Régen ő volt a társaság középpontja. Egy összejövetelt, egy találkozót sem hagyott ki és mikor jelen volt, végig arra törekedett, hogy mindenki jól érezze magát. Jól bánt az emberekkel, hamar kiismerte őket és így természetüknek megfelelően tudta kezelni őket. Szeretett mosolyt csalni mások arcára és mindenkihez volt egy-egy kedves szava. Maga volt a földre szállt angyal, akiről állandóan a boldogság sugárzott, a jelenléte pedig tényleg jó hatással volt mindenkire. Szerette az életet, optimista távcsövön keresztül szemlélte a világot és hitt az emberi jóságban. Mindezen tulajdonságai ellenére azonban igen határozott nőszemély volt, konok, aki mindig kiállt a saját véleménye mellett és szerette is hangoztatni azt. Felelősség- és egyben kötelességtudó is volt, pontos, precíz és hajthatatlan, ha a munkáról volt szó. Küzdő szellem jellemezte, hisz maga akarta kivívni a neki járó tiszteletet és elismerést, nem pedig a szülei vagyona és befolyása miatt óhajtotta kiérdemelni azt. Idegességében megállás nélkül takarított, szín és ABC szerint rendezte a könyveit, s hasonló már-már kényszeresnek mondható tüneteket produkált. Édesanyját, Magnolia Hudson-t még pár éves korában veszítette el, s az anya nélkül való felcseperedés az egész életére rányomta a bélyegét. Az édesanyja hiányát csak a Kayla-nál három évvel idősebb bátyja, Benedict jelenléte tudta valamelyest pótolni, akivel elválaszthatatlanok voltak. Egyedül az édesapjával, Frederic-kel nem találta meg soha a közös hangot s úgy tűnik, ez a jövőben sem igazán fog változni közöttük.


Kayla személyiségében gyökeres változás akkor következett be, mikor alig fél évvel ezelőtt elveszítette a testvérét egy autóbalesetben. A balesetért önmagát okolja, mivel Ben érte sietett akkor este az év legnagyobb viharának kereszttüzében. S bárki bármivel is győzködi, bármilyen érveket is soroltat fel ezen érzésével szemben, ő akkor sem tud megszabadulni a gondolattól, miszerint az ő hibájából nem él ma már a testvére.
Ez a veszteség pedig talán örökre megváltoztatta Kayla-t.
Ma már előszeretettel hagy ki minden fontos eseményt, s inkább az egyedül töltött időt élvezi, méghozzá azt is a legnagyobb csendben. Már nem látja a jó dolgokat az életben, sőt, mintha csak a rosszakra koncentrálna, ezek pedig erőteljesen befolyásolják a mindennapi hangulatát. Egy ideje már nem dolgozik, csupán otthon tengődik a négy fal között. A rendmániája is trehányságba fordult át, s ha nem lenne bejárónőjük, akkor valószínűleg kész szemétdombbá válna az otthonuk. Hátat fordított mindennek, ami egykor fontos volt számára. Kerüli az emberi kapcsolatokat és csak akkor beszél, hogyha nagyon muszáj. Manapság bizonytalanság, esetlenség jellemzi, s úgy tűnik, nem nagyon tud kikeveredni a gyászból. Az ő sebeit az idő nem gyógyítja, inkább pont ellenkezőleg: mintha egyre jobban elmélyülnének azok.
Az apja egészen addig nem törődött a lánya lelki és mentális változásaival, amíg Kayla meg nem kísérelte megölni magát. Akkor kórházba szállították, pszichiátrián kezelték, de az ottani bánásmód mégsem váltotta ki a hozzá fűzött reményeket. Továbbra is csúszik lefelé a lejtőn, s senki sem tudja hol áll majd meg.



- Hogy ment a mai terápia? - kérdezi megjátszott érdeklődéssel, ám igazából fel se néz rám az újság lapjairól. Válaszként vállat vonok, ám ezt se láthatja, hisz túlságosan elfoglalja az, miként édesítse meg a délutáni kávéját. Észre sem veszi, hogy nem válaszolok, így minden felesleges szóváltás nélkül, csendben fogyaszthatom el én is az ebédemet. De a nyugodt percek hirtelen elsuhannak mellettem és egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy engem vizslat, miközben hajtogatja össze az újságot.
- Azt mondták az okosok, hogy hagyjak neked időt és teret... és tudod szeretnék türelmes lenni, de az igazság az, hogy aggódom érted Kayla. Csak te maradtál nekem és nem akarlak téged is elveszíteni. - igaznak tűnnek a szavai, de legbelül úgy érzem, jó pár évet elkésett azzal, hogy végre apaként kívánjon viselkedni.
- Nem kell aggódnod, egyelőre még élek. - próbálok oda szúrni, ahol fáj neki. Miért teszem ezt? Fogalmam sincs. Talán csak érezni szeretném, hogy nem üres szavakkal dobálózik, hanem tényleg törődik velem. Hogy most nem egy újabb bankkártya átnyújtásával próbál meg befolyásolni, hanem most az egyszer tényleg, úgy igazán gondoskodna, ahogy az egy apához illene.
- Úgy látom, hogy ezek a privát terápiák nem használnak, úgyhogy szerdán Brian elvisz majd egy csoportos foglalkozásra. - már kezdeném sorolni az érveket ez ellen a hülyeség ellen, de a megszólalásom előtt csendre int. - Ez nem kérés volt, Kayla. Ha nem mész el a foglalkozásra, akkor pszichiátriára küldelek és minden papírt aláírok, minden gyógyszert engedélyezni fogok, amit csak adni akarnak neked, ha ez kell ahhoz, hogy életben tartsalak. - hangja hűvösen cseng, szigorúan, mégis néhol érzékelek benne egy kis szomorúságot is. Odalépve mellém egy apró puszit lehel a hajamra, de én inkább elhúzódom tőle. Nem érdekel, mivel érvel. Sose számítottam neki és most sem számítok. Egyedül azért nem akarja, hogy meghaljak, mert az rá is rossz fényt vetne, hisz akkor az egész világ megtudná, milyen rossz apa is volt ő valójában. A most kialakuló példa is engem igazol, hisz amint megszólal a telefonja, már kapja is fel és intézi az üzleti ügyeit. És ez így volt régen is. Üzlet a család előtt. Mindig.


Apám túlságosan is kiszámítható. Azzal, hogy anya vagy Ben születési dátumát adja meg a riasztó kódjának... azzal nem éppen nehezíti meg a kiszökési kísérleteimet, sőt. Amint a riasztó kikapcsol és onnantól már a kulcsommal is szabadon nyitható a bejárati ajtó, nyert ügyem van. Pár pillanat alatt el is hagyom az aranykalitkának álcázott börtönömet, hogy belevessem magam az éjszakai életbe és megszerezzem azt az egy dolgot, amire igazán szükségem van.
Kapucnit a fejembe húzva haladok végig az utcán, ügyelve arra, hogy egy ismerős arccal se találkozzak. A titkos találkozómra pont időben érek oda, s már előre meglátom, hogy a partnerem is engem keres a tömegben.
- Helló, szépségem! - köszön előre és lép közelebb egy gyors ölelés erejéig. Sose voltam odáig érte, ha idegenek fogdostak, de mivel a cél szentesíti az eszközt, így efölött most kénytelen voltam szemet hunyni.
- New York City legjobb pasija! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ide jöttél! - lelkendezem, s igazából tényleg örülök annak, hogy ilyen hamar meg tudtuk ejteni a találkozót.
- Ne hízelegj, nem jár kedvezmény! - nevetek egyet, mit sem törődve azzal, ahogy mindeközben végigmér. Abszolút hidegen hagy minden szinten, egyetlen célom csupán az, hogy hozzájuttasson a legjobb szerekhez, amiktől némi extázisba eshetek.
- De diszkrécióra azért számíthatok? - pénzbeli kedvezmény nem kell, szerencsére apám eléggé ki van tömve ahhoz, hogy minőségi anyagot tudjak vásárolni mindenféle szánalmas alkudozás nélkül, ám a diszkréció valóban fontos tényező.
- Én sose adom ki az ügyfeleimet. - rám kacsint, s nekem voltaképp ennyi biztosíték elég is. Egyelőre. Közelebb hajol hozzám és a fülembe suttogja a szavait. - Elhoztam neked a leghatásosabb hallucinogén szeremet, amit eddig csak dicsértek és a vevőim rendszeresen visszajárnak érte, szóval... te sem fogsz csalódni benne. Megígérni nem tudom, hogy pont azt fogod hallucinálni akit vagy amit szeretnél, viszont van egy Roxy nevű ismerősöm, aki nagyon otthon van ezekben a spirituális cuccokban, szóval a borítékban a tabletták mellett megtalálod a számát is. Hívd fel, menj el hozzá, beszéljetek, meglátod, ő majd tud segíteni. - bólogatok őt hallgatva és igazán hálás vagyok a segítségnyújtásáért. Ha ez tényleg beválik és tudok néhány lopott percet tölteni a testvéremmel, akkor máris megér számomra mindent.
- Mennyi? - kérdezem egyszerűen, érthetően, s mikor közli, hogy ötszáz dollár a szer ára, szemrebbenés nélkül húzom elő a zsebemből a százasokat és mindenféle feltűnés nélkül nyomom a kezébe a bárpult alatt. Ő csak egy gyors pillantást vet rá, majd mosolyogva bólint és átcsúsztatja az apró borítékot.
- Öröm volt veled üzletelni. Hívj, ha szükséged lenne még valamire. - elsüllyesztem a kapott borítékot a zsebembe, felállok és egy ölelés társaságában elköszönök tőle. Nem akarok több udvariassági és megjátszott kört futni, mert semmi másra nem vágyom, minthogy mielőbb kipróbáljam a pirulákat, amiket kaptam. Ha pedig ezek beváltják a hozzájuk fűzött reményeimet, akkor nálam boldogabb embert egyszerűen képtelenség lesz majd felkutatni széles e világon.


- Szeretném mindenkinek bemutatni legújabb csoporttagunkat, Kayla Davenport-ot, kérlek fogadjátok sok szeretettel őt is. Kayla, mondanál magadról pár szót? - teszi fel a kérdést izgatottan, majd széles mosollyal az arcán helyet foglal és bátorítóan pislog felém. Látszik rajta, hogy viszonylag kis cipőben jár még a gyakorlatban és őszintén nem fér a fejembe, hogy vajon miért hagyták egy ennyire kezdő, fiatal lánynak, hogy egy egész csoportot a nyakába vegyen.
- Inkább nem élnék a lehetőséggel. - felelem hűvösen, s szinte üdítő látni, miként hirtelen leolvad az arcáról a jókedv. Mégis mit hitt? Azt, hogy majd tizenkettő idegen ember előtt felállok és elregélem életem történetét? Nem mintha egyébként szükség lenne rá, hisz apám hírnevének köszönhetően a teremben lévők nagy százaléka úgyis képben van azzal, hogy mik történtek a családomban. Mert ha száz pletykalap nem jelentette meg a történteket, akkor bizony egy sem. S sajnos volt idő, mikor mi, Davenport-ok folytunk még a csapból is.
- Jól van, majd ha készen áll rá. Itt semmi sem kötelező. De remélem azt tudja, hogy ez egy biztonságos közeg és itt bármit megoszthat velünk. - bólogat felém, hogy ezzel is nyomatékosítsa az előbbi szavait, én pedig belemegyek a játékába s visszabólogatok, hátha így végre leszáll rólam és az energiáit valamelyik másik szerencsétlenre összpontosítja a továbbiakban.
Nem tagadom, egyáltalán nem figyelek a körülöttem történő eseményekre. A gondolataimat sokkal inkább lekötik a tegnap este történtek, s az, hogy alig pár használat után milyen erős elvonási tünetek kezdenek eluralkodni rajtam. A kezeim enyhén remegnek, a szemeim égnek és annyira ki vagyok száradva, hogy lassan vattát köpök. Azért, hogy némileg csillapítsam a hirtelen jövő hőhullámot, leveszem a pulóveremet, s még a hajamat is felkötöm, biztosítva ezzel némi fellélegzést a nyakam számára is. Míg a többiek beszélnek és megvitatják az apró kis fejlődésüket, addig én levegővel fújkálom magam, hogy tovább hűljek.
- Üdv! Én William vagyok - ténykedésemből az oldalról érkező, váratlan köszönés ránt ki, én pedig értetlenkedve kapom a fejem a hang irányába. Lenézek a felém nyújtott kézre, majd megtörlöm a tenyerem a farmeremben és csak utána nyújtom oda a sajátomat, hogy kezet rázhassunk. - Kayla - mutatkozom be röviden, ám nem igazán értem, hogy pontosan mi szükség is van erre.
- Gratulálok! Most üdvözölték a terápiás partnerüket! - elengedem William kezét és kérdőn pillantok a pszichiáter felé. Milyen partnert köszöntöttünk? És miért? Teljes homály fedi számomra ezt az egész helyzetet, bár talán nem kéne ezen csodálkoznom, hisz aligha voltam túlságosan jelen az elmúlt percekben. - Ennyit szerettem volna mára, köszönöm, hogy eljöttek és ilyen aktívan részt vettek a mai alkalmon! A maradék tizenöt percben arra kérném Önöket, hogy ismerjék meg egy kicsit jobban a partnerüket, cseréljenek telefonszámot és mielőtt elmennének, húzzanak egy borítékot az első feladatukhoz. Jövő héten pedig ugyanekkor várom Önöket! További szép hetet kívánok! - boldogan tapsikol, ahogy végigpillant a körben ülő delikvensekre, majd azon nyomban felpattan és egy tálat szorongatva az ajtóhoz siet. Most tulajdonképpen akkor mi is történt?
Épp minél messzebb menekülnék ettől a helytől, amikor valaki megállásra késztet azzal, hogy utána kap a karomnak. - Látom siet, ezért amondó vagyok, hogy cseréljük gyorsan számot, a többit meg majd telefonon leegyeztetjük. Tessék, itt a névjegyem. - megállítanám a beszédben, de teljességgel átveszi az irányítást és jóformán szóhoz se jutok mellette. Mire pedig tart egy kis szünetet, amikor lehetőségem lenne megszólalni, addigra már a kezembe is nyomja a névjegykártyáját, így visszakozni aligha tudnék. - Kösz, majd felhívom. - hazudok neki minden gond nélkül és kihúzom a karomat a kezei közül. Sietős léptekkel indulok meg az ajtó felé, hogy eltűnjek, de a távolból még hallom William hangját.
- Akkor én húzzak borítékot? - vissza se fordulok, hogy bárhogy is reagáljak, inkább csak eltűnök, bízva abban, hogy soha többé nem kell visszajönnöm ide.