen kezdtem falatozni a süteményem, amíg meg nem hallottam a Josephel kapcsolatos híreket és majdnem a torkomon akadt a falat.
Figyelemmel követtem a szóváltásukat, majd kissé tanácstalanul néztem vissza rájuk. Frusztrált és éreztem, hogy kezdem nagyon rosszul érezni magam. Mi van, ha el fog jönni értem? Ha újra engem akar majd becserkészni? Az nem lehet. Én élni akarok. Boldog akarok lenni, szabad, dolgozni akarok, de nem úgy, hogy magamon érzem a tekintetét és nem akarom újra a markában érezni magam.
- Az nem lehet! Nem hagyhatják! Nem engedhetnek szabad lábra egy olyan szörnyeteget, mint őt! Ezt nem fogják megtenni! Senki nem hülye, aki a kamarában és a hivatalokban ülnek. Nem teszik meg, hiába sztrájkolnak. Több száz másik jó szakember van, nem Joseph fogja megváltani a világot.
   

Clothes

Music

Home

Hazafelé nem sokat beszélgettünk, s bár az ígéretei valóban elég jól hangzottak, Horatio mellett megtanultam kevésbé naiv lenni e téren. Megtapasztaltam, hogy még az akaratlanul hibázó emberek is okozhatnak csalódást, noha végig tudjuk, hogy ők nem tehetnek róla. Szeretném azt hinni, legalább azt, hogy ismét minden a régi lesz, de nem ringatom magam ebbe az álomba, hogy aztán később újabb csalódás érjen. A szó ide kevés, itt küzdelemre, türelemre és időre lesz szükség. Sokra. De azért bólogatok neki mosolyogva, mert neki épp úgy szüksége van a támogatásra, mint nekem vagy Baileynek, aki velem ellentétben tényleg hiszi, hogy mostantól minden szebb és jobb lesz.

Odahaza már mindenki izgatottan várt minket, s főleg Horatiot. Nos, majdnem mindenki, mert ami azt illeti, a macskák most is jól elvoltak nélkülünk, bár azt láttam, hogy jó néhány lufinak lőttek, igaz, ebben talán néhány túl játékos ebnek is szerepe volt. Rexie is sokat nőtt, mióta Horatio utoljára látta. Már nyoma sem volt kajla fülének, vagy nagy és bolyhos bundájának. Olyan volt, mint egy felnőtt szép, rendőr kutya, csak fele más pofival. Ő is örült Horationak, mert csóválta a farkát, de inkább ott maradt a konyha ajtaja szélében fekve, Bailey közelében. Szó se róla, sokáig búslakodott Horatio miatt, és szereti a mai napig, de idővel Baileyben látta meg azt, amit anno Horatioban. Azt hiszem... Így most őt követi lépten nyomon. Arról nem is beszélve, hogy Bailey simán beengedi az ágyba. Aranyos volt látni őket, ahogy ölelkeznek és az is kifejezetten jól esett, noha meg is lepett, hogy megsimogatta a kutyákat, annak ellenére, hogy problémái felerősödtek, mit a konyhában láthattunk is. Én már az elsőnél éreztem, hogy ez nem lesz egyszerű menet, míg a másodiknál már Bailey is kissé tanácstalanul nézett rám, mindezt Horatio háta mögött, mert, amint felénk fordult rámosolyogtunk. De ez legyen a legnagyobb problémánk...
Örültem, hogy ízlett a torta nekik, és hogy egy pillanat alatt majdnem teljesen olyan volt minden. mint régen. De ugye Baileynek is meg van az a rossz szokása, mint Horationak, hogy nem mindig tudja, mikor, miről és hogyan kellene beszélni. Nem is a Tobys dolgok zaklatták fel Horatiot, sőt, ahogy elnéztem sokkal jobban fogadta, mint én, de Joseph jelenlegi helyzetét hallva már nem éreztem így. Ezt pedig alá is támasztotta, hogy majdnem félrenyelte a süteményt.
- Hé... - tettem kezem a hátára kissé aggódva, miközben Bailey is felhagyott a beszéddel, bár ő nem értette mire fel lett ennyire zaklatott az apja.
- Igazad van. Nincs miért aggódni. - nyugtatgattam, noha láttam Bailey nem ért egyet velünk, abból a szempontból, milyen könnyen leintettük a lehetőségét annak, hogy kiszabaduljon Joseph. És ha mégis? Eltakarjuk a szemünk, hogy ne lássuk? Én sem örültem, de nem szeretném, ha Horatio fél órával a hazaérkezte után, már mehetne is vissza a kórházba egy súlyos pánikrohammal. Ezt elkerülvén pedig szükség lesz a figyelemelterelésre, így hát kicsit megsimogattam a hátát, azzal a kezemmel, ami még mindig rajta volt.
- Hé... Ide figyelj. - mosolyodtam el. - Említetted, hogy aggódsz, amiért lehet nem fogod tudni elfoglalni magad, míg nem dolgozol. Deeee én találtam neked egy jó kis elfoglaltságot. - biccentem oldalra kissé fejem, szélesedő mosollyal. - Az egyetemen, ahol tanítok megemlítettelek, mint ideiglenes segéd vagy pót tanár, akivel együtt tarthatnánk az előadásokat, órákat, és még izgalmasabbá tehetnénk ezzel a tananyagot. Örültek az ötletnek, és nagyon is támogatják. Még Valentine is azt mondta, hogy jó ötlet és hogyha épp nem elfoglalt, szívesen beül egy-egy ilyen alkalomra. - pillantottam fel rá lelkesen, és persze kíváncsian mit szól hozzá. - Sokan rajonganak érted, kíváncsiak rád...
Tudom, hogy szimpatizál a sráccal, így gondoltam őt is bedobom, mint jelentkező, bár azt gondolom Toby csak udvariasságból bólogatott rá, nem hiszem, hogy szívesen ülne egy tömegben, hallgatni olyasmit, amit már ő is tudhat. De Horatiot le kell foglalni, és ez áll a legközelebb a munkájához olyan szinten, hogy veszélybe nem kerül tőle. Ráadásul rajta tarthatom a szemeim.
- Nem szívesen osztozkodom, ha rólad van szó, deee egy picit kaphatnak belőled, nem gondolod? Ráadásul ma még adósod vagyok egy s mással... - mosolygom emelgetve szemöldökeim, amire Bailey szemeit forgatja, majd jelezvén, hogy erre nem kíváncsi, meg is köszörüli a torkát.
- Vaaagy... akár elmehetnénk együtt néha kondizni is a városba. Nem akarok teljesen felkészületlenül menni az akadémiára. És hiába fújom majd kívülről az elméletet, ha a gyakorlatban béna leszek. Én a legjobb leszek. - jelentette ki határozottan és mosolyogva, miközben bekapott egy falat tortát.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Ami azt illeti Killian az esetek többségében jól értett ahhoz, hogyan tereljen és suvasszon el témákat, amikről épp nem kéne beszélgetni. Ezt sokszor észre vettem és megálljt parancsoltam, hogy márpedig erről igen is beszélni kell, de most olyan jó érzés volt félre lökni a Joseph témát és hinni benne, hogy Killian is egyet ért velem abban, hogy Joseph nem fog kiszabadulni. Úgy voltam vele lélekben, hogy csak Bailey fantáziája túl élénk és ezért hiszi azt, hogy Joseph kiszabadulhat. Végtére is, nincs az az őrült, aki kiengedne egy Josephez hasonló szörnyet, hiába a sok aláírás.
Sokkal jobban lázba hozott a tanítás gondolata. Ráadásul rajonganak értem? Nagyon jól hangzott, hogy egy olyan tábor tanára lehessek és mentora, akik imádnak engem. De ha nem is rajonganának értem, akkor is benne lennék. Rég volt már, hogy kriminológiát tanítottam az akadémián, jó érzés lesz újra hallgatók elé állni, főleg egy olyan neves egyetemen, mint a CU.
Mikor a szemöldökét kezdte emelgetni elnevettem magam.
- Ez jól hangzik. Meg persze az oktatás is. Úgyis már legalább egy éve, hogy nem tanítottam az akadémián, szóval ez tényleg lázba hozott most. A többit meg majd intézzük - kuncogtam és kacsintottam.
Bai javaslatára pedig összecsaptam a tenyereim.
- Ragyogó. Megtanítalak az edzést fortélyaira és megtanítalak bokszolni is! Szuper. Csodás! - ettem újra a süteményt lelkesen. - Írok is egy napirendet. Beírom mettől-meddig leszek a Columbián Kyllie-vel, veled a kondi teremben és a bokszedzéseken, lehet beszélek az akadémiával és felveszek pár órát ott is.
Szuper! A hallgatók imádni fognak, keresve sem találhatnának nálam jobb tanárt, elvégre ki lehetne nálam zseniálisabb és tapasztaltabb? - mosolyogtam nagy elánnal, majd lejjebb húztam Killiant egy csókra. - Szeretem, amikor ennyire előre látó vagy. És persze te is - intettem Bainek, hogy jöjjön egy puszira.


   

Clothes

Music

Home

Szerencsésen eltereltük a témát Joseph lehetséges szabadulásáról, ami nem csak Horatiot aggasztotta. Engem és Baileyt is. Már csak azért is, mert a könyv, amit írok róla, így nem kerülhet kiadásra. Na már most, nem a pénz vagy a hírnév miatt nem örülök neki. S a beperelésemtől sem félek, hiszen elítélt bűnöző, ráadásul a legrosszabb fajta, és valamennyi százalékot persze ő is kapna belőle. Viszont Joseph szabadlábra helyezése újabb lehetőségeket nyújtana neki a folytatásra és a könyvem alapján már volnának dolgok, amiket később felhasználhatna. Pontosabban kiismerve azokat, ki kerülheti az esetleges csapdákat s, hogy újra bezárják. Szeretném hinni, hogy Horationak van igaza és esélytelen, hogy kiengedjék, de a média nem csak a semmiségekből és hamis pletykákból szokott ügyet csinálni. Már pedig, ha hangot adnak neki, még több helyen hallanak róla és így esélyesen még több rajongót szerez magának Joseph. Mert mindig vannak hibbantak, akik pártolják a gyilkosokat. Egyenlőre azonban bíztam benne, hogy a téma elült és Joseph híre lehetőleg elkerül minket. Vagy maximum Horatio háta mögött majd néha érdeklődöm. De a héten majd még az új pszichiáterével is kell találkoznia, és jelenleg ez jobban aggaszt, mint az egy pszichiátere. Félek, hogy Joseph után már képtelen megbízni bennük, viszont ha tőle is elfordul kénytelen vagyok drasztikus választás elé kerülni, mégha őrültség is az egész.
A torta szépen elfogyott, a hangulat pedig kellemesre sikeredett, ahogy a mi kis Sherlockunk is lelkesebbé vált az elkövetkezendő napokat illetően. Ugyan terveztem még egy kicsit elütni vele az időt az ágyban, de így, hogy Bailey már nagy és ráadásul övé a szomszéd szoba, nehezebben veszem rá magam, hiába kívántam volna, és talán ő is. Elég régóta kerülgettük már a forró kását és nem, hogy összebújni nm bújtunk, beszélni is ritkán beszéltünk, szóval akkor még fel sem merült bennem, hogy Bailey majdnem felnőtt jelenlétem ennyire zavarba tud hozni, ha az esti hancúrról van szó. Már pedig nem kockáztatok, hiszen mi sem vagyunk túl halkak. Szóval bocsi, mackó, majd a leányzó nincs itthon bepótoljuk...

Kora reggel volt, Horatio már biztos talpon, de ha mégsem szívesen keltegettem apró puszikkal. Úgy készültem, hogy a rigolyái mellett is időben beérhessünk az egyetemre és előtte még Baileyt is kidobhassuk a suliba. Reggeliztünk is otthon - persze a kutyákat is megetetve - de útközben azért még beugrottunk egy pékségbe, és igen, ha láttam Horation, hogy kicsit húzza a száját a matchára, akkor rendes kávét vettem neki valami aprósággal, hogyha kicsit tovább maradnánk, vagy nem volna időnk enni, és be kell venni a gyógyszerét, vagy szimplán csak megéhezünk, legyen mit csipegetni. Aztán irány a suli.
- Hű! - mosolyodom el, ahogy leparkolva leállítom a kocsit. - Azért ez milyen érdekes, nem? - pillantottam, bevallom izgatottan. - Ha úgy vesszük, anno én kerültem a te terepedre, hogy együtt dolgozzunk, most pedig te az enyémre. Mégha egyikünknek sem újdonság, hiszen mindketten vettünk már részt hasonlón, de azért... izgalmas. - állapítom meg, s még mielőtt kiszállnák, tarkójára simítva hozzá közelebb eső kezem, nyomok egy hosszabb csókot ajkaira. Már ha neki sincs ellenére, mert odabent azért ezeket mellőznünk kell. - Szeretlek. És nagyon büszke vagyok rád. - cirógatom meg tarkóját, ám végül rá kell vennünk magunk, hogy elinduljunk, s talán csak maga a kocsiba való elválás nehéz, mert szerintem ő is úgy van a munkával, mint én: Szeretjük.
A belépés után a folyosókon még talán annyira nem is voltunk feltűnőek, bár aki ismert diák, tanár, ott dolgozó, mind mosolygósan üdvözöltek. Nem vagyok szigorú tanár, ahogy az életben sem ez jellemez, és könnyen barátkozom, illetve igyekszem megérteni a fiatalokat, így jobban kedvelnek is.
- Előfordulhat, hogy egyesek nem bírnak majd magukkal és mikor lehetőségük lesz tesznek fel majd olyan kérdéseket, amelyek nem az órához köthetőek, mint inkább... a múltadhoz és Josephez. Ezekre nem kell válaszolnod, ha esetleg nem sikerülne időben leintenem őket. Biztos érdekelni fogja őket, hiszen diákként csupán annyit tudnak, amennyit a hírlapokból olvasnak, de ez nem jogosítja fel őket, hogy ifjú rendőr és nyomozóként az életedben vájkáljanak. Szóval nem kell nekik felelned. - simogatom meg hátát bíztatóan, mielőtt belépnénk. - Ja és ne lepődj meg, hogy többen lesznek. Nem ismered a diákjaim, de tudnod kell, hogy akadtak még az órán kívüli érdeklődő egyetemisták is. Szóval picivel többen lesznek majd. - suttogtam oda neki, mert belépve bizony a megszokott egy-két üres sor helyett, most mind tele volt, sőt itt-ott még a lépcsőn is ültek már készen a jegyzetelésre füzetbe vagy laptopra. Bevallom először kicsit féltem, hogy itt is lesznek hangosan sztrájkolók, Joseph pólóban feszítők és mindenféle zászlókat lebegtetők, de szerencsére nem. De azért a nagy tömegben is akadtak ismerős arcok, noha én nem vettem szemügyre egyesével a diákokat. Vivienne mai napig nem tudta megbocsájtani Horationak és nekem, hogy Josephet bezárattuk, noha nagy eséllyel ő is arra a sorsra jutott volna, mint az összes többi áldozat, igaz, szerintem őt Joseph különlegesnek tartotta. Nem ítélték el, sőt minden alól felmentették, mert bá először Josephnek falazott és hazudott, később arra hivatkozott, hogy félelmében tette, mert félt a férfitól és féltette családját is tőle.
Miután kipakoltunk és elkezdődött az óra, az első felében gyorsan bemutattam Horatiot, majd ha akarta át is adtam neki a szót. Nem akartam megzavarni, had vigye el valami tanulságos felé az óra témáját, de mint máskor ma is a bűnügyek közt előforduló gyakori mentális problémákról lesz szó.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Végre a saját ágyamban alhattam a szerelmem mellett és bár vettem be előtte egy közepesen erős nyugtatót, talán a gyógyszer nélkül is tudtam volna most egy jót aludni, de ragaszkodtam hozzá, hogy beveszem. Nem éreztem magam függőnek, de a kórházban annyira rákaptam, hogy attól féltem képtelen leszek végig aludni az estét nélküle.
Jól aludtam, egész este Killianbe voltam kapaszkodva, de reggelre más pózban ébredtem és mikor keltem, már Killian is rég talpon volt. Kelteni nem kellett, keltem magamtól, bár ez nem jelentette azt, hogy nem kértem a reggeli puszikat és babusgatásokat.
Kétszer fürödtem. Egyszer átmostam magam a kosztól jó alapos tusfürdőzés mellett, utána egy átmosást is csináltam, hogy a biztosra menjek, hogy tiszta vagyok. Ezt követően kicsúsztattam a fóliába csomagolt ruhámat, majd felöltöztem, ingujjam és mandzsettám tökéletesre igazgattam, majd karórám is felvettem. Megborotválkoztam, majd felkentem az arcomra egy gyorsan beszívódó bőrápolót. Felvettem karórám és megcsináltam a frizurám.
Mikor minden kész lett és úgy éreztem tökéletesen festek és semmit nem hagytam ki megreggeliztünk, majd elindultunk hármasban.
A pékárukat átvettem Killiantől és a táskámba tettem, hogy később el tudjam nassolni. A matchára nem húztam a szám, de ettől független terveztem később inni egy rendes kávét is. Bio fertőtlenítővel lefújtam a poharat, majd hagytam kicsit szikkadni a fertőtlenítő után és csak utána kortyoltam bele.
Mikor megérkeztünk, elvigyorodtam Killian izgatottságán. Igen, én is tanítottam már - az akadémián, - de egyetemen még nem és tényleg izgalmas volt belegondolni, hogy eddig Killian volt az én "beosztottam", ő dolgozott az én munkahelyemen és ez most megváltozott. Tényleg élmény volt.
Viszonoztam a csókot, közben arcára simítottam.
- Én is szeretlek - mosolyogtam és loptam még egy utolsó csókot. Két táska is volt nálam, melyeket kiszállásnál magamhoz vettem. Az egyikben a hétköznapi cuccaim voltak. A pékáruk, ivóvíz, fertőtlenítő, stb., a másik táskában egy laptop és olyan iratok, tanulmányok, amiket csak az óra kedvéért kerestem ki otthon, hogy majd jó hasznát vehessem őket a nap folyamán.
- Köszönöm. Én is rád. És hálás is neked, hogy még mindig itt vagy velem. Ez sokat jelent.
Ahogy a folyosón haladtunk, elég érdekes páros lehettünk. Killian sokkal vidámabb, mosolygósabb volt, felszabadultabb, míg én komolyabb, szigorúbb megjelenést kölcsönöztem magamnak. Kicsit úgy festhettem mellette, mintha az ügyvédje lennék és egy tárgyalásra kísérném, ő pedig önfeledt vidám, mert tudja, hogy megvettem a bírót és úgyis ártatlannak ítélik.
- Tudom, ismerem a jogaimat - nevettem el magam. - De nincs rejtegetni valóm előttük. Minden részletbe biztos nem mennék bele, de nincs okom előttük eltagadni semmit. Ártatlan vagyok - feleltem, majd bólintottam a hozzá fűzött megjegyzésére. - Rendben. Nem gond. Nem vagyok lámpalázas.

A terembe érve lefújtam a székem és az asztalom fertőtlenítővel, majd kipakoltam a dolgaimat és illendően álltam Killian mellett, mikor a rólam szóló bemutatkozást megtette.
- Köszönöm a bemutatót - mosolyogtam, majd beálltam az asztalom mögé. - Ahogy azt Dr. Grimwald is kiemelte, a bűnelkövetők nagy része hordoz valamilyen mentális betegséget. A tolvajoknál, rablóknál egyértelmű a kleptománia, de ez is olyan, hogy minden kleptomániás tolvaj, de nem minden tolvaj kleptomániás. Vannak esetek, amikor más a motiváció.
Gyilkossági nyomozóként én első sorban a gyilkosok elméjében vagyok járatos, így a mai előadás során a gyilkosokról lesz szó. Elmondható, hogy a legtöbb gyilkos antiszociális személyiségzavarban szenved, vagyis pszichopata. Ha valaki utána akar nézni bővebben, akkor a nemzetközi klasszifikációs rendszer kiadványának tizedik kötetében az F60.2 alatt találják. Ha szeretnék fellapozni az Amerikai Pszichiátriai Társaság által kiadott DSM-5 című kötetet, akkor a 301.7 kód alatt lehet megtalálni a kiadványban. A személyiségzavarról a továbbiakban ASPD néven fogok hivatkozni.
Gyakran három jelzővel szokták illetni a személyiségzavart. Nem szeret, nem szorong, nem tanul. Ez azonban hibás, ugyanis egy friss tanulmány szerint a pszichopaták egy része is képes szorongani egy számukra elfogadható, tolerálható szinten és az ASPD-ben szenvedő emberek képesek fejlődni is. Elképzelhető és jellemző rájuk, hogy többször is képesek ugyanazt a hibát véteni, viszont képesek az önfejlesztésre. Gyakran hangoztatják azt, hogy a pszichopatákban nincs empátia, de ez nem igaz, ugyanis az empátia több rétegből tevődik össze. Érzelmi empátia, reflektív empátia és kognitív empátia. A pszichopatáknak van és kiemelkedően magas a kognitív empátiájuk. Érzelmi és reflektív empátia nincs bennük, de képesek a kognitív empátiára és ennek köszönhető, hogy a pszichopaták képesek magas szinten olvasni az emberek nonverbális jelzéseiből.
A pszichopatáknak háromféle verziója, pontosabban válfaja ismeretes. Primer és Secunder ASPD betegek és a szociopaták. A szociopatákat gyakran úgy írják le, mint a társadalom által kitermelt pszichopaták. Ez annyiból igaz, hogy ezeket a személyiségzavarosokat gyakran a körülmények teszik azzá. Droghasználat és erőszak a családban, folyamatos veszekedések, balhék, prostitúció és szexuális erőszak, de sok más tényező is közre játszik. A gyermek felnő egy ártó közegben és ez kihat a személyiségfejlődésére, miközben a pszichopaták annak születnek, tehát nem a körülmények teszik őket azzá.
Akiket ez bővebben érdekel, azok később jelezzék nekem és visszatérünk, de most szeretnék tovább lépni, mert még ismeretném a gyilkosok között előforduló többi személyiségzavart is és szeretnék példákat is felhozni.
Az egyik ilyen egy ritka genetikai eredetű mentális betegség a Renfield-szindróma. A klinikai vámpirizmus. A betegségben szenvedő fél olthatatlan erotikus vonzódást érez a főleg emberi vér iránt, és meggyőződése, hogy a vérfogyasztás misztikus, vagy épp egészségügyi hatalmat biztosít számára. Fiatalság, hallhatatlanság, örök egészség, vagy különböző természetfeletti képesség.
A betegség neve egy hazai, azaz amerikai klinikai pszichológutól származik, Richard Noll-tól.
A történelem során számos híres Renfield-szindrómás gyilkos élt már a földön, de az első hivatalosan diagnosztizált "vámpír" gyilkos egy Neville Heath nevű angol férfi volt. A férfi az 1940-es évek elején katonatisztnek adta ki magát és nőket csábított hotelszobába. Az első gyilkosságra 1946 Június 20.-a volt. Az áldozat a 33 éves Margery Gardner. Heath megkorbácsolta, a sebekből származó vérrel összekente az áldozat testét és megfojtotta. Egy tompa tárggyal megerőszakolta és megette a nő mellbimbóit.
A következő gyilkosságra még '46 július 4.-én került sor. Az áldozat a 21 éves Doreen Marshall. Heath egy késsel összevagdalta és megerőszakolta. Az eset két érdekességet is tartogat számunkra. Az első áldozatot egy tárggyal, míg a második áldozatot saját hímvesszőjével erőszakolta meg. Sem Heath vallomásában, sem az orvosa szakvéleményében nem derült fény rá, hogy Gardnert miért nem saját férfiasságával erőszakolta meg.
A második érdekesség, hogy bár Heath evett áldozatai apróbb testrészéből, a vért nem itta meg, csak a testükről nyalogatta le, ellenben a véres ruhákat és tárgyakat kincsként őrizte. A vérhez való szexuális vonzódása az első klinikai vámpírok közé sorolta Neville Heathet.
Az 1970-es években bukkant fel Sacramentoban Amerika leghíresebb vámpír gyilkosa, Richard Trenton Chase. 1977-78 között 6 embert ölt meg. Chase paranoid-skizofréniában szenvedett, mellette súlyos LSD, marihuana és alkohol függőssége volt. Több orvosi jelentés is volt róla, hogy a férfi arra panaszkodott, hogy ellopták az artériáját, nem ver a szíve és rossz a gyomra. Az évek során hipochondriája erősödött.
Az első gyilkosságra 1977. december 29.-én került sor. Az áldozat Ambrose Griffin, 51 éves mérnök volt. Egy 22-es kaliberű fegyverrel lőtte a felesége és két gyermeke társaságában. Az esetben nem történt vérrel és kannibalizmussal kapcsolatos kompromittáció.
A második gyilkosság 1978. január 21.-ra volt tehető. Az áldozat a 22 éves, három hónapos terhes Teresa Wallin volt. Chase egy 22-es kaliberű fegyverre lelőtte, majd megerőszakolta. Levágta a nő mellbimbóit, szegycsont alatt felmetszette a testét és a lépet, valamint a beleket teljesen kifordította. Többször megszúrta a tüdőt, a májat, a rekeszizmot és a bal oldali mellett. Emellett a veséket is kivágta és a hasnyálmirigyet is kettévágta. A veséket visszatette a testbe. A tetthelyen megfürdött a nő vérében és egy joghurtos pohárból meg is itta azt.
Mielőtt rátérnék a további gyilkosságok részleteire, szeretném kiosztani a Neville Heathel és a Richard Chassel kapcsolatos orvosi szakvéleményeket, hogy át tudják olvasni őket. Több példányban is kinyomtattam őket, hogy ne kelljen annyit várni rájuk - mondtam és kiosztottam a nyomtatványokat, majd a kivetítőn levetítettem pár helyszíni fotót is.
   

Clothes

Music

Home

Ahogy Horatio bemutatása után szót és helyet adtam neki, míg én leültem és jobbára most hallgattam és figyeltem, főleg őt, boldog voltam. Főleg, mert úgy láttam, hogy ő is élvezi, talán egy parányit most jobban is, mint a nyomozásokat, és öröm volt látni, milyen könnyen és gördülékenyen ment az előadása. Tényleg büszke voltam rá, és a diákok is - talán, ha egy kettőt leszámítva - figyeltek rá és valóban érdekelte őket, amit mond. A maga módján imádnivaló volt, ahogy folyamatosan tartotta az órát és büszkén elmondhatom, hogy az első félórában ki sem zökkent, mert senki nem kérdezősködött. Még nyomtatványokat is hozott nekik, amire megint jót mosolyogtam. Ha nem volna illetlen, biztos készítettem volna néhány képet, de így csak fejben őrzöm majd ennek a napnak az emlékét. Bár a táblát nem használta, maximum a kivetítőt, azért sokan jegyzeteltek is és látszott rajtuk, hogy érdekli őket. Csak úgy jártak föl-le a lelkes buksik, hogy minden szót leírjanak. Ekkor tűnt fel leghátul Vivienne, aki jobbára csak ült és úgy nézett a diákok közt Horatiora, mintha minimum a világ minden elkövetett bűnéért őt okolná. Azt hittem őt is bezárták valahová, vagy legalább is távol tartják Horatiotól, de úgy tűnik, ügyesen játszik. Remélhetőleg nem azért, mert Joseph újabb, szabadon lévő bábuja. Óvatosan pillantottam róla a még előadást tartó, majd később nyomtatványokat osztogató Horatiora, aki láthatóan remekül lefoglalta magát a beszéddel. Én azért kissé frusztrált lettem, ezért feljebb ültem a székben, de nem mutattam jelét, hogy gondom van, csupán gyakrabban elpillantottam Viv felé. Az egyetemnek jó a biztonsági rendszere, de azért megfordult a fejemben, hogy mi van, ha fegyver van nála. Esetleg bomba, bár talán annyira ő sem butus, hogy feláldozza saját magát. Ugye? Aztán, ahogy lementek a képek, a túlzottan kíváncsiskodók kezei elkezdtek sorakozni. Legtöbbjük az én diákom volt, így bíztam benne, hogy nem hoznak helyzetbe, mert jól neveltek és tudják hol a határ. Ha Horatio engedélyezte, és kiválasztotta éppen kinek a kérdésére felel, úgy el is kezdődött a tényleges kommunikáció köztük.
- Igaz, hogy a szociopátia gyógyítható? Vagy legalább kezelhető, hogy a beteg ismét visszatérhessen a társadalomba? - kérdezte Vince, az egyik diákom. Volt, aki a kérdéseket és válaszokat hallva is jegyzetelt.
- Maga szerint az ilyen problémával élő nők vagy férfiak a veszélyesebbek? - kérdezte egy másik kíváncsiskodó. Aztán ugye egyre többen bátorodtak meg, ha Horatio méltatta őket válasszal.
- Léteznek ártalmatlan pszichopaták, akik nyomozói készségeikkel segítik a rendőrséget? - érdeklődött egy harmadik. És néhány kérdés után kezdtek folyamatosan elkanyarodni a fiatalok.
- Maga jó nyomozónak tartja önmagát?
- Miért nem vette észre már először, hogy átveri az orvos? - hallatszódott el egy sokadik, de már nem egészen a témát érintő kérdés. Én Horatiora néztem, de amíg nem állította meg őket vagy nem láttam, hogy szüksége volna szünetre, én sem szóltam bele.
- Mások miért hagyták maguk manipulálni?
- Barátok voltak, azért nem ölte meg?
Egyre jobban terelődtek a kérdések Horatio és Joseph ügye felé, ami várható volt, de reméltem, hogy még is elkerüljük. Aztán Vivienne is feltette a kezét és anélkül, hogy lehetőséget kapott volna leghátulról is jól hallhatóan feltette kérdését.
- Hiányzik? Nem frusztrál, hogy a másik feled be van zárva? Hogy az egyetlen ember, aki őszintén megértett, bezárattad a hírnévért?

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Eléggé sikeresnek könyveltem el az első órámat az egyetemen, aminek nem csak én örültem és éreztem elégedettséget, hanem Killian is látható boldogságban úszott és meg is nyugodott, hogy minden rendben ment. A kérdések is sorra érkeztek, szólítottam egymás után a jelentkezőket.
- Ez két élű kérdés, hiszen a társadalmunkban elég sok pszichopata él, akik hasznos részét képezik a társadalomnak. Orvosok, ügyvédek, bírók. Nem minden pszichopata kriminális pszichopata. Sokuk becsületes életet él, nem erőszakosak, de az érzelmi empátia hiánya alkalmassá teszi őket olyan munkák elvégzésére, amiket egy érzelmi empátiával rendelkező fél nem tudna megfelelően ellátni, főleg az úgynevezett highly sensitive person-ok, vagyis hétköznapi nyelven a szuperérzékenyek, vagy szakzsargonnal élve az empaták.
A legtöbb pszichopata átlagos életet él, nem tűnik ki a tömegből. A szociopata már más kérdés. A szociopaták nem rendelkeznek impulzus kontrollal. A szociopata képtelen arra, hogy uralkodjon az érzésein, pontosabban a dühön, nem tudja kezelni az indulatokat. És ez a probléma gyökere. A szocipaták nem gyógyíthatók, de vannak terápiák és gyógyszerek, amik segíthetnek nekik kezelni a haragot, ezáltal csökkenteni a társadalmi kockázatokat. Nem az empátia hiánya tesz veszélyessé egy szociopatát, hanem az impulzuskontroll hiánya. A pszichopata veszélye a manipulációban rejlik. Egy pszichopata képes az impulzus kontrollra, mesterien manipulál, a hasznot nézi és az érdekek mozgatják. A szociopata nem ilyen. Nem rendelkezik megfelelő intelligenciával és a dühkezelési gondjai miatt válik veszélyessé. Bárkinek bárhol nekimegy és bántalmazza fizikailag, vagy épp meg is öli.
A pszichopata és a kriminális pszichopata nem gyógyítható, nem kezelhető, viszont a szociopaták terápiával és gyógyszerekkel kordában tarthatóak. Legalábbis egy részük.
Miután láttam egy új jelentkezőt, felszólítottam és meghallgattam a kérdését.
- A nők veszélyesebbek. A legtöbb kriminális férfit, mint mondjuk a szociopaták, pszichopaták, más empátia hiányos személyiségzavarok a szexuális bűnelkövetés és a pénz mozgatja, de a nők között ez aligha igaz. Vannak nők, akik vagyon miatt gyilkolnak, de köztük kevés a szexuális ragadozó. Statisztikák kimutatták, hogy a női gyilkosok nagyrészt mérget használnak, csak eztán következik a lőfegyver és a szúró fegyver. A legtöbb női gyilkos elég körmönfont. Visszaélnek a vonzerejükkel és azzal, hogy olyan képet mutatnak magukról, amit a férfiak látni szeretnének. Erre a férfi pszichopata is képes, használják is, de a nőknél többször hatásos. A női pszichopaták a szexualitást, a saját testüket az empátia és a szégyenérzet hiánya miatt fegyverként, eszközként használják. Nem degradál nekik az érzelmek nélküli közösülés és a promiszkuitás sem, így könnyen hálózzák be férfi áldozataikat.
A legtöbb férfi gyilkost a szexualitás hajtja és a vagyon halmozása, míg a nőket a vagyon és a szamárlétra megmászása. A legtöbb női pszichopata azért öl és él vissza a saját testével, hogy anyagi előnyökre és karrierre tegyen szert.
A nők kedvenc fegyvere a méreg, ami sok esetben lenyomozhatatlan és visszakövethetetlen. Egy fegyvernek van típusa, a típushoz van töltény, ott a kaliber, a gyártó, gyári adatok, gyártási szám és a többi. Egy lőfegyvert vissza lehet nyomozni, kötni lehet hozzá elkövetőket, ahogy a szúró fegyverekhez is. Többféle létezik. Közönséges, egyedi, árulkodó a penge hossza, típusa, mérete. Ha egyedi, meg lehet tudni hol gyártották, kik vásárolták meg, könnyű visszakövetni. A fegyverek hordozhatnak ujjlenyomatot, egy szúrt, vagy lőtt sebből következtetni lehet az elkövető magasságára, bizonyos esetekben nemére. A gyilkosság elkövetésének módszere, a választott fegyver árulkodó lehet a tettes személyiségéről. Egy méreg nem így működik. Éppen ezért veszélyes egy női gyilkos. A céljai gyakran nehezen kifűrkészhetőek, kevés nyomot hagy és a gyilkos fegyvert, a mérget is nehezen lehet kötni egy elkövetőhöz. A mérgeknek több fajtájuk van. Gyógyszerek, növényi hatóanyagok, vegyszerek... A többsége bárki számára hozzáférhető, így nehéz a módszer, a fegyver alapján kiindulni. H egy mérgezéses gyilkosság esetében nyomozunk, gyakran nem sokat érünk azzal, ha a mérget azonosítjuk, így inkább a lehetséges indítékokra és az áldozat kapcsolataira tudunk támaszkodni.
Sok esetben a mérgezéses gyilkosságok mögött női elkövető áll, így könnyebb szűkíteni a kört.
Felszólítottam a harmadik kérdezőt is, majd ittam egy kis vizet.
- Léteznek, igen. Mint korábban említettem, sok pszichopata ártalmatlan. Nem lesz mindenki kriminális pszichopata. Vannak nyomozók, akik pszichopaták, az erős kognitív empátia és kevés, vagy épp nem létező érzelmi empátia hiánya pedig képessé teszik, hogy ő maga ne érezzen empátiát sem az áldozat felé, sem a hozzátartozók felé, ennél fogva érzelmileg semleges tud maradni, miközben a kognitív empátia miatt képes mások nonverbális kommunikációjából olvasni. Egy pszichopata képes megélni úgy az érzelmeket, hogy közben nem érzi őket. Ez azt jelenti, hogy ő pontosan tudja, hogy te mit érzel, mire gondolsz, tudja miért érzed, de ő maga nem érzi át. Ha te sírsz, ő nem érez lelki fájdalmat, mint te, de felismeri az érzést és be tudja azonosítani és meg tudja látni az okát is.
Hozzá teszem, a pszichopata megtanult minden érzelmet, így hitelesen el is tudja játszani őket. Ő el tudja hitetni veled, hogy vannak érzései, hitelesen sír, hitelesen játszik szerelmet, de valójában nem érzi ezeket az érzéseket. De te el fogod hinni. Viszont te nem fogod tudni átverni. Egy pszichopata azonnal átlát a hamis érzelmeken, hamis gesztusokon és a hazugságokon.
A pszichopatát akkor lehet tetten érni, amikor túljátssza a szerepét. Megfigyelhető, hogy egyes pszichopaták túlságosan el akarják adni magukat egy-egy szerepben és hajlamosak túljátszani azt. Ilyenkor érdemes résen lenni és rajta ütni. Egyes pszichológusok, pszichiáterek és profilozók, nyomozók pont azért lehetnek sikeresek a választott szakmájukban, mert pszichopaták, vagy mert hordoznak ASPD vonásokat, vagy mert valamilyen oknál fogva nincsen érzelmi empátiájuk.

- Természetesen jó nyomozónak tartom magam és nem csak én, hanem mások is elismerik a munkásságomat. Biztosan vannak nálam is jobbak, hiszen mindenkinél vannak jobbak valamiben. Olyan ez, mint a sport. Valaki sokáig csúcstartó, aztán jön valaki, aki megdönti a rekordját. Sikeresnek és tehetségesnek tartom magam és igyekszek mindent megtenni, hogy fejlődjek és egyre jobb lehessek.
A következő kérdés már kissé személyesebb volt és érezhetően pezzegették a Brewster ügyet, ennek ellenére nem tagadtam meg az őszinte választ tőlük.
- A manipuláció lényege, hogy ne vegyék észre. Még jóval azelőtt ismertem meg Dr. Brewster, hogy nyomoztam volna a Bábmester ügyben és személyes viszonyom volt vele. Nem tagadom, orvos-beteg kapcsolatban álltunk. Csak később kapcsolódtam be az ügybe, mikor én magam is érintett lettem benne.
Rossz szó, hogy hagytam magam manipulálni, hiszen nem erről volt szó, pusztán csak Olyan képet festett Magáról nekem, amin nem láttam át. De ez nem egyedi eset. A legtöbb pszichopata éppen erre épít, ráadásul Brewster pszichiáter volt és értette a dolgát. Ebbe a hibába mások is beleesnek, nem csak én. Nem vettem észre, mert egy tökéletes, de nem túl tökéletes képet festett magáról és a kapcsolatunkról, ami elfedte a valóságot, főleg, hogy az ügyet csak később kaptam meg. Talán, ha előbb kapom meg az ügyet és utólag ismerem meg Josephet, máshogy történt volna minden. Későn omlott le bennem az idealizált kép.
A következő kérdés még ehhez tartozott, így folytattam.
- A manipuláció lényege, hogy másokkal elhitessük azt, amit látni és érezni szeretnének. Ez a válasz. Egy pszichopatának ez a legfőbb fegyvere. Tudja, hogy te mire vágysz, sőt, sokszor már azelőtt tudja, hogy te elmondod neki. Tudja mit akarsz látni, hallani és érezni és ezt vetíti ki rád. Ha te szeretnél egy boldog családot, egy szerető férjet, egy szép autót, egy házat, akkor megadja neked. Eljátssza, hogy ő az a férfi, akire egész életedben vártál, pont úgy beszél, pont úgy érint meg, úgy simogat, hogy te elhidd és soha ne akarj mást hinni. Megadja neked a vágyott kocsit, felépíti az álom házat, de te nem látsz át rajta. Olyan erős érzelmi rabságban tart, hogy képtelen vagy rá. Egy olyan szemüveget rak rád, hogy képtelen vagy mást látni, csak az álmot.
Pontosan tudja mit kell mondania és tennie és ha valami csoda folytán gyanakodnál, akkor tudja mivel kell elaltatnia a gyanakvást. Nagyon nehéz észhez térni. Segítség nélkül szinte lehetetlen. Ha te egy vevő vagy, ő pedig egy értékesítő, akkor garantáltan rád fogja tukmálni, amit el akar adni és te meg is fogod venni, mert úgy fogod érezni, az életed múlik rajta, hogy megvedd. Elhiteti veled, hogy az tényleg kell neked, hogy szükséged van rá.
És ebben volt Joseph tökéletes. Képes volt a végsőkig fenntartani az dili képet, képes volt tartósan fenntartani a látszatot. Mindenkivel szemben. Tudott mindenkiről mindent, jól ismerte mit akarnak látni és hallani és ezt adta el nekik. A hamis, de hiteles képet. Tudta mit kell mondania, hogy a gondolatokat olyan útra terelje, amilyen neki kedvező. Képes volt átírni az emberek fejében a forgatókönyvet.
A kérdések egyre kellemetlenebbek lettek és egyre sértőbbek, de igyekeztem nem jelét adni annak, hogy gondom lenne ezzel, pedig sértett a feltételezés.
- Nem. Azért nem öltem meg, mert nem vagyok közönséges gyilkos. Életem során többször is húztam már meg ravaszt, ha a saját magam, vagy társaim, vagy a civilek élete múlt rajta, de sosem öltem meg senkit indíték nélkül. Ha én, vagy mások nem voltunk miatta közvetlen veszélyben, én sem öltem meg. Nem voltunk barátok, egyszerűen csak hagytam, hogy a törvény járjon el. Hiába vagyok nyomozó, nem tehetem meg, hogy önbíráskodjak - és ez igaz is volt, bár az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy bármennyire is akartam hinni benne, hogy Cade megölése önvédelem volt és jogos, a valóság nem ez. A közvélemény bevette, a rendőrség is elhitte, nekem adtak igazat, amit pedig a holttesttel tettem az nem volt más, mint üzenet a Bábmesternek, ami szükséges volt ahhoz, hogy elkapjam. Kommunikálnom kellett volna vele valahogy, csak nem sikerült, mert elkaptak. Szerettem volna én is ezt hinni, de akkor ott... annyira el voltam borulva, hogy az több volt puszta önvédelemnél. De ezt senkinek nem ismerhettem el.
Láttam Vivit jelentkezni, de mire szót adhattam volna neki, már bele is fogott a  dumába.
- Miss Westfield, szeretném, ha eszébe jutna, hogy nekem már előtte is volt hírnevem. Nem szorultam rá Joseph Brewster bebörtönzésére, hogy híres legyek, már előtte is ismert és elismert voltam. Nem a hírnévért tettem. És nem hiányzik. Épp elég nehéz volt újra építenem az életem és még a felénél sem járok. Örülök, hogy nem árt már nekem és másoknak sem. Épp elég embert ölt már meg és épp elég életet tett tönkre. Maga is inkább adjon hálát a védőszenteknek, hogy nem a fazékban végezte.
   

Clothes

Music

Home

Korábban is jó ötletnek hittem, hogy idehozzam Horatiot, hogyha nem is ennyire, de kicsit magáévá tehesse a termet, az egész oktatást, hiszen jelleméből fakadóan remekül megtalálhatja a hangot a diákokkal, ráadásul anélkül, hogy ő ne élvezné. Nincsenek borzasztó tetthelyszínek, maximum képeken és iratokon, de más az egész. És láttam rajta, hogy hamar komfortossá vált neki az egész és bár én más stílusban tanítok, kicsit több kommunikációval, láttam, hogy a diákok nagy része is élvezi és érdekli, mármint úgy igazán. Fel is vetődik bennem a kérdés, hogy talán egy kis időre vissza kéne vonulnia, és maradnia a tanításnál. Jót tenne neki. Nekünk is. Nem volnának túlórák, többet lehetnénk együtt. A kevesebb stressz miatt pedig előbb leállhatna a gyógyszerekkel, talán a pánikbetegsége is elmúlna és a tisztasági problémája is sokat javulna. Akkor is büszkén figyeltem, amikor elkezdték kérdezgetni és közérthető válaszokat adott, állta a sarat. Még akkor is, mikor kezdtek elkanászodni a kérdések, amikre én már összevontam szemöldökeim, de amíg nem nézett rám vagy jelezte felém, hogy ez neki már sok, nem szóltam bele. Míg nem végül az addig hallgató Vivienne is szót emelt, természetesen Josephért. Kétségkívül provokálni akarta Horatiot, de ő eleinte egészen jól kezelte. Biztos voltam benne, hogy Westfield is tud a mostani hírekről, sőt, kinézem belőle, hogy az ő keze is benne legyen, noha szinte még tinédzser. Elképesztő, hogy Joseph a sok förtelem ellenére is, hogy volt képes embereket még mindig maga mellé állítani.
Nem tisztelem Josephet és egy percig sem jellemezném úgy, mint valami világra jótékony lélek, de az kétségkívül mai napig ámulatba ejt, hogy képes valaki, a legborzalmasabb tettei ellenére is, ilyen mély benyomást kelteni emberekben, akik nem csak, hogy szemet hunynak tettei felett, de még rajonganak is. Az, hogy irányította őket is elképesztő, de ahogy élőben szembesülök azzal, amiként rácsok mögött tudjuk és rajongói oly hevesen védik még az ártatlanságát is, mintha ez valóban így volna... nem tudom. Még Horatiot is sarokba szorította, még őt is sikerült valamelyest megőrjítenie, és hálát adhatunk az égnek, hogy nem süllyedt ennél is mélyebbre. Ugyanakkor tanú bizonyságot nyert, hogy Joseph nem csupán ártani képes, de valóban gyógyítani is, hiszen kedvesem a beszélgetésük után nem mutatta a pánikroham jeleit. Azt mondanám, ha lenne vagy 90 éves, és mindvégig ennek a szakmának élt, hát igen, bőven volt része tapasztalni és gyakorolni, de Joseph még koránt sem öreg. Egyszerre megdöbbent képességeinek csodálatra méltósága és megijeszt, amiként, mint egy vírus, úgy hoz halált az emberekre. Vivienne tekintete süt az irántuk érzett haragjától és a Joseph jelenlegi sorsát érintő szomorúságáról. Felnőtt ember létére, tisztán látva az egészet hisz benne, hogy Joseph jó ember. Még nálunk is jobb. Ez már nem téveszme. Ez súlyos rögeszme. Aggodalmasan hallgatom őket, de mégha Horatio felel is a számára, igyekszem időzíteni magam, hogyha nagyon eldurvulna minden, közben léphessek.
- Hírneve? Igen, az valóban volt. De elismert? Nem. Olvastam a közösségi oldalakon a magáról alkotott véleményeket. Tudom, hogy a kollégái jó nagy része a mai napig rühelli magát a nárcisztikussága miatt. Olvastam, hogy sokan ágáltak ellene, hogy kiengedjék. - húzta félszeg mosolyra ajkait, miközben könnyes szemei már-már lenézően figyelték Horatiot.
- Ne beszéljen úgy róla, mintha valami bűnöző lenne! - förmedt rá felháborodva, még előre is dől kicsit, de lenyugvása közben ismételten neki támasztotta hátát a pad támlájának. - Az életét? És mire ment vele? Előtte is csak egy unalmas fakabát volt, akinek nem voltak még tán ismerősei sem. Most is ilyen, maximum most egy-két emberrel többen viselik el a jelenlétét, de lássuk be... Mindketten tudjuk, hogy ez nem tart a végletekig. Olyan szerepet próbál játszani, ami nem maga. - nézett rá mostmár inkább hathatósabban, semmint bosszúsan, mindenesetre alaposan beleélte magát. - Hálás lehet Dr. Brewsternek, hogy segített magán. Hogy különlegesnek tartotta magát, és próbált kapcsolatba lépni önnel. - csak azért magázódott, mert Horatio is így tett. Nem udvariasságból.
- Ő nem ölt. Hanem alkotott. És a tetteivel milliószor jobbá tette a világot, mint maga valaha is. Önvédelem? Ugyan... A Bábmester olyanokat ölt meg, akik ártottak a világnak és másoknak. Nem hagyta, hogy bebörtönözzék őket mások pénzén eltartva, vagy hogy pár évre rá ki is engedjék őket. Inkább tisztelnie kéne, és megköszönnie, hogyha egy pillanatra is, de figyelt magára. Igazán meglátogathatná, mielőtt kiengedik. Lehet rossz néven venné, ha abban a tudatban szabadulna ki, hogy egyszer sem érdeklődött iránta. Egyébként is most már biztos, hogy... - és ezen a ponton ugrottam fel, mert attól tartottam, nem csak merőben elterelte az oktatásról a figyelmet, de féltem, hogy egy lelkes diákunk videóra veszi és felteszi a közösségi hálóra.
- Elég legyen! Vége az órának! Szünet! Aztán folytatjuk. - kiáltottam el magam, mire a diákok zöme mozgolódásba kezdett és mindenki hozzá látott a szünethez.
- Miss Westfield pedig meg kell kérnem, hogy távozzon a teremből és lehetőleg az épületből is. - tettem hozzá, mielőtt még nagyobb zajt csaptak volna a diákok. Ő is hallotta, mert rám nézett, majd vett még egy utolsó pillantást Horatiora és sértődötten felkelt, majd kiment. Az épületet nem hagyta el, de kiment az udvarra dohányozni.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Megütődve hallgattam Vivi szavait és alig akartam hinni a fülemnek, hogy így beszélt velem. Valóban, nárcisztikus voltam és valóban, sokan rühelltek azért, mer olyan voltam, amilyen, de azt hiszem azt a hallgatóim többsége is elismerhette, hogy én voltam a jó ember, nem Joseph. Aki kicsit is épelméjű volt, az az én oldalamon állt.
- Márpedig egy közönséges bűnöző - respektáltam Vivinek, mikor még ő volt felháborodva, hogy miként beszélek Josephről. Akkor is egy bűnöző volt.
- Egyszerűbb dolga lett volna, ha felhív telefonon és elhív ebédelni. Akkor kevesebben haltak volna meg - bunkóztam Vivivel és éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmem és olyat fogok mondani, hogy mindenki megbánja, főleg, mikor Vivi tovább beszélt és fújta a baromságait, amikkel Josephet védte és engem könyvelt el majdhogynem a világ legaljasabb emberének. Majdnem elpattant nálam a cérna, de Killian felszólalása megmentett engem is és Vivit is.
Vivi távozása után leültem és egy rövid ideig halántékom masszírozva néztem ki az ablakon. Próbáltam napirendre térni a Viv által összehordott lehetetlen hülyeségek után. Ennyi abszurd hülyeséget rég nem hallottam már.
- Hogy hordhat össze valaki ilyen rövid idő alatt ennyi baromságot? - kérdeztem Killiant szemlélve. - Pedig egy fiatal, viszonylag intelligens női példányról beszélünk. Elképesztő, hogy az a pszichopata kannibál milyen hatással van rá. Ő a modern kor Charles Mansonja - morfondíroztam. - De ne izgulj, lenyugodtam - fogtam meg kezét és összekulcsoltam ujjaim ujjaival. - Nem fogom hagyni, hogy egy ilyen piti kis eset kihozzon a sodromból. Ura vagyok a helyzetnek. Álltam már nagyobb sarat is, csak nehezen viselem az igazságtalanságot és a hülyeséget. De megvagyok.
Mi legyen, menjek haza? Vagy maradjak még? Szívesen maradok, de ha azt mondod jobban járunk, ha most inkább elmegyek, akkor elmegyek és majd jössz te is, ha végeztél. De kibírom, hidd el. Megállom, hogy nem hagyom magam provokálni - mondtam magabiztosan.
   

Clothes

Music

Home

Hamar feszültté vált a hangulat, noha Horatio kezdetben elég jól kezelte Westfield bűntudatkeltését.
- Maga szerint. - felelte mégha könnyes pillákkal is, határozottan és kíméletlenül. - De ne feledje el, hogy néhány hete maga is csak egy közönséges gyilkos volt. És ki tudja mit tartogat még a jövő a számára... Elég egyetlen egy ballépés, nem igaz? - nem mosolygott, de a gúny így is kiérződött, és érezhetően feszegette Horatio türelmének húrjait, arról nem is beszélve, hogy a lelkes, ám immáron sokkalta inkább a piszkos ügy irányába kíváncsi diákok is nagyon figyeltek, ergo tarthattunk attól, hogy Vivienne közbe avatkozása a végén még másokat is Joseph pártjára állít, ha Horatio nem kezeli jól a helyzetet.
- Egyszerűbb lett volna, ha szótfogad, mint egy kutya. Akkor talán még annyian sem halnak meg. Azoknak az embereknek a halála is a maga lelkén szárad, bár mint mondtam, aligha sajnálatra méltóak. Idővel úgy is belátja... mert a kapcsolat köteléke nem szűnik meg olyan hamar... - válaszolta, ám mielőtt még nagyon elharapódzott volna a dolog, közbe kellett lépnem. Horatio jól állta a sarat, de nem törekedett a lezárásra, így kénytelen voltam ezt én meg tenni. Mindazonáltal büszke voltam rá, és amint szünetre intettem a diákokat és Vivienne, még a terem is mintha fellélegzett volna. Pár pillanat erejéig csak néztem Horatiora, mert megöleltem volna, de valószínűleg sem ő nem örült volna neki nyilvános helyen, és meg lehet a diákokat is kellemetlen helyzetbe hoztam volna.
- Talán csak egy kis depresszió lett úrrá rajta, és nem volt hajlandó segítséget kérni. A veszteséget pedig így halogatva próbála feldolgozni, de idővel ő is belátja majd, hogy az élet megy tovább. - néztem rá és komolyan így is hittem. Persze a kézfogással nincs semmi baj, és el is mosolyodom rajta. - Tudom, és büszke is vagyok rád. Kicsit stresszesebb lett a mai nap, mint vártam, de pompásan megoldottad. - mosolygok rá elismerően. - A diákok is imádnak. Mintha csak tanításra születtél volna... - dicsérgetem.
- Még mit nem! - vonom össze szemöldökeim mosolygósan. - Ügyes voltál, nem aggódom. Persze, hogy maradhatsz. Így legalább több időt tölthetünk együtt, ha nem is teljesen egymással. Nem, dolgozz csak helyettem. - viccelődöm végére. - Majd aztán otthon kárpótollak érte. - emelgetem szemöldökeim kacéran. Órámra pillantok és sóhajtok egyet. - Lassan folytathatjuk is az órát, doktor. Aztán ne csalódjak...
Vivienne nem tért vissza, sőt idővel az egyetemet is elhagyta, ellenben csatlakozott egy bíróság előtti sztrájkhoz, hogy újra vizsgálják Joseph ügyét. De nekünk arra nem volt dolgunk, így a munka végeztével, ha még nem tűnt fáradtnak Horatio, összeszedtük Baileyt és elmentünk egy általunk már ismert konditerembe, hogy a napi családi program is meglegyen. Horatio úgy is ígért Baileynek egy-két jó fogást, trükköt.

   

     Horian - Reunion
   

“LIFE IS FULL OF MIRACLES, ISN'T IT?”

Nem éreztem bűntudatot és ezt bárki láthatta rajtam. Sem Joseph, sem Cade miatt nem volt még mindig bűntudatom és szerintem már nem is lesz. Igazságot szolgáltattam Dr. Brewster ügyében és ezt jól tudták a diákok is és a kollégáim is és a jogászok is. Senki sem adna igaza Vivinek, csak Joseph bábja is a megvezetett emberek.
Kezdetben jól viseltem, de mikor egyre durvább lett kezdett nekem is forrni az agyvizem, pedig egyébként egy türelmes ember voltam. Türelmes és visszafogott jellem voltam, nehezen lehetett kihozni a sodromból, de Vivi jó úton járt. Kutya? Szót fogadni? Hogy az én lelkemen?
Ha Killian nem állít le minket, annak csúnya következményei lettek volna. Ritkán küldtem el bárkit is melegebb éghajlatra, de most állt a zászló.
- Depresszió? Nem. Én inkább Borderlinenak nevezném őt, de nem én vagyok a pszichológus, hanem te. De nekem gyanús, hogy Borderline zavara van.
Dicséretén és elismerésein mosolyogtam, majd bólintottam egyet.
- Köszönöm. Én is kezdem megkedvelni őket - mármint diák szinten. Mint embereket, nem érdekelnek, de mint hallgatóság, szimpatikusak nekem. Hallgatnak, figyelnek, jegyzetelnek, jókat kérdeznek és elismernek. Ilyen a jó diák.
Az óra folytatódott a szünet után, a munkaidő letelte után pedig elmentünk Baileyért elmentünk a napi közös edzéseinkre, hiszen Killian jól mondta, úgyis ígértem neki néhány boxolói fogást. A kondigépekkel kezdtünk, ahol természetesen zakó és ing nélkül edzettem. Öltönynadrágban és alkalmi cipőben. Levettem a felső ruháim, ugyanis egyrészt nem akartam összeizzadni, másrészt, kényelmetlen benne edzeni. De miért nem vittem váltó ruhát? Nincs az az isten, hogy tréningruhában emberek közé menjek. Azért volt egy határ. Inkább edzettem félmeztelenül. Szégyellős nem voltam, ellenben volt egy nívóm, amit nem akartam aláásni. Dr. Horatio Rex Hayes felügyelő csak öltönyben mutatkozik. Vagy villogtatja a kifogástalan testét. Volt mire büszkének lennem a megjelenésemet illetően.
Az edzés után az emeleti bokszedző terembe mentünk, ahol elsőnek a bokszzsákot vettük célba, majd miután bemelegedtünk ringbe szálltunk Killiannel, hogy Baileynek meglegyen a kiselőadása. Persze aztán, ha úgy adódik őt is bevonhatjuk, de elsőnek meg kéne mutatni neki az alapokat élseben is, ne csak filmekben lásson ezt-azt.
Nem akartam összebeszélni Killiannel, hogy akkor most színleljünk valamit, vagy fogásonként mutassuk be, így amondó voltam, hogy álljunk neki, és egy kicsit verekedjünk, persze csak óvatosan, hiszen nem az a célunk, hogy vérző szájjal menjünk haza, hanem az, hogy tanuljon Bailey, így neki is kezdtünk a bemutató harcnak és, amikor egy rövid menet lement, akkor fogásonként is, technikánként is elmutogattuk lassítva Baileynek, hogy mit kell tenni és hogy és miért.
   

Clothes

Music

Home

Vivienne megjelenése és távozta is továbbra is aggasztott, ahogy a Joseph körüli hírek is, amikről én sem tudtam mindig elhinni, csak pletyka vagy van valami alapja is. Résen kellett lennem, mert szeretném megóvni a családom, és Horatio mentális épségét is, amin azt gondolom rontana, ha elengednének egy sorozatgyilkost, akit ő fogott el és aki őt is őrületbe kergette. Hiába indult szépnek az egyetemi program, kicsit rontott a hangulaton a kisasszony. Ugyanakkor a kocsiban is, Bailey irányába tartva, elismertem Horatio oktatói készségét és hogy milyen szépen elkerülte a bajt. Jó, mondjuk azt éppen nem igazán, de a lényeg, hogy nem lett káosz. Bailey pedig örült, hogy suli után végre kimozoghatja magát, és bár ő volt az egyedüli, aki nem akart beleizzadni a sulis egyenruhájába, így átöltözött, élvezte a bemelegítést és a bemutatónkat is. Amit amúgy én is...
Összességébe nem csak jól éreztük magunk, de Bailey is sokat tanult, ráadásul mi is kicsit közelebb kerültünk egymáshoz ismét, mégha nem is teljesen abban a romantikus kijelentésben. Abban is megegyeztünk, hogy ez is lehetne ilyen több alkalmas családi program, pláne, ha Bai komolyan gondolja a jövőbeli szakmáját. De mára elég volt ez a néhány óra, és azt gondolom ma testileg és mentálisan is elég jól képeztük magunk. Egyedül a hazamenetel változott annyiban, hogy a leányzó kérte, hogy tegyük ki az egyik lány osztálytársánál, mert ma nála alszik. Nem azért, mert Horatio visszajött, sőt Bailey kifejezetten örül, hogy egyben a család megint, de már jóval korábban megbeszélték a pizsi partit, és ő is tudja, hogy hosszútávon nem járna jól a folytonos kifogásokkal. Igazából én sem bántam annyira, mert így legalább kicsit kettesben is lehettünk. Szóval kettecskén indultunk meg kocsival hazafelé, útfélen pedig óvatosan felvetettem egy tőlünk ugyan kissé szokatlan, de pároknál korán sem abszurd ötletet.
- Esetleg valamikor elmehetnénk valahova randizni... - vetem fel egy pillanatra kíváncsian ránézve, de mivel még haladunk, jobbára az utat figyelem. - Úgy értem... Együtt vagyunk már egy ideje, de igazából még... sosem randiztunk... Vagy neked ez nem furcsa? - nevetem el magam zavartan, mert ugyan őt nem annak a típusnak ismerem, és őszintén szólva eddig nekem sem tűnt fel, de alapvetően, még jó pár évvel ezelőtt, mikor egyedül éltem sokat randiztam, hiszen az volt a kezdő lökés.
- Nem kell ilyen filmbe illőre gondolni, mint a drága étterem vagy ilyesmi, de lehetne valami romantikus közös programunk. Vagy ne? - bizonytalanodtam el.