- Basszameg, a bor! Hé! – fordulok meg hirtelen, és a karomat a magasba emelve a taxi után kiáltok, hogy aztán négy-öt futólépéssel utolérjem, és visszaszerezzem az ülésen felejtett ajándékot. Nem is tudom, hol jár az eszem. Vacsorameghívásra jöttem, a vacsora pedig náluk nem azt jelenti, hogy megérkezek, és leülök a gőzölgő ételhez, hanem együtt szoktuk elkészíteni, Lorelei maximum csak előkészíti, amire szükség lesz. A közös főzés jó program, nem kell kikaparnod magad otthonról, mégis kikapcsol, és a beszélgetésre is jó hatással van, hogy nem csak ülünk egymással szemben, és kerülgetjük egymás pillantását percenként háromszor. Még akkor találtuk ki, mikor túlságosan befordult Tony miatt. Mindkettőnknek nagy veszteség volt, én a legjobb barátomat, ő a férjét és a gyermeke apját temette el abban a koporsóban, de csak az utóbbi egy évben értettem meg, hogy mit is érezhetett akkoriban. Addig csak azt hittem, hogy tudom. A csengő dallamát az ajtón keresztül is hallom, és halványan el is mosolyodom. Nem a szokásos. Az én lakásom idén megúszta a karácsonyi áthuzatolást, se díszeket, de fát nem vettem, de még a jingle bellst és az all i want-ot is sikerült elkerülnöm valahogy. Pedig ez nem kis szó. Egyedül egy hosszú, hegyes sipkás, piros kabátos, vaksi plüss törpét kaptam Gennától, ki is ültettem a konyhapultra, azóta ott kerülgetjük egymást. De Galetan tudom, hogy imádja, hogy Lorelei ilyenkor teljesen átvarázsolja neki a házat. És ehhez a karácsonyi csengő is hozzátartozik. - Megjött a Mikulás – harangozom be magam, amint kitárja előttem az ajtót, és a szám sarkai apró mosolyba mozdulnak. – Szia. – Kap egy puszit, aztán dideregve beljebb is lépek, nem hoztam magammal csak egy kabátot, mondván a taxiban úgy sem fogok fázni, de nem számítottam rá, hogy ekkora szélvihar lesz. Az ujjaim fél perc alatt ráfagytak a borra. - Castello Di Querceto Cignale Colli della Toscana Centrale. 2010 – mutatom fel az üveget az eredeti, olasz felkonferálás után. – Remélem, ízleni fog. De még szorongatom egy kicsit, ha nem bánod, meg kell várni, hogy kiengedjek – teszem hozzá mosolyogva. - Galetan? – kérdezek a kisfiúról. – Ugye nem beteg? Mostanában mindenki az orrát fújja, akit csak ismerek. - Meg lázas, és az ágyat nyomja, de ezt inkább lefaragom róla, nem akarom feleslegesen megijeszteni. Biztos ez a ramaty időjárás az oka, néha szép idő van, néha meg ilyen randa ítéletidő, mint most is. Körülbelül fél perc után ki is bújok a kabátomból, és a cipőmet a bejáratnál hagyva, besétálok utána a nappali és a konyha irányába. - Atya. Világ – nézek körbe, most szembesülve a rengeteg aprósággal, és vágok egy elismerő grimaszt.– Egész mesebirodalmat teremtettél. Mindjárt el is szégyellem magam, szerintem ezt még Genna is imádná, tökmindegy, hogy tizenhét éves. – Nem semmi. Loreleinak mindig is volt hozzá érzéke, hogyan varázsolja otthonná a házukat. Tony sokszor emlegette, hogy nem érti, miért nem inkább lakberendezőnek ment. - Jól teltek az ünnepek? – állapodik meg végül rajta a tekintetem, a nagy mustrát követően. És ebben most bujkál egy kis óvatos célzás is, próbálok olvasni az arcáról, mert fogalmam sincs, hogy mi vette rá végül, hogy mégis írjon Trevornak. Eddig pont, hogy én voltam az, aki szorgalmazta az ötletet, és ő, aki makacsul tiltakozott ellene, most pedig csak küldött egy üzenetet, hogy a két ünnep között ráérek-e, mert ha igen, áthívna egy vacsira… és mellesleg a sógorát is meghívta. De ne aggódjak, nem ugyanerre a napra. Hát, ami az aggódást illeti, ezzel még nem sikerült teljesen lemorzsolnia, de kíváncsian várom, hogy mi vezetett ehhez a pálforduláshoz. Volt alkalmam rá, hogy lássam és tudjam, milyen rendíthetetlen haragot őrizget magában Tony öccsével kapcsolatban.
- De nem akarom azt a pulóvert Nanny! Az újat akarom, a Pókembereset.- Gale nagyon komolyan próbált alkudozni a nappaliban, miközben Nanny Poppy percek óta igyekezett ráimádkozni a kiválasztott, egyébként nagyon kis elegáns kötött pulóverét. Az volt a kedvence, egészen addig amíg meg nem kapta Trevor ajándékát, ami postán érkezett.A Pókembereset, helyes kis mikulás süveggel a feje tetején. Most mit mondjak? Nekem rém giccses, de Gale odáig volt érte. Sóhajtva csuktam be a hűtő ajtaját, az utolsó holmikat is elrámolva, amit ma estére vettem. - De ez a kedvenced, Kincsem. Igyekezzünk kérlek, még sötétedés előtt oda akarunk érni Mirandához.- a lányához, tudniillik, akik Marta’s Vinyardon, egy helyes kis halászfaluban élt, és minden idejét a kis városka irányítása kötötte le. Ő volt a polgármester. Pár alkalommal mi is ott forgattunk néhány jelenetet, segítve ezzel a hely turisztikai forgalmának növelését. Miranda tavaly már vendégül látott bennünket éppen így két ünnep között, de ma nem tartok velük, mert én magam is várok valakit. Gale eleinte duzzogva fogadta, hogy ő nem lesz itt amikor Russel megérkezik, végül nagy nehezen és némi édesség özönt beígérve neki Marta’s Vinyardon, elfogadta a helyzetet. Mosolyogva dőltem neki az ajtófélfának amely a nappalit elválasztotta a konyhától és úgy figyeltem a jelenetet. Nanny azt mondta megoldja egyedül, én pedig csak vállvonva beleegyeztem. Csak néztem az én gyönyörű kávébarna hajú, huncut szemű fiamat, és mint mindig ilyenkor ünnepek környékén, összeszorult a szívem. Ahogyan a homlokát ráncolta, ahogyan a kezeivel gesztikulált beszéd közben, a szájának íve, a szemeinek csillogása minduntalan Tony köszönt vissza. A hasonlóság egyszerre volt szívmelengető és rettentően fájdalmas.A házat évek óta ünnepi díszbe varázsoltuk, mostanság már főleg Gale ízlését tükrözi, ami átmenet volt a kaotikum, az eklektika és a naiv romantika között. Ez utóbbi voltam én. Néha úgy éreztem egy óriási karácsonyi cukorkás dobozba csücsülünk, amibe belepottyant temérdek színes égősor és csillogós lampion is. Fél óra múlva indultak el, lassan már szürkült odakint, és a távolban a város füstös és koszos fényei mégis olyan idillinek tűntek. Nanny biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond, és három nap múlva érkeznek vissza ebéd után, és megígértette velem, hogy egy kicsit én is igyekszem kikapcsolódni. Ennek előfutára volt Russel, meg a mai vacsora. Találkozásunk apropóját nem éppen vidám témák adták: Trevor felbukkanása, és az én beleegyezésem a találkozásba, Russ válása és persze a lányának a kamaszkorral járó kiszámíthatatlan és helyenként számára meg nem érthető hangulatváltozásai. Amikor róla mesélt, néha mintha magamat láttam volna annyi idősen. Leszámítva persze azt, hogy az én szüleim nem váltak el. Példamutató házasságuk lebegett minduntalan a szemeim előtt. Talán mi is így lettünk volna Tonyval. Magamba szívtam a fiam édes illatát, amikor megöleltem és ezer csókot nyomtam a homlokára, aminek a végén már ő maga húzódott el. Néha kezdett rém ciki lenni neki az anyukája túláradó szeretete. De hát ez voltam én. Az érzelmeimet mindig szerettem hevesen kimutatni. Mostanság mindent Gale kapott meg. Sorkszorosan. A ház hirtelen csendes lett. Csak a hangszórókból áradt valami jazz muzsika, amit véletlenszerűen választottam ki.Ezen kívül csak a saját lélegzetvételem a lépteimnek halk surrogása maradt, és nagyjából negyed óra múlva a karácsonyi muzsika első taktusaira beállított ajtócsengő.Komoly ábrázatom egyszeriben válik semmivé, és helyét egy túlcsorduló mosoly váltja fel, amikor megpillantom ott a didergő, üveget szorongató, a hidegtől piros orrú Russelt. - Mikulás? Az orrodat elnézve inkább Rudolf illene hozzád. Na bújj be mielőtt megfagysz ott kinn!- belépve kezem a vállára téve viszonzom az üdvözlő puszit. A meleg arcomnak kifejezetten frissítőleg hat a hűvös bőre. Az olasz szavakat hallva a szemöldököm csodálkozva fut a magasba, majd félrebilleő fejjel és nagy komolyan asszisztálom végig a felkomfot, végül csak megrázom a fejem és elmosolyodom. - Nem tudom eldönteni, hogy amikor olaszul beszélsz akkor káromkodsz vagy bókolsz. Na add ide a jeges mancsaidból azt a a Castello izét, és ha megszabadultál a kabátodtól a konyhában az asztalon van neked egy kis forralt bor. Azon meg tudod melegíteni az ujjaidat. Megindulok a nappali irányába, és hallom a szöszöléséből, hogy pár percen belül ő is követ. - Galetan és Nanny Poppy elutaztak Marta’s Vinyard-ra Mirandához. Nanny lányához. Fél órája mehettek el. Beteg? Ó dehogy! Olyan egészséges, hogy kis híjján a világból kikergette Nanny-t mire fel tudta öltöztetni menetkészre.- beszéd közben berakom az ajándék bort a hűtőbe. Magunkat ismerve az et előrehaladtával úgyis a poharakban fogja végezni. Kedveltem Russelt. Az a fajta barát volt, aki megjelent az ember életébe, a legváratlanabb időszakban bukkant fel, és a csendes közelsége annyi ki nem mondott dolgot hozott a felszínre. Tony egyetlen legjobb barátjaként úgy éreztem vele tudok a legőszintébb lenni, noha eleinte, a férjem halála után hevesen elzárkóztam minden korábbi közös barátunktól. Russ volt az egyetlen aki mindig megtalált, és kitartóan próbált a közelembe kerülve segíteni. Szinte észre sem vettem és már én magam kerestem a társaságát többször is. - Gennának lesz még egy meglepetésem is.- hoztam magammal a nappaliba a forralt bortól gőzölgő, fűszeres illatú bögrét, hónom alá csapva egy összetekert plakátot. A bögrét átnyújtottam Russelnek, majd amikor mindkét kezem szabaddá vált, kipenderítettem magam előtt a posztert. A sorozatom eddig még ki nem adott új évados plakátja volt, amelyet minden szereplő dedikált, kifejezetten a lánynak.Genna imádta a Future Blood-ot, mint a legtöbb, korosztályába tartozó fiatal, tulajdonképpen ők voltak a a sorozat húzókorosztálya. - Tádám! Ez lesz neki a karácsonyi ajándékom, remélem örülni fog neki.- kiörömködve magunkat végül összehajtottam újra tekerccsé a holmit, majd az asztalra tettem és lehuppantam a rengeteg zöld és piros párnával díszített kanapéra Russel mellé. - Hát- pillantottam körbe. Valóban, mint minden évben most is kicsit túlzásba vittük a díszítést, de Gale imádta. És titokban én is. - Valóban az. És mivel sejtésem szerint nincs ilyenben idén részed, így élvezd ki a mesebirodalmat amíg itt vagy.- az ünnepek? Nem is tudtam hol kezdjem. Igazából tudott arról, hogy januárban Trevor meglátogat majd minket, ahogyan én is tudtam a Gennával kapcsolatos kissé viharaosra sikeredett beszélgetéséről. Annyi mindenről tudtunk volna beszélni, de én egy darabig csak csendesen őt figyeltem. Mikor rólam kérdez, mikor engem akar hallani, tudom, hogy valójában neki lenne mesélni valója. - Ne terelj, Russ! Mi lenne ha kivételesen nem rólam kezdenénk a mélyelemzést? Inkább kezdjük ott, hogy neked hogy teltek az ünnepek?- én már tudom, hogy milyen egyedül az első karácsony. Vagy majdnem egyedül. Én már tudom milyen az, amikor hirtelen a dolgok megváltoznak, és még nem tudjuk mit kezdjünk velük. Russel most kezdi megtapasztalni. Soha nem hittem, hogy ők ketten elválhatnak.Erősnek hittem a házasságukat, kikezdhetetlennek. Olyannak amire méltán sütik rá a “holtukiglan” kifejezést, így aztán szinte sokkolt az, hogy elválnak útjaik. Jo-t, a több éves ismeretség dacára sem ismertem igazán. Felszínes maradt a kapcsolatunk. Nem rossz és nem jó. Egyszerűen semleges. Nem volt rám soha féltékeny( legalábbis nem tudtam róla) arra, hogy Russel támogat. Okot sem adtam rá. Nem tudom miért alakult így. A rádióban egy bús zongorakísérettel támogatott síró szaxofon csendült fel, én pedig a távirányító után nyúltam, hogy valami másik adód keressek. Valami kevésbé búskomort. Tudom, hogy Russ arra kíváncsi mi a helyzet Trevorral, de az igazat megvallva még magam sem tudom. Azt sem, hogy egyáltalán mi a helyzet velem? Öt éve halt meg a férjem és eljutottam arra a pontra, hogy pokoli magányos vagyok.Talán ideje lenne nyitnom a világ felé. - Karácsony reggelén regisztráltam egy társkereső oldalra.- jelentettem ki a kérdéseim közé szúrva csendesen. - Ne nézz hülyének, jó? Trevor felbukkanása, meg a döntésem arra sarkallt, hogy átgondoljam eddigi cölibátusom. Talán ideje lenne levenni gyászruhát, nem így látod? De...de előbb te jössz! Amit én kérdeztem.- tekertem vissza a témát az eredeti kérdéshez, amit feltettem neki. Az én ügyem most beállt a második helyre a sorban.
Szeretek Loreleihoz jönni, nem akarok önzőnek tűnni, de azóta még inkább, hogy a házasságom zátonyra futott, és Joval külön költöztünk. Pontosabban én költöztem el, otthagyva nekik a házat, amit tizenakárhány évig az otthonomnak tekintettem. Idén megfordult a mérleg, míg ő szerencsére egyre inkább kifelé jön a tragédiából – legalábbis látszólag –, addig nálam még friss a törés, bár az is igaz, hogy engem nem ért olyan váratlanul, és nem is vágott úgy földhöz, mint annakidején őt. Ez azért nagy előny. Az én kosaramban viszont tizenöt évnyi együttélés lapul, ellensúlyként. Mikor ajtót nyit, és meglátom a széles vigyorát, az enyémre is rögtön mosoly kúszik. - Azt mondod, nagy az orrom? – mozgatom meg szándékosan, úgy hogy közben a többi arcizmom meg sem rezzen. A gyerekek imádják, még akkor fejlesztettem ki, amikor Genna kicsi volt, de néha még mostanában is bevetem, ha az istenért sem tudom kiszedni belőle, hogy miért duzzog. Marha hülyén néz ki, tisztában vagyok vele, szóval működni is szokott. De aztán abbahagyva a bohóckodást, beljebb is lépek. - Pedig én még nem is hadarok, hallanád az anyám – idézem fel egy röpke pillanatra, tulajdonképpen nem csak ő, az egész olasz rokonság. – De ez igazából csak a bor keresztneve volt – vallom be töredelmesen, hogy semmi mást nem tettem hozzá. - Sosem akartál olaszul tanulni? – kíváncsiskodom, ha már szóba jött, és átadva neki a palackot, neki is állok lefejteni magamról a feleslegessé vált, kinti ruhadarabokat, aztán besétálok a nappaliba, és amíg ő még a konyhában tevékenykedik, megcsodálom a karácsonyi díszítéseket. Ahogy Galetanról mesél, önkéntelenül is elmosolyodom, mert pontosan előttem van a jelenet, amit leír. Most már akkor értem, miért nem toporog itt velünk ő is. Ahogy visszatér, át is vesszem tőle a beígért forralt boromat. - Mmm – szagolok bele mélyen az ujjaim közt gőzölgő bögrébe. – Máris megjött a karácsonyi hangulatom. – Ugyan egy kicsit már elkésett, de biztos vagyok benne, hogy ez is hiányzott. Magamnak egyedül nem volt kedvem csinálni, mikor pedig átugrottam Gennáékhoz néhány órára nem ittam, mert kocsival mentem. A lányomnak szóló meglepetést hallva kíváncsian pillantok fel Lorira, és ahogy legördíti előttem a plakátot, még én is elismerő képet vágok. – Hű, ezért biztos, hogy a nyakadba fog ugrani. És a következő kívánsága az lesz, hogy hozd össze valamelyik színésszel – nevetek fel halkan. Genna valóban nagyon imádja Lori sorozatát, igazi rajongó, és engem is mindig azzal nyúz, hogy kérdezzem meg tőle, nem segíthet-e esetleg valamiben, szerintem kábé bármit elvállalna, teljesen ingyen, csak ott lehessen a tűz közelében. De ezt természetesen sosem mondtam Lorinak, egyrészt nem akarok neki kellemetlenséget belőle, másrészt attól sem repesnék örömömben, ha Genna forgatásokon kószálna. Tisztelem a színészeket, de sok pletyka és sztereotípia kering róluk a köztudatban, nem lennék biztos benne, hogy nem rontanák meg a tizenhét éves lányomat. Mikor leülünk a kanapéra, én is előhúzom az ez idáig rejtegetett meglepetésemet. - Ezt pedig add majd át Galetannak a nevemben – ültetek egy masnis, becsomagolt dobozkát a térdére. Még akkor csempésztem be a kabátomból, amikor a konyhában serénykedett. – És hogy gonoszkodjak is egy kicsit, nem árulom el, hogy mi van benne – somolygok az orrom alatt, pedig tudom, hogy máris eszi a kíváncsiság. És ezek szerint még három teljes napig csak kerülgetni fogja. - Ki is élvezem. Szerintem ezért belépődíjat is szedhetnél. – Egyszer voltam egy karácsony-múzeumban Németországban, nem tudom már melyik város volt, de arra emlékeztet. Azért sokkal otthonosabb így, mint nálam. Felteszem a kérdést, ami konkrétan mindegy is, hogy micsoda, csak az a lényeg, hogy meséljen, és meg vagyok róla győződve, hogy azért hallgat, mert épp a témák között kutakodik, én pedig addig iszom is még néhány kortyot a borból, tényleg isteni lett, ám mikor visszapillantok rá, látom, hogy valami nem stimmel. Felvonom a szemöldököm, és már kérdezném is, hogy mi a baj, de megelőz. Á. Szóval erről van szó. - Nálam nem volt sok érdekesség – kezdek ezzel az automatikus mondattal, elvégre át se gondoltam még, mit akarok mondani. És ami persze nem annyira igaz, de nem akarom ráborítani a panaszáradatot, mást sajnos nem nagyon tudnék mesélni. Borzalmas volt így az első karácsony, de valami állatira nagyon. – Átmentem néhány órára Gennáékhoz, Jo meghívott vacsorára 25-én. Az… elég jól sikerült. Amúgy nem nagyon mozdultam ki. Anyám szerette volna, ha hazamegyek Sorrentóba, de azt idén inkább passzoltam. Az olaszok borzalmasan zajosak tudnak lenni karácsonykor – mosolyodom el a végére, és kortyolok is egy újabbat a bögrémből. Persze inkább azért mondtam nemet, hogy ne lássa rajtam a búskomorságot. Akárhol lettem volna az ünnepek alatt, Jo és Genna mindenhol hiányzott volna. Ám mikor közli, hogy beregisztrált egy társkeresőre, kis híján vissza is köpöm a kortyot. - Wow – mást egyelőre nem sikerült kinyögnöm. Ez egyrészt jó hír, örülök, hogy újra nyit egy kapcsolat lehetősége felé, és újra van kedve ismerkedni, másrészt… nem is tudom, talán jogtalanul vagyok bizonytalan, vagy inkább előítéletes az ilyen oldalakkal kapcsolatban. De persze az is lehet, hogy egy ilyen hosszú házasság után szimplán csak lemaradtam ezen a téren. - Na és… - próbálkozom, hogy feltegyek egy értelmesnek ható kérdést, de végül inkább feladom. – Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor kérdezni – pillantok rá szélesedő mosollyal. – Sokan rád klikkeltek már? Vagy jobbra húztak? Vagy azóta már az első randin is túl vagy? Az arcát vizsgálgatom, próbálom róla elolvasni, hogy csak a móka kedvéért csinálja-e, vagy tényleg nagy reményeket fűz ehhez a dologhoz. Azt mondjuk még nem értem, hogy jön ehhez Trevor, de a cölibátus elhagyása résszel nagyon is egyetértek. Bármennyire is a legjobb barátom volt Tony, és számomra mindig is ők maradnak a tökéletes pár, el kell fogadni, hogy meghalt, Lorira pedig ráférne már, hogy újra férfi lépjen az életébe. - Én már régóta célozgatok rá, Lori. És nem azért, mert Gale-nek is jót tenne. Az ilyen döntéseket nem lehet a gyerekek érdeke miatt meghozni. – Hanem őt lenne már jó újra boldognak látni. Mi is megpróbálhattuk volna még néhány évig együtt Joval, fel is merült, hogy megvárjuk, amíg Genna nagykorú lesz, vagy elköltözik otthonról, hogy ne ő sérüljön, de végül beláttuk, hogy ennek nem lenne sok értelme. És talán többet is ártanánk vele. Mindenkinek.
Kicsit lelkiismeretfurdalásom volt. Nem Russ miatt, vagy azért mert éppen a mai napra tettük ezt a találkozót, hanem mert évek óta talán most van az első alkalom, hogy kihagyom Miranda híres narancsos kacsáját.Az igazat megvallva nem is nagyon tudom megmondani, hogy mikor foglalkoztam úgy igazán utoljára magammal, és a saját lelkem állapotával. Mindig és minden előrébbvaló volt, és észrevétlenül vesztem el a mindennapok taposómalmában.Munka és gyereknevelés. Tulajdonképpen másra nem is nagyon volt szükségem. Legalábbis egy ideig. Aztán felfedeztem, hogy futnak velem az évek és bepótolhatatlanul masírozik el annak az esélye, hogy újra boldog legyek. Meddig akarok még a gyász mögé menekülni, és meddig akarom még gyakorolni az önsajnálatot? Tony nem lett volna rám ezért büszke. Életvidám nevető és gyakorta élcelődő, csípős humoráról ismert énem elhalványult és egy hallgatag, sokszor a háttérbe húzódó emberré váltam. A tragédia megváltoztatott, de nem hittem abban, hogy ennek örökkön így kellene maradnia. Üdítő változás volt Russel időnkénti felbukkanása, aki valahogyan mindig előcsalogatta a másik énemet is...aki régen voltam...még azelőtt, hogy az egész világom darabjaira hullott, és idejekorán váltam özveggyé. Igazából nem mondtam neki soha, hogy mennyire hálás vagyok a konokul kitartó barátságáért, de azt hiszem erre nem is volt szüksége. Roppant szenzitív ember volt ilyen téren, akár hajlandó lett volna beismerni, akár nem. Van egy tippen, hogy ő az utóbbira voksolna, ha megkérdeznék. - Olaszul? Viccelsz velem?- kiáltok ki a konyha és a nappali közötti folyosóból, útban éppen, hogy az általa hozott, szép hosszú keresztnévvel rendelkező bort a hűtőszekrénybe rejtsem. Nagyjából két órát adok neki, utána kíméletlenül kibontom. Mindenfelé lágy, színes fények pislognak, időnként ott hintázik az arcom előtt egy papírmasé angyalka, vagy Galetan keze munkáját dícsérő apró kis cukorkákból összerakott díszfűzér. A konyhaszekrényeken csillogó angyalhajak, valóban olyan mintha egy másik világba csöppenne az ember. Néha a szívem szakad meg, amikor vízkeresztkor minden dobozokban végzi, majd szépen felhordjuk a padlásra. - Látod ez a bajom az olasszal. A hadarás.Mire elkezdeném megérteni, hogy hozzak egy kiló kenyeret, már ott tartunk, hogy a slampos nyári szandál vagy az egyszerű csecsás virágos papucs a divatosabb.Képtelen lennék tartani az iramot. De be kell vallanom, hogy rettentően izgalmas nyelvnek találom.- mindezt akkor mondom neki, amikor már mellé telepedem a kanapéra és az én maradék boromat hozva magammal, azt szorongatom. Az enyém már vesztett a forróságából, és savanykásabb is, de nem számít. Meglepődve szemlélem a hirtelen, majdhogynem a semmiből előkerült dobozkát, mely most itt hintázik a térdemen, és leplezetlen kíváncsisággal méregetem, kezembe veszem, megforgatom, majd gyanakodva, homolokráncolva nézek vissza Russelre. - Mérhetetlenül gonosz vagy.- a hangom bár komoly, és igyekszem a színészi képességem legjavát nyújtani, még én is érzem, hogy gyenge teljesítmény. Elnevetem magam, majd az ajándékot előrenyúlva az apró asztalkára teszem, közvetlenül a tekercsbe rendezett plakát mellé. - Ismered a fiam. Legalább egy óráig húzza majd a kicsomagolást, miután megtudja, hogy nekem sincs fogalmam arról mi van benne. Belátom én néha sokkal kíváncsibb vagyok mint ő.Amúgy...Genna megkért, hogy az új évad premier vetítésére velem jöhessen...tudooooom tudoooom- emeltem védekezőn magam elé a szabad kezem. - Majd én megbeszélem Jo-val. És nem kell féltened. Tristan úgy fogja védeni mintha a saját három lánya mellé még őt is örökbe fogadta volna. A morózus fehér szakállával, és a vállalhatatlan sűrű szemöldökével senki nem merne ujjat húzni.Februárban lesz. De megnyugodhatsz, eszemben sincs egyik színészem közelébe sem engedni. Teddy olyan mint egy nagyranőtt óvodás PETA-s génekkel, Rusty-ról nem túl közismert, hogy meleg, ami ugyebár nem túl jó jel, épp ezért a coming out-ot január végére kértem tőle, kicsit feldobja az új évad reklámját. Engem ugyan nem zavar, amíg hozza a nézettséget a karaktere.- vontam meg a vállam, és hirtelen hagytam abba, hogy ő is szóhoz jusson. Tulajdonképpen beszéltem én, csak nem magamról. A munkámról bármikor nagyon szívesen...de a magánéletem….szerettem azt hazudni, hogy nincs. Én voltam az oka, hogy így alakult. Féltem….egyszerűen féltem nyitni a világ felé. Most, hogy a sorozat ilyen ismert, és én is reflektorfényben éltem bizonyos szempontól még bizalmatlanabb lettem. Talán ez lehetett az oka, hogy álnéven regisztráltam arra a bizonyos oldalra, fénykép gyanánt, meg egy évekkel korábban készült aspeni síelés emlékét töltöttem fel. Távolról, világoskék teljes sífelszerelésben. Russel beszél, én meg hallgatom. Bólogatok megértően, miközben tudom, hogy hiányzott neki az ünnep meghittsége úgy, ahogyan azt megszokta .Amikor az ember sok évig ugyanúgy és szinte menetrendszerűen tölti az ünnepeket, hirtelen olyan csendessé és megfoghatatlanná válik a világ, amikor más lesz.Megértem, hogy nem vágyott zajra, még az én társaságomra sem. Nem akarom, hogy én legyek a téma, de ugyanezt ő sem akarja. Kicsit olyan a kettősünk, mintha táncparketté vált volna a nappalim, és ezek között az elmúló karácsonyi fények között valami furcsa koreográfiára mozogtunk volna.Ő is ad valamit a lelkéből, lerakja nálam, miközben én is adok az enyémből neki. Vigye messzire. - Nem….nem azért, mert Gale-nek szüksége lenne valakire. Neki van apja. Csak...én nem akarom, hogy bárki is pótolja. De azt is tudom, hogy kell valaki akire felnézhet. Mint férfi...és mostanában állandóan Trevor volt a téma. Szóval emiatt gondolkodtam el azon, hogy talán jogom van nekem is ahhoz, hogy megpróbáljam újra valakivel.- kicsit talán összefüggéstelenül egymás mögé dobált mondatok voltak, elakadva, elgondolkodva, talán némi bűntudattal is a hangomban. - Egek, dehogy! Szó sincs randevúról! Eddig két üzenetet kaptam, de még nem válaszoltam rájuk. Nagyon kedves mindkettő, de nem tudom….azt sem, hogy miért ezt a formáját választottam az ismerkedésnek. Talán mert itt van időm átgondolni, van időm hezitálni, van időm...mindarra amire egy személyes találkozás alkalmával nem lenne.- egy laza mozdulattal húztam ki a francia csatot a hajamból, mely eddig összefogta, és most leomlott a vállamra. Alulról a tarkómnál beletúrtam. - Tudod sokat gondoltam rád.- fél percig hallgatok, nem tudom hogyan folytassam, hogyan kérdezzek rá, amire szeretnék...bár azt hiszem egy ilyen kijelentés, egy ilyen csendes folytatással kissé félreérthető lehet. -Arra, hogy mi lehetett az alapvető probléma veletek? Hogy mitől nem működött tovább? Úgy értem valahányszor rátok nézett az ember, csak elismerően füttyentett, hogy hű azannya, ők tudhatnak valamit. Aztán egy napon azzal szembesül, hogy nem megy tovább, elváltok.Döbbenet.És Genna. Mintha egy tökéletes hurrikán sepert volna át a lelkén. Néha követni sem tudnom, amikor beszél. Megviselte. Őt is.Éppen csak túl van a kamaszkoron, majdnem felnőtt. Nehezen lehet az ilyesmit elfogadni és feldolgozni.- előredőlve leraktam a bögrémet az asztalra, egy korty sem hiányzott belőle azóta, hogy magammal hoztam. -Vedd le a zakód! Jönnek a szokásos varázsujjak!- emeltem meg a két kezem mókásan mozgatva meg mind a tíz ujjam. Gyakorta gyúrtam át a vállait beszélgetés közben. Egyrészt ellazította, másrészt könnyebbé tette, hogy jobban tudjunk egymásnak mesélni. Ha eleget tett a kérésemnek, úgy mögé helyezkedtem és miközben rá figyeltem masszírozni kezdtem a vállait.Rengeteg feszültség volt benne, minden izmán éreztem, hogy szinte ellenáll a mozdulataimnak, szinte önkéntelenül is. -Lazítsd el magad egy kicsit! Nem akarlak karácsonyi zenékkel kínozni, de ha rákényszerítesz….-mosolyogva nyomogattam meg mint egy adag kemény gyurmát a vállait, miközben előrehajolva mosolyogtam, majd folytattam a korábbi mozdulatsort. Végig a váll vonalán, le a lapockához. Vártam, hogy kicsit jobban megnyíljon nekem. Csak egyszerűen tudni akartam, hogy jól van. A történtek ellenére. Ha valaki, akkor Russel megérdemli, hogy boldog legyen.
Igazából nem vicceltem. Tényleg gondoltam már rá, hogy rábeszélem, tanuljon meg olaszul, vagy legalább vegyen egy-két-három-négy órát, hogy el tudja dönteni, mennyire szimpatikus neki ez az egész. Szerintem határozottan jól állna neki, ha olaszul gagyorászna, én is tudnék segíteni, ha kell, nem beszélve arról, hogy egy új cél, egy új kihívás talán még inspirálná is, hogy ne süllyedjen úgy bele a mindennapokba. - Azt hittem, ettől kreatívabb kifogással állsz elő – ráncolom a homlokom egy hunyorgó mosollyal, ahogy mellém telepedik a kanapéra, és a tekintetünk újra találkozik. Csak csipkelődök, de tényleg nem hiszem, hogy nem birkózna meg vele, ha egyszer elhatározza. Lebecsüli magát, mint általában. - Egyébként meg nem is hadarnak – latolgatom megjátszott-sértődötten, és megpróbálok elvonatkoztatni, de annyira azért nem sikerül. Nekem sosem tűnt hadarásnak, ahogy beszélek, egyszerűen csak… temperamentumosabb. Azt aláírom. Egy kicsit. – Ti andrebbe di andare a cena insieme un giorno? – mondom ezúttal lassan, ahogy visszapillantok rá. Tudom, hogy nem érti. Nem is baj. Az arcát figyelve, az enyémen újra halvány mosoly jelenik meg. - Hai belissimi occhi – teszem még hozzá. – Szerintem jól állna neked az olasz, de abbahagytam a kampánybeszédet. – Nem akarom erőltetni. Bár most hogy így belegondoltam, azt hiszem, engem is kikapcsolna egy kis tanárkodás, sosem próbáltam még ilyesmit, de hamar el is legyezgetem a gondolatot, és inkább belekortyolok az ujjaim közt szorongatott borba, hogy tetőtől talpig átmelegítsen. Csak aztán sandítok rá vissza, miután a térdére ültetem az ajándékdobozkát, imádom nézni, ahogy körbeszimatolja, mint egy kíváncsi cica. Halkan elnevetem magam, ahogy végül rám süti, hogy gonosz természettel áldott meg a sors. - Ezt nem tudnám elég hitelesen letagadni. – De csak azokra vagyok igazán veszélyes, akiket kedvelek. Ám mikor Gennát hozza szóba, és egymás után hagyja el az ajkait az „új évad vetítése” és a „velem jöhessen”, már szalad is fel a szemöldököm, és az arcomra, úgy sejtem, egy az egyben rá lehet írva, mit gondolok erről, mert még válaszra sem nyitom a szám, máris folytatja. És az olaszokat megszégyenítő hadarással ki is fejti, miért kellene belemennem ebbe az ötletbe. - Nem is tudom – próbálok még nyerni egy kis időt a válaszhoz, de az a helyzet, hogy gyakorlatilag semmi sem maradt, amibe beleköthetnék. – Genna egy rajongó tini, és szerintem a fél színészgárdádba szerelmes. Legalábbis plátói vonalon. A gyakorlatban épp valaki más foglalja le, de ez ebben a korban kábé semmit nem jelent. – Pedig nem jogos, hogy ezt mondom. Én tizennyolc voltam, amikor Genna megszületett, te jó ég, nem is tudom, mit csinálnék, ha a lányom közölné, hogy teherbe ejtették. És meg akarja tartani. - De ha azt mondod, rendben lesz, áldásom rá. Ha beszélsz Jo-val, azt pedig külön megköszönöm. – Én erről nem annyira szívesen tárgyalnék vele, elég valószínű, hogy veszekedés lenne a vége. Ami a karácsonyt illeti, nagyjából átlátja a helyzetet, mindössze egy dologban téved. Az nem igaz, hogy nem vágytam társaságra. Olasz vagyok, ennyire azért nem tudom letagadni a gyökereimet, nem esett jól a magány, de mégis inkább bezárkóztam az ünnepekre, hogy legalább a többiek hangulatát ne rontsam el. Gondoltam rá, hogy meglátogatom őket, de mindannyiszor el is vetettem az ötletet. Aztán megkaptam a meghívását, és úgy voltam vele, hogy ez így teljesen jó lesz. Aztán ő is bedobja ezt a társkeresős témát, és miután sikeresen összeszedtem az állam, megpróbálok valami értékelhető válasszal előrukkolni, bár a nagy összefüggéseket valóban nem találom a mondatai között: valaki, akire Gale felnézhet, Trevor, és valakivel megpróbálni újra. Az ok-okozati vonal még nem áll össze teljesen. - Szóval Trevor miatt… döntöttél úgy, hogy újra kapcsolatba kezdenél? – próbálom óvatosan kibogozni a gordiuszi csomónkat, de ennek így kimondva, ha lehet, még kevesebb értelme van. Ettől függetlenül, magával a két ténnyel, külön-külön, teljes mértékben egyetértek. Helyes, hogy nem zárja ki többé Trevort az életükből. Elvégre nem tehet arról, ami történt. És az is jó hír, hogy újra fontolóra veszi egy esetleges párkapcsolat lehetőségét. Ez pedig, ha minden igaz, látszik is rajtam. Mikor a randevúk hallatán hevesen tiltakozni kezd, elmosolyodom. - Ne hezitálj sokat, mert a végén még meggondolod magad. – Én legalábbis sokszor így járok, amit nem döntök el azonnal, és nem is érzem a belső sugallatot, hogy meg kellene tennem, vagy sem, általában el is marad. Másrészről az is igaz, hogy az ilyesmit siettetni sem szabad. - Szerintem menj el néhány randira, ha más nem, legalább gyakorlásnak jó lesz. És ezzel nem arra akarok célozni, hogy kijöttél volna a gyakorlatból… – kezdek is rögtön magyarázkodni egy zavart mosollyal. Úgy látszik, ma nem igazán vagyok formában. Hallgatom, amit mond, de a pillantásom automatikusan a mozdulatára siklik, majd a leomló hajára, egy kicsit talán el is mélázom, míg ki nem ejti azt a bizonyos mondatot. Ez kizökkent, és most már a vonásait fürkészem, nem szakítom meg a csöndet, bár bevallom, fogalmam sincs, hogy ezt most megint hogy érti. Sokat gondolt rám? Egy fél pillanatra talán félre is értem, de előbb beszélem le magam erről az opcióról, minthogy ő maga újra szóra nyitná a száját. - Á – adom jelét az első mondat után, hogy most már én is képben vagyok, és halvány, kissé szomorkás mosollyal hallgatom az okfejtését. Most jövök rá, hogy sosem gondoltam még magunkra Jo-val külső szemmel. - És mire jutottál? – firtatom, ha már szóba hozta. Ha sokat gondolkodott rajtunk, akkor talán bukkant is valami konklúzióra. Aztán a szavai más irányt vesznek, Gennára tér, és olyasmiket fogalmaz meg, amin én is sokat rágódtam az elmúlt hónapokban. És ami miatt Jo-val is elég sokszor összevitáztunk. - Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy most bűntudatot próbálsz ébreszteni bennem – csúszik ki a számon az első gondolat, talán csak az önvád mondatja velem, és az, hogy ezzel bizony nyomógombra tapintott. Nem teljesen világos, hogy mire akar kilyukadni. - Tudom, hogy ez az egész nem tett jót Gennának, de ha nem válunk el, az talán még rosszabb lett volna. Annál rosszabb nincs, mikor egy gyerek mérgező családi légkörbe jön haza, és azokat látja ölni egymást, akiket szeret. – Ez persze túlzás, de voltak heves vitáink Jo-val. Igyekeztünk, hogy Genna kimaradjon belőle, de sajnos nem mindig jött össze. El is szorul a szívem, ahogy ezeket kimondom, még mindig; a lányom az utolsó, akinek ártani szerettem volna, de ez egy olyan helyzet volt, amiben nem tudtam jobb vagy okosabb döntést hozni. A kényszeres magyarázó-hadjáratom után felsóhajtok, pár nagy kortyban megiszom a maradék boromat, majd a bögrét én is a szemben lévő asztalra ültetve, csakugyan a zakóm széleihez nyúlok, hogy lekormányozzam magamról. Így, hogy szinte egy az egyben lehúztam a bort, melegem is lett. A fejem kissé előre hajtva engedem, hogy meggyurmázza a vállaimat, bár már az első pár mozdulattól ki tudnék szaladni a világból. - Ó, basszus. Ezzel egyszer biztos, hogy meg fogsz ölni. – A feszültség mindig a nyakamon, a vállaimon és a hátamon gyűlik össze, érzem is, hogy olyan vagyok akár egy kőszikla, ennek okán pedig marhára fáj is minden mozdulata, de tudom, hogy csak addig, amíg nem lazulnak el legalább egy kicsit a görcsök és az izmok. - Ezt könnyű mondani – jegyzem meg egy kicsit morgósan, mert fogalmam sincs, hogyan parancsolhatnám meg az izmaimnak, hogy hé, lazítsatok, fiúk, ez most a Kanári-szigetek különkiadása.
Huncutul hümmögök a kreatív kifogások említésére. A helyzet az, hogy ha akarnék sokszor elmenekülhetnék a találkozásunk elől, de bevallom élvezem Russell társaságát. Az én szakmámban gyorsan meg kell tanulnia az embernek szemrebbenés nélkül hazudni, és ha úgy hozza a helyzet bizony egy remekül megkomponált kifogásbombával robbantani, majd füstöt hagyni magunk után. Nem ez az első ünnep, talán nem is az utolsó, hogy már nem keresem a menekülés lehetőségét. Belefáradtam, vagy egyszerűen csak beláttam szépen lassan, hogy ha nem is nézek hátra, ha nem is érzékelem, mégiscsak a saját árnyékom elől menekülök, a múltam megannyi történése elől,amin nem tudok változtatni. Tán nem is érdemes. Vajon minden azért történt úgy, ahogyan, hogy most itt legyek, hogy Gale legyen a legfontosabb ember a számomra, hogy megerősödjek lélekben és ne hagyjam, hogy bárki olyan könnyedén átgyalogoljon rajtam? Sosem voltam törékeny, csak jóhiszemű, és ezt rengetegszer kihasználták. Tony halála után azonban túlságosan hátat fordítottam mindennek és mindenkinek, és ahelyett, hogy szelektáltam volna, ahelyett, hogy az igaz barátokat tartottam volna meg, vagy azokat, akiknek az együttérző mondatai mögött valóságot véltem felfedezni, én mindenkit kizártam az életünkből. Azt hittem egyedül kell megoldanom, szembenéznem a saját démonaimmal és a munka valamint Galetan között ingázva érzelmileg és fizikálisan is szépen lassan elsüllyedtem az érzelmi ingoványban. Persze a gyász nem tart örökké, ahogyan nem tudok senkit véglegesen kizárni az életünkből, noha Trevort jó sokáig sikerült. Nem tudtam neki megbocsátani, még most sem igazán tudok, de egyre inkább úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok ha nem adom meg az esélyét annak, hogy az unokaöccse saját maga hozzon döntést annak ismeretében, hogy egyáltalán alkalma nyílik több időt tölteni vele. Russel mindig is egy különös és megfejthetetlen kategóriaként volt jelen az életünkben, a férjem halála után pedig már csak az enyémben. Megszoktam, hogy a művészvilágban örökkön valami álszent és néha a felszín alatt megbúvó, kedvességbe csomagolt együttérzés, modorosság vesz körül, tőle azonban őszinteséget kaptam.Néha inkább hallgatott, megrágta a szavait, mielőtt kimondta őket. - De hadarnak!- vágom közbe mint egy durcás gyerek, és a mondat végét összeszorítom az ajkaimat, mintegy nyomatékképpen, hogy a véleményem meg nem változtatható, kész.Ám amikor olaszul kezd beszélni, megjátszott lassúsággal a szemöldököm furcsán és kíváncsi meglepődéssel fut egyre magasabbra a homlokom irányába, miközben fejcsóválva és mosolyogva hajtom le a fejem. Megemelve a kezem játékosan fenyegetem meg amikor végre megadja magát, és nem akar a továbbiakban meggyőzni. - Látod! Látod, erről beszélek. Ki tudja mit mondtál nekem itt az előbb? Lehetett egy bújtatott démonidézés, Bocaccio-t megszégyenítő szépirodalmisággal, de lehetett egy lehetetlenül paradicsomos olasz gnocci recept is. Jól állna nekem? Hahh!- vetem magamasra a fejem, majd legyintek mintegy lemondó gonoszkodással. - Te csak gúnyolódsz velem! De tudod mit? Ha egyszer kihívást keresel az életedben, adj nekem pár leckét! Jó tanuló leszek, eskü becsszó.- emelem meg kiscserkészesen a jobb karomat, majd már engedem is le. Genna kapcsán nagyokat hallgatok, amikor a tőle megszokott, gyakorlott tömörséggel foglalja össze mi az amin a lánya jelenleg keresztülmehet. Az érzelmi hullámvasút ebben a korban teljesen természetes. Én is voltam kamasz, én is utáltam a világot néhanap, majd a következőn már a világbékéért kardoskodtam. - Beszélek Jo-val ez természetes, elvégre én fogok felelősséget vállalni az egész felhajtás alatt érte. Ami pedig a színészgárdát és a szerelmet illeti..hm...nagyjából annyi idős lehettem mint Genna és őrülten szerelmes voltam Brad Pitt-be. A Szenvedélyek viharában, vagy a Ha eljön Joe Black...megőrültem érte, miközben halálosan szerelmes voltam a szemüveges, csupamosoly Carson Haynes-be aki két évvel felettem járt. Szóval abszolút tudom min megy a lányod keresztül és az ő korában ez a világ legtermészetesebb dolga. Keresi a helyét a világban és a saját kis érzéskupacában. Néha...néha még később is előfordul ez velünk nőkkel, tudod…- nem tettem hozzá, hogy a válás éppen ebben a korban nem éppen könnyíti meg a kamaszlány felnőtté válását, de tudtam, hogy Genna bár időnként hebrencs, de nagyon erős és nagyon kitartó lány. Talán ezért is szerettem magam mellett tudni. Kicsit emlékeztetett egykor volt énemre, akit jó lett volna bizonyos időszakaiban az életemnek előhívni. - Nem feltétlen Trevor miatt….ő inkább amolyan katalizátor volt. Bocs a béna hasonlatért.- vontam meg egyszerűen a vállamat, de tovább nem akartam a sógoromat érintő kérdéskört firtatni. Már maga az, hogy beleegyeztem a vele való találkozásba alapvetően görcsbe engedte rándulni a gyomrom, de minden nappal amikor ez eszembe jutott, biztos voltam abban, hogy jó döntést hoztam. Az jutott mindig eszembe, hogy Tony vajon miképpen nézne rám, ha tudná, hogy távol tartom a fiát az öccsétől, megvonom annak a lehetőségét, hogy ők ketten jó kapcsolatot építsenek ki. Itt korántsem rólam volt szó, sőt én abszolút másodlagos szerepet töltöttem be ebbe az egészbe. Inkább Galetanról és Trevorról. Legalábbis erről győzködtem magam. Néha úgy éreztem túl sokat agyalok ezen, túlságosan nagy energiát fektetek ebbe az egészbe, holott könnyedén kellene kezelnem, ahogyan a randevú kérdését is….na igen. Russ bár mentegetőzik, de nagyon is beletapintott a közepébe, eltalálva a lényeget. - Nem kell a külön elnézést kérő kör Russ. Az igazság az, hogy nagyon is kijöttem a gyakorlatból. Mármint...nem is tudom. Elmenni vacsorázni, az nem gond, hiszen veled is itt ülök, beszélgetek….igaz jó pár év előnyünk van. Na jah, ez mondjuk nem ugyanaz. De….szóval az, hogy elmegyek vacsorázni, esetleg egy séta….még belefér. De nem hiszem, hogy nyitott lennék bármiféle bókra, bármiféle egyéb másra egy számomra teljesen ismeretlentől. És abban sem vagyok biztos, hogy lenne erőm, és akaratom felépítgetni egy kapcsolatot. Túlságosan elkényelmesedtem azt hiszem, és még ha be sem ismerem, de a gyász felemésztett. Mindegy, ne beszéljünk erről!- újra rövidre zártam a témát, mert kezdett kicsit talán kínos lenni, hogy éppen erről beszélgetek Russell-el. Hiszen a sok év alatt ennyire mélyen és ennyire őszintén még sosem mentem bele ebbe a témakörbe. Időnként felszínesen említettem ugyan, de most valahogyan több belátást engedtem neki abba, hogy mi zajlik le bennem. Sok félelem van bennem, még több kétségbeesés, hiszen fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá...és még ha én túl is teszem magam a félelmeimen, ott van Gale. Pár perces csendet engedek magunk közzé, és jobbára csak az ő morgolódását hallgatom, meg érzem az ujjaim alatt, hogy nem sikerült ellazulnia. Ettől függetlenül kitartóan igyekszem kimasszírozni a vállaiból a kisebb gombóccá gyűrődött görcsöket. - Csinálni is könnyű lenne! Ne úgy ülj itt, mint egy feszület. Jézusom, ha nem ismernélek, azt gondolnám, katona ember vagy, akinek nullahuszonnégyben így kell vigyázzban ülnie. Lazítsd el a vállaidat! Lejjebb, mondom lejjebb! Fejet hajtsd előre! Nem azt mondtam, hogy bukj le a víz alá, csak egy kicsit le! Russell, ne bohóckodj, komolyan rád fér egy normális gyúrás, és jó vagyok benne! Na gyerünk, csináld rendesen!- miközben beszélek hozzá, és próbálom elérni nála, hogy valamennyire engedje el magát, érzem, hogy ez nehezebb lesz mint elsőre gondoltam. Túl sok gondolat kavarog benne, és túl sok érzelem viaskodhat legbelül, tengernyi olyan probléma, ami megoldásra vár. Minden idegszála szinte pattog az ujjaim alatt, és bármennyire is igyekszem, az ing neylonosabb anyaga alatt felett képtelen vagyok célt érni.Abbahagyom a kisérletezést, és felállva a kanapéról az egyik gardrób felé indulok, közvetlenül a nappali bejárata mellett. Egy szürke pólót veszek ki belőle. Semmi extra, csak egy egyszerű pamut póló, talán megkönnyíti a helyzetemet. Russ felé dobom, miközben visszahelyezkedem mellé a kanapéra és intek is a kezemmel mintegy nyomatékképpen. - Vedd át! Gyerünk! Ma ki fogom belőled gyúrni minden felesleges negatív gondolatodat.Nincs vita!- bökök a fejemmel a póló felé, várva, hogy átvegye és folytathassam némiképp oldottabban a vállmasszírozást. Különös hangulat ül meg így karácsony után, az év vége előtt a barátságos piros-arany fényű nappaliban. Különös és egyben oldottabb mint valaha. Úgy éreztem végre viszonozhatok neki valamit abból, amit éveken keresztül tőle kaptam, amikor itt volt velem, és próbált képletesen kirángatni a gödörből. Amikor csak átjött és vállát a konyhafalnak vetve engem figyelt, néha csak némán beállt mellém a pultnál, és mint valami négykezes zongorajátékot játszottuk el a tűzhelynél az éppen készülő vacsorát. Még desszert is volt gyakorta. - Arra jutottam amúgy veletek kapcsolatosan, hogy elmúlt….hogy egyszerűen elmúlt, és talán...nem volt elég erős. Vagy soha nem volt ott igazán. Csak a felszínen, a külvilágnak játszva és egy idő után elhitetve, hogy boldogok vagytok. Nem ismertétek fel amikor megtörtént, és éltetek abban az álomvilágban amit felépítettetek. Az anyagi biztonság miatt, Genna miatt….csak mert így könnyebb volt. Csak aztán egy idő után fájni kezdett. Mert egy idő után minden seb fáj.Ő beleszeretett valaki másba….te beleszerettél valaki másba, csak még talán magatok sem tudtatok róla.- csendesen beszélek, miközben ha öltözni kezd, végig őt figyelem. Nem vagyok lélekbúvár, csak egyszerűen ezt éreztem velük kapcsolatban. Elhallgattam. Tudtam, hogy most van az a pillanat amikor nekem csendben kell maradnom, hogy talán ő beszélni kezdhessen.
- Most már csak az a kérdés, hogy boccaccioi korpuszokkal vagy gnocci receptekkel tudlak jobban elkápráztatni. – A mosoly szinte el se tűnik az arcomról, mióta beléptem az ajtón. Gondoltam, hogy nagy erőkkel tiltakozni fog az olasz ellen, valahol épp ezért konferáltam fel ilyen hangzatosan a bort, mindig is imádtam piszkálni egy kicsit, nem túlzásba esve, és sohasem bántón, épp csak amíg mindketten jól szórakozunk rajta. És ezen a határozott „az olaszok már pedig akkor is hadarnak, Russel R. Morgan, vedd szépen tudomásul, különben képes vagyok, és itt helyben megiszom a forralt borodat” pillantáson, a maga bújtatott, gyermeki dacával és játékos szemtelenségével meg is kapom, amit ki akartam csalogatni belőle. Halkan el is nevetem magam. - Hogy én? Dehogy gúnyolódok! Szerintem a hadarással lenne a legkevesebb problémád – pillantok vissza rá mosolygós tekintettel, arra célozva, hogy angolul is úgy darál, mintha máris versenyezne velem. - Jelenleg nincs semmilyen kihívás az életemben – állapítom meg egy röpke gondolkodás után. Épp most vallottam kudarcot egy házasságban, férfiként és apaként egyaránt, ezen kívül a napjaim nagy része azzal telik, hogy női testeket szabok át. Sarkítva, persze, de fogalmazhattam volna szarkasztikusabban is. Erre azért már inkább iszom egy kortyot a kezemben illatozó, téli löttyből. - Azért készülj fel, hogy nem lesz egy élménymenet – jegyzem meg óvatosan, ahogy arról beszél, hogy majd ő leszervezi Joval a dolgokat, és nem is nézek rá. Nem mondtam még neki, de az utóbbi fél évben azt is gyakran a fejemhez vágta, hogy biztos Lorival csalom. Ezért nem vagyok féltékeny, ha egy kollégájával ülnek be munkavacsorára, és ezért nem gyanakszom rá lépten-nyomon, mint minden más, normális, egészséges férfi, aki szereti a feleségét. A mai napig nem tudom, mit akart ezzel elérni, de én csak megbíztam benne, ennyi az egész. Lori viszont nem áll olyan jól nála, mint azt ő gondolja, de nem tudom, hogy ezzel hogyan is kellene előhozakodnom. Valahogyan csak figyelmeztetnem kéne. Másrészt… - Jo mostanában túlságosan kontrollálni akarja Gennát. Mintha így próbálná megóvni attól, hogy a válás miatt sérüljön, de ezt sem értem igazán – mondom el őszintén ezt a részét. Hátha már ez is elég lesz. De magam sem tudom, hogy le akarom-e beszélni róla, vagy sem. Nem repesek az örömtől, hogy Jo esetleg bunkó lesz vele, de Gennától sem akarom elvenni az élményt. Nekem kéne beszélni vele, de ahhoz meg végképp nincs semmi hangulatom. Megint veszekedés lesz. - Szóval Brad Pitt a zsánered – jegyzem meg olyan hangsúllyal, mintha valami rendkívül perverz dolgon kaptam volna rajta. – Ígérem, nem mondom el senkinek – ugratom, a szám szélére kanyarodó, huncut mosollyal. - Gennának is van most egy Carson Haynes. Jo tiltja is tőle, mondván, szerinte nem hozzá való, és a szokásos pszichológus blabla. A múltkor beállított hozzám, teljesen kiborulva, majdhogynem azt is kibökte, hogy hozzám akar költözni. Nem mondta ki, de szinte láttam rajta a ki nem mondott kérést – húzom el a szám végül, az arcomra engedve egy tanácstalan grimaszt, és fel is sóhajtok. - Elvileg turkált a cuccai között, és megtalálta az óvszert, amit tőlem kapott – kezdem szórakozottan sodorgatni a tenyereim között szorongatott bögrét, valójában csak túlságosan bevonzotta a gondolataim a téma. Nem rég történt még. - Á, értem – bólintok lassan a Trevort érintő magyarázatára, miután áttértünk az ő boncolgatására. Legalábbis, azt hiszem, értem. - Ha akarod, gyakorolhatjuk – dobom be az ötletet elmosolyodva, félig poénnak szánva, de félig végül is rejlik némi ráció benne. Ha gondot jelent számára a férfi társaság, vagy egyáltalán maga a randi gondolata, ezen szívesen átsegítem. – Bókokban talán nem vagyok olyan pocsék, épp csak frissen elvált. Menjünk el valahová egyszer – mondom ki végül az ötletet teljesen random. Így hogy ilyen jóban vagyunk, nem hiszem, hogy bármelyikünknek is megterhelő lenne, sőt. – Talán még jól is szórakoznánk közben. – Ő pedig hozzáedződne a randevúk gondolatához. Vagy ha nem, legalább nem kapna előre sikítófrászt tőle, és nem is beszélné le magát az utolsó pillanatban. - Ez normális, hogy most így gondolod – billentem oldalra a fejem, mintha a szavait mérlegelném. „Túlságosan elkényelmesedtem. Nem lennék képes kapcsolatra. Nem tudom, hogy reagálnék a bókokra.” Nem kell ez nekem. Egyértelműen lebeszéli magát, mivel az utóbbi években elidegenedett a párkapcsolattól, vagy úgy egyáltalán a férfiaktól, én ezt látom rajta. És persze, hogy ezek után nehéz újra nekiindulni. Kétségekkel és bizonytalansággal teli. Bizonyára az önbizalma se a régi már, pedig… Na, mindegy. - És két perc alatt meg is fog változni, ha megismersz valakit, akinek akár még szívesen be is bújnál az ágyába – mosolyodom el újra sunyin, és átpillantok az arcára: zavarba hoztam-e. Ez a masszírozás dolog mindig váratlanul ér, pedig nem az első eset már, hogy megpróbál lazítani rajtam. Főleg mostanában, nem is tudom, miért reagálok még mindig ilyen mereven rá, pedig használ…na. Ha én is rendesen szót fogadnék, de ez a része sosem ment igazán. Mikor feláll, követem a tekintetemmel, a felém dobott pólót pedig reflexből elkapom. - Ez most pont úgy hangzik, mint valami roppant szadista fenyegetés – viccelődöm, ahogy az ujjaim a parancsnak eleget téve az inggombjaim után nyúlnak, de az első néhány kioldása után lelassítok. Még sosem voltam… még sosem vetkőztem félmeztelenre a jelenlétében – leszámítva a régi, közös utazásokat, de mikor volt már az –, és most hirtelen nem is vagyok benne biztos, hogy ez mennyire udvarias vagy udvariatlan a részemről. De aztán arra jutok, hogy ő kérte. Ha zavarná, bizonyára gondoskodna róla, hogy… Szóval, végiggombolom, majd ki is bújok belőle, hogy aztán magamra kapjam az előkeresett pólót, közben a szavaira koncentrálok. - Pronto! – adom meg magam végül, az ingem a kanapé kartámlájára fektetve. – Ki tudja, talán igazad van – próbálom könnyedén venni a kimondottakat. – Ha majd arra is rájössz, hogy ki a szerencsés, ne felejtsd el velem is megosztani – somolygok féloldalas mosollyal. – Ja és, Brad Pitt abszolúte ki van lőve. És most? Biztos, hogy fog ez menni? – próbálom meg elbizonytalanítani, de még mindig nem fejtettem meg, miért óvatoskodom annyira ezzel a masszírozás kérdéssel. Jo nem igazán kísérletezgetett vele, mindig azt mondta, hogy túlságosan melós. Akkor már inkább menjek specialistához. Ő szokott járni különben.
Kezdőlap
