A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
A kezdeti feszültség ami volt bennem a nem túl barátságos viselkedése miatt, fokozatosan tűnik el, és azon kapom a fejem, hogy igazából jól érzem magam a társaságában. Így, hogy sikerült megtalálnom vele a közös szót, már egyáltalán nem érzek semmiféle ellenszenvet az irányába, sőt rendesen jól esik a szenvedélyeimről beszélni neki. A motorozás az egyetlen olyan elfoglaltság, amit nem tudok megunni, még akkor sem, ha egymagam nem tudom még mindig kellően vezetni, bár már a barátaimtól sokat tanultam. Hátul ülve is legalább annyira képes vagyok élvezni azt a szabadságot, amit a két kerekű csoda okoz, mintha én magam száguldoznék vele, olyan tempóban, ahogyan csak jól esik. Kicsit sem lepődök meg azon, hogy még nem vett részt ilyen versenyeken, valamiért pontosan olyannak tűnik, aki el van a maga kis csodálatos világában, és nem csinál semmi törvénybe ütköző dolgot. Nagyon különbözőek vagyunk. Nem mintha egyébként én nem lennék a magam módján szabály betartó ember, viszont akadnak olyan helyzetek, amelyek túl izgalmasnak tűnnek ahhoz, hogy ellen tudjak állni. Például az illegálisan tartott versenyek, ahol az ember a lehető legjobban fel tud szabadulni. Néha kell az a lélek gyógyítására, hogy korlátok nélkül tehessünk meg bármit. - Sajnálom. Mármint az apádat. - egy röpke pillanatig még mintha a levegő is megváltozna körülöttem, mert elképzelem, hogy milyen rossz lehet elveszíteni egy szülőt. Apa nem sűrűn van jelen az életemben, de legalább tudom azt, hogy életben van, amiért hálás vagyok. Bennem még ott lehet a remény, hogy haza tér, de Delroy apja sosem fog. Ez valahol szomorú. - Ha szeretnéd, velem eljöhetsz egy ilyen versenyre. Még be is mutatlak néhány barátomnak. - ajánlom fel készségesen, mert végülis mindenki megérdemel egy esélyt. Ki tudja... Lehet még jól is vezet és a végén kiderül róla, hogy nem is annyira borúlátó, mint amilyennek mutatta magát. Tetszik nagyon a túlzott titokzatossága. Mindig meg akarom fejteni azokat az embereket, akiket valami rejtély fed. Ez a rejtély pedig azt feltételezem, hogy a festményében lehet. Kíváncsian nézem, ahogy feláll és a festmény felé megy, hogy azzal együtt térjen vissza, majd egy szemtelen mosoly jelenik meg az ajkamon, bocsánat kérés helyett, pedig most már beismerem, hogy nem volt szép húzás tőlem bele szólni az alkotásába. Tekintetem a festményre vezetem, majd egy pillanatra össze rezzenek miközben a vállamat átkarolva mutatja, hogy hol és mit kell keresnem, és valóban látni lehet mindazt, amit mutat. Felé fordulok meglepetten, hogy a szemeibe tudjak nézni, és valahogy nem is zavar a túlzott közelsége, vagy az, hogy veszélyesen közel van egymáshoz az arcunk. - Én már egyáltalán nem hiszek abban, hogy létezik olyan szerelem, ami a sírig tartana. - szólalok meg végül, hol őt, hol pedig a festmény nézve, nehéz lenne megmondani, hogy melyikük érdekel jobban. Mindig is a szüleim voltak a példaképeim, szerettem volna egy olyan családot alapítani, mint amilyenek mi voltunk - már nem is emlékszem mikor -, de a mostani kilátástalan helyzet, ami köztük van, sajnos elbizonytalanított, és nem is vagyok abban biztos egyáltalán, hogy valaha is akarnék bárkit az életembe. Sóhajtok egyet, majd ismét rá nézek mosolyogva, és érzem is, hogy egy kicsit bele pirul az arcom, csak reménykedek abban, hogy a homályban ezt nem veszi észre. Még a torkomat is megköszörülöm mikor elhúzódik tőlem, így én is így teszek. Egy nagyon kicsit arrébb csúszok mellőle, és nem kevés meglepetést okoz az újabb kérdéseivel. - Komolyan le festenél? - még pislogok is párat, mert tényleg nem tudom hova tenni ezt a hirtelen jófejségét. - Végülis... Miért ne? De csak akkor, ha nem kell levetnem a ruháimat és ha majd meg is tarthatom a festményt. - kezdek alkudozni vigyorogva és valami különös izgatottság kerít a hatalmába. Még soha senki nem akart lefesteni. Ez valahol izgalmas na. - Meg előre szólok, hogy nincs nálam pénz...ingyen kell dolgoznod. - a fülig érő mosolyom továbbra sem hervad le rólam. Mégis csak jó, hogy nem kell egyedül lennem itt.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Hallgatva a csajt megcsapta a fülem az egyik mondata.. illegális motorversenyek. Több szempontból is érdekesnek találtam a választ. Egyrészt, kurvaszexi dolog nőként ilyen helyekre járni, szerintem nincs annál dögösebb, mintha egy csajt lát az ember motoron, bőrszerkóban, csizmában, sisakkal a fején. Elképzeltem, ahogy leveszi azt, megrázza a barna fürtjeit és tetszelegve végigsétál a hímek között, ami miatt megint rakoncátlankodni kezdett a lábam közötti kis Delroy, amit az egyik kezemmel kezdtem el takarni annak érdekében, hogy ne lepleződjek le. Igen, még mindig szívás férfinek lenni. Másrészt, mindig is rohadtul szerettem volna eljutni hasonlóra. Régebben Theo-val rengetegszer salakmotoroztunk együtt, egészen addig, amíg a tulaj ránk nem talált egy szerda este zárás után. Soha nem volt elég lóvém egy ilyen járgányra, de a barátomnak hála én is kipróbálhattam milyen érzés egy ilyenen ülni. Majdnem meghaltunk aznap, máig emlékszem, ahogy a puskaportól fulladozva menekültünk, átugrálva a magasabbnál magasabb kerítéseken. Az egész több órának érződött, de amikor ránéztem az órámra rá kellett jönnöm, hogy mindössze 10 perc telhetett el, hogy lerázzuk az öreget. Onnantól nem mentünk oda, helyette gokart pályákra lógtunk be, vidámparkok játékaira szöktünk fel, az egész olyan volt, mintha a fiatalságom Theoval odaveszett volna. Vele gyerek lehettem, most pedig egy rothadó srác voltam, akinek begyógyíthatatlan sebei voltak. Harmadrészt az illegális versenyek gondolata elég jó üzleti lehetőségnek is bizonyult. Egy ilyen eseményen az emberek gátlástalanul szeretnének szórakozni, feloldódni a társaságban, amire én tudom a legjobb anyagot szolgáltatni nekik. Egy kibaszott aranybánya. - Mindig elakartam menni egy ilyen versenyre - kezdtem bele, felvezetve a tervemet. Jófej csaj volt, eleve megnéztem volna a feszes kis bőrnacijában, ha már ebben a nadrágban is ilyen dögösen feszített, de mellette fontos volt az is, hogy az ügyfeleimet gyarapítsam. - Régebben apámmal sokszor eljártunk motorozni. Az öreg már nem él sajnos, pedig mindig azt mondta, hogy versenyeznem kéne, szerinte jobb voltam mint bárki. Bár kétlem, hogy őszinte lett volna, sokszor összekevertem a gázt és a féket - nevetgéltem, előadva a pár másodperce kitalált sztorimat játszi könnyedséggel. Persze, én meg apa. Azt se tudja, hogy megszülettem, egy kibaszott rohadék, aki a börtönben rohad. Ha tudná milyen meséket zengek most róla, biztosan a sírás kerülgetné, annyira nevetne. Amikor rákérdezett a festményre, apró mosoly jelent meg a szám szélén. Talán ha megnyílok neki, ő is közelebb enged majd magához. Felálltam mellőle, elmentem a vászonért, majd a kezemben a félkésznek se nevezhető alkotással visszaültem a közvetlen közelébe. - A vonalad nélkül még talán ábrázolt is valamit - nevettem. - Egyébként a szemben lévő parkban megtalálod a választ - használtam ki a lehetőséget, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. A karomat a teste mögött átcsúsztattam a messzebbi válláig, ami felett az idős párocska felé mutattam neki, hogy láthassa, amit én látok. - Nem ismerem őket és a történetüket, de két embert látok, akik minden küzdelmük és nehézségük ellenére egymás mellett maradtak - vázoltam fel a szituációt. A párocska kézenfogva ült a padon, nagy valószínűséggel a csillagokat nézték. A sztorim kapós volt, hihető, reméltem, hogy ő is így gondolja majd. - Amikor megérkeztél, még csak a váz volt készen, így nem láthatod az alakjaikat. Viszont ez azt is jelenti, hogy bármit kitudok még hozni belőle - pillantottam rá, rettenetesen közel az arcához. Átkarolva őt pihentettem a karomat, csak pár másodperc múlva visszahúzva azt, de kihasználva a lehetőségemet ujjaimat végigcsúsztattam a fedetlen bőrén, ahogy eltávolodtam tőle. - Mit szólsz? Szeretnél a fotód helyett modellt állni egy festményhez? - mosolyogtam rá. Tudtam, hogy a csajok oda meg vissza vannak a Titanicért, a legnagyobb hülyeség lenne, ha visszautasítaná, hogy ő legyen Rose a Jackemhez.
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Még mindig teljes megdöbbenéssel hallgatom a szavait, és hirtelen olyan érzésem támad, mintha a srác valami személyiség zavarokkal küzdene, vagy mit tudom milyen agyi problémája lehet. Nem mintha nem lenne egyébként sokkal szimpatikusabb a kedvessége, valahogy mindig utáltam az olyan embereket, akik túlságosan is fenn hordják az orrukat. Ő pont olyannak tűnt kezdetben, aki mindenkinél jobbnak hiszi magát és csak azért, mert képes valami hókusz-pókuszt festeni egy vászon szerű valamire, már mindjárt tökéletes ember is. Most azonban senki mást nem látok magam előtt, csak egy kedves srácot, aki képes elismerni, hogy hibázott. Mivel túl nagy bennem a kíváncsiság ahhoz, hogy a nagyfejűségem mellett maradjak meg, így egyértelműen az itt maradást választom vele, még mindig nem gondolva olyasmire, hogy bármiféle rossz szándéka is lehet velem. Mondjuk azért az akaratom ellenére is bevillan az agyamba, hogy mi van akkor, ha leitatni akar, hogy majd kihasználhasson. Mivel nem ismerem, így nem tudhatom, hogy milyen ember, és úgy gondolom, hogy azért semmiképp sem árt óvatosnak lenni. - Bocsánat kérés elfogadva. - vigyorgok felé önelégülten, mert ha másra nem is jó a nagy pofám, azért arra néha igen, hogy az emberek kezes báránnyá változzanak a szavaim miatt. A földre letelepedve kissé érzem, hogy az időjárás nem épp az ilyen lenge ruháknak való, de ha más nem is, talán a bor valamelyest felmelegít majd. Legrosszabb esetben pedig vissza is vehetem az amúgy inkább csak dísznek való kabátomat, mert az ilyesmi felsőket, egyáltalán nem melegítésre találták fel. Néha hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy nem minden meleg, ami divatos. Kezeimet leengedem az ölembe, és igyekszem még mindig nem kimutatni, hogy zavarba hoz a túlzott közelsége. Csak akkor nézek rá, amikor kérdésekkel kezd bombázni, és bevallom valahol tetszik, hogy tényleg meg akar ismerni jobban. Még akkor is, ha nem tudom, hogy pontosan mi is a célja. - Hát elég gyakran. Mondjuk ide csak azért másztam fel, mert azt mondták, hogy nem merem megtenni. Számomra nincs lehetetlen, csak hogy tudd! - oké, lehet, hogy azért akadnak dolgok, amelyeket akkor sem tennék meg, ha megfizetik, de az ilyen mászkálásokkal igazából nem követek el olyan égbe kiáltóan nagy bűnt. Mármint lehetnék az a rosszabbik fajta fiatal is például... Az már más kérdés, hogy mi történne, ha bárki is észre venne minket. Az nyugtat, hogy nem egyedül vagyok benne a pácban, szóval ha bukunk, akkor mindketten. - Nem igazán tudom hová tenni a művészetet. Mármint én egy olyan lány vagyok, aki szeret mindenhová felmászkálni, illegális motor versenyekre járok, imádok folyamatos mozgásban lenni. Valahogy az, hogy festegetéssel kössem le magam... Nos az unalmas számomra. Nem mintha amúgy értenék hozzá. - vonom meg a vállam, hiszen talán, ha lenne hozzá tehetségem, meglehet, hogy másképp látnám én is ezt a hobbinak nevezett akármit. De így... Hát sajnos nem hat meg túlságosan. Kicsit bizonytalanul veszem el a felém nyújtott üveget, rá pillanatok egy röpke pillanatig, még mosolygok is, majd végül ismét a kezemben lévő üvegre nézek, a másik kezemmel is megfogom, majd a számhoz emelem, egy nagyobb korty erejéig. A bor egész finom, de nem iszok egyenlőre ennél többet, csak vissza nyújtom felé. - Elárulod most már, hogy mit festettél? - próbálkozok az arcát fürkészve, és tényleg érdekel, hogy mit ábrázol az, amit a vászonra firkantott. Azt anélkül is tudom, hogy művész hajlamokkal lennék megáldva, hogy a festők szeretik mindenféle színekkel kiadni magukból a bennük dúló érzelmeiket. - Nekem olyan magányos fajtának tűnsz. - teszem azért hozzá, és amint el veszi tőlem az üveget, kezeimmel át ölelem a vállamat, védekezve a hideg ellen és közben az előttünk lévő meseszép tájra próbálok koncentrálni. Valamiért úgy tűnik, hogy nem szeret magáról beszélni. Én pedig mindig meg akarom fejteni azokat, akik titokzatosak.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Nem tudom mit tehettem, de a lány mintha robotként engedelmeskedett volna a szavaimra. A világon töltött 22 évem alatt megszoktam már azt a fajta viselkedést, amit a lányok kivétel nélkül tanúsítottak az irányomba, láttam az undorral teli tekintetüket, az összehúzott szájukat, az ítélkező nézésüket és úgy tűnik ehhez olyannyira hozzászoktam, hogy most teljesen megmagyarázhatatlannak tartottam a helyzetet, ami velem történik. Már csak ezért is lettem kedvesebb és szelídebb, kihasználva, hogy egy nő hajlandó nyitni felém és nem azonnal ítélkezni. - Általában bejönnek a számításaim, de most alaptalanul következtettem, azt hiszem - szívtam bele a cigimbe a kérdésére, miközben a táskám felé sétáltam. - Nem akartam paraszt lenni veled, csak nem szokásom észrevenni magam - rettentő magyarázkodás volt ez, de az eszem már percek óta nem volt a helyén, mióta megérintettem a bőrét. Kivettem a táskámból a bort majd kényelmesen elbattyogtam a lányig. Pulcsimat levettem és a földre terítettem azt, így csak egy fehér ujjatlanban voltam mellette, ami miatt bár nem mutattam, de rettentően fázni kezdtem a hideg esti szellő miatt. Leültem viszonylag közel hozzá, a karjaink összeértek. - Mesélj te magadról.. a haverjaiddal sokszor csináltok ilyet? - nevettem, miközben próbáltam kibontani a bort, hatalmas kihívások elé nézve. - Meg persze az is érdekelne, hogy miért állnak ennyire távol tőled a művészetek - mosolyogtam tovább, nagynehezen kihúzva a dugót a helyéről. A lány felé nyújtottam az üveget, megkínálva őt udvariasan az első kortyokkal. Komolyan nem ismertem magamra, ha akartam se tudtam volna megmagyarázni mit miért teszek, minden ösztönösen, gondolkodás nélkül jött. Folyamatosan a szemeit bámultam, éheztem a tekintetére, épp elég közel ültem hozzá ahhoz, hogy ne sajogjon tovább a testem, amiért nem érezhetem Őt, azt akartam, hogy beszéljen, hogy hallgathassam a lágyan csengő hangját..
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Egyre furccsábbá kezd válni a viselkedése, ami az előbbihez képest 90 fokos fordulatot vett. Félre értés ne essék, sokkal jobban tetszik ez a barátságos magatartása, mint az a bunkó, amilyennek bemutatkozott. Akaratom ellenére is azon kezdek gondolkodni, hogy vajon a valóságban melyik arca az igazi? Aztán rájövök, hogy meg szeretném Őt ismerni. Talán annak ellenére, hogy úgy tűnik nem sok közös van bennünk, mégis kiderülne, hogy igazából olyan nagyon nem is vagyunk különbözünk egymástól. Bár nem mindig sikerül első megítélnem senkit, van, hogy mellé fogok, de Ő olyan magányos farkas tipusnak tűnik. Olyannak, aki szívesebben van egyedül, elzárkózva a világ elől, mint társaságban. Én általában mindenkit elfogadok olyannak, amilyen, viszont valakit vagy kedvelek, vagy nem. Ha nem, akkor nem is adok esélyt arra, hogy jobb színben tudja saját magát feltűntetni, viszont D-Roy annak ellenére is szimpatikus, hogy nehezen indult köztünk a komunikáció. Kicsit meglepődök a hírtelen közelsége miatt, és még hátrálni sem tudok, mert az felérne egy öngyilkossággal. Helyette csak felnézve rá, a tekintetéből próbálom kiolvasni, hogy mi is lehet a célja velem. Miért ragaszkodik annyira a társaságomhoz, ha egyszer nem is kedvel? Mégis bólintok, hisz valamiért most nem akarok a makacskodásomnak engedni. Talán még kihozhatjuk a legjobbat az egészből, nem tudom... talán barátok is lehetünk. Még akkor is, ha nem úgy tűnik, hogy egyforma lehet az érdeklődési körünk. Az meg egyébként igaz, hogy jól érzem magam itt. - Hát jó... maradok még egy kicsit. - mosolygok rá, majd a karjába kapaszkodva lépek odébb egy kicsit az épület szélétől, mert nem szeretném, ha tényleg tragédiába torkollna a kalandvágyam. - A képről azért nem mondok le... csak elhalasztom. - vigyorgok rá ezúttal őszinte örömmel, habár abban nem vagyok biztos, hogy a borozgatás is jó ötlet lenne. Na nem azért, mert bármi jónak is elrontója lennék, de azért józan fejjel sokkal könnyebb lesz innen lemászni. Vagy akár lehet, hogy az alkoholtól még merészebb leszek. Végülis egy két pohárnyi adagtól nem lehet nagy baj. - Oké, legyen. De... ha be találják zárni a színházat, akkor itt ragadunk a tetőn. Mert az kizárt, hogy valahonnan innen másszak le... - nem tudom, hogy Ő hol jött fel, de én bármennyire is szeretem a kihívásokat, azért meghalni nem akarok. De vele maradni egy ici-picit még igen, így kikerülve Őt indulok meg valahová az épület közepe felé, mintha a megfelelő borozgatási helyet keresném, végül pedig kibújok a felsőmből, megfeledkezve arról, hogy Ő mégis csak egy idegen, ráadásul férfi, én meg magamhoz hűen olyan blúzban vagyok, ami kicsit sem visszafogott. Leterítem a földre a levetett ruhámat és török ülésben telepedek le rá, megpaskolva magam mellet a helyet, mert remélem azzal a borral Ő is csatlakozik hozzám. - Azért közben mondhatnál is valamit magadról, hogy megismerjelek. Mármint érdekelne, hogy miért voltál olyan goromba velem, most meg miért nem vagy? - mosolygok felé szélesen, miközben egyre jobban azt érzem, hogy tetszik ez a helyzet. Komolyan nem bánnám azt sem ha itt ragadnánk. Haza úgyis utálok menni a folyamatos káosz miatt...
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Figyeltem a csajt, aki tényleg egyre inkább kezdte bebizonyítani az ellenkezőjét annak, amit eddig felépítettem róla. Persze ehhez a cuki pofi is hozzátartozott, meg a feszes test, de azért a szavai is megfogtak, ahogy beszélt arról a házról, mutatva, hogy több ő egy adrenalinbuzi kiscicusnál, aki csak dorombolni jött ide. Rettentően imponált, hogy mennyire nem adta oda magát, hogy nem olvadt el a szavaimra, úgy éreztem magam, mint egy kibaszott ragadozó, aki bekeríti a prédáját. Amikor a fotót kérte úgy éreztem mindez kicsúszik a kezeim közül, így pánikolva fogott el egyfajta lovebombing az irányába. Nem volt olyan, mint a többi, mégis úgy éreztem, nem ismerem őt eléggé. Igen, tényleg messze állt a felületestől, különben már kiolvastam volna minden lépését, akárcsak egy könyvet. - Maradj még - szóltam hozzá szinte úgy, hogy magamra se ismertem. A hangom automatikusan elmélyült, a tekintetem hívogatóvá vált, közelebb léptem hozzá. - Tudom, hogy te is jól érzed itt magad. Adj be a haverjaidnak valami vad sztorit, hogy futnod kellett a biztonsági őrök elől vagy ilyesmi - nevettem. - Csak maradj - fenébe az egésszel, kivetkőzök magamból a közelében. - A táskámban van egy üveg bor. Még hideg, a fagyasztóból vettem ki, hogy mire belekezdenék épp jó legyen - célozgattam erősen az ötletemre, nem eresztve magam mellől a társaságát. Bárcsak csúnya lenne, akkor aztán semmi pénzért se szeretnék itt maradni mellette, de basszameg, nézz rám aztán nézz rá, ha egy ilyen csaj hozzámszól azt nem engedhetem el csak úgy a fülem mellett. Már eleve volt bennem alkohol, régóta magányos voltam, arról nem is beszélve mióta nem értem hozzá senkihez, ez a lány mindent elindított bennem, ami úgy látszott idáig odaveszett.
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Ritkán szoktam megsértve érezni magam, de ezúttal nagyon is olyan, mintha valaki a lelkembe gázolt volna. Basszus... Még az is bűn, ha az ember megpróbál jófej lenni? Persze értem én, hogy minden ember különbözik, meg, hogy van az a komolyabb réteg, akikkel sajnos nem tudok sosem kijönni, de akkor sem érzem magam felületesnek. Ezekkel a gondolatokkal kezdek egyensúlyozni az épület legszélén sokkal inkább az adrenalin miatt, mintsem a meghalni akarás véget, és nem kis meglepetést okoz a D-Royként bemutatkozó srác, aki pár perccel korábban, még tuskó volt. Csak egy rövid ideig pillanatok rá, és közben egy apró mosoly jelenik meg az ajkamon, amikor azt látom, hogy a épp olyan tempóban halad mellettem, mint ahogyan én, mintha csak arra várna, hogy el tudjon kapni azonnal, ha bármi is balul sülne el. Ez valahol nagyon is imponál a számomra, és bevallom, hogy egy kicsit sikerül is enyhítenie a korábban Ő által okozott feszültségemen. - Csak nem elkezdtél hirtelen aggódni? Az előbb még a képembe mondtad, hogy nem kívánsz a társaságomban lenni - oké, ezt nem így mondta, de a szavai lényege végülis ez volt. Mostanra viszont csak megjátszom a sértődöttet, mert az van, hogy amilyen könnyen be tudok pöccenni, épp olyan gyorsan el is szokott szálni a mérgem. Nem nézek rá, mert közben leköt az, hogy a saját lábaimat figyeljem, és koncentráljak minden egyes lépésemre közben, de azért teszik, ez az újfajta énje, akit mutat. Még a végén kiderül, hogy nem is olyan unalmas, mint amilyennek mutatta magát. - Attól, hogy kicsit lazábban kezelek egyes helyzeteket, nem jelenti azt, hogy nem veszek észre magam körül semmit. Például, feltűnt, hogy abban az épületben... - el hallgatok egy kicsit, hogy óvatosan mutassak az egyik hatalmas lakóház felé. - ...mindenhol ég a lámpa, kivéve ott. Ha jobban megnézed azt a gyenge fényt, olyan, mintha csak egy gyertya égne. - mutató ujjammal még az adott irányba is mutatok. - Ez pedig azt jelenti, hogy vannak olyan nehéz helyzetben lévő emberek, akik még az esti világítást sem élvezhetik. sóhajtom bele a levegőbe, és ismét vissza fordulok, hogy tovább lépkedhessek, de a hirtelen mozdulatom miatt, a lábam egy kicsit megbicsaklik nem kevés pánikot keltve bennem. Értetlenül nézek a kezemre, amelyet bilincsként ragad meg a sajátjával, majd fel rá, és hálásan biccentek egyet hálám jeléül, miközben egy zavart, kislányos mosoly jelenik meg rajtam. - Ez meleg helyzet volt. - jegyzem meg szemforgatva, és hamar vissza is húzom a kezem az övé alól. Nem csak azért, mert úgy gondolom, hogy még nem kért kellően bocsánatot, az iménti kirohanása miatt, hanem azért is, mert akármennyire nem mutatom soha, de vannak érzéseim. Mármint valahol én is nőből vagyok, és egy kis figyelmesség mindig könnyen le tud venni a lábamról. A férfiakkal pedig sosem volt túl nagy szerencsém. Nem mintha vágynék rá mondjuk. Az aki érez, sebezhető. Én pedig sokkal jobban szeretek szikla szilárd maradni. Ezúttal egy helyben állva, még mindig a szélen maradva fordulok szembe vele, és közben legyezni kezdek magam előtt fintorogva, ahogyan rám fújja a cigi füstöt. Huh de utálom még a száját is. - Elég felfedező vagyok, ami azt illeti. De, Dorothea másképp. Csak valahogy a Dora jobban hangzik. Mindenki így hív. vonom meg a vállam, és nem keveset lepődok meg a következő kijelentésén. Na nem azon, hogy végre kinyögni a rendes nevét... Az valahogy el is megy a fülem mellett, a másikhoz képest. - Szívem? És még hány másik lány szólít így? - pimaszul vigyorgok rá, mint aki szentül meg van győződve arról, hogy olyan férfi, aki szeret több vasat is tartani a tűzben. - Nem szoktam semmilyen nyálas becenevet adni senkinek. - makacskodok még azért is, mert hiába a jóképű pofija, ennyi nekem édes kevés, hogy lenyűgözzön. - Mit gondolsz itt jó lesz a kép? Csinálhatunk egy közöset is a Te telefonoddal, hogy mindig emlékezz rám. - kacsintok is egyet, bár nem biztos, hogy elég meggyőző voltam ahhoz, hogy betartsa a fotós ígéretét. - Amúgy járok modellkedni csak, hogy tudd mielőtt fotózni kezdenél. Ha nem lesz jó a kép, nem az én hibám lesz, hanem a tiéd. - fűzöm azért hozzá, habár még mindig nem tudom, hogy eleget bizonyitottam-e.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Úgy tűnik az eredeti tervem így is kezd beválni, pedig sehol egy cukipofi meg egy őrjöngősen szexi mosoly, hogy elüldözzem magam mellől a hiperaktív szukát. Hallgatom, ahogy beszél, de nem nagyon marad meg a mondandója, megtanultam már a hasonlóan bántó szavakat kizárni annak érdekében, hogy ne forduljak magamba és változzak olyanná, amit soha nem szeretnék újból megtapasztalni. Nem tudhatta a múltamat, nem ismerhetett, fogalma sem volt milyen fából faragtak, hogy mennyi minden ért életem során, ami miatt olyan ember lettem, amilyen, ami tök jogos, persze, de mellette azért megpróbálhatna egy kicsit a dolgok mögé látni. Hacacárézik, mókának fogja fel az egész világot, nem látja az élet rosszabbik, sötétebb oldalát, szinte figyelmen kívül hagyja, hogy alapjába véve létezni egy szar dolog csak vannak benne jobb pillanatok is. Van benne valami rettenetesen taszító, de mellette ez a keménység érzem, hogy leköt, hogy magához láncol. Magam sem értem miért, de rendesen félteni kezdem, ahogy ott járkál a perem szélén. Egyik percben még le akartam lökni, most saját magát taszítaná a mélységbe mégsem akarom hagyni neki. - Nem azzal fogod élvezni az életet, ha most rosszul lépsz és vége az egésznek - sóhajtok fel, vele egy ütemben lépkedve ugyanarra amerre ő, de mivel mindketten haladunk, így nem csökken köztünk a távolság. Tekintetem akaratom ellenére is a fenekére csúszik, aminek feszes formája szemet gyönyörködtető látványt nyújt. Végülis, folytathatja még a kötéltáncát egészen addig, amíg én elmerenghetek az édes mennyországon. Tiltott gyümölcsnek tűnt, így, hogy kimutatta a foga fehérjét egy igazi ragadozónak, nekem pedig olyannyira beindult a fantáziám a gondolatra is, hogy nehezen fogtam vissza magam- Ha azt mondod nem értelek téged, segíts nekem, hogy ne így legyen - szólok hozzá szelídebben mint eddig, visszavéve a hangomból. Furdall a kíváncsiság, hogy mégis mivel tud rácáfolni az állításomra. - Bizonyítsd be, hogy nem így van. Ha megteszed, életed legjobb fotóját fogom lőni rólad a haverjaidnak - vigyorgok ravaszul, kicsit édesgetve őt magamhoz. Eleve egyedül voltam és ha most lelépne, talán még el is fogna a magánya. Az egyik hirtelen lépése olyannyira veszélyesnek tűnik, hogy reflexszerűen nyújtom ki a karomat felé, elkapva a kézfejét. - Óvatosabban kislány, szívrohamom lesz ha első számú gyanúsított leszek az ügyetlenséged miatt - nevetgélek jókedélyűen, észre sem véve, hogy még mindig fogom a kezét. Puha bőre van, selymes, nőies és vékony ujjai az én ujjaim közé csúsznak. Tudom, hogy el fogja rántani, meg van sértődve, de rájátszok, hogy kívánom a közelségét, ideje újból tetszelegni. Arcába fújom a füstöt, táncolok az idegein, de rohadjak meg élvezem. - Egyébként is milyen név az, hogy Dora? Dora a felfedező? - idegesítem tovább. - És még te basztatsz a nevem miatt. Egyébként Delroy, de utálom, a haverjaim hívnak D-Roynak. Neked lehetek szívem is, ha úgy tetszik - flörtölök szemtelenül, ami biztos meglepetésként éri. Macska-egér játszma ez, eltaszítom, aztán visszahúzom, ördögi kör. Csak ne nézzen le a lábaim közé, mert akkor láthatja, hogy a pimasz hanglejtése milyen hatást eredményezett. Ezért szívás férfinek lenni. Azt persze nem árulom el neki mi szerepel a festményen, még nem érdemli meg, amúgy sem érdekelné. Akkor játsszunk úgy, ahogy ő akarja.
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Ha csak egy apró momentumig is azt gondoltam volna róla, hogy jóképű pasi, akkor ez az érzésem rögtön el is illan, amint elkezd nagyképűen fecsegni. Felvont szemöldökkel nézek rá, és esküszöm tényleg igyekszem vissza fogni magam, de nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Egyből a képébe, már csak azért is, hogy ne gondolja, ha attól mert kihúzta magát és azt mutogatja, hogy micsoda kemény legény, majd meg is fogok ijedni. Az tény, hogy nem ismerem, de ezek alapján azt hiszem, hogy nem is igazán szeretném vele gazdagítani az ismeretségi körömet. Nem az én hibám, hogy nem tud kijönni az emberekkel, hiszen ha képes lenne megérteni a világ valódi működését, akkor rájött volna, hogy barátkozni próbáltam. A saját magam egyedi módszereivel. Honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire be van rozsdásodva, és nem fogja fel a poént? - Na várj csak egy pillanatot... Annyira egoista azért nem lehetsz, hogy azt gondold rólam, hogy miattad vagyok itt?! Ez a hely tudtommal nem a Te tulajdonod, és ha nem tetszik, hogy én is itt vagyok, akkor mehetsz is. - persze, hogy nem hagyom magam a földbe tiporni. Nem is értem, hogy mit képzel magáról egyáltalán. Pedig az elején olyan normálisnak tűnt. Elég lett volna annyit mondania, hogy nincs vicces kedvében, és befogtam volna. Nem vagyok én valami eszelős őrült, aki szándékosan, hobbiból bosszant fel másokat. Még az az egy szerencse, hogy igazából egyáltalán nem vagyok rá szorulva sem a barátságára, sem pedig a dolgaira. Egyszerűen csak megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni abból, hogy mindketten itt vagyunk. - A magamfajta lányok? Ezt kifejtenéd pontosabban, kérlek? Nem különösebben érdekel a véleményed , deee... Hogy érted, hogy magamfajta? Te talán ismersz, hogy tudhatod milyen vagyok? - sajnos az türelmem is véges, néha túl hamar sikerül felkapnom a vizet, és ilyenkor szoktam is olyasmiket mondani, amiket percek múlva megbánok, most mégis minden erőmmel azon vagyok, hogy megtartsam a higgadtságomat, pedig kedvem lenne elküldeni Őt melegebb éghajlatra. Miközben beszél, a hátát figyelve grimaszolok, és meglehet, hogy igaza van, de... Nem azért vagyok itt, hogy azt fejtsem meg, hogy mit ábrázol a festménye. Nem érdekelt soha az efféle művészet, és nem is most fogom elkezdeni azt, hogy érdeklődjek valami iránt, ami hidegen hagy. - Oh, ezer bocs, Picasso! Hány éves vagy? Negyven? Ha szeretnéd tudni, akkor elárulom, hogy ha valaki, akkor én igazán tudom élvezni az életet. Te viszont úgy tűnik, hogy nem. Talán épp ezért nincsenek is barátaid. Ha lennének, akkor nem ücsörögnél itt egymagad és festegetnél a jó ég tudja miket. - ezúttal már a sértődöttség beszél belőlem, mert hiába nem vagyok én olyan érzékeny lélek, azért rosszul esik, hogy anélkül ítél el, hogy megpróbálna megismerni. - A legjobb az lesz, ha a továbbiakban úgy osztozunk a helyen, hogy nem is beszélgetünk. Úgysem értesz engem, én meg már nem is akarlak téged! - ezzel egyszerre pedig megindulok az épület széle felé, hogy két kezemet kinyújtva, egyensúlyozva, egyik lábamat a másik elé rakva kezdjek sétálni, hogy megtaláljam a legtökéletesebb helyet a fotómhoz. Oké, ezt csinálhatnám kicsit beljebb lépkedve is, de így izgalmasabb. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találom irtó parának.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Nem tudom honnan volt ekkora bátorsága, hogy minden egyes lépésemet kritizálni kezdte. Fogalma sem volt róla hogy ki vagyok és mikor mennyire lehet feldühíteni, ahogy a kettőnk közti erőkülönbség is kiszúrhatta a szemét. Tudtam, hogy New York tele van őrült bigékkel, de olyat még nem láttam, aki szinte könyörgött érte, hogy valami kegyetlennek az áldozata lehessen. Visszafogva magamat próbáltam határokat húzni a viselkedéséhez, mert a lófasznak is van vége, ha pedig folytatja a kotnyeles maszlagot, lehet lelököm a tetőről. - Megkérdezhetem, ismerlek én valahonnan? - kérdeztem tőle széles vigyorral. - Csak azért, mert úgy osztod meg velem a véleményedet a dolgaimról, mintha a barátod lennék. Nem tudom azért jöttél-e ide, hogy elrontsd az estém vagy egy gyerekes fogadás áldozata vagy, őszintén hidegen hagy, de jobb lesz ha leállítod magad, mert nem tolerálom, ha valaki az idegeimen táncol - vált komolyabbá az arcom, miközben nyomásképpen szüntelen a szemeit bámultam. Egy ilyen jó csajnak miért kell eszementnek lennie? Júlia, lehetnék a Rómeód, ha nem lennél egy kattant picsa. - Ne érj hozzá a dolgaimhoz többé - összegeztem neki röviden és lényegretörően. Elfordultam tőle, hogy lenyugtassam magam kis időre. Az előttünk elterülő, esti fényekben úszó várost szemléltem, ami most panorámás látványt nyújtott. - A magadfajta lányok nem tudják értékelni az élet szépségeit - jegyeztem meg halkan. - Feljössz egy ilyen helyre és körbe se nézel, hogy lásd, mi vesz körül. Meglátsz egy vásznat és csak vonalakat veszel észre, nem a mögötte megbújó jelentést. Meghallasz egy zenét és csak a ritmus érdekel, nem az érzés, amit átad, nem a szenvedély, ami rezdül benne - sóhajtottam, elővéve cigarettámat. - Felületes vagy - alkottam meg végső véleményem róla, teljesen elfelejtve, hogy az eredeti taktikám a tetszelgés volt. Egy ilyen nőnek még én se tudtam jópofizni.
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Habár nem terveztem, hogy társaságom is lesz itt, de mégis úgy vagyok vele, hogyha már a sors így alakította ezt, akkor miért is ne próbálhatnék meg legalább társalogni vele. Jó... én amúgy is szeretek sokat beszélni, a csendben maradás legalább akkora kínzás a számomra, mint mikor gyerekkoromban valami nagyon rosszat csináltam és bűntetésből a sarokba kellett állnom úgy öt percig. Olyan helyzetben az a pár perc óráknak tűnik, én meg nem igazán bírok meglenni egy helyben hosszú távon. Egyszerűen muszáj mindig csinálnom és mondanom valamit ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem. De hála a magasságosnak, hogy a srác nem várja el tőlem, hogy megmutassam miképpen jutotott fel ide. Ellenben az Ő válasza meglep, még a mosolyra húzótt szájam is egyenes csíkba húzódik, miközben az egyik szemöldököm a magasba szökik és próbálom az arcát fürkészve kitalálni, hogy komolyan beszél-e. Nem tűnik olyannak, aki ilyen Operaházas hülyeségeket nézne. Mondjuk olyannak sem, aki fest. Ha nem látnám a vászon előtt üldögélni és csak úgy benyögné, hogy márpedig a festés a hobbija, kiröhögném. Most komolyan... az milyen hobbi? Pont olyan semmilyen, mint a nagybátyjám videójátékai, amelyeket előszeretettel űz, de semmi haszna belőle igazából. Mármint egy helyben maradni órák hosszat szerintem kínzó érzés lehet. - Ez most komoly? Ne érts félre, de... ezt a kornyikát szereted? Háát... lehet, hogy nem leszünk legjobb barátok. - még innen magaslatból is sérti a fülem az odalentről hallatszódó ricsaj, nem is értem, hogy valaki hogyan tudja egész közelről hallgatni? És még pénzt is adni érte. Még mindig kételkedek abban, hogy ez a titokzatos furcsa alak igazat mondott-e, de végtére is tök mindegy. - Elárulnád, hogy mit ábrázol az az izé? - bökök a festménye felé, majd meg is igazítom egy kék csíkkal, csakhogy hatásosabb legyen, és, hogy csináljak valamit. A köszönetére mondanám, hogy nincs mit, de valahogy nem tűnik úgy, mintha szívéből örülne, így inkább csak legyintek egyet. A lényeg, hogy a fejem hagyja, hogy megmaradjon a helyén, mert nem tűnik annyira mérgesnek. Bár simán meglehet, hogy neki is jobban tetszik így. Kicsit azért mégis meghökkölök, amikor ülő helyzetéből felegyenesedve jön hozzám közelebb, és egyből a mellkasával találom szembe magam. Zavartan nézek fel rá, hiszen így közelebbről azért egész helyesnek tűnik. Hogy elrejtsem a valódi gondolataimat, inkább csak ismét vigyorogni kezdek, és a felém nyújtott kezét megfogom, és még óvatosan meg is rázom. - Dora. - mutatkozok be én is, természetesen a becenevemen, mert az eredeti nevem kicsit túl hosszú, sokszor az a legnagyobb bajom, hogy unom kimondani. - D-Roy? Ez valami művész név? Vagy tényleg így hívnak? - pislogok azért nagyokat, mert nem azt mondom, hogy nem hangzik jól, de nem találkoztam még soha ezzel a névvel. Lehet, hogy az övé is túl hosszú. Végül vissza húzom a kezem és hátrálok egy lépést is. Nem azét, mert félnék bárkitől is, de komolyan olyan érzésem van, mintha azért magasodott volna úgy felém, hogy megmutassa, melyikünk élvez nagyobb előnyt a másikkal szemben. - Azért jó, hogy itt vagy. Bizonyítékot kell csináljak arról, hogy tényleg feljutottam ide. Szóval akár Te is csinálhatnál rólam egy fotót. Mondanám, hogy le is festhetnél, de ki tudja az mennyi idő. - szólalok meg újból, csakhogy ne hallgassak. Meg hát azért egyezzünk meg, sokkal jobban be lehet pózolni, ha más fotóz, mintha saját magamat kéne. Még hasznom is lesz legalább belőle. Vagyis remélem.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Be kell vallanom, minél tovább bámultam a csajt, annál inkább vált tetszetőssé a látvány. Formás popsi, kerek mellek, göndör fürtök, szende szeplőcskék meg egy rettentően édes szempár, a látszat azonban csal. A cicus hangneme és stílusa is igencsak erőszakos és magamutogató volt, ahhoz képest, hogy jelen esetben én voltam a házigazda, ő meg csak egy hívatlan vendég úgy járkált a tetőn, mintha otthon érezné magát. Csak csacsogott, csacsogott, nekem meg egyik percről a másikra el is ment az életkedvem, hogy egy ilyen nőszeméllyel szívjak egy levegőt. Szerencséje volt, hogy ilyen cukipofival áldotta meg a jóisten, ugyanis amikor hozzáért a festményemhez és engedély nélkül belefirkantotta a saját maga által szépnek vizualizált, a valóságban egyenesen gusztustalan vonalat, azt hittem menten felfogok robbanni. Azért ülök itt órák óta, hogy elűzzem a gondolataimat, ez a csaj meg idejön és még idegesebbé tesz, mint ahogy érkeztem. - Nincs pénzem arra, hogy bejussak a színházba és most adják az Opera Fantomját szóval valahogy meg akartam hallgatni - hazudtam rezzenéstelen arccal neki, egy nyugodt mosollyal fűszerezve a színjátékot. Ha sok mindenben nem is, a fake sztorik kitalálásában profi voltam, de tényleg, ijesztően. - Köszi - pillantottam a vászonra, mély levegőt véve. Úgy tűnt, ha továbbra is itt üldögélek ő meg felém magasodva próbál magabiztosnak tűnni és játszani az agyát, nem fogunk egyről a kettőre jutni. Felálltam így, hogy egy szintbe kerüljünk, bár a számításaim nem jöttek be, legalább egy fejjel magasodtam fölé. - D-Roy vagyok - nyújtottam felé a kezemet, mélyítve a hangomat. Kihúztam magam, hogy lássa nem akárkivel beszélget, egy kicsit talán be is feszítettem az esztétikusság jegyében. Ha mással nem, ezzel biztosan elűzöm a közelemből aztán folytathatom, amit elkezdtem, tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egy szupermodell, azt pedig tényként kezeltem, hogy az ilyen filmbe illő ismerkedéstől a szőr is feláll a hátán egy hozzá hasonló csajnak. Ha valakire is pályázna, az nem én lennék, hanem vagy Nacho vagy Massimo a 365 Nap-ból.
A person has three choices in life. You can swim against the tide and get exhausted or you can tread water and let the tide sweep you away or you can swim with the tide and let it take you where it wants you to go.
Van az a pillanat, amikor valaki azt mondja, hogy úgysem mered, neked meg még azért is meg kell mutatnod, hogy dehogynem! Na épp valami ilyesmi céllal vagyok itt egy színház padlásán, ahonnan elvileg fel lehet jutni a tetőre, már ha egy őr nem csíp hamarabb nyakon, minthogy lehetőségem legyen felmászni oda. Néhány barátommal épp azon versenyeztünk, hogy ki a legjobban bevállalósabb, bár esküszöm a színház tetejének a megemlítése csak viccből hagyta el a számat, egyáltalán nem gondoltam bele abba, hogy bárki is komolyan gondolja, mert őrültség ide vagy oda, de nem egy két méter magasságról van szó. Aztán elhangzott az a bűvös mondat, amivel mindenki tudja, hogy ha meghallom képtelen vagyok nem megmutatni, hogy sokkal tökösebb vagyok, mint amilyennek kívülről látszok. Nem... Nincsenek öngyilkossági hajlamaim, általában azért vigyázok arra, hogy egy bizonyos határt ne lépjek át, ami veszélyezteti az épségem, de figyelembe véve azt, hogy eddig mindig nagy mázlim volt, eszembe sem jut olyasmiken agyalni, hogy mi lesz, ha bármi is balul sül el. Azért valljuk be, hogy sokkal izgalmasabb épületek tetejére mászkálni, mint valami csajosabb hobbit találni magamnak, így ne legyen a nevem Dorothea, ha meg nem csinálom ezt a kihívást. A lényeg meg ugye az ilyen akciókban, hogy nem csak a saját képességeimet múlom felül, hanem hatalmas adrenalint is okoz már eleve az a tudat, hogy veszélyes, a tény pedig, hogy bármikor elkaphatnak csak izgalmassá teszi. Így hát lesz, ami lesz alapon nézek körbe, és rögtön az jut eszembe, hogy ez a hely olyan lehet, amit nem sűrün látogatnak, mert írtó nagy piszok van. Néhány poros dobozt arrébb rakok az útból, hogy könnyebben oda férhessek a rozoga létrához, össze dörzsölöm a tenyerem, és fel pillantok a fentről nyíló vasszerű ajtóra, ami szívből remélem, hogy nincs hét lakat alá zárva. Végül pedig óvatos léptekkel mászok egyre feljebb a létra fokain, és próbálok nem figyelni arra, hogy az alattam recseg, ropog. Bízok benne, hogy a vékony testalkatomnak végre hasznát vehetem. Amint elérem az ajtót, két kézzel nyomom azt felfele, és láss csodát, máris szembe találom magam a csodaszép égbolttal. Még büszkén, suttogva el is hagyja a számat egy ezaz szócska, miközben a még feljebb lépek, hogy fel tudjam húzni magam. Zsír. Tök könnyű volt. Már csak egy képet kell csináljak, és végeztem is! Az már más kérdés, hogy lejutni hogyan fogok innen. Valahogy mindig könnyebb felfele jönni, mint lefele. Kicsit tovább bátorkodok az ide vezető feljárótól, azzal a céllal, hogy minél közelebb kerüljek az épület széléhez, mert muszáj olyan képet csinálnom, ahol látszik minden a színház körül, és az is, hogy valóban a tetőn vagyok, és véletlenül sem a legfelső emeleten dugtam ki a fejem az ablakon. Nagy meglepetésemre azonban nem vagyok egyedül, a döbbenettől egy ideig csak nagyokat pislogva, némán vagyok képes bámulni a srácot, aki legalább annyira nem érti a helyzetet, mint amennyire én. Vannak nálam elvetemültebbek is úgy tűnik. Hiszen Ő festeni mászott fel. Na ne már! - Ugye nem azt akarod, hogy megmutassam? - bökök a hátam mögé, majd végül legyintek egyet mert... fontosabb kérdés az, hogy Ő hogyan jutott fel. Meg, hogy ki a fene? Remélem nem egy itt dolgozó valaki, aki rögtön beköp valami felsőbb hatalomnak. Már csak az hiányzik, hogy anyu a rendőrségről kelljen kiváltson, mert túlteng bennem az adrenalin. - De hé! Hisz valahogy Te is feljutottál! Egyáltalán mi a fenét csinálsz itt? - lépek közelebb hozzá, véletlenül sem gondolva arra, hogy valami őrült is lehet, aki mondjuk unalmában fiatal lányokat gyilkol. Csak nem akar lelökni vagy valami... - Az meg mi? Te valami művész vagy? Vaaagy kitalálom... Te is unatkozol. Nos... az unalom sok őrültségre rá veszi az embert. - miközben beszélek az általa festett valamit bámulom, és közben el veszem az egyik használatlan ecsetet, bele mártom a kék festékbe és húzok valahová felül egy kék csíkot, mintha értenék hozzá fikarcnyit is. Szeretek bele pofázni dolgokba, ez amolyan rossz szokásom. - Így sokkal szebb. - még vigyorgok is egyet felé, miközben le is rakom az ecsetet, és határozott véleményem lesz arról, hogy a festészet sem fog a hobbijaim közé tartozni.
“My nights are drenched in long talks with myself about how things should’ve been but couldn’t be.”
Mióta kikerültem az elvonóról, nem tudtam mivel tölteni az estéimet. Ott sem csináltam sok mindent, általában a plafonon lévő repedéseket számoltam vagy zenét gyártottam a fejemben a csöpögő csap megfogó ritmusára, egy teljes zenekart elképzelve magam mögé, de az más világ volt, ott nem volt választásom, nem rendelkeztem a szabadsággal, hogy azt tehessek, amit csak akarok. Amikor lement a nap, minden csak még rosszabb lett. Azóta se jöttem helyre Theo halála miatt, kínzott a magány, amit nem enyhített semmi, kényszertalálkákra jártam az agyturkászomhoz meg a zsernyákhoz akit a pártfogómnak választottak, de itt kifújt az emberekkel való kommunikációm. Úgy éreztem egy hatalmas űr keletkezett bennem, elvesztettem a részemet, a szívem egyik darabját, így pótlékként elkezdtem újra beengedni a mindennapjaimba a kábítószereket annyi különbséggel, hogy távol tartottam őket a testem nyílásaitól és eladandó áruként, üzleti fogásként, a siker kulcsaként és a Theohoz fűződő érzelmeim jelképeként kategorizáltam be őket a fejemben. Azóta legalább jól kerestem, ha nem is éltem kényelmesen, de volt tető a fejem felett. A bronxi színház tetejére ültem mindig ki, ha képekbe akartam kiadni a felgyülemlett feszültséget. Felvittem magammal egy vásznat, ecseteket, festéket, majd nekiálltam alkotni. Füstölgő cigivel az ajkaim között könyékig festékesen kreáltam meg gondolataim legsötétebb hálójának vizuális látványát, ahogy elmerültem az előttem elterülő tér eseményeiben, hallgatva a színdarab kiszűrődő zenéjét. Valamifajta musical mehetett a folytonos éneklésből ítélve. Elmerülve a festészet ideiglenes örömeiben halk léptekre kellett kijózanodnom. Elég ritka volt, hogy ennyire szabad helyen akartam volna művészfiút játszani, persze, hogy a ritka alkalmak egyikén fog valaki felzaklatni. Hátrapillantottam, de meglepetésemre se a biztonsági őr, se a tulaj, se pedig egy utcáról idekóválygott hajléktalan nézett vissza rám. Egy ártatlannak tűnő lánnyal néztünk farkasszemet most, mindketten a döbbenettől szóhoz se jutva. Kis idő után jutott csak eszembe, hogy talán meg kéne szólalnom, ha már keményfiút akarok játszani, aki magánterületen dönt úgy, hogy festegetni kezd. - Hogy a picsába másztál fel ide? - kérdeztem röviden és célratörően, hisz ez volt a legfontosabb. Eddig voltam büszke magamra, hogy sikerült feljutnom, ha egy ilyen nyeszlett csaj is sikerrel járt, akkor ideje tükörbe néznem, mert eddig nagyon úgy látszik, hogy amiben bámultam magam, az torznak bizonyult.
Kezdőlap
