I don’t wanna lose
THE LOVE OF MY LIFE

Az égő szálat forgattam ujjaim között, ahogy megadtam neki a lehetőséget, hogy bizonyítsa, több ő, mint egy közönséges diplomás, aki azzal henceg, hogy végigmagolt pár évet amiről kapott egy papírt. Kerestem a falon, hogy vajon hol is díszeleghet bekeretezve a fityinget se érő oklevele, amire olyannyira büszke lehet, de nem hagyott időt nagyon nézelődni, ugyanis újabb kérdésekkel támadt, fittyet hányva a feleletemre. Érdekes volt, hogy mennyire nem láttam empátiát vagy toleranciát a szemeiben. Talán pont ez különböztet meg egy pszichiátert egy pszichológustól, utóbbi mindennapi problémákat kezel, az előbbi pedig elmebetegeket. Már csak az a kérdés, hogy én miért itt ülök, nem pedig egy aranyos, noteszkés, vigyori csajnál, aki arra vár, hogy a legjelentéktelenebb kérdésekre keresse nálam a választ. Nem tartozok a betegek közé, nem vagyok skizofrén, nem vagyok pszichopata. Nem vagyok, igaz?
A tekintetemet vonzotta a cigarettája. Jó ideje dohányoztam már ahhoz, hogy tudjam, az egyik legdrágább fajtát választotta, ami egyáltalán nem lepett meg. A reakcióm csupán egy lekezelő mosoly volt és egy mély sóhaj, ugyanis ennél átlátszóbb alakot se látok sokszor. Utálom az olyan embereket, akik ennyire hencegnek a pénzükkel, mint ez a pöcs. Sose voltunk szegények Ellie-vel, de nem szórtam ki az ablakon a kötegeket, hogy bizonyíthassam az embereknek mennyit is érek ebben a világban, ellentétben vele. Súlyos önbizalomhiánya lehet, ugyanis feltűnően azt szeretné, hogy minden rajta lévő anyag, minden mellette pihenő tárgy ordítsa magából azt, hogy igenis értékes és igenis letett valamit az asztalra. Szánalmas.
A kíváncsiskodásra csak némán, magam elé meredtem, passzivitást választva. Nem szerettem volna kinyílni neki, tartom az elveimet, ha elhatároztam, hogy ma nem kap tőlem többet, akkor nem is fog, nem köpöm szembe magamat. Ahogy elnyomtam a cigarettámat, már gyújtottam is rá a következőre, majd egy halovány görbével a szám szélén tovább szívtam azt, kihasználva a nyomatékosító csendet. Láthatóan nem tetszett neki ez a fajta magatartás, ugyanis hosszú monológot kaptam a modoromról és a zártságomról. Bár egyáltalán nem szerettem volna, hogy hassanak rám a szavai, nem tehettem meg se magammal, se a feleségemmel, hogy elvágom magamat a dokinál. Undorítóan beszélt, szúrkált azzal, ahogy kifejezte magát s bár szívem szerint felismerhetetlenre vertem volna az arcát, de tudtam, ez nem oldana meg semmit. Leküzdve magamban az indulataimat próbáltam higgadt maradni. A szavait követően még pár másodpercig csak szétnyílt ajkakkal ültem a székében, a távolba tekintve, majd ráemeltem a tekintetemet.
- Robbanékonyabb vagyok. Bizonyos hangok, bizonyos vizuális hatások arra is képesek, hogy azonnal elboruljak, utána feketeség és már csak akkor térek vissza, mikor láthatom a tetteim következményét. Tudom, mi az eredménye annak, amit csinálok, de sose láttam vagy éreztem, hogy mi is történik olyankor pontosan, csak a végkifejlet van meg - mesélek neki halkan, a mondatom közben hatalmas gombócokat legyűrve a torkomban. Ha megakarom menteni a házasságomat, szükségem van erre a pasasra, bármennyire nem szeretném, hogy így legyen. Ez az utolsó esélyem, ha ezt elszúrom, mindennek lőttek.

I don’t wanna lose
THE LOVE OF MY LIFE

Rohadtul kirázott a hideg a faszitól. Eleve már a torz külseje is épp elég volt arra, hogy ijedtemben a bőrömből is kiugorjak, de az a fajta semleges, tökéletesen neutrális hangnem amit alkalmazott végképp libabőrössé tett tokától bokáig. Habár szívem szerint összehúzva magamat a fejemre helyeztem volna egy takarót, hogy a sötétben ülve, néma csendben várjam végig az 1 óra leteltét majd eltűnhessek innen, de eszem ágában sem állt mutatni neki is, hogy mennyire feszültté tesz a stílusa vagy hogy a vér is megfagy az ereimben ahogy újból meg újból faggatózni kezd. Azt kell látnia, hogy nem tud megtörni, ugyanis eszem ágában sincs pont egy ilyennek kiönteni a lelkemet. Egy csinos nő vagy egy hozzám hasonló pasas társaságában ezerszer hamarabb fel tudtam volna oldódni, nem is értettem, a feleségemnek miért pont rá esett a választása.
Eleve nem hiszek a pszichológusokban, a lelki betegségekben, a terápiákban meg az idegenekkel való beszélgetésekben. Mindenre létezik gyógyszer, kivéve a lélek és a szív fájdalmára, akkor is, ha máshogy állítják nagy tudományos akadémiák. Ez a pöcs még egy fokkal rosszabb is volt, ugyanis nem annyiból állt a munkája, hogy elővette a noteszkéjét, végighallgatott egy hisztit, megveregetett egy vállat aztán dicsérte magát, hogy milyen jó munkát végzett, mert a páciense mostmár madarakat lát a pacákban, nem gyilkos bohócokat, hanem besétált ide, eljátszotta, hogy a diplomáját csillogtatva a tudása is magától értetődő, aztán kénye kedve szerint teljesen mindennapos helyzetekre is pirulákat írogatott. Ismerek ilyen sztorikat, rengeteg embert tettek élőhalottá annak érdekében, hogy a rokonai ne panaszkodjanak többé a modorára. Hát köszönöm szépen, én ebből nem kérek.
- Rágyújthatnék, doktor? - mosolyodtam el, a megannyi kérdést követően csupán ennyire kinyitva a számat. A cigis dobozt lengettem előtte, ha kérésemnek eleget tett, a számba is helyeztem egy szálat, majd a füstöt ajkaim között tartva lassan fújtam azt ki, hogy ezzel is időt nyerhessek a válaszadásra. Ha nem engedte meg, lefagyasztott vigyorral csúsztattam azt vissza a zsebembe, majd kezeimet kezdtem el tördelni előtte. - Mindkét lábamat lövés érte, a combomon illetőleg a vádlimon. Hosszú ideig úgy volt, hogy amputációt kell végrehajtani rajtuk, de a terápiáknak és a kezeléseknek hála megtarthattam őket - válaszoltam neki sokkal nyugodtabban, lassabban, de kifejezéstelen arccal. Ez nem feltétlenül volt stratégikus, csupán annyi embernek kellett már felelnem erre a kérdésére, hogy rutinból ment a válasz. - Összesen 3 hónapot töltöttem a kórházban, de utána is még fél évig kerekesszékkel tudtam csak mozogni, egyébként ágyhoz voltam kényszerülve. A feleségem szerencsémre mindenben segített és támogatott - bólintottam aprót. - Nem szedek gyógyszert - tipikus sablon volt, amit hallgattam, akárcsak egy filmben. Tényleg, erre kap valaki végzettséget?
A személyes kérdések hirtelen értek, az hogy én tagadom-e a tetteimet annyira betalált, hogy akaratlanul is ökölbe szorult a kezem. Visszatartva az indulataimat kötöttem magam gondolatban a székhez, máskülönben már beszakítottam volna a fejét, amiért ilyen következtetéseket mer engedni magának. Nem vagyok gyáva, szembe tudok nézni saját magammal, a tetteimmel és ezek következményeivel, mindig is felelősséget vállaltam a hibáimért, azt sose hárítottam se másra se külső tényezőkre, aki ismer, ezt tökéletesen tudja.
Egy hatalmas levegőt véve szemmel láthatóan megemelkedik a mellkasom, számon keresztül fújok ki, majd fogcsikorgatva felelek.
- Nem, doktor. Nem gondolom, hogy a feleségem hazudna. - válaszolok röviden, a szemeim lángokat szórnak, meg tudnám fojtani itt és most, de nem lehet. Nem vagyok hajlandó a többi kérdésre bármilyen figyelmet fordítani, ezen az alkalmon biztos, hogy nem fogja elérni nálam, hogy ennél többet kaphasson a lelkemből, de ha rajtam múlik, soha többé nem is fog látni, ugyanis ha hazaérek, biztosan beszélek a nejemmel, hogy egy elmebeteg agyturkászhoz foglalt időpontot.
Az utolsó hosszú kíváncsiskodásra így, ezek után, csak elnevetem magam. Szabadon, hangosan, gyermetegen kezdek el röhögni a kérdésein.
- Mondja doktor, maga így próbál meg beférkőzni mások bizalmába? - nevetek tovább. - Ne haragudjon, azt hittem főszabály maguknál, hogy valahogy megpróbálnak közelebb férkőzni a pácienseikhez annak érdekében, hogy megnyíljon maguknak, mégis, Ön azt várja tőlem, hogy a legérzékenyebb dolgaimról nyilatkozzak Önnek úgy, hogy semmi mást nem tudok magáról azon kívül, minthogy egy rohadt agyturkász, aki mások szenvedéseiből keresi a pénzét, láthatóan jó sokat - vigyorgok rá, gúnyosan végignézve rajta. - Meséljen inkább maga, mondja el az élettörténetét - kezdem el faggatni, szándékosan ingerelve őt.

I don’t wanna lose
THE LOVE OF MY LIFE

Hosszas várakozásnak néztem elébe, ahhoz képest, hogy pontosan időre érkeztem, pontosság alatt értve, hogy egy perccel se jöttem hamarabb. Szinte bosszúként érződött, ahogy a doktor előttem még két alakot is behívott magához, ezalatt a két alkalom alatt pedig mindkétszer össze is találkozott a tekintetünk. Írni akartam Ellie-nek, hogy elpanaszkodhassam magamat a tahó agyturkászról, de rájöttem, hogy nem feltétlenül lenne jó ötlet az egyetlen, kapcsolatunkat potenciálisan megmentő lehetőségemet kritizálni. Visszavonva az üzenetet temetkeztem inkább gondolataimba, behunyt szemekkel várva, hogy megszólítsanak. Elrejtve ingerültségemet, mint aki meditál, kezdek bele egy olyan karakter alakításába, aki egyáltalán nem hasonlít rám.
Meghallva a titkárnő hangját, aki végre valahára belépést enged tápászkodok fel a kicsit sem kényelmes székről, majd lassan ballagok be a rendelőbe. Az ajtót becsukva magam mögött még nem szólok semmit, csak végigmérem a pasast. Nem tudom a feleségem mit láthatott benne, hogy pont őt választotta, de a hideg is kiráz a megjelenésétől. Van valami rettenetesen gonosz és visszataszító a tekintetében, amit jelenleg még nem tudok megmagyarázni.
- Jó napot - szedem össze magamat, hogy maradék udvariasságomat magamra erőltessem. Az utasítására leveszem a kabátomat, majd helyet foglalok vele szemben. - 2021 szeptemberében lesérültem a fronton, emiatt ott kellett hagynom a munkámat. Az ott látott dolgok rémálomként kísértenek, de nem emlékszem pontosan a történtekre. A feleségem elmondása szerint azóta agresszív vagyok, hamar robbanok tehát teljesen kifordultam magamból - összegeztem érzelemmentes arccal. - Nagyjából ennyi - csaptam a combomra a kezemet, fürkészve azokat a kegyetlen, mélybarna szemeket, aligha kivéve a pupilláját. Minden bizonnyal láthatta rajtam, hogy nincsen kedvem itt lenni, bármennyire is próbáltam ennek az ellenkezőjét mutatni. Nem hittem ebben a fajta orvoslásban, tekintve pedig, hogy nem egy pszichológusnál ülök, bennem volt a félsz, hogy semmi mást nem fog megfelelő megoldásnak látni a pasas, csakha telenyom nyugtatóval, hogy zombiként létezhessek tovább a nejem mellett, mert hát ezt csinálják a hozzá hasonlók. Biztos bediagnosztizál majd depresszióval, rámhúz ezer mentális betegséget, amilyen szerencsém van még az elmegyógyintézetbe is tölthetek pár hetet, kényszerzubbonyban számolva a napokat, ahogy a gumiszoba falába verem a fejemet. A hideg is kirázott tőle.

I don’t wanna lose
THE LOVE OF MY LIFE

Rohadtul elbasztam. Nem tudom mit tettem, miért tettem és mikor tettem, de rettenetesen félrecsúsztak a dolgok.
Általában két órát tudok aludni éjszakánként, azt is csak gyógyszerekkel. Forgolódom, rémálmaim vannak, kísért az emléke valami oly távolinak, hogy már felidézni sem tudom pontosan. A lelki szemeim előtt látom magamat, egyenruhában egy téli tájon, egy kölyökkel előttem, aki reszketve a fagyban segítséget kér. Vér, nedv, vasas illat leng körül.
Utálok belegondolni, hogy mi történhetett azon a napon, amikor örökké elvesztettem a képességemet, hogy végezhessem a munkámat. Megannyi év telt el, rengeteg áldozat, rengeteg idő amik most mind a kukában landoltak. Elviselhetetlen fájdalom számomra, hogy az élet ellehetetlenített tőle.
Ellie fél tőlem. Retteg, hisz bántom. Próbálja a kezei között tartani a házasságunkat, amíg végignézi, hogy kifut a lába alól a talaj és minden szétcsúszik otthon. A szerelmesekből ellenségek lesznek, a simogatásokból ütések, a gyűrt lepedőből pedig összetört tányérok.
Kedd este van. A kanapén ülök, a kezem reszket,  nem nézek fel, a cipőm figyelem, ahogy számolom a másodperceket. Szipogás töri meg a csendet, majd újból nesztelenség költözik a házba. A feleségem az. Zokog, de nem akarja mutatni. Bántottam, de nem akarja mutatni. Összetörtem őt lelkileg, nem ismer rám, fogalma sincs, ki a férje többé, de nem akarja mutatni. Hogy miért? Mert fél tőlem.
Azt hiszem, most telt be nála a pohár, ugyanis nem akar hozzámérni többé. Nem jön közelebb, nem kérlel, hogy legyek újra önmagam, nem kérdezget, hogy hova tűntem, hogy miért csinálom ezt. Azt hiszem, feladta.
- Ellie, én.. - motyogom magam előtt. Fogalmam sincs, miért teszek ennyire szörnyű dolgokat. Levágnám a saját kezemet ahelyett, hogy azt rá emeljem, mégis megtörténik, újra és újra. Vitázunk, ideges leszek, képszakadás, feketeség aztán itt találom magamat. - .. én soha nem tennék veled ilyesmit.
- Megtetted, Lye - szól alig hallhatóan, a könnyeket magába fojtva. Ráemelem a tekintetemet és csak most realizálom, mekkora szörnyűséget csináltam vele. Összefont karokkal dől neki a konyhapultnak, az arca feldagadt, néhány csepp végigfolyik a bőrén, az álkapcsa vonaláról a földre zuhanva. A ruhája kinyúlva lóg a válláról, a karján karmolások. Magának okozza, végignézem, ahogy az idegességét kontrollálva magába mar újra meg újra, izmokig hatolva körmeivel. Mégis mit tettem?
Felállok a kanapéról, hogy közelebb menjek hozzá, de elfordul, nem néz rám. Összerezzen a lépteimre, hevesebben veszi a levegőt. Nem olyan, mint régen. Nem vagyunk olyanok, mint régen.
Töménytelen alkohol van a szervezetemben mégis úgy érzem, teljesen józan vagyok. Tekintetét próbálom fürkészni, kiolvasni belőle a megoldást de nem megy. Nem szeretné már, hogy megtaláljam.
Öntudatlanul indulnak útnak a könnyeim, ahogy a szemeim előtt vesztem el a feleségemet. Bántom azt, akit mindennél jobban szeretek, aki sose tenné meg ezt velem, mint amit én tettem vele. Szörnyeteg vagyok.
- Úgy sajnálom - mondom rekedt hangon, többször megakadva. - Ellie, nem értem mi van velem. Nem tudom mi miért történik, ez nem én vagyok - motyogom magam elé, zokogva, de nem hallok semmit az irányából, amitől még jobban magamba roskadok. Visszadőlök a kanapéra majd kezeimmel takarva arcomat rökönyödök meg azon, akivé váltam. Ő az utolsó ember a Földön, aki megérdemelné ezt. - Bocsáss meg. Kérlek, bocsáss meg - fulladozok a szemeimből folyó cseppektől, amik zuhatagként borítják el teljes arcomat. Alig kapok levegőt.
- El kell menned egy orvoshoz - jelenti ki, hirtelen komoly, száraz hangon. - El kell menned, különben vége - olyannyira szigorú és rideg a lejtése a szavaknak, hogy érzem, túl nagy a tét ahhoz, hogy minden kétségem és rossz érzésem ellenére ellent mondjak neki. Ha ezzel meg tudom menteni a házasságunkat, legyen. Bármit megtennék Érte, kettőnkért,hogy jobb ember lehessek számára.
- Legyen - jelentem ki hevesen bólogatva.
Ellie hosszas keresgélés után kiválasztott egy dokit. Addig a kanapén alszom, amíg nem kezd el javulni ez az egész. Távolságot tart tőlem, felügyel de csak rejtve.
Sebastian Nolan, pszichiáter, elviekben az egyik legjobb a szakmájában. Manhattanben van a rendelője. A nejem nem engedi, hogy használjam a kocsit, mióta túlzásokba esek az italokat illetően, ezért hát sétálva közelítem meg a helyet.
Megérkezve a kórházba elfog valamifajta undor. Bevillannak a régi emlékek, amikor kezelésekre kellett járnom a lábammal, ami miatt összeszorult mellkassal keresem tovább a szobáját. Időpontra jövök, így nem kezdek el cédulát húzogatni, ahogy a hosszas sort is kikerülöm.
Fogalmam sincs, hogy a nejem mennyit mondott a dokinak rólam meg a gondjaimról. Remélem csak annyit tud, hogy egy rokkant veterán fogja kitárni neki a lelkét, azzal talán némi szimpátiát is nyerhetek nála. Ha tisztában van a valósággal, valószínűleg már csak a mimikájával is arcon fog köpni.
- Jó napot - morgok oda a titkárnőnek, aki nagy valószínűséggel Dr. Nolan alkalmazottja lehet. - A doktor úrhoz jöttem, Lyall Bradbury vagyok.
- Üdvözlöm, Mr. Bradbury. Kérem üljön le, a doktor úr hamarosan fogadja - mondja el a sablonszöveget a csinos hölgyike, aki aligha múlt 20. Kíváncsi lennék, mégis milyen indíttatásból választotta pont ezt a munkahelyet. Aprót bólintva a válaszára hátraballagtam a székekhez, majd lehuppanva az egyikre próbáltam türelmesnek maradni. Nem éreztem komfortosan magamat, mégiscsak egy pszichiátrián kívántam kibeszélni a lelkem fájdalmait, nem egy pszichológusnál. Most jutott csak el az agyamig, hogy egy külső szem számára nem vagyok más tészta, mint egy skizofrén vagy egy mániákus elmebeteg.