A férjem a minap hozzám vágta, hogy nem vagyok normális és jobb lenne, ha felkeresnék egy pszichológust, mielőtt tönkreteszem mindannyiunk életét. Feltételezem, abba bele sem gondolt, hogy ezzel mennyire megsértett, s hogy azóta feszült leszek, ha meglátom. Nem, mintha egyébként ne lennék mostanában stresszes és túlhajszolt, ehhez sok minden hozzájárult, arra viszont soha nem gondoltam, hogy egy napon majd Tőle fogom megkapni ezeket a kemény szavakat. Most biztos kíváncsiak vagytok arra, hogy mégis hogyan reagáltam? Ti hogyan reagáltatok volna majd húsz év házasság után egy ilyen kijelentésre?

Kiakadtam. Rávágtam az ajtót és az erkélyre menekültem, hogy elszívjam a dugi cigimet. Még szerencse, hogy a gyerekek nem voltak otthon. Onnan fentről egyébként egész jól beláttam a tájat, a csillagos eget és a bejárónkat, melyről szinte füstölgő kerekekkel távozott szívem választottja.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtattak el a szavai, de annál makacsabb voltam, mint hogy elismerjem a hibáimat.

Emlékszem, kislánykoromban még éltem a felhőtlen tinédzserek életét, álmodoztam és arra vágyakoztam, hogy egy napon majd ismert balett-táncos legyen belőlem. Anyámnak örülnie kellett volna, hisz a vele egykorú anyukák mind versengtek azért, hogy valamelyik neves orosz balettintézet felkarolja leánygyermeküket. Ő még sem efféle jövőt szánt nekem, haszontalannak érzett minden efféle tevékenységet, legyen az színészet, tánc-vagy zene.

“Hobbinak lehet, esetlegesen. Ha belefér az emelt angol, francia, német, matek és közgazdaságtan után.”…visszhangzottak fejemben szavai.

Mai napig se értem, hogy voltam képes anyám elvárásainak eleget tenni, de valahogy csak sikerült, hisz mégis csak jogász lettem, folyékony francia és német nyelvtudással a zsebemben. Még a lázadó énem sem tudta felvenni akkor vele a harcot, és utólag jöttem rá arra is, hogy mennyire gyenge voltam. Hagytam, hogy uraljon, hogy kizsigereljen és beleszóljon az életembe. Lehet, hogy pontosan ezt csinálom most a gyerekeimmel? Nem tudom.

Azt hiszem, hogy miatta lettem olyan kontrollmániás, amilyen vagyok. Ő ültette el bennem a szorongás magvait, a megfelelési kényszert a folytonos elvárásaival, dorgálásaival. Neki ugyanis soha semmi nem volt jó.

Életem legnagyobb hibáját is neki köszönhetem, hisz miatta kötöttem ki lázadóként Jack Giliasky garázsában. Buta csitriként egyetlen egyszer szembe fordultam az anyámmal, elhittem, hogy egy fiatal srác oldalán erősebb lehetek és ennek meg is lett az eredménye. A tiniregényben képzelt leányszöktetés helyett mindössze tizenötévesen teherbe estem, s a tizenhatodik születésnapomat néhány nap híján a szülőszobán töltöttem.

Annyira pici volt, törékeny és ártatlan. Arca hamvas, mint a rózsa, ujjai falatnyian apróak. A hang, ahogy felsírt, s ez a kép maradt meg bennem utoljára. Anyám ugyanis rögvest intézkedett, a Rochesterek-re ugyanis nem szállhat ekkora szégyen! Még hogy az ő lánya gyerekfejjel babának adott életet? Még mit nem! A városban minden barátnője a szájára venné, elpártolnának cégüktől a befektetők, megszűnnének a hétvégi kanaszta partik.

Érdekes, hogy ez az emlék most felmerült bennem, hosszú éveken át ugyanis mélyen rejtegettem magamban. Elnyeltem és elfojtottam a bánatot, amit ezek a megrázó pillanatok okoztak az életemben. Talán mai napig is ott él bennem a bűntudat, s lehet, hogy tudattalanul emiatt nem engedtem közel magamhoz az ikreket? William szerint túl merev vagyok. Lehet, hogy ez lenne az oka?

Talán. A házasságom még soha nem állt olyan ingatag lábakon, mint most, az sem lepne meg, ha szeretőt tartana. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ez igaz lehet, de nem fogok rákérdezni. Helyre kell hoznom, keménynek, erősnek lenni, amilyen mindig is voltam. Most lehet, hogy apró darabjaimra törtem, zokogok könnyektől ázott cigivel a kezemben, de csak el kell számolnom magamban tízig. S ha elszámoltam, utána ugyanúgy maga leszek a tökéletesség. Az a nő, aki megfelel a szüleinek, aki sikeres, célorientált, határozott, megnyerő, sikkes. Egy kicsit sznob, ám elsőre kellemes és megnyerő. Kontrollmániás. Veszíteni képtelen, harcos amazon. A színészek mestere, képletesen. Ez lennék én.

S ekkor hallom, hogy odalent sípol a teaforraló. Egy jel, hogy kapjam össze magam, holnap ugyanis meetingem lesz, fontos ügyfelekkel. Addig még gyorsan fel kell dobnom egy uborkapalolást, lelohasztani a táskákat a szemem alól és rimánkodni, hogy holnap ne fessek úgy, mint egy kifacsart uborka.

A gyerekek is nemsokára hazajönnek, velük amúgy is beszélnem kell. Ők nem követhetik el azokat a hibákat, amiket én. Nem lehetnek olyan gyengék, mint én. Nekik többnek kell lenniük még nálam is, jobbnak, szebbnek, erősebbnek. Ha azok lesznek, nyugodt lehet a szívem, hisz anyaként sem vallok majd szégyent a saját anyám előtt.

Vagy lehet, hogy el kellene mennem pszichológushoz?

Nem.

William bekaphatja. Pardon, úri nő ilyet nem mond.

De akkor is!

Csupán néhány nap telt el, mégis hosszú heteknek tűnt, miközben a lelkem mélyén őrlődtem, őrlődtünk. Legalábbis amennyire Williamet ismertem, tudtam azt, hogy őt is bánthatja az elválásunk, ami nem sikerült rózsásan. A veszekedésünk után ugyanis csak reggel tért haza, akkor viszont már úton voltam az ügyészségre egy fontos tárgyalás végett. Miután végeztem, láttam a nem fogadott hívásokat, és egy sms-et, miszerint váratlan munka miatt el kell utaznia néhány napra.
Semmi bocsánatkérés, semmi arra utaló jel nem volt, hogy bánja már azokat a szavakat, amiket hozzám vágott. Jól esett volna, tényleg. Ehelyett csak közölte a tényeket, miszerint neki utaznia kell.
Aztán napok teltek el, elvégeztem a munkám, haladtam az élet sodrásában, szokásos teendőimet végezve, naponta többször is ránéztem a gyerekek körmére, s még egy vacsorameghívást is lefixáltam, ahová családunk minden tagját meghívták.
Épp a tükör előtt ülve próbáltam fiatalítani a külsőmön, kicsit feldobni magam némi sminkkel, amikor nyílt az ajtó, s William borostás arca nézett vissza rám a tükörből. Első látásra is megviseltnek tűnt, kialvatlannak, vagy inkább olyan embernek, akinek a lelkét valami nagyon terheli. Terhelhette is, leginkább a bűntudat, mert hogy tőlem még mindig nem kért bocsánatot. Ez pedig nagyon fájt, ellenben nem mutattam ennek jelét sem felé. Nehogy azt higgye Mr. Kershaw, hogy összetörhet, mikor csak kedve tartja.
- Szia, késett a taxi. - a szempillaspirállal csak egy pillanatra álltam le, miközben ismét felmértem a tükörből drága férjem küllemét. Gyűrött, viseltes ing, zakó a hóna alatt, másik kezében bőrönd füle és egy csokor virág.
- Nagyon sajnálom, hogy…- kezdett bele, de gyorsan közbe is vágtam, mielőtt hosszas monológban elmondaná, hogy mennyire bánja azt, ahogy az elmúlt napokban viselkedett velem.
- Ne sajnáld, hogy késett, még épp időben ideértél, hogy elkészülj a vacsorához. Van tíz perced, hogy lezuhanyozz - végezve a spirálozással, a rúzsom után kutattam, s csak arra figyeltem fel, hogy hirtelen némaság lett úrrá a szobában. Ismét a tükörből szemezve Willel, láttam arcán a döbbenetet, legutóbb akkor vágott ilyen arcot, amikor megtudta, hogy ikreink lesznek. Régi szép emlékek.
- Úgy értem, hogy a múltkorit. Ezt neked hoztam…- lóbálta azt a szerencsétlen, már-már fonnyadt csokrot, amit ki tudja, hogy melyik reptéri üzletben vásárolt és mióta markolta izzadt tenyerei közt.
- Nem szeretem a gerberát - az túlzás, hogy nem szerettem, tulajdonképp kedveltem a virágokat, csak még mindig haragudtam Williamre. Nem akartam, hogy jól érezze magát, miután engem gyötrő gondolatok közt hagyott, s ki tudja, hogy miféle nőcskével hetyegett.
- De…basszus, rám se nézel, ide se fordulsz és csak fested magad! Pedig szeretném megbeszélni a történteket.
- Oké, milyen volt? - egyik lábam a másikon kereszteztem, így feljebb csusszant a köntösöm, törzsemmel pedig a szék támlája felé fordulva, ezzel együtt Williammel találtam szemben magam.
- Mi milyen?
- Szőke, barna? Nyilván hetyegtél valakivel, hogy csökkentsd a frusztrációd, ez teljesen normális a veled egykorú férfiak esetén - egy csöppet talán előítéletesnek tűnhettem, és az is lehet, hogy túl sok pszichológiát olvastam az elmúlt időszakban, különösen a férfi klimax tekintetében, de valami mégis csak azt súgta nekem, hogy elárultak.
- Te nem vagy normális!
- Tudom, múltkor már megmondtad.
- Nem, nem, veled nem lehet beszélni! Megőrülök!
- Ne őrülj meg drágám, nem áll jól a szép pofidnak. Menj inkább és zuhanyozz le, bűzlesz az utazástól - ekkor már előtte állva, gyengéden érintettem az arcát, s egy kicsit még meg is paskoltam.
- Ingből meg vasaltat vegyél fel, mert vacsorázni fogunk és nem lenne jó, ha gyűrött ingben jönnél.
- Már megint! Ahelyett, hogy megbeszélnénk a problémáinkat, vádaskodsz és megint jössz ezzel a precíz mániákus tökéletességeddel! A francba is! - kissé heves vérmérsékletének hála az a csokor a földön végezte, miután még a kukát sem találta célba a drága. Hogy elégtétel volt-e ez nekem? Nem mondhatnám, igazából egy kicsit már sajnáltam is, amiért így megkínoztam, de az még jobban bántott, amit miatta éreztem.
- Édesem, most nyugodj meg, nagy levegő! Szedd össze magad, mert a gyerekek is itthon vannak, és nem kell megtudniuk, hogy az apjuk valahol máshol töltötte az éjszakát és ki tudja, hogy kivel kufircolt.
- Nem csaltalak meg. N E M CS A L T A LA K MEG. Hogy tagoljam az istenért???
- Még nyolc perced van - zártam a beszélgetést, jelezve, hogy kapja össze magát, aztán magára hagytam a szobában, s miután becsuktam magam mögött az ajtót, vettem egy mély levegőt. Meg kellett nyugodnom, erősnek maradni, mint mindig. Kifújva a levegőt elrugaszkodtam az ajtótól, s a gardróbszobába vettem az irányt, hogy magamra öltsem a ruhámat.
Miután elkészültem, felsétáltam a gyerekekhez, de nem éppen az fogadott Lita szobájában, mint amire számítottam.
- Még nem vagy kész? Melita öt perc és indulnunk kell. Néha úgy érzem, hogy az apádra ütöttél! Gyerünk, egy-kettő, szedd magad rendbe. A hajadat fogd össze, ne lógjon így szanaszét, és azt a szép ruhát vedd fel, amit legutóbb közösen vásároltunk. Ezt pedig - néhány lépéssel az ágya mellett teremtem, s kikaptam a telefont a kezéből.
- Majd visszakapod odalent, ha elkészültél öt perc múlva. Gyerünk, kapd össze magad. Tommy, ez rád is vonatkozik! - kiáltottam át a szomszédos szobába, majd sarkon fordulva lesiettem az előtérbe, s még leellenőriztem, hogy van-e bármiféle szösz a kabátomon. Még sem mehettem szedetten és vedetten, fontos volt az, hogy mit gondolnak mások. Az anyám is ott lesz, mindennek rendben kell lennie.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Sokszor úgy érezhetjük, hogy ahogyan próbálunk a szülői elvárásoknak megfelelni, szinte magunkat is az őrületbe kergetjük ezzel. Mert megteszünk mindent, hogy tökéletes legyen amit kértek. Az utolsó pontig odafigyelünk, ellenőrizünk minden lehetséges hibát és mégis valami szemet szúr, ami súlyos kihágással bír és egyáltalán nem ér fel azzal, amit addig jól csináltunk. Hatalmas nyomás nehezedett a válladra az édesanyád által és annak a tudatában megtenni minden kérést, hogy a nap végén valami hiba mégis lesz, egyáltalán nem az a nyomasztó érzés amit bárkinek meg kellene tapasztalnia. Valahol mindannyian vágyunk a szüleink elismerésére, valami visszajelzésre hogy nem rontottunk el mindent és büszkék ránk, de van amikor ezt soha nem kapjuk meg. Ez pedig bármennyire is harcolunk ellene, mélyen belül velünk marad és akaratlanul is ennek példája szerint cselekszünk. Ami a házasságodban történik az közel sem egyszerű. Kívülről nehéz volt látni, hogy amíg minél elszántabban törekszel a tökéletességre, úgy egyre inkább omlik össze minden a háttérben. Szépen sikerült ezt  megragadnod.
Remélem a továbbiakban ez változni fog egy jobb irányba, ahol újra közelebb kerülhettek egymáshoz.
Szépen fogalmazol és tetszett a történeted. Örülök, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!