Gyerekfejjel a legtöbb kislány a megmentő lovagról álmodozik, miközben saját magát toronyba zárt hercegnőnek képzeli. Szerintem ez így a helyes, ha nem veszik el a kislányoktól az élményt, a képzelő erőt, a fantáziát. Ez segít nekik fejlődni. Nem értek egyet a modern nevelési elvekkel, miszerint nem szabad a gyerekeket sztereotípizálni.
Emlékszem, imádtam az összes Disney mesét, a hercegnőket, a varázslatot, a csodát. Arra neveltek, hogy sose felejtsek el hinni. Önmagamban. Sokféle felfogásban lehet értelmezni azokat a meséket. Van aki állítja, hogy a női gyengeséget, az alárendeltség szerepét nevelik bele a gyerekekbe, hogy örökké függniük kell majd egy erős férfitől. Szerintem az összes mesebeli hercegnő harcos a maga módján. Elég erős ahhoz, hogy fusson az életéért, hogy ne veszítse el a hitet, hogy egyszer újra kezdheti, hogy van annyi ereje, hogy tudja bármilyen rossz helyzet jóra fordulhat, ha képes és hajlandó tenni érte, akármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet. Szerintem a szülők dolga, hogy segítsenek gyermekeiknek a helyes következtetést levonni ezekből a történetekről, miközben megőrzik a gyermekkorukat. Vagy a megfelelő nevelőnőé, mint az én esetembe.
Maria, a Venezuelai dadám mindössze néhány évet dolgozott nálunk, de neveltetésem jelentős részéért felelős. Ő mondta nekem egyszer, hogy “Annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz.”, s azt is elmagyarázta, hogy ez képletesen azt jelenti, hogy minél szélesebb az ember látóköre, minél több dolgot lát a világból, s minél jobban megért tőle távoli dolgokat, annál értékesebb életet él. Hiszen a tudás hatalom és öröm, ha az emberbe nem ostorra akarják verni a tudást. Egészen kislány voltam, amikor elkezdett spanyolul tanítani, s imádtam a mondókákat, verseket, történeteket. Támogatott, jutalmazott, megszerettette velem a tanulást, olvasást, idegen kultúrákat. Kulcsot adott nekem a világhoz, megmutatta az ajtót, de rám bízta a döntést, kinyitom e, vagy sem. Kinyitottam. Az iskolában franciául tanultam, miközben otthon spanyolul néztem a mesét, s levelezni kezdtem Maria egyik Venezuelában maradt unokahúgával. Soha nem találkoztunk, de így gyakoroltam a helyesírást és a nyelvtant, lefoglaltam magam, tanulva játszottam és játszva tanultam.
A szüleimnek sosem volt igazán idejük rám. Apám akkoriban még az FBInál dolgozott, ex tengerész gyalogosként csatlakozott, majd hamar feltornászta magát a ranglétrán és osztályvezető lett belőle, míg anyám, aki életében egyetlen napot sem dolgozott igazán, partikat, teadélutánokat rendezett, grillpartikon vett részt és élte a maga “tökéletes háziasszony” életét. Anyai ágról érkezett a “kék vér” és a vagyon a családba, apai ágról pedig az egzisztencia, s ezekben a körökben teljesen normális volt a családi berendezkedésünk, csak nekem nem magyarázta el soha senki, a szüleim miért nem foglalkoztak velem, vagy a bátyámmal.
Már korai teenager éveimben kiderült, hogy kifejezetten jó a memóriám, imádok olvasni, jó vagyok a tudományos tantárgyakban és érdekelnek az egzotikus nyelvek. Rengeteg iskolai versenyben vettem részt, amikről aztán területi, majd állami fordulókra jutottam ki, tudományos kiállításokon képviseltem az iskolát, amibe jártam - magán lánygimnázium, igazából rühelltem az iskolatársaim felét -, díjugrattam és vasárnaponként énekeltem a templomi kórusban - aminek annyi haszna volt, hogy összebarátkoztam az egyik apácával, akitől latin leckéket kezdtem venni, érdekesnek tartottam a latint, mint megannyi nyelv alapját -, anyám borzalmas “hülgyklubjainak” voltam a tagja és megannyi más dolgot csináltam, az életem szinte minden pontja le volt foglalva, mégis üresnek és céltalannak éreztem a mindennapokat. Nem tetszett az élet, ami felé anyám terelgetett, s éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni, amikor rátaláltam a lovagomra, aki nem fehér lovon érkezett, hanem lopott autóval, s ahelyett, hogy megvívott volna értem a sárkánnyal, megmutatta hogyan húzzam ki magam bármilyen helyzetből, ha kell, hogyan szökjek meg. Elkezdtem az időm nagy részét vele tölteni, s belé szerettem. Mellette szabadnak éreztem magam, az életem minden perce izgalmas volt… boldog voltam. Megmutatta, hogy nem csak a könyveken keresztül fedezhetem fel a világot, ő tanított meg önálló lenni, s önbizalmat növesztettem mellette.
Négy év a nagykorúságom előtt az életem már egészen más irányba haladt, mint előtte valaha gondoltam volna. Konkrét tervem volt Theoval az oldalamon, lelépni innen, bejárni az egész világot, a mának élni. Megtanított hogyan törjek fel zárakat, hogyan zsebeljek ki valakit észrevétlenül, hogyan kell pókerezni, s hogyan lehet csalni lényegében bármilyen játékban. Persze mindez főleg játék volt. Engem sosem vonzott a bűnözés, ő pedig sosem akart engem bajba keverni. Elfogadtam az ő életvitelét, nem zavart, hogy bűnöző, megértettem az elveit, a játékszabályokat, s tervünk volt minden helyzetre. Szerettem minden porcikáját. Rajongtam érte. Mellette úgy éreztem bármire képes vagyok.
A szüleim semmit nem tudtak semmiről, így amikor anyám úgy érezte, itt az ideje, bevezetett engem a terve következő fázisába, miszerint jól kell majd házasodnom. Persze az egész nevetséges volt, de bele kellett mennem a játékba. Úgy éreztem magam, mint valami aukción, vagy vadászaton... egy rakat fiatal lány és egy rakat örökös fiú összezárva… aztán jöttek ezeknek a család a családdal vacsora verziói, míg nem elkezdtem kapni a randi ajánlatokat. Theo eleinte úgy tett, mint akit nem érdekel, majd nagyon féltékeny lett, s ameddig randin voltam az egyik jelölttel, kirabolta a szerencsétlen srác lakását. Egyből tudtam, hogy ő volt, veszekedtünk, majd szeretkeztünk, s ekkor jött a tökéletes ötlet. Én lettel az elterelő hadművelet. A randipartnereim, vagy azok szülei mind előbb, vagy utóbb rablás áldozatává váltak. Segítettem Theonak, vagy lefoglalni az illetőket, vagy felmérni a terepet, becsempészni dolgokat, ami éppen kellett, s mindez úgy, hogy semmit ne lehessen velem összekötni. Egy igazi zseni volt, a terveink pedig tökéletesek. Napról napra jobban szerettem, minden hibájával együtt, s egyértelmű volt, hogy már nem tudnám nélküle elképzelni az életemet és nem is akartam...
Egy év… Ennyi kellett volna ahhoz, hogy minden teljesüljön. Hogy az álmaim valóra váljanak. Menyasszony voltam, a barátomért bármikor az életemet adtam volna, kriminológiát és pszichológiát tanultam az egyetemen, tökéletes terveink voltak a jövőnkre nézve, mikor egy átlagos napon, éppen a lakása felé tartottam, de már messziről láttam hogy valami baj van… az épület sárga szalaggal volt körbe zárva, egy egész seregnyi rendőrautó állt a ház előtt, s rengeteg ember. Futásnak eredtem, ahogy csak a lábam bírta, meg kellett tudnom mi történt, hiába mondta, hogy ha valaha baja keveredne, akkor meneküljek, s tagadjak le mindent, de nem tudtam ezt tenni. Tudom kellett, mi történt. Féltem, hogy komoly baja esett, s ekkor láttam meg, ahogy benyomják egy rendőr autóba, s elviszik. Akkor még boldog voltam, hogy él, s biztos voltam benne, hogy ki fogja magát magyarázni, hiszen ismertem őt.
Akkoriban az egész város fel volt zendülve amúgy is. Egy pár napja történt terrortámadás miatt sokan féltek, mégtöbben gyászoltak. Nem volt akkora támadás, mint szeptember 11-e, de sokan meghaltak. Én is gyújtottam értük gyertyát, az ilyesmi mindig megviselt, azonban az igazi pofon akkor ért, mikor megcsörrent a telefonom. Apám hívott. Nem volt szokása. Túl jó volt az időzítés… El akartam onnan tűnni, de az egyik kollégája, aki ismert meglátott, s elkapta a karom. Azt mondta ne csináljak jelenetet, csak szépen menjek vele, nem akarják, hogy ez feleslegesen kiszivárogjon. Apám is ott volt. A lakásán. Felmentem a nyomozóval, a éreztem, ahogy a szívem darabokra hullik, ahogy láttam, hogy nyomozók hada túrja szét a helyet, amit jobban otthonomnak éreztem, mint a saját házunkat. Már tudtam, éreztem, hogy itt többről van szó, mint hogy lebuktatták valahol, amiről tudok, hiszen egyik se okozott volna ekkora figyelmet, s azt is felfogtam, hogy megtalálták a nyomaimat a lakásán, az életében. A szüleimnek fogalma se volt róla. Be is zárattak volna egy apácazárdába, ha elmondtam volna, de így… nem tudtam mi várhat rám. Csak néztem, ahogy fehér kesztyűs kezek darabokra szaggatják az életem, az ott hagyott ruhadarabjaim között turkálnak, felforgatják az ágyat, ahol pár napja még a karjai között feküdtem. Lassan az egész világ elhomályosodott körülöttem, miközben apám megragadott, s kérdőre vont. Hangja már nem jutott el a fülemig. Elájultam.
A kórházban rendőr állt az ajtóm előtt, egyetlen éjszakát kellett csak maradnom megfigyelésre, de úgy éreztem, ez is inkább csak azért, mert apám így érte el, hogy be legyek zárva, de mégse kerüljek be az örsre. Nem jött be hozzám, ahogy anyám se, viszont két beosztottja órákig faggatott. Előtte mindig is kedveltem Samanthat, de tudtam, már semmi nem lesz a régi. Megtudtam, hogy mi történt. Hogy a férfi, akinek a világomat adtam, akivel az életemet akartam eltölteni, köze volt a támadáshoz, melyben annyian meghaltak. Tudtam, végig tudtam, hogy illegális ügyei vannak, sőt… több mint tudtam, de hogy öljön… képtelen voltam feldolgozni. Én hamar tisztázódtam, egyetlen ügyében se voltam benne közvetlenül, erről pedig egyértelműen kiderült, hogy semmi közöm nem volt. Letagadtam, hogy valaha is tudtam volna bármilyen bűncselekményről, vagy hogy valaha is furán viselkedett volna. Felesleges lett volna bármit is ellene mondanám, nem is tudtam volna, de a szívem darabokra tört.
Napokkal később láttam újra apámat, mindent megtettem, hogy beszéljen velem, de nem volt hajlandó meghallgatni, csak rám nézett, tekintete tele volt csalódotsággal, hangja jéghideg volt, s csak ennyit mondott: “Egyetlen valamirevaló gyermekre vágytam. Helyette kaptam egy semmirekellő fiút és egy… egy lányt…” Majd ott hagyott. Azóta nem nézett rám. Soha, egyetlen pillanatra se. Ha tekintete mégis az irányomba haladt volna, átnézett rajtam, mint aki ott sincsen, s csak akkor intéz hozzám szavakat, ha nincs más választása, de általában megoldja. A mondata azóta is a fülemben cseng, s azt is tudom, hogy a sértés nem a “semmirekellő” volt, amit a bátyámra, mondott, hanem, hogy lánya született. Mert egy lány, az nem jó semmire, csak bajt okozni. Egy napon veszítettem el mindent. A szerelmem, az apám, a jövőm, s önmagam.
Felnőttem. Attól a naptól kezdve minden megváltozott. Már nem azért fejeztem be az egyetemet, hogy megszökhessek, hanem hogy karriert építsek. Eldöntöttem, hogy FBI ügynök leszek és minden erőmmel a terrorizmus ellen fogok harcolni. A beszélt nyelvek listájára felírtam a kínait és miközben egyre több jelentés szólt arról, hogy nagy tehetséggel töröm magam előtt az utat, elkezdtem arabul tanulni, saját lakásba költöztem, beiktattam a mindennapjaimba a hajnali futást, az erősítő edzéseket, a teadélutánokat küzdősportokra cseréltem, a világot bejáró terveket pedig az FBI akadémiára való jelentkezésre. Az apámat közben visszahívták a tengerészgyalogsághoz, mint altengernagy, majd tengernagy, s a neve csak még ismertebb lett, így az enyém is, s senki se várt tárt karokkal, mint ha “örökség” lennék, sokkal inkább mint aki az apja nevéből akar építkezni. Megtanultam, ogy csak magamra számíthatok, s hogy semmi sem érdekes, ha a munkám emberek ezreit menti meg. Mindent feladtam, hogy egy napon élesben dolgozhassak terroristák ellen, s ez a nap ma elérkezett. Jelentkeztem, s áthelyeztek az FBI egy speciális osztályára, ahol a szervezett bűnözés csoportba osztottak be. Az osztályra, ahol apám egyik legjobb régi tanítványa az osztályvezető, akinek a munkásságáról rengeteget olvastam, s akire ismeretlenül is felnézek, ahogy az osztályára is. Most én is a részese lehetek ennek…
Felnőttem. Szeretem a munkám, elégedett vagyok az életemmel, s eltemettem a múltam, mélyre, többé nem esek hasonló hibába, többé nincs szükségem senkire, akitől függnöm kell. Most már magam írom a saját történetem, melynek egyetlen főszereplője én vagyok, Különleges ügynök Ivory B. McLaine, FBI.