-Putain d'idiot ! T'es fou?! – kérdezte Ludovic apja harsányan, a tekintetét a sofőrre szegezve. Már egy óra telt el azóta, hogy elhagyták a repteret, és a fiú egyre csak várta, mikor fog az a bizonyos hideg zuhany a nyakába borulni. Kezei az ölében pihentek, hüvelykujjával időnként bele-belevájt a tenyerébe. Elővigyázatosságból inkább kifelé bámult az ablakon, de figyelme egy pillanatra sem távolodott el apjáról.
Kint borult idő volt, és a hó nem ragyogott úgy, mint január 5-én, amikor az ellenkező irányba utazott. Csak pár hét telt el azóta és máris hazatért, New Yorkba. Haza. Inkább úgy érezte, mintha az otthonából rángatták volna el - Washington egyik legbefolyásosabb bentlakásos iskolájából. Emlékezett Ludovic, hogy mennyire sírt, amikor először kellett elhagynia a családját és a jól ismert, már-már ürességtől tátongó villájukat. Még csak tíz éves volt, és egyetlen barátai a testvérei voltak. Az apja gyakran mondta neki, hogy egy igazi férfi férfiakkal barátkozik - talán ez volt az egyik oka annak, hogy végül el kellett hagynia őket.
- Válaszolj, fiam, mikor hozzád beszélek! –  fordította végre Ludovic felé a fejét apja. Tekintete villámokat szórt ahogy bajsza alatt zsörtölődött.
- Papa, én- – kezdett volna bele a fiú a magyarázkodásba, de a halántékján mért csattanó tenyér lecsitította.

- Te? Te mi? – kelt ki magából a férfi, viszont amint észrevette a sofőr szemeit a visszapillantóban, inkább visszadőlt az ülésében. Egy mély levegőt vett. – Ton professeur m'a appelé pour me dire que tu embrassais un garçon. Plusieurs fois. Ai-je élevé un pédé?
- Je n'ai rien fait de mal! C'est juste que je... l'aime bien.
- Mais il est un garçon. Pourquoi ne peux-tu pas aimer une fille comme un fils normal? Et Heloise? – sóhajtott Mr. Vernier.
- Heloise? Vele már hónapok óta nem beszélek. – motyogta Ludovic, miközben egyre feszültebben tördelte az ujjait. – Papa - te mondtad a tavaly júniusi reklámban, hogy nem számít...
- Lehet, hogy azoknak a kis szánalmas szarlapátolóknak nem, de neked igenis számít. – morgott vissza az apja. – Mon Dieau, te vagy az örökösöm! Szerinted hogy nézne ki, ha így látnának? Ki tisztelne?
Neked igenis számít. Ludovic felemelte kezeit az öléből és összefonta a két karját maga előtt. Tudta ő is, hogy neki nem szabadna semmi hasonlóba keverednie. Most az emberek felett áll, de ha megtudnák, hogy nem felel meg a normáknak, kiesne a talaj a lábai közül. Nem ő döntött emelett az élet mellett, de hitte, hogy valami erre rendelte. Sose volt a lehetőségei között egy könnyű út, ő nem is az áldott középszerűségre vágyott. Egyszer a VERNIER az övé lesz és az ő nevét fogják említeni évszázadok múlva is, ha a cégre gondolnak.



Le-fel, le-fel, le-fel. Ludovic térde úgy rúgózott a fotelben, mintha felhúzták volna. Már 10 perce ült itt és őszintén szólva fullasztónak találta a kis szobát. A hipszter műnövényeket, az idézetekkel kidíszített falakat, azt az édeskés párát, amit a légfrissítő ömlesztett be öt percenként...

- Elég. Megörjítessz, Vic. –  sóhajtott fel a húga, de a feje a kezeibe temetkezve maradt. - Aztán majd kereshetek én is dokit.
- Ne most viccelődj. – mordult rá a fiú a fogai közül, miközben a térde folytatta a liftezést. – Ez egy faszság, Corinne. Csak azért vagyunk itt, mert elrángattál.
- Elrángattalak? Beteg vagy - kimutatták. Csak ez tud segíteni.
- És te hiszel annak az Al Capone törpének? – ciccegett Vic. Pár hete volt a szokásos mentális felmérése a Vernier gyerekeknek, amely mindig meghatározta a kedvencek sorrendjét Mr. Vernier szívében. Rosamund? Rögeszmés maximalista. Corinne? Nemlétező önbizalom és mániákus hazudozó. Ludovic? Eddig mindig ő teljesített a legjobban - néha becsúszott egy-két értékelő aminél esetleg depressziót sejtettek vagy nárcisztikus jegyeket ismertek fel nála. Összeségében viszont egészségesnek titulálták és minden kétely erről feloszlódott. Sajnos a legutóbbin egy új pszichológus nem hagyta a szokásos betanult válaszait dobálni az örökösnek és addig ásott, amíg meg nem találta a lelke érzékeny völgyét.

- Borderline személyiségzavar. Aha, persze. – mormogta a fiú fejét csóválva.
- Azt se tudod, hogy mi az. Minek ítéled el? –  kérdezte Corinne, majd felemelte a fejét, hogy a bátyjára nézzen. Néha meg tudta volna ölni a makacssága miatt.
- Dehogynem tudom! Szerinted nem kerestem rá egyből? –  mosolygott vissza gyerekes daccal Ludovic. –  Viselkedni nem bíró, önmagukat sajnáló, csapongó fogyatékosok. Ha ezt a szart valami papíromra rá merik írni, én esküszöm be is perlem a kis sámlivivőt.
- Pedig szerintem egy laikus is ugyanezt a diagnózist adná. – vigyorgott vissza hasonló gúnnyal a lány. Még elejtett egy szarkasztikus "Ha-ha"-t Vic, de mosolya gyorsan feledésbe merült, ahogy tekintete a pszichológus ajtaja felé szállt. Le se tudta tagadni, hogy ideges volt. Nem azért, mert arra készült, hogy őszintén megnyíljon bárkinek. Inkább azért, mert tudta, hogy ez a kínzás hetenként fog ismétlődni egy örökkévalósákig.

A lába éppen gyorsabb ritmust kezdett volna diktálni, amikor is feltűnt Corinne alakja a szeme sarkában. A lány leguggolt elé és miután felkúszott a két keze a fiú karján, gyengéd ölelésbe húzta őt. Vic fejét a testvére orcájához nyomta, majd lassan ellazult a halálos szorításban.
- Nincs szükségem erre, Corinne... –  suttogta.
- Mindenkinek kell egy kis segítség. – duruzsolta vissza a lány, mire válaszul Vic csak közelebb bújt hozzá egy hosszú sóhajjal.



Ludovic hátrasimította arany fürtjeit, majd megigazította a nyakkendőjét. Érezte, hogy a svéd civilek is leginkább ilyen erővel szeretnék most fojtogatni, mint a kék anyag a nyaka körül.
Egy éve volt már annak, hogy megkezdődött a VERNIER termékek helyi gyártása Svédországban és az elején örömhírként fogadták az emberek, hiszen minden hollywoodi filmben megjelent legalább egyszer egy sminkkészítményük, parfümjük vagy valami fajta kozmetológiai árucikkük. Azonban a vizek szennyezettségi rátája egyre csak nőtt és nőtt miután letelepedtek. A svédeknek mindig is fontos volt a környezet és büszkék is voltak a természeti kincseikre, ezért hamar az imádat gyűlöletté vált.

- Mr. Vernier, tudjuk, hogy a cége célja a maximális nyereség, de aggódunk a helyi közösség miatt. Egyre hangosabban zengik az ellenzésüket. Előfordulhat, hogy a helyi hatóságok további szankciókat vezetnek be, ha nem reagálunk megfelelően. – mondta kimérten az egyik svéd befektetőjük.
- Nézzék, tudjuk, hogy hiba volt hagyni, hogy elmérgesedjen a helyzet. – válaszolt Ludovic, miközben a szemei az előtte levőket pásztázták és senkin se maradt tovább egy pillanatnál. – Viszont a megoldás egy ilyen problémára egyszerűbb, mint az ember hinné.
A svédek szinte szinkronban vonták fel a szemöldöküket.
- Ami, nem más, mint...?
- Senkit sem az érdekel, hogy mennyire tiszták a vizek. Csak, hogy mennyire hiszik tisztának. Kétlem, hogy bármelyikőjük is ott szokott úszni vagy az ottani halakat szokta letolni a garatján. – húzta csintalan mosolyra a száját. Igazából bájosnak találta, hogy az előtte levők még játszották a felelősségteljes, érdeklődő polgárokat. – Ki tudja megállapítani, hogy azok, akik ezeket a vizeket ilyen állapotba hozták mi voltunk?
- Nem nyilvánvaló? Egy nagy gyár beindul és gyanúsan a megjelenése után kezd romlani a helyzet.

- És? – döntötte fejét oldalra a fiú sejtelmesen. – És ha nem mi vagyunk a felelősök? Mi lenne, ha kiderülne, hogy az a három lepukkant gyár a közelben szimplán megijedt egy nemzetközi márka konkurrenciájától és maximalizálták a gyártásukat? Mivel is kereskednek?
- Az egyik konzervekkel, a másik kettő pedig higéniai árukkal...
- Akkor mindenképp előfordulhat, hogy ők és a saját nagyravágyásuk a felelős. – vonta meg a vállát Ludovic, mosolya pedig vigyorrá nőtt. – Egy globálisan elismert cégről jobban el lehet hinni, hogy törődik a szabályokkal és betartja azokat, nem de? Főleg, ha elindul a januárra szervezett kampányunk, amelyben különböző adománygyüjtő gálákat rendezünk egy "zöldebb jövőért".
- Milyen kampány? – rándult az egyik svédnek grimaszba az arca.
- Az én kampányom. Persze majd ezt is lenyúlja a DIOR, mint tavaly a fenntarthatóságról szóló reklámunkat...

- De mi ez a kampány akkor? – folytatta a kérdezősködést a svéd.
- Mi lenne? Gálák, közös aranyos faültetések, valamelyik Tiktok gyerek ott lődörög...
- De hát ez a problémát hogy oldja meg? Attól még a vizek nem tisztulnak meg!
- Nem, de majd szépen lassan 100%-ról, lemegyünk 85-re. Megnéztem a statisztikákat és így már élhető lenne a víz - feltéve ha azt a három korcsot el tudjuk takarítani és csak mi maradnánk. – vonta meg újból a vállát Ludovic.
- Uram, nem ők a felelősek... – motyogta egy nő.
- De nem is mi leszünk. – hajolt közelebb az asztalhoz a fiú, a könnyedt kifejezése mögött egy egyfajta keménység tükröződött. – Azoknak a cégeknek már rég leáldozott, mi csak szívességet teszünk, hogy nem áltatjuk tovább őket. A víz tisztább lesz, az emberek továbbra is szeretik a VERNIER-t. Így maguk is és mi is megkapjuk azt, amit akarunk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szeretnélek megdícsérni azért, amiért ilyen szépen kidolgozott karakterlapot hoztál, gyönyörűen megfogalmazva, egyszerűen magával ragadtak a soraid
Egyedüli fiú gyermekként a Te válladat nyomta az összes teher, amely a vezetékneveddel jár együtt, semmiképp sem lehetett könnyű megfelelni a szigorú elvárásoknak főleg úgy, hogy közben, ha hibáztál egy pofon lett az ára. Nagyon nehéz gyerekkorod volt, talán jóval több mindenen kellett keresztül menned, mint ahogy az normális lett volna azokban az időkben, de ugyanakkor azt gondolom, hogy hálás is lehetsz azért, amiért ilyen csodálatos testvéreid vannak, hiszen annak ellenére, hogy kicsit háttérbe szorultak pusztán amiatt, hogy az ellenkező nemhez tartoznak, melletted mégis ott voltak, ha szükséged volt rájuk. Nagyon aranyos az a rész, ahol leírod, hogy a húgod miképpen támogatott az orvosi rendelő előtt, miközben Te saját magadnak sem akartad beismerni, hogy talán tényleg segítségre szorulsz. Tudod nem szégyen néha szakemberekhez fordulni a problémáinkkal, sőt... mindig jó, ha van kinek kiöntenünk a lelkünket    A betegséged ellenére viszont nekem mégsem tűnsz annyira elveszettnek, sőt... le a kalappal, hogy miképpen tudsz érvelni és üzletelni. Ez nem csak a vezetékneved miatt van így... Te az üzleti életre születtél  Szóval úgy gondolom, hogy simán lehetsz az apádnál jóval nagyobb ember, olyan akinek évszázadok múlva is emlékezni fognak a nevére    
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak!  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!