DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

Az üzenet végére téve még egy kisebb figurát, apró mosollyal csúsztatom telefonomat a ridikülöm belső rekeszének legkisebb zsebébe, hogy az előttem megálló taxihoz igyekezve jelezzem a sofőrnek beszállási szándékomat.
Az indiai származásúnak tűnő férfi pont úgy a telefonjának rejtelmeibe van feledkezve, miközben kilöki maga előtt az ajtót, mint azt én is tettem az elmúlt jó fél órában, míg Dae Wonnal bájcsevegtem. Arra azért ügyel, – váljék becsületére – hogy mire elér hozzám, a telekommunikációs eszköz a farzsebébe csusszanjon, és az eddig fél karomon cipelt, vászon anyagú ruha zsákokat átvegye tőlem. Rövid időre idegesítően, tolakodóan magamon érzem a tekintetét, de aztán egy szúrósabb pillantással sakkban tartva nemi identitásának legőszintébb kimutatását – a meredt bambulást – szoknyám anyagát a fenekemre simítva beülök az első ülés mögé. Hogy ezzel az apró kis mozdulattal sikerül-e teljesen gyűrődés mentessé tennem az anyagot? Ugyan. De még mindig jobb, mintha hagynám szanaszét csúszni és fodrozódni a kárpiton, viszont elérem azt, hogy a hosszú lábaimról emberünk is leakadjon végre.
A belső visszapillantó tükörben keresve meg a férfi ábrándos tekintetét tudatom vele célirányomat, amit tudomásul véve nem sokra rá, el is indítja a járművel. Azt hiszem, hogy ez az a pont, mikor úgy érzem, hogy ideje kicsit változtatni a mai napba ölt időm tervein. Talán senki nem fog megsértődni, ha kicsit módosítok a munkameneten. Szükségem van valakire… szükségem van arra a pipogya teremtésre, ha már egyszer kiszúrt még a New York-i hatalmas tömegben is. Miféle szimata van az emberünknek, jóságos ég!?
Alapjaiban véve nem engedhetnék meg magamnak egyetlen egy kiugrót se, hiszen piszok elfoglalt vagyok most, hogy itt a tavasz – bocsánat a kora nyár -, és annak érdekében, hogy be tudjam futtatni a szalont, az egész márkát itt a nagy almában is, kénytelen vagyok én és az alkalmazottaim is megfeszített tempóban dolgozni. Mert újat kell mutatni. Újítani kell az örökös témákon, az ananászon, pálmafán és flamingón, mert nem járja, hogy hosszú évek óta ezen motívumok uralják a piacok élvezető ruháinak – de még az egyszerű tárgyainak is - listáját. Ideje lenne valakinek felszámolni ezeket az egyszerű közhelyeket, amit a nyárral egybekötnek.
Jelen állás szerint három tervezőm, öt varróm és két marketingesem izzad vért bent a „fő hadiszállásunkon”. Több emberre nem volt szükségem, őket kellett magammal hoznom Párizsból, hogy itt is fel tudjuk lendíteni az üzletet.
- Lányok! És persze Joe – mosolygok a díszes kis társaságra érkezésemet követően, ahogy átadom az utóbb említett fiatalembernek a ruhákkal megrakott zsákokat – változtatok a mai programomon. El kell ugranom egy kis időre, de sietni fogok vissza – lopva vetek egy pillantást a falon díszelgő, Vintage stílusú órára.
- Nem vagyok benne biztos, hogy mikor érkezek, de csináljátok tovább, amit elkezdtetek. Fejenként három-három tervet szeretnék látni estére jó? Kosztüm, nyári ruha és egy kabát – intézem szavaimat a legfiatalabb tervező lányhoz. Most őt szeretném elsők között a legjobban megedzeni. Fiatal és törtető. Fél éve jött ki az egyetemről, tele van tudással, fantáziával és lelkesedéssel. Szeretném, ha elsők között ő alkotná a legnagyobbakat, hiszen fel kell őt is futtatnom, mint divattervezőt. Ehhez pedig elengedhetetlen a tapasztalás, a dicséret és vele együtt a kudarc is.
- Három cipő, Loren. Joe, tiéd a kiegészítő… táska, sál, bármi amit szeretnél és úgy gondolsz, hogy belefér a kollekcióba… ja igen, a kollekció. Csapatmunka! Mindenképpen üljetek le és együtt tervezzétek meg az egyik kollekciót. Hogy ki mit ad hozzá a terveiből, azt rátok bízom. De győzzetek meg. Alapos és precíz munkát kérek, akár több tervvel, formával, mintával és színnel – rabszolga hajcsár lennék? Nem. Élvezik! És ezt nem azért mondom, mert ezt akarom látni rajtuk. Tudom, hogy élvezik. Soha nem vennék fel a vállalkozásomhoz olyan embereket, akik kényszerből és unalomból állnak neki rajzolni, vágni, varrni. Az ilyenek nem, hogy nem jók semmire, de pont olyanok lennének, mint a hátramenet.
- Jó munkát nektek, igyekszek mihamarabb érkezni – küldök feléjük még egy lelkesítő mosolyt is, hogy aztán sarkon fordulva elinduljak kifelé ugyan ahhoz a taxihoz, aki a szalonig elfuvarozott.
Öt háztömb. Ennyit visz csupán, én máris félre intem, hiszen innen már nincs messze az épület amit korábban Dae Won említett, ráadásul egy Starbucks is illegeti magát az egyik boltíves épület aljában.
Nincs szükségem arra, hogy elővegyem a telefont és kipuskázzam magamnak, hogy mire is vágyott korábban. Szinte bicepszből vágom oda a fiatal lánynak, hogy a létező legerősebb Americanot kérném mogyoró sziruppal, amit ő a saját kis karamellás Macchiatommal együtt alig négy perc leforgása alatt elkészít.
Innentől kezdve tényleg csak amiatt kell izgulnom, hogy beengedjenek és ha ez megtörténik, akkor pont olyan örömteli viszontlátásnak örvendhessünk, amilyet elképzelnék ennyi év után.  
Alaposan felmérve a környéket, némi bizonytalansággal lépek be a munkások kisebb csoportjával a hatalmas, monumentális épület aulájába, ott akadva bele egy olyan férfiba, aki úgy tűnik, hogy otthonosabban mozog itt, mint azok a narancssárgába bugyolált, sisakos emberek.
- Elnézést - lépek oda az ázsiai férfihoz, gyaníthatóan ő is egyféle menedzser, vagy legalábbis Dae Won egy innen-onnan származó ismerőse, hozzátartozója lehet.
- Yvonne DuPont vagyok, Mr. Choi egy... igen jó barátja. A minap beszéltem vele telefonon, említettem, hogy ide fogok érkezni hozzá - oh, dehogy említettem. De egy kis kegyes hazugság még nem fog megártani igaz? A biztonság kedvéért fel is tartom neki a telefont, hogy lássa a beszélgetésünket, mire egy, már jóval barátságosabb mosolyt villant felém, és egy félre eső, ajtó nélküli szoba felé int jelezve, hogy ott fogom megtalálni.
Ahogy azt az illem megköveteli, aprót hajlítva a derekamon köszönöm meg neki a segítséget, és már indulok is az imént mutatott helyiség felé, már-már vért izzadva annak érdekében, hogy a cipőm jókora sarka egyetlen halk koppanást se ejtsen a burkolaton.
És végül átlépve a még nem létező küszöböt, meg is pillantom a széles vállakat nem sokkal magam előtt, így gyomromban sűrű lepke rajjal indulok el felé ugyan úgy, nesztelenül.
- Piszok erős Americano, mogyorósziruppal. Ahogy az Úr szereti - dugom az orra alá a hűsítő élénkítőt, már-már fülem hegyéig érő mosollyal.

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

- Csak hogy!... –időm sincs felocsúdni a telefonom kijelzőjéről, még az idült vigyor is félig-meddig megbújik az arcomon, mikor egy jókora suhintással landol egy kevésbé termetes tenyér a vállamon. Csak tudnám, hogy egy kisebb térfogatú pracli hogy tud akkora erőt kifejteni, hogy kis híján lezsibbad tőle a karom! – Már itt vannak vagy negyed órája, de ne tudd meg, hogy milyen türelmetlenek… –közelebb vonva magához karolja át a vállamat az ügyvezető tanácsadóm, Jae Hwan, bizalmasan dugva közelebb méretes fejét az enyémhez. Szemöldökeim egyszeriben dobbantanak a homlokom közepére, magam előtt még mindig szorongatom a telefont, de csak az aula közepénél szánom rá magamat arra, hogy lezárjam azt, így nem tárva ország-világ elé a magam privát beszélgetését.
- Mire fel türelmetlenek? –kotorva az agyam rejtett zugában túrom elő azon fontos információt, miszerint kiket is vártunk a mai napra, akik olyan mérhetetlen türelmetlenségben törtek ki, amit én magam jelen állás szerint el se tudok képzelni. Hogy miért is nem? Mert az én óráim soha, egyetlen percet se késtek még, és bizton állíthatom, hogy a megbeszélt időpontig, ami egészen pontosan délután három órát mond ki, nem kevesebb, mint három perc van hátra. Ergo hova is az a fene nagy elégedetlenség?
- Úgy gondolják, hogy egy magadfajta, befolyásos ember, aki nem mellesleg a vezető igazgatója a létesítménynek, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy alig negyed órával a találkozó előtt nem tartózkodik az épületben –szembefordulva velem, jelentőségteljesen néz bele pápaszemei mögül az enyémekbe. Már szavak nélkül is megy köztünk a kommunikáció, és tudja, hogy csitításra van szükségem, hogyha valaki megkérdőjelez a munkámban. Abban az egyetlen dologban, amihez világéletemben értettem, és amihez nem csak az elhívatásom, de a vérem is köt. – Szerintük ez rossz fényt vet nem csak rád, de magára a projektre is –elégedetlenül húzza el a száját, de egyhamar magasba emeli az ujját, mintegy diadalittasan, hogy megakadályozzon abba, hogy bármit is mondani tudjak. – De! Mi tudjuk, hogy ez nem így van… Ahogyan azt is tudjuk, hogy fontos megőrizni a hidegvérünket, ugyanis az országban náluk jobb beszállítót, és az övéknél jobb minőséget keresve se találnánk. Úgyhogy leszel szíves azokat a halántékodon dudorodó ereket eltüntetni, mielőtt besétálnál abba a helyiségbe, ott –ezzel pedig egy, még ajtóval nem rendelkező lyuk felé bök, ami a későbbiekben majd a földszinti mosdót lesz hivatott képviselni.
Elcsigázottan pillantok a ki-kisandító tagok irányába, akik nem átallottak a lehető legnagyobb feltűnéssel piszmogni valamit az orruk alatt, kifejezve ezáltal nemtetszésüket. Persze, ezt a magam sajátos módján én is megteszem, mert egy „help me” jelentőséggel bíró pillantást lövellek Jae Hwan irányába, aki mit tud mit tenni? Megrántja a vállát, és lapockámra téve a kezét navigál el a bizonyos rés irányába, majd mielőtt odaérnénk, más dolgára hivatkozva söpör el az ellenkező irányba. Remek…
- Szép napot, uraim! –belépve az aulával jelenleg még egy légterű, azonban méreteiben kifejezetten nagy szobába, derékból meghajolva köszöntöm a léhán pislogó fószerokat. Azért ennyire ne élvezzék a helyzetet! – Elnézésüket kérem, hogy megvárakoztattam magukat, sajnos másutt volt még egy kis elintéznivalóm –mintha bármi szükségem lenne arra, hogy szabadkozzak azért, amiért általuk negyed órának titulált késéssel, voltaképpen a megbeszéltnél egy perccel hamarabb kezdem el a meetinget. – Kiben tisztelhetem Mr. Woodrow-t? –összehelyezve két tenyeremet pillantok végig a díszes kompánián, mindaddig, míg az említett személy ki nem lép a tömegből, felém tartva a kezét.
- Üdvözlöm, Mr. Choi! –határozottan szorít rá a kezemre, szemében még ég a sértettség tüze. Oda ne rohanjak… - Ha nem bánja, amíg Önre vártunk, bátorkodtunk egyeztetni a vízvezeték szerelő kollégákkal, és a tervrajzok alapján mindent a legnagyobb rendben találtunk. Minden tökéletesen a helyén van, így amennyiben nem történt a rendelésben változás, és még mindig… -kezével int az egyik tagnak, aki a falnak döntött padlócsempék közül a már munkáskesztyűbe bújtatott tenyerébe nyom egyet. - …ez a kiválasztott, a munkát elkezdenénk. Először szintbe hozzuk a talajt, mert vannak benne bizonyos egyenetlenségek, aztán pedig szép lassan elkezdjük letenni az első raklapnyi járólapot –kiragadva a kezéből a szabályos négyzetet veszem alaposan szemügyre a padlóburkolót, amit innentől kezdve hosszú évtizedeken keresztül fog nézegetni a kedves, megszálló közönség. Az ember nem gondolná, hogy a jövendőbeli szállodaigazgatónak nem csak az a feladata, hogy reggel nyolctól délután négyig terpeszkedjen a vaskos, bőrborítású foteljében, és szörföljön a social media-n. Első ízben nekem is furcsa volt, mikor a legelső külföldi szállodát is megnyitottuk Japánban, és befutottak az első kérdések, miszerint milyen sémára épüljenek fel a szobák. Nos, akkor még nem gondoltam volna, hogy mindenben én leszek a megálmodó, a döntéshozó, és a legvégső bíra, de mára tökéletesen magától értetődő a feladat.
- Tökéletes! –éppen csak érzékelhető mosollyal ruházom vissza a szakértőnek a padlódarabot. – Ezzel akkor át is adnám a munkaterületet! Az anyagiak és a munkafeltételek pedig már egyeztetettek, de ha bármi kérdésük, avagy kérésük lenne, semmiképp ne felejtsenek el megkeresni. Ha esetleg nincs meg a közvetlen telefonszámom, bármikor el tudják kérni Noh Jae Hwan-tól, ő az esetek legtöbbjében az épületen belül tartózkodik –enervált, kissé szegényes, de végtére is egy mosoly az, amivel megkoronázom a beszédem végét.
Mindaddig, míg a semmiből fel nem bukkan előttem egy jégkockákkal teli, sötétbarna ital, hosszú, manikűrözött ujjak között. Vállaim közé húzom a nyakamat, leforrázottan sandítok hátra, mikor is minden pillanatnyi riadtság megszűnni látszik.
- Mi a…! –alig hebegem ki a szavakat, mikor a nap folyamán először egy őszinte, széles vigyor terpeszkedik szét az arcomon. Közelebb húzom magamhoz egy gyors ölelésre, bal orcájára futólag nyomok egy puszit- az már-már fel se tűnik, hogy a tenyerem a kelleténél tovább időzik el keskeny derekán, csupán akkor, mikor eltulajdonítom az életmentő Americanot.
- Hát te? Nem úri hölgyeknek való terep ez! –mosolyba fojtva véleményemet dorgálom meg, amiért egy időzített bombába tette be a lábát. Itt szüntelenül pattogzik a beton, folyik a festék, ragad és tapad minden… ő meg idependeredik egy fehér miniben, ami még hűséges férjként is túlzottan szembeötlő…

Kinézet

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

A vetélésemet követően az orvosok és a szüleim, valamint Javier is együttes erővel, karöltve küzdöttek azért, hogy szakemberhez forduljak. Pszichológushoz vagy pszichiáterhez, mondván az ilyen tragédiákat, ilyen sokkos állapotokat csak és kizárólag egy hozzá értő szakember fog tudni bennem helyre tenni. Főleg annak tudatában, hogy képtelen voltam teljes egészében a családomra támaszkodni. Nem vártam el a dajkálásukat. Nem kértem az örökös sajnálatukból, vagy, hogy ha azt nem is mondták ki, nem fejezték ki teljes egészében, de az arcukon mindig, minden egyes alkalommal látni lehetett a gyászt és a szánalmat. Nem is adtak lehetőséget arra, hogy egy kis időre megfeledkezzek arról a szomorú tényről, hogy nem tudom majd a kezemben tartani a gyerekemet. Mert lehetősége nem volt annak a szegény kis valaminek, hogy úgy nevezzük: csecsemő.
Láttam rajtuk, hogy egy idő után már nem mertek kérdezni… nem merték feltenni a kérdést, hogy hogyan tettem túl magam ezen? Túltettem egyáltalán? Hogy vagyok? Mik a jövőre nézve a terveim, hogyan tudnám elérni újra azt, hogy boldog lehessek?
Kezdett kellemetlenné és fullasztóvá válni körülöttünk a légkör. Pont emiatt egyre inkább kerültem a családot és a barátokat is. Nem jelentem meg családi összejöveteleken, nem is terveztem semmiféle találkozást velük. Ha egyszer-kétszer sikerült valakihez elmennem, a létező legpontosabban megtervezett hazugsággal tettem be a lábam az ajtón, hogy nekem mikor – általában fél, egy órán belüli időintervallumban – kell majd távoznom, mert…
Menekültem tőlük. Helyette a munkába öltem minden szabadidőmet. Ez volt az, amivel teljesen le tudtam kötni az idegeimet. Nem kellett folyamatosan magyarázkodnom senkinek, nem kellett a saját frusztrációm ellenére is közölni másokkal, hogy minden rendben van, ne aggódjanak értem. Illetve de, aggódhattak. De akkor próbáltak volna meg más módon a támaszommá válni.
Így hát, mivel ezt nem kaptam meg tőlük, a munkám, a szenvedélyem lett az én terápiám. Be kellett látnom, hogy másként nem megy, hiszen a folyamatos otthoni nyomás, a Javierrel egyre inkább romló kapcsolatom tett azért, hogy lelkileg szépen lassan elkezdjek leépülni… elhidegültem mindenkitől, jegesebb, szúrósabb lett a természetem, mert úgy gondoltam, hogy csak és kizárólag ilyen módon fogom tudni megugrani azt a hegyet, amit a sors, az élet elém görgetett.
Elkezdtem tervezni. Célokat tűztem ki magam elé, melyek ordítottak a megvalósításért. És ezekben a tervekben nem szerepelt se a családom, se a házasságom rendbetétele, se pedig az, hogy én valaha újra le akarnék horgonyozni valaki mellett. Akire igazán vágytam nem lehetett az enyém, másra pedig nem volt szükségem.
Pont így jutottam el New Yorkig. Ez segített abban, hogy tudjam, milyen irányba, és mekkora mértékben szeretném az akkor kicsit meghanyatlott, de szép, meredek íven felfelé haladó boltot felragyogtatni. Csak ebben láttam a lehetőséget, ezt képzeltem el magamnak kiútként a süllyesztőből. A vetélésből, a megromló kapcsolatomból, majd az azt követő válásból.
Más szakembert keres. Én a saját magam szakembere lettem és vettem körbe magam olyan munkatársakkal, akikkel kölcsönösen tudjuk egymást fejleszteni. Én kihozom belőlük az alkotói oldalukat, megedzem a fantáziájukat és feszegetem a határaikat. Ők csapatmunkára tanítanak, támaszt nyújtanak a legnehezebb időszakban. Mert valóban! Emberként is pont annyira mellettem állnak, mint alkalmazottként, munkatársként. Loren a mai napig az egyik, ha nem a legjobb barátnőm mióta Céline eltűnt a semmiben.
Mindig utálom otthagyni a szalont, ha egyszer beteszem oda a lábamat. Otthonos, hangulatos és számomra olyan megnyugvást jelent, mint nagyon kevés dolog ezen a földön.
Most mégis izgalommal és lelkesedéssel, sőt mi több, boldogsággal tölt el az, hogy elszakadhattam onnan. Hiszen az a bizonyos személy áll most előttem, annak a férfinak láthatom a széles, őszinte vigyorát, aki mindig is a világ közepe volt számomra. Talán hibáztam mikor ennyire köré építettem fel mindent. De egyfajta hajtóerő is lett számomra.
- Mi a…? – kérdezek vissza mosolyogva, úgy simulva bele ölelésébe, mintha az elmúlt, egymástól távol töltött évek alatt csak és kizárólag erre vágytam volna. Mert valóban! Tényleg erre vágytam. Hogy ismét egymás mellett állhassunk, hogy láthassam őt és érinthessem. Tudom, túl sokat akarok, túl sokra vágyok, ha róla van szó.
- Hát én! Elkövetted azt a hibát, hogy túl sokat mondtál. Mézes madzag effektus. Szívesebben vagyok itt, mint bárhol máshol... még akkor is, ha áll a por a cipőmön, és nem szeretném tudni, hogy mit tartalmaz az a pocsolya amibe az imént beleléptem ide fele jövet– pillantok körbe a beltéren mosolyogva, táskámat közelebb húzva magamhoz, másik kezemben vasmarokkal szorongatva a Starbucksos poharat – jól nézel ki. Már kezdtem felkészíteni magam a méretes tomporra és a fityegő tokára… erre jobb formában vagy, mint valaha – mérem őt végig elég feltűnően, de hát mit tehetnék? Dae Won világ életében jó pasi volt. És most így krisztusi korban teljesen ki van virágozva. Pazar öltözködési stílusa van és elképesztő aurája. Erőről, magabiztosságról árulkodik az egész megjelenése.
Azt hiszem, hogy tényleg irigykedek...

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

Mára egészen elképzelhetetlen, hogy volt idő, mikor ódzkodtam ettől a világtól. Attól, amit akkor úgy éreztem, hogy apám csak az örökség révén kíván rám erőltetni, figyelembe se véve azt, hogy mi volna jó számomra. Hiába a nővérem, én voltam „a gyerek” a családban, szimplán azért, mert a számára kedvezőbb nem szülöttjévé váltam. Mindig is, legkevésbé se titkoltan tartotta magát ahhoz a visszamaradott véleményéhez, miszerint csak a fiú gyerek az igazi gyerek… nem véletlen, hogy a testvéremben csak a házasság okán látta a lehetőséget. Egy előkelő, pénzes családba való beházasítás nem csak a lánya, de összességében a Choi-ok malmára is hajtja a vizet: ő pedig, mint ahogy az életében mást is, ezt is tökéletesen tudta. Mert soha nem bízott semmit a véletlenre, az életét lépésről lépésre megtervezte. Az, hogy „üresjárat”, hogy „pihenés”, soha nem volt választható opció számára, mint ahogy a „szeretet” témakörét is meglehetősen sajátosan értelmezte. Nem hogy felénk, de az anyánk felé se mutatta ki soha azt, hogy megbecsülné őt, hogy nem csak azért van még mellette, mert előnyét látta a kapcsolatnak. Ugyanis ő, aki mindig, ámbár sikertelenül igyekezett megszelídíteni a munkamániás férjét, a sikertelenséget elkönyvelve sokkal inkább a baráti társaságába ölte az idejének túlnyomó részét, köztük pedig apám bölcs meglátása alapján terjeszteni tudta a Cherry Blossom hírnevét, így növelve a hotel szolgáltatásait igénybevevők számát.
Mindig is tudtam, hogy apám az emberségében megkérdőjelezhető, az ilyen téren értendő cselekedetei mindig is kifogásolhatóak voltak. Azt azonban soha, senki nem tudta elvenni tőle, amit úgy neveznek: hiúság. És, bárhonnan is nézzem, nem a semmire volt öntelt. A semmiből, egy egyszerű, útszéli motelből építette ki a hotelláncolatot, ami mostanra már nagy sikerrel, és szűnni nem akaró hírnévvel szövi be, és köti össze a kontinenseket. Mert amikor megörökölte az apjától a Cherry Blossomot, úgy gondolta, hogy azzal, ha sikert próbál, voltaképpen nem veszít semmit, mert ha jobban belegondolt, nem is volt semmije. Csupán egy jegyese, aki egy nálánál jobb életszínvonalú családból került ki, és aki támogatta abban, hogy ilyen-olyan, akár kétes segítségek révén, de magasabb színvonalra emelje azt a lepukkant lebujt, ami kamionsofőrök, és útszéli vandálok kedvelt lelőhelye volt. És éppen ezért, ha emberként nem is magasztalom, igazgatóként és vállalkozóként annál nagyobb tisztelettel viseltetek iránta mely érzés tette nyilvánvalóvá számomra, hogy mindazt, amit ő hosszú évek gyötrelmes munkája által felépített, én nem rombolhatom le csupán azért, mert törtetően küzdöttem azért, hogy a művészetekben tudjak kiteljesedni.
Azt azonban megfogadtam, hogyha jobb igazgató nem is tudok lenni nála, akkor legalább, ha a léc nincs is magasra téve, de megugrom a „jobb ember” mércéjét. Ezért is nem kapom le a velem tiszteletlenül beszélő Mr. Woodrow-t a tíz körméről, ezért nem teszek gunyoros megjegyzést az utalgatásaira, csak egy közel se őszinte, ellenben kellően kényszeredett mosollyal illetem a hangot kapott véleményét. Örülhet, hogy a békésebb Choi áll vele szemben, aki kellően tisztában van a szükségállapottal, és nem kakaskodik meggondolatlanul, mint ahogy azt példának okáért apám, vagy a nagybátyám tenné.
A hirtelen látószögembe kerülő kávé, és a hátam mögül érkező, csicsergő hang viszont megkísérli kihozni belőlem az ez idáig elnyomott káromkodást, amit ideje korán sikerül visszaszívnom, mielőtt a távolodó munkafelelős tarkójának szegezném azt.
- Hogy én? –kérdőn bökök az eltulajdonított, műanyag pohárba tűzött, zöld szívószállal a mellkasomra. – Én aztán semmi konkrétat nem mondtam!... Valld csak be, hogy szimplán meg akartál találni –kaján vigyorral ugráltatom meg a szemöldököm, de úgy tűnik, hogy az ajkaimra ült görbület kellően állandó, és ha ezt az állapotot sokáig tartom, az arcizmaim felmondják a szolgálatot. Márpedig legkevésbé se mutatok hajlandóságot, hogy ne révedjek el egy idült mosollyal bájos arcának látványán. Idejét se tudnám megmondani, hogy mikor volt utoljára, hogy láttuk egymást…
- Itt?... –széttárva karjaimat mutatok körbe a semleges, szürke színű szobában, ahol minden koszos, minden poros, a plafonba fúrt kampókról lógnak le az ilyen-olyan hosszabbítókba dugott lámpák, a földön szanaszét hevernek a leendő csempék, mellettük megszámlálhatatlan mennyiségű szerszám. – … a hotel leendő, földszinti férfimosdójában? Őszintén, én kellemesebb helyet is el tudnék képzelni, de hát… kinek mi –rántom meg a vállamat, ajkaimon játszadozó, hamiskás mosollyal. Mert hát valljuk be, azért él lelki szemeim előtt a hotel kinézetének papírlapokra felfirkált látványa, ami nem kevésbé lesz szép, mint egy remekbe szabott villa, de bárhonnan is nézzem, azért Bora-Bora, esetlegesen Jeju szigete sokkal inkább le tudna nyűgözni… bár most Yvonne személye is kellően lehengerlő.
- Á, tudod, hogy van ez! Amint váratlanul betoppan egy csinos hölgy, reflexszerűen húzza be az ember a hasát, és rögtön nő vagy öt centit, mert úgy kiegyenesíti a gerincét, hogy az S görbület rögtön megszűnik létezni benne –szórakozottan terpesztem szét has-tájt az ujjaimat, noha való igaz, hogy egy deka zsír nem sok van rajta. – De te… -elismerően, noha jócskán szemérmesebben tekintek végig rajta, mint ő rajtam, de szemeim még így is tovább időznek az arcán, mint másutt. – Nem véletlenül nem hiszem el, amit sms-ben írtál. Gyönyörű vagy, mint mindig –és semmi okom nincsen arra, hogy magamban tartsam ezt a véleményt. Bár meglehetősen szembeötlő, hogy nem csak nekem tűnt fel ez a tény, köröttünk is meglehetősen sokan legeltetik az egyetlen nőn a szemüket, különféle hanghatásokkal, többek között füttyögéssel méltatva a látványt.
- Azt hiszem jobb, hogyha most… -nem fejezem be a mondatot, szimplán csak vállára helyezem kezeimet, száznyolcvan fokban fordítok rajta, majd egész testemmel takarva őt indítom el az ajtó irányába, hogy megmentsem a túlontúl tolakodó szempároktól.

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

Apámék soha nem hittek abban a mérhetetlenül erős kötelékben, ami kialakult bennem Dae Won irányába. Pusztán gyermeki, tinilányos szerelemnek tartották, valaminek ami nagyon gyorsan jön, hogy aztán ugyan ezzel a lendülettel és gyorsasággal el is illanjon. Mert a fiatal szerelem tüze hamar elég és nem lesz a helyén más, csak hamu… parázs.
Azt hitték, hogy ha „elég nagy leszek”, majd megtalálom azt a férit, akit tényleg nekem szánt az ég. Akivel majd egy húron pendülünk, aki megtesz mindent a boldogságomért és majd időnek idejével kimondjuk a boldogító igent, családot alapítunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Hát valljuk be, eljött az a valaki akivel összekötöttem az életemet, de ennél csúfosabb vereséget az életemben talán nem fogok tudni a nevem mellé írni. Tönkrement ebbe a kapcsolatba az önbecsülésem, a nőiességem. A kitartásom és a büszkeségem. Lehet, hogy Javier nem volt rossz ember és lehet, hogy valahol tényleg szerettem. Viszont ez a szeretet sokkal másabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna és azzal, hogy belehajszoltuk magunkat egy házasságba, csak még nagyobb problémákat szült közöttünk. Eltűnt a dominanciám és a tartásom, mert hát lássuk be, ha valamelyest a háttérből irányítva is a szálakat, a felszín alatt mindig ott volt bennem az a tűz, ami elnyomott körülöttem annyi, de annyi jellemet és személyt. Domináns voltam a magam módján, de akkor mégis meghunyászkodtam. Behódoltam apám akaratának, belementem egy olyan házasságba, ami mindig is kérdéseket vetett fel bennem. Minél inkább közeledtünk a ceremóniának időpontja felé, annál inkább éreztem magam tanácstalannak, bizonytalannak és gondoltam úgy, hogy elhamarkodtuk ezt az egészet. Már én magam se voltam biztos abban, hogy mit akarok. Meggátolni azt, hogy egybekeljünk, vagy leszegni a fejem és inkább túl lenni az egészen, hogy letudjuk a nagy hajcihőt és minden mehessen tovább a maga ritmusában. Akkor és ott, az apámmal való nagy veszekedést követően – közvetlen az esküvő napját megelőzően – már én is elhittem azt, hogy nekem ez a házasság csak jót tartogat. Egy olyan ember lesz mellettem aki egész életében szeretni fog, aki mellett házam lett, karrierem és családom. Egy ember, aki egyenes, őszinte és humoros, egy igazán kellemes természetű valaki akit mindenki szeret és aki soha nem okozott még csalódást senkinek. Rajtam kívül.
Kezdtem elhinni, hogy csak bolond vagyok. Szkeptikus, és tényleg rabjaként tart engem foglyul Dae Won személye, aki még akkor is elérhetetlen, tiltott gyümölcs volt a számomra.
Egy dologba nem gondolt bele körülöttem senki, ha már korábban tűzről volt szó. Ha az kialszik és csak hamu lesz belőle amit majd egy másik személy, egy igazán fontos ember el fog takarítani és új tüzet csihol a helyén… miért nem közelíthetjük meg úgy is, hogy az a parázs újra lángra gyúlhat? Mert én nem az elmúlt hamvakat látom, azt amit az apám a fejembe tömött. Hanem a lehetőségét annak, hogy a hamuban szunnyadó, még izzó kis pernyék erőre kapnak. Mert az erejét az a bizonyos férfi adja, aki után egész életemben fájt a szívem. És fáj mind a mai napig, hiszen egy nős emberről van szó aki ezzel is elérhetetlen lett.
Azt hiszem kijelenthetem, hogy egy valóságos tragikomédia az életem!
- Hát nem, majd az a sárga kalapos úr ott a sarokban – biccentek az imént említett úriember irányába, miközben egyre szélesebb, egyre őszintébb örömöt tükröző vigyor jelenik meg az arcomon – persze, hogy meg akartalak találni. Aki pedig keres, az talál. Nem mellesleg jobb kopó vagyok, mint az FBI nevelt és tanított négylábúi.
- Bizton állíthatom, hogy jelen állás szerint nem emlékeztet férfi wc-re… és ahogy téged ismerlek na meg az úri hóbortokat, valószínűleg nem is kifejezetten fog akkor se egy mellékhelyiségre emlékeztetni amíg be nem megyek a kérdéses fülkékbe, ha már teljes pompájában fogja várni az arra rászorulókat – játékos kacsintással paskolom meg a karját ezzel is jelezve, hogy tisztában vagyok ám azzal, hogy nagyban utazik. Nem egyszerű fehér csempe-sötét padló, három piszoárral és négy wc fülkével megspékelt kis illemhelyiség lesz ez, erre a nyakamat tenném.
- S görbület? A papa tuti, hogy elintézné, hogy ne legyen seggberúgott kérdőjel a hátad, nem féltelek téged, Életem – búgom neki egészen közel hajolva hozzá. Soha nem voltam egy affektáló, sípoló hangon csacsogó és kuncorászó liba. Nekem valamilyen oknál fogva selymesebb, kicsit mélyebb tónusú hangot osztottak mikor a fogantatás során utat törtem magamnak előre, ezzel pedig szerettem egész életemben kérkedni és érni el vele bizonyos kiváltságokat. Példának okáért közelebb kerülni valakihez, mert nyilván izgalmasabbnak tűnik egy határozott, mélyebb hang, mint egy kislányos csipogás. Na de hát kinek mi?
- Gyönyörű? Ugyan már… ha nem használnék vagyonokba fájó sminkeket, és a ruhát is mellőzném, ami nem mellesleg saját tervezés, tessék megdicsérni, akkor… - és itt sikerül felfognom, hogy ha tovább magyaráznám, a jelenleginél jóval kellemetlenebb és arcpirítóbb beszélgetésbe csapna át a mai – khm… azt hiszem ezt jobb, ha nem folytatom, igaz? – ugyan látszik a pillanatnyi zavar a szemeimben, mint ahogy a már általa is jól ismert torokköszörülés is megjelent, de ettől függetlenül ugyan olyan határozottan figyelem őt, mint korábban. Mert én aztán nem fogok heherészve elfordulni a szégyenlősségem jeleként.
Ekkor tűnik fel nekem is az, ami Dae Wonnak, a körülöttünk levők füttyögése és halk duruzsolása, miként úgy néznek végig rajtam, mint egy jó nagy darab húson a hentes pultján. Mielőtt még bármiféle reakcióm lenne rá, lovagias férfi emberünk hamarabb cselekszik és már „perdít” is rajtam egyet, hogy mihamarabb az ajtó felé tudjon terelgetni.
- Azért bízok abban, hogy jobb szakemberek annál, mint amilyen embernek tűnnek. Közönségesek – fejemet ingatva sóhajtok egyet, és ezzel lezárva a bent történteket, már lesek is fel rá.
- Egytől tízes skálán mennyire élvezed a velük eltöltött időt? Nem cserélnéd le őket inkább rám? Még van néhány szabad órám, a kis hangyáimat magukra hagytam, jobban elboldogulnak a vasorrú bábákéra hajaz szigorom nélkül – pillogok rá bízva abban, hogy igent fog mondani és ha hosszú időre nem is, de legalább egy órácska erejére élvezhetem a társaságát.  

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

Úgy gondolom, minden további nélkül állíthatom azt, hogy az évek során több kellemetlenséget és annál is több fejtörést okoztam drága édesapámnak, mint amire annak idején, mikor a szülőszobán először a kezébe adtak, számítani mert. Szentül hitte azt, hogy egy minden ponton megalkuvó, könnyen idomítható fiút fog belőlem nevelni, aki nem, hogy nem gondolkozik egy pályamódosításon, de már kiskorában a nagy számok rengetegében fog tévelyegni, pont, mint felnőttként a kiadások és bevételek többtizedes erdejében. Első pillanattól kezdve arra akart nevelni, hogy majd mikor méltó leszek rá, megörököljem tőle ezt a hodályt, az egész láncot, amit együtt építettünk ki, és tettünk nemzetközivé. A célját végül is elérte, csak az út volt idáig rögös… Mert ha akarnék se tudnék azzal a rám aggatott jelzővel szembeszállni, miszerint megalkuvó volnék. Az vagyok, ez kétségtelen. Ha nem szolgáltam volna rá a megnevezésre, mára valószínűleg zenész lenne belőlem- lehet, hogy híres, lehet, hogy egy „futottak még” kategóriás, aki épp, hogy megél a csekély pénzéből. De kétségtelenül a saját döntésem okán lennék az, ami nem pedig azért, amit rám vertek az évek, a nevek, a kötelességek… És én mégis itt vagyok, a nevem alatt futó hotel leendő férfimosdójában, idült vigyorral pillantgatva egy letűnt kor talán legszebb emlékét hordozó személyére.
Egy van, amiben soha nem hódoltam be apámnak… ez pedig a szerelmi életem. Mert ha minden szabályát tisztességgel követtem volna, mára egy hasonlóan nagyrangú család lánygyermekét nevezhetném nejemnek, szimplán azért, hogy a famíliák között köttetett egyezséget még erősebbé tegyék, és egy friggyel pecsételjék meg a családfők. Ebbe, legnagyobb sajnálatára már képtelen voltam beleegyezni. Ennyi jogra igényt tartottam a szabad választás intézményében. Az Yvonne-nal való boldog, ámbár viharos kapcsolatom volt az, ami értésére hozta, hogy nincs értelme a győzködésnek. Hogy van, amiben nem ismerek megalkuvást… Elvártam, hogy a szerelemből való házasság lehetősége engem is épp annyira megillessen, mint bárki mást. És ennek fényében én tökéletesen meg voltam győződve afelől, hogy Yvonne lesz majd a jövendőbeli Mrs. Choi… A sors azonban mégse ezeket a lapokat osztotta le nekünk, hiszen megismertem Julie-t. Izgalmas volt, tipikus művészlélek, meghódításra váró angyal a szőke fürtjeivel és rikítóan kék szemével. Elvarázsolt, de azt hiszem, minden férfitársam egyetért velem abban, hogy nem volt esélyem: egyszerűen az egész lénye arról árulkodott, hogy belé kell szeressek. És megtörtént. Minden porcikámmal szerettem, talán maga a megtestesült „tiltott gyümölcs” volt ő számomra, elvégre nyugati, zenész… Apám ellenezte a házasságot, mégis kimondtuk az igent minden tilalma ellenére.
Most viszont egy régi, ismerős érzés söpör végig egész bensőmben, hevesebben dobbantva meg a szívemet, ami a vér ütemes zúdulását idézi elő az ereimben. Ha akarnék se tudnék nem idült mosollyal pillantani rá…
- Lehet el kéne gondolkoznod a pályamódosításon. Végül is, ilyen rejtett tehetséget a nyomozás szakterületén vétek lenne tovább titkolni–morfondírozok el szórakozott mosollyal az általam mondottakon. Jó, érdemrendet még ne tűzzünk a mellére, végtére is több újság, hírcsatorna és egyéb tudósítóportál is lehozta már a jelenleg siralmas állapotában tornyosuló hotel koordinátáit. Persze, még nem sok látszik abból, hogy ez valaha is luxusszállónak fog minősülni, de egyik nagystílű épület se mostani pompájában nőtt ki a földből.
- Helyt adok ennek az állításnak –helyeslően bólintok egyet. – Mégis hogy venné ki magát, hogyha pont egy szükséghelyzetet kiáltó, komfortot igénylő vizesblokk lenne az, ami elhanyagoltan, hányavetin épülne meg? –mi lehetne izgalmasabb téma a férfi wc-n való értekezésnél? Azt hiszem keresve se találhatnánk érdekfeszítőbb, megvitatásra szoruló kérdéskört.
- A papa aztán ne intézzen nekem semmit! Így is eleget intézkedett már, ideje lenne visszavonulót fújnia –ha engem kérdeznek, mindenhonnan. Nyugdíjazhatná a soha nem volt apai mivoltát, szögre akaszthatná vezérigazgatói pozícióját. Persze, nem a magam javára kívánom fordítani ezt a lassan bekövetkező helyzetet, de tény és való, hogy olyan normákhoz ragaszkodik, amik nem állják meg a helyüket a modern XXI. században. Szüksége a vérfrissítés… márpedig amíg ő alkalmatlan a nagyobb megalkuvásokra, addig nem tudunk egyről a kettőre lépni. Szó se róla, a sikerünk így is vitathatatlan, a legnagyobb szállodaláncok között szerepel a nevünk, de gondoljunk csak bele: mi lenne, hogyha az idejét múlt ragaszkodásai is megszűnnének, és alávethetnénk magunkat a szükséges konvencióknak?
Összepréselve ajkaimat, felszakadó krákogással mélázok el okfejtésén, ami arra irányul, mi is a különbség a gyönyörű és az ő megjelenése között, amik természetesen tökéletesen lefedik egymást.
- Ezek alapján már kíváncsivá tettél, hogy mit is rejthet az „akkor” –szórakozottan vonogatom meg a szemöldökömet, kaján vigyorral ráharapva a zöld szívószálra, majd annak segítségével nagyot kortyolva a jeges, fekete kávéból. Pontosan tudom, hogy mit is rejt az akkor… És attól tartok, mások is ezen információmorzsa után epekednek, így mihamarabb rejtve el őt, formás lábait, dekoltázsát és kompletten egész lényét a túlontúl tolakodó szempárok elől vezetem ki a négy fal közül.
- Szakembernek, ha minden igaz, a legjobbak… hogy emberileg milyenek, szerintem azt ne is firtassuk. Eddigi tapasztalataim felvázoltak egy képet, de ez a momentum csak még inkább megerősített abban, hogy a véleményem nem torz alapokon nyugszik –puffogom elégedetlenül, vállam felett megvető pillantást lövellve a hátrahagyott faszik irányába. Mondjuk jómagam se tudom, mire számítottunk, általában a munkásemberek nem a páratlan intelligenciájuk okán válnak azzá, amivé…
- Egytől tízes skálán? Hm… -tanakodva dörzsölöm meg enyhén borostás államat. – Sajnos a skálád nem engedélyezi a mínusz értékeket, szóval… -megrántva a vállamat fakadok mosolyra. – Csak aztán a szorgos kis hangyáid nehogy megneszeljék, hogy amíg ők hajtják az ipart, te elmúlatod az időt. Még a végén puccs kerekedne a hangyakirálynőjük ellen –vázolom fel neki szórakozottan a legrosszabb forgatókönyvet. Bár szent meggyőződésem, hogy Yvie csakis a legjobbakat szedte maga mellé, nem csak szakmailag, de emberileg is.
- Mire gondoltál? –szögezem neki a kérdést elővéve a telefonomat, hogy megüzenjem a hotel rejtekében bolygó hollandiként kísértő asszisztensemnek, hogy vegye át a stafétát, ha úgy kívánja a helyzet. – Én a magam részéről farkas éhes vagyok... –enyhe grimasszal, bár annál is inkább vágyakozó arckifejezéssel a kaja iránt simítom tenyeremet a hasamra.

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

„Tiéd lehet a világon minden… szép ház. Család. Pénz, saját vállalkozás… hírnév! Hírnévre tehetsz szert, Yvie! Olyanra, amire annyi, de annyi ember vágyik, mégse lehet az övé. Tehetséges vagy legendás fantáziával, jó látásmóddal, kifinomult ízléssel. Remek üzletasszony lehetsz ebben a világban úgy, hogy ez természetbeli, veled született adottságod, hát mire vágysz még?! Gyönyörű vagy, Yvonne, bármit és bárkit megkaphatsz! Bárkit a világon, mert pasik százai tolonganának érted és vágynának a kegyeidre. Miért pont az az egy kell, aki nem lehet a tiéd?”
„Talán pont emiatt.” – adtam mind idáig a választ anyámnak és apámnak is, mikor a céltalanságomat bizonygattam odahaza. „Nekem az az egy kell… én őt akarom! És nem azért mert jobb pasi bármelyiknél, mert ő volt nekem az első, mert hozzá kötöm az életem eddigi legsikeresebb időszakát. Egyszerűen a boldogság miatt. Mert akkor és ott boldog voltam vele. Vele voltam egyedül boldog, mikor mindenki más a mélybe rántott.”
Dae Won számomra nem csak alkalmi partner volt. Nem az a pasi, akivel néhány szórakoztató éjszakát eltöltöttünk, aki éjszakánként magához ölelt, minek után egymás karjaiban megpihentünk. Ilyen téren bármelyik hímegyed, aki eddig megfordult az életemben lehetett volna akár ő is. Mert ezzel is, azzal is meg a harmadikkal is jó volt az együttlét. Viszont mi van a lelkemmel? Mi van a szívemmel? Azzal, hogy miként hatott a kérdéses személyek jelenléte az imént említettekre?
Igen, azt hiszem nevezhető kislányos dacnak, mikor először közöltem velük, hogy „nekem ő kell!” De most, hosszú évek elteltével is annak számít? Dacnak? Akaratosságnak? Elégedetlenségnek? Minek után megéltem egy romokban álló házasságot, elveszítettem egy meg nem született gyereket, azt hiszem, pont nem azt fogom mondani, hogy elégedetlen vagyok… egyszerűen kétségbeesett és összetört.
És pont emiatt nem tudok önző lenni. Emiatt nem kívánom és nem is kívánhatom senkinek azt, amin én keresztülmentem. Tisztában vagyok Dae Wonék helyzetével… talán nem tudok mindenről, de tudom, hogy vannak a házassága körül problémák, ami miatt egy bizonyos fokú aggodalmam fel is éledt irányukban. Azt akarom, hogy boldog legyen. Hogy az ő házassága menthető legyen. Én nem fogok közéjük állni, a mostani találkozással se ez volt a célom még annak ellenére se, hogy látok egy bizonyos fokú tüzet az említett férfi szemeiben. Hogy a fenébe ne látnék, vagy éppen éreznék? Ő számomra a tiltott gyümölcs. Valaki aki létezik, aki az orrom előtt van, de soha nem lehet az enyém. Mert nem dacolhatok az életével se pedig az enyémmel. Annak idején végtelenül és megmásíthatatlanul belé szerettem, mit sem foglalkozva a következményekkel. Mert miféle következményekről beszélhettünk? Fiatalok voltunk, bohók… azt gondoltuk, ezt osztotta nekünk a sors és együtt leszünk míg világ a világ. És amikor minden megváltozott, mikor ő már mást szeretett, én változatlanul, akkor is csak őt akartam. Még akkor is, mikor feleségül vette Mrs. Choit.
Hogy azóta is féltékeny vagyok? Nem tudom. Azt igen, hogy akkoriban nagyon rosszul érintett. Sértettség, veszteség és félelem maradt utána, mert ez egyet jelentett azzal, hogy nem kellettem annak, akiről korábban azt gondoltam, hogy a férjem lesz. Mellette tudtam elképzelni az életemet, vele akartam leélni azt az időszakot, ami még adatott a számomra az öregedésemig, vagy éppen félidőig, legyen szó bármilyen hosszú időről. De elveszítettem.
Most pedig ahogy végignézek rajta, ahogy itt áll előttem bár csak egy karnyújtásra van, mégse érzem azt, hogy valaha közelebb fogok tudni kerülni hozzá a jelenleginél. Ringathatom magam kislányos, vagy éppen a tinédzserlányok botor, rózsaszín felhős, ködmámoros álmaiban. De ez talán tényleg csak álom marad…
- Na ezen még gondolkozok egy keveset – ciccentek egyet magunk között lebegtetve a mutatóujjamat jelezve, hogy ne lepődjön meg rajta, ha néhány hónapon belül tőlem – vagy éppen velem, lesznek hangosak a hírek.
- Nocsak, megint harag van a papa és te közötted, vagy ez az általános, jól megszokott családi civódás? – vonom fel játékosan az egyik szemöldökömet, ezzel meglehetősen kihívó pillantással meredve rá. Nem lenne meglepő, ha megint egymást nyúznák, mint annak idején oly’ sokszor. És ha azt vesszük alapul, hogy én is rendszeresen hadban állok a saját apámmal, nem is tudnék mást mondani, mint: nem új ez nekem. A magunkfajták életében mindig is nagy befolyásoló tényezővel és hatalommal bírnak az apák. Azok az apák, akik megragadtak a múlt évszázad inkompetens gondolkozásmódjában. Szomorú.
- Ne kíváncsiskodjon, Mr. Choi! Ez a vigyor pedig enyhén szólva is zavarba ejtő, javaslom, hagyjon fel vele – szórakozottan paskolom meg a mellkasát – ugyan nem vagyok tinilány, de ez még mindig büntet – mutatok az arcára, ezzel is jelezve, hogy az a mosoly még mindig nagy hatással van rám, hiszi vagy sem.
- Nem vonom kétségbe a választásodat se pedig a szavaidat. Jó szakember még nem jelent jó embert. De azért remélem, hogy minden téglát és szelepet oda fognak tenni, ahova kell – pimaszkodok eleget téve a rám ható erőre, amivel szépen lassan de annál is inkább határozottan kitessékel a helyiségből.
- Már bocsánat, de az én szorgos kis hangyáim azért kapják a kimagasló fizetésüket, hogy dolgozzanak szépen és ne azt vonják kétségbe, hogy éppen hol vagyok, mit csinálok és azt is kivel csinálom. Ráadásul nem elégedetlen emberek ők – mondhatjuk úgy is, hogy kifejezetten baráti a kapcsolatom velük annak ellenére, hogy a beosztottaim. Figyelek arra, hogy elégedettek legyenek és teszek azért, hogy ne nézzenek zord mumusnak, vagy valakinek aki kihasználja a lehetőségeket és míg ők hajtják az igát négy fal között, addig én különböző pasikkal enyelgek. Á-á!
- Akkor tömjük meg azt a bendőt… Mr. Pocak! És csak, hogy lásd, miféle vagyok, nem is kívánok túl nagy távolságot megtenni így amikor kedved támad már rohanhatsz is vissza a beton fellegváradba terepszemlére. Egy utcával lejjebb kismillió étterem van keletitől nyugatiig. Magam részéről egy jó kis ázsiai konyhát szívesen meghódítanék, de ha te nem, akkor sincs választási lehetőséged, ma halat eszünk és üvegtésztát – játékos kacsintással adom ki az ukázt, határozottan fordítva neki hátat célirányba véve az ajtót. Biztos vagyok benne, hogy tudja, a határozottságom ellenére még így is alkuképes vagyok. Ha ő mást enne, hát vigyen ahova kíván.  
- Na, mi lesz? Le vagy lassulva – pillogok hátra a vállam felett, vigyorogva biccentve a bejárat irányába – amúgy meg… - vetem meg a lábamat – hol hagytad a másik feledet? Azt hittem, hogy ő is itt fog téblábolni bent, erre egyedül vagy a sok sárga sapissal. Hol hagytad a kis Don Juant? – érdeklődök az ügyvédje felől, aki azzal, hogy egykoron Dae Won kilépett az életemből, ő szintúgy követte.

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

Soha nem voltam egy végletekig romantikus típus –noha nem áll távol tőlem ennek intézménye, és vallom, hogy vannak esetek, amikor képes vagyok túlteljesíteni férfitársaimon, de be kell látnom, nekem se ez a legfőbb ismérvem. Mégis, ennek ellenére hiszem, vagy legalábbis szeretném hinni azt, hogy mindenkinek van egy „neki rendeltetett” társa. Hogy létezik az, amikor csillogó szemekkel, szerelemtől elvakultan, mégis teljes őszinteséggel vagyunk képesek kijelenteni a mögé rendelt nyálas klisé ellenére is, hogy „ő az igazi!”. Én annak idején azt hittem, hogy nekem Yvonne az… mert bárhonnan is nézzem, minden magától értetődően történt. A legnagyobb természetességgel alakult ki köztünk a barátságon túlmutató viszony, ami nem szükségeltetett több ízben egymást való céltalan kerülgetést eredményezni, néma vágyakozást eszközölni, amit a magunk sleppje hallgatott volna végig, kezdve azzal, hogy „bárcsak…”. Mert nem volt szükség arra, hogy emelgessük, hogy bárcsak… Ahogy visszatértem az egyetemi éveimet követően Párizsba, egyik dolog követte a másikat. Nem kellett szerencsétlenül, gyermeki tanácstalansággal, sűrű szemlesütések közepette színt vallanunk, felvállalni az érzéseinket, mert valahogy mindig működött köztünk, amit úgy neveznek: fél szavakból is. A másik arckifejezéséből, tekintetéből, testének rezdüléseiből tudtuk, hogy mi az, amire a másik vágyik, nem kellettek a szavak ahhoz, hogy bizonyossá váljon, amit mindketten akarunk az az, hogy két különálló személyből „mi” legyen. És talán ez a természetesség, a magától értetődő egymásra hangoltság volt az, ami a mérhetetlen boldogságon és a vitathatatlan komfortosságon túl némi félelemmel töltött el. Mert már akkor bíztam abban, hogy, mint előttem sokaknak, nekem is van egy végzetem… viszont, bárhonnan is nézzem, Yvonne volt az első igazán komoly kapcsolatom. Márpedig ezekről hírlik, hogy legtöbb esetben búcsúval ér véget, és évek múltán már csak kedves mosollyal fogunk visszagondolni azokra az időkre, amikor az a bizonyos, különleges személy prezentálta számunkra az elsőket… Nála mégis volt egy, ami kirítt a többi közül: az első szerelem. Nem tagadom, miért is tenném, hogy előtte is voltak páran, akik néhány hónapra a magukénak tudhattak, esetükben mégse beszélhettünk nem, hogy szerelemről, de általában a fizikai vonzalmon kívül semmiféle érzelemről. És mindezt követően ott volt ő… akihez vonzódtam fizikálisa, érzelmileg, értelmileg. Minden tekintetben egy húron pendültünk, mégse tudtam nem arra gondolni, hogy vége fog szakadni. Talán ha nem vetettem volna görcsösen alá magamat ennek az elkorcsosult ideának, most nem itt tartanánk…
Mert én voltam az, aki inkább eltaszítottam magamtól, hogy megelőzzem azt, hogy mindketten nagyobbat csalódjunk több évnyi kapcsolatot követően. Nem jutott nekünk több egy évnél, de boldogsággal vegyes sajnálat az, amivel visszatekintek az együtt töltött időszakra. Mert nem tudok csak szimplán boldog lenni, mikor most, vele szemközt állva is ugyanúgy, jóleső szorítással ugrik görcsbe a gyomrom, ha csak meghallom a hangját, meglátom a mosolyát…
- Megint? –kérdőn szökken fel a szemöldököm. – Még mindig –helyesbítek megrántva a vállamat. – Tudod, úgy működik ez köztünk, mint az állóháború. Egyfolytában bombázzuk egymást különböző ötletekkel, folyton ott nyomulunk a frontvonalon, hátha majd most!... de a siker az valahogy mindig elmarad, és ott toporzékolunk valahol a két eltérő világnézet között, hogy most mégis mit tegyünk. Túlságosan kiegyenlítettek az erőviszonyok ahhoz, hogy valamelyikünk is diadalmaskodni tudjon –viszont nem sokáig. Elvégre apám igazgatói pozíciója is véges. Mennyi lehet neki még hátra ezen a poszton? Egy-két év? Kevesebb? Vagy talán egy kicsit több? Nem tudhatjuk, de bizonyos, hogy egyszer minden uralkodó fejet hajt a törtető riválissal szemben, és ez alól bizonyára ő se lesz kivétel, hogyha meg akarja hódítani a nemzetközi piacot, és be akarja zsebelni az internacionális lista első helyét is, nem csak az ázsiai léptékűt.
Szórakozottan húzom teljes fogsort villantó mosolyra ajkaimat cseppet se komolyan vehető felszólítása nyomán.
- Miért, mit szeretnél? Hogy vágjak pléhpofát?... Végül is, ha ezt kívánod, megtehetem –beadva a derekamat vált az üzleti megbeszélések során sokszor alkalmazott, kisimult, jellegtelen kifejezésre arcberendezésem, noha ez az állapot értelemszerűen nem arra hivatott, hogy túlontúl sokáig fenn lehessen tartani. – Különben is! Ne provokálj, és akkor nem fogom ingerelni az inner-tinilány hajlamaidat –tárom szét karjaimat egészen diadalittasan, ajkaim szélén bujkáló pimaszkás mosollyal. Mindig is imádtam, mikor kihívó magatartásával próbált meg elcsábítani… szó se róla, elég volt a kellemesen mély hangján a fülembe suttognia a megfelelő szavakat, és a lábaim, mint egy-egy kocsonya roskadoztak a súlyom alatt.
- Na…! Yvonne! –mutatóujjamat felszólító jelleggel felé szegezve förmedek rá hangomban rejlő játékos felhanggal. – Mit akarsz, hm? Hogy itt, álltó helyemben vigyen el a szívroham? Ha ilyeneket mondasz, talán meg is fog történni –figyelmeztetem legkevésbé se őszinte dorgálással. Bár, való igaz, már a Japánban megnyílt első, Koreán túli hotel építési munkálatai során kisebb szívinfarktussal viseltettem azon pillanatok iránt, amikor az éjszaka közepén jött egy bejövő hívás… mert mi az ember első gondolata? Hogy baj van… hogy valami olyan léptékű hiba csúszott a gépezetbe, ami már a felsőbb hatalmak zavargatását idézik elő. Ugyanez volt a párizsi szálloda semmiből való felemelése során, és most, a manhattani állomás kiépítésénél is. Voltak már kellemetlen ügyeink… volt, hogy hajlani háromkor kellett kipattannom az ágyból, hogy nem sokkal azután kezdetét vegye a „ki nem felelős és miért?” címre hallgató játék.
Szemeimet résnyire szűkítve méregetem arcát a kollégáit illető szerelmetes megnyilvánulása során.
- Mert gondolod, hogyha elégedetlenek valami miatt, akkor azt ott helyben közlik, és nem hagyják, hogy szép lassan egy nagy ajándékcsomaggá érlelődjön, amit majd nagylelkűen átnyújtanak neked? –veszem fel az általa már előbb bemelegített szemtelen megnyilvánulási módot. Természetesen nem feltételezek semmi ilyesmit, ő is tudja, hogy az üzleti és csapatjátékosi mivoltát is mindig nagyra becsültem.
- Meghódítani az ázsiai konyhát?... Végtére is, mindig tudtad, hogy hogy kell meghódítani az ázsiaiakat –pimasz mosollyal ütöm le a túlontúl magasra sikerült labdát. Egyértelmű, hogy csakis saját tapasztalatból tudok nyilatkozni, de tagadhatatlanul így történt… és még csak meg se kellett erőltetnie magát, hogy az ujja köré csavarjon.
- Még nem ért le a kávé! –meglögybölve a pohár alján ülő pár kortynyi mennyiségű kávét indulok meg utána. – Hm… néha napján a másik felem is megérdemel egy kis pihenőt. Miért kérded? –magam se tudom, hogy mi végett toldom hozzá az utolsó két szót… talán a néminemű féltékenység szólott belőlem, amiért más felől is ugyanúgy érdeklődik?...

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

Hogy mi játszódott le bennem azon a reggelen, mikor nagy kómásan előmásztam a hálószobámból bőven több mint hat évvel ez előtt? Mikor nem kifejezetten voltam ura se önmagamnak, se úgy alapjában véve az életemnek és még apám is megjegyezte, hogy úgy nézek ki, mint az az öreg néni, akit a környék gyerekei boszorkánynak neveznek az üvegszeme és ezerfelé álló ősz haja miatt?
Első körben az, hogy elküldöm a tulajdon nemzőmet melegebb éghajlatra. Pont diploma után egy nappal, milliónyi munkát mellőzve, előttem három kilométer hosszúra nőtt lista a kötelező teendőkkel… eszméletlen kegyetlen fáradtság, hiszen az azt megelőző három hétben naponta kettő, maximum három órát, ha sikerült aludnom. Rosszabbul néztem ki, mint azon az éjjelen, mikor Dae Wonnal és kedvenc kis jövőbeni ügyvédkéjével olyan mérhetetlen mennyiségű alkoholt öntöttünk magunkba, hogy másnap – mellőzve természetesen minden perverziót és a mi életünkbe nem illő dolgot – egymáson kiterülve, valamelyik bokor aljában tértünk magunkhoz, rajtam Hwan cipőjével és Dae Won felsőjével.
A kora reggeli napsugarak ébresztettek minket – pontosabban engem -, de további tíz percre volt szükségem ahhoz, hogy nagyjából betudjam tájolni merre is vagyunk, mi történt és kikkel történt, hiszen egy fenék pucsított az arcomba, egy láb volt az ölemben. Arról a karról már nem is beszélve, ami a nadrágövem bújtatójába volt akadva, mintha csak egy negyedik tag is lett volna ott rajtunk kívül. Fogalmam sincs, hogy melyik srác csavarta ki magát annyira szürreálisan, minden esetre az a jelenet megért volna egy misét, mire életet leheltem beléjük is.
Erre a csepp kis sztorira azóta is örömmel gondolok vissza bár tagadhatatlan, hogy szomorúsággal is, hiszen ez volt az utolsó olyan momentuma az életünknek, mikor felhőtlenül, boldogan szórakoztunk egymással úgy, hogy Dae Won és én közöttem mérhetetlen mennyiségű szeretet és szerelem dúlt. Azóta a mi kis kettősünk és ha Hwant belevesszük, hármasunk nem létezik. Vannak ők és vagyok én…
És ezen a tényen tényleg nem segített az sem, mikor apám közölte a reggeli lapot olvasgatva, erős, kesernyés illatú feketéjét szürcsölve, hogy a „Choi fiú” összekötötte az életét egy nővel. Ez a hír nem segített az amúgy is végtelennek tűnő fáradtságomon és bevallom, először talán felfogni se voltam képes. Túl sok minden zajlott akkoriban körülöttem, a lélekjelenlétem pedig valahol a nullánál stagnált, így erre a plusz hírre aligha volt kellő energiám figyelmet fordítani.
Az viszont tagadhatatlan, hogy rosszul érintett, elvégre az én nagy szerelmemnek nem én voltam ezek szerint a nagy szerelem, bármennyire is szerettem volna az lenni és bármennyire is bebeszélni magamnak Choi papa kegyetlenségét: talán ő rendelte így a fia életét. Talán nem is Dae Won, hanem az apja választottja a kedves ara.
Viszont most már azt mondanám, hogy a féltékenység és a szomorúság mellett valahol mégis boldog voltam, hogy megtalálta magának azt, akit neki szánt az ég és végre önmaga lehet valaki mellett. Mert csak ez számított: a szeretett férfi végre boldog lehet, még ha nélkülem is.
Ma már egy sokkal értelmesebb, sokkal érettebb gondolkozású nő képében ugyan, de mást vallok.
Ha ténylegesen megtalálta a másik felét… A boldogságát és a lelki társát, azt, aki mellett szeretetben és békességben élhet, aki hű társa, kiáll mellette a bajban… valakit, aki teljes vállszélességgel az oldalán áll az élet nagy döntései és nehézségei mellett, akkor nincs okom se irigyelni a boldogságukat, se irigykedni arra a nőre, akit választott. Nem mondom azt, hogy minő mázlista teremtés, amiért megütötte Dae Won személyében a jackpotot. Az én életem talán nem úgy alakult, ahogy terveztem. Talán nem azt a férfit kaptam meg, akire mindig is vágytam, de hozzá kell tennem, hogy minden nehézség, buktató és fájdalom mellett boldog lehetek. Fantasztikus emberek vesznek körbe, akik segítettek kivirágoztatni a saját márkámat, a saját cégemet. Csodás, szorgalmas munkatársak, akik minden kötelezettség mellett a barátaim is. Kell ennél több? Vágyhatnék ennél többre?
Természetesen, hiszen most is itt áll előttem…
- Mi lenne, ha végre fegyverszünetet kötnétek egymással, úgy viselkednétek egymással karöltve, mint apja-fia és közös tervben álmodnátok meg az eredményét mindkettőtök ötleteinek? Tudod, nagyon jól ötvözhetők stílusok… minták, színek… ahogy a lila és a piros vagy a csíkos a pöttyössel, úgy a régi és a modern ideák is összeegyeztethetőek. Csak meg kell találnotok az egyensúlyt. Diadalmaskodjatok együtt, ne külön-külön. Az egy dolog Dae Won, hogy megnyersz egy csatát, vagy elveszted. De az is más kérdés, hogy milyen az, ha az édesapád tiszteletét nyered el! Csak légy egy kicsit rugalmasabb, gondolkozz el azon, hogy kettőtök ötletéből miként lehetne egy elsöprő, valami más… valami korszakalkotó! – mosolyodok el a végén őszintén. Szeretném, ha végre valahára kikerülnének ebből a mókuskerékből és egyensúlyt tudnának teremteni nem csak a munkában, de a kapcsolatukban is – mi, ha nem egy apja-fia összefogás lehet a legerősebb a világon, hmm? Majd keress meg, ha sikerült elérnetek valamit – ekkor szélesedik jókedvű, szeretetteljes vigyorrá a korábbi csepp kis mosolyom. Bízok benne, hogy elég okos, érett férfi ahhoz, hogy képes legyen kicsit más szemlélettel állni és viszonyulni ezek után a dolgokhoz.
Talán ezt követően sikerül átesnem egy cseppet a ló túloldalára pont úgy, ahogy neki is.
- Én meg a provokáció? Hát az mi az? – szórakozott kacsintásom egészen játékossá sikeredik főleg egy ilyen témát kerülgetve - … amúgy meg én lennék a legjobban kétségbeesve, ha valami probléma lenne a ketyegőddel. Szerintem erősebb ez annál nem? Nagyon a helyére tűzték régen – kocogtatom meg ujjheggyel a mellkasát nagyjából a szívének vélhető helyén. Ezen a ponton fogalmazódik meg bennem, hogy talán elvetem a sulykot és többet engedek meg magamnak egy nős férfi társaságában, de valahol számomra ő még mindig az a srác, aki meghódította a szívemet. Egy srác, aki egyszerre volt a nagy szerelmem és az egyik legjobb barátom.
- Nem tudom… meglep, ha azt mondom, hogy ők a barátaim? Ha valami problémájuk van azt egy kis italozás mellett alaposan megbeszéljük. Őszinték velem és én is velük. Négy fal között, bent a központban munkatársak vagyunk ugyan, de baráti a kapcsolatunk ezek ellenére is. És nekem az a fontos, hogy nekik jó legyen, mert tudom, hogy akkor robog igazán a biznisz, ha ők elégedettek. Ők pedig nem várnak többet annál, mint, amennyit adni tudok. Ez a titok nyitja – tárom szét a karjaimat, ezzel érve el azt is, hogy a ruhám valamelyest többet engedjen láttatni a dekoltázsomból, amit a körülöttünk levőek is előszeretettel díjaznak némi nyaknyújtogatás és hümmögés, összesutyorgás formájában. Bátrak itt a főni színe előtt.
- Ó, nézzenek oda, Mr. Choi! A végén zavarba jövök itt a színed előtt és akkor még te mondod és szidod itt a tinilány hajlamaimat meg a provokációt? – förmedek rá pimasz kis éllel a hangomban, de annál is inkább lelkes csillogással a tekintetemben. Semmit nem változott. Ugyan azok a kis csipkelődések ezek, mint amiket egykoron lezavartunk magunk között, és aminek hallatán mindenki mosolygott körülöttünk, majd fedezékbe vonult, kettecskén hagyva bennünket.
- Mire odaérünk lefog érni, higgy nekem – legyezem meg a levegőt magunk között, s már érdeklődök is a másik fele iránt. Válaszából sikerül egy bizonyos fokú értetlenséget, kíváncsiságot és még valami mást kiszűrnöm. Ez utóbbinak hála pillantok fel rá ismét csak, hogy az arckifejezés is társuljon a hallottakhoz.
- Felőle már nem is érdeklődhetek, vagy mi a baj, Kedves? – billentem meg a karját a vállammal, szorosabban fogva magamhoz a kis táskámat – vele még régebben beszéltem, kíváncsi lennék rá, hogy milyen most? Ugyan olyan kölyökgólya képű most is, mint akkor volt? Kinőtte már a pattanásait? – nevetgélek az orrom alatt, visszaidézve az ábrázatát. Nem volt egyszerű egyik se, az biztos… de én mégis így szerettem őket együtt és külön-külön is.
- Ugye most is ugyan olyan jó a kapcsolatotok és ugyan úgy vigyáztok egymásra? – komolyodok el végül, s már lépem is át a nyitott ajtó küszöbének előkészített, kráter méretű helyét, hunyorogva küzdve meg a vakító Napsugár fényeivel.  

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

A mai napig kristálytisztán emlékszem arra a napra, amikor az addigi életem egyik legnehezebb, legszívfacsaróbb döntését kellett meghoznom. Mikor a lábaim a földbe gyökereztek Yvie előtt, aki, mint mindig, tündöklő mosollyal pillantott fel rám, majd látva a gondterhelt fizimiskámat, ami mintegy segítségért kiáltott –csak nem tudom, éppen kinek a közbenjárására vágyott-, bedobta a kulcskérdést: baj van? Mind odáig nem éreztem át annak a mondatnak a súlyát, hogy „beszélnünk kell”… hiszen fejben tökéletes felvezetőnek hatott, de, mintha szégyelltem volna a döntésemet, elvékonyodott hangon szinte csak suttogtam a szavakat, amiket kis híján harapófogóval rángatott ki belőlem a józannak semmi esetre se mondható eszem. Alig voltam képes a szemébe nézni, még akkor is megrögzötten kerültem az igéző szempárt, mikor kimondtam a valós indíttatást: tartsunk szünetet. Hiszen még ott, abban a pillanatban is megőrültem érte… A szünet azonban túlontúl jól sikerült, és utólag belegondolva talán nem is csak az én szándékaimat tükrözte- elvégre apa volt az, aki tetteim túlnyomó részét kifogásolta, függetlenül az érintett területről. Előszeretettel vájkált a magánéletemben, pont, mint a szakmai hozzáértésemben. Soha nem rejtette véka alá a véleményét, mikor az általa túlontúl zűrősnek vallott kiruccanásaimról és szórakozási stratégiáimról folytattunk eszmecserét. Akkor még nem tudtam, hogy az általa rám rótt plusz feladatok mi célt szolgáltak, de visszatekintve az életem a munkám végett más felosztást nyert. A közös reggelik, az együtt töltött ebédek, az sms beszélgetések, napközbeni hívások, vacsorák, a romantikus éjszakák egyre elmaradoztak. Ahhoz pedig, hogy a munkámat teljes értékű emberként el tudjam végezni, lépnem kellett… A feladatok azonban apránként oszlottak fel, a munkaköröm, ha nem sokkal, de lazább lett, mikor már stabil lábakon állt a hotel. Akkor viszont már nem Yvie volt az, akinek a felszabadult időmet ajándékoztam… Talán Julie révén kívántam revanzsot venni az apámon?... Hiszen mindig is, teljes szívéből utálta a zenészeket.
- Mhmm… -lapnyi vékonyságúra préselve ajkaimat bólogatok a szavaira. – Tudod, ezzel már ott alapvető problémák adódnak, hogy köztünk soha nem volt semmiféle apa-fia viszony. Nálunk sokkal inkább helytálló az igazgató-örökös szerepkör említése. Neki mindig is az volt a célja, hogy méltó embert faragjon belőlem, aki majd átveheti az ő világméretű szállodaláncát. Most pedig, hogy érzi a nyaka körül szorulni a hurkot, kezd bepánikolni. Úgy érzi, hogy elfogy az ideje, így amire régen igent mondott, és amennyit engedett számomra a megvalósításban, most pont annyiban húzza meg az igazgatói szerepvállalásomat. Most akarja megélni az önmegvalósítás időszakát, amíg még van rá lehetősége, és amíg még nagyobb a befolyása, mint nekem –mert valljuk be, maga a staff, mindazok az emberek, akik segédkeznek abban, hogy a hotel az legyen, ami, szintúgy megosztóak, mint mi. Túl nagyok a generációs különbségek, éppen emiatt állandóak a viszályok, még a békésnek szánt megbeszélések alkalmával is elkerülhetetlen az, hogy nüánsznyi apróságokon ne robbanjon ki világháborúként fenyegető szópárbaj. – Talán túl büszke vagyok, és túlontúl az „apám fia” ahhoz, hogy ilyen könnyen beadjam a derekamat… köztünk valahogy nem lehet egyezség, mert én megteszem az engedményeket, ha úgy tartom helyesnek, de ő tartja magát ahhoz, hogy elvesz, de adni nem ad –rántom meg érdektelenül a vállamat, legyintéssel érzékeltetve, hogy inkább ne is beszéljünk erről tovább. Túlontúl mérgező apám gondolata ahhoz, hogy ennél több időt öljünk a személyiségének kivesézésébe.
- Szóval, talán nem éri meg erre alapozni a felkeresést, ha még ebben az életben látni szeretnél –húzódnak vigyorra ajkaim, ami még jobban erősödik csak kacsintását, visszadobott labdáját követően. Mindig is szerettem benne, hogy ennyire élettel teli, hogy ennyire pezsgő jellem… hogy csak a semmiből felbukkan, és egyszeriben aranyozza be a napomat. Leszegve fejemet tekintek mellkasomat érintő ujjára, majd felsandítva, halovány mosollyal révedek el arcvonásain.
- Régen volt már az… mennyi ideje is? Kilenc éve?... –teszem fel a leginkább költőinek szánt kérdést. Hogy ne tudnám pontosan… - Azóta sok minden történt –megvonva vállamat konstatálom a nyilvánvalót. Elvégre hat, házasságban töltött év pont elég volt ahhoz, hogy visszaigazolást nyerjen a tény, miszerint lelketlenné tett a munka, a folyamatos hajtás, apám lénye, ami úgy tűnik, nagyobb hatást gyakorol rám, mint azt remélni mertem volna. Hiszen ha még számítana valamit, hogy helyén van-e a szívem, valószínűleg most valahol Julie közelében lennék, és minden erőmmel azon lennék, hogy egyszerű, de egyértelmű tettekben statuáljam számára az odaadásomat.
- Meglep, ha azt mondom, hogy igen? –kérdezek vissza az ő szavajárásával. – Ezek után már egészen szemét alaknak érzem magam, hogy nem törekszem minden beosztottam baráti szeretetére… kiváltképp a sárgasapisokéra –akik egészen pontosan azt a látványt fürkészik, ami nekem se kerüli el a figyelmemet. Mert vesszek meg, én is férfi vagyok!... és nagyon is jól tudom, hogy mit rejt az a falatnyi kis fehér ruha, amit a mai nap magára vett…
Ezúttal rajtam a sor, hogy széttárva karjaimat, fültől-fülig érő vigyorral adjam meg magamat a felharsanó szavaknak.
- Kövezz meg, de ha magas labdákat adsz, isten a tanúm, hogy mindet le fogom csapni! –egyáltalán nem különbül, mint ahogy azt régen is tettem, és ahogy ő is eljárt velem szemben. Valamelyest megnyugtató, hogy ebben a rohanó, folyton változó világban még mindig vannak állandó kis pontok, amiken nem fog az idő…
Nagyot kortyolva a pohárból tüntetem el az utolsó egy kortyot is, majd kilépve az utcára az első utunkba kerülő kukába hajítom a műanyagot, és ugyanazon lendülettel vágom zsebre kezeimet.
- Ja, dehogynem! –vágom rá talán túlontúl gyorsan, és harsányan. – Sok minden történt vele azóta… de ugyanaz a jóhiszemű, naiv, szeretetéhes kölyök, mint régen is volt –halovány mosollyal bámulok magam elé, sokkal inkább nézve a semmit, mint pontosan kitűzve magam elé egy célt. Csak akkor fordulok felé, mikor egészen más hangszínben veti felém újabb kérdését.
- Persze! Tudod, hogy soha nem tudnék vele rosszban lenni… na meg különben is. Jobban igényli a szeretetet és a törődést, mint egy habókos kölyökkutya –nevetés szerű horkantással szegem le a fejemet, cipőm orrát nézve lendítem meg a lábamat, hogy belerúgjak egy eltévelyedett, valószínűleg az egyik házról lehullott kis vakolatdarabba.
- De nehogy azt hidd, hogy csak rólam lesz szó! Mert hát valljuk be, azon túl, hogy „boldog születésnapot!”, „boldog karácsonyt!”, „boldog újévet!”, nem sokat hallottam felőled az elmúlt években –és nem is igazán róhatom fel számára. Különben is, ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, nem szemrehányásként kívánom felemlegetni számára.

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

Soha nem haragudtam Dae Wonra azért, hogy annak idején azt kérte, hogy tartsunk szünetet. Valahol tudtam, hogy mit jelent és, hogy milyen következményeket von ez maga után… mire kell készülnöm és mit kell elfogadnom, megemésztenem a jövőre való tekintettel. Az arcát látva akkor és meghallani a hangjában rejlő fájdalmat és bizonytalanságot, elfogadtam, hogy nekünk nem volt itt az ideje annak, hogy egymáséi legyünk.
Túlságosan szerettem őt, ezért hagytam őt elmenni. Az, hogy nem küzdöttem minden erőmmel, nem azt jelenti, hogy lemondtam róla és elfogadtam a tényét annak, hogy nem kellek neki. Egyszerűen azt gondoltam, hogy természeténél fogva szabad ember, nekem pedig nincs jogom ahhoz, hogy megkössem a kezét, hogy magamhoz láncoljam őt. Ha szüksége van rám, ha akar engem, akkor úgyis vissza fog jönni.
Ő viszont nem jött. Nem keresett, nem hívott és nem is üzent, hiába vártam rá minden nap, melyek lassan hetekké, hónapokká majd évekké nőtték ki magukat. Mindig csak vártam és vágyakoztam, reménykedtem. Viszont semmit nem kaptam az élettől csak egy olyan párt, aki elnyomott bennem mindent, ami a valós jellememet illeti. Adott egy gyereket, amit aztán a saját tudatom és testem ellökött magától. Hogy mit tett velem Dae Won azon a napon, mikor azt mondta, hogy legyen vége? Reményt. Lányos álmokat, vágyakat. És olyan mértékű mércét állított fel minden egyes pasinak, amit senki nem volt képes átugrani. Túl sokat vártam mindenkitől, túl sokat akartam. Elhittem, hogy van még olyan, mint amilyen ő. De még egy ilyet keresve se talál az ember.
Talán utálnom kellene őt, ha egy másik felfogásból próbáljuk meg szemlélni a dolgokat, hiszen többet vett el tőlem a távozását követően, mint amennyit adott. De nem tudok erre gondolni. Nem utálom és nem is utálhatom őt azért, mert boldog akart lenni valaki mással. Minden joga megvolt hozzá és van is mind a mai napig.
- Olyan makacs vagy Dae Won, mint egy öszvér – rázom meg a fejem elhúzott szájjal – mi lenne ha nem tagadásban élnél, hanem próbálnál ezek alapján akkor apa-fia kapcsolatot kialakítani? Édesapád nem mai csirke már, ő minden bizonnyal nem fog kezdeményezni. Nem fog eléd szaladni, hogy „na akkor fiacskám, kapjad össze magad megyünk inni, és bepótoljuk az elmúlt harminchárom évünket” – a kedvéért még a hangomat is elmélyítem ami valljuk be, nem olyan nehéz a számomra csak, hogy hitelesebben adhassam elő az apai intelmeket és oltalmakat -… kapkodd össze magad szépen barátocskám, és mutasd meg apádnak, hogy szükséged van rá. Ne hagyd, hogy az utolsó éveit ugyan olyan keserűen élje le, mint az eddigieket. Adj neki tartalmat, mutasd meg, hogy milyen adni, nem csak elvárni és kapni. Rengeteg, de tényleg rengeteg lehetőség van erre. Csak rajtad áll, hogy miként élsz vele – keresem meg a tekintetét őszintén pillogva, bízva abban, hogy látok majd az ő metszett macskaszemeiben valamit, ami arra utal, hogy ha nem is mindent, de legalább egy kisebb részét megfogadja a tanácsaimnak. Mert ezek csak tanácsok, nem utasítások. Nem akarok okoskodni vagy azt mutatni neki, hogy mennyivel több élettapasztalatom van, mikor ez nincs így. Egyszerűen szeretném, ha legalább az édesapjával rendben lennének a dolgai – ha önmegvalósítani akar, akkor tegye okosan. Három hónap múlva megyek Afrikába. Unicef nagykövet vagyok már két éve – egy pillanatra elgondolkozok a dátumokon, de aztán csak helyre kerülnek a dolgok - Gyertek el velem. Hidd el, megváltoztatja az embert, ha olyat lát, amit még soha. Márpedig ott bőséggel akadnak ilyen dolgok. Persze nem kötelező, ez csak egy ajánlat. Ha élsz vele, tudod, hogy hol találsz. Szóval – mutatok rá – nem az előzővel, hanem erre is igyekszek alapozni. Mert miért ne? – vonom meg a vállam fülig érő, kislányos vigyorral. Mi okom lenne nem ezt tenni? Mi okkal ne vigyoroghatnék és mutathatnám neki azt, hogy pozitív világszemlélettel élek, mikor tényleg így van? Lezártam egy, az egész életemet megkeserítő korszakomat. Innentől nincs más dolgom, mint boldognak lenni, őszintének és ugyan olyan játékosnak, mint amilyennek megismert. Mert hiszem, hogy ezzel mások napját is képes vagyok bearanyozni.
- Mhm, valahogy úgy. Nem most… de szeretném azt gondolni, hogy ez idő alatt teljesen rendben mentek a soraid és nem kell aggódnom amiatt a szarkaláb miatt ott a szemed sarkában – biccentek felé.
- Ne érezd magad annak, még ha csak hülyülsz se! Nem vagyunk egyformák, mindenkinek másra van szüksége, máshogy dolgozik, másokkal tud együtt dolgozni. Más a munkánk. Én kis csapatban dolgozok együtt néhány emberrel, mi jobban össze tudunk szokni. Mi együtt építjük a karrierünket, együtt jutunk egyről a kettőre. Ismerjük egymás ízlését és gondolatait. Neked viszont az a dolgod, hogy a legjobb szakmabeli embereket találd meg. A legjobb mérnököket és építészeket, akik tökéllyé fejlesztik az alapokat és a terveket, hogy aztán a legjobbak felhúzzák a falakat, és letegyék a köveket, helyére az ablakokat. Ez egy egészen más terület. Neked tudás, szakmabeli profizmus kell. A biztos ahhoz, hogy tudod, a végeredmény tökéletes lesz. Nekem pedig az a maroknyi kis emberke kell akik lelkesebbek mint a tapasztaltak... akik tudják, hogy mit akarok, és akikkel egy húron pendülve vagyunk képesek megtervezni néhány kollekciót. Ez a titok nyitja – csicsergek, mint egy kismadár, nagy lelkesedéssel gesztikulálva, mutogatva és darálva. Komolyan úgy érzem magam, mintha egy duracell elem működtetne. Azt hiszem ez is az ő hatása, elvégre, míg ő nem jelentkezett hosszú ideje először, addig nyoma se volt a lelkesedésemnek és szórakozottságomnak.
- Kíváncsi vagyok, meddig fogod csapkodással bírni – szemöldökugráltatásom és pimasz mosolyom lehet a tanú, hogy én aztán nem fogom feladni a korábbiakat. Dobálom neki a labdákat, amíg bele nem fáradok.
Kiérve az épületből, hosszú fülénél fogva akasztom vissza a táskámat a vállamra, majd a poharamban lévő szívószállal kutyulva fel a Macchiatto alján lévő karamell szirupot, ajkamhoz emelem, hogy kortyolhassak egyet.
- Drágám, hát a mai napig nem felejtettem el azt a csibész mosolyát. Remélem jól megy a sora, megérdemli a boldogságot – bólogatok sokkal inkább az itókámnak, mintsem a mellettem sétálónak – mondjuk az még mindig komikus, hogy ugyan úgy egy kölyökkutyához hasonlítod még most is, mint régen. Remélem az állát, vagy a feneke hegyét nem vakargatod úgy, mint a négylábúaknak szokás – csippentem alsó ajkamat a fogaim közé, így küzdve le a feltörni kívánkozó nevetést. Nem tagadom, sikerült elképzelnem a jelenetet.
Azt pedig valahol éreztem, hogy csak hamar szó fog kerülni arra is, hogy velem mi történt az elmúlt években. Arra viszont nem készítettem fel magam, hogy miféle választ fogok adni neki. Csak őszintén.
- Csak a szokásos… „éltem”. Befejeztem az egyetemet, nem sokkal az előtt diplomáztam le, hogy megházasodtál. Akkor már nekikezdtem a Lotusnak, de messzire nem szaladtam vele sajnos, nem találtam az összhangot a munkatársaimmal. Bár, ha azt vesszük, a tökéletes munkatársaimat se. Ezért is mondtam korábban, hogy nekem szükségem van arra, hogy olyanokkal dolgozzak akik ismernek és akiket én ugyan olyan jól ismerek. Ma már nem bízok semmit a véletlenre, mert hamar elveszítem az irányítást a dolgok felett. Akkor is inkább elkezdtem még egy szakot az egyetemen, hogy legalább tudjam, hogy csinálok valamit, ha már nagy erőkkel indult hanyatlásnak a vállalkozásom – mesélem neki elmélkedőn, több ponton erősítve meg benne a korábban elhangzottakat. Azt, hogy szükségem van azokra az emberekre, akikkel jó kapcsolatot ápoltam egész életemben. Mert ők jelentik számomra az igazi támaszt.
- Aztán megházasodtam… - térek rá a történet kellemetlenebb részére. Na és, hogy ezután miként vázolom fel neki a többit, arról fogalmam sincs.

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

Halkan nevetve fel vagyok kénytelen bólintásokkal alátámasztani az igazát. Mert való igaz, makacs vagyok… legalábbis bizonyos esetekben az, másszor annál inkább jellemez a simulékonyság, ha nem éppen a behódolás. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül voltam hajlamos arra, hogy az életemet ne úgy éljem, ahogy én akartam… hogy pontosan úgy táncoljak, ahogy az apám fütyül, aki természetesen hetyke kis vigyorral, elégedetten vette tudomásul, hogy van egy helyes kis utódja, aki bizony nem fogja alapjaiban tönkretenni mindazt az elismerést, amit ő maga, és a hotel köré épített. És, ha őszinte akarok lenni magammal, beismerem, hogy a mai napig túlontúl nagy hatást gyakorol nem csak a cégére, nem csak a jövő vezérigazgatójára, annak ideológiájának kiépítésére, hanem a tulajdon fiára. Mert hiába mondtam el előbb a csúf igazságot, valójában gyakorta reménykedek még abban, hogy ismeri a határt aközött, hogy mikor vagyok a fia, és mikor a szálloda vezetői pozíciójának várományosa. Ha most még nem is érte el a felismerés, hogy van különbség ezek között, talán évek múltán ráeszmél, hogy mit rontott el… csak tartok attól, hogy akkor már túl késő lesz, hiszen bárhonnan is nézzem, most se vagyunk jó időben egy ilyen szemléletváltáshoz.
- Ez szép… tényleg… de Appa… -ajkamat beharapva, arról leszakítva egy apró kis bőrdarabot ingatom a fejemet. – Hát valljuk be, ő nem olyan személy, aki arra vár, hogy elérje a megváltás. Nem ő az, akiben ott ordít a belső, elnyomott hangja, hogy valaki menekítse ki ebből a befásult, önző életviteléből. Az a szomorú, hogy ő ezt nagyon élvezi. Hogy mindenki a lábai előtt hever, hogy felszínes, de jövedelmező kapcsolatai vannak. Neki nem célja az, hogy ember legyen, ő nem akarja emberinek láttatni magát, hiszen nem is az, bármennyire is tűnjön erősnek ez a fogalmazás… Éppen ezért szorgos, agymosott robotokat fogadott a kegyeibe, mert ők is csak öregbíteni és növelni tudják a hatalmát, a befolyását, és neki nem számít, hogy hány embert tipor porba. És tudom, mindig azt mondják, hogy olyan nincs, hogy egy ember végletekig rossz legyen… mégis van –vannak, akik szeretetteljesen beszélnek az apjukról. Akik felnéznek a nemzőjükre, akik elbővülten pillantanak az idősebbre, és büszkeség tölti el őket, azt gondolván, hogy „igen, ő az én apám!”. Nos, ha nekem az apámra kell gondolnom, keserűséggel, haraggal és szomorúsággal teszem azt meg. Mert szeretném, hogyha mindaz igaz, és megvalósítható lenne, amit Yvie mond, de tudom, hogy minderre alkalmatlan.
– Hetvenhárom éves lesz idén ősszel… egy olyan emberről van szó, aki minden garast a fogához ver. Talán nem túlzok, ha azt mondom, soha nem jótékonykodott még, és azt hiszem, nem is vonzza ennek a lehetősége –ez a tény alighanem elszomorító. Hogy miért is? Azért, mert pontosan olyan családi vagyon birtokában van, ami nem, hogy nekünk, a gyerekeinek, avagy megszületett, és majdan születendő unokáinak elég ahhoz, hogy ne kelljen semmiféle megszorítással élniük. Alighanem még az én unokáim is meglehetősen jómódú életet tudnának élni… és most csak a jelenlegi vagyonról beszélünk, arról nem, ami éppen termelődik.
- Én viszont megjegyzem!... Három hónapot mondtál, ugye? –kérdezek vissza csakis a bizonyosság végett. Mert lehet, hogy a családfői pozíción ülő apám nem tartja szükségesnek az embertársaink iránti szükséges lépéseket, mondván, minek költse ő számára érdektelen emberekre a pénzét, de engem ennek ellenére nem ejtettek a fejemre.
- Hogy mik miatt? –tettetett ijedtséggel kapom kezeimet a szememhez, annak sarkában végigsimítva egyszer-kétszer, de rögvest vigyorra vált a pillanatnyi félelem. – Csak félsz, hogy elrontja az összhatást, mi? –szemtelen vigyorral bökök felé állammal. Talán évek múltán, egy tízessel később erre azt fogom neki mondani, hogy „én se leszek már fiatalabb”, de most, épp, hogy túllépve a harmincat nem bocsátkozok a „vénségemet” avagy az azzal társuló gondterheltséget igazoló kérdések megvitatásába. Pedig gondterheltségből aztán van dögivel.
- Tudod, azért egy kicsit irigykedek –zsebembe mélyesztve szabad, a poharat nem tartó kezemet húzom fel a vállamat, félrebiccentett fejjel tekintve le rá. – Csak egy-két hétre szeretném megtudni, hogy milyen is az, ha egy kisebb, de egymásra hangolt csapatban dolgozol. A szűk vezetői réteg mondhatni nálunk is hasonló, noha mi nem a kreatív világnézetünk miatt tartunk össze, és nem is kifejezetten vagyunk vevők arra, hogy egymásba karolva támolyogjunk be egy kocsmába, hogy együtt eresszük ki a fáradt gőzt. De a személyzet… igyekszem kollektíven összefogni őket, felmérni az igényeiket, a munkával kapcsolatos elégedettségüket vagy elégedetlenségüket számon tartani, de értelemszerűen nincs kapacitásom arra, hogy mindet névről, vagy akár csak arcról is ismerjem –de ez talán nem is róható fel vétekként. A statisztikai rész értelemszerűen nem az én vállamat nyomja - noha igyekszem mindent észben tartani-, így jelenleg csak elévült számok birtokában vagyok, de elnagyolva tudom azt nyilatkozni, hogy bőven több mint háromszázan fognak dolgozni a kezem alatt a párizsi és a manhattani hotelt együttvéve, ha itt is végeztünk a jelenlegi munkálatokkal.
- Tudod, hogy nagyon kitartó és állhatatos vagyok –a vigyorom akár még egészen pajzánnak is mondható, hogyha a közös múltunkra való tekintettel másfelé kíván asszociálni.
Hümmögve, leszegett fejjel, lábaimat egészen csálén pakolgatva egymás elé hallgatom végig Hwanról alkotott véleményét. A reményeink azt hiszem tökéletesen megegyeznek, a különbség azonban, hogy én tudom az igazságot…
- Majd egyszer biztosan újból, igazán boldog lesz –ajkaimat beharapva bólintok egyet, szigorúan véve a törekvésemet, hogy máshova ne, csak magam elé meredjek. – Tudhatod, hogy imádom, hogy ilyen cserfes, minden lében kanál személyiséged van, de azért néha gondold át, amit mondasz –méla undorral pillantok végül felé, de végül megengedem az előtörni kívánó mosolyomnak a rivaldafényt.
Figyelmem egészét neki szentelve, bólogatva hallgatom végig a csakis a szakmaiságára irányuló fejtegetését.
- Talán nem is baj, hogy így alakult –rántom meg a vállamat, míg lefordulva az általa említett utcára kezdem el szemlélni a cégéreket. – Végtére is, ha belegondolsz, iszonyatosan nagy szerencse, vagy az azt megadó családi háttér kell ahhoz, hogy valaki huszonhét évesen minden pontján sikeres vállalkozásba kezdjen. Most viszont, alig hat évvel később… -egészen a büszkeségemről árulkodó mosolyt engedek meg magamnak. Mérhetetlenül tisztelem azért, hogy idáig jutott, csakis önerőből… ehhez mérten itt vagyok én, tipikus példánya annak a rétegnek, akinek ölébe hullott minden földi jó.
- Tehát megházasodtál… -fűzöm hozzá két bólintás közepette. – Miért érzek e mögött több bosszúságot vagy szomorúságot, mint boldogságot? –puhatolózok, nem indirekt módon kérdezve rá arra, hogy zátonyra futott-e az említett frigy.

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

- Tudom, hogy miről beszélsz. És ezt nem azért mondom, hogy megnyugtassalak, vagy nagyra menő beszédekbe bocsátkozzak a saját apámat illetően, hogy nekem is pont ugyan ennyire rossz. De ismered őt, tudod jól, hogy nagyon hasonlít a te apádra és ugyan az hajtja őket… a pénz, a név és gyakorlatilag az egész világ meghódítása. Az kell nekik. Szóval csak, hogy tudd apukám, így vagy úgy de el kell szakadnod akkor a papától. Én is ezt tettem, bár nehéz volt és iszonyat sokáig tartott. Egyre figyelj oda kérlek! Ne hagyd, hogy tönkre tegyenek. Még idejében lépj, máskülönben rosszabbul fogsz járni – mert ki ha nem én tudnék a legszebb ódákat zengeni mind erről? Apám és anyám végignézték a szárnyalásomból eredő hanyatlást. Azt, ahogy egy szerethető tinilány megtalálta az igaz szerelmét, aki mellett ki tudott teljesedni. Jól teljesített az egyetemen, egyenes út vezette a legnagyobb sikerekig, a megbecsüléshez. Majd jött a tragédia, amit még több követett egymás után. Rossz házasság, gyerekvesztés és válás. Erre volt szükségem ahhoz, hogy az apám beismerje, nem vagyok olyan, mint a mi rétegünkben lévő pénzes ribancok akiknek viszket a lábuk köze egy-egy jól méretezett cerkáért. Tök mindegy, hogy ki az illetékes pasi, csak jó nagy szerszáma legyen, baromi sok pénze és végezetül minimum BMW hörögjön a segge alatt, mert mi más?
Sokat sérültem, fájt a tulajdon családom megítélése a lényemet és világnézetemet illetően. Nem hitték el, hogy ami engem irányít, az sokkal mélyebb, már-már lelki dolog, mintsem az, ami őket. Engem nem érdekelt a pénz és a vagyon. Én szeretni akartam. Márpedig azokat akiket „nekem szántak”, azt a férfit aki feleségül vett mert elhittem, hogy majd ő túllendít a krízisemen, képtelen voltam szeretni. És most ebbe belegondolva rettegek attól, hogy Dae Won is sérülni fog, mire képes lesz elszakadni az apjától, vagy éppen az egész családtól, ha esetleg ráébred arra, hogy mentalitás terén egyáltalán nem illik közéjük. Se ő, se Hwan, se pedig én nem aszerint nőttünk fel, ahogy a család elvárta volna. Modern világ modern szülöttjei vagyunk, akiknek nem az a céljuk, hogy miként robogjon egy biznisz élet nélkül. Nekünk kell egy jelentés ahhoz, hogy ki tudjunk teljesedni a szakmánkban és abban, amit célul kitűztünk magunk elé.
- Akkor nincs miről beszélni. Vagy Te és Ő… talán egy család vagytok sokkal inkább vér, mintsem érzelmek és szív terén. Egy bizniszben utaztok, egy a munkátok. De ez nem jelenti azt, hogy együtt is kell működjetek. Ha ennyire javíthatatlan, akkor az is marad és félő, hogy a halálos ágyán fog majd rájönni arra, hogy milyenek voltak azok az emberek, akikről azt gondolta, hogy mellette állnak és milyenek, akiket megvetett, vagy ellökött, esetleg semmibe vett. Sajnálom, hogy ezt így ki kell mondanom – húzom el egy kicsit a szám, elvégre nem szép dolog valakinek előre vetíteni a halálát. De ettől függetlenül számtalan esetről hallottam már életemben, hogy akkor bánta meg a saját döntéseit az ember, mikor elérkezett a fehér fényhez. Akkor meg aztán tök mindegy, hogy kinek mit mondjuk, kitől kérünk bocsánatot vagy hogyan fogjuk meg a kezét. Ezért is tartja az idézet, hogy…” Élj úgy, hogy az angyalok visszatapsoljanak!” Hát tartok attól, hogy egyikünk apja se lesz ilyen kegyelt a dagadt kis puttók esetében.
- Ühümm… Július utolsó hete. Nem egészen három hónap, de még kerekítem. Ellátmányt, gyógyszert viszünk és három fertőtlenítő szivattyút a kutakba, hogy tisztább vizet tudjanak maguknak biztosítani. Három éves projekt már, hogy olyan anyagokból vigyünk nekik ruhákat, mellyel védhetik magukat a magas UV sugárzás ellen és ha eldobálják őket, a természetre se legyenek ártalmasak. Lehet, hogy ők ahhoz vannak szokva, hogy erős a Nap fénye és ellenállóbb is a bőrük, de az utóbbi években náluk is megnőtt a bőrrákosok és egyéb elváltozásban szenvedők száma, vélhetően az erősödő napsugarak miatt. Csatlakozunk egy ottani orvosi gárdához. Nagyjából két, maximum három hétig leszünk kint. Örülnék, ha te is velünk tartanál. A kis srácok biztosan örülnének egy meglett férfinak, aki tud velük focizni és játszani – mosolyodok el szeretetteljesen. Fél éve voltam kint utoljára, akkor is hárman mentünk ki nőnemű egyedek. Az ottani orvosok a betegekkel vannak elfoglalva, máskor pedig pihennek, így olyan ember még nem érkezett hozzájuk ilyen értelemben, aki mást is tud nekik biztosítani a ruhákon, élelmen és gyógyszereken kívül – de ha tényleg jönnél, minél előbb kezd meg a kötelező oltások programját jó? Oké, hogy vannak kint ezren orvosok, amúgy meglepődsz, de főként koreaiak, akkor már késő lenne, ha aztán elkapnál valamit – nem azt mondom, hogy úgy beszélek róla, mintha készpénznek venném, hogy ténylegesen velem tart, de ezzel most sikerült jócskán felcsigáznia.
- Dehogy félek! És nem vagyok ám madárból, tudom én, hogy a szarkaláb a mosolygás jele… csak örülni tudok annak, hogy látom őket – persze ha rólam lenne szó, már visítanék a tükör előtt, mint akit nyúznak, hogy jó isten mi a franc az a ránc a szemem mellett? Hogy merek harminchárom éves fejjel már ráncosodni? De ez ténylegesen a nők problémája, mert a női hiúságnál csak a férfi hiúság a rosszabb. Ők pedig hogyan is tartják? Harminc és ötven között vannak csúcsformában? Akkor a legvonzóbbak? Talán.
- Valahol jó, valahol ez is teher. Más a felelősség megoszlása. Talán kisebb is a hibázási lehetőség, hiszen ott vagyunk egymásnak, a másik kezére tudunk játszani, míg egy nagy csapatban ez lehetősen megnő. Ráadásul könnyebb a másikra mutogatni. Nálunk azért csak hamar kiderül, hogy ki varrta rossz helyre azt a gombot, vagy vágott „V” dekoltázs helyett csónaknyakat annak a ruhának. De ez mind-mind olyan dolog, ami ugyan további anyag pazarlást eredményez, de ettől függetlenül könnyebben tudjuk orvosolni a problémát mint a ti esetetekben. Ha rossz helyre kerül egy tégla, egy csap, egy zsanér, ha rosszul vezetik be az áramot és még sorolhatnám. Szóval igen. Te irigyelhetsz engem, én nem irigyellek téged. Bárcsak tudnék segíteni valahogy… - tudom mekkora teher ez és milyen komoly munkával jár, hogy egyben tudjon tartani egy ekkora munka hadsereget. De erre tette fel az életét, ezt az utat választotta. Ki kell tartania. Csak támogatni kell.
- Ó, nagyon is tudom. Ki tudná, ha nem én? – imádok pimaszkodni vele, hiszen veszi a lapot és mind ezek mellett nagyon jól kezeli a semmiből indított kis merényleteimet. És pont ennyire szórakozok jól – ha nem jobban – azon is, ahogy grimaszba torzuló arccal nyilvánít véleményt a korábbiakat illetően.
- Na, mi van, csak nem elképzelted? – fűzöm karomat széles vigyorral az övébe, pont úgy csüngve rajta, ahogy azt egykoron is tettem egy-egy sétánk alkalmával – a fantáziád még mindig elég… élénk, azt hiszem – folytatom sejtelmesen búgva, hogy aztán lassacskán elhúzódjak tőle, elvégre ezt még se illik úgy, hogy a feleségéről tudomásom van.
- Hat évvel később ott tartok, ahol akkor kellett volna. Azért hidd el, egy-két dolgot nagyon szívesen kikerültem volna, bár tartják a nagy öregek, hogy a nehézségek leküzdése mutatja meg azt, hogy milyen ember lesz belőlünk a jövőben – félek nem csináltam mindent elég jól. Milyen jövő állhat ennek fényében előttem?
- Mert túl jól ismersz – sóhajtom – Joachim egy… nagyon jó ember. Ezt tényleg nem tudom elvenni tőle. A szüleim imádták, hát persze hogy a fenébe ne imádták volna úgy, hogy a család legjobb barátjának a fia, vagyonos, előre elrendelt élettel, tervekkel. Úgy gondolom, hogy tényleg szeretett, de sokkal inkább éreztem mögötte egy bizonyos kapzsiságot csak, hogy a házasságunk révén az apám javaira is igényt tudjon tartani – vezetem fel neki a volt frigy másik tagját - … nem akartam hozzá menni. Tudod, nem az volt akit akartam, akihez a szívem húzott. Nem adta azt, amire vágytam. Nem voltam mellette boldog – kavargatom meg a poharam maradék tartalmát a szívószállal, s néhány pillanat erejéig mást se hallani mint a cipőm sarkának ütemes koppanását a járdán.
- Egy nappal az esküvő előtt meg akartam értetni az apámmal, hogy ez nekem nem fog menni, nekem nincs erre az egészre szükségem, de természetesen én lettem a hisztis picsa, aki egy korábbi szerelem után áhítozott - nem kertelek, kimondom az igazat és biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudja, hogy mire gondolok.
- Végül nem tudtam megmagyarázni az apámnak. Kuss lett a nevem, és sikerült olyan mértékű bűntudatot keltenie bennem, hogy elhiggyem, tényleg én vagyok a hülye. Így hát oltár elé álltam. Talán életem legnagyobb hibáját követtem el, mert onnantól valóban versenyfutás lett minden napom. Veszekedést veszekedés követett. Nem mentem haza, inkább dolgoztam tovább vagy aludtam a stúdióban. A nászutat elhalasztottam, mondván a projektekre kell figyelnem. Aztán nyilván próbáltam elfogadni a sorsomat és úgy tekinteni rá, mint az igazira. A férjemre... én tényleg igyekeztem. Aztán teherbe estem… akkor egy kis ideig tényleg boldog voltam. Úgy gondoltam, hogy egy gyerek majd segít kikecmeregni a krízisből. De aztán elveszítettem a babát – elhúzott szájjal vonom meg a vállam. Hangom ugyan szomorú, de nyoma sincs az őszinte megbánásnak – az orvosok semmi rendellenességet nem találtak, itt voltak bajok – kocogtatom meg a halántékomat – a szervezetem tudta, hogy nem szabad az ő gyerekét megszülnöm. És tett is azért, hogy ez ne történhessen meg. Utálta a tényét, hogy kicsit magába evett a depresszió. Nem tudta elviselni, hogy képtelen vagyok rá férfiként tekinteni. Egyre durvább lett, amiből nekem lett elegem, így kiléptem a házasságból. Egy évembe telt, de vége lett. Nem ártott volna egy jobb ügyvéd. Hát ez az én elmúlt nyolc éves sztorim nagy vonalakban. A lényeg legalábbis – dobom bele én is egy útszéli szemetesbe a poharamat - a cégbe fektettem minden energiámat. Ők lettek az én családom... karrierista lettem, mert nem tagadom, a munka hozott ki ebből a szakadékból.

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

„Még idejében lépj, máskülönben rosszabbul fogsz járni.” Nem tudom nem megmosolyogni ezt a gondolatot, noha talán még időben leszegem a fejem ahhoz, hogy mindazt ne szándékosan neki címezzem. Szent meggyőződésem, hogy ennél rosszabbul nem tudnék járni… hiszen olyan körforgás ez, amiből soha nem sikerült kilépnem. Kerestem a kibúvókat, azokat rejtett, apró kis ajtókat, amik talán átvezetnek ezen egy, ha nem is jobb, de mindenesetre barátságosabb, nyugalmasabb jövőbe. Szeretném magamat önálló, független férfinak mutatni, és alapvetően önmagamat is erről meggyőzni. Mégis, mikor apám tudomást szerzett anyám várandósságáról, a sorsomat már akkor eldöntötte… és most, ennyi évvel később mi lenne, ha megszabadulnék tőle? Ha elérném, hogy levegye rólam a kezét, hogy a részben független magánéletem után a szakmaiságom is legalább ekkora önállóságot tudjon nyerni? Fellélegeznék, vagy, mint egy eltévedt gyerek a bevásárlóközpontban, tanácstalanul tekintgetnék jobbra-balra, hogy megtaláljam az értem felügyelő apámat?
- Nekem jelen állás szerint az is bőven elég, hogyha az ő önkényuralmában, és az elnyomó személye mellett képes vagyok megőrizni az emberségemet. Ennél nagyobb és merészebb álmokat egyelőre nem merek dédelgetni, hogyha a családi, nem a szakmai életről beszélünk –széttárva karjaimat vallom be az igazat. Mert engem már ez boldogsággal tölt el, ha csak tudom, hogy jobb ember vagyok az apámnál… nem mondom, hogy nehéz megugrani az általa felállított mércét, de a tény nem elhanyagolható, hogy az én ereimben is az ő vére folyik. Bizonyára bennem is megvan minden nemrégiben felfestett hajlam… őszintén remélem, hogy ha valaha a vezérigazgatói székbe kerülök, lesznek mellettem olyanok, akik a földön tartanak, akik, ha kell, lerángatnak a magaslóról, és lehoznak a felhők közül. Mert nyilvánvaló, hogy apa mellé nem volt elég az anyám, aki szerette… szerette akkor, amikor nem volt tehetős, amikor megörökölte a halott nagyapám után a hotelt, vele együtt nem kevés adósságot. Szerette, mikor felismerte benne a leleményességet, a jó üzletemberi hajlamokat, és szerette, amikor a kreatív gondolkodása révén sikert sikerre halmozott. És akkor se szűnt meg az iránta érzett szeretet, mikor bekerült a nagyok játszmájába, és elvesztette mindazokat az értékeit, amik miatt anya anno úgy határozott, hogy számára ő az igazi. Viszont nem mutatkozott elég erősnek ahhoz, hogy a férjével elhitesse: a kevesebb néha több.
- Nem véletlen mondják azt, hogy „jobb később, mint soha”… Én igyekszem úgy élni az életemet, hogy majd amikor eljön az időm, úgy tekinthessek vissza a leélt éveimre, hogy nem volt hiábavaló. Hogy boldog voltam, hogy másokat is boldoggá tettem, és, nem mellesleg hasznos tagja voltam a társadalomnak, az emberiségnek. Engem ez mozgat. Hogyha, remélhetőleg a távolabbi jövőben ott fogok állni apa ágya mellett, és azt fogja mondani, hogy szép élete volt… akkor válik majd bizonyossá számomra, hogy velejében romlott emberek márpedig tényleg vannak. Megvetni viszont nem fogom tudni ezért… tudod, valakinek ilyennek is kell lennie –még ha borzalmasnak is hangzik, hogy emberek lelkivilágát teszi tönkre, hogy ott tesz kárt, ahol tud, csak azért, hogy neki jobb legyen, hogy bárkit eltapos, mint egy nyamvadt bogarat, csak, hogy az ne álljon az útjába. Mert, ha nem lennének a hozzá hasonlóan káros és mérgező jellemű emberek, nem ezt a világot élnénk...
- Őszintén remélem, hogy lesz rá lehetőségem –és nem, ez nem az az őszinteség, amit tettetni szoktunk csak azért, hogy a másik lelkivilágát megnyugtassuk, míg mi tudjuk magunkról, hogy az egészből semmi nem lesz. – Volt már szerencsém többször is nagyobb összegben támogatást nyújtani a Unicefnek, és mindig lenyűgözött a munkájuk, a kitartásuk, és nem mellesleg az erejük, amivel viseltetnek a jó ügy iránt. Többször is gondolkoztam rajta, hogy saját szememmel is szeretném látni mindazt, amit a rászorulókért tesznek, hogy ne csak egy név legyek a tetemes összeg mellett, hanem a magam legkevésbé se hozzáértő módján nyújtsak segítséget ott, ahol tudok. Az élet viszont soha nem úgy osztotta le a lapokat –talán erre én magam is azt válaszolnám, hogy: mert nem próbálkoztál eléggé! Való igaz… nem mozgattam meg minden követ annak érdekében, hogy sikerre vigyem a kitűzött célt. Hajlamos vagyok idő előtt visszavonulót fújni, de ki tudja, talán most jön el az alkalom, hogy tettre válthatom a szavakat.
- Pedig az előbb még a mosolyommal is bajod volt, most meg már a szarkalábaknak is örülsz? A nők gondolatainak útja kifürkészhetetlen… -tettetett rosszallással, noha egy szelíd mosollyal ingatom a fejemet.
- Alapvetően ez se annyira borzasztó, mint amilyennek tűnik –rántom meg a vállamat. – Persze, a folytonos stressz piszkosul idegőrlő, főleg az építési folyamatokban, mert csak reménykedni tudsz, hogy valóban a legjobb szakembereket bíztad meg… Csoda, hogy nem hullott még ki az összes hajam –túrok bele a fekete tincsekbe arcomon terebélyesedő széles vigyorral. – De alapvetően a tudat, hogy egy ilyen nagy projekt végett számtalan embernek tudsz munkát biztosítani, az valahol felemelő. Mert például a takarítószolgálatosok és szobalányok, gondnokok is olyan munkalehetőséget kapnak a kezükbe, amivel talán jobb és eredményesebb életfeltételeket tudsz biztosítani nekik –mert mondjuk meg az őszintét, egy ekkora, ilyen nagy volumenű helyen a fizetség se kifejezetten rossz, még annak ellenére se, hogy mindig lesznek olyanok, akik elégedetlenek, és többet akarnak.
Idült, noha egészen halovány mosollyal pillantok le a kezem köré kulcsolódó kezére, majd elcsigázottan az arcát is szemügyre veszem. Nem tudok nem visszagondolni azokra az időkre… Amikor mindez mindennaposnak számított, amikor hasonlóan összebújva andalogtunk a párizsi sétálóutcákon a megannyi, portékájukat népszerűsítő árus között, a péksütemények illatában, a kávé sajátos aromájában. Valahogy akkor a szmog fel se tűnt… lehet, hogy a szerelem minden elsöprő ereje akarta még idillibbé tenni a képet azzal, hogy csak a jót láttatta és érzékeltette velünk.
- Sajnos de –piszmogom orrom alatt, igyekezve kiverni a fejemből az újfent a szemem elé kerülő látványt. A képzelgés azonban hamar tovaillan, mikor elszakad tőlem… felkapva a fejemet, mintegy vágyódva pillantok rá, de ezt felismerve rögvest az ellenkező irányba fordulok, zsebemben pedig hüvelykujjam akaratlanul is az arany karikagyűrűre vándorol, mondhatni emlékeztető jelleggel…
- Nem gondolod, hogy túl szigorú vagy magaddal? –vetem fel a kérdést, de meg se várom a válaszát, mert tudom, hogy nem azt válaszolná, amit gondolok. – Így se vesztegetted el az idődet. Hidd el nekem, pont ott vagy térben és időben is, ahol lenned kell. És azon túl, hogy a nehézségek leküzdésével fejlődünk emberileg, fejlődünk szakmailag is. Az akadályok pontosan azért vannak, hogy megugorjuk őket, és mindegyik letudásával csak gyakorlottabbak és tapasztaltabbak leszünk –orbitálisan nagy klisé az, ami elhagyja a számat, de ha jobban belegondolunk… nem azért léteznek a közhelyek, mert bizony van valóságalapjuk. – Úgyhogy ahelyett, hogy elégedetlenkedsz, légy nagyon büszke magadra, hogy harmincnégy évesen nemzetközileg elismert vállalatod van! És ha te nem tudnál, hát majd én az leszek helyetted! –biztató mosollyal támasztom alá szavaimat.
Eztán pedig hagyom, hogy a helyeslését követően áradjanak belőle a szavak. Azok a szavak, amik egyre jobban letaglóznak, gerjesztve bennem a feszültséget, a tanácstalansággal vegyülő szomorúságot, amik között felüti a fejét a harag. A harag az apjával, a kollektív családjával szemben… Sébastiennel, a bátyjával szemben, aki éveken keresztül egy kimagaslóan kedves barátom volt, akiről lerítt, hogy imádja a húgát, mégis hagyta, hogy mindez megtörténjen. Hogy belekényszerítsék Őt egy házasságba, holott a világot érdemli, nem a kiszolgáltatottságot, azt, hogy ne érezze magát másnak, csak a rangos emberek játékszerének.
- Yvie… -kézfejemmel végigsimítva alkarján fogok rá óvatosan csuklójára, hogy megállásra késztessem, így lépve elé. Pontosan ugyanolyan tanácstalanul, olyan üresfejűen állok előtte, mint mikor azzal az egyetlen mondattal elindítottam a lavinát… - Én nagyon sajnálom –bukik ki belőlem, arcomon egyértelműen megül a sajnálat, de annál is inkább a tehetetlenség. És, hogy pontosan mit sajnálok? Azt, hogy akkor, azon a késő délutánon elhagytam? Hogy nem találtam vissza hozzá? Hogy nem álltam mellette legalább barátként, mikor szüksége volt rám? Vagy, hogy mindezek függvényében ekkora fordulatot vett az élete? Hogy a családja ráerőszakolt egy, már kezdetben is sikertelennek ítélt házasságot? Hogy nem tudott boldog lenni a férje mellett? Hogy elvesztette a gyermekét, ami hiába nem a szeretett férfitól, de mégis az övé volt? Hogy mindezt évekig kellett tűrnie, mire meg tudott szabadulni nem csak a házasságától, de a családja marcangoló környezetétől? Talán mindez egyben…
- Ha durvább is lett… ugye nem bántott? –hangomban rejtező, előre odaígért dühvel teszem fel a kérdést. Ha igenlő választ kapok, esküszöm letöröm a kezét a delikvensnek!
- És most boldog vagy? –talán ez az egyik legfontosabb… mert ha valaki, ő mindig is megérdemelte a felhőtlen boldogságot…

DaeWon&Yvie

● ● Én nem hiszek a véletlenekben. Ez így rendeltetett, hogy mi itt és most találkozzunk. ● ●

Ugyan végighallgatom őt, eszemben sincs közbevágni, vagy épp belé folyjni a szót. Ettől függetlenül már az elején elveszít a témában, s szemöldököm rosszalló ráncolása egyre érthetőbben jelezheti a számára azt, hogy erről nekem is van egy megfogalmazott véleményem.
- Jószívű, nagylelkű, szeretetéhes ember vagy, Dae Won. Én, és szerintem a körülötted élők legtöbbje akkor lepődne meg a legjobban, ha elveszítenéd azt. Képtelen vagy rossz lenni. Képtelen vagy arra, hogy önzőségben vagy önkényuralomban fitogtasd ez erődet. És amennyire helyén van a szíved, amennyire fontos számodra az, amit megszereztél magadnak a saját erődből, úgy az embertársadalom is. Nincs is ennél nagyobb érték a mai világban – és te jóságos ég, milyen kevesen vannak a környezetemben azok a személyek, akikről mind ezt elmondhatnám. Akik azért vannak, hogy a másiknak, a barátaiknak, szeretteiknek jó legyen. Akik másokért élnek…Akik mellőzik az önzőséget és a kegyetlenséget. Szükség van a Dae Won félékre. Csak az a szomorú, hogy úgy kell őket előásni, előkapirgálni a föld alól, leakasztani egy-egy fáról… mert maguktól nem keresik meg a másikat, nem adnak jelt magukról, hogy „na hé itt vagyok!”
A később hallottakkal viszont nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Tökéletesen egyetértek vele, és engem is ugyan ez mozgat. Adni akarok a következő generációnak. Megmutatni, hogy másként is lehet élni, hogy példát lehet statuálni. És ez nem is kifejezetten a saját vállalkozásomban, a Lotusban mutatkozik meg, mert az inkább a saját fantáziám, a saját szórakozásom és megélhetésem egy formája. Viszont példának okáért ott a jótékonykodás. Nem kell dollármilliókat adni ahhoz, hogy a rászoruló boldog legyen. Nem kell kipengetni a bankkártyákon sorakozó nullákat csak, hogy a lelkiismeretünk rendben legyen, elvégre nekünk se kell csak azért szorongani és mellőzni, hogy a másiknak jobb legyen. Egyensúlyt kell teremteni. Meg kell látni, hogy egy falat kenyérben… egy tál meleg ételben, egy takaróban, egy pulcsiban ami már elnyűtt, és te nem vennéd fel sehova, az másnak mekkora segítség lehet. Mert neki nincs. Nincs lehetősége megvenni. Persze, sokan a pénzadományban gondolkoznak első körben, ami miatt nem tudok megvetni senkit. De nem ez a fő szempont soha. Annál is inkább az, hogy lássák az emberen azt, hogy önzetlenül, jó szívvel adja azt a kis ételt, az egy flaska vizet vagy elnyűtt pulóvert. Én se azért lettem Unicefes, hogy fő profilom az legyen, hogy milyen nagy összegekkel támogatok rászoruló országokban élő gyerekeket és beteg embereket. Persze, nyitottam egy külön számlát arra a Lotus neve alatt, hogy ide fussanak be bizonyos mennyiségű összegek és adományok, amiket feltudok ajánlani nekik, amit nem a kezükbe fogok odanyomni, mert mit tudna egy afrikai visszamaradott város lakóinak bármelyike is kezdeni a pénzzel? Elégetik maximum, ha fáznak. Ellenben oda tudom adni az orvosoknak, hogy vakcinákat, egyéb gyógyszereket tudjanak venni. Különböző segélyszervezeteknek tudom átutalni, hogy azok foglalkozzanak az étkeztetésükkel, ruháztatásukkal. Nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy elrepülök hozzájuk, kommunikálok velük. Megmutatni, hogy vannak a világon emberek, akik segíteni szeretnének és teljes vállszélességgel mellettük állnak, mert tudják, hogy szükség van rájuk. Egy kis szeretetre, egy kis játékra.
És mind a mai napig ezért gondolom Dae Wont és magamat egy nagyon jó csapatnak. Ha mi ketten összefognánk, ha együtt dolgoznánk, együtt indítanánk el segélyszervezetet vagy bármi mást, egy új világ nőhetne ki a kezeink alatt mely segítségül szolgál azoknak, akik megérdemlik. Akiknek szükségük van erre. És persze példát tudnánk mutatni mindenki másnak, hogy csak ennyire van szükség… nem többre.
- Nem kell hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy segíteni akarj és tudj – mosolyodok el tekintetemben mérhetetlen mennyiségű hálával és köszönettel. Mert egyre csak megerősíti bennem azt, hogy ő még mindig ugyan az a Dae Won, akit ismertem.
- Nincs nekem semmi bajom semmiddel, ezt kikérem magamnak! – szórakozott éllel emelem meg a hangom csak, hogy bebizonyítsam és elhitessem vele, amit állít puszta botorság. A mosolya az egyik dolog rajta, amiért ölni tudnék. Csibészes, jókedvű, de ugyan akkor mély jelentést tartalmaz. Mert az, ahogy a mosolya mellett megcsillan a szeme, mindig tartalmaz valami mondanivalót. Nincs két ember akire egyforma pillantást vetne, vagy mosolyt villantana.
- Kopaszodásig még van néhány éved, légy oly kedves és őrizd meg azokat a fekete szálakat egy ideig. Bár tagadhatatlan, hogy elég fejlett már a világ ahhoz, hogy ilyen-olyan módon tincsekhez tudják juttatni az embert, de… - rugdosok bele innen-onnan a férfiúi büszkeségébe – de alapjáraton itt van a titok nyitja. Amellett, hogy szolgáltatást nyújtasz, gyönyörű környezetben vendégeled meg az embereket, luxusba teszik be a lábukat nyilván nem néhány pennyért, de mind emellett munkát is adsz ilyen méretekben akár több száz embernek is.
Ezután csimpaszkodok belé játékosan, kislányos lelkesedéssel karolva át izmos karját, minden gond nélkül használva ki azt a néhány röpke kis másodpercet, míg biztosan tudom, hogy ezt megengedhetem magamnak. Ami persze hazugság, hiszen távol kellene tartanom tőle magam és minden létező kontaktust megtiltani, hiszen bár meglehet, hogy végignézni rajta fájdalmas, de úgy érinteni, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a felesége otthon várja, maga a pokol. De akkor inkább rotyogok a magam kis pokolbéli üstjében mint, hogy olyat tegyek amit nem ildomos.
- Kérlek, ne emlékeztess arra, hogy hány éves vagyok jó? Már nagyítóval keresem a nem létező ráncokat is a képemen azok mellett, amik már a fejemre pofátlankodtak. Az ősz hajszálakról már nem is beszélve. Nem kell, hogy még te is kiemeld, hogy milyen vén csatakanca vagyok jó’ van?” – ragadom meg a lényeget tettetett sértettséggel adva hangot rosszallásomnak. Nem akarom a továbbiakban azt bizonygatni, hogy nem kifejezetten vagyok elégedett a saját teljesítményemmel. Ez is csak a szemtelen maximalizmusomnak tudható be, semmi másnak.
- Azért a te büszkeségedet elnyerni mindig jól esett. Ha más nem, hát majd ez mozgat a továbbiakban – mert nem tagadom, ez tényleg egy olyan momentum és megjegyzés volt a részéről, ami baromi sokat jelent a számomra. Mert annyira hónap, annyi év hallgatás, eltávolodást követően – bár úgy néz ki, hogy csak fizikálisnak számít ez a távolság – még mindig ugyan azokkal a szavakkal illet, mint annak idején. Az, hogy mi van az érzések értelmében, arról nem nyilatkozok. Nem tudnék, és nyilván sokat változtak. De a bizalom mindennél fontosabb számomra.
Aztán csak kiszakad belőlem és zúdítom a nyakába azt, ami éveken át bennem volt. Persze csak felületesen érintem a legtöbb témát, igyekszek óvatosabban fogalmazni, kicsit talán félvállról, jelezve, hogy nem szeretném, ha sokáig rágódna rajtuk. Nekem ez jutott, nyilván másnak se könnyebb az élet, mint nekem. Ezt fogtam ki, ezt a lapot osztották szomorú vagy sem. És felálltam belőle. Ám simítása a karomon, majd a csuklóm köré fonódó hosszú ujjai, pont ahogy elém lép csak, hogy lassításra késztessen, mégis megérint bennem valamit, aminek hála ténylegesen elesettnek és reményvesztettnek érezhetem magam. A tekintete… a pillantása pont ugyan olyan, mint akkor volt. Sajnálat és magatehetetlenség.
Elnyíló ajkakkal, bizonytalanul, picit reszelősen szívom be a levegőt, s lesütött szemekkel meredek felsőjének egy bizonyos pontjára, mintha az sokkal izgalmasabb lenne, mint az a megannyi információ körülöttünk.
- Nem kell sajnálnod, Dae Won. Kikecmeregtem belőle. Mint annyi minden mást, ezt is túléltem, ez is… ez is erősíteni tud. Csak még én se vagyok biztos abban, hogy miként – elhúzott szájjal, leheletnyit megremegő ajkakkal mosolyodok el, s büszkén húzva ki a hátamat – csak, hogy a látszatja meglegyen annak, hogy tényleg ugyan az az erős nő vagyok, akit annó megismert, ha nem erősebb mint akkor – bólintok egyet inkább saját magam biztatása jeleként.
- Te mondtad, hogy a nehézségek legyőzésével fejlődünk. Azt nem mondom, hogy legyőztem vagy, hogy valaha képes leszek arra, hogy teljesen letudjam azt az időszakot, mert valahol megbélyegzett… olyan sérülések értek akkoriban, melyek így vagy úgy, de megmaradtak itt – simítom rá a mellkasomra a tenyeremet, ezzel is jelezve a lelkemre – más lettem, talán rosszabb értelemben is, mint amilyennek akkor ismertél. De ugyan akkor mégis ugyan az az Yvie maradtam. Szingli helyett elvált… gyerekem akkor se volt, most sincs… szóval nem kell sajnálnod – talán mosolygok, ám pillantásom biztosan másról árulkodik. Mert bár jókedvvel igyekszek kimondani a szavakat, mégis fájnak. Rettenetesen.
- Mhmm – gondolkozok el egy pillanatra – nem volt rá jellemző, hogy kezet emelt volna rám. Inkább a „férfiasságát” bizonygatta sokkal határozottabban. Akkor, ott a végén még nagyon igyekezett így vagy úgy megtartani. Azt gondolta, hogy többre vágyok a szexuális életünkben, és hasonlók – mert való igaz, durva lett a végére. Azt hitte nem elég egy szenvedélyes éjszaka, vagy egy egyszerű összebújás. Bizonyítani akart és megtartani. De valójában pont ezzel lökte el magát tőlem igazán.
- Megvagyok – csupán ennyit tudok mondani első körben – azt csinálom, amit szeretek, amihez értek. Ha nem is a nap huszonnégy órájában, de gyerekekkel is foglalkozok. Segítek másoknak. Jó ideje csak ez mozgat...

☾

Yvonne & Dae Won

when you meet someone special, you'll know: your heart will beat more rapidly and you'll smile for no reason.

Kényelmetlenül feszengve temetem kezeimet nadrágom zsebébe, vállaim közé húzva nyakamat szegem le a fejemet, hogy még csak jelét se lássa annak, hogy az alsó ajkamon tépkedem a bőrt, hiszen tudom, hogy mindig is utálta ezt a szükséges pótcselekvést. Lehet, hogy ő ki nem állhatja, de én egészen kölyökkorom óta képtelen vagyok leszokni róla, elvégre, ha haszna különösebben nincs is, de legalább az apró bőrdarabok vadászása kellően lefoglal ahhoz, hogy egyszerre csak arra az egy, fizikális cselekedetet igénylő mozdulatsorra koncentráljak, ne a hallottakon pörögjek. Valahogy az efféle dicséretek túlontúl ritkán értek el hozzám… az apám soha nem méltatta a munkámat, különösebben a személyemet se, a barátaim nem különösebben fordítottak arra igényt, hogy a vállamat verdessék, a házasságom se arról híres, hogy méltó, vagy akár csak egy felszínes kis elismerésben részesüljek, no meg be kell vallani, Hwannal se arról szól a barátságunk, hogy a munkabeli, vagy éppen emberi teljesítményeinket firtassuk.  Csoda talán, hogy a hirtelen ért magasztos szavak kellemetlenül érintenek?
- Azért aranyba ne foglald a nevemet, kérlek –zavartan hallatva egy halk nevetést sandítok rá. Önzetlen… helyén van a szívem… legkevésbé se érzem úgy, hogy rászolgáltam erre a felettébb pozitív véleményre. Az utóbbi időben biztosan nem. Mert hány éve is már, hogy utoljára találkoztunk? Hogy napról napra egymás mellett voltunk, mondhatni figyelve egymás lépését, még akkor is, hogyha a kötelességeink más irányokba vittek minket? Kigondolni se merem a választ… de az egyszer biztos, hogy azóta sok minden változott. Nem vagyok teljes mértékben az az ember, mint aki akkor voltam. Változtam, meg kellett adnom magamat az engem ért hatásoknak, hogy idomulni tudjak ne csak a környezetemhez, de az általuk rám mért kötelességekhez, feladatokhoz. A tökéletes balansz, amit egykor meg tudtam tartani az életemben, most már egy halvány kis szikrával se létezik az életemben. Az önzőségem igenis felütötte a fejét, még ha nem is olyan berkekben, mint ahogy azt ő gondolná. Mert, mint minden más ember, én is képes vagyok arra, hogy csak a saját érdekeimet figyeljem, és elvárjam, hogy bizonyos személyek azt kiszolgálják. Éppenséggel ez nem abban nyilvánul meg, hogy ebédnél bizony lecsapok az utolsó megmaradt sütire, mielőtt megbizonyosodnék róla, hogy más nem tart igényt rá. Önzőn elvárom azt, hogy Julie előbb értse meg az én problémámat, mint én az övét, mert valahol hiszem azt, hogyha ő megpróbálna megérteni engem, akkor én is nagyobb odaadással tudnám neki szentelni azt az odafigyelést, amit igényel. És igen, én vagyok a támasza Hwannak, és nem áll módomban azt mutatni neki, hogy jól esne a törődése, de valahol igenis számítani akarok arra, hogy legalább egyszer nem az ő kínja lesz terítéken. Hogy ő, önként fogja felajánlani a segítségét, és kérdez rá arra, hogy „na mi van?”. Mert akkor felszabadulhatnék, akkor el tudnám mondani mindazt, ami megállás nélkül nyomja a lelkemet, és terheli az agyamat… mert ha neki nem mondhatom, akkor mégis ki lesz az, aki dorgálón rácsap a tarkómra, leültet egy asztalhoz egy üveg sörrel, és mélyen bólogatva, és hangosan hümmögve jelét adja annak, hogy odafigyel rám? A megoldást természetesen nem tőle várom, hiszen nem várhatom el tőle azt, hogy a grabancomnál fogva rángasson ki a kialakult, kellemetlen helyzetből, de mégis… egy biztató, támogató fél az oldalamon mégis ösztökélni tudna egy nehéz döntés meghozatalára.
- Az azért mérhetetlen örömmel tölt el, hogy nem szükséges teljes arcplasztikán gondolkoznom –mellkasomon szétterpesztett ujjakkal villantok felé egy szélesen elnyúló vigyort, a lényem eddig feszengő része pedig halkan sóhajt fel és nyugszik meg, tudatában annak, hogy a továbbiakban nem kell szembesülnie semmiféle túlajnározó dicséret-halommal, függetlenül attól, hogy egy elenyésző kis hányada igazán élvezte a neki címzett szavakat.
- Szerencsére, ha csak apám példáját veszem alapul, a kopaszodás nem a jelenkor, de még csak nem is közeli vagy valamivel távolabbi jövő problémája lesz –túlbuzgó örömmel és annál is nagyobb elégedettséggel szántják fel ujjaim az általa is emlegetett fekete szálakat. – Hát de, kérdem én, van értelem máshogy csinálni? –kérdőn tárva szét karjaimat fut ajkaimra egy halvány mosoly. – Csak akkor érdemes bármit is csinálni, hogyha az eredményes a megálmodónak, a kivitelezőnek, majd a későbbi személyzetnek, és természetesen a szolgáltatás igénybe vevőknek –rántva a vállaimon könyvelem el a nyilvánvalót. Mert maximalista ember lévén nem elégszem meg azzal, hogyha csak az egyik réteget szolgáljuk ki teljes erőbedobással. A cél csak akkor érhető el, hogyha a gépezetben dolgozó minden egyes személy elégedetten vélekedik a pozíciójáról.
- Ti nők valami eszméletlenek vagytok! –csupán enyhe borosta formájában élő bajuszom alatt nevetve pillantok felé. – Mind úgy tekintetek a harmincas éveitekre, mintha az maga lenne a megtestesült pokol, de minimum az ágyatok alatt élő mumus. Épp, hogy nem ássátok a sírotokat nagy elégedetlenségetekben, pedig igazán nincs mitől tartanod, sőt! Ha kell, ezt írásba is adom –legkevésbé se szemérmesen, annál is inkább pimaszkás mosollyal tekintek végig rajta. Mert való igaz, hogy világéletében gyönyörű volt, már-már igazságtalanság volt a többi nővel szemben, de most… most valósággal sugárzik, és magamnak is be kell ismernem, hogy ha akarnám se tudnám róla levenni a szememet.
- Ne ez mozgasson –ellenkezve rázom meg a fejemet. – Azt már elnyerted, mégis miért akarnál tovább arra játszani? Törekedj inkább arra, hogy magadra legyél büszke, és hidd el nekem, sokkal nagyobb elégedettséggel fog eltölteni a végeredmény annál, hogy éppen kinek az elismerésére játszol, a családodéra, az enyémre, vagy a szakavatottakéra –hogy honnan tudok ilyen magasztosan fogalmazni? Én is erre játszok. Vagyis, törekszem erre játszani… végtére én is a visszaigazolásra vágyom, arra, hogy legyen, aki elégedetten bólint, ha valamit jól csinálok, legyen az az apám, a családom, Julie, Hwan, a közmédia, vagy a konkurencia. De hogy én büszke vagyok-e arra, amit elértem? Nem különösebben, mert sokkal inkább érzem az apám munkájának, mint a sajátoménak, de egyszer biztos elér majd a pálfordulás. Talán így, harminchárom éves fejjel minden megváltozik majd, és értelmet nyer más is az életemben, nem csak a munka, és a vég nélküli küzdés az elismerésért.
Bőrének érintése, a felfelé sandító, barna szempár, a megrebbenő szempillák, a testbeszéd, és a közöttünk kialakuló helyzet egészen nosztalgikussá válik. Valahol mindig egymásra voltunk utalva… akkor voltunk igazán boldogok, hogyha tudtuk, a másik is az. Most pedig, hallva, hogy min kellett végigmennie az elmúlt nyolc évben, mérhetetlen elégedetlenséggel és annál is nagyobb szomorúsággal tölt el. Mert ki tudja, talán változtathattunk volna rajta…
- Tudod, mindig irigyeltem a teherbírásodat. Azt, hogy bármi is volt, mindig félre tudtad söpörni a problémáidat, hogy soha nem mutattad ki azt, hogyha valami fájt –mert bárhonnan is nézzem, és bármennyire is ismerjem jól, vagy legalábbis higgyem azt, hogy ismerem, nem vettem észre rajta semmi jelét az elszenvedett nyolc év eseményeinek. – Ki tudja… talán mindezen végig kellett menned ahhoz, hogy végül majd elérd azt, amit igazán szeretnél –jelentőségteljesen szegezem rá tekintetem, ajkaim szegletében épp, hogy felsejlik egy biztatónak szánt mosoly. Elkötelezett híve vagyok annak a mondásnak, miszerint minden okkal történik, legyen az bármennyire is nehéz, vagy szomorú. Nincs az a nehézség, amivel az adott elszenvedő fél ne tudna megküzdeni a boldogsága érdekében. Márpedig Yvie soha nem arról volt híres, hogy könnyen feladja, és belenyugszik a sorsába… ha úgy lenne, még mindig egy békétlen házasságban sínylődne az apja akarata szerint.
- Yvie… -sóhajtok fel kelletlenül, fájdalmas grimaszba ránduló arccal rázva meg a fejemet. A véleményformálása még engem is rosszul érint, különösen a ténye annak, hogy miként vélekedik magáról és az őt ért hatásokról. - A végeredmény talán nem hozott változást, de túl sok minden történt ahhoz, hogy ezt ilyen könnyen le tudd söpörni az asztalról, tehát hiába ez a szegényes kis mosoly… -állammal bökök felé, elégedetlenül firtatva a látszat végett megtartani kívánt álarcát. Mert hiába ő a fényt hozó sziporka az emberek életében, hogyha ő maga nem egészen boldog, akkor megette a fene az egészet.
- Amatőr –prüszkölöm elégedetlenül, elsandítva a feje mellett. Ennél tökéletesebben semmi se mutathatná, hogy a pasi már a kezdetektől nem érdemelte meg Őt. A törődés, az odafigyelés, a szeretet, az egymásra hangoltság felülírja azt, hogy milyen az ágybeli teljesítménye az embernek… hogyha nem simulékonyak, ha nem értékelik a másikat, ha nem a puszta lényébe, a személyébe szerelmes, akkor a vonzódás, a testi kapcsolat is csak felszínes. Márpedig legjobb tudomásom szerint Yvonne nem értékeli a felszínes kapcsolatokat…
- Megvagy… -békétlenül húzva fel az orromat, kezemmel leginkább a „so-so”-t érzékeltető kézmozdulatot téve adom be a derekam. – Egyelőre ez is megteszi –lapockájára simítva a kezemet lépek újból mellé, ösztökélve arra, hogy álljunk ismét menetirányba. – Most akkor segíts rajtam, hogy ne haljak éhen, jó? –szórakozott mosollyal pillantok felé, és fejemmel a megannyi étterem irányába bökök. Nem azt kívánom érzékeltetni vele, hogy nem érdekel ennél jobban a téma, mert az alapjaiban véve hazugság… egyszerűen nem akarom, hogy kényelmetlenül érintse a múltjában való vájkálás. Végtére is, régóta most találkoztunk először, talán már ez is több volt, mint amit meg szeretett volna velem osztani.