Mindenki a saját maga sorsának kovácsa. Leginkább e mondást tartja szem előtt és ezért ment szembe az édesapja és az anyai nagyapja vasakaratának, mert nem azt az utat akarta járni, amit már kitapostak neki. Nem egy idilli világba akart beletespedni, mert nyughatatlan, tudásszomjas jelleme nem engedte, hogy egy már kihívások nélküli világot éljen. Makacsul határozott, célorientált és végletekig kitartó, csakis észérvekkel, logikával lehet meggyőzni, ami a két rokonának végül nem sikerült és a folyamatos ellentétek és viták mentén eltávolodtak már az előtt egymástól, mielőtt az amerikai legális alkoholizálás korhatára elérte volna Roscoe-t. Az elhidegülés olyan mértékeket öltött, hogy a két férfi temetésén sem jelent meg Roe és nem azért, mert még a mai napig hordozná magában a tüskét, egyszerűen olyan idegenekké váltak, mintha egy másik város lakóját temették volna. Eleinte Roscoe anyja képezett hidat hármójuk közt és már-már úgy tűnt, hogy sikerült megenyhítenie a hármast, azonban a tényleges tűzszünet sosem következett be közöttük. Mrs. Pope aztán az évek során felhagyott a hiábavaló törekvéseivel és belenyugodott abba, hogy a családja két, ha nem több darabra szakadt. Roscoe a temetés óta sem látogatott haza a két sírhoz és őszintén szólva már nem is Los Alamost tartja az otthonának, mert a képzelt gyökerei nem helyszínekhez, hanem személyekhez köthetőek, ezért is látogat el minden hatodik héten egy hétre az édesanyjához, hogy minőségi időt tölthessenek és ebből senki kedvéért nem enged. Mégsem anyuci kicsi fia, a határok nem mosódtak el, mindez leginkább annak köszönhető, hogy három testvérrel áldotta meg (és verte) a sors.
Ha már itt tartunk, nem csak ők voltak sokan testvérek, az anyjának három, az apjának négy testvére volt, úgyhogy szolidan elmondhatjuk, hogy hírből sem ismerték a fogamzásgátlást. Ennek köszönhetően a család igencsak burjánzóra sikeredett, összesen harminchárom unokatestvére van. Ott van például Jenny, aki fiatalabb korában a North American Bible Quiz Tournament üdvöskéjeként olyan átéléssel idézte a vaskos könyv versszakait, amivel Roscoe sosem tudott azonosulni. Azóta sem lett a nő a szíve csücske és ha lehetősége van rá, az út másik oldalára sorol át, ha véletlenül is összefutna a lánnyal nővel. A lakása minden falán legalább egy feszülettel él és egyetlen alkalmat sem hagy ki a mai napig sem, hogy áldozzon. Anthony Jennyhez hasonlóan áldoz, csak ő a bort és a töményet részesíti előnyben. Több elvonón is megfordult már, de a lelkes ellenállása minden harmadnap kukázható és nincs az a mennyiség, amit ne tudna magába önteni. Emily tizenkét évvel ezelőtt egy vonattal randevúzott, ami minden bizonnyal egy nem kezelt, befelé eszkalálódó depresszió következménye volt. És ha már itt tartunk, George-ot se felejtsük, aki ma már inkább Georginaként éli az életét és a másságát nem elfogadó szülei leginkább teljes mértékben elhatárolódtak a gyereküktől, attól a szörnytől, akivé vált. Theodora pedig digitális nomádként járja a világot, a közösségi média tartalmaiban pedig két lábbal száll bele az adott országok rossz politikai döntéseibe, gazdasági helyzetükre igyekszik megoldást találni, ha lát bennük lyukakat. Nem véletlen, hogy Rosie Teát érzi magához a legközelebb és vele a legharmonikusabb a kapcsolata. A lehető legtöbb alkalmat megragadják mindketten, hogy összefussanak, ha egymás közelében járnak a világban.


Roscoe makacs, fafejű, végtelenül logikus és ambicozus férfi, aki folyamatosan célokat tűz ki maga elé és mindent meg is tesz azért, hogy elérje azokat. Folyamatosan önképzéssel tornáztatja az elméjét, érdeklődik a tudományok és a történelem iránt is. Nem igazán lehetne eladni a fekete piacon és a veséjét se fogják eladni, mert mindenből képes magát kidumálni és ha nem is befolyásoló és megvezető ember, azért tudja, hogy hogyan kell beterelni a juhokat a ketrecbe, mégsem él vissza sokszor ezzel a jellemvonásával. Kifejezetten irritálják azok a személyek, akik kifekszik maguknak a ranglétra fokokat és a napraforgó embereket is megveti, mert világ életében szeretett megküzdeni azért, amivel rendelkezett és akinek minden az ölébe hull anélkül, hogy tenne a sikerért bármit is, azokat nem tudja igazán tisztelni. Persze elbeszélget nagyon sok emberrel, de a nagyon gyorsan túl tud lépni pontosan ezek miatt is bizonyos személyeken. Az arcmemóriája kiváló, de a nevekkel sokszor bajban van, és legalább háromszor kell valakivel beszélnie ahhoz, hogy megjegyezze, látta is már valahol az illetőt. Ennek talán ahhoz is köze van, hogy az első munkahelyén borzasztó fluktuáció volt, három hónap alatt negyvenkilenc pozíció cserélődött le és felesleges volt megjegyeznie az embereket, mert három héttel később már úgyis más mosolygott rá a székből.
Praktikus, reális és objektív gondolkodás jellemzi,szeret csapatban dolgozni, az egyenlőség híve, nem szereti a pozíciókhoz tartozó hierarchia kidomborítását. Nem fél bepiszkítani a kezét és a kétekezi munkától sem riad vissza. Nem riad vissza az IKEA-s szekrények összerakásától, elboldogul a ház körüli teendőkkel. Nem mondható spúrnak, de képes és tud bánni a pénzzel, inkább minimalista és a kevesebb több gondolat nyomán rendezte be az életét. Egyedül a bringáira borzasztó büszke, arra nem sajnál pénzt kiadni és a szerviz helyett a lakásának sarkába egy szerelő állványt is beújított. Szeret mozogni, mert akkor fejben is kikapcsol és vagy sportolás közben, vagy a zuhany alatt vannak a legjobb ötletei, amikor szabadon pöröghet az agya a megoldandó problémákon. Ha valakit közel enged magához, ahhoz szeret is ragaszkodni és ami az övé, abból nem szívesen osztozik (étel tekintetében inkább ő ad, de azt nem viseli jól, ha a tányérja felé nyúlkálnak). Hűséges, lojális típus, a gyors változásokat kevésbé tudja jól adaptálni, mert az mindig megtör egy már működő, bejáratott folyamatot. Nem gyakran váltogatja a munkahelyét, mindent alaposan körbejár és megfontolt döntéseket hoz. Kommunikációjában nyílt és őszinte, a trainingelést sem veti meg, sem azt, ha neki tanítanak, vagy ha neki kell valakit a szárnyai alá vennie. Annak ellenére, hogy könnyen szót ért bárkivel, nem sokakat enged a határain átnyúlni, akiket pedig mégis, azokkal szorosra fűzött kapcsolatot ápol.

Azt mondják, az emberek csak ötven százaléka képes arra, hogy elhomályosítsa saját maga látását, de ez is egyike lehet az ADHD jeleinek. Nem mondanám azt, hogy valaha is ki lettem volna vizsgálva erre a betegségre és azt sem mondom, hogy direkt akarnám a tudatomat leválasztani arról a jelenetről, ami előttem zajlik éppen, de nem tehetek róla. Igazából csak nem érdekelnek azok a fajta paragrafusok, amiket a hagyatéki tárgyaláson unottan olvas fel a közjegyző, mintha egyébként soha nem is tanult volna éveken át ingerszegény környezetben. Ha kést szorítanának a tökeimhez, akkor sem lennék hajlandó éjszakákon át görnyedni olyan törvények felett, amik nem az én utamat járják ki előttem. Nem mintha nem lennék tisztában a jogaimmal, mint ahogy minden amerikai állampolgár a Miranda-ügy óta, de szerencsére még rendőri bilincshez nem volt közöm, hogy bármelyik fakabát fejéhez tudtam volna vágni, hogy ugyan, a jogaimat tisztán és ékesszólóan hallani akarom. Három székkel tőlem jobbra Mary szívja meg az orrát és amikor megmozdul a párnázott széken, az panaszos nyikordulással tudatja mindenkivel, hogy le kellene fogynia. Úgy igazán. Nem meglepő módon ő is unokatestvérem, aki minden egyes dollárját kalóriában méri és kitalálhatod, öt évvel ezelőtt életmentő szívműtétet hajtottak rajta végre. Az érfalait sztentek tartják működésben, hogy a vére szabadon áramolhasson a szívkamrák irányában. Tulajdonképpen nem figyeltem annyira, mint kellett volna és csak azért voltam jelen az irodában, mert nem voltak hajlandóak elfogadni a meghatalmazásom, sem pedig a jogaimról való lemondásom.
Nem mintha érdekelne, mi lesz a Los Alamos-i ház sorsa, mert már nincs közöm igazán hozzá és ha lenne is, akkor is hagynám, hogy összedőljenek annak falai, maguk alá temetve apám és nagyapám irántam sosem érzett kedvességét. Tudom, hogy anyám szíve újra és újra szilánkjaira robban, akárhányszor is nézek át a két rokonom emlékén anélkül, hogy érzelmeket váltanának ki bennem, de ha valamit eldöntöttem, abban aligha tudnak más irányba terelni. A két férfi után nagyanyám is itthagyta a földi létet, az ő végrendelete miatt gyűltünk ma itt össze és amiatt a tulajdonjog miatt, amivel akár bíróság elé is citálhatnánk romantikusan egymást az unokatestvéreimmel. Anyám nincs jelen, de nem is baj.
A közjegyző asztala akkora, hogy szinte helyrajzi számot is kiérdemelhetne az irodában és a mögötte ülő férfi fontoskodva beszél, mintha az ő munkássága lenne minden szakma legfontosabbja. Az adminisztrációt végző munkatársa (avagy beosztottja) lázas ásítással akkora tátja a száját, mintha éppen planktonokat zabáló ámbráscet volna. Egy kibaszott légy igazán arra repülhetne. Még egy gombot kigombolok a halvénykék ingemen, mielőtt még lerohadna rólam a textil, mert ha van is légkondícionáló a helyiségben, a közjegyző úgy döntött, hogy az új-mexikói nyár kellős közepén pingvint játszva iszonyúan fázik. Kyle előredől a székében. Megköti a szerintem kukából kihalászott tornacsukájának fűzőit, nem mintha sokat segítene a fess megjelenésén. Jackie nyelve végigfut az alsó ajkán, a longbob formára nyírt haja pedig megrezzen attól a mozdulattal, ahogy a tűsarkúba bújtatott lábait keresztezi. Csak azért tudom a fazont, mert nem egészen huszonöt perccel ezelőtt kioktatott egy mímelt ölelés kellős közepén, amikor azt merészeltem mondani, hogy lehetne rövidebb is a haja. Nem vagyunk itt mindannyian, mert teljesen felesleges lett volna felvonultatni a hadseregnyi rokont egy kibaszott végrendelet felolvasásra, és azt sem mondanám, hogy csak az értelmesebb réteg jelent meg a színen. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Will, a nagybátyám elvéti a zsebkendőt és a földre turházik.
Hajrá, Will, csak így tovább.


- Igazán felvehetnél valami pólót - Theodora fintora olyan kedves, mint egy rothadó alma.
- Ennél kevesebb ruhában is láttál már, te gyerek - igazítom ki, persze teljesen feleslegesen, mert egyrészt nő, másrészt mint a modernkori szüfrazsett, mindenre van válasza, ami valljuk be, elég idegesítő tulajdonság. Benne is.
- Egy - kezd bele a kioktatásba. Nem ér felkészületlenül, vele szinte minden beszélgetés olyan, mintha egy egyetemi előadáson ülnék, aminek sosincs vége. Kölyökkorom óta őt kedvelem mind közül a leginkább az unokatestvéreim közül. - Elmúltam már harminc is, hogy ne akarj gyerekezni és ha már itt tartunk, akkor nevezz nőnek, ami vagyok is.
- Most a tyúk szerintem jobban illik hozzád - vigyorgom bele a Teams callba, de ő mintha meg sem akarna hallani. Talán így is van, mert most valahol Wellington környékén túrázik.
- Nem fejeztem még be - ezt úgy mondja, mint amikor gyerekkoromban anyám baszott le. Mindig is utáltam ezt a fajta hanglejtést, már csak az hiányozna, hogy a nálam fiatalabb Tea Roscoe Ian Popenak hívjon, amitől amúgy feláll a hátamon a szőr is.  Nála úgy éjfél előtt járhatunk huszonöt perccel, New Yorkban viszont csak 7:35am-et jelezne a telefonom kijelzője, ha nem Tea arca foglalná be azt. Húsz perccel ezelőtt még a borostámat rövidítettem meg és söpörtem ki a kagylóból a szakállam maradékát. Anyámnak köszönhetem, hogy egyébként nem érzem jól magam a rendetlen káoszban. Ezt a fajta felfogást nem csak a magánéletemben kamatoztatom, de a munkámban is. - ... Valahogy nem érdekel az, hogy hogyan nézel ki ruha nélkül és elmúltak már azok az idők, amikor a kertben felállított medencében fröcsköltük egymást nevetve, ameddig apád a grillel bajlódott. Úgyhogy kérlek, Rosie, tegyél meg egy szívességet és takard el magad, mert nem mozgatsz meg.
- Azt hittem, az csak Alabamában szokás - olyan pillantást kapok, amitől Tea faszijai szerintem telefossák a bokájukat is, de nem igazán izgat. - Húsz perc múlva indulok munkába és feleslegesen öltöznék fel addig. Szerintem kibírod, ha jól emlékszem, nem diplomáztál díva-szakon.
- Jézusom! - forgatja meg a szemeit, ahogy csak egy nő tudja és végighallgatja azt, ahogy fogat mosok. Addig szívességet tesz nekem és nem beszél, mert ha valamit az ostoba embereknél jobban gyűlöl, az az, ha ok nélkül papagájként ismételnie kell önmagát, ha esetleg minden kimondott mondatára visszakérdeznék. A gardróbszekrény elé nem viszem magammal, hogy egy szál pöcsben is lásson harminc év után és ameddig én azzal vagyok elfoglalva, hogy nem egészen két perc alatt felöltözzek, ő beszámol a projektjeiről. Három hete megegyeztünk abban, hogy két hónap múlva elutazom hozzá, hogy két hetet együtt tölthessünk Új-Zéland túraútvonalain. Az egyik feltételem az volt, hogy Hobbitonba el kell mennünk és cserében az egyik podcastjének főszereplője leszek. Alig várom.




Gwen ideges. Ezt leginkább abból tudom, hogy az elmúlt tíz percben kiabálva hozzámvágta az igazságait, ameddig én unalmamban elmosogattam a három mosogatóban hagyott bögrémet. A legjobban azt gyűlöli a kapcsolatunkban, hogy egyszer sem emeltem még meg a hangomat a veszekedéseink során, mert akkor tudná, hogy érdekel engem. Szerintem logikusan és objektíven beszélve is érezhetek iránta valamit. Nyitott vagyok egyébként az ötletekre, csak nem feltétlenül fogok aszerint lépkedni Gwen sakktábláján.
- Mondj már valamit! - rivall rám mögülem és ahelyett, hogy megrezzennék, unott mozdulattal törlöm bele a kezemet a konyharuhába.
- Nem tudom, hogy mit vársz. Újra és újra ugyanazokat a problémákat vágod a fejemhez és mindig ugyanoda lyukadunk ki. Nem töltök veled elég időt szerinted - összegzem, miközben vele szembefordulva megtámaszkodom a konyhapultnál a seggemmel.
- És nem akarsz gyereket! - bólintok, teljes mértékben igaza van. Nem tudom, mégis minek szaporítsam a Pope-okat, ha egyszer már így is benépesítettük az egész Földet, annyian vagyunk. Nincs szükség még egyre. Meg az az igazság, hogy amennyire szar kapcsolatom volt apámékkal, nagyon nem akarok eljutni arra a szintre, hogy én is görény legyek a saját gyerekemmel. Persze, tudom, én választom az utat, hogy nevelném a kölyköt, de ameddig van és volt szabad akaratom, döntési jogom, addig éltem is vele.
- Ezt már akkor is tudtad, amikor először összejöttünk - megvonom a vállaimat.
- Igen! De azt hittem, hogy velem megváltozik majd a véleményed.
- Nem így lett, Gwen.
- ... nem - csak ennyit jegyez meg olyan hanglejtéssel, mintha a szavaim helyett egy tankkal szeretném elpusztítani őt. Összepréseli az ajkait, az ujjait pedig olyan erősen hajlítja a markába, hogy a mandulaívű körmei a bőrébe vájnak vérmentes lenyomatot. Gondolkodik és mérlegel, de ameddig azt hiszi, hogy minden az ő világképe szerint alakul, addig nem tudok neki segíteni.
Nem tudom, akarok-e egyáltalán. - Elkésel a munkából - jegyzi meg színtelen hangon, ahogy a pillantása a sütő kijelzőjére téved, az ottani idő pontosságára. Én is tudom, igazából már akkor elkéstem, amikor bekopogott az ajtómon.
- Majd azt mondom, hogy egy ügyféllel voltam üzleti tárgyaláson. Valószínűleg számlát is kell vinnem, hogy tudjam bizonyítani, igazat mondok. Van kedved meginni egy kávét velem odafelé? Kiraklak a munkahelyed előtt.
- Odatalálok egyedül is - a hangjában némi sértettség rejtőzik.
- Ezt én is tudom, de szívesen elviszlek és megnézem, ahogy felmész a lépcsőn.
- Erre igazán nincs szükség, Roe - a hangja már bizonytalan. Az évek során már mindketten kimondtuk párszor, hogy ennyi volt, de valahogy olyanok voltunk, mint egy göcsörtös bumeráng, visszataláltunk a másikhoz percre-órára. Tudom, hogy ez már inkább megszokás volt a részünkről, kényelmesek voltunk egymásnak.
- Pedig szeretem, ahogy felmész a lépcsőn - azt a pillantást nem teszem zsebre, amit kapok, pedig esküszöm, ez még csak nem is volt célzás arra, hogy tetszik az, amit látok. Azt mindig ki szoktam mondani egyébként is. - Elkísérlek a buszmegállóig - ez nem ajánlat, hanem döntés volt a részemről. Gwen nem tehet mást, mint beleegyezik és ameddig felesleges kerülővel negyed órát oda és negyed órát vissza a kocsimhoz sétálok további súlyos percekre duzzasztva a késésem, a nő nem enyhül továbbra sem. És nem is akarom, hogy így legyen, mert a szünet mindig jót tett eddig nekünk.
- Rodney szerint John még mindig azt gondolja, hogy a szemétdombján kapirgálsz - kedves megfogalmazás ez arra, hogy faszméregetésre érkeztem. Kettőnk közül csak Rod az, aki így viszonyul hozzám, nekem tíz évvel több munka- és vezetői tapasztalatom van vele ellentétben.
- Szerintem sosem fogja megérteni, miért volt szükség erre a döntésre az apjáék részéről. De ameddig hajlandó dolgozni, addig azt hiszem, hogy én sem fogok belelépni az arcába és próbálom elérni azt, hogy a saját területén fejlődjön. Valószínűleg nem örülnének annak, ha lépten-nyomon a kirúgatásán munkálkodnék, még ha meg is érdemli az idő nagy részében - az autóban hagytma mindent, egyedül az autó kulcsa és a mobilom nyugodott a zsebeimben Gwen mellett sétálva.
- Jó, hogy már túl vagy a próbaidődön - jegyzi meg a nő. Igazából ez már két éve megtörtént, de oké. - Terjeszkedtek? - a small talk nem igazán az erőssége. Feszült és lavírozik a távolságtartás és a beszéljük meg az egész életünket projekt között, de nekem megfelel, ha nem most akarunk életünk nagy igazságára rájönni kettőnk közt.
- Igen, de kellenek jogászok ahhoz, hogy az adott országok adózásával tisztába kerüljünk és ha nyitunk a másik piac felé, akkor már egy mindenre kiterjedő tervet kövessünk. Ezt leginkább a központi office-ban teszik, mi pedig beleadjuk a szakmaiságot. Elég nagy meló, már a túlóráimat se számolom - a méterek vészesen fogynak a buszmegálló felé, de nem lassítok. Gwen sem.
- Mindig is munkamániás voltál - tudom, ezért sem találkozunk annyit, mint amennyit Gwen szeretne. Nem mondok rá semmit inkább, mert ha megfizetik a túlórát, miért ne tölteném munkával azokat a szabad óráim, amit nem töltök meg másfajta programmal. Ráadásul sokakkal ellentétben szeretek is dolgozni és szeretek jó is lenni abban, amit csinálok, amiért pedig nem félek áldozatokat hozni. Az igazság az, hogy még mindig többet tudok Gwenről, mint ő rólam és ez így van jól. Nem meséltem neki sem az apámmal és nagyapámmal lévő konfliktusról és nem csak arról. Tulajdonképpen a vakfoltokat áthidaló vékony rétegeket járhatta csak be és tudom, hogy ez az én hibám. De ő sem több, mint időtöltés és leginkább azért, mert nekem így kényelmes.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Jajj nem is tudom, hogy mivel kezdjem! Szóval kezdem azzal, hogy nagyon szép arcot választottál ám magadnak és tényleg illik is a szerepbe amit megálmodtál a karakterednek.
És hát... nem sokan mondhatják el hogy harminchárom unokatestvérük van, még én magam is nyeltem egyet annál a résznél, és bár nem csodálom, hogy a fél családodtól feláll a szőr a hátadon, a másik felét meg csak az út másik feléről vagy hajlandó látni is, mégis... Azért be kell vallanod, hogy igencsak színes egy bagázs vagytok ti! Imádom, hogy sikerült legalább egy kis részét megismernem a családodnak, hiszen tényleg különleges mindenki a maga módján. Pont úgy ahogyan Roe is.
Nagyon tetszett ahogyan ismertetted a Roscoet és bár egy karakterlap ritkán elég ahhoz, hogy valóban megismerhessünk egy karaktert, most mégis úgy érzem, hogy elég sokminden átjött, és talán ami a legjobban tetszik, hogy nem csak a jót láthattuk, hanem a rosszat is. Mindkét oldalából mutattál be egy kicsit, a háttere pedig mindenre magyarázatot ad. Ebből is látszik, hogy mennyire gondosan kidolgozott az egész.
Csodásan megálmodtad majd pedig megalkottad a karaktert, a történet maga teljesen magával ragadott, te pedig kifejezetten tökéletesen bánsz a szavakkal és mondatokkal is egyaránt. Így hát nem is húzom tovább az idődet, szerintem van is pár elvarratlan szál az életedben, szóval szabadon engedlek, szaladj rendezd is azokat! Aztán jólegyél!

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!