Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

Kereken egy hónapja már annak, hogy a színház amatőr társulatába bekerültem. Bár kislánykorom óta énekeltem, arra soha nem volt esélyem, hogy komolyabban tanuljak színjátszást, mert mindig valahogy másra fektettük a családdal a hangsúlyt. Elsősorban itt példának okáért a nyelvtanulásra gondolok, illetve az egyéb képességeim növelésére. Én sajnos semmilyen sport iránt nem mutattam olyan érdeklődést, mint a nővérem, ezért nem volt mit tenni, gitár illetve zongoraleckéket vettem suli után, aztán a további skilljeimet növelte a család. Mindenki úgy tartotta, hogy egyetemre kéne mennem, de igazából sosem szerettem volna ezt.
Reménykedtem benne, hogy egyszer majd talán én magam is szerepelhetek sorozatokban, esetleg filmekben, mint mondjuk azok a fiatal lányok, akiknek az életét végigkövettem a Gossip Girl, vagy a Vámpírnaplók miatt. Én magam megfigyeltem, hogy a legtöbben vagy színházban kezdik és jól énekelnek, ezért is döntöttem el, hogy most talán már ideje lenne belevágni abba, hogy valamit kezdjek magammal ilyen téren.
Persze a szüleim nem ellenezték a dolgot. Mindig úgy érezték, hogy nekem nincs érdeklődési köröm és csak a testvérem árnyéka lehetek, ami miatt nekem nem volt túl nagy önbizalmam... Pedig elég sok mindent volt már szerencsém kipróbálni. Gondolok itt arra, hogy első sportként a lovaglást választotta nekem a család, ami egészen addig nem is működött annyira rosszul, amíg le nem vágott a hátáról az állat. Aztán kitalálták a szüleim, hogy teniszeznem kéne, de az edzéseket nem bírtam, am miatt rengeteget sírtam. Jobb híján beírattak táncórákra... Ezzel pedig nem is kifejezetten volt gondom, csak aztán egy bokazúzódás után egyszerűen ezt is csak abbahagytam.
Mindenesetre most először érzem azt, hogy részese lehetek valaminek a társulat miatt. Ennek egyrészt az is volt az oka, hogy az állandó főszerepeket bekaszáló, fiatal nő mondta ki végül azt a válogatásom után, hogy rám szüksége van a helynek, és ő maga fogja a kezébe venni a taníttatásomat. Én magam persze izgatottan vártam az első próbát meg minden, de aztán... Történt a bizonyos balesete Isának, ami miatt úgy hagytam ott Aurorát, mintha semmi sem számítana. Azóta pedig csak reménykedtem benne, hogy el tudom majd kerülni. Nem is néztem a színház felé egészen addig, amíg a nővérem haza nem került, így most a kezemmel a tőle kapott nyakláncot babráltam és abban reménykedtem, hogy nem fognak nagyon kinyírni... Bár a szívem mélyén tudtam, hogy ennek igen kicsi a valószínűsége. Folyamatosan a medált szorongatva – mintha abból próbáltam volna erőt meríteni – vettem pár mély levegőt, majd a próbatermünk felé vettem az irányt reménykedve abban, hogy a nő majd ott lesz. Amint megpillantottam néhány papírt böngészni – gondolom a saját forgatókönyve foglalhatta le – szinte rögtön ki is száradt a szám, de gyorsan összeszedtem magam, és bekopogtam az amúgy nyitott ajtón.
- Szép napot – ejtettem meg egy elég suta köszönést felé, lehajtott fejjel. Nagyon tartottam tőle, mert azért sikerült elkapnom a pletykákat róla... Ami miatt határozottan attól tartottam, hogy nekem mostantól végem van. Meg fog zabálni egy ilyen nő az biztos, de minimum kirúgat és elintézi azt, hogy soha többé ne vegyenek fel sehova.
- Kapok egy esélyt arra, hogy a múltkorit megmagyarázzam vagy inkább... Menjek el? – csak pár kíváncsi pillantást vetettem rá. Igazából nem tartottam magam túlontúl pótolhatatlannak. Talán jól énekeltem, de ez nem jelentette azt, hogy egy színháznak majd pont Queensben lesz rám szükségem. Mert igen, tény... A Broadway világi színvonal, viszont Queens New York legkulturálisabb negyede, szóval elég nagy szó, hogy végül felvettek ide. Sokat tanulhatnék ezen a helyen, ami egy elég jó alap lenne a továbbtanuláshoz és a tény, hogy mindez lehet egyetlen pillanat alatt úszott el... Eléggé megviselt.

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

Tisztában voltam azzal, hogy tehetséges vagyok, ami a színészetet illeti, ugyanakkor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy komolyan tudjam venni az eredményeimet... Már ha egyáltalán nevezhetem így azt, hogy lényegében a Queens-i színházak egyik legjobbjába sikerült bejutnom és bár még csak gyakorlatozom és maximum kisebb szerepekre van esélyem... Ettől függetlenül boldoggá tett a tény, hogy felvettek.
A szüleim lényegében sosem támogatták azt, hogy színészi pályára lépjek, sokkal inkább próbáltak nekem olyan sportot keresni, amiről azt gondolták, hogy majd illik hozzám. Ilyen volt először a lovaglás, ami egészen addig működött, amíg nem nyúltam az egyik nyár alatt bő 15 centit... Ezáltal zsokénak magas lettem és onnantól kezdve értelmét veszítette a dolog. Ami pedig a többi sportot illeti... Balettozni már nem tudtam volna elkezdeni, mivel túl idős voltam hozzá, így jóformán maradt az általam is preferált társastánc... Viszont akkoriban túl önbizalomhiányos és gátlásos voltam a versenyekhez. A szüleim megértették, bár tudtam, hogy mindennek nem örülnek túlságosan.
A színház iránti szeretetem nagyjából még az elemi iskolában kezdődhetett, amikor elvittek minket végzősként a Rómeó és Júliára mondván, hogy ezzel ráhangolnak minket a kilencedikesek egyik legfőbb anyagára... És én abban a pillanatban vesztem el és döntöttem a sorsomról... Aminek a szüleim szintén nem örültek.
Mert a színészek fizetése alacsony és úgy látták, hogy az előképzettségem hiányában sok esélyem nincs arra, hogy bármi lehessen belőlem... Mondván, hogy korábban csak néhány szavalóversenyen vettem részt viszonylag eredménytelenül, az iskola keretein belül szervezett szépen olvasó versenyen pedig szintén csak tízedik helyezést értem el. Talán ha Isabel nem támogatott volna végig, nem virrasztotta volna át velem az éjszakákat, amikor az énekléssel igyekeztem foglalkozni, akkor lényegében most sehol sem lennék.
És minő érdekes a sors iróniája, hogy mindezt pont miatta dobtam el magamtól... Legalábbis eddig nagyon úgy néz ki, hogy sikeresen tönkretettem az egész karrierem. Egészen ennek viszont nem igazán mondhatom azt, hogy éreztem a súlyát addig, amíg a második próbát is kihagytam. Tekintve, hogy volt szerencsém végigülni Aurora válogatását, kifejezetten megijesztett, hogy mennyire szigorú olyanokkal is, akik többet tanultak, mint én... Lényegében magam sem éreztem azt, hogy miért választott maga mellé, hogy miért akarja terelgetni a sorsom, és bármennyire is hálás voltam ezért neki, vannak olyan szituációk, amiket szerintem ennyi idősen, rutintalanul egyszerűen képtelen vagyok kezelni. És bár sosem ismerném be ezt hangosan, ha Isabel miatt rúgnának ki a színházból, akkor is azt érezném, hogy megérte, mert legalább mellette lehettem, amikor szükségem volt rá.
Pont ezért is vettem egy hatalmas mély levegőt, amikor beléptem, és bár a magam részéről boldog lettem volna akkor, ha a fiatal nő csak egy fokkal kedvesebben fogad, ettől függetlenül is megértettem azt, hogy miért bánik velem ilyen ridegen, viszont így amikor becsukódott mögöttem az ajtó, csak nagyokat nyeldesve toporogtam, lesütve a saját sötét tekintetemet... Mert képtelen voltam állni azt a jeges pillantást, ahogyan ő nézett rám.
- Én ezt az egészet nagyon akarom – nyögtem ki végül, miközben kicsit összeszorítottam a szemeimet. Nem akartam sírni előtte, viszont most éreztem meg az egésznek a súlyát. Mert ha ténylegesen kitesznek és az igazgató haragos fajta, akkor rossz híremet kelthetik és lehet, hogy még egy kisebb színház sem akarna alkalmazni... Hiszen akiről azt mondják, hogy nem szeret dolgozni, az később nehezen fog munkát találni.
- Tizennégy éves korom óta erre készülök – nyögtem ki végül a dolgot egy nagy sóhaj után, miközben végül csak felemeltem a fejem és rápillantottam – Otthon senki sem támogatta, hogy eljöjjek ide, ahogyan bár kifizették az énektanáraimat, nem örültek neki, hogy nem olyan irányba orientálódom, amit a család preferált volna nekem. Ha nem lett volna muszáj, akkor nem hagyom ki a próbákat.
Mivel út közben voltam ide, mikor a telefont kaptam Isa állapotáról, nem volt se időm, se lehetőségem szólni arról a nőnek, hogy nem tudok megjelenni. Nyilvánvalóan ez nemtörődömségre vall... Annak ellenére is, hogy nem ezt akartam sugallni felé.
- Az ikertestvéremnek balesete volt – mondtam végül neki – És bár fontos nekem a színház, meg az, hogy ne hagyjam cserben az itteni embereket, de miként élhettem volna úgy tovább az életem, ha akkor nem megyek be hozzá? Ha cserbenhagyom a testvéremet, aki még most sincsen túl jól a történtek után? Én nem ilyen ember vagyok... Szóval megértem, ha ezek után úgy érzed, hogy nem számíthatsz rám annak ellenére is, hogy te teszel nekem szívességet... De akkor én azt éreztem, hogy ott kellett lennem vele.
Igyekeztem nem túlságosan remegő hangon beszélni. Lényegében az elsők között tudtam meg azt, hogy mi történt Isabellel, emiatt pedig kifejezetten kiakadtam, viszont igyekeztem ennek ellenére is erősnek mutatkozni... Mert anya ugyanúgy sírt, apa aggódott, a barátnői sokkot kaptak... Így rám hárult a feladat, hogy értesítsem a suli igazgatóját, a pasiját, meg mindenki mást, aki fontos neki. Én tartottam vissza az embereket, akik be akartak csődülni hozzá, én tettem el az ajándékokat, írtam le mindenki jókívánságait és én gondoskodtam arról, hogy egy-két szó erejéig ugyan, de mindenkinek lehetősége legyen valamilyen módon elérni őt anélkül, hogy ezzel túlterhelték volna. Én védtem meg, amikor vissza kellett mennie a suliba és lerohanták. És számomra ez fontosabb volt annál, hogy itt legyek... De mindezt nem akartam közölni Aurorával, mert akkor minden bizonnyal ténylegesen ultimátumot kapok.

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

Ami azt illeti, én magam is teljes tökéletességgel voltam tisztában azzal, hogy mit sikerült elrontanom talán az egyetlen lehetőségemet arra, hogy talán a jövőben szerencsém legyen tényleg színészként dolgozni. Tekintve, hogy a szüleim mennyire nem támogatták a dolgot, így is kész csoda volt, hogy legalább eddig a szintig eljutottam, és pont most kellett tönkremennie az egésznek.
Ettől függetlenül is azt gondoltam, hogy Isabel mindennél fontosabb nekem. Pont ezért is igyekeztem odafigyelni rá, vele aludni éjjelente, ha nem volt jól, és csak némán, kérdések nélkül melllette lenni... Mert ez volt az, ami kellett neki, én pedig meg tudtam adni. Így lényegében már kevésbé is tűnt fontosnak a színház, de mi igazából ilyenek voltunk. Túlságosan családcentrikusak vagyunk ahhoz, hogy az egész helyzetet kezelni tudjuk. Biztos vagyok benne, hogy ha nekem esett volna bajom, akkor Isa is mindent félretett volna értem, illetve mi nem csak szimpla testvérek vagyunk, hanem ikrek. És ezt a kapcsolatot nem értheti meg senki, akinek nincsen ikertestvére. Ugyanúgy átéljük egymás fájdalmát, mint ahogy a másik. Sokkal élesebben érzünk mindent, ami a másikkal történik. Kitaláljuk egymás gondolatait. A kezdetektől fogva legjobb barátok vagyunk, ezért lényegében egynek számítunk. Tényleg valahogy úgy tudnám leírni a dolgot, mintha egy ember lettünk volna korábban, ami kettészakadt. Bár nem vagyunk egypetéjűek, de ettől függetlenül is jobban szeretjük egymást, mint a többi ember... Pont ezért merünk bármit elmondani a másiknak... És igazából bármit merünk mondani egymásnak. Mert még ha ordítozunk is a másikkal, akkor is tudjuk, hogy ez csak a habitusunk része. És valójában nagyon is elfogadjuk egymást.
Pont valahol ezért is tudtam teljesen megérteni Aurorát a haragja miatt, viszont a saját oldalamat is meg kellett volna védenem. Nyilvánvaló volt, hogy az „elfelejtettem” üzenni nem lesz elég jó indok, holott szimpla sokkot kaptam, amikor Isát bevitték a kórházba. Szóval bőven beleférne a dologba, de hát nem itt... És nem ennél a nőnél.
- Tudom – motyogtam halkan, lehajtott fejjel, majd zavartan kezdtem folytatni a továbbiakat – Tudom, hogy szólnom kellett volna. Viszont éjjel nappal rajta volt a szemem a nővéremen. Nagyon megváltozott a baleset után.
Persze nyilvánvalóan nem tudtam volna ezt neki elmagyarázni. Egyrészt azért sem, mert egyszerűen csak nem ismeri Isabelt. Lényegében nem tudja, hogy mennyire tele volt élettel, milyen mosolygós volt, aki állandóan pörgött. Hogy mindenkivel kedvesen szóbaállt, hogy állandóan úton volt és mekkora kanállal habzsolta az életet. Hogy valahogy mindig ragyogóbbnak tűnt az arca az enyémnél, és egyszerűen csak... Tökéletesnek láttam a nővéremet. Most pedig sápadt, sokat alszik, nem jár el sehova sulin kívül, és a mosolya is maximum szomorkás. Elég kiborító az egész szituáció. Viszont ezt így nem akartam kiteregetni attól függetlenül sem, hogy Rorának határozottan lett volna hozzá köze. Úgy éreztem, hogy ez rám meg a családra tartozik.
- Semmi máshoz nem értek – jegyeztem meg végül a szemébe nézve – Illetve elég jó tanuló vagyok. Valószínűleg könnyűszerrel bejutnék akár egy borostyánligás egyetemre is. Viszont nem igazán érzem azt, hogy számomra létezik más út.
Azt már nem tettem hozzá, hogy a családom ettől függetlenül is elsőbbséget élvez. Mivel minden nap szinte láttam Aurorát a színházban, lényegében biztos voltam abban, hogy egy karrierista embernek ilyet mondani, egyenlő lenne a halálos ítéletemmel.
- Ez nem a lelkiismeretemről szól – jegyeztem meg, egy óvatos pillantás kíséretében – Anya és apa teljesen kikészültek. Lényegében én játszottam el azt, hogy kicsit sem vagyok ideges és tartottam kézben az ügyet. Szólnom kellett a majdnem ex pasijának, a barátainak, majd elszenvedni a haragját azért, amit csak meg kellett tennem. Lehet, hogy a szüleim nem igazán támogatják azt, hogy itt legyek... De ettől függetlenül nem gátolják meg az utamat sem. Nem szakadhatunk szét az ilyenek miatt holmi büszkeség kérdéstől. Nekem egyszerűen csak ott kellett lennem akkor és hibáztam, amikor nem szóltam neked róla.
Igazából én magam ezt éreztem a kimondatlan igazságnak, de mégsem voltam képes tartani a szemkontaktust vele, amikor a szélnek eresztettem a gondolataimat. Szinte éreztem, hogy most pecsételtem meg a halálos ítéletemet és el is kezdtem szorongatni a kezemben tartott kabátomat egy kicsit jobban. Ha a fiatal nő nem szólal meg, akkor minden bizonnyal már készültem is volna magam ra venni, de így lényegében nem volt rá szükség. Csak hatalmas szemeket meresztve pillogtam rá, amikor végül közölte velem, hogy nem leszek elküldve, mert ha valamire, akkor erre határozottan nem számítottam.
A szavaira egy nagyot nyelve csak bólintottam, aztán a hajamat csavargatva vártam a folytatást. Amikor nekem szegezte a kérdését, lényegében gondolkodás nélkül meg tudtam válaszolni azt.
- Leginkább azt, hogy hogyan rejthetem el a színpadon a saját ellenérzéseimet – jelentettem ki végül, miközben bizonytalanul beljebb botorkáltam az ajtóból – A fáradtságot, a félelmet... Azt, hogy izgulok. Azt hiszem ebben te jó lehetsz.
Párszor már volt szerencsém látni őt játszani, és nem szimplán jó volt benne. Egyszerűen csak nem tartottam butaságnak, hogy minden női főszerepet ő kap meg ezen a helyen és nincsen vetélytársa.
- Azt hiszem a hangom rendben van – jelentettem ki talán egy kicsit túl szerényen is – Az énektanárom kemény munkát végzett. Színészetet elég későn kezdtem el tanulni, illetve kötelezően táncolni sosem táncoltam. Azt hiszem túl sok dolgot kell még tanulnom.
Tisztában voltam vele, hogy a felvétel nem jelentett rögtön egyenes utat a sikerhez. Pontosan tudtam, hogy nagyrészt az énektudásom miatt kerültem be ide. Mert énekesként tényleg elég magasan képzett vagyok, több versenyt is megnyertem már, plusz a suli énekkarában általánosban, meg most is benne vagyok.
- Szerinted meg tudom csinálni? – leginkább ez volt az, ami engem érdekelt. Lényegében most ezen múlik a folytatás... Mert ha nemet mondana, akkor minden bizonnyal beadnám a derekam a szüleim akaratának.

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

Talán nem igazán értettem még azt, hogy pontosan miként zajlik az egész színészélet, viszont ahogy Aurora szavait hallgattam, érezni kezdtem, ahogyan fokozatosan ökölbe szorul a kezem. Lehajtott fejjel, sűrűn pislogva igyekeztem visszatartani a feltörni kívánó könnyeimcset, amit mind a szavai jelentősége, mind a stílus miatt, amit megengedett magának. Talán ezt ő kendőzetlen őszinteségnek gondolta csak, viszont nálam teljesen másképp csapódott le a másik dolog. Nagyon sokan képtelenek átérezni azt, hogy egy bizonyos ikerpár között milyen kapcsolat alakulhat ki. Ami minket illet... Hiába öltük egymást néha, hiába flegmáztunk a másikkal. Hiába hittem azt, hogy Isabelt többre becsülik a szüleim, mint engem. Ettől függetlenül ő volt az egyik legfontosabb ember az életemben, akiért bármit képes lettem volna megtenni.
Egyértelmű volt viszont az is, hogy ebben a szituációban nem ez lesz a jó válasz. Ha mindezt csak úgy közlöm Aurorával, akkor minden bizonnyal ő maga fogja kinyitni nekem az ajtót. Azonban jelen helyzetben egyáltalán nem szerettem volna csak szimplán lesütni a szemem és beletörődni abba, amit a nő mondott nekem. Soha senkinek nem engedném, hogy lekezelően bánjon velem, azonban szem előtt kellett tartanom azt is, hogy jó lehetőséget kaptam arra, hogy a hobbimat kiélhessem. Talán ebből később hivatás is lehet, ebben még én magam sem vagyok biztos.
- Isa meg is halhatott volna – jelentettem ki határozottan – Rengeteg vért veszített. Nem hiszem, hogy ez bármilyen jövendőbeli helyzettel összehasonlítható lenne.
Nem tudtam okolni a nőt azért amit mondott, hiszen nem volt tudomása a részletekről. Nem sejtette azt sem, hogy a születésnapunkat lényegében hogyan töltöttük el, hogy pár nap alatt a tökéletesen manikűrözött körmeimet véresre rágtam, mivel annyira aggódtam a nővéremért. Nekem sem volt egyszerűbb ez az egész helyzet, mint a környezetemnek, azonban másokkal ellentétben én a kishúga vagyok. Tehát erősnek kellett mutatnom magam mindenki érdekében. Leginkább Isáért. Hogyan tudtuk volna összekaparni, ha egytől egyig csak azt mutatjuk felé, hogy mennyire kivagyunk?
- Akarom – jelentettem ki végül, aztán dühösen letöröltem az időközben kibuggyanó, áruló könnycseppeket az arcomról. Gyors mozdulattal, mintha soha ott sem lettek volna – Jelenleg nagyon akarom. Szó sincs róla, hogy ne venném elég komolyan.
Szinte már számítottam rá, hogy ki fog rúgni a nő, ami miatt szorosabban is fontam az ujjaimat a kezemben szorongatott kabáton. Ugyanakkor én a magam részéről szinte teljesen biztos voltam abban, hogy nekem akkor Isa mellett volt a helyem. Éppen elég nehéz volt neki így is a helyzet és tény és való, hogy szólhattam volna neki a dologról, de nem éreztem helytállónak azt, hogy egy számomra eddig hobbiként betöltött dolgot a nővérem elé kéne helyeznem. Főleg nem abban a helyzetben, amibe keveredtünk. Hogyan mehetnék vígan a próbáinkra, amikor Isabel lényegében teljes mértékben elveszítette azt, amit egész életében csinált? Tény és való, hogy közel állt ahhoz, hogy kiöregedjen a szinkronúszásból, viszont ha ez tényleg megtörtént volna, akkor talán könnyebben elengedi a dolgot. Úgy, hogy lényegében még ezt is elvették tőle... Sokkal rosszabbul volt, mint ahogyan azt kimutatta. Aurora elvei alapján pedig arra következtettem, hogy neki vagy nincsen testvére, vagy merőben más viszonyt ápolhat vele, mint én a nővéremmel... Vagy ilyen lenne valaki, aki maximalista?
A következő szavai persze hamar választ adtak nekem az egészre, így lényegében nem is bántam meg, hogy egy kicsit visszafogtam az amúgy kifejezetten heves vérmérsékletemet és nem kezdtem el feleselni. Tudom, hogy csak úgy nem mehetnék haza, ha ez megtörténne, hiszen Isa a legjobb indulattal is képes lenne felnégyelni, ha csak úgy hagynám elúszni a lehetőséget. Itt sem volt kedvem veszekednni, nemhogy még otthon is.
- Azért remélem, hogy a jövőben nem kell majd ilyen kihívások elé állnom – motyogtam az orrom alatt, nem kifejtve azt, hogy a vasalós példa nekem kicsit erős volt. Azért titokban nagyon megnéztem volna az ambiciózus Aurorát, ahogyan a leégett háza közepén áll. Lehet, hogy az Upper East Side növendékeként akaratlanul is el lettem kényeztetve egy kicsit, de ekkora pazarlásnak nem lennék a híve.
Amint jelezte felém, hogy helyet foglalhatok megtettem. Ez volt a pillanat, amikor egy kicsit lazítottam a kabátomat szorongató ujjaimon is, amik már egészen elfehéredtek az állogálás közben, nekem pedig még csak fel sem tűnt a dolog. Viszont teljesen kényelmesen elhelyezkedni így sem mertem. Az előbbiek távlatában egyszerűen csak túl szépnek tűnt az, hogy csak úgy maradhatok.
- Értem – válaszoltam neki egy bólintás közepette, az agyamban pedig mélyen elraktároztam az információt – Erre figyelni fogok a jövőben.
Tényleg logikusnak találtam mindazt, amit ezzel kapcsolatban mondott és egyáltalán nem éreztem degradálónak, hogy felhozta a dolgot. Ha tényleg hajlamos lennék hasonlóra, akkor mostantól folyamatosan emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem azonosulhatok túlságosan semmivel, amit a színpadra viszek. Talán ez jelenti a munkánk elenedését bizonyos szituációkban?
- Nem tudom mi az, ami komolyan érdekelne – ismertem be neki végül, miközben elkerültem a pillantását – Ezért is vagyok itt. Mert végső soron van egy hobbim, amit szeretnék csinálni, illetve elkezdeni beletanulni. Talán ez lenne a jó választás, ami meg is könnyítené a továbbtanulási terveimet.
Hiszen ha tényleg kiderül, hogy van némi tehetségem, akkor jóval könnyebb dolgom van, mint azt gondolnám. Én magam annyiban biztosan felkészülten érkeztem, hogy a táskából sikerült kivennem a New York Egyetem egyik kinyomtatott lapját, a drámaszakos felvételi követelményhez. Egy Juilliardnak már nem mennék neki, egyértelmű, hogy kezdőként sok mindent nem érnék ott. Úgy döntöttem, hogy ebben az esetben jobb biztonssági játékosként gondolkozni egyelőre.
- Talán ez az a szint, amire rövid időn belül el kéne jutnom – odasétáltam hozzá és a kezébe nyomtam a lapot, amin részletesen le voltak írva a gyakorlati vizsga fordulói – A szüleim... ŐK szerintem nem hisznek abban, hogy tényleg sikerülni fog, de nem is szólnak bele a dologba. Én a magam részéről annyit tehetek, hogy megpróbálom a legjobbat nyújtani. Ehhez szeretném a segítségedet kérni.
Lassan ugyan, de biztosan sikerül kinyögnöm az elmúlt fél órában azt, hogy pontosan mit is várok a nőtől. Én magam sem voltam túl bátor hozzá, azonban ő sem feltétlen könnyítette meg a dolgom. Csak reménykedtem benne, hogy tényleg el tudunk tekinteni attól a kis incidenstől, ami az eddigiek során történt.
- Nem is igazán tudom azt, hogy hol kellene nekikezdenem az egésznek – sóhajtottam fel halkan, miközben visszaroskadtam a fotelba. Személyes elbeszélgetéstől kezdve, műveltségi feladatsoron át, versszavalásig, népdaléneklésig, motivációs levelek megírásáig, illetve természetesen a monológok és dialógusok szavalása mellett számos olyan feladat is vár rám, amivel talán teljes mértékben nem is vagyok tisztában. Egyedül biztosan elbuktam volna ezen az egészen.

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

A legelejétől kezdve teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy Aurorával nagyon nehéz lesz a közös munka. Az elején úgy hittem, hogy mindezen könnyedén felül tudunk majd kerekedni, de egyelőre a problémák még ugyanúgy fennálltak... És ezt sokkal erőteljesebben éreztem, mint korábban bármikor. Csak ott álltam előtte könnyes szemekkel, lefelé görbülő szájjal, mint egy kislány... És igyekeztem megmagyarázni a helyzet fontosságát. Ha most komolyan belemennék a témába, akkor talán képes lennék személyeskedni és meg jobban elrontanék mindent, ami miatt talán szalajthatnak is a társulatból. Én pedig ezt szeretném a legkevésbé megélni.
- Rendben – ennél többet egyelőre képtelen voltam kinyögni. Mit tehettem és mondhattam volna ezen kívül? Ez nem az a helyzet, ahol úgy tombolhatok, mint otthon bármikor. Ha komolyabban belegondoltam a családi helyzetembe, akkor lényegében az egész életem egy nagy darab üres hiszti volt, amit a szüleim egészen jól tűrtek. Aurora nem lenne ilyen, tehát ebben a helyzetben meg kellett hunyászkodnom. Majd elmondom valaki másnak mindazt, ami történt és igyekszem önigazolást nyerni azzal kapcsolatban, hogy Aurora milyen szívtelen nőszemély. Mintha ennek bármi jelentősége is lenne.
A magam részéről sosem voltam egy túlzottan elveszett lányka, viszont velem szemben pedig Aurora a világ legfélelmetesebb emberének tűnt. És bár kifejezetten butának meg értetlennek sem gondolom magam, mégis leginkább azt éreztem, hogy ebben a helyzetben folyamatosan bizonygatnom kell a dolgaimat és százszor elmondani mindent... Mivel Aurora nem hajlandó az én szemszögemből nézni a dolgokat. Ez nagyon durván kiborított, hiszen hiába mondta el vagy százszor, hogy ő érti a dolgokat, valahol úgy éreztem, hogy még sincs így. Vagy pedig tudja, hogy miről beszélek, csak éppenséggel mindezt leszarja. Mivel ezt mégsem mondhatom neki, egyszerűen csak a nyelvembe haraptam és nem ragoztam tovább a témát, mert úgy néz ki, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban nem fogjuk megérteni egymást.
- Ezt értem, de mi van akkor, ha a szerepem kimerül annyiban, hogy egy takarítónőt játszok, akinek éppenséggel ennyi az identitása, és nagyjából öt perc a játékidőm is? Hogyan csináljam úgy, hogy felfigyeljenek rám és azt mondják nekem, hogy szívesen látnának nagyobb szerepekben is?
Én a magam részéről egyelőre pontosan így láttam a színészetet. Valaminek, ami számomra bár elérhető, de ennek ellenére sem vagyok biztos benne, hogy meg tudom majd ugrani a saját korlátaimat, hiszen voltak bizonyos helyzetek, amikből nagyon nehéz lehetett kitörni. Ez pedig egy kis színház, ahol rengeteg fiatal színésznő van és ha jól tudom, Aurora mindegyikük közül a befutó... Tehát lényegében teljesen feleslegesen versenyeztem volna a későbbiek során, hiszen a fontosabb szerepekre, már elvileg van ember. Mennyire kell jónak lennem a rövid szerepekben, hogy tényleg felfigyeljenek rám?
- Annyit tudok, hogy most ezt szeretném csinálni – csak finoman megvontam a vállam, majd kisimítottam egy hullámos tincset az arcomból – Ha ez később megváltozik, akkor lehetőségem lesz gondolkozni másban. De egyelőre nem gondolom úgy, hogy mást szeretnék csinálni.
Hála az égnek az én családi helyzetem olyan, hogy bármikor elmehetek az egyetemre és tanulhatok valami új dolgot. És egészen spontán lány vagyok, az iskolai eredményeim pedig kemény munkával ugyan, de jók voltak. Éppen ezért is ültem le az egyik nap apával és kezdtem el átnézni a lehetőségeimet, amiből hát egészen sok volt... A tánc és az énekkar miatt is, illetve Isával mindig segítettünk a sulis események lebonyolításában, ami miatt pluszpontokat kaptunk, mert értékelték a közösségért tett munkánkat is.
- A szüleim tudod különösebben sosem támogatták ezt a pályát – egészen keserűen mosolyodtam el – A családban rajtam kívül mindenki sportoló, apa pedig végül a business világba vonult, miután kiöregedett. Hasonló sort szántak nekem is, ezért nehezen fogadják el a helyzetet. És azt hiszem, amíg nekik nem tudok bizonyítani, addig biztosan ezt fogom akarni. Viszont azt hiszem előtte mindenki másnak el kell ismernie, hiszen a szüleim csak akkor fognak beletörődni ebbe, ha tényleg azt látják, hogy színésznőként meg tudok állni a lábamon és jól élek majd a későbbiekben.
Sosem mondtam el a szüleimnek, hogy mennyire fájt a támogatásuk hiánya. És Isa hiába volt a legkritikusabb másik felem, ettől függetlenül az ikerségünk miatt jobban szerettük egymást, mint a többi ember. Tehát elfogultak voltunk a másikkal szemben, de ugyanakkor kritikusan álltunk egymáshoz. Sosem tudtuk eldönteni, hogy ha éppenséggel megdicsérjük egymást, az elfogultságból tesszük, vagy tényleg úgy gondoljuk ahogy. Legalábbis a másikról nehéz lett volna ezt megmondani, de az ikerkapcsolat bonyolult és egy szavakba nem önthető dolog.
- Örülnék ha segítenél nekem – talán ez volt az első pillanat, amikor határozottan tudtam kijelenteni valamit úgy, hogy a szemébe is néztem. Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, amire szerettem volna választ kapni, de jelenleg ezekkel nem szerettem volna elárasztani őt.
- Szerinted van rá esélyem, hogy sokra vigyem? – ha ő mondja, akkor talán tényleg el tudom hinni a dolgot, és könnyebben levetkőzöm a bizonytalanságom. Leginkább ez azért van, mert a családom annyira képtelen volt megtámogatni a színészet iránt érzett szenvedélyemben, hogy sokszor el sem jöttek értem a próbák után, én pedig nem rendelkeztem jogosítvánnyal. Egy ideig Isa vitt mindenhova, de amióta Jade jogsit szerzett, ő se nagyon volt hajlandó vezetni, ami nem is feltétlenül baj. Néha olyan, mint valami őrült.
- Elkezdhetjük akár most is, ha neked is jó úgy – azt éreztem, hogy tényleg komolyan be kell bizonyítanom neki azt, hogy mennyire akarom ezt az egészet. Azt pedig nem tehettem meg másként, egyszerűen muszáj volt a lehető legelhivatottabbnak mutatnom magam... Ha pedig ő tényleg az én oldalamra áll, akkor nem is lesz nehéz a jövőben ezt jobban éreznem.
- Ha őszinte és reális akarok lenni... – halkan sóhajtottam fel, aztán egy mély levegővétel után egyszerűen csak elmondtam az igazat – Akkor azt kell mondanom, hogy sok tapasztalatom nincs színészkedés terén. És mivel sokszor elrejtem az érzéseimet, kicsit szerintem úgy fogok kinézni, mint akinek fa arca van. Lehet, hogy a mimikát nem lesz könnyű összeegyeztetnem a testbeszédemmel. Ezek mellett, ha valami rendkívüli történik, nem tudom azt mondani, hogy nem fagynék le... Gondolok itt arra, hogy eltörik mondjuk a díszlet, és ezt ki kellene magyaráznom a nézőknek.
Amiatt viszont határozottan büszke voltam magamra, hogy egyáltalán szavakba tudtam önteni a problémáimat. A beszéddel nincs gond, mivel sok szépen olvasó versenyen és szavaláson vettem részt, ami miatt könnyen és gyorsan tanulok szövegeket, illetve a hangsúlyozás már teljesen természetesen megy. A versek esetében könnyen átlátom az érzelmeket és ezeket egészen jól át is tudtam adni az utóbbi években. Az éneklés szintén olyan dolog volt, amit én már relatíve régóta tanultam, ahogyan a tánc is, mivel a szüleimet sport terén valamennyire mégiscsak ki akartam elégíteni. Lényegében voltak darabkáim, amikhez pont a ragasztó hiányzott.
- Szerinted magamhoz képest még el fogok tudni érni egy erőteljesebb fejlődést? – egészen kíváncsi voltam a véleményére – És ha először nem sikerül a felvételim, azt hogyan kellene kezelnem? Hány nekifutás egészséges a színészetben?
Nyilvánvalóan az első alkalommal sok tényező lehet, ami miatt nem sikerülhet egy-egy felvételi vagy casting, de érdekelt a véleménye arról a szintről, amikor már valaki tényleg tehetségtelennek vagy menthetetlennek bizonyult.

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

Igyekeztem odafigyelni arra, hogy egyetlen vonásom se ránduljon meg az Aurora által kimondott szavakra. Ebben a helyzetben nem én voltam az, akinek szimpla tényállások miatt kellene megsértődnie. Tény és való, hogy soha életemben nem szorultam arra, hogy kétkezi munkát végezzek, és jelen helyzetben ő az, aki tanácsot tud adni nekem azzal kapcsolatban, hogy miként birkózzak meg egy olyan kihívással színészként, amihez fogható tapasztalattal nem rendelkezem. Az már teljes mértékben részletkérdés, hogy én megfigyeltem valamiféle arrogancia szerű dolgot a viselkedésében, és nekem ez sok volt. Lényegében jelen helyzetben nem ő az, akinek hozzám kellene igazítania a szokásait és a megnyilvánulásait. Ezt főleg annak fényében is gondoltam így, hogy kettőnk közül nem ő volt az, aki cserben hagyta a másikat, és jelen esetben szerintem teljes mértékben lényegtelen volt a körülmények. Nyilvánvalóan amúgy sincs más választásom, mint lenyelni a dolgot, elég sok időnk van még arra, hogy kijöjjünk majd egymással.
Lassan bólintottam párat arra, amit mondott, a gondolataimat pedig azzal kapcsolatban magamba fojtottam, hogy majd pontosan miként készülnék rá erre a szerepre. Minden bizonnyal a család nagyon élvezné, ha egy hétig látnák, ahogy kikaparom a koszt a házból, ami eddig anya, vagy a bejárónőnk dolga volt.
- És körülbelül meddig érdemes segítséget vagy véleményt kérni másoktól? – tettem fel a következő kérdésemet – Te hogyan készülsz fel a szerepeidre?
Nyilvánvalóan ez volt a fontosabb része a dolgoknak jelen helyzetben, mivel ő tud nekem módszertant mutatni arra, hogy miként kellene csinálnom dolgokat. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy az énektudásom hiába van meg, én nem hittem abban, hogy mondjuk született tehetség lennék, aki készen áll mindenre a pályával kapcsolatban. Én nem hittem abban, hogy bármi, amit láttak bennem, az elég lenne ahhoz, hogy a jövőben megálljam a helyem segítség nélkül.
- Értem – bólintottam még egyet, miközben igyekeztem elraktározni a szavait a fejemben. Innentől kezdve tehát lényegében azon kell dolgoznom, hogy mindenekelőtt a magam szemében hiteles és magabiztos lehessek, mert más is csak akkor fog hinni nekem. Vagyis akkor sem feltétlenül, de jobb esélyekkel indulok így. Ezzel a részével előre érzem, hogy meg fogy gyűlni a bajom, mert sosem éreztem magamban olyan szintű magabiztosságot, ami Isabelben megvan, de talán ez is egy jó lehetőség lehet arra, hogy emberileg is fejlődjek. Talán a hozzá hasonló embereket kellene a titkukról faggatnom és minő szerencse, hogy valaki olyan csapatába kerültem be, akiből mindez csak úgy sugárzik. Ezen a ponton realizáltam talán azt, hogy ez a nő nem feltétlenül öntelt, szimplán csak tisztában van önmagával és megvan benne az a természetes magabiztosság, ami belőlem hiányzik. Ez volt az, ami korábban olyan szinten szemet tudott szúrni nekem és önteltségnek gondolhattam.
- Örülök – kicsit fellélegeztem, amikor sikerült egyfajta dicséretet is kicsikarnom belőle – Én sem gondolom így. Ez szimplán csak arról szól, hogy az ember a saját lehetőségeit tágítja, legalábbis az én fejemben így csapódik le.
Talán azért is tudok másképp gondolkozni a nagy tömegnél, mert a nővérem egy olyan sportot űzött, aminél időszerű volt a kiöregedés. Az, hogy ez a vártnál előbb megtörtént megint csak egyfajta görcsöt eredményezett a gyomromban, hiszen emiatt majdnem el is veszítettem őt. Viszont, ha a balesetet el tudtuk volna kerülni is más meló után kellett volna néznie, és anya is igyekezett úgy nevelni minket, hogy a lehetőség szerint minden szembejövő dolgot megragadjunk magunk körül. Nekem butaság lett volna csak abba gondolkodni, hogy színész leszek, mert elég jó jegyeim voltak egy csomó másik szakhoz. És a magam részéről azt éreztem, hogy még én sem ismerem elég jól önmagam ahhoz, hogy el tudjam dönteni azt, hogy mi az a hivatás, ami mellett egy életre el tudnám kötelezni magam. Talán a fiatalságom miatt van ez.
- Ilyen spagetti testtel örülök, ha a tesi órán el tudok menekülni a labda elől, ha kidobóst játszunk – halvány mosollyal az arcomon pillantottam rá a nőre – Valahol engem is motivál az, hogy őket meg tudjam győzni. Mert akkor azt hiszem tényleg el fogom tudni hinni, hogy van elég tehetségem ahhoz, hogy végig tudjak menni ezen az úton. Egyelőre csak azt tudom kijelenteni, hogy szeretnék tanulni és lehetőséget adni magamnak, hogy bizonyítsak.
Nem tudom, hogy ezzel a válasszal mennyire volt elégedett, de ezen a ponton talán már többre mentünk azzal, ha egyszerűen csak őszinte voltam vele, és nem próbáltam meg ferdíteni az igazságon. Féltem tőle, hogy ha nem osztanám meg vele az ellenérzéseimet, akkor nehéz lenne dolgozni azon, hogy esetlegesen fejlődni tudjak szakmailag. És mivel a színészet egy egész érzékeny hivatás, én kifejezetten hittem és bíztam benne, hogy ha kellőképpen szerény maradok, és realizálok magammal kapcsolatban dolgokat, akkor talán jobb emberré is tehet majd ez a szakma.
- Köszönöm...? – egészen bizonytalanul csengett a hangom, és én magam is ártatlan őzike szemekkel pislogtam a nőre azok után, amit nekem mondott. Én, aki egy pillanat alatt a sarokba állította a hatalmas apját, aki lekiabálta a nővérét, aki nem mellesleg sokkal erősebb nálam… Én most teljes mértékben meg voltam illetődve attól, hogy egy százhatvan centit, alig megközelítő nő kedves dolgokat mondott nekem. Szerintem, ha én ijesztő vagyok néha a családom számára, akkor soha nem akarnak Aurorával találkozni. De tartok tőle, hogy ha anya megismerné őt, akkor képes lenne lepasszolni neki a legkisebb lányát csak azért, hogy javítson valamit a neveletlenségemen. Én magam is tudtam, hogy innentől kezdve össze kell barátkoznom a nővel – még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik – és a saját oldalamra kell állítanom, bizonyos értelemben fel kell nőni hozzá. Nem akartam örökké rettegni a haragjától, és a szemtelenségemből sem hagynék alább, ha egy mód van rá.
- Ez határozottan megnyugtató – sosem dolgoztam még komolyabban színházakkal. Tény és való volt, hogy a queens-i építmény nem egy Broadway, de ugyanúgy híres és elismert, ezért Aurorának abban határozottan igaza van, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért itt tanulhatok. Az már teljes mértékben más kérdés volt, hogy mennyire éreztem magam idevalónak, de talán idővel mindez változni fog. Még nem nagyon ismertem senkit, nem volt könnyű beilleszkedni pár alkalom után.
- Rendben, majd igyekezni fogok – nem akartam folyamatosan magyarázkodni, de voltak dolgok, amik a családi hátterem miatt tényleg nem érintettek engem – És megpróbálok a jövőben nagyobb figyelmet fordítani a könyvekre és a filmekre is, hátha tanulhatok belőlük.
Alapvetően nagyon szerettem olvasni, könnyen megérintett egy két olyan regény vagy filmes mű, ami számomra fontos üzenettel rendelkezett. Talán segítségemre lehet a jövőben az is, ha egyszerűen szakmaibb szemmel tudom nézni ezeket az alkotásokat, és nem csak háttérzajnak vagy időtöltésnek használom őket. Minden bizonnyal rendelkeznem kell egy alappal, amit Rorától megkaphatok, de talán utána már könnyebben tudom önmagamat is fejleszteni.
- Ez azt hiszem egy kicsit megnyugtatóan hangzik – egy halvány mosoly ült ki az arcomra, miközben őt hallgattam, aztán miután ő is lazított a testtartásán, én is el mertem engedni abból, hogy kihúzott derékkal üljek a széken, mint aki karót nyelt – Tudod, csak kicsit ijesztő még nekem ez. Soha nem foglalkoztam korábban színészettel, és túl hamar sikerült venni az első akadályt. Egyáltalán nem érzem azt, hogy elbíztam volna magam emiatt, de egy ilyen siker után nem lehet fájdalmas az első kudarc?
Talán jobb lehet többször elbukni egymás után, és ennek fényében folytatni az utat. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy egyszerűbb lenne bemagyaráznom magamnak, hogy fejlődhettem az évek során, mint egy hullámzó utat végig járni. Csak az élet önmagában olyan, hogy ha úgy gondolja, akkor egy ponton csak fogja magát és kitol valakivel, mert éppenséggel egy leckét akar tanítani nekünk.
- Valami innivalót szívesen elfogadok, köszönöm – ezen a ponton már nem éreztem annyira igazságtalannak a nőt sem – És te egyébként jól érzed magad? Ettél már? Én még nem, és ha gondolod majd ebédelhetünk együtt.
Egyetlen dolog még foglalkoztatott engem, csak egyelőre a magam részéről nem igazán tudtam, hogy miként kérdezhetnék rá. Mivel a korábbiak során már utaltam a fizikai állapotomra, egyszerűen csak vettem egy mély levegőt, és kinyögtem azt a bizonyos problémát, ami megnehezítette a dolgomat.
- Viszont, ha jól tudom, akkor valamennyit érdemes lenne dolgozni azon is, hogy jobb legyen az állóképességem, és ehhez egyértelműen a sport a legjobb eszköz – mivel hasonló alkatú volt, mint én, nyilván formásabb kiadásban, ami az én esetemben nem feltétlenül volt egy nehéz dolog – Mi a te titkod? Mit ajánlanál valaki olyannak, mint én vagyok? Aki két kört nem tud fulladás nélkül lefutni rendesen?

Az emberek a saját sorsuk mesterei. Mindig el tudják követni ugyanazokat a hibákat. Mindig meg tudnak futamodni az elől, amit kívánnak, amit az élet olyan nagylelkűen eléjük tesz.

- Rendben, ezeket akkor megjegyzem – és már azon agyaltam, hogy otthon ki fogok nevezni egyet magamnak az ezernyi, nem is használt füzetemből egyet, amibe összeírom azokat a tanácsokat, amit tőle, vagy esetleg másoktól kapok – Aztán majd kialakítom azt a rutint, ami nekem a legjobb.
Nem olyan egyszerű a művészet nyelvén kommunikálni. Ha tényleg szeretnék megmaradni a színházba, akkor már nyilvánvalóan szükségem van némi tehetségre, ami a színészi játékomat illeti, tudnom kell énekelni és táncolni. Ez utóbbival nincsen túl nagy probléma, könnyen memorizálom a szövegeket, szeretek verseket tanulni és szavalni. Már egészen kicsi koromban küldtek a tanáraim szépen olvasó versenyekre, szavalóestekre, szóval talán némi rutinnal rendelkezem, de bőven van még mit csiszolni rajtam. Nem vagyok magabiztos, pedig enélkül nehéz lesz emberek elé állnom majd a jövőben… Illetve az egészben az a legnehezebb, hogy egy dolog megkapni egy szerepet és eljátszani. Ha minden színész ugyanúgy csinálná a dolgát, akkor baromi unalmasak lennének az előadások. Tehát meg kell találnom a saját hangomat a szakmában. Ezen a ponton már megnyugtató volt az, hogy Aurora legalább a segítségemre lesz.
- Nem nagyon voltak szerepeim, ami azt illeti – halkan sóhajtottam fel – A szüleim nem támogatják a döntésem. Emiatt teljesen kezdő vagyok. Viszont, amikor énekversenyekre mentem, vagy szavaltam, akkor mindig megpróbáltam megérteni azokat a műveket, amiket választottam. Nem feltétlenül arra koncentráltam, hogy a szerző mire gondolhatott, hanem próbáltam megtalálni a választ azzal kapcsolatban, hogy az emberek mit érezhetnek a dal vagy vers hallatán.
Talán posztmodern felfogásnak számít az, hogy nem a szerző gondolatait akarom látni egy-egy alkotásban, hanem saját magam szeretném átélni, de miként tudnám rávenni a hallgatóságot is arra, hogy ők maguk is így tegyenek? Ha én magam kapok egy szabad értelmezési lehetőséget, és nem a megszokott keretekben akarok mozogni, akkor később talán ők is érezhetnek katarzist. Ha pedig rosszul gondolom ezt az egészet, akkor úgyis helyre tehetik itt a szokásaimat. Még én sem voltam biztos a tehetségemben, de valamennyi erőt nyertem abból, hogy jelenleg egy szakértőnek tudtam ezeket a dolgokat elmondani.
- De igen – halkan sóhajtottam fel – Általában én megértő voltam, ha olyan filmet, vagy előadást láttam, ami nem tetszett, de nem elégedett.
Nagyon sok minden tudja befolyásolni az olyan munkákat, ahol emberek nyújtanak szolgáltatást. Minden bizonnyal mindenkinek vannak rossz napjai, illetve előfordulhat az is, hogy egy csapaton belül nem jön ki két színész. Ugyanakkor a néző csak szimplán a professzionális hozzáállást várja el, tehát, ha bármilyen ponton úgy megy félre az előadás, hogy azt nem lehet már megmenteni, akkor eléggé csalódottan hagyhatja el a néző a színházat. Ez pedig közönségvesztéssel jár. Mivel én szeretnék bizonyítani a környezetemnek, tényleg próbáltam a lehető legjobban felszívni magam. Tudtam, hogy ez nem lesz a legkönnyebb, de össze kell szednem magam annak érdekében, hogy el tudjam fogadtatni a választásom mind magammal, mind a szüleimmel.
- Pedig sokkal edzettebbnek tűnsz nálam – halványan elmosolyodtam – Apa is ezt mondaná.
Én túl vékony voltam az állítása szerint, ami olyan szempontból jó volt, hogy nagyon szerettem enni. Ugyanakkor még arra is képtelen voltam, hogy ha mondjuk kidobóst játszottunk, egyáltalán megpróbáljam elkapni a labdát. Határozottan igaz volt rám az, hogy ha muszáj volt, akkor tudtam futni az életemért, de egyébként csak azért voltam képes nyerni abban a játékban, mert rettegtem, hogy eltalálnak, vagy éppenséggel nekem kell kidobni valakit.
- Ez esetben, szerinted a nővérem kinyírna, ha Twilight maratont akarnék tartani vele a hétvégén? – halkan felnevettem. Elég furcsa, hogy azt a könyvet már alapvetően ennyien képesek voltak elolvasni. Az pedig még inkább érdekelt volna, hogy mi történt a költségvetéssel, ugyanis a film borzalmasra sikerült, de talán lehetett volna jobb egy más rendező kezében… Vagy nem lehet szarból várat építeni?
- Úgy gondolod akkor, hogy megvan a lehetősége annak, hogy jó színésznő lehetek a jövőben? – éreztem, ahogyan lassan mosoly kúszik az arcomra. Egy olyan igazi boldog mosoly. Ezen a ponton már nem feltétlenül számított az, hogy anyáék mit mondtak, mert valaki olyan tudatosította bennem, hogy jól teljesítettem, aki tényleg szerves része a szakmának.
- Jó lesz a büfé – soha nem voltam túl válogatós, kifejezetten szerettem mind a húst, mind a zöldségeket, ami miatt, ha lehetőségem van elfogyasztani egy tál salátát, az már boldoggá tud tenni. Amikor Aurora jelezte felém, hogy indulna, én magam is elkezdtem igazgatni a szoknyámat, aztán felpattantam a helyemről, hogy indulhassunk. Nem akartam megváratni őt, mert kezdtem ráérezni arra, hogy nem kenyere a határozatlanság. Szóval ezen a ponton el kell kezdeni gyakorolni a magabiztosságot.
- Nem vagyok benne biztos. Szerintem tehetségtelen vagyok a sportokat illetően – képtelen voltam nem elnevetni – Egy tollaslabdától is megijedek, ellenben tudok sakkozni, ami gondolom nem számít túl sokat.
Meg kifejezetten jó voltam a pókerben is. Mindenesetre mivel ezeket is már a sportok közé sorolták, lényegében nem mondtam hülyeséget, amikor megemlítettem őket. Teljesen más kérdés az, hogy mennyire lennék rendben mondjuk egy konditeremben lefolytatott edzés után, de majd megkérdezem Isát arról, hogy neki mi a véleménye.