Csak sikerült kihúznom magam az alól, hogy el kelljen mennem pózolni az alapítványi rendezvényre. Jess valósággal berúgta az ajtót, azzal, hogy keljek, öltözzek, mert már vagy negyven perce ébresztett és mindenki rám vár. Nem tudom megsértődött-e azon, mikor megjegyeztem, hogy elég szarul ébresztett, ha nemcsak alszom még, de nem is emlékszem arra, hogy itt járt. Egy félálomban lévő ember szavait nem kell komolyan venni, mindegy, mit mond. Olyankor mindenki seggfej, csak akad, aki levetkőzi egy kávé mellett, míg más simán csak alapjáraton paraszt.
Joyce-ék mindenkit vinni akartak, hogy segítsenek és … jól érezzék magukat. Ezt még mindig nem tudom hova tenni. Éveken keresztül voltam ilyeneken, egyszer sem éreztem jól magamat. Kétlem, hogy ezen bármit is segített volna az, ha segítek programokat szervezni azoknak, akik még nem kerültek nevelő családokhoz. Végül megúsztam, mikor azt mondtam, hogy beteg vagyok. Akkorát nem is hazudtam, mert tényleg belebetegszem a korán kelésbe. A szüleimet nem különösebben érdekelte, hogy mikor megyek suliba, ha egyáltalán megyek. Gyakran azt se tudták, hogy hol vagyok, szóval nem szoktam hozzá, hogy megtalálnak korán reggel. Majd talán legközelebb, egyszer biztos tudják nélkülözni a csodás társaságomat. Ez pedig így kapóra is jött. Már pár nappal előre szóltam Jennie-nek, mikor megkeresett, hogy ma jöjjön, mert egyedül leszek a házban. Nálam volt a fű, amit akart, ő pedig remélhetőleg megszerezte a … franc se tudja már, hogy melyik rokonának a receptkönyvét, hogy kiválthassak pár gyógyszert anyámnak.
Azt viszont nem tudtam, hogy Jennie mikor állít be, szóval még a fürdőszobában voltam, hogy megborotválkozzam. Nem igazán volt mit, de éppen ezért roppant hülyén néztem ki, ha nem szabadítottam meg az arcom a foltokban növő szőrszálaktól. – Picsába! – szitkozódtam, mikor kissé túlfutottam a borotvával, köszönhetően annak, hogy a kapucsengő hangja úgy hasított a nyugis reggeli csendbe, mintha egy bombát dobtak volna le. Jessnek ezt kéne legközelebb nyomnia, erre még a holtak is felkelnek. – Mindjárt megyek! – kiabáltam le, bár fogalmam sincs, hogy miért, Jennie esélytelen, hogy halljon engem odakint. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem az a türelmetlen fajta, mert biztos agyvérzést kapok, ha ezt kell hallgatnom, míg leérek.
Talán egy másfél perc múlva érhetek le, mert át kellett mosnom a az arcom, hogy ne véres képpel állítsak le. Már a lépcső alján tartok, mikor hangokat hallok. Annyira nem ér váratlanul, Bronxban is volt már hasonló, mert a zárunk nem működött. Apámnak pedig nem volt pénze arra, hogy megjavítsa minden héten, mikor rárúgták, hogy behajtsák azt, amivel tartozik. Ez viszont nem Bronx, Jennie pedig gazdagok között nőtt fel, szóval lehet, hogy náluk divat csak úgy bemenni egymáshoz. Elvégre… mit lopnának a másiktól? Pénzt?
- Bocs, itt vagyok, csak hoztam le egy kevés fü … -  itt megakadtam, mikor felnézve nem egy, hanem két alakot láttam. – Hogy a francba kerülsz ide? – kérdeztem kicsit később Essie-t, még mindig eléggé meglepve, gyorsan a tenyerembe gyűrve a zacskót, amiben a fű volt. És amit én addig ott lóbáltam, míg észre nem vettem őt. Remélhetőleg ő is csak mostanában kelt, és kába még. – Úgy értem… jó reggelt - ütök meg kicsivel barátságosabb hangot, a zacskót rejtő kezemet a hátam mögé csúsztatom, hogy a farzsebemben eltüntethessem azt. – Nem úgy volt, hogy te is elmész? – láthatólag, nem. Pedig benne majdnem biztos voltam. A múltkor megemlítettem, hogy kéne némi pénz, mert a sulis szekrényben hagytam a tárcám, mire ő egyből adott. Pedig hazudtam, csak más pénzén akartam kaját venni aznap, meg egy doboz cigit. Ha abból vennék mindent, amit Joyce-ék adnak, feltűnően hamar kéne újra kérnem. Így marad a másoktól való kéregetés.
– Ja igen, amúgy ő itt Jennie … -  mutattam a lány felé, miután némileg elmúlt a meglepettség és rájöttem, nem csak ketten vagyunk. De mi is a családneve? Francba, ha mondta is, totál kiment a fejemből. Nem ellene szól, még az új testvéreim nevét is egy hét volt, mire biztosan megtudtam mondani. – Jennie. Simán Jennie. Egy... barátom – vonom meg a vállamat, ahogy felé néztem. Ő biztos tudja a saját nevét, szóval majd kisegít. – Essie pedig az én… mostohanővérem – vakartam meg a tarkómat, valamiért meglehetősen kényelmetlenül érezve magam. Már egy ideje Kershaw-ékkal éltem, és azt hiszem sikerült végre … ha nem is teljesen beilleszkednem, de megszoknom őket, és nekik is engem. De maradtak dolgok, amik ugyanolyan furán hatottak, mint az elején. Például a „te is a család tagja vagy” rész. Ez feltételezné, hogy van bennünk valami közös, nem? De nem igazán találtam eddig semmit. Az ikrek … ikrek, meg aranyosak, még. Jess okos, de fura. Sage is, de ő nem úgy, mint Jess, normálisan. Daniel debil. Essie pedig, bár jófej, ott van ez a „mentsük meg a világot” heppje.
- De gondolom már bemutatkoztatok – Essie nyitott neki ajtót, gondolom pont lent volt és mivel én csak késve jöttem, így volt olyan kedves, hogy nem várakoztatta meg Jennie-t. – Jennie a Trevor-ba jár – tettem hozzá. – Tudod, mint az a srác, aki miatt öt perc, mire megtalálom, hogy melyik szemetesbe dobjam a papírt, a műanyagot, meg a többi szemetet – ahelyett, hogy odadobnám őket, ahova minden szemét való: a kukába. Ehelyett van kismillió szemetes, és ha kiszúrják, hogy éppen áthágom a szabályokat, jön a kiselőadás arról, hogy miért kell megvédeni a környezetet. Ez nem személyes, csak ... részemről bekaphatja a környezet.– Ugye nem miatta maradtál itt? Mondd, hogy nem hívtad ide – kaptam kissé ijedten a fejemet Essie felé. Ami azt illeti, alig találkoztam azzal a paradicsomok atyjával, de az is épp elég volt. Nem kell hozzá különösebben nagy ész, hogy levegye az ember: Essie valamit nagyon kajál a tagon. Nem is akartam vele beszélgetni, de pont összefutottunk a konyhában, mikor a kezemben egy BigMac-kel beállítottam. Kisebb fejmosást kaptam volna, ha egy hullával érkezem meg.
- Ja igen, Essie is nagy környezetvédő – néztem Jennie felé, magyarázatképpen. Bár őszintén szólva, nem tudom biztosra, hogy Jennie is az. Kicsit erős lenne erre következtetni abból, hogy egyszer láttam őt szemetet szedni. De mondott valamit mutáns emberevő sáskákról is a múltkor, és csak a környezetvédők jönnek olyannal, hogy „ez, meg az, kinyír téged, ha nem szelektívbe dobod a szemetet”. Persze a fűvel meg a bajuk van, pedig azt is termeszteni kell. – Trevor meg a pasija. Vagy valami hasonló, csak furán – vontam vállat, Essie felé fordulva, hátha pontosít. Lehet, hogy ez Jennie előtt kissé kellemetlen neki, de … őt se érdekelte, hogy engem nem érdekel Trevor, mégis végig kellett hallgatnom az előadását arról, hogy milyen rosszul tartják a gyorsétterem láncok az állatokat. Ennél biztos többről is szólt a monológja, de nem egy nyelvet beszélünk, és nem volt nálam szótár.

szóljatok, ha valami nem oké! | ⚶

Van az az érzés, amikor tudod, hogy valami nem stimmel annak ellenére, hogy elvileg minden az előírtak szerint megy. Mint mikor a filmekben a menyasszonyok készülődnek, és amint beletűzik a hajtűt a fejükbe beléjük nyilall ez az érzés, hogy valami nem klappol az esküvővel. Rossz ómen. Pont ez hangulat lengi körül a konyhát, ami egyenesen felrobbant a kezeim alatt. Megkockáztatom, hogy még a plafonon is volt egy kis muffin tészta. Tanakodva beletúrtam a hajamba – a maszatos kezemmel -, és vagy századjára futottam át a recept minden egyes betűjét. Cukor, liszt, mandulatej és sütőpor. Nagyon úgy tűnt, hogy minden megvan, az én tésztám mégse úgy nézett ki, ahogyan a videóban láttam, amiből inspirálódtam. Leginkább egy krémleveshez hasonlított, amit amúgy szerettem, de most valahogy nem tetszett ez az állag, ezért tettem bele egy kis plusz zablisztet. De attól meg olyan lett, mint a vegán csokis keksztészta, amit anyával szoktunk csinálni. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy talán kisütöm csokis keksznek, de annak meg már túl nagy adag volt, ugyanis a felhasznált lisztmennyiség közelített a két kilóhoz. Már a tálba se fért el, pedig előtte háromszor öntöttem át egy nagyobb edénybe. Beleharaptam a szám szélébe, és ismét a recept lépéseit memorizáltam. Egy pillanatra elgyengülve a pénzre néztem, amit anya hagyott nekem, hogy vegyek süteményt, ha nem sikerülne a cupcake, ami a Tasty videó nézése közbe olyan jó ötletnek tűnt. Azok a hülye videók mindig elcsábítanak, egyenesen összeszalad az ember szájában a nyál miközben akarva-akaratlanul elindulnak. De most komolyan, ki kérte, hogy induljon el két nonprofit szervezettel kapcsolatos csoport bejegyzése között? Lelki terror, akárcsak ez a sütemény, ami sehogy se akart hasonlítani arra, amit elképzeltem. Pedig én esküszöm beletettem a szívemet, ugyanis egy kutya menhely pénzgyűjtő piknikére szántam, ami miatt lemondtam anyáék alapítványi redezvényét is, amit úgy szeretek. Kettészakadni sajnos még én se tudok, bármekkora igényem is lenne rá, és a kutyásokhoz már előbb elígérkeztem. Ráadásul még azt is elterveztem, hogy a témához illjenek a süteményeim, hogy apró cukorcsontocskákat rakok a krémkönnyű habra.
- A krém! – kiáltok fel hirtelen, és tűzhelyhez szaladok, ahol őrült forrásban van a puding, ami a vajas krém alapját adja. Próbálom menteni a menthetőt, de már túl késő. Ahogy megkeverem barna darabok szabadulnak fel az edény aljáról, és a puding kellős közepén éktelenkednek. Épp úgy néz ki, mint egy tál…. egy tál hányás. Ezen nem lehet szépíteni. Leveszem a tűzről, és a miután aláteszek egy vágódeszkát, lerakom a pultra. Pont ebben a pillanatban szól a csengő.
A nyakamban lógó köténybe törlöm a kezem, amin szinte már meg se látszik a kezemről leváló ragacsos cucc, mert tiszta liszt és egyéb kétséges eredetű ragacs. Sietős léptekkel rohantam az ajtóhoz, habár én nem vártam senkit. Arra tippeltem volna, hogy Dan ugrott valamiért haza, ő szokott csak így jönni. Nem mintha ezzel gond lenne, szeretem mikor mindenki itthon van. Olyankor olyan jó, olyan családias minden vita ellenére. Az előszobában álló tükörbe alaposan megnézem magam, és csak akkor tűnik fel, hogy a hajam tele van valamilyen trutyival, ami a fejem tetején egy csomóba gubancolta a hajam. Ha az emlékeim nem csalnak -, márpedig biztos nem, mert egy hónapja néztem meg -, akkor Szörnyella de Frásznak is valami hasonló frizurája volt a 101 kiskutyában. Azok a dalmaták! Imádom a dalmatákat!
Kicsit eligazgatom a szétálló tincseimet, majd erősen megragadom a kilincset, és egy határozott mozdulattal kinyitom az ajtót. Elégé meglep a látvány. Mármint nem csúnya a lány vagy ilyesmi, csak nagyon nem egy velem egymagas lányra számítottam, hanem egy olyan Dan forma monstrumra, akinek ki kéne szélesíteni az ajtófélfát.
- Szia – köszönök kissé megilletődötten, és egy egészen hosszú percig méregetem. Magyarázatot várok, hogy ő mégis ki, de aztán megcsapja a fülem Seth hangja. Ez sok mindent megmagyaráz, egyedül azt nem, hogy miért nem az adománygyűjtésen van. Minden esetre egy hatalmas mosoly terül el az arcomon – Essie vagyok, Seth nővére – mutatok a lépcső irányába, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy merről érkezett a fiú hangja. – Te biztos egy barátja vagy, nem? De szuper! – meg se várva a választ megragadom, és magamhoz ölelem egy egészen rövid pillanatra, mert eszembe jut, hogy köténybe vagyok. Elengedem, és ijedten nézek rá. – Úristen sajnálom, had töröljem le!
Közelebb hajolva a mellkasához próbálom levakarni a felsőjére kerülő cuccot, amit továbbra se tudnék nevén nevezni. A helyzet azonban kicsit se javul, sőt a folt, amit erőteljesen dörzsöltem, sokkal nagyobb kiterjedésű lesz. Ha eddig volt egy kaméleonlábnyi, akkor most már biztos van négynyi. Mikor ismét nekifeszülnék, hogy akkor a nyálammal javítsak a helyzeten, megérkezik Seth.
- A füzetjeid? – fordultam hirtelen meg a „fü”-vel elkezdett szóra – Azokat a nappaliban láttam – mondom lelkesen hirtelen megfordulva és egészen megfeledkezve az ismeretlen lány pólóján éktelenkedő maszatról. – Sütök. Megkóstolhatnád, nem tudom mi hiányzik belőle, és már tripla adag van – megindulok a konyha felé. Az első két lépés után zavarodottan megtorpanok és a lányra nézek. – Neked meg hozok egy vizes rongyot.
A konyha szerencsére pont hallótávolságban van, így még teljesen tisztán hallom, amit Seth mond még a vízcsobogás mellett is. – Nem, ma a kutyaörökbefogadós piknikre megyek – mondom miközben egy konyharuhát átitatok meleg vízzel, hátha az megszünteti az általam generált foltot. Alaposan kicsavarom, aztán lerázom, aminek hatására a vízcseppek szanaszét fröcsögnek a mosogatótálca környékén, többek között az arcomra is fröccsen néhány szem. Egyik kezemben megfogom a nedves ruhát, a hónom alá pedig becsapom a meglehetősen súlyos tálat.
- Nem is vagyok mostoha! – kérem ki magamnak, mikor visszaérek a társaságukba. Ez mindig érzékeny téma számomra. Ha ő nekem mostohatestvérem, az azt jelentené, hogy Dan, Jess, Sage és az ikrek is azok. De mivel én mindnyájukat jobban szeretem minden vérszerinti köteléknél, így ők az én édestestvéreim. Na meg amúgy se szívesen gondolok anyámra, a szüleimre… - Tessék – adom a lánynak a nedves rongyot –, és vegyél a tésztából is, én nem tudom kitalálni mi hiányzik belőle – nyújtom felé a tálat, aminek súlya alatt kezdik feladni a harcot az izmaim. – Te is Seth! – indulok meg felé azonnal a lépcsőn, hogyha a Jennie is vett belőle. Fontos számomra, hogy jól sikerüljenek ezek a muffinok. Más különbben nem viszik el a szegény árva kutyusokat. Ez legalább olyan rossz, mintha kivágnának egy erdőt. Védd az erdőt, vegyél kutyát. Ez jó szlogen lenne, lehet be is dobom a szervezetnek.
- Én nem környezetvédőnek mondanám magam, mi úgy hívjuk, hogy ősenergia – sokan vallják a mi köreinkben azt, hogy nem lehet a környezetvédő jelzőt ránk aggatni, ugyanis ez lenne az alapvető egy embertől. Szóval több jelzőt is kitaláltak rá, ami sokkal stílszerűbb.  

to: Essie & Seth

Az utolsó pár lépcsőfokot már csak nemes egyszerűséggel egy ugrással letudom, mikor a lépcső aljára érkezve megpillantom őket. Mi a … ‑ Essie! Muszáj összenyálaznod minden lányt? – kérdezem felvont szemöldökkel, de közel sem bántó szándékkal. Ami mondjuk nálam nem jelent semmit, mint kiderült, a humorom sokak szerint bántó és szar.
‑ Ja, persze. A …füzetjeim – bólintok kissé zavart képet vágva, a nappali felé pislogva. Nem emlékszem rá, hogy lennének füzetjeim. Egy van, abba írok mindent, amikor éppen kedvem van írni. Szóval fingom sincs, hogy azok miként kerülhettek le. Talán ”véletlen” Jocelynék kezébe akadtak. Nem lepne meg, ha néhány tanárom javasolta volna nekik, hogy néha pillantsanak bele az órai munkáimba. Ami jó sok üres oldal. Mi a szarért vigyek magammal kétszáz füzetet, ha belefér minden egybe? Nekem senki ne mondja, hogy a matematika egy külön füzetet érdemel.
‑ Az – bólintok Jennie megállapítására. – És remekül tud sütni – teszem hozzá vigyorogva. – Nem értek hozzá, de nem akkor kezdődik a tömeggyártás, ha már hibátlan a cucc? – kérdezem Essie-től, kissé azért tartva attól, amit kotyvaszt. Jennie felé pillantok, hogy a ráragadt darabokból úgy nagyjából megállapítsam, hogy egyáltalán mi a fenét csinálhat. Methet egészen biztosan nem, pedig lehet, hogy jobban menne neki.
Ahogy nekem se ártana otthonosabban mozogni a szlengek és rövidítések világában, ugyanis halvány lila gőzöm sincsen arról, mi a franc lehet az a TMI. Azt megkockáztatom, hogy jelenleg nem túl hízelgő rám és a helyzetre nézve. – Az milyen? Minden szendvics mellé jár egy ajándék kutya? – pillantok értetlenkedve Essiere. Néhány dolgát nem igazán tudom hova tenni, de nincs vele semmi baj. Kicsit olyan, mint aki egy elvarázsolt világban él, és várja a herceget, aki majd kiszabadítja. Vagy hercegnőt.
‑ Majdnem. Joce… anyáék – javítom ki magamat, mielőtt Essie kijavítana. Nem mondom, hogy valahol nem jó érzés az, hogy kikéri magának a mostoha jelzőt. De ez nem olyan dolog, amit az orrára kötnék. ‑ Szeretnek embereket meghívni ide. Dan hozott ide csajokat annak idején? – kérdeztem Essie-t. ‑ Csak mert, akkor szerintem másra is használták ezt a kanapét – és Dant ismerve szinte biztos, hogy nem takarított el maga, vagy hát maguk után, szóval… én elég óvatosan ülnék rajta.
‑ Az ősenergia az nem olyan hippis szarság? – pillantok feléjük, követve Jennie-t a pulthoz. Kitudja, ha Essie korábban születik meg, most talán valami marihuána ültetvényt vezetne és valami guru féle lenne. – Muszáj? – néztem Essiere, már szinte kérlelően, de végül egy sóhajtással beadtam a derekamat. Nem akarom megsérteni őt, de a gyomromat sem akarom már most egész napra hazavágni. – De azért nem rossz. Olyan, mint az a tündekenyér, amiről Jess beszélt. Eszel egy-két falatot, és meg vagy egész napra. Fantasy Snickers – csak míg az laktat, ez megköti az ember gyomrát.
‑ Mi? Ja, a füzetek! Naná – bólintok egy fokkal magabiztosabban Jennie kérdésére, a nappaliba sétálva, ahol aztán csípőre tett kézzel forgolódtam pár pillanatig, míg végre megleltem őket a dohányzóasztal sarkánál. – Már mindenhol kerestem őket. Mák, hogy láttad őket – mondom Essienek a nappaliból, majd jobb ötlet híján nemes egyszerűséggel visszadobom őket az asztalra. – Már tudom hol vannak, majd felviszem őket – magyarázom, mikor visszaérek hozzájuk. Valamiért nem szívesen hagynám őket kettesben még arra a fél percre se, míg ezekkel felrohanok a szobámba. Úgyse használom őket. Akkor már lehetnek itt is, legalább nem nálam foglalják a helyet.
– Téged szoktak ellenőrizni? Mostanában egy csomó cuccom nem ott van, ahol hagyom. Szerintem néha átnézik a dolgaimat – és, ha csak az enyémet, akkor ez eléggé… nem is tudom, diszkrimináló? Jennie biztos tudná rá a jó szót, a lényeg, hogy elég nagy köcsögség, szóval leállhatnának vele. Annyira hülye egyébként se vagyok, hogy kint füvet hagyjak szem előtt, vagy ilyesmi. – Arra nem gondoltál, hogy holland stílusba csináld? – néztem Essiere, majd futólag Jenniere pillantottam. – Úgy könnyű lenne rábeszélni az embereket a kutyákra, ha közben totál be vannak állva az… ősenergiától.  Amekkora kertész vagy, simán lehetne egy saját kis ültetvényed. Húsz év múlva pedig dokumentumfilm készül majd az életedből. A szeplős Escobar, zabálnák – azok most úgy is eléggé felkapottak, az ilyen sztorikat pedig mindenki imádja. Mindenki azt kajálja, amit egyébként elítél. Álszentek.
‑ Te miért nem fogadsz örökbe egyet? Akkora ez a hely, hogy simán elférne itt több is. Allergiás valaki a kutyákra? – lemerem fogadni, hogy a legnagyobb kutyaellenző az Mei. Ő tipikusan az a buli gyilkos alkat. Nemrég megtudtam, hogy a kínaiak komcsik, szóval nem is olyan meglepő. – Rendelhetnél pizzát is. Már nem a süti helyett, mert az … jó lesz, biztos – bólogattam, igyekezve nem megsérteni. Kegyes hazugság, azt hiszem így nevezik. Pizza és muffin, biztos oda lennének érte. Sose árt egy B terv.
‑ Na és… mikor lesz ez a piknikes dolog? – kérdeztem Essiet a pultra könyökölve. Nem, mintha nem látnám szívesen a házban, ahol lakik, de valamivel megkönnyebbülnék, ha nem itt volna, hanem már ott. Vagy akárhol máshol. Előtte nem beszélhetek a dolgaimról, vagy hát, dolgainkról Jennievel, hiába az ősenergia így, meg úgy. – Segíthetünk, hogy hamar meg legyél és gyorsan odaérj, igaz? – pillantottam Jenniere, finoman jelezve a szememmel, hogy bármennyire nincs kedve sütögetni, muszáj lesz. – Nehogy a muffinok késlekedése miatt ne fogadjanak örökbe egyet. Az szörnyű lenne. Ráadásul biztos sok más előkészület van, abban is segíteni kell, meg minden … szóval, remélem van recept, és nem érzésre csinálod – az íze alapján az utóbbira tippelnék, de végül is mindegy milyen az íze, azzal majd ott helyben megbirkóznak. Aki muffint akar, fizesse is meg az árát.

szóljatok, ha valami nem oké! | ⚶