- Kösz a bókot, Dr. Strange eléggé menő – húzom ki magamat, miközben megigazítom az öltönyömet is nagy büszkén. A mondandója többi részére nem emlékszem, sikeresen kiszűrtem a leglényegesebb részt belőle. Ezt a képességet muszáj volt kifejlesztenem, mivel annyit bír pofázni, hogy kinő a szakállam, mire pontot tesz a mondat végére. – Azt hallottad már, hogy a zseniket meg a bolondokat csak egy hajszál választja el egymástól? – kérdezem csak úgy mellékesen a kedves húgomtól ahelyett, hogy érdemben reflektálnék az elhangzottakra, aminek már a felére sem emlékszem, mert megint annyit pofázott, hogy elaludtam közben háromszor. – Jól van törpilla, ne pörögjél fel annyira! – forgatom meg a szemeimet, amikor meglátom, hogy milyen gyilkos pillantást küld felém.  
Aztán csak nem hagy békén persze, muszáj számonkérni… olyan, mint anya. De ha ezt most a szemére vetném, akkor lehet, hogy fel is robbanna a feje, én meg egyedül maradnék itt ezzel az egész szarral, úgyhogy majd máskor kipróbálom. – Nem számoltam, az az igazság… amúgy meg, ha nem tudnád, barátnőm van, kistücsök… ezek csak üzleti kapcsolatok – mutatok rá a dolog lényegére. Aztán persze lehet, hogy később még jól jöhetnek ezek a számok másra is, de neki ezt már nem kell tudnia. – Miféle látványtervek? – pislogok rá. - Bízom benne, hogy tökre be vagyok avatva mindenbe és nem tűnök majd idiótának, ha Agatha bekérdez valamit és lövésem se lesz róla. – J tipik az a csaj, aki Messengeren is inkább hangüzenetet küld én meg majd jól meg tudom hallgatni két héttel később – feltéve, ha van kedvem hozzá. Mappái vannak meg egy rakat papírja meg Isten tudjam mik még, amiket összeszed, ha ilyen szerveznivaló dolgokat csinál. Én meg pasi vagyok, egyszerű vagyok, mint az ék és gőzöm sincs ilyesmikről, de nekem tökéletes a világ ebben a formában amúgy. Lehet, hogy volt valami, de én igyekeztem arra a néhány feladatra koncentrálni, amit rám bízott. Hála az égnek, a vonósnégyest pont nem kellett…
Szemlátomást nem túl boldog, hogy még nem értek ide. Lehet, hogy nekem is némi aggodalmat kellene mutatnom az üggyel kapcsolatban, talán néhány ránc látszik a homlokomon, ha megerőltetem magam. – Én csak büszke vagyok rád, hát már ez is baj? – kérdezek vissza színpadiasan kiakadva. Bárcsak ettem volna előtte valamit, hogy ragadjon a kezem. Pech, hogy még csak bele sem köptem a tenyerembe előtte. Kár, hogy az ilyen nagyszerű ötletek csak később jutnak eszembe, persze attól még máskor el tudom lőni őket.
Nagyokat pislogok rá, amikor végignézem, hogy kiakad. Sokszor láttam már életemben, és mindig ugyanolyan csúnya a feje olyankor.
Készségesen vigyázok az italra megspékelve azt némi extrával, pusztán testvéri szeretetből. Az én öltönyöm mondjuk jobban néz ki, mint itt a pingvinek egyenruhája, de oké, bevállalom, hogy beolvadok közéjük néhány pillanatig, míg a kedves húgom tüzet olt, vagy legalábbis úgy tesz, mintha.
- Nagyon jó, úgyis olyan unalmas volt ez a nap eddig – ja nem, de ha ezt dobta a gép, hát legyen. Mentsük meg anya buliját. – Azért most őszintén… ennyi rosszat feltételezni rólam, felettébb bántó, J. Milyen testvér vagy már? – nézek rá szúrós szemmel, majd jól otthagyom, hogy rendezzem az autó körüli kérdést.
Néhány másodperc múlva vissza is térek, és indulunk is a garázsba.
- Jaj, most nagyon megijesztettél – felelem gúnyosan a kishúgnak, aki még a platformos cipőjében is jócskán kisebb, mint én. De jó fej vagyok ám, megengedem neki, hogy belém kapaszkodjon, ezáltal kissé lobogva ugyan, de nagyjából mellettem tud jönni.
Fred készségesen a rendelkezésemre bocsátja az autót – vélhetően jeleztek neki bentről -, majd miután mindketten beszállunk, bekötöm a biztonsági övet és J-re pillantok.
- Akkor legalább van ajándék – ellenkezem, miközben várakozón nézek rá. – Na, kinyögöd végre, hogy hová menjünk? Vagy kapcsolj Waze-t vagy leszarom akármint, csak mondjad, mert azzal semmire se jutunk, ha itt ülünk a garázsban – magyarázom. – Ugye, megkérdezted, hol vannak? – kérdezem, bizakodva, hogy ennyi esze azért csak volt. Közben a műszerfalat vizsgálom, hogy mi hol van, nem lesz annyira vészes menet talán.

- Alig vártam, nem tudtam, hogy mi hiányzik – jegyzem meg morogva egy műmosollyal az arcomon - olyan Daenerys-félével, mint ami a meme-kben szokott lenni.
Nekem is eszembe juthatott volna, hogy igyak valamit, mivel az ilyen partykat csak úgy lehet átvészelni, ha megvan az alaphangulatom, hiszen anya barátnőit meg az ilyen-olyan rokonokat kizárólag úgy lehet elviselni, ha valamilyen élvezeti szer – csakis alkohol, semmi más nyilván - hatása alatt állok. Erre felnőtt fejjel kellett rájönnöm. A legrosszabb, amikor még az arcomat is megcsipkedik, na azt remélem, hogy megúszom ma. Azt nem értem csak, hogy a lányokkal ezt miért nem csinálják? Ott van J, aki velem egykorú, mégsem piszkálják… igazságtalan az élet, úgy érzem. – Hagyjál már – legyintek, majdnem kiverem a kezéből a poharat. Meg is érdemelné mondjuk, de azzal csak plusz munkát okoznánk a személyzetnek, akik erre most tökre nem érnek rá. – Tök gáz vagy, hogy anya még itt sincs, de te már leiszod magad a sárga földig – jegyzem meg kedvesen. Kell egy kis idő, hogy átgondoljam, hogy mivel is töltöttem ez elmúlt perceket, órákat, mióta itt vagyok. Nem sok mindennel, de jól elszállt az idő végül is. – Például kommunikálok az emberekkel és felügyelem, hogy minden jól megy-e… kell valaki, aki józan – forgatom meg a szemeimet. Talán jobb is, hogy nem ittam még inkább, mert ittasan már nem józanul gondolkodik az ember, úgyhogy kettőnk közül valakinek észénél kell lennie, és nyilván én vagyok az. Jó testvér vagyok, majd megfogom kismókus haját is, ha ott tartunk…
Meg aztán lassan eljutunk odáig, hogy kibököm neki a lényeget, ami miatt majdnem a keresésére indultam, de biztosan ez a láthatatlan hullámhossz, ami van köztünk, az okozhatta az imént, hogy előbb itt termett, minthogy én rászánjam magam, hogy felkutassam őt.
- Ügyes vagy – dicsérem meg jó testvér módjára és még a fejét is megsimogatom egy kicsit, hogy biztosan érezze, büszke báty vagyok. Kár, hogy nem ettem előtte valami ragacsos sütit, most beletörölhetném a hajába. – Akkor nem t’om mi van… - vonom meg a vállamat. És még neki áll feljebb, hát mindjárt seggbe rúgom. Látom a fején, hogy belé állt az ideg, ilyenkor képes volt megharapni is, amikor kisebbek voltunk, tök ijesztő a csaj…
Mielőtt elmegy telefonálni, a kezembe nyomja a poharát, mintha valami pincér lennék, de oké, ám legyen. Meg is ihatnám, de tuti beleköpött, majd szerzek egy másikat, ha végre minden a helyére került és nem kell, hogy full józan legyek. De ha mégsem köpött bele, akkor én most gyorsan, amíg nem figyel.
Amikor visszaér, csak kicsit tűnik olyannak, mint aki mindjárt felrobban. Csokival kell ilyenkor megdobálni, kár, hogy nincs nálam.
- Szuper. Kisbuszt?! – kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e. – Hát öhm… oké, de apa Mercijétől nagyobbat még sose vezettem… - mondjuk ezt biztosan tudja, de nem lényeg. – Jó, akkor menjünk, csak túléljük valahogy – vonom meg a vállamat, majd vigyorogva a kezébe nyomom a poharát. – Na idd meg szépen, addig szerzek autót.
Megkeresem Agathat, akitől azt az eligazítást kapom, hogy a hotel parkoló részébe kell mennünk, ahol az illetékes arc – valami Fred – őrzi az autókat és nála vannak azok a kulcsok is, amelyek a hotel autóihoz tartoznak.
- Igyekezz már abban a béna cipődben, különben soha nem érünk oda – sürgetem meg J-t, miközben már viharzunk kifelé a teremből.

Anya születésnapja egy olyan nap, amire a fél világ készül és tökéletesnek kell(ene) lennie és már a tavalyi party másnapján el kell kezdeni szervezni, mert annyi feladat van, hogy soha az életben nem lesz kész minden – legalábbis mindig ezt mondja J, úgy csinál, mintha nem élvezné az egészet, de tudom, hogy csak sajnáltatja magát.
Igazából a lányoknak tökre jól megy a szervezés, én meg úgy szoktam csinálni, mintha tényleg tennék is az ügyért, de alapvetően gőzöm sincs ezekről a dolgokról, én tökéletesen elvagyok magamnak. Ha megkérdeznek, hogy melyik süti a jobb, arról persze örömmel döntök, nehogy már valami szart szolgáljanak fel az estélyen, ugye? Szívesen csinálnám azt, amit apa, de egyelőre még nem tartok ott, úgyhogy addig is kénytelen vagyok elviselni, hogy a húgom olyan feladatokat varr a nyakamba, amiről halvány gőzöm sincs – jobb esetben valahogyan megoldom, rosszabb esetben meg nem, de valami megoldás mindig szokott lenni. Néha nem olyan, amilyennek J örül, de hát kit érdekel…
Idén a kaják kiválasztását bízta rám a kedves húgom, amiért egy életen át hálás leszek neki, és a sütikről is én dönthettem, életem egyik legszebb napja volt, amikor mindent végig kellett kóstolni. A vonósnégyest is rám akarta tolni, de azt nem vállaltam, és vissza is passzoltam neki, meg volt még néhány apróság, de azokat fixen meg tudtam oldani.
Azért bízom benne, hogy mindent megoldottam, amit kellett, mert az kicsit ciki lesz, ha valamit elfelejtettem, vagy nem csinálta meg helyettem az, akit megkértem esetleg, de ezek a dolgok majd úgyis kiderülnek vagy nem. Néha muszáj delegálni, mivel én a suli meg a munka mellett nem bírok ám annyi mindennel foglalkozni de hát senkit se érdekel ez, főleg nem a buzgómócsing kishúgomat.
Agatha, a helyi rendezvényszervező az, aki segít nekünk, hogy minden a helyére kerüljön. Már ismerjük egymást néhány éve, ugyanis anya mindig ragaszkodik a helyszínhez. Vele váltok néhány szót a helyzettel kapcsolatosan, de hamar sarkon is fordul, hogy végezze a dolgát. Ezeket jobb lenne, ha nemcsak nekem mondaná, hanem J-nek, de gondolom engem szimpatikusabbnak tart – nem lepődöm meg ezen egy pillanatig sem -, úgyhogy még mielőtt minden kiesne az agyamból, megkeresem J-t a tekintetemmel, hogy odamenjek hozzá, ám látom, hogy épp felém tart, mivel engem készül terrorizálni. Látom a szeme csillogásából.
Kár, hogy az évek alatt tökéletesen kifejlesztettem ellene a védőpajzsot és tökre lepereg minden. Persze muszáj meglökni, mintha anélkül amúgy nem venném észre, hogy árad irányomba a tiszta, szívből jövő testvéri szeretet. Unottan szólalok meg.
- Már vártalak, hogy mikor jössz cseszegetni, Kistücsök. – Vajon egész életemben hallgatni fogom ezt, hogy saját akaratomon kívül ekkorára nőttem, ő meg egy kis törpe mellettem? – Én hasznosan töltöm az időmet, oké? Nem csak iszogatok… - sóhajtom s forgatom meg a szemeimet a pezsgőspohara láttán. – Agatha épp azt mondta az imént, hogy a vonósnégyes még nem érkezett meg, pedig már félórája itt kellene lenniük… ugye elintézted? – szegezem a kérdést J-nek, bár úgyis tudom, hogy igen, hisz eléggé egyértelműen visszapasszoltam neki őket, amikor rám akarta bízni. Ha esetleg mégsem jött át neki, hogy nem vállalom, az rohadt nagy gáz.