Vártam már ezt az utat. Talán jobban, mint bármelyik másikat ez előtt. A Déli-sarkot eddig még soha nem volt szerencsém felfedezni, így értelemszerűen azonnal, gondolkodás nélkül igent mondtam, mikor a főnököm megpendítette, hogy vészesen gyorsan olvadnak azok a bizonyos jégsapkák, jó lenne, ha vinnék magammal egy mikroszkópot, pár mintagyűjtő pipettát meg tárgylemezt, és megtudnánk, hogy mik rejtőznek az évezredes jégbirodalom alatt. Tudtam, hogy ez az út merőben eltér majd az Afrikában tett látogatásaimtól. Nem akarok egoistának tűnni, de azt hiszem kijelenthetem, mire elérkezett az izgalmakkal, várakozással teli utazás napja, minden szempontból teljesen felkészült voltam. Mind fizikálisan, mind mentálisan, s bár a lelkem apró darabokban hever, kifacsarva akár egy citrom, gyakorlatilag teljesen megsemmisítve, úgy éreztem, nincs az az esemény, történés, ami meggátolhatna ebben az expedícióban. A kutatás nem csupán munka számomra. Ez annál sokkal több. Mindent elsöprő szenvedéllyel űzöm.
A helikopteren négyen utaztunk. Egy biológus, egy informatikus, meteorológus, na meg persze én, mint az egyik elsőszámú projektfelelős. Egy ember hiányzott csupán, az igen jó hírnévnek örvendő traumatológus, akiről az járja, hogy hűvösebb, mint a gleccserek, és titokzatosabb, mint Columbo felesége, akit még soha nem látott senki.
Érdekelt a férfi kiléte. Az emberek szeretnek pletykálni, szeretik felnagyítani a dolgokat, valótlant állítani másokról, addig sem kell attól tartaniuk, hogy ők, és a minden bizonnyal teljes kudarcba fúlt életük kerül majd terítékre. Az oda vezető út olvasással, relaxálással, vagy épp egy igazán érdekes, a bezártságot taglaló podcast hallgatásával telt. Amíg még volt roamingom, ezerszer is megnyitottam a Lucassal folytatott utolsó üzenetváltásomat, és számat harapdálva, az odakint lassan sötétbe boruló, a gépet teljes egészében bekebelező semmiséget bámultam, s amint elhagytuk az országhatárt, majd a kontinenst is, szépen lassan lecsúsztam annak a lehetőségéről, hogy felvegyem Lukeval a kapcsolatot. Nem akartam úgy egy több hónapon át tartó expedícióra indulni, hogy fogalmam sincs arról hányadán állunk, de talán Allah rendezte ezt így, tehát jobb is, ha belenyugszom... A helikopter landolása után már nem is volt több időm, lehetőségem a gordiuszi csomóként funkcionáló szerelmi életemmel foglalkozni, a kutatóbázis elfoglalása, belakása, a nem csekély időeltolódás, és az órák leforgása alatt megváltozott időjárási körülmények teljesen lefoglaltak, és ki is merítettek, mind szellemileg mind pedig fizikailag egyaránt. Az év ezen szakában az Antarktiszon állandó a sötétség, csupán néhány órára jön fel a nap, akkor is épp a horizonton marad, hogy elkápráztassa az itt élőket egy fagyos alkonyattal. Mindannyiunknak bő egy hétbe telt mire átálltunk. Egy valaki azonban mindig akad a csapatban, aki -hiába ment át a pszichológiai teszten-, végül mégis elbukik, és haza kell küldeni. Csak hogy egy napok óta tartó hóvihar kellősközepén, egy bádog dobozból intézkedni, úgy hogy nincs stabil áramkörünk, ezáltal a kommunikáció bármilyen formája a külvilággal teljesen meghalt, mindent megnehezít.
-Fogd már be a pofád Wylee baszd meg! - Wylee a meteorológus a csapatban, aki mostanra teljesen elveszítette az időérzékét, tulajdonképpen egy mentális összeomlás szélén egyensúlyoz, ahova whiskey mámorba fúlva fog belezuhanni pillanatokon belül. Mindenki másképp dolgozza fel, kezeli a szorult, stresszes helyzeteket, én a boxedzések során elsajátított légzési teknikákat alkalmazom, teázom, és hogy kicsit elrugaszkodjak a valóságtól, általában elvonulok egy jó könyvvel, amire jelenpillanatban itt most nem adatik meg a lehetőség. A kint tomboló vihar ugyanis annyira megtépázta az áramkört, hogy a mágneskártyával működő hálókörleteink nem nyílnak, így mindannyian kénytelenek voltunk összegyűlni a nappaliként szolgáló -vagyis arra leginkább hasonlító-, helyiségben, ahonnan rögtön a nem túl modern, de a célnak nagyon is megfelelő konyhába juthatunk. Jelenleg ez az egyetlen olyan helyiség az egész bázison ahol még üzemel a fűtésrendszer, bár az áram még itt is teljesen kiszámíthatatlan, időközönként elmegy egy-egy pillanatra. Ez lesz a második esténk, amit itt töltünk együtt. Mindenki hálózsákban vészeli át az éjszakát. A bezártság, az összezártság frusztráló érzése mostanra már nemlétező méreteket öltött, bár büszke vagyok a csapatomra, ugyanis elég jól elviseljük egymást, kivétel ez alól Wylee, akinek lassan már leáll a mája, annyit vedelt az elmúlt huszonnégy órában.
-Me' mé' mi lesz, ha nem, ha?! - Wylee illuminált agya azonnal fenyegetésnek veszi Chad, a biológusunk csendre való intését, és imbolyogva ugyan, de megindul felé, mellét kidülleszti, mint valami viadalra készülő kakas, egyik kezében a már félig kiürült whiskey-es üveg nyakát szorongatja, másik ökölbe szorulva lóg mellette. Fenyegető közelségével a falhoz szorítja a vele egy magas Chadet. Megfeszült izmaik, az a fenyegető közelség amiben egymást méregetik, bennem is elindít valamit. Valami olyat, amin már nem segít se a helyes légző teknika, se a meleg tea, vagy épp egy jó krimi.
-Már több, mint egy napja folyamatosan részeg vagy! - Töri meg végül a feszült csendet Chad, mire Wylee velőtrázó, gúnyos röhögésbe kezd. Olyanba amitől kiráz a hideg, és késztetést érzek felugrani a kanapéról, hogy aztán egészen az informatikusunk mellé hátráljak, minél távolabb Chadéktől. Az üveg ekkor hangos, fülsüketítő csörömpöléssel csattan Chad feje mellett a falon, néhány apró, szanaszét röpködő szilánk vérző karcolást hagy maga után mindkettőjük arcán.
-Mégis mit kéne csinálnom, mi?! Az ivás mellett még a baszással tudnám elterelni a gondolataimat erről a szar helyzetről, de mégis kit keféljek meg, téged, vagy a kapafogú számítógépgurut, vagy a Draculaként kinéző és viselkedő dokit?! - Ez az a pont, aminél úgy döntök, nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a részeg őrültet, orrnyergemet masszírozva térek át inkább a konyhába, ahol a pultnak támaszkodva, akaratomon kívül is meghallom ahogyan tovább mocskolódik, gyűlölködik.
-Mondjuk lehet, hogy a muszlim szentfazék benne lenne egy menetben. - A döbbenettől nagyra nyílnak szemeim, testemen jeges borzongás szalad végig.
-Hé, te még szűz vagy? Vagy az első éjszaka joga az apádé?! Nem tudom hogy működik ez a sivatagban, de hidd el, nekem varázs farkam van! Aladinnak csodalámpása, nekem csoda pöcsöm!
-Állj már le! - Hallom ahogy többen is megpróbálják elcsitítani, de a falra felszerelt konyhaszekrény üvegén látom, ahogy lerázza válláról az őt megállítani készülő kezeket.
-Ezt az abroszt mondjuk igazán levehetnéd a fejedről, előttem nem kell takargatnod semmit. - Whiskey szagú lehelete megcsapja az orrom, amitől émelyegni kezd a gyomrom, s amint keze a hajamat takaró hijabomhoz ér, védekezően lököm el onnan, de Wylee nem tágít, utolsó próbálkozásként fenekemhez nyúl, onnan lábaim közé, mire automatikusan fordulok felé, és már szorul is ökölbe a kezem, hogy beverjek neki egy akkorát, amitől azonnal kiterül a földön, akár egy gyalogbéka. Az adrenalin olyan gyorsan, hangosan zakatol az ereimben, hogy szinte teljesen elhomályosul előttem minden, a külvilágot csupán részben érzékelem... Látom, ahogy elmosódott alakok sietnek oda a földön fetrengő, vérző orrú és szájú részeghez, hallom hogy mindenki egymást túlkiabálva beszél, látom ahogy Wylee fel akar tápászkodik, hogy minden bizonnyal a nyakamnak essen, látom ahogy próbálják megállítani, mindenki arca homályos, felismerhetetlen, kivéve egyetlen egyet. A titokzatos traumatológusét.