Sebastian; Yvone

Just strangers with some memories

Megjelenés: Öltöny Zene: Bamboo Flute Tag:  @Yvonne P. Graham

Természetesen normális reakció volt, hogy Yvonne ennyire elmélyedt magában és a gondolataiban. Láttam, hogy próbált elemezni engem és a reakcióim, de mindhiába. Ő nem tudott engem megfejteni és ez így volt rendjén. Nem az volt a feladata, hogy az én kiismerhetetlenségemet próbálja megérteni, kifürkészni, hanem, az, hogy a saját elmélyét ismerje meg és tegyen benne rendet. Úgy se fog soha rájönni melyik reakcióm mit takar, mit miért mutatok és a többi. Nem fogja megtudni mit gondolok, hisz, ha kell, olyan falat húzok magam köré, hogy még ennyire sem fog tudni megközelíteni.
Miközben az anyjáról kezdett mesélni, újra fokozatosan alábbhagyott a szemkontaktus. Kényelmetlen volt neki, talán még szégyellte is, hogy beszélnie kell nekem a családjáról, ezért nem tudott a szemeimbe nézni, viszont én nem mostmár nem hagytam magam, hanem fogtam és a tekintetem a tekintetébe vágtam, ha pedig elpillantott, én is követtem a pillantását. Egyetlen lehetősége volt, ha saját combjai felé pillantott, ahol nem érhetem el a szemeit szemeimmel. És, hogy milyen volt a tekintetem? Üres. Ahogy az ajkaim is merevek voltak és az arcizmaim sem rándultak. Talán egy próbababát juttathattam eszébe. Egy érzelemmentes műanyag bábot.
Minden, amit anyjáról mondott megmaradt a fejemben, de kötelező volt gépen is egy dokumentumba jegyzetelnem, így ezt is megtettem. A fontosabb dolgokat begépeltem a laptopomba, de mindent megjegyeztme fejben is. De nem csak a mondandójára figyeltem, hanem arca rezzenéseire is, a nyaka vonulataira, a gégéje mozdulására, amint nyelt egyet, a szemei vonalaira, orrnyerge rezzenéseire és ajkai rángásaira. De még az utolsó egy arcizmást is kémleltem, ahogy a szemei sarkát és a homloka ráncait is. Mindent alaposan szemrevételeztem, hogy a nonverbális kommunikáció mit árul el róla, a mikrokifejezések és egyéb jelek, amikre támaszkodhatok. A test nem hazudik. Tudnom kellett a teste jelzései mennyire vannak szinkronban a szavaival.
Érdekes szóhasználat volt, hogy a "bántotta". Arra nem tért ki, hogy ezek milyen bántalmazások voltak. Fizikai erőszak? Verbális? Érzelmi? A hallottak alapján ez bármelyik lehetett, de az eddig allottak alapján nem gondolnám, hogy fizikai erőszak volt. Inkább lelki bántalmazás volt. Amilyen kép eddig felépült rólam az apjában, nem éreztem azt, hogy olyan valaki lenne, aki verekedik a családban. Olyan ember volt, akinek sokkal könnyebb volt lelkileg bántalmazni valakit, mintsem fizikailag.
A "pofon" szó megint csak több értelmű volt, de úgy éreztem muszáj rákérdeznem, hogy biztos legyek. Nem azért, mert a saját képességeimben kételkednék, hanem, mert neki is könnyebb, ha beszél róla, nekem pedig pontosabb képem lesz az egészről.
- Miss. Graham, az apja bántotta fizikailag is az anyját, vagy minden lelki és verbális úton zajlott? - kérdeztem, hogy pontosabb képet kaphassak mindenről.
Arra, hogy ez milyen képet alkot róla, nem feleltem. Még nem beszélek róla. Annak még közel sem jött el az ideje.
Mindent felejegyeztem a számítógépbe és az emlékezetembe is, majd bólintottam és tartottam egy kis szünetet. Nem kérdeztem, hagytam, hogy ő is megpihenjen és ha késznek érzi rá magát, akkor tovább beszéljen.

Meg voltam róla győződve, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ültem ott mint egy elárvult gyermek, zavartan, félénken, bizonytalanul. Hihetetlen, hogy egy másik ember, egy férfi, egy kolléga milyen érzéseket képes kiváltani a másikból ha olyan helyzetbe keveredtek ami a komfortzónádon teljesen kívül esik. Félelmetes dolog rájönni, hogy ez az egész nem csak a pszichiáteren múlik hanem magamon is. Ez egy önismeret. Megismerni a saját viselkedésemet, hogy hogyan reagálok és ezeket felmérni. Így reagálok egy ilyen helyzetben? Ilyen nyomi vagyok? Tényleg ennyire fogni kell a kezemet? Az út amire ráléptem azonban jó.... azt hiszem.
Ahogy szemünk újra találkozott próbáltam megtartani ezt a kontaktust és nem rögtön elkapni a szememet. Így legalább láthattam az arcán átsuhanó mosolyt. Nem tartott sokáig és nem is tulajdonítottam neki túl sok jelentőséget. Lehet csak azért mosolygott mert szánalmasnak tart Ő is? Hisz azt mondta nem fog lesajnálni. Vagy csak azért, hogy bátorítson, hogy mondjam tovább? Igazából ez is az önismeretem része. Próbálok mögé látni, de miért is? Ez nem arról szól, hogy Ő milyen ember hanem arról, hogy én milyen vagyok. Nem az a fontos, hogy azt elemezzem másból milyen reakciót váltok ki hanem az, hogy magamat fejlesszem a saját reakcióim által.
- Az édesanyám noss Ő nem volt túlságosan az életem része. - még mindig kitartottam a szemkontaktust, de egyre inkább néztem inkább a szemei közé, az orrnyergére összpontosítva. - Anyám depresszióban szenved. Gyógyszereket szed és ettől sokszor nyomott az állapot. Az életét inkább csak a szobájában tölti. Amíg ott laktam mindig együtt vacsorázunk, akkor lejött, de nem sokat beszélt velünk. Igazság szerint sosem volt úgy istenigazán az anyám. Olyan volt mint egy szellem akinek érzed a jelenlétét, de nem látod. - ismét lenéztem a kezemre ami még mindig a lábaimon pihent. Nyeltem egyet miközben anyámra gondoltam. Szép nő volt. Az a fajta aki elvarázsol ha ránézel. Mindig rendezett volt, csinos és előkelő. Tudta mikor kell mosolyogni, mikor mit kell mondani. Apám megtörte.
- Az apám pedig azt hiszem szerette Őt a maga módján, de inkább tekintette Őt az élete kötelező kellékének mint a társának. Sokszor megcsalta és bántotta Őt. - kissé előrébb dőltem a kanapén. Direkt nem részleteztem, hogy milyen módon bántotta apám anyámat, még nem éreztem készen rá magamat, hogy ezt is kiteregessem. - Azt gondolta, hogy az anyám a depressziójával csak magára akarja vonni a figyelmét. Persze az elején biztos ez is közre játszott, de utána folyton csak a pofonokat kapta apámtól így nem tudott megbirkózni a saját démonjaival. - büszke voltam magamra. Úgy mondtam el mindent, hogy kétértelmű legyen. Érhette szó szerint is a pofonokat meg átvitt értelemben is. Persze ez már rövid beszélgetésünk alatt is lejött, hogy átlát rajtam így előre féltem, hogy ha rákérdez mit is fogok mondai.
- Azt hiszem mindig is tudtam. Tudtam már akkor is mikor láttam, hogy mit csinál anyámmal. Tudtam akkor is mikor azt mondta, hogy az orvosira KELL járnom. Tudtam akkor is mikor a húgomat amiatt bántotta mert nem akart jogot tanulni és kibukott az egyetemről. Tudtam, de nem csináltam semmit. - fájt a felismerés. Újra a dokira néztem és halványan elmosolyodtam. - Milyen képet alkot ez rólam? - lehorgasztottam a fejemet és úgy folytattam.
- Akkor lett elegem mikor egy pár hónappal ezelőtt bejelentette apám, hogy hozzá kell mennem egy férfihez akit Ő választott ki nekem. Akkor éreztem azt, hogy ez nem az én életem, hogy képtelen vagyok irányítani. És ekkor jöttem el magához. -
 

Sebastian & Yvonne

Sebastian; Yvone

Just strangers with some memories

Megjelenés: Öltöny Zene: Bamboo Flute Tag:  @Yvonne P. Graham

Sokat mondó, lélekbe ható pillantást vetettem rá, mely mentes volt minden érzéstől, de viszont ez a pillantás meglátta a benne búvó érzéseket és gondolatokat. Olyan volt, mint egy tükör. A pillantásom által szembe nézhetett saját érzéseivel is. Minden, amit szemeimben láthatott, nem az én érzéseim voltak, hanem saját érzéseit láthatta bennük.
Érezhetően el is kapta rólam a szemeit és egy ideig nem is nézett rám vissza, de legalább bele kezdett a történetébe, én pedig érdeklődve figyeltem és igyekeztem szakszerűen lejegyezni minden fontosat, viszont ez csak formaság, mert, amúgy mindent fejben tudnék tartani.
Ahogy hallgattam, egyelőre csak egy hagyományos családi dráma, egy elvett gyermekkor története elevenedett meg előttem. Tucat ügy, rengetegen járnak emiatt pszichológushoz, pszichiáterhez, már-már népbetegségnek mondható, hiszen nagyon sok ilyen szerencsétlen gyermekkor van a világban, ahol nárcisztikus szülő nevel, vagy épp olyan szülő, aki ott sincs a gyermek életében. Ahogy Yvonne beszélt, egy nárcisztikus apa képe elevenedett meg nekem, aki irányította és uralta az életét.
Még mindig nem nézett rám, ami zavart, hiszen szerettem volna látni az arcát, a mindent tükröző szemeit, az ajkai rezzenését, az orra ficergését, az arcbőre rándulásait, így viszont nem sok pontos rálátásom volt, hanem torz képet láttam a rossz szög miatt.
Nem sok mindent tudtam meg egyelőre, de épp eleget ahhoz, hogy kezdetleges képet kapja a családjáról, az apjáról, róla és még az anyjáról is kezdett bennem kialakulni egy feltételezett kép, de azt éreztem, hogy Yvonne semmit sem változott. Ma is épp olyan, mint régen. Irányítható és meghunyászkodó. Szerintem a mai napig nincs sok szabad akarata, mai napig mások irányítják az életét, de ő ebből szeretne kitörni, csak épp nem igen sikerül neki. Kicsit elgondolkodtatott, hogy visszaéljek a helyzetével, de előbb még többet kellett megtudnom. Még pontosabb képet kellett kapnom róla, nem alapozhattam a kezdetleges képre, az előzetes profilra.
Láthatóan nehezen és kényszerből nézett rám, én pedig vissza rá, miközben a szemüvegemen fénysávot képezett az ablakon beszűrődő napsugár és bátorítóan, de talán kicsikét lesajnálóan mosolyogtam rá, bár ő ezt a mellékzöngét aligha vehette észre, mivel a bátorító mosoly után elég hamar újra semleges arcot vágtam.
- Meséljen nekem az édesanyjáról, kérem. Milyen volt vele a kapcsolata önnek és milyen az édesapjának? - tettem fel a kérdést, majd miután ezt megválaszolta, újabb kérdést tettem fel. - És mikor ismerte fel, hogy a múltja egészségtelen? Mikor eszmélt rá, hogy az apja egészségtelen mértékben uralja az életét? És mit tett akkor, amikor mindezt megértette?

A szemeim össze-vissza vándoroltak a helyiségben. Hol megállapodtak a könyveken, hol visszasiklottak a teámra, néha csak magam elé meredtem a kellemes csokoládébarna és tört fehér szőnyegre. Sejtettem, hogy nem lesz egy egyszerű menet és azt is, hogy lesz bennem egy láthatatlan fal amit nekem kell áttörnöm, de azt őszintén nem gondoltam, hogy ennyire fog feszélyezni ez a helyzet. Így tudtam, hogy se a magam helyzetét se a dokiét nem könnyítem meg.
Ő is érezhette bennem ezt a bizonytalanságot mert miután elhagyta a számat, hogy nem tudom miről is szeretnék beszélni kisebb monológba kezdett, hogy miért is gyűltünk ma itt össze. A szemeim közben akaratlanul is megpihentek rajta és átfogóbban megnéztem magamnak. Talán ez a titok nyitja. Ha meglátom mögött az embert akkor könnyebben megnyílok. A tökéletes csokoládészín öltönye úgy illett a szoba berendezéséhez, hogy komponálni se lehetne jobban. A zakóján egy kósza szösz sem volt megtalálható. Nyakkendőjén látszott, hogy nem először kötötte meg és óhatatlanul elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet amikor megköti azt. A kifogástalan öltözékét tükrözte a nyakkendőtű is ami az egészet egyben tartotta. A haja az én ízlésemnek talán túlságosan is hibátlan volt. Arcának vonásai markánsak voltak, olyan amit nem tudsz összetéveszteni mással és mindennek a szemüvege adott keretet amin néha ahogy mozgott az arca a beszédtől megvillant a kinti fény. Tanulmányoztam volna tovább, ha nem fejezi be a beszédet. Így csak aprót biccentettem mint aki megértette, hogy mire is akar kilyukadni. Mert hát megértettem, sőt tudtam én ezt már a legelejétől, legalábbis azt, hogy köti a titoktartás nem fog ítélkezni - elvileg legalábbis ez lenne egy jó szakember dolga -.
Újabbat kortyoltam a meleg italból miközben egy pillanatra lehunytam a szememet. Többek között azért, hogy élvezzem a tea ízét és azért, hogy összeszedjem a gondolataimat. Ahogy kinyitottam szembe találtam magamat Dr. Nolan átható tekintetével amitől a gondolataim újra szanaszét estek. A bizonytalanságom a következő mondatomat is tükrözte és ezt rögtön érezte is a velem szemben ülő férfi.
- Tudom. - próbálta határozott lenni és állni a pillantását, de egyszerre lettem ideges és jöttem zavarba ettől a lelkemben vájkáló nézéstől. Jézusom, ezt az egyetemen tanítják? Ismét kortyoltam majd megembereltem magamat, nem néztem vissza a velem szemben ülőre, de elkezdtem.
- Az apám.... - köszörültem meg a torkomat mert olyan érdes volt a hangom mintha nem használtam volna egy hete - ... szóval az apám sok mindent elvett tőlem az életemben. Az akaratomat, a vágyaimat, az álmaimat, a gyerekkoromat és most a szerelmet. - a végére éreztem, hogy egyre halkul a hangom. De jó érzés volt mindezt kimondani és ez erőt adott ahhoz, hogy folytassam.
- Azt hiszem a legjobb lesz ha az elején kezdem. - kicsit feljebb csúsztam a fotelben, majd letettem a tálcára a csészét, összefontam az ujjaimat az ölemben és azt néztem miközben újra mesélni.
- Nagy család vagyunk, van egy bátyám és három húgom. Mindannyian különlegesek, és mindannyian mások, de apám ezt sose vette figyelembe. Ő eltervezett mindenkinek egy életet és nekünk azt kellett csinálnunk amit ő mondott. Én olyan sok éven keresztül próbáltam belesimulni az ő akaratába. Azt akarta, hogy orvos legyek... és én az lettem. Azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám, de ezt sosem éreztem. Meg volt elégedve önmagával, hogy jó döntést hozott. És mikor nem kapunk vissza semmilyen visszajelzést az lelkileg nagyon megterhelő tud lenni. - nagy levegőt vettem és kortyoltam egyet a teából mert éreztem, hogy elkezd kiszáradni a szám, de folytattam.
- Az ő álmaiért sosem mehettem bulizni, sosem lehettek igazi barátaim vagy párom. Folyton azt hajtotta, hogy tanulnom kell. És én ezt tettem. De így kimaradtam annyi mindenből. Aztán az anyám... hát az anyám megint egy másik része az életemnek. - Azt kezdtem érezni, hogy olyan sok dolog kezd felgyülemleni bennem, hogy azt se tudom melyiket mondjam előbb éppen ezért csapongtam a témák között. Nem tudtam, hogy belekeverjem-e az anyámat, vagy maradjak-e az apámnál. Hogy megemlítsem-e már a vőlegényemet vagy majd csak később. Így egy pillanatra ráemeltem a dokira a szememet, hogy mit szól az eddig elmondottakhoz és hogy ad-e valamilyen támpontot, hogy merre folytassam.
 

Sebastian & Yvonne

Sebastian; Yvone

Just strangers with some memories

Megjelenés: Öltöny Zene: Bamboo Flute Tag:  @Yvonne P. Graham

Több minden is szemet szúrt nekem már a kezdetekben, mióta Yvonne megjelent nálam. A tea, noha nem tette szóvá bizonytalanságokkal árasztotta el, kezdetben nem is nagyon mert belekortyolni, de még csak szimatolni sem. Minden bizonnyal az ízesítések hiánya tette. De nem csak ez. Mikor rákérdeztem miért van itt elég hamar lekapta rólam a tekintetét és láthatóan minden más fontosabb volt neki. Úgy véltem nem az őszinte érdeklődés miatt nézegette a könyveim, amiket korábban is megnézhetett volna, míg a teával foglalkoztam, sokkal inkább az volt a cél, hogy kerülhesse a tekintetem.
- Dehogy nem tudja. Hisz mi másért lenne itt? - kérdeztem vissza. Pontosan tudta, csak annyira személyes volt és annyira kínos, annyira nem komfortos, hogy még nem merte kimondani. Idő kellett neki. - Tudom mennyire nehéz kibeszélni egy idegennek a személyes dolgait, de ha nem nyílik meg nekem, akkor nem tudok segíteni. Ön is jól tudja, hogy bármit is mondd, minden itt marad a négy fal között. Őrzöm a titkait és nem nem fogok magáról véleményt alkotni. Én független vagyok mindentől. Tekintsen rám úgy, mintha a maga tükörképe lennék. Mint magának mesélne, nem nekem. Nem fogok sem jót, sem rosszat gondolni, nem fogok véleményezni, nem fogok képet festeni magáról. Nem azért jött ide, hogy legyen valamilyen ember a szememben. Azért van itt, mert egyedül nem tudja megoldani a gondjait és segítség kell benne. De ahhoz tudnom kell a részleteket.
Amint ön kilép az ajtómon én már el is fogom önt felejteni és azokat, amiket nekem mondott, de, amint ön újra visszajön újra emlékezni fogok. Nem lesz a szememben sem kevesebb, sem több, mondjon bármit is, legyen bármi is a problémája. Tőlem nem fog bélyeget kapni.
Bármi is legyen, biztosan személyes. Nagyon személyes, de ha saját magával lenne kapcsolatos, akkor nem esne ilyen nehezére beszélni róla. Nem, ő nem magáról akar beszélni, csak azt mondta. Az ember könnyen beszél magáról. Itt egy másik emberről lesz szó. Pontosabban annak a másik embernek a vele való viszonyáról és azért fél beszélni, mert kínos lehet neki valaki mást kibeszélni, ami mondjuk érthető. Még nem vette rá magát, hogy kibeszéljen nekem valakit. Mondjuk egy családtagot. Közeli családtagot, nem a párját, hiszen akkor nem hozzám jönne, hanem párkapcsolati tanácsadóhoz, vagy mediátorhoz. Itt talán valami rokoni szál játszhat közre.
Jó érzés volt látni, hogy a tea ízlett neki és mintha kicsit lelkileg is megkönnyebbült volna kicsit attól a kortytól. Átható tekintettel néztem őt, mikor újra megszólalt és szinte mintha a gondolataiban próbáltam volna meg olvasni.
- Örülök, hogy ízlik. Import - mosolyogtam, majd a nő folytatta is a mesét a gondjaival. Végre megtudtam mi a lelki gondjainak egyik fő oka. Hogy miért is jött el hozzám.
- Hiszi, vagy tudja is? - kérdeztem vissza, hiszen a kettő nem ugyanaz. Nem mindegy, hogy valaki tudja, hogy vitamin hiánya van, vagy tény, hogy van neki. Mert az sem jó, ha valaki mondjuk túladagolja a D és az E vitamint, mert azt hitte kell neki.
- Ha tudja, akkor kérem, kezdje, ha csak hiszi, akkor gondolkozzon még egy kicsit. Én készen állok - dőltem kicsit előre.

Az ajtó nyitása után már tudom, hogy nincs visszaút. Persze tudtam azt is, hogy őrültség félni ettől az egésztől, az én gyomrom mégis olyan apróra zsugorodott, hogy azt éreztem egy korty vizet se tudna befogadni. Mindent összevetve tudtam, hogy jót teszek magammal és szükségem van arra, hogy egy szakember, egy kívülálló személy is meghallgasson. Egyetlen igaz barátnőm Estella tudott mindent egyedül az életemről, de ő is csak azért mert az élet 5 évvel ezelőtt úgy hozta, hogy összetalálkoztunk és megláttuk magunkat a másikban. Ő is olyan közegből jött mint én és a bizalmammal sosem élt vissza. Ő azonban egyértelmű okokból kifolyólag nem tudod elfogulatlan lenni.
Követtem hát a rendelőbe Dr. Nolant miközben próbáltam a lábaimat koordinálni, hogy ne essek össze itt szégyenszemre. A helyiségbe érve még levegőt venni is elfelejtettem. Ez nem a fehér falas, kopár, rideg rendelő volt. Meleg színek járták át a falakat, a bútorokat. Modern volt és apró részleteiben megtalálhatóak voltak különböző porfogók amik rögtön levettek a lábamról. Imádtam mindent ilyet, bár én különösen a régiségekért voltam oda. Egy-egy bakelitlemez, porcelán kutya vagy részletesen megmunkált fa dobozka, az én lakásomat ezek díszítették. Itt viszont a mai kornak megfelelően volt díszítve mindent. Az embernek kedve volt lehuppanni a bőr fotelbe és belesüppedni, hogy aztán beszéljen a lelkének legféltettebb titkairól… micsoda érzelmi hadviselés.
- Igen, egy tea jól esne, köszönöm.- pillantottam a férfi felé és bár nem voltam benne biztos, hogy akár csak egy kortyot is meg tudok inni belőle a jólneveltségem ezt diktálta. Külön kérnie sem kellett, hogy nézzek szét mert ahogy beléptem az irodába egyből az egyik kis asztalon lévő vázát vettem szemügyre. Végig simítottam a nyakán, majd az illesztésnél. Az íróasztal felé sétáltam, végig húztam ujjbegyemet annak peremén és felemelve azt konstatáltam, hogy makulátlanul tiszta. A dohányzóasztalon pár prospektus hevert melyeket gyorsan átpörgettem és pár másodperccel azelőtt simultam bele az egyik csokoládébarna fotelbe mielőtt Dr. Nolan megérkezett volna a teával. Figyeltem a mozdulatait ahogy lehelyezte a tálcát a csészékkel a dohányzóasztalra, s mikor a sajátjával az íróasztala mögé helyezkedett én is magam elé emeltem a másik csészét. Feltűnt, hogy semmi más nincs a tálcán, se citrom, se cukor, de nem mertem szólni, hogy én két teáskanál cukorral és egy kis citromlével iszom a teáimat. Igazság szerint már úgyis mindegy volt a gyomromnak, maximumom olyan keserű lesz, hogy kiégeti a nyelőcsövemet is. Még csak a tenyeremet melegítettem vele, egyelőre nem akartam belekortyolni mert féltem az ízétől is és attól is, hogy leforrázom a nyelvem hegyét. Egy kósza teafüvet kémleltem a víz felszínén amikor megütötte a fülemet a férfi kérdése.
- Hogy én? - pillantottam fel rá. - Óh… én nem is tudom. - zavartan emeltem át a tekintetemet a könyvespolcra, hogy megnézzem milyen könyveket olvashat ez a férfi itt velem szemben, de csak szakmai könyvek sorakoztak… egyértelmű, hiszen nem a nappalijában ülünk- szólalt meg a hang a fejemben.
Mély levegőt vettem és újra visszasiklott a pillantásom a pszichiáterébe. Oké Yvonne szedd össze magadat. Csak csacsogj, beszélgess, te akartál ide jönni, senki nem erőltette. Ujjbegyemmel simogatni kezdtem a csésze peremét, hogy valamivel lefoglaljam a nehéznek és hasztalannak tűnő kezemet.
- Roppant nehéz magamról beszélni. - motyogtam a csészébe amit közben a szám elé emeltem, hogy zavartságomat egy korty teával enyhítsem. Az ital még ugyan gőzölgött, de már iható volt így kellemesen melegítette végig a nyelőcsövemet és ért le az üres gyomromba ahol csak a meleg érzetet hagyta maga után. Megnyaltam az alsó ajkamat, hogy még jobban megízlelhessem a te ízét és meglepetten tapasztaltam, hogy bármilyen ízesítés nélkül is finom volt.
- Ez nagyon finom. - nézte újra a férfira. Na jó, most vagy soha.
- Azt hiszem az apámról szeretnék beszélni. - bólintottam egy aprót, mintha jelezném, hogy igen most már készen állok. Szerettem volna én az anyámról is beszélni, meg a vőlegényemről is, de minden apámhoz volt visszavezethető, így ha a logikát nézem Ő volt mindennek a gyökere. Ha a probléma forrását keressük azt még én is tudtam, "egyszerű" orvosként, hogy az nála keresendő.
 

Sebastian & Yvonne

Sebastian; Yvone

Just strangers with some memories

Megjelenés: Öltöny Zene: Bamboo Flute Tag:  @Yvonne P. Graham

A napokban bejelentkezett hozzám egy fiatal hölgy, bár túl sok mindent nem beszéltünk meg telefonon, csak nagy vonalakban átrágtuk, hogy minek a kapcsán szeretne kezelésekre, illetve beszélgetésekre járni. Elég szigorú napirendem volt, mivel foglalkoznom kellett a patikákkal, a profilozói munkámmal, a többi páciensemmel és a fiammal, illetve az ő balhéival is. Mindemellett persze ott volt Kaz is, a fiú, akit igyekeztem meghódítani és megszerezni magamnak, de volt még millió más tényező is. Szóval nem volt egyszerű időpontot egyeztetnünk, de sikerült találnunk egyet, ami mindkettőnknek megfelelő volt és beírtam őt a rendelésre, remélve, hogy nem jön közbe semmi. Az mindkettőnknek kellemetlen lett volna, de ha valaki olyan valakihez szeretne jönni, mint én, akkor benne van a pakliban, hogy valami keresztül húzza a számításainkat, ám ez most nem történt meg.
A rendeléseimet Manhattan fogadtam, a saját házamban, ahol ki volt alakítva egy külön kis részleg, ahol a betegeimet fogadom. Volt egy rendelő, egy dolgozó szoba, egy konyha és mosdó-WC, ami az egészségügyi részleget képezte. Ennek a részlegnek külön bejárata is volt, ugyanis le volt választva a házam többi részéről, nem volt átjárási lehetőség. A rendelőhelyiség ablaka a hátsó udvarra nézett, ahol szépen gondozott fák és virágok voltak, nameg egy szökőkút is. Egy térköves ösvény is ki volt építve a kellemes kerti séták miatt.
Már vártam a páciensemet, aki nem okozott nekem különösebb kérdéseket, sőt, igazából rutin munkának tűnt a telefonban. Időben meg is érkezett, majd mikor csengetett, kinyitottam neki az ajtót. Elég volt egy kósza pillantás, hogy felmérjem a hölgyből áradó bizonytalanságot, ami a kezelések szempontjából rossz ómen, hiszen ez azt is jelenti, hogy alig akar majd nekem megnyílni és úgy kell majd mindent harapó fogóval kihúzni belőle. De végül is nem az én pénzem. Ő fizet nekem, nem én neki. De nem akarok előítéletes lenni, mert idővel lehet, hogy képes lesz együttműködni és kiönteni nekem az őszintét. Persze én úgyis tudni fogom az igazat. Ő hiába hallgat, rá fogok jönni az igazságokra. Ezért vagyok én a pszichiáter. Tudok olvasni a sorok között, másik szemeiből, lelkéből. Amit nem mondd ki, én azt is látni fogom rajta.
Amint elpillant a kocsi felé és látok rajta némi megkönnyebbültséget, rájövök, hogy a férfi, bár vélhetően nem rokon és nem is a párja, mégis fontos lehet neki és a jelenléte biztonságot áraszt Yvonne felé. Szóval a lány érzéseket is táplál felé. Bizonyára egy alkalmazott, aki közel került hozzá. De vajon mennyire? Mind ez a megfigyelés nem vesz pár másodpercnél többet igénybe, így a nő aligha veheti észre, hogy már most megkezdtem a munkát vele szemben.
Kezet fogtunk és megejtettem egy barátságos mosolyt is felé.
- Dr. Sebastian Nolan. Szép napot. Kerüljön beljebb - álltam félre, hogy be tudjon sétálni, majd az előtérben le tudott pakolni, ha volt mit, utána viszont a rendelőbe vezettem. Nem egy filmekben látott, vagy túlzottan egyszerű, hagyományos rendelő volt, hanem egy luxusabb, elegánsabb helyiség volt a rendelőm. - Kér egy teát? - kérdeztem, majd mikor igennel felelt folytattam. - Addig nézzen szét bátran és foglaljon helyet ott, ahol kényelmes. Kivéve az íróasztal mögött, az az én helyem - mosolyogtam.
Kimentem a konyhába, elővettem a teás készletem, majd odaraktam a vizet melegedni. Addig a teás kancsóba tettem Rómából importált jázmint és eredeti Kínából hozott zöld teát. A víz felforrt, leforráztam a teafüveket és a jázmint is egyben, majd tálcára tettem két csészét és a kancsót is és így tértem vissza a lányhoz, miután ázott pár percet a teafű. A dohányzó asztalra tettem, majd töltöttem neki és magamnak is. Nem hoztam sem cukrot, sem tejet, sem citromot, semmit, hiszen ennek a teának finom íze van, nem olyan vacak, mint a kisboltban kapható filteres szutykoknak. Ez biztosan ízleni fog neki így is.
Az íróasztalom mögé ültem és belekortyoltam a teámba.
- Hol szeretné kezdeni a beszélgetést?

Oké-oké...semmi pánik. Ez csak egy másik orvos. Egy pszichiáter. Semmi komoly. Attól még nem vagy elmebeteg csak már képtelen vagy a helyén kezelni az életedet. Ez már neked is túl sok. Nincs ezzel semmi gond, tök oké. Valaki csak azért jár pszichológushoz vagy pszichiáterhez, hogy beszélgessen egy jót. Fogd fel úgy mintha a barátod lenne. De nem… Dr. Sebastian Nolan baromira nem a barátod.
Az agyam annyi gondolattal küzdött, hogy féltem ha eddig nem is, most majd biztos megbolondulok. Így is hosszú volt az út amit bejártam mire rávettem magamat, hogy elmenjek egy pszichiáterhez és most, hogy itt voltam az első találkozásunk kapujában megrettentem.
A vállam fölött hátrapillantottam a testőrömre aki a kocsiban ült és mereven nézett maga elé. Arra kértem, hogy várjon meg mert fogalmam sem volt mennyi ideig fog tartani – vagy én meddig bírom-. Dr. Nolanról sokat hallani… jót is és rosszat is. Orvosi berkeken belül mindenki elismeri a szakmai tudását, de az emberi mivoltát és a stílusát sokan kritizálják. Én úgy voltam vele, hogy ha már rávettem magamat arra, hogy valakinek beszéljek magamról, a problémáimról, a családomról, az életemről akkor a legjobbhoz akarok menni. A pénz nem számított. Apámnak persze nem említettem mert biztos voltam benne, hogy kiszaladna a világból annak a gondolatától, hogy ki akarok teregetni a családi szennyest. Félne, hogy ellene fordul a pszichiáter vagy hogy valakinek elmondja. De mertem remélni, hogy Dr. Nolan pont azért a legjobb mert betartja a titoktartási kötelezettségét. És én se voltam bolond. Nem akartam mindent elmondani. Elhatároztam magamban, hogy leginkább a családi traumák és a vőlegényem körüli bonyodalmakban kérem a segítségét a pszichiáternek, és nem ejtek szót arról, hogy apám és a vőlegényem cégében mi folyik. Nem is tudtam volna pontosat mondani hisz én magam sem tudtam. Ez amolyan nyílt titok volt. Mindenki tudta, hogy mi történik a háttérben, de senki nem beszélt róla. Még azon is mélyen elgondolkodtam, hogy azt megemlítsem-e, hogy apám hányszor vert meg vagy azt, hogy a vőlegényem sem fél használni az erejét. Talán ezt is jobb lesz ha eltitkolom. Igaz sejtettem, hogy mit sem ér az egész ha nem vagyok őszinte, de több okból sem voltam biztos abban, hogy ezekről említést kívánok tenni. Az egyik, hogy akármilyen emberek is, védtem őket hiszen a családom. A másik pedig, hogy szégyelltem. És ez sajnos mindig így van. Mentegeted őket, kibúvót keresel és magadat hibáztatod. Szégyelltem, hogy megint forgattam a szememet amikor apám lekevert egy pofont. Szégyelltem, hogy a vőlegényem meg akart csókolni én pedig elhúztam a fejemet így lekevert egyet. De ha nem forgalom a szemem… ha nem húzom el a fejem. Arról pedig végképp nem kívántam említést tenni, hogy a testőröm mennyire kurva szexi mert valószínűleg menten elnyelt volna a pokol kénköves bugyra.
Mindent összevetve úgy döntöttem, hogy csak a felszínt fogom kapargatni. Talán elég az is ahhoz, hogy erősebb nő legyek mint amilyen most vagyok, hogy a megfelelő helyre tudtam tenni magamban a sérelmeimet és ezek ne hassanak ki a jövőmre. És reméltem azt is, hogy segít ez az egész elfogadni a jelenlegi élethelyzetemet. De ez csak az első alkalom volt. Lehet az is, hogy csak megkéri, hogy mutatkozzak be aztán megbeszélünk egy következő időpontot. Aztán lehet arra már el se jövök…
Nagy levegőt vettem és mint akit halni visznek úgy indultam el az ajtó felé. Meredten néztem a szépen megmunkált fa ajtóra miközben a lábam magától vitt előre. Lehunytam a szememet és csengettem. Innen már nincs visszaút.
Az ajtó nyílt én pedig szembe találtam magamat az új pszichiáteremmel. Tétován elmosolyodtam és a kezemet nyújtottam felé.
- Jó napot Dr. Nolan. Yvonne Graham. - fogtam vele kezet ha ő is felém nyújtotta a sajátját majd vártam, hogy beinvitáljon. Még egy pillantást megengedtem magamnak az autó irányába amivel jöttünk és az, hogy Roberts ott maradt megnyugtatott. Bármikor felállhatok, eljöhetek. Ez az egész nem jelent semmit. Még bármi történhet.
 

Sebastian & Yvonne