❝ "Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. S azért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt."
A pára, apró cseppekben ült meg az ablaküveg szélein, és valamiféle lassú varázslat volt, amint óvatosan lefelé szánkázott, végül eltűnt a semmiben. Közel fél órája kevergettem az első reggeli kávét, és meredten bámultam a hűtőre tűzött papírcetlit. “ Vasárnap haza. Martha ruhaszínválasztás, egyéb megbeszélnivalók” Azon morfondíroztam, hogy vajon rajtam kívül még hányan használnak színes és néha gyerekes formájú post-it darabokat emlékeztető gyanánt, és hányan rejtenek el mindent a telefonjukban? Bizonyos szempontból olyan vagyok, mint aki éppen csak előpottyant egy kilencvenes évek közepén készült romcomból, bizonyos szempontból meg….no igen, cseppet sem illettem ebbe a világba. Martha, a legjobb barátnőm, aki jövő nyáron férjhez megy, de már most, gőzerővel szervezi az esküvőt, hogy minden tökéletes legyen. Olyan amilyennek mindig is álmodta.Örök és menthetetlen romantikus alkat velem együtt.Éppen ezért tettem könnyelmű és talán elhamarkodott ígéretet arra nézve, hogy a hétvégén, de legkésőbb vasárnap mindenképpen hazamegyek és maradok is szerdáig. Vagy legalábbis megpróbálok.Szeptemberrel új negyedév kezdődött a hivatalban, és egyszersmind az utolsó nagy rohanás az év vége előtt, amikor mindenkinek minden az utolsó pillanatban jut eszébe, mintha az év utolsó napja után nem lenne tovább. Pedig ha lassan és döcögősen is, de minden alkalommal elindul az új év.Szóval még kérdés volt meddig maradhatok, de bíztam abban, hogy Mrs Porter aranyszíve most is éppen úgy fog ragyogva dobogni, ahogy eddig, és szigorú, szarukeretes okulláréja mögül egy rejtett mosollyal biccent majd rá arra a kérésemre, hogy a hétvégémet egy kicsit kitoljam.Elvégre egyszer megy férjhez az ember legjobb barátnője. Jobb esetben. De most még várt rám egy olyan péntek, amely valószínű a legkevésbé sem lesz kellemes, még kevésbé eseménytelen. Amilyen szerencsém van, az ügyféltérbe kerülök. Már nem menekülhetek, hiszen a héten két napot is az irattár nyugalmában tölthettem, és noha alapvetően rajtam kívül nem igazán szeret ott lenni senki a többiek közül, Mrs Porter szerint ezt is igazságosan kell elosztani.Meg aztán én kedves és figyelmes vagyok az ügyfelekkel, akkor is, ha másoknál már elrúgták azt a bizonyos pöttyöst. Szeretem a reggeleket. Van bennük valami bizakodó. Az illatok, a fények, a város, ahogyan belezuhan az ébredésbe, a lassan lépteiket szinte egymáshoz igazító, dolguk után igyekvő emberek. Így vetem bele én is magam, és veszem igénybe a tömegközlekedést, hogy közel egy órás utazást követően érkezzem meg, és lépjek be az épületbe éppen úgy, ahogyan évek óta minden reggel. Megszokott rutin, mégis sosem felejtek el mosolyogni a portásra, a kocsiját mélabúsan toló hajnal óta robotoló takarítóra, bárkire, akiről úgy érzem szüksége van rá. Mert a napok, legyenek bármennyire is keservesek, érjen bennünket bármi, nem szabad, hogy úgy teljenek el, hogy valaki ne ajándékozzon számunkra egy futó, igazán semmibe sem kerülő mosolyt.Hát adom én is, akár kérik akár nem. Nincs szerencsém, ügyfeles leszek a mai napon. Talán csak az vigasztal, hogy a kispadra kerültem, ami azt jelenti, hogy vagy problémásabb esetnél kell segítenem, vagy akkor, ha a hármas és a nyolcas ablak közötti kollégák nem bírják a tempót. Két levél és egy hivatalos válasznyomtatvány kitöltése között lép mellém Judith és tenyerével türelmetlen, de visszafogott mozdulattal támaszkodik meg, finoman hajlova be a perfirérikus látómezőmbe. - Kérlek Meri…nézd meg a nullahuszonkettőpertizenkettes telek adatait. Van itt egy ügyfél. Már legalább három ügyvédi levél, és két sima van a rendszerben a telek mellett, amelyben elutasító határozat született az eladást illetően. Most pedig idejött egy férfi, és a telek után érdeklődik. Most már személyesen. Nem tudom mit mondjak neki.Minden létező fronton el lett utasítva a kérelme. - vonja meg a vállát, és az ajka lebiggyed. Miközben beszél, lassan félretolom az anyagot, amin éppen dolgoztam, hogy előkeressem a számot, amit mondott.Elég sok bejegyzés született, de valódi és egyben elfogadható indoklást nem találok mellette, hogy miért nem akar megválni a város az említett területtől. Mert a kerület eladná, a városi tanács azonban megvétózza. Ok nincs.Hümmögök néhányat, a homlokomat ráncolom, majd elpillantok Judith válla mellett, az ügyféltér felé, ahonnan lassú, méhkas szerű zsongás szűrődik be lágyan hozzánk. Telefonok csörögnek, néha valaki felemeli a hangját, halk nevetés, vagy éppen visszafojtott káromkodás. Egy átlagos nap az építési osztályon. Pár színes műanyag munkavédelmi sisak, a levegőben lobogtatott tervrajzok zizegése, öblös hangok értetlenkedése. - Szóval kint vár az ügyfél?- bökök fejemmel abba az irányba, noha alapvetően fogalmam sincs merre keressem. Judith talán a hetes ablaknál kezdett, bár nem vagyok benne biztos. Van olyan kolléga akit nem ismerek. Sokan vagyunk, hatalmas a szórás, talán még néha magamat sem ismerném fel, ha egy húzósabb napunk van. - Igen, nálam van. A hetesnél.Kértem, hogy várjon egy kicsit, utánanézek,hívok segítséget, de őszintén megmondom még csak elképzelésem sincs mit csináljak. Te elég jól tudod az ilyen helyzeteket kezelni. Kisegítenél kérlek? Vagy ha nincs időd, szólok Mrs Porternek.De először úgy gondoltam mi próbáljuk meg itt megoldani. Teljesen normális a fickó, nem balhézik vagy ilyesmi. Remélem nem is fog.- teszi hozzá egy szélesebb,kissé groteszk vicsorba futó vigyorral, hiszen mindketten tudjuk, hogy ha egy ügyfél nyugodt és kellemes a modora, az még nem garancia arra, hogy ez így is marad.Értek már bennünket kellemetlen meglepetések egy-egy frusztrált betévedő miatt.Az ember legyen óvatos. Különösen New Yorkban. A telekkel kapcsolatos publikus információk összefoglalójának nyomtatására kattintottam és mosolyogva pillantottam fel Judith-ra. - Perszehogy segítek. Reméljük nem fog keresztbe lenyelni engem sem, mert ez esetben kénytelen leszek én hívni Mrs Portert. És bármennyire tudjuk, hogy egy tünemény, mások a külseje alapján nem ezt mondanák. Szigorúbb mint a kémia professzorom volt az egyetemen. Mondjuk ő tünemény sem volt.- magyarázom halkan, és Judith velem együtt kuncog, a háttérben a nyomtató szépen lassan kiköpi a szükséges dokumentumot.Szinpadiasan felcsippentem és még pukedlizek is vele a kollegina felé, aki a biztatás egyezményes jeleként a jobb hüvelykujját az ég felé biccenti, én meg a szabad kezemen egymáson átfűzöm a középső és a mutatóujjam. Crossfinger. Sok szerencsét nekem. - Na mi jár nekem ezért?- tátogom még indultomban Judith felé, akár hozzám hasonlóan tátogja vissza. - Bűnédes mogyorós latte ebédidőben Jomie-nál.- elnevetem magam és ekkor érek ki az ügyféltérbe, ahol a hetes ablak felé fordulok, és pillantom meg a várakozó ügyfelet.Az első másodpercekben a mosoly szinte ráfagy az arcomra, hogy aztán lassan, de egyre gyorsulón fagyjon le, és komollyá váljon az ábrázatom. - Latte!- ejtem ki az utolsó gondolatot, ami a fejemben volt, és oda ragasztotta az első másodpercek bénító felismerése.Megrázom a fejem és még mindig a döbbenettől összeszedetten képtelenül beszélni csak motyogok valamit összefüggéstelenül. - Illetve nem latte….akarom mondani….. Óédesistenem! Na ne már! Egek! A csodába, hát ez…huhh….komolyan? Mennyi ennek az….ójesszuskám!- az arc, a megjelenés, ahogy ott áll, szinte pillanatok alatt rohan le a múlttal együtt. Azokkal a napokkal, amikor New Yorkba érve olyan elveszett voltam, amikor szinte semmit nem találtam, nem tudtam merre induljak, még egy átkozott bevásárlás is problémát okozott.Mintha a semmiből született, kedves mosolyú mentőangyalként érkezett volna az elveszett nagyváros életembe, és hosszú ideig, az egyetemi évek végéig ott is maradt. Elválaszthatatlan része volt az itteni létemnek, és mondhatjuk, hogy ha montázst akartam volna készíteni a városról, akkor ő mindenképpen előkelő helyet kapott volna benne. - Landon…Landon Hawk?- egyszerre jelentem ki észvesztő határozottsággal a nevet és egyszerre kérdezem is, mintha nem is akarnám elhinni, hogy valóban ő áll velem szemben a….miért is jött? Szinte jelentőségét veszíti, de persze megkerülhetetlen, hiszen számára ez fontos.Azóta nem láttam, hogy visszatértem Providence-be az egyetem után.Valahogy elszakadtunk egymástól, pedig egykor fontos volt a jelenléte, a barátsága a számomra. - Mi járatban a…óhátpersze!- kapok észbe, és lebegtetem meg a kezemben a kinyomtatott papírt, amelyen annak az összefoglalója szerepelt, hogy mi történt azzal a telekkel, ami után érdeklődik. - A nullahuszonkettőpertízes….szóval te vagy, aki olyan nagyon meg akarja venni, és akit mindig elgáncsolnak a hivatal szőrös szívű alkalmazottai.- mutogatok magam felé, mert bizony az övéhez hasonló elutasító leveleket én is gyakran megírok, de persze sosem saját magamtól.A döntések felettem születnek, ami nem jelenti, hogy időnként nincs valamiféle ráhatásom a dolgokra. A kis fogaskerekek is szükségesek és fontos alkotóelemei a teljes egésznek. Időközben a pult mögött közelebb sétáltam hozzá, és letettem magunk elé a papírt amit kinyomtattam. Meg akartam mutatni neki hol és kinél akad el mindig az ügye…de megcsapott az illata, a közelsége és vele együtt számtalan régi és kellemes emlék. Felpillantottam rá, és őszintén bukott ki belőlem az a mondat, amelyet mindenki kiejtene, ha egy régi baráttal találkozna sok év után. - De jó újra látni téged, Landon!
- Tisztában vagyok vele Agatha, de ha bővíteni akarjuk az anya üzletet, akkor meg kell szerezni a telket. - már vagy 2 hónapja megy a vita, mindenki azt mondja, hogy lehetetlen, egyre jobban kezdem elhinni, hogy nem fogok tudni terjeszkedni a helyi üzlettel. De kell a hely, üzletet kötöttem egy elég nagy gyártóval és kell a hely a kiállítási daraboknak, és nem elég a mostani mérete a boltnak, nagyobb kell. Szerencsétlenségemre a szomszéd telek a városé, akik nem igazán tervezték eladni, senkinek. Nem csinálnak vele éppenséggel semmit, nem adják ki, nem építkeznek, ennyit kiderítettem, de nem tudom mi az oka az óriási viszakozásnak, amikor a vételről akarok valakivel beszélni. - Én megpróbáltam Landon, de vagy a teelfont rakják rám ha túl erőszakos vagyok, vagy nem válaszolnak az e-mailemre, vagy csak annyit, hogy a korábbi válasz mellett kitartanak. Nagyon diplomatikusak, ha nem akarnak megválni tőle, nem tudsz mit csinálni. - a homolkomat moaszírozom és azon gondolkodok mégis milyen formája van még. Ha az ügyvédem sem tudott semmit tenni az ügy érdekében mi tenne megfelelő lépést a mégis sikeres lépés felé. - Jó megoldom, köszönöm. - teszem le a telefont, amikor hirtelen egy hang megszólal a fejembe és magamra kapok valami ruhát és cipőt, a kulcsot a kezembe veszem és egyenesen a hivatalba indulok, hiszen igaza van, telefonon le tudnak rázni, és írásban is, de elég meggyőző tudok lenni személyesen, ki tudja lehet az a két kis gödröcske most lesz az előnyömre, ha már a csajozásban nem segít sokat.
Amint megtaláltam a zsúfolt parkolóban a helyem, belépek az ajtón, elmondom mit szeretnék, és a szemekből sejtem, hogy nem lesz könnyű dolgom, hát azt sejtem a tekintetük nélkül is. - Várjon itt kérem, amint lesz valaki aki tud foglalkozni magával kijön. Nem szokványos ügy, lehet időbe fog telni, de igyekszünk segíteni. - mosolyog a hölgy rám a pult mögül és egy üres helyre mutat, amit el is foglalok. - Köszönöm! - mosolygok vissza, kedves vagyok, mindig, vagyis igyekszem az lenni, ahogy most is, de most érdekem fűződik hozzá. A helyen sokan vannak, körbenézek, de nem hinném, hogy bárki még csak hozzám hasonló kéréssel jött volna ide, lehet elmebeteg ötlet és soha senki nem fogja nekem eladni a telket, de nem akarom olyan könnyen feladni, soha semmit nem adok fel könnyen, ez valahogy belém lett nevelve.
Kezdőlap
