Hajnali kettő volt. Hogy mikor telt el ilyen gyorsan az idő azt nem tudom, de egyik pillanatról a másikra lett ennyire késő. Megdörzsöltem a szememet és hátra dőltem a széken a hatalmas papírkupac felett. Egészen pontosan 4 órája kezdtem neki Mr. Grabowski boncolási jegyzőkönyvét átolvasni. Egy családi civakodás közben a felesége egy késsel támadt neki melyet először az elhunyt jobb oldalába szúrt, mely a bordák között átcsúszva a tüdőt érte, majd szemből is rátámadt ami a szegycsont mellett elcsúszva a szívet súrolta. Mire beértek vele a kórházba már nem élt. Arya a mentorom azt a házi feladatot adta nekem a mai ügyeletemre, hogy ha nem hoznak be senkit akkor tanulmányozzam át a boncolási jegyzőkönyvet és az alapján próbáljam megállapítani, hogy az elhunyt a tüdőt vagy a szívet ért sérülésbe halt bele. Az együttesen ért behatástól nyilvánvaló volt, hogy a végkimenetel a halál lett volna, de ilyenkor fontos azt megállapítani, hogy melyik volt az a sérülés amely a halált okozta. 4 órányi olvasás, boncolási képek, internet és anatómia könyv bújása után elfáradtam. Az agyam már képtelen volt koncentrálni és nem tudtam rájönni a megoldásra pedig pontosan tudtam, hogy ott van a szemem előtt. Végül arra jutottam, hogy ha pihenek egy kicsit talán egyből rájövök arra ami eddig elkerülte a figyelmemet, így mindent nyitva hagytam az asztalon, lekapcsoltam a lámpát és az ágyra dőltem. Lehunytam a szememet és próbáltam kiüríteni a fejemet a zsibongó gondolatoktól. Tudtam, hogy aludnom kellene, de sorra villantak fel Mr. Grabowski jegyzőkönyvéből a képek és csak nem hagyott nyugodni az egész. Forgolódni kezdtem majd bárányokat számolni, de a bárányok közé néha becsúszott egy-egy nyitott mellkas, egy kiterített tüdő vagy egy bevérzett hasüreg. Hatalmasat sóhajtottam és hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, hogy megnézem a patológián a holtestet hátha ott rátalálok arra ami a megoldáshoz vezet.
Az orvosi klumpám visszhangot vert az üres folyosón. Kicsit morbid volt, de imádtam egyedül lenni a kórházi folyosókon éjszaka. Csend volt, nyugalom és egyedül lehettem. Az utóbbi időben az egyedüllét elég kevésszer adott meg. Hol a húgaim boldogítottak a manhatteni lakásomban, hogy addig se kelljen apámékkal lenniük, hol a testőröm követett mint egy árnyék, ha pedig a kórházban voltam napközben folyamatos volt a jövés menés. Ilyenkor furcsa volt látni a kórházat. Mintha csak szellemek járnának benne.
Ahogy a patológiai osztályra értem rögtön megcsapta az orromat a jellegzetes szag. Elhúztam az orromat és fintorogtam egyet mintha segíthetnék a helyzeten. Minden alkalommal megviselt kicsit mikor halottat láttam. Nem ez volt az első és tudtam, hogy nem is az utolsó, de még dolgoznom kellett ezeknek a feldolgozásán, és igazán nem is a látvány zavart hanem a mögötte lévő emberi érzelmek, a lelkek… na meg a förtelmes szag.
A hűtőtermen kívül kezdtem el először keresni az adminisztrációt, hogy megtaláljam melyik rekeszben pihen a delikvensünk mikor a terem felől csörgés ütötte meg a fülemet, mintha valaki leejtett volna egy fém tárgyat. Rögtön felkaptam a fejemet és a hang irányába néztem. Elég kevés horrorfilmet néztem, de azért annyira jártas voltam, hogy tudjam az ilyen zajok sosem jelentenek jót. Orvosi fejjel tudtam, hogy lehetetlen, hogy a halottak feltámadjanak, hogy sétálgassanak a teremben mégis összerezzentem a gondolattól, hogy van odabent valaki. Ilyen későn már nem dolgoztak a patológusok így elképzelni nem tudtam, hogy honnan jöhetett a zaj. Akaratlanul hátrálni kezdtem, nekitántorodva a mögöttem lévő szekrénynek amiben a műtéthez sterilen becsomagolt műszerek voltak. A hirtelen ért rémülettől felsikítottam és rögtön ezzel egyidőben a másik helységből is újabb zajok szűrődtek ki.
- Ki van ott? - tettem fel a kérdést ami már percek óta motoszkált bennem. Ujjaimat belemélyesztettem a mögöttem lévő szekrény peremébe és nem mertem megmozdulni. Ha most látna bárki, hogy jövendőbeli orvosként a halottaktól félek valószínűleg kinevetnének.

Drea & Yvonne

Utálom amikor ügyeletre vagyok beosztva, mert rendszerint semmi tenni való nincsen ilyenkor a kórházban. Vizitelni szoktam, benézek néhány beteghez, nővér pultban intézem a papírmunkákat vagy bemegyek az egyik ügyeleti szobába és ledőlök 1-2 órára pihenni. Már bent vagyok 48 órája, a testem 80%-át kb a coffein teszi ki, és most, hogy így belegondolok, a gyomrom is elkezdett korogni.
Éppen enni mentem volna amikor a vezető főorvos közölte velem, hogy mivel nincs most túl nagy forgalom, menjek le a patológiára megcsinálni a papírmunkákat, mert azzal el vagyunk úszva kicsit. Annyi rezidens van bent és medikus, miért pont nekem kell oda lemennem? Nem szeretem a hullákat, nem szeretem a szagukat és még inkább nem szeretek köztük lenni. A gyomrom nehezen fogadja még be a halottakat, főleg mióta Willy egy eltűnt gyerek ügyén dolgozik. Megvisel a gondolata annak, hogy egy gyermek bajban van és kitudja, hogy milyen kínokat kell átélnie...fáj belegondolnom, hogy mi van ha már halott és a rendőrség nem volt elég gyors… Félreértés ne essék, nem szidom őket ahogy Waylont se, tudom, hogy ő mindent belead. Van, hogy éjszakákat tölt bent az irodájában csak azért, hogy előrébb jussanak. Hátha észrevesz valamit amin eddig átsiklottak.
Lefelé menet veszek az automatából egy kávét, majd haladok tovább a patológiai osztályra.
Sokkal hűvösebb van itt, mint fent a többi osztályon, bár ez nyilvánvaló, nem lehet meleg egy olyan helyen ahol holttestek fekszenek rekeszekben.
Épp a papírmunkát cisnálom bent az irodában, kortyolgatom a meleg kávét amikor leejtek valami fémet a földre. Fülsüketítően hangosan hat ebben a síri csendben. Igazából még én is megijedek, pedig semmi jesztő dolog nem történt, csak annyira megszokta már a fülem a csendet és békességet, hogy a hangos zaj megijesztett. Viszont a folyósóról meghallok egy másik zajt is amit viszont már nem én okoztam.
A kávémat és a papírokat ott hagyom a számítógép mellett majd lassan kisétálok. Nem tudom mire számítsak, de lassan átmehet ez az este valami ócska amerikai horrorfilmbe.
- Úristen, Yvonne. – sóhajtok fel megkönnyebbülten amikor megpillantom a másik rezidenst. Sokszor ügyeltünk már együtt, kávézgatni szoktunk, beszélgetni. Pár évvel idősebb nálam, nemsokára vizsgázik, nekem még hátra van 1-2 év addig. Fel sem tűnt eddig számomra, hogy visszatartottam a lélegzetemet.
- Te is le lettél küldve ide? – nézek rá értetlenül. Mire gondoltak, hogy egyedül nem vagyok képes elvégezni a papírmunkákat?

•••••••••••••••••••

Már biztos voltam benne, hogy itt fogok szívrohamot kapni ha nem derül ki pillanatokon belül, hogy ki vagy mi volt a hang forrása. Annyi dologtól féltem az életemben, mint például apámtól, a haragjától, a kezétől, a vőlegényemtől ugyanezen okokból, attól, hogy sose fogom megtalálni a helyemet az életben, hogy nem leszek elég jó orvos, hogy Poppy idejekorán meghal - még úgy is, hogy roppant kellemetlen személyisége volt a kis dögnek - és a legjobban attól, hogy valaki az én kezem által hal majd meg. Ez ironikus volt tekintve, hogy ha nyíltan nem is, de tudtam hogy apám és a jövendőbeli férjem keze által hányan haltak már meg. A halál mindig is körüllengte a családomat így volt időm elfogadni a halál jelenlété, de magától a hulláktól sose rettegtem. Úgy gondoltam ott már nincs mitől, nem mozognak, nem szólalnak meg és nem tesznek semmi félelmeteset. De most igencsak belém ragadt a levegő. Persze az első boncolásról én voltam az első aki öklendezve rohant ki a teremből, másik kb 5 csoporttársammal.
Lélegzet visszafojtva néztem a nyíló ajtót, a körmeim belemélyedtek a fa vékony peremébe. Aztán ahogy kilépett rajta Drea Torres sóhajtottam egy nagyot mintha évek óta szorult volna bennem a levegő. Drea torkát is hasonló sóhaj hagyja el mint az enyémet.
- A szívroham jött rám... azt hittem egyedül vagyok. - engedtem el végre a szekrényt mögöttem és próbáltam visszanyerni az egyenletes szívdobogásomat. A papírok felé vettem az irányt, hogy folytatni tudtam a keresgélést, de megállított benne Drea kérdése. Tekintetemet a lányra emeltem miközben végig mértem rajta. Hasonlóan remek estéje lehetett mint nekem. Szeme alatt sötét karikák ültek, az arccsontja kissé kiugrott az amúgy is vékony bőrén. Ilyen az mikor az ember nem alszik egy ideje és csak a koffein tartja egyben.
- Nem, én Mr. Grabowski aktáját keresem. Meg akarom nézni a holttestet. Ezek szerint téged ide küldtek? Valaki ki akart tolni veled? - nevettem fel halkan. Minden munkának megvolt a maga árnyoldala, én az enyémnek egyértelműen ezt tekintettem. Bármikor szívesebben álltam volna 24 órát a műtőasztal mellett minthogy az adminisztrációt csináljam, sőt mi több a patológiai osztályon.
- Milyen volt a tegnapi műtét? Láttam, hogy te voltál kiírva. Azóta bent vagy? - emeltem vissza a tekintetemet a papírkupacra. Úgy látom itt se nagyon szeretik a rendet.
- Ha itt végeztük vendégem vagy egy kávéra. Szerintem jót tenne mindkettőnknek. - mosolyogtam rá, hogy aztán újra a papírokat kémleljem.
- Bingó - Emeltem ki Mr. Grabowszki aktáját a halom aljáról.
- Kíváncsi vagy rá? - lengettem meg előtte az aktát, hogy aztán elinduljak a rekeszek felé. Más lányok inkább shoppingolnak, koktéloznak vagy moziznak csapatépítés céljából én pedig egy hullát akarok megnézetni Dreával. Nem mondtam soha, hogy én lennék a legjobb barátnő.

Drea & Yvonne

Orvosként tudom, hogy ha egyszer valaki meghalt akkor nem fog – sajnos – újraéledni, szóval nem is értem, hogy miért félek egyáltalán ennyire ide lent lenni? A hangok megrémísztenek, bár a szaghoz az ember hozzászokik egy idő után, ha sokat időzik itt. Egyáltalán nem kéne rettegnem mikor a folyosóról hangokat hallok meg, akkor még is miért kezd el gyorsabban verni a szívem? Azt hiszem ez megmagyarázható azzal, hogy kiskoromban túl sok horror filmet néztem. Annyira hülyeség, tudni lehet, hogy le-fel nem megyünk a házakba, az önjelölt gyilkos áldozatai pedig mindig lemennek a pincébe vagy fel a padlásra. Emberek, sosem néztetek horror filmet? Tilos ilyen helyekre menni.
- Azt hiszem ezzel én is így voltam. – kezem még a mellkasomnál van. Fel sem fogtam, hogy a szívemhez kaptam mikor kimentem és megijedtem. Két rezidens akik egymásra hozták a frászt a hullaházban. Jól nézünk ki, mi? Bár oké nem követelmény az orvosin, hogy oda kell lenned a hullákért, de szerintem ez egy olyan eset amit egyikünk sem fog világgá kürtölni.
Kérdésén elgondolkodok. Igazából én sem tudom pontosan, hogy miért pont engem küldtek le ide. Annyi rezidens van még beosztva ügyeletre és műtét sincs túl sok most az éjjel, nem értem miért kellett nekem lejönni. Nem vagyok rosszban senkivel itt bent, szóval még csak azt sem lehet mondani amit Yvonne mond, hogy kiakartak tolni velem. Világéletemben olyan voltam, hogy igyekeztem minél jobban kijönni mindenkivel. Tudom, hogy nem érhetjük azt el, hogy mindenki kedveljen minket. Nem szeretem a konfliktusokat, a vitákat, nehezményezéseket. Tényleg szeretem, ha minden rendben van és minden kiegyensúlyozott körülöttem.
- Igazából nem tudom. Nem hiszem, hogy kicseszésből küldtek le, mert nem vagyok rosszban senkivel. Szerintem csak pont én voltam a doki látókörében aztán emiatt rám hárult ez a feladat. – mondhatni rosszkor voltam rossz helyen. Úgymond.
Halk sóhaj hagyja el a számat mikor a tegnapi műtétről kérdez. - Igazából jól ment a műtét, csak a lábam ki van már. Nem voltam azóta otthon, és szerintem a testem vízkészletét felcserélte immáron a kávé. – mondom nevetve és az asztalon pihenő műanyag kávés pohár felé biccentek. Áldom azt aki feltalálta a koffeint. Nélküle fix nem tudnék ennyi műszakot végig vinni egymás után.
- Jól esne a kávé, de szerintem ha még egy adagot iszok, akkor én leszek a betegm, mert szívinfarktust kapok. – mondom nevetve. Már is sokkal jobban érzem magamat mióta nem vagyok végre egyedül. Eléggé nyomasztó volt egyedül ülni ebben a hideg szobában. De, legalább a kávém hideg és nem az a forró. Segít magamhoz térnem.
Fellelkesedek amikor meglengeti előttem a halott aktáját. – Ez kérdés volt? Még szép, hogy érdekel. – mondom izgatottan. - Normális, hogy lázba hoz egy halott aktája? – oké, szerintem elkönyvelhetjük ezt annak, hogy mi nem szokványos barátnők vagyunk.

•••••••••••••••••••

Igaz még alig voltam idelent de már éreztem, hogy a hirtelen időjárás változástól - és persze a rémülettől - feláll a hátamon a szőr. Vicces, hogy az emberek mennyire Isteneknek hiszik magukat aztán egy kis ijedtség hogy meg tudja változtatni a gondolkodásukat.
Csak egy mosolyt engedtem meg Drea felé a mondatára, hogy én is ráhoztam a frászt. Ez inkább egy olyan része legyen az életünknek amiről nem ejtünk több szót. Persze logikusan végiggondolva miért is lenne olyan gáz, hisz az orvosok mögött is emberek rejtőznek. Ezt sokszor elfelejtik a páciensek is és azt gondolják, hogy robotok vagyunk, szívtelen, lélektelen robotok. Mi nem stresszelhetünk egy-egy műtét előtt, nem félhetünk, hogy valamit elhibázunk, nekünk nem fájhat ha elveszítünk egy beteget, mi nem lehetünk fáradtak és mindenekelőtt soha nem lehet olyan dolog amit eléjük helyeznénk.
Gondolkodásomból Drea szavai rángattak vissza. Éppen csak rá emeltem a tekintetemet, hogy tudja figyelek rá. Kissé összeszűkítettem a szememet, hiszen nem gondoltam én ezt olyan komolyan. Tudtam, hogy Drea milyen ember. A légynek se tudna ártani és végtelen bájolgásával tökéletesen simult bele az emberek közegébe.
- Óh nyugi, csak vicceltem. Én se gondolom, hogy bárki ki akarna cseszni veled. - mosolyogtam rá miközben ujjaim a papírhalmot pörgették az asztalon.  
- Oké, oké akkor majd teát kapsz, vagy forró csokit. Megadom a választás lehetőségét. - néha az is jól tud esni. - A fehér csokis forró csoki egész iható.- tettem még hozzá. Ezek a gépi löttyök nem az ízükről voltak híresek, a kávé például kifejezetten víz ízű és borzalmas volt, de a fent említett ital egész iható.
Ahogy az akta a kezem közé kerül felcsillan az én szemem is Drea izgatottságának láttán.
- Mindent összevetve szerintem az a jó, hogy ezek érdekelnek. - nevettem fel és a kezébe adtam az aktát. - De ami azt illeti én magára a testre gondoltam. - vontam fel a szemöldökömet mintegy újabb kérdés gyanánt, hogy az is érdekli-e, de az én kezem már az ajtó kilincsén volt, hogy belépjek a rekeszekkel teli terembe. Faltól falig sorakoztak a számozott fém "koporsók" amikben egykor még élő emberek feküdtek, középen pedig az boncasztal foglalt helyet. A szag már egyre kevésbé zavart, a lent töltött percek alatt elkezdett semlegessé válni. Oda léptem Mr. Grabowski számához és gondolkodás nélkül húztam ki a rekeszt. Hideg tódult ki belőle és elém tárult az idősödő úr teste. A derekától lefelé egy hófehér lepellel volt letakarva, de az a rész úgysem érdekelt tekintve, hogy a mellkas részen voltak a szúrások. Közelebb hajoltam, de rá kellett jönnöm, hogy ezzel sem leszek előrébb tekintve, hogy a szegycsontjánál végighasított bőr már össze lett varrva. Frissnek tűntek a varrások így az sem kizárt, hogy csak egy pár órával késtem el.
- Francba. - motyogtam az orrom alatt majd ha Drea is követett a helyiségbe rá emeltem a tekintetemet.
- Arya... tudod a mentorom, azt adta házinak, hogy jöjjek rá a jegyzőkönyvből, hogy a szívét vagy a tüdejét ért szúrás végzett-e vele hamarabb. Gondoltam ha megnézem a testet hamarabb rájövök a megoldásra, de ezzel se lettem előrébb. - avattam be Dreát a történtekbe. Még egy pillantást vetettem a halott testre majd visszatoltam a rekeszbe. Kicsit összébb húztam magamon a fehér köpenyt mert kirázott a hideg. Fogalmam sem volt hány fok lehet idebent, de még a nyári hőségben is kellemetlen volt ez az időjárás.
- Neked van még itt feladatot? -

Drea & Yvonne

Nem hiszem, hogy bárki megakarna leckéztetni vagy kicseszni velem, de kitudja mire képes a fáradtság. Lehet ettől lelkesült fel az illető, hogy valakit leküld a hullaházba. Jó, fixen csak nekem járnak ilyen hülyeségek a fejemben, de ez van ha már nem aludtam már egy jó ideje. Muszáj valahogy ébren tartnaom magamat a koffeinen kívül így szabadjára engedem a fejemben a hangokat. Nem is értem Willy-t meg a többieket. Hogyan képesek napokon át gubbasztani az irodájukban vagy éppen terepen lenni napokon keresztül és belemélyülni a nyomozásba. Hogyan tudnak ennyire koncentrálni? Én másra se vágyok csak egy jó meleg habos fürdőre és a puha ágyamra amiből szerintem 1 napig ki se fogok mászni. Majd megkérem Willy-t, hogy hozza ágyba nekem a kaját, haha.
Felcsillan a szemem amikor a kollégám a fehér csokit említi. Nem vagyok az a tipikus édesszájú, de szerintem a fehércsoki az amit bármikor, bárhol, bármennyi mennyiségben képes lennék fogyasztani. Sokan mondják azt, hogy a fehércsoki egészségtelenebb, mint az étcsoki vagy éppenséggel a tejcsoki, de hogyan lehet neki ellen állni, ha ennyire nagyon finom? Hm, össze is futott a nyál a számba. Apropó; mikor ettem utoljára? Ha az emlékezetem nem csal akkor mostanra tényleg csak a koffein tart életben. Mielőtt szóltak volna, hogy jöjjek le ide épp akkor álltam volna neki enni pár falatot, de hát mint tudjuk ez a tervem befuccsolt. Szóval már nem is emlékszem milyen kaja lehet benne a gyomromban, ha a kávé társaságában van e egyáltalán valami bennem.
Átnézem az aktát amit Yvonne a kezembe nyom, majd miközben ő kinyitja a fém ajtót, én átsiklok a fontos dolgokon, igyekszem elolvasni a legfontosabb dolgokat amikre most szükségünk lehet, bár igazából nem tudom, hogy a lány mit kereshet a holttesten.
Hallgatom amit a házijáról mond, és pár pillanatig nézem a testet az aktával a kezemben.
- Mi lenne ha felnyitnánk? Ha házi, akkor csak megtehetjük. Majd összevarrjuk. Hátha akkor többet megtudhatsz, illetve nekem se ártana most így éjszaka egy kis izgalom ahhoz, hogy ne aludjak be. – remélem benne van. Mindig is izgalmasnak tartottam a boncolást. Gyönyörű az emberi test anatómiája.
- Végeznem kéne reggelig a papírmunkával, de a te házid izgalmasabbnak tűnik. – mondom lelkesedve.

•••••••••••••••••••

Amióta ebben a kórházban dolgoztam pontosan tudtam, hogy jó az irány amit apám rám erőltetett. Már az egyetemen is éreztem, hogy én ezt szeretni fogom, de ezzel a kórházzal lett teljes a szerelmem az orvoslás iránt. Imádom az itteni légkört, az embereket, a munkatársaimat és a mentorommal megfogtam az Isten lábát. Rettenetesen motiváló volt számomra az amilyen szakmai utat ő bejárt és az amilyen jellem ő volt. Megkövetelte a pontosságot, a jó és megfelelő munkát és nem vette fél vállról a mentoráltjai irányítását. Mikor kiderült, hogy főorvossá nevezik ki kissé megállt bennem az ütő. Aryával az évek során sikerült egy olyan kapcsolatot kialakítani amit nem akartam pont az utolsó évben eldobni. Már csak ezt az évet kellett lehúznom, amiből alig volt pár hónap hátra és jövőre hivatalosan is orvos lehetek, erre nemrég bejelentették, hogy Aryának a főorvosi teendői mellett már nem fér bele a traumás rezidesek mentorálása. Összeszokni valakivel az utolsó évben és bizalmat szavazni neki baromi nehéz dolog lett volna, de szerencsére a vezetőség -és Arya- meghallgatta a lobbizásomat és pár utolsó éves rezidenst megtarthatott. Persze ilyenkor mikor az éjszaka közepén egy hullaházban töltöm az ügyeletemet pokolra kívánom, de mindent összevetve Ő ezt egy szóval se mondta, hogy ide kellene jönnöm. Ez már csak az én túlbuzgóságomon múlt. De eljött az a pont amikor már éreztem, hogy túl vagyok telítődve mindennel. Gondolatokkal, érésekkel, szagokkal.... Eddig az adrenalin hajtott előre, de most, hogy megláttam az összevarrt testet leeresztettem mint egy lufi.
A mellettem lévő lányra kaptam a szememet aki még mindig az aktát szorongatta és komiszul elmosolyodtam.
- Tényleg képes lennél felszabdalni? - mértem végig. Aranyosnak tartottam a lelkesedését és lehet lett volna olyan napom, pillanatom amikor erre nem mondanék nemet, de logikusan végiggondolva a patológusok is évekig tanulják azt amit nekünk évi pár órában adtak le az egyetemen. Nem véletlenül használtam a szabdalás szót mert azt cseppet sem lehetett volna tiszta munkának tekinteni.
- Attól félek, hogy ebbe most belevágunk még több papírmunkát húzunk magunkra, plusz amilyen fáradtak vagyunk nem vállalnék felelősséget a tetteinkért. - nevettem fel. - Próbáljunk meg inkább pihenni. - húztam ki a derekamat mert fel sem tűnt eddig, hogy milyen görbén állok a holttest mellett. Elindultam az ajtó felé miközben megsimogattam Drea vállát amolyan anyáskodóan. Eleinte még saját magamat is zavartam azzal, hogy ilyen közvetlen tudok lenni másokkal, de aztán a megfelelő polcra tudtam ezt tenni. Nem tudom már soha levetkőzni magamról azt a gondoskodást amit éveken keresztül a húgaim irányába tápláltam és miután ők már felnőttek ezt megkapja az a nagyon kevés barát és a közelebbi munkatársak.
- Nagyon késő van, szerintem te is aludj egy kicsit. A papírmunka megvár. - Vettem ki a kezéből Mr. Grabowski aktáját és kifelé menet dobtam azt vissza az asztalra ahonnan az előbb halásztam ki.
- Lehet nekem is csak aludnom kell egy kicsit és máris tisztábban fogom látni a házimat. - Ha nem jövök rá a megoldásra akkor sincs baj mert Arya mindig elmagyarázott mindent alaposan és érthetően, sose szedte le a fejemet azért ha látta, hogy próbálkozom, de én képtelen voltam elfogadni azt ha egy esetet nem tudta megoldani. Az járt a fejemben, hogy milyen orvos leszek én így ha papírból nem tudok valamit kitalálni, mi lesz velem ha éles helyzetben kell másodpercek alatt döntést hoznom?
Megvártam még eldönti Drea, hogy marad-e a papírokkal - és hullákkal - vagy velem tart az ügyeleti szobák egyikébe, hogy aztán aludhassak reggelik egy kicsit.

Drea & Yvonne