Részlet egy két hónappal ezelőtt történt vakrandiból valami Lance nevű sráccal:
- (...) és mesélj, Susan (tudom, csúnya dolog hazudni) miket szeretsz?
Elgondolkozom. - A pöttyös ruhákat; az epres csokit minden mennyiségben, de a fehér csokival is elég jó barátságot ápolok; a pörkölt mogyorós latte ízét; a koncerteken azt az érzést, amikor elkezdődik és átjár az a kellemes, megmagyarázhatatlan hangulat; a nyári, hűvös hajnalokat; ha mások arcára mosolyt csalhatok; a komolytalan embereket; ha rajongásig szerethetek valamit-valakit.
Lance ugyan közbeszólna, de én a fejemet ingatom. Aham, itt még nem végeztünk és mentségemre szóljon, te kezdted. - a pingvineket - (nem olyanok, mint a mini titkos ügynökök?!); Rob Thomas hangját ahogyan azt a részt énekli a Santana-val közös zenében, hogy: I would give my world to lift you up I could change my life to better suit your mood; Khm, szexi.
- Ó, oké, de biztosan van emellett a sok minden mellett olyan is, amit nem szeretsz, ugye?
- Ha valaki hangosan beszél. Mármint ha valaki hülyeséget mond, miért gondolja hogyha hangosabban mondja, akkor igaz lesz, nem?
Lance átmegy azokba a kocsikba lévő bólogató kutyákba, de mivel érdemi választ nem kapok tőle, ezért tovább folytatom. - Ha naivnak tartanak; a komoly embereket; ha valaki csámcsogva eszik; a koránkelést; azokat a nyikorgó hangokat, amit valamelyik csomagolás ad ki; ha kizökkentenek a komfortzónámból; a rendezetlenséget - oké, én is káosz vagyok valahol, de az legalább nem látszik kívülre; ha hasztalannak kell éreznem magamat és ha valaki hisztis; ha belenyúlnak vagy beleszólnak a munkámba;
- És milyennek vallod magadat? - öhm, aki kíváncsi Lance, hamar megöregszik.
- Olykor nehéz természetűnek, eléggé szeszélyesnek. Nem nevezném magamat maximalistának, mert ahhoz túlságosan is lusta vagyok, de ha a munkámról vagy egy rám bízott feladatról van szó vagy rendesen megcsinálom vagy sehogy. Talán egy keveset makacs is lennék. Erősen ragaszkodok a saját elképzeléseimhez. Mármint nehezen fogadom a kritikát vagy azt, ha úgy összességében nincs igazam. Van ennek egyáltalán értelme? - vállat vonok. - Egyébként a barátkozó típusba tartozok, a kedves fajtába, de általában az lesz a vége, hogy az idegeikre megyek másoknak én meg ott állok értetlenül, hogy oh egek, már megint mit műveltem, miért is duzzog mindenki?! Mint amikor átlépsz véletlenül egy sorozatrészt, ami totál kimegy a fejedből, majd ott állsz a következő résznél és az a hiányérzeted támad, hogy egy fontos momentumról lemaradtál. - felnevetek, de a csengő félbeszakítja beszélgetésünket. - Nos Lance, úgy tűnik mára ennyi időnk maradt. Igazán örülök, hogy megismerhettelek. Ismétlés valamikor?


◦ Szülők: Georgia és Peter Braxton
◦ Testvér: Nincs.
Utólag levont következtetés; minél kevesebb Braxton létezik, annál jobb.
◦ Fiatal évek:
Vannak azok a bugyuta dallamok, amelyek egyszer berögzülnek és utána képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből, bármit is teszünk ellene. Mint amikor a négy éves gyerek bekapcsolja a zenélő robotot a bolt közepén és újra meg újra lejátssza, míg nem az ember lányának ki nem hullik az összes szál haja a ritmusos kínzástól. Az én történetemben ezt a játékot a szüleim testesítették meg. Adott egy Bunnies nevű virágkorát élő banda a maguk egyedül árválkodó, ugyanakkor befutott számával, Georgia Martin ahogyan éppen Peter Braxtont szidja égre-földre a szülőszobán és Pittsburgh. Nem várt meglepetés voltam, de gyorsan túlnőttem ezen a szerepen. Idővel ugyanis egy énekesnőnek és egy basszusgitárosnak a szerencsehozó kabalája lettem, akit úgy érezték turnéjuk minden egyes állomására magukkal kell vinniük.
Gyerekszobát ugyan nem, de egy turnébuszt már egészen pelenkás korom óta uralhattam, miközben pár havonta továbbálltunk költözés címszó alatt. (Pittsburgh → Ohio → Pittsburgh → Atlanta → Indianapolis → Philadelphia → Queens → Pittsburgh) Mint utólag kiderült, a valóság ennél sürgetőbb indokot adott a továbbállásra, ugyanis az ottani közönség megunta a véget nem érő feldolgozásokat és azt az egy slágert, amit még egy alapos memóriatörlés után is képes lennék előkeríteni elfojtott emlékeim legmélyebb és legsötétebb zugából. Az első húsz alkalom után még elég fülbemászó volt a dallama, azután viszont már vallatni lehetett volna vele.
Amíg mások totyogós időszakjukban a korukhoz illő viselkedésmintát sajátították el, engem ezzel szemben a színfalak mögött ringattak vigasztalásra az ismerős dallamok Virginia Braxton karjai között, aki egyben a banda menedzsere és apám nővére is volt. Rajta kívül életem nagy részében nem sok rokoni kapcsolatról szereztem tudomást. Nagyszüleim ugyan léteztek a világ valamelyik pontján, de a szüleim szabados világértelmezésének jóvoltából kevesebb információval rendelkeztem róluk, mint egy titkos szervezet a saját ügynökéről egy fedett küldetés során.
És bár felmerül a kérdés, hogy rossz szüleim és ezáltal még vállalhatatlan gyerekkori emlékeim voltak? Ugyan sajátos elképzeléssel rendelkeztek a nevelésemmel kapcsolatban, elhanyagolva sosem éreztem magamat. A világ egy olyan oldalával szembesítettek, melyet az állandó pörgés mellett egyfajta küzdelem is jellemzett. Első sorból nézhettem végig egy fellépésekkel járó csúcspontokat és magát a mélyrepülést is, miközben annak is valahol a tanúja lehettem milyen a padlóról összeszedni magadat, amíg mások folyamatosan a füledbe suttogják mennyire őrültség is az amiért élsz, amit művelsz és szeretsz.
Igyekezték belém nevelni a pozitív hozzáállás összes létező energiáját és a ragaszkodás fontosságát; az álmaim és emberek iránt egyaránt.  


◦ Felnőtt(?) évek:
◦ Főszerepben: Virginia Braxton kétségbeesett próbálkozásai az életem megmentésére.
Az eddig nővér szerepből menedzserré alakult Virginia, aki anyám helyett is anyám volt, mostanra a főnökömmé vált. Úgy fedte le és irányította életem minden szakaszát, mintha velem akarná az életében elkövetett hibákat kiküszöbölni azzal, hogy közben újabbakat alkot.
Nem éreztem, hogy szükségem lenne közbeavatkozásra az életemben. Még akkor sem, ha az a bizonyos szürke felhő mely a családalapítás és egyéb elvárások miatt kavargott felettem, - és amit Virginia örömmel hajtott vissza oda, - lassan nem csak a képzeletemben, de mások számára is láthatóvá vált.
Mármint mikor is nevezhetjük sikeresnek magunkat? Akkor, ha teljesítettük a mások által előírt forgatókönyv minden pontját vagy ha az életünk olyan irányba halad, amivel tökéletesen elégedettek vagyunk?
- Jó munka: √ - egyetlen közelben megmaradt családtagom menedzseri pályafutását hátrahagyva alapította meg ezt a szedett-vedett csapatot egyik barátnőjével, ami nénikém káosszal egyenlő felfogása mellett azért még mindig jól működik és nem vált a földdel egyenlővé.
- Egy saját lakás: √ - szigorúan csak lakótárssal!
- Párkapcsolat: ? - a kávézós srác egy év szeszélyes ismerkedésünk után kimondta rendesen a nevemet - ez ér valamit?
megjegyzés: rá két napra ugyanúgy elfelejtette
- Családdal való kapcsolat: √ - a hét elején próbálták webkamerán közölni, hogy életben vannak, valahol Kanada környékén, de mivel nem sikerült, ezért sms-ben kaptam ugyanennyit. Velem ellentétben, ők még mindig nem szoktak le az utazgatásokról, habár a Bunnies már 20 éve feloszlott.
- Barátok: √ - az életemet átívelő költözések miatt szinte a világ minden pontján megtalálhatóak és bár én mindegyikükre emlékszem, múltkor kevésbé fájt volna, ha Tamara Fox az egyszerű szia mellett maradt volna a te meg ki vagy? kérdés helyett.